asanisimasa

Rövidebb, szerényebb, de elsüllyeszthetetlen. A 18. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 2011. április 8 – 16. között a felmerült anyagi nehézségek ellenére is megrendezésre kerül.


A 18 éves múltra visszatekintő, immár hatodik éve versenyfesztiválként működő Titanic Nemzetközi Filmfesztivált idén komoly anyagi nehézségek elé állították. A fesztivált a jelenlegi állapotok szerint sem a Főváros, sem a Nemzeti Erőforrás Minisztérium nem támogatja sem erkölcsileg, sem anyagilag, a korábbi években jelentős támogatást biztosító Magyar Mozgókép Közalapítvány forrásait pedig zárolták, így a Titanic pillanatnyilag a korábbi költségvetés több mint harmadától esik el.

Az indoklás nélküli támogatásmegvonás által előidézett helyzet komoly dilemma elé állította a szervezőket. Lefújható-e egy komoly múlttal és sikerekkel rendelkező, rendkívül népszerű, valamint nemzetközi kapcsolatokat építő, kultúrdiplomáciai jelentőségű esemény alig két héttel a fesztiválkezdet előtt, több mint fél éves előkészítő munka és rengeteg ráfordított költség után?

A szervezők végül úgy döntöttek, hogy a szűkös anyagi feltételekhez igazodva sok-sok lemondás és megszorítás árán, de idén is megrendezik a Titanic fesztivált, és mindent megtesznek, hogy Magyarország legjelentősebb nemzetközi filmes seregszemléje 18. alkalommal is a megszokott szakmai színvonalat és maradandó élményt garantálja közönségének.  Csak a mennyiségből engednek, a minőségből nem.

A költségek minimalizálása érdekében a fesztivál két nappal rövidebb lesz: április 8-án indul, és április 16-án ér véget. Jelentősen csökken a bemutatásra kerülő filmek száma, és kevesebb lesz a vetítés is, így lesznek alkotások, amelyeket az eddigiektől eltérően a fesztivál ideje alatt csak egyszer láthat a közönség. Minisztériumi támogatás híján a Titanic pillanatnyilag nem tudja felajánlani a fesztivál fődíjával járó 10.000 eurós jutalmat sem. Kevesebb lesz a külföldi vendég, kisebb a Titanicon dolgozó stáb, és a szerényebb külsőségek mellett kevesebb nyomtatott kiadvány és fizetett hirdetési felület biztosít megjelenési lehetőséget a fesztiválnak. 

Mindezek ellenére, hála a Titanicot támogató külföldi kulturális intézeteknek, külképviseleteknek és követségeknek, a fesztivál programjában idén 20 ország 52 alkotása szerepel – köztük több nemzetközi premier! –, és számos filmet elkísér az alkotója is. Idén is lesznek közönségtalálkozók, Magyarországon csak itt és most látható remek filmek, izgalmas szakmai programok, – sőt, éjszakai vetítések és a Titanic történetében először meglepetésfilm is szerepel a fesztivál kínálatában.
 
A részletes program március 31-től megtalálható a fesztivál honlapján, a www.titanicfilmfest.hu oldalon, a legfrissebb híreket, fotókat, érdekességeket pedig első kézből olvashatjátok a www.facebook.com/titanicfilmfest címen. Hamarosan további információkkal jelentkezünk az érkező vendégekről és kísérőprogramokról is.

20.30-tól az m2-n a JazzEmber című portréfilmből ismerhetjük meg Pleszkán Frigyest, aki a közelmúltban vetett véget életének, meglehetősen bizarr körülmények között. A sors gonosz fintora, hogy éppen így érte el (szörnyű tettének valódi okai nem ismertek) szélesebb nyilvánosság előtt is azt a bizonyos kétes értékű, de mindenkinek kijáró, ám számára mégis megalázó 15 másodpercnyi hírnevet a médiában. Fontos megemlíteni, hogy Péterffy András, a film készítője nem afféle rövidlejáratú bulvárportrét készített Pleszkánról, az ő kapcsolatuk sokkal régebbről ered: mindketten monori származásúak, és Pleszkánt éppen Péterffy édesanyjától vette első zongoraleckéit. Érzékeny, személyes hangú filmre számíthatunk tehát. Íme Pleszkán Frigyes halhatatlan játéka:

Megnézhetjük még Scorsese remek Nagymenők című filmjét, eredeti angol nyelven a TCM-en, 21.00-tól, Robert De Niróval, Joe Pescivel és Ray Liottával, 45-jére, mivel más minőségi néznivaló nemigen akad más tévécsatornákon.

