asanisimasa

Az elmúlt napok történései váratlan és szerencsétlen helyzet elé állították az immár 18 éve fennálló és 6. éve versenyfesztiválként működő Titanic Nemzetközi Filmfesztivált. A legfrissebb fejleményekre reagálva Horváth György fesztiváligazgató március 22-én rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze. A sajtótájékoztatón elhangzottakról az MTI az alábbi hírt tette közzé.

(MTI) - Szorult helyzetbe került a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, mivel elesett attól a remélt pályázati támogatástól, amely költségvetésének harminc százalékát biztosította volna. A szervezők azt remélik, sikerül a megnyitóig hátralévő alig több mint két hétben szponzorokat találni vagy más forrásból állami támogatáshoz jutni.

Mint azt Horváth György fesztiváligazgató a kedden összehívott rendkívüli sajtótájékoztatón elmondta, az elmúlt években a kulturális minisztérium és a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) 25 millió forintot biztosított a hat éve versenyfesztiválként működő Titanic megrendezéséhez. Erre az összegre nyújtott be idén januárban egyedi pályázatot a Titanic a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz, ám a korábbi biztatások ellenére múlt pénteken úgy értesültek, hogy a remélt támogatást nem kapják meg. Arról, hogy miért nem, egyelőre semmilyen információt nem kaptak.
   
"A kezdeti pozitív visszajelzések ellenére mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a fesztivál az idei évben sem a főváros részéről, sem a Nemzeti Erőforrás Minisztériumtól nem számíthat sem erkölcsi, sem anyagi támogatásra" - írják a sajtótájékoztatón kiadott közleményben. Az április 7. és 17. között immár 18. alkalommal meghirdetett fesztivál szervezői az előkészítő munka során számos szponzori megállapodást kötöttek ugyan, és a Nemzeti Kulturális Alaptól is ígéretet kaptak hatmillió forintos támogatásra, de az elmaradt támogatás okozta költségvetési hiány "számottevő".
  
A program szervezése jelenleg 95 százalékos. Megvannak a vetítendő kópiák, a katalógus is nyomdakész állapotban van, a fesztivál vendégeinek utazását, szállását megszervezték, összeállt a nemzetközi zsűri is. "Mi a munkánkat elvégeztük" - mondta Horváth György, hozzátéve, hogy most 48 órájuk van arra, hogy meglássák, ebből a helyzetből hogyan léphetnek tovább.

A nemzetközi filmtermés javából válogató Titanic, amely az elmúlt évek alatt szoros kapcsolatot alakított ki más nemzetközi filmes seregszemlékkel, és amelyre a filmvilág olyan nagyságai látogattak el, mint Peter Greenaway vagy Jafar Panahi, a helyszínéül szolgáló négy budapesti artmozi számára is kiemelkedő látogatottságot jelent. Horváth György nem határozta meg, mi az a szakmai standard, ami a szervezők számára még vállalható a jelen helyzetben, de leszögezte: nem szeretné, ha elmaradna a filmfesztivál. Mint mondta: elképzelhetetlennek tartja a rendezvény elhalasztását vagy szüneteltetését. Utóbbi szerinte egyet jelentene a Titanic megszűnésével.

Polak Węgier dwa bratanki. Ennek megfelelően, három remek lengyel filmet nézhetünk ma este:

Pan Wajda megrázó filmje a katyni mészárlásról az m1-en, 21.45-től (Katyn). Ezzel szimultán (a filmszerkesztőt kirúgni!), Pan Kieslowski szintén komoly Kék színű filmje az m2-n, 21.35-től. A filmben a kedvenc színésznőm, Juliette Bincoche által alakított nő (kép) balesetben veszti el gyermekét és férjét, majd ezután megpróbálja összerakni életét. Persze, itt azért másról is szó van, hiszen a kék a szabadság színe... Nem lesz vidám a kortárs lengyel filmet reprezentáló Kábulat című alkotás sem a Dunán, 21.00-tól, de hát nyilván ezért is két jó barát a lengyel, meg a magyar... Tehetetlenség, letargia, narkolepszia, széthullás, katasztrófa. De most tényleg, nem ez van?!