Charlie Bronson a művészneve Anglia "legerőszakosabb rabjának", aki amúgy Michael Gordon Petersonként látta meg a napvilágot, 1952-ben. A későbbiekben aggatta rá egyik akkori jóakarója a híres amerikai filmszínész nevét, "mert ő olyan kemény és agresszív", mikor Mickey éppen szabadlábon volt és illegális bokszmérkőzéseken gyepálta ellenfeleit, a név azonban rajta maradt. Az ő élete, pontosabban inkább a külvilág által teljességgel érthetetlen személyiségének és tetteinek értelmezési vágya ihlette a Bronson című filmet, hiszen Charlie még mindig él, valószínűleg most is magánzárkában, ahogy eddigi életének megdöbbentően nagy részében.

Az elképesztő fizimiskájú, állandóan kőkeményre feszített izomzatú, kopaszra borotvált, pödrött bajszú fazont Tom Hardy kelti életre minden apró részletre kiterjedő, precíz színészi munkával, amihez hasonlókat amúgy kapásból díjak özönével szokás honorálni, itt azonban valószínűleg a film témája miatt a díjeső elmaradt. Hiába, a szocio- és pszichopata Bronson, aki puszta kézzel tépte szét a neki rontó kutyákat, aki meztelenre vetkőzve, heccből nekiment egy szakasznyi kommandósnak, aki eddigi élete során a gyilkosság kivételével elkövette a létező összes erőszakos bűncselekményt, nem éppen az a kifejezett figura, akit bármilyen szempontból példaképként, de akár elrettentő példaként is fel lehetne mutatni, még akkor is, ha azóta már hívő muszlimként él, könyveket ad ki, és kiállítják festményeit.

Mondjuk, a dán Nicolas Winding Refn-t Bronson életének pozitív oldalai nem is érdekelték annyira, hogy azt filmjében szembeállítsa a vadabb dolgokkal, a művészi ambíciók is csak mint extrém furcsaságok jelennek meg. Ettől függetlenül, maga a film, túlzás nélkül parádés vállalkozás - fura fazonról egy fura film. Történetét maga Bronson, vagyis a Tom Hardy által virtuóz módon megjelenített személy meséli el, egyes szám első személyben, formailag viszont egy groteszk, szinte expresszionista kabaré formájában. Bronson életének különböző jelenetei is úgy jelennek meg, mint egy-egy bizarr kabarétréfa, a legbrutálisabb jelenetek is inkább egy klasszikus burleszket idéznek, nem egy agresszív pszichopata dühöngését. Tovább fokozza Refn a jelenetek zavarba ejtő hatását a jól megválasztott kísérőzenékkel, melyek úgy ellenpontozzák a jelenetek groteszk hatásait, hogy egyben még jobban felerősítik azt. (Láttunk már ilyet, pl. Kubrick Mechanikus narancsánál.) Itt Delibes, Puccini, Verdi, Beethoven és Wagner örök és csodálatos muzsikái, valamint a Pet Shop Boys és egy valami éktelenül brutális minimál-szintipop zenekar (Glass Candy) dallamai festik alá az explicit erőszak képeit, túlzás nélkül elementáris hatással. Sajnos, Refn-nek arra már nem maradt energiája, illetve, mivel a valódi Bronson még él, lehetősége sem drámai ívet adni a filmnek, ezért inkább csak abbamarad, minthogy valódi fináléja legyen. Azonban mégis szórakoztató, ijesztő, de azért kifejezetten érdekes darab ez, így sután elharapva is. Asanisimasa: 7/10

A vicc kedvéért ma is lesz Kémjátszma, amit tegnap (is) láttunk, ezúttal a tv2-n. Megszívták.

Az Út a mennyországba amúgy is lényegesen érdekesebb film (Duna, 21.00). Rendezője az az izlandi Baltasar Kormákur, aki a tavalyelőtti Titanic Filmfesztivál zsűrielnöke is volt (mondom ezt csak azért, hogy jelezzem, milyen semmikisnulla fesztivált akar elkaszálni ez a barbár kulturális kormányzat...), és olyan remek filmeket köthetünk emellett nevéhez, mint a Reykjavík 101 vagy a szintén nem agyontámogatott artmozikban ma is futó Fehér nászéjszaka. Kormákur filmjei mindig remek humorúak, és elképesztően szép képekkel és klisékerülő történetekkel örvendeztetik meg a nézőket. Ez a mostani film nyilván kevésbé lesz humoros, tekintve, hogy egy autóbaleset a történet apropója, de hogy nem szokványos krimiben lesz részünk, az bizonyos. Remek szereplőgárdát láthatunk a filmben Forest Whitaker, Jeremy Renner és Peter Coyote személyében.

Az RTL késő este (23.55) elkezdi vetíteni az HBO Róma című sorozatát, mely egy igényes kivitelű, az ókori Rómában játszódó történet, az elvárt kellékekkel: lesz vér és erőszak, szex, cicik és fütyik. Nyilván ezért a kései kezdés is...

A Filmmúzeum ismét brutális múzeumi napot tart: 21.00 - Tizenkét dühös ember, 22.40 - Szindbád, 0.15 - A burzsoázia diszkrét bája.

A Mezzon bizonyságot kaphatunk arról, hogy a közhiedelemmel ellentétben a mai operadívák már régen nem túlsúlyos debellák, még csak nem is férfias matrónák, hanem igazi bombázók. Anna Netrebko (kép) először a remek mexikói tenorral, Rolando Villazonnal énekel koncertet 17.00-tól, majd utána egy portréfilmet is megnézhetünk a hölgyről, gondolom, franciául. Mindegy, mert úgyis szebb, mint amennyire érdekeseket mond...

Előre a tévémentes hétfőkért! Immár a tévécsatornák túlnyomó többsége is támogatni látszik ezt a illegálisan földalatti mozgalmat, hiszen szinte sehol semmi normális műsort nem találni ma estére...

A Cool 21.20-kor kezdődő Kémjátszmáját is elsősorban azért ajánlom, mert Budapesten forgott nagy része, felismerhető helyszíneken (kép), felismerhető magyar színészek statisztálásával, másodsorban azért, mert hát Robert Redford meg Brad Pitt. Amúgy nem rossz film, amolyan oldschool kémsztori.

A Mezzon végignézhetjük Gustav Mahler (aki amúgy sokáig itt lakott az Oktogon mellett, és egyike volt az Operaház sok megbukott igazgatójának...) szimfóniáinak jelentős részét. A III-ikról már lemaradtunk, de a IV. (11.30), a VII. (13.00), a VI. (14.35), az V. (16.45), a IX. (20.30) és a II. (22.00) még vár ránk. A mélyre ható élményt Richard Bonával csapathassuk szét, 0.00-tól.

Összefogás a 18. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválért

Köszönjük a szorult anyagi helyzetünk hírére érkező aggódó leveleket, a kedves és biztató szavakat. Ha segíteni szeretnétek, kérünk benneteket, vigyétek hírét, hogy a legapróbb felajánlásokat is köszönettel fogadjuk a Titanic Filmjelenlét Alapítvány alábbi bankszámlaszámán: MKB 10300002-20346713-70143285.

Támogatóinkat, hálánk jeléül, „ÉN IS TÁMOGATTAM A TITANIC FILMFESZTIVÁLT!” feliratú jelvénnyel ajándékozzuk meg, nevüket pedig, legyen szó magánszemélyekről vagy cégekről, feltüntetjük a fesztivál honlapján, a www.titanicfilmfest.hu oldalon. Ha szívesen megosztanátok velünk ötleteiteket, egyéb támogatási javaslataitokat, leveleiteket örömmel várjuk a sajto@titanicfilmfest.hu címen. Kattintsatok ránk, szeressetek minket, üzenjetek nekünk, és terjesszétek hírünket a facebook-on is!      

A Kerülőutak a szó szoros értelmében azok, melyeken a filmbéli, legénybúcsús-borozós két jóbarát elkalandozgat a Csendes-óceán parti autópálya mellett elterülő, óriási kaliforniai szőlők és hozzájuk kapcsolódó borászatok rengetegében, átvitt értelemben viszont azokat a sokszor kacifántos megoldásokat jelenti, melyekre egy negyven körüli embert kényszerít az addig megélt negyven év élettapasztalata, csalódásai és frusztrációi.

A két jóbarát, Miles (Paul Giamatti) és Jack (Thomas Haden Church) egyetemi szobatársak voltak, ám az sem ma volt. Míg Jack, Jaggerbe oltott Schwarzenegger-ábrázatával hódító, mellékpályára állított, ám önbizalomtól duzzadó szinkronszínészként éppen esküvőjére készül, addig Miles, a semmibevesző regényírói ambíciókat dédelgető angoltanár éppen elvált, mely okoknak köszönhetően olyan depressziós, hogy a fal adja a másikat. Jack fogja fülön barátját, hátha egy dévaj héttel, borokkal, könnyű nőkkel és bulizással sikerül kizökkenteni apátiájából, azonban Miles csak még jobban belesüllyed önmaga sajnálatába. Egészen addig, míg egy ad hoc-buliban, míg vehemens haverja a másik szobában gyömöszköli alkalmi partnerét, egy intim és meghitt hangulatú estét tölt el az okos és szép Mayával (Virginia Madsen)...

A filmben kiválóan működik a két tökéletesen eltérő személyiség, Miles és Jack kettőse, hiszen ami megvan az egyikben, az biztosan hiányzik a másikból. Miles kifinomult ízlésű borbarát, minden egyes korty köré irodalmi igényű eszmefuttatást társít, míg haverja, az erősen ösztönös Jacknek mindegyik fajta bor ugyanarra való: kedélyjavítónak. Ráadásul, borkóstolgatás közben rágózik is... Míg Jack játszi könnyedséggel szedi fel a csajokat, addig Miles még mindig a régen elment hajó után ácsingózik. A dolgok természete azonban az, hogy a kerülőutak is célba érnek egyszer.