A Mezzon Beethoven 5 darab hivatalos zongoraversenyét adja elő szép sorban Murray Perahia, az első 20.30-kor kezdődik.

A Filmmúzeumon A katasztrófafilm, vagyis a Pokoli torony, 21.00-tól, utána 23.45-től pedig a Szarvasvadász, de azt nem hiszem, hogy bárki végignézi, hiszen gyakorlatilag holnap reggel lesz vége.

A nép ma a heti betevő House-át nézi.

Akkor, azt hiszem ma lesz a napja, hogy megnézem Michael Mann Collateral - A halál záloga című kissé már talán lejárt szavatosságú thrillerjét, melyben Tom Cruise állítólag egy igen rossz fiút játszik, egy szakmája iránt elkötelezett bérgyilkost. Cruise-t alapvetően jó színésznek tartom, nem ő tehet arról, hogy elragadták az ufók és hogy éppen Hollywoodban sikerült karriert csinálnia. (tv2, 21.25)

A csali valószínűleg nem lesz ellenfél (m1, 21.40), amolyan angol tucat-kriminek tűnik, viszont a főszereplőt alakító John Hurt (kép) egy nagyon jó színész, így ne temessük el látatlanban.

Késő este lesz még Egy erkölcsös éjszakánk, amikor Cserhalmi Gyuri bácsi merül el (még fickós egyetemistaként) a múlt századelő bordélyvilágának fertőjében. Mélyvörös kárpitok, kivillanó fodros-csipkés fehérneműk, decens úri ántivilág. Valószínűleg errefelé nosztalgiáznak Viktorék is (és még csak nem is sejtik, hogy így a Mária Valéria-telep penészes sikátorai közé jutnak...) (Duna, 23.30)

Az angolul tudók kapják ma a legjobb filmet, Stanley Kubrick brutálisan igaz Full Metal Jacketje ismét adásba kerül a TCM-en, 21.00-tól.

A koreai filmművészet, úgy tűnik, képtelen felülemelkedni a bosszú-tematika bűvkörén. A jelenlegi (egyik) fesztiválkedvenc, a Bedevilled is nagyjából olyan, mintha Shindo Kaneto klasszikus Kopár sziget című filmjének lírai realizmusát ötvöznénk Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának, vagy nagyjából bármelyik, tetszés szerinti kortárs dél-koreai film motívumaival. Hae-wonnak, a szöuli tisztviselőnek egy szép napon elege lesz a nagyvárosi stresszes életformából, ám ezt ügyfelei tudomására is hozza, ezért főnökei kényszerszabadságra küldik, hogy pihenje ki magát. A nő gyerekkora kedves színhelyére utazik, egy kicsi szigetre, ahol régi barátnője, Bok-nam várja. Amikor Hae-won megérkezik a szigetre, kezdetben minden békésnek, idillinek tűnik, később azonban egyre szaporodnak a baljós jelek.