Alexander Payne (aki az ezt a filmet megelőző Schmidt történetével egyszer már lenyűgözte a közönséget) ezúttal egy joviális hangulatú, kedélyes filmet rendezett a középkorú férfiak lelki válságáról, hogyan, mi módon, milyen kerülőutakon található meg az örök cél, a boldogság, merthogy ekkorra már nyilvánvaló, hogy egyenesen, kanyarok és elágazások nélkül út oda nem vezet. Kiváló eszközt talált ehhez, a bort, ami tudvalevőleg nem alkohol, hanem az istenek nedűje. A filmbéli Miles avatott értője a nemes italnak, ennek megfelelően, a film nagy része a bor élvezetéről szól, erényére legyen mondva, minden sznobériától mentesen, ám kifejezetten kedvet csinálóan (én ugyan abban nem értek vele egyet, hogy a chardonnay értéktelen bor - egy időben, igen, nagy divat volt, ami sohasem tesz jót semminek, de azért lehet találni igen jelentős chardonnay-kat is...:). A film másik része egy road-movieba oltott szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces romkom, okos szövegekkel, megnyerő színészi alakításokkal, bár kissé hosszadalmasan elővezetve. Viszont az is igaz, hogy borozgatni sem érdemes úgy, hogy ripsz-ropsz felhajtok egy litert, aztán bele a dzsuvába. Az nem ez a műfaj. Asanisimasa: 8/10

Mondjuk azt, hogy Amerikai szépség 'kettő', hiszen mintegy tíz év múltán az öt, méghozzá igen fontos (legjobb film, rendező, forgatókönyv, férfialakítás és fényképezés) Oscar-díjjal súlyosbított 'egy' után Sam Mendes a Továbbállókkal visszatért első nagy sikere körébe, az amerikai középosztály élveteg és anyagi jólétben élő társaságába. Ezúttal azonban nem a lakóhelyi specifikációk alapján választotta filmje témáját, helyszíneit és szereplőit, hanem ennek a társadalmi rétegnek egy korosztályát, a gyermekvállalás előtt álló (majdnem)fiatal párokat vette sajátosan fókuszált nagyítója alá. A szociografikus igényű, ám maróan kritikus, a visszásságokat karikírozó szemlélet azonban nagyjából ugyanaz, mint azt láttuk az Amerikai szépségben.

Egy erősen tébláboló életvitelű, ám társadalmi státuszából adódóan, életminőségében különösebben meg nem rendült, mára már vastagon harmincas pár első gyermekét várja, szorosan a leendő apa szüleinek szomszédságában, hogy ha kell, kéznél legyenek a nagyszülők. A nyugdíjaskoruk szabadságát és függetlenségét élvező öregek azonban úgy döntenek, két hónappal az örökös megérkezése előtt elköltöznek, de nem ám a szomszédba, hanem mintegy ötezer kilométerrel odébb, álmaik városába, a belgiumi Antwerpenbe. A terv sokkolja a fiatal párt, akik úgy döntenek, sorba járják Amerika összes szegletébe szakadt velük egykorú rokonságukat, hogy melyik az az ideális város, ahol születendő gyermekük a lehető legnagyobb biztonságban nőhet majd fel.

Mint az ennyiből is sejthető, a műfaj ezúttal road-movie, ami kiválóan megfelel Mendes társadalomkritikus szemléletének, hiszen általa különösebb megerőltetés nélkül szemlézheti végig az Egyesült Államok földrajzilag távoli, olykor tökéletesen különböző életritmust megkívánó, külön helyi szubkultúrákat teremtő kisközösségeit, az őt érdeklő középső társadalmi rétegben. A kissé léha, bohókás, ám szimpatikus pár, az erős (a terhesség miatt megváltozó ízű izgalmi hüvelyváladékot tárgyaló) felütés után úton, sínen, vízen és a levegőben nyakába veszi a kanadai Montreallal kibővített Államokat, és megmutatja nekünk, mifélékké is tett minket (eh, vagyis őket) a jólét. Az életvitel és gyereknevelés különféle trendi módszerei mind megkapják a magukét, néha finoman, néha erőteljesen, a vadliberális szabadelvűségtől és az enyhén fasisztoid, misztikus, védikus, transzcendentális spiritualizmusig, s az út végére kikötnek ott, ahol a helyük van. Hogy ez a hely hol van, azt a film közepén azonban már sokan fogják sejteni, mert annyira kézenfekvő, és ez azért jócskán elvesz a film élvezeti értékéből. A társadalmi mikrokarikatúrák azonban frenetikusak, a dialógusok pergőek és viccesek, s ezeket jórészt közepesen ismert, ám közel nem tehetségtelen színészek tolmácsolják. Szó, mi szó, a Továbbállók egy helyes, üde és szórakoztató kis romantikus road-movie, mely azonban már messze nem olyan karcos, mint volt az Amerikai szépség, inkább csak csipkelődik, de már nem mar. Asanisimasa: 7/10

Mivel Színházi Világnap van ma, ezért nyilván színházba megyünk (feltéve, ha nem késünk el a kezdésről, mert elfelejtettük egy órával előre állítani az óráinkat!).Ha ezt az eseményt otthonunkban szeretnénk megoldani, segít nekünk a közszolgálati média! Az m1 Moliére Fösvényét adja, az Új Színház minapi verzióját, az orosz Szergej Maszlobojscsikov rendezésében. Harpagont maga SzéchényiEperjes Károly adja, állítólag jó előadás. Kezdés 20.00-kor. A Duna tévé erre Csehov viszonylag kevéssé ismert A szerelmes hal című szerelmi háromszögével replikázik (Kiss Csaba rendezése, főszerepben feleségével, Györgyi Annával, valamint Bán Jánossal és Mihályfi Balázzsal), persze, hogy nem várják meg a Fösvény végét, hanem már 21.25-kor elkezdik... Lesz még Rossini Hamupipőkéje, ami egy kifejezetten könnyed darab, ám boldog ember, aki éjjel 22.55-től is hallgathat operát, megfelelő minőségben és hangerőn, az m2-n.

A filmek közül kiemelkedik Makk Károly kitűnő Örkény-adaptációja, a Macskajáték, a Duna II-n, 21.00-tól.

Futnak még: Férfibecsület - Alig nézhetően patetikus amerikai katonás film, melyben a szegény délvidéki fekete srácból (Cuba Gooding Jr.) hős lesz. Robert De Niro egy pszichopata búvárkiképzőt alakít benne, az ilyen ziccereket mindig be is húzza bobby bácsi. Most sem hibázik. (RTL, 23.20)

Az ügyfél - épp a minap láttam, ez egy középszerű, ismerős klisékkel operáló tárgyalótermi drámába fojtott thriller, egy öngyilkossági kísérletet véletlenül végignéző srácról, akire aztán rászáll a maffia. Susan Sarandon, a laza ügyvéd és Tommy Lee Jones a nagyképű köcsög államügyész próbálja menteni... (film+, 19.20)

A rádió aranykora - Woody Allen zseniális ommázsa mi máshoz, mint a rádiózás aranykorához, a tőle megszokott önéletrajzi utalások tömkelegével. (Viasat6, 22.00)

Kék bársony - A jól ismert Lynch-hangulat a Filmmúzeumon, 22.45-től, levágott emberi füllel, és más rejtélyekkel, megejtően hideglelős atmoszférával és a filmtörténeti családnevű Isabella Rossellini által alakított titokzatos dizőzzel (kép).

Elég szürke a ma esti kínálat, úgyhogy tán ma még élhetünk a tavasznak...

A Bazi nagy görög lagziról épp a minap olvastam, hogy minden idők legnagyobb nyereségét elkönyvelő film, már ahhoz képest, amennyibe került. Tény, hogy aranyos kis romkom, ám gondolom mindenkinek már a könyökén jön ki, és amúgy sem hiszem, hogy Alekinnyóval ma ebben a műsorsávban bármi felvehetné a versenyt. (tv2, 19.30)

Az utolsó császár sem Bertolucci legjobb filmje, ráadásul ezt is látta már mindenki. Aki mégse, az egy látványos, ám kissé dagályos, nagyszabású történelmi tabló-portrét láthat az utolsó kínai császárról, bizonyos Pu Ji elvtársról. (m2, 21.05)

A ma esti legérdekesebb film Peter Greenawayé, ami azonban automatikusan be is kalibrálja a viszoinylag szűk közönségréteget, akikhez szól: az angol festő-filmrendező ezúttal Rembrandt híres Éjjeli őrjárat című festményét, illetve annak születésének körülményeit járja körül gazdag kivitelezésű, barokkos pompával (kép) elővezetett filmjében. (Duna, 23.15)

Amennyiben tökéletesen rendben van vérnyomásunk, és az ébredés utáni vércukorszintünk is az EU-szabványos 4.5-5.5 között van, ám mindezt mégis rettenetesen unalmasnak találjuk, akkor nem kell mást tenni, minthogy reggel kilenctől leülünk parlamenti közvetítést nézni. Ha azonban bármi bibi van az értékeinkkel, akkor nyomás kifelé a tavaszba!

Este van, este van. A csendes kopó a Hálózaton, 21.00. Eddie Cook, a hallgatag zsaru (Robert Davi) Makoto, a többszörös gyilkos (Sonny Chiba) nyomában. Mondjuk, Sonny Chiba...

Én, a robot - Alex Proyas meglehetősen nyálas és híg Asimov-adaptációja, Will Smith-szel. Én kihagynám... (Cool, 21.20)

A csontember - Na, ez már egy érdekesebb film. Denzel Washington (kép) egy lebénult szuperzsarut játszik, aki a kórházi ágyához kötve is elfogja a nagyon veszélyes sorozatgyilkost. Denzel Washington van annyira jó színész, hogy ezt el is hisszük neki... (AXN, 21.00)

Flandria - Ez pedig egy ultrabrutális francia dráma, Európa valagáról, háborúról, a gazdag Nyugat parasztságáról. (m2, 22.05)

9 - A szám hatalma. - Ezt viszont érdemes megnézni, ugyan nem hibátlan, de meglepő fordulatokkal operáló, csattanós kis film. Üde és ropogós. (Viasat3, 22.45)

Liftmesék - Úgy tűnik, a Duna tévé egy nagyobb ausztrál filmes pakkot kaphatott, mert szorgalmasan szórja ezeket az éterbe. Ez a ma éjszakai (22.50) adag egy irodaház liftjében játszódik, ahogy azt a címéből könnyen kiköveztethetjük, és kafkai hangulatú, szorongásos, ám mégis vicces és okos mozi lesz, állítólag. Ezt is meglátjuk.

Szegény Ed Wood forog a sírjában, hiszen ilyen csont nélkül minden scifi-közhelyet, logikai és cselekményszervezési bakit, elhibázott színészvezetést, és egyáltalán, balfaszkodást filmen még ő sem tudott behúzni, mint azt teszi (az amúgy színészként jobban ismert) Jason Connery vadonatúj 51-es körzet című filmjében. OK, nem mozifilmről van szó, mégcsak nem is straight-to-DVD kiadványról, hanem egy szimpla tévéjátékról, ami a SyFy csatorna számára készült, így minőségében legfeljebb az itt futó, (relatíve) olcsó scifi-sorozatokhoz lehet mérni.

A sztori annyi, hogy végre-valahára újságírócsoportot fogad a hírhedten titkos, így automatikusan mindenfajta feltételezések, sőt összeesküvés-elméletek kipattanására is okot adó katonai objektum, ám éppen akkor szabadul ki az összes ott fogvatartott földönkívüli - hamisítatlan ótvargagyi zsékategóriás horror, az Xtro-filmek modorában. Nem is tudom, miért néz az ember ilyeneket. Bűnös élvezet? Legfeljebb. Kellően biztos stílusismerettel lehet szórakoztató, nem mondom, hogy nem röhögtem fel néha, de azért többet bosszankodtam, hogy "de mi a faszér nem lövi már le a gecibe?!", és hogy "nézz már magad elé, te majom!" és effélék. Asanisimasa: 2/10

A kártyavár összedől Stieg Larsson nagysikerű, Millenium című regény- és film-trilógiájának befejező, utolsó része. A három rész szervesen összetartozik, lineárisan következnek egymásból, külön-külön csak töredékesen érthetőek. Mégis, A kártyavár összedől sokkal jobban passzol a második, A lány, aki a tűzzel játszott című részhez, e kettő nyugodtan felfogható egyetlen, igen hosszú játékfilmnek is, vagy egy tévésorozatnak, egybenézve. Persze, a rendező itt ugyanaz (Daniel Alfredson), ami alanyi jogon adhat valami stílusfolytonosságot a projectnek. Így, bevégezve a trilógiát, azonban egyértelműen látszik, hogy az első, Niels Arden Oplev által rendezett A tetovált lány egy igen jól sikerült felütés volt csupán, melynek a második része még viszonylag sikeresen tartotta fenn az első rész okozta feszültséget, illetve nézői várakozást, a befejező rész azonban már elég gyengén sikerült.

Optimális esetben, ha a regényeket olvasók egyfajta mozgóképes illusztrációként fogják fel a filmeket, valószínűleg nem tűnik fel semmi, hiszen a néző benne marad az első részben megteremtett univerzumban, és magával ragadja Lisbeth személyisége, igen nehéz sorsa. Ha azonban a regényeket nem olvastuk (mint ahogy én sem, hiszen a filmnek önállóan is meg kell állnia a lábán), akkor ez az utolsó rész már igen csak el lett nagyolva. Olyan ez, mint amikor valaki hozzáfog egy nagy ház építéséhez: az elején van kedv, pénz, erő és lelkesedés, sőt még a haverok is segítenek. Fejest ugrunk a munkába, napok alatt kész az alap, további napok alatt már a falak is állnak, majd pihenünk. A tető már csak hetek alatt készül el, a belső munkálatok pedig hónapokig húzódnak. Egyre többet számolgatjuk a pénzünk, egyre többet pihenünk, a haverok sem olyan lelkesek, sőt már el is maradoznak. A ház végül annyira kész, hogy be lehet költözni, de a terasz nincs leburkolva, vakolat csak az utca felől van feldobva, az egész project a végére elnyúlt, kifulladt, elerőtlenedett. Ez utolsó rész is ilyen elnagyolt lett, mintha Alfredson megijedt volna, túl nagy ívet húzott az első két rész, és a harmadik egy suta levágással köti össze a kettőt: az eredmény így viszont nem egy szép, tökéletes kör, hanem csak egy alaktalan krumpliforma lett. A kártyavár így valóban összedőlt, tulajdonképpen képletes, filmbéli értelmében is, de nekünk, nézők számára a mítosz és az élmény szempontjából is.

Alfredson kizökkentette Lisbeth történetét eredeti kerékvágásából (nem a sztorit elemzem, hanem csak a stílustörésre utalok) azzal, hogy ebben az utolsó részben a filmet valamiféle flippergolyóként belökte különböző filmzsánerek kliséi közé. Hagyományos, sőt, egy igen reális kémtörténetbe csöppenünk, néhány gonosz tekintetű, szuszogó, nyugdíjas könyvelő-külsejű öregúr közé, miközben Lisbeth hosszan gyógyulgatja magát a kórházban, a város szélén. Aztán ennek egyszercsak vége, és jön a következő, a tárgyalótermi dráma, egyre lassuló tempóban. Lisbeth története így nem ívet ír le, hanem lejtőt, mely meredeken kezd, de lankába fúl, végül belevész a semmibe. Finálé (katarzisról szó se essék!) helyett még egy jelenet, még egy jelenet, aztán még egy és még egy, legvégén pedig az, amelyiket már jóval elébb meg kellett volna oldani. Szegény Lisbethből pedig egy tök átlagos csaj lett. Holott nem az.

Remélem, a könyv-trilógia ennél jobb élményt okoz és csak a filmváltozata lett a végére így elkenve. Asanisimasa szerint a befejező rész: 5/10. Összességében a trilógia, elsősorban az első résznek köszönhetően: 7/10

A legjobb lesz, ha este kilenckor megkeressük a Hálózat tévét valahol, jobb híján. Egy '75-ös készítésű western kerül ott adásba, főszerepben Charles Bronsonnal, ami egy dolog, de igazán érdekessé a Breakheart-szorost az teszi, hogy a film írója az az Alistair MacLean, akinek olyan izgalmas történeteket köszönhetünk, mint pl. a Navarrone ágyúi, vagy a Kémek a Sasfészekben. Meglepő fordulatokban gazdag, izgalmas vonatrablós történet vár ránk.

A Nehéz kesztyűk egy nem ma készült bokszfilm lesz (m1, 21.40), felejthetetlenné a főszerepet alakító Papp Laci avatja, akinél egészen biztosan nem láthattunk hitelesebb bokszoló-alakítást a filmvásznon addig, de azóta sem.

Kovács András Hideg napok című filmje viszont egy nagyon fontos alkotás a magyar filmtörténetben, de a nemzeti önbecsülésünkben is, hiszen azok közé a filmek közé tartozik, melyekben kíméletlen keménységgel, őszintén nézhetünk szembe önmagunkkal, magyar a magyarral. A téma a magyar hadsereg katonái által véghezvitt szégyenletes mészárlás, 1942-ben, Bácskában. (Duna, 23.30) (kép)

Ez a Pál Adrienn című film olyan, mintha gyerekkorunk kedvenc Barátom, Boncáját felnőttkorunk kedvenc Aki Kaurismakija forgatta volna újra. Ráadásul még hosszabb is majd fél órával, mint kellene, ám mégis azt kell mondanom, hogy Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmje is éltető, friss fuvallatként hat a honi filmgyártás dohos, romlott levegőjében. 

Kocsis Ágnes

A magyar filmrendezők legfiatalabb korosztályához tartozó Kocsis Ágnes először az ELTE bölcsészkarát végezte el, lengyel-esztétika-filmelmélet szakokon, közben ösztöndíjasként a krakkói Jagiello Egyetemen is tanult két szemesztert a filmfakultáson, majd egy évig a római Scuola Nazionale del Cinema ösztöndíjas hallgatója volt filmrendezés és forgatókönyvírás szakon. Ezután jött csak a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem, ahol 2005-ben diplomázott filmrendező szakon. Ennyiből is könnyen leszűrhető, hogy a rendezőnő milyen céltudatosan és eltökélten készült pályájára, és ennek érdekében mindent meg is tett. Veszélye ugyan van művészeti pályákon az ilyen „agyonoktatásnak”, hiszen a sokféle egyetem könnyen kiölheti az ember kreativitását, ha úgy alakul; egy szerencsétlen tanárválasztás, egy otromba módon elkaszált vizsgamunka könnyen maradandó károkat okozhat egy bimbózó művészi karrier kezdetén. Kocsis Ági esetében szerencsére minden jól alakult. Egyetemista korában készített kisfilmjei is szép sikereket arattak különböző fesztiválokon, első nagyjátékfilmje, a Friss levegő pedig már kifejezetten egy határozott művészi hangot képviselő belépő volt az európai filmművészetbe. A film eddig 80 fesztiválon 14 díjat nyert. Már ebben, az egyébként egyetemi vizsgafilmként készült alkotásban is tetten érhető az a Fillenz Ádám operatőrrel közösen megalkotott, művészi hatású, közhelyes tárgyak megszokott környezetükből kiragadásával, vagy éppen azokban való kiemelésével stilizáló, erős vizualitás, melynek üres, agórafób, de mégis szinte légmentes tereivel Kocsis, a társadalmi presztízs által lesajnált szakmát űző hőseinek monoton, embertelen környezetét, mint a történet egyik fő dramaturgiai szervezőelemet teremti meg. 

Lesajnált hősök

Kocsis „hősei” legtöbbször harmincas éveikben járó nők. A Friss levegőben egy tisztaságmániás vécés néni történetét ismerhettük meg, aki egy kis ablakban ülve irányította a társadalom természetes anyagcseréjét, illetve annak anyagcseréjéből származó végtermék távozását: a férfiak jobbra, nők balra. A Pál Adrienn főszereplője, a rubensi alkatú, erősen molett Piroska az élet hasonló perifériáján él, egy kórház elfekvőjében dolgozik nővérként, azon az osztályon, ahol a remény már hullazsákban fekszik. Itt már csak a menthetetlen, magatehetetlen betegeket őrzik, a rövidesen bekövetkező könyörtelen halálig. Ebben a környezetben Piroska érzelmi intelligenciája a dolgok természetéből adódóan, de természetes önvédelmi reflexként is, szinte teljesen visszafejlődött. Egyedüli örömet számára csakis a bulimiás habzsolás jelenti: Piroska konkrétan szénhidrát-junkie, aki a Friss levegő vécés nénijéhez hasonlóan, a szinte embertelen munkája mellett, egyfajta érzelmi apokalipszisben él. A vécés nénitől lánya távolodik lassan elérhetetlen messzeségbe, Piroska életében pedig férjétől nem telik többre a mindennapos rutin-puszikon és a fogyókúra hasztalan sulykolásának pusztába kiáltott, üres szavain túl. Talán nem meglepő, hogy ebből az állapotból Piroska a távoli múltba, a gyerekkorába menekül vissza. Jellemző módon, életének kilátástalanságából kiutat jelentő egyedüli kapaszkodót mégsem ott találja meg… 

Az elveszett Piroska nyomában

Rommá dőlt életét rezignált fásultsággal tudomásul vevő Piroska egy újonnan érkezett haldokló kórlapján találja meg a reménysugarat. Pál Adriennek hívják a beteget, ahogyan Piroska hajdani legjobb barátját is hívták, aki azonban nyomtalanul eltűnt későbbi életéből. Piroska felkerekedik, és elindul felkutatni a hajdani elválaszthatatlan, „legendás” barátnőjét. Profán módon kifordított prousti érzelmi nyomozás veszi kezdetét, ami furcsa, szomorkás melankóliájában leginkább Katkics Ilona generációk számára fontos érzelmi koordinátapontként meglévő Barátom, Bonca című tévéjátékát juttatja eszünkbe, melyben egy kisfiú keresi a Barátot. Piroska nyomozása során hajdani barátnőjéről, Pál Adriennről csak félinformációk, hallomások derülnek ki, ám ezekből arra következtethetünk, Piroskának már a gyermekkora is csak a képzeletében volt színes. A korpulens nővér (Gábor Éva adekvát megjelenítésében) lelki utazása során meglepő végcélhoz érkezik a film végére: ugyanoda, ahonnan elindult, picit mégis más, talán jobb érzelmi állapotba.

A film, immár megszokottan geometrikus, szinte skandináv látványvilágában, hangulatában, a jellemző történetben remekül érvényesül Kocsis groteszk iránt fogékony, néha egészen morbid humora, bár talán a vágóollót lehetett volna intenzívebben használni, hiszen a groteszk akkor hat igazán erősen, ha lendületesen van rövidre vágva. Nehéz eldönteni, hogy a rendező témaválasztása, történetmesélő hangneme, zenehasználata meddig egyéni, markáns stílus, és mettől allűr, modorosság. Én azt hiszem, Kocsis Ági még mindenben „innen” van… (bár Szécsi Pál-ügyben azért rezeg a léc.) Asanisimasa: 8/10