A film Yang Chul-soo rendezői bemutatkozása, azonban valamit talán jelez szakmai előélete a tőle várható kunsztokról, hiszen Kim Ki-duk asszisztense volt a The Coast Guardban, a Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavaszban, valamint a Szamaritánus lányban. Nos, cselekményszervezésben lényegesen tisztább és egyértelműbb utat kezd el járni, mint mestere, nem nagyon használ szimbólumokat, nála amit látunk, az az, ami. A sarló az sarló, a furulya, az furulya és a kalapács is kalapács, mint azt látni fogjuk (ha látni fogjuk...). Hae-wont, a kettes számú főszereplőjét tényleg csak néhány snittel mutatja be, és pik-pakk elküldi az ominózus szigetre, ami ugyan nem kopár, de lakói éppen olyan kétkezi parasztemberek, mint a fent említett japán filmben: a látszólag idilli sziget valójában kemény és megalkuvásoktól mentes életvitelt kíván meg, ahol a férfi az isten, az asszony pedig állat, aki ezt tudomásul is veszi, sőt ragaszkodik is ehhez, mint hagyományhoz. Kivéve Bok-namot, aki egy szem csehovi nővérként vágyódik a reményei és vágyai szerint csodás Szöulba. A hagyományok azonban ezt nem teszik számára lehetővé - így a szigetre toppanó Hae-wont sem fogadják a helybéliek szívesen. Yang Chul-soo majdnem dokumentarista eszközökkel ábrázolja a sziget belső világát, pontosan mutatja meg a sziget lakói között feszülő lelki és érzelmi energiavonalakat, és van gondja arra, hogy (legalábbis nagyjából) pszichológiailag, és ok-okozatilag is előkészítse a film végi hentesmunkát (talán nyilvánvaló, hogy nem puhapihe rózsaszín habos-babos bűbáj lesz a vége). Hogy aztán ez kinek mennyire fogja felforgatni a gyomrát, az teljesen egyénfüggő. nyugati mozikhoz szokott szemnek az, amit Bok-nam végigvisz, egyértelmű túlzás. De szerintem a koreai gasztronómiát sem az Ó utcai koreai kifőzdében kell megtanulni, hanem odakint, az utcán, a hatás ég és föld. Az ott kapható igazi, helyi ízlés szerint készített kaják a legtöbb nyugati gyomornak ehetetlenek. Így van ez az itt látható vérfürdővel is. Túlzás innen, onnan meg... hát azt csak ők tudják, nekik hol van az ingerküszöbük. De a pontot a filmre az teszi fel, hogy mindez a gyerekkori barátság újraélésének és a női egyenjogúság elleni küzdelem jegyében zajlik. Az én öreg nyugati fejemnek ez már túl erős, túl erőltetett, és ráadásul nehezen tudom komolyan venni. Ha rendezői szándék szerint nem is kéne, akkor nincs baj, de azt hiszem, erről nincs szó. Így csak csodálkozom... (A kevesebb több lenne, és már efféle szentenciákat pedig meghagyom a nyugatiaknak.) Asanisimasa: 7/10

Semmit. Adásszünet.

Esetleg a Fennsíkok csavargóját, ez egy '73-as western Clint Eastwooddal. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam a filmről... (Viasat6, 22.00)

Abszolút nemzedéki dolog ez, van akinek az Amerikai pite, van akinek a Forró rágógumi, az én kamaszkorom legszebb nyara a Kamaszkorom legszebb nyara. Nem nyitok vitát. Robert Mulligan '71-es filmjét nagyjából éppen abban a koromban láttam először, mint amibe a film főszereplője, Hermie is leledzik, és a film szinte összes mondata, összes szituációja az én életemben is megtörtént, persze, nem 1942 nyarán és nem New England egyik üdülőszigetén. És annak a gyönyörű idősebb lánynak sem lőtték le a férjét Franciaország felett - de a többi nagyjából mind stimmel. S mivel stimmel, én az összes hibájával hibátlannak fogadom el...

Persze, olykor szentimentális kis film ez, az a lassított felvétel, amikor a lány elengedi a férjét a háborúba, és közben fújja a szél a haját, a fiú pedig utánaugrik a parttól már elszakadt hajónak, az tanítani való példája a giccsnek. Michel Legrand Oscar-díjas zenéje világslágerként is lecsöppen a filmvászonról/képernyőről. És amilyen édesbús-szomorú a vége, az azért nem így van. Viszont így szép. Imádom. Asanisimasa: 10/10

Luchino Visconti, vagyis Don Luchino Visconti di Modrone, Lonate Pozzolo hercege már valójában túl volt árkon-bokron, stílusokon és irányzatokon, amikor megcsinálta kései, ún. "német trilógiájának" középső darabját, a Thomas Mann-kisregényből adaptált Halál Velencébent. Kis túlzással és nagyon sarkítva, úgy is mondhatnám, már elkészülte pillanatában avítt film volt ez, hiszen 1971-ben már az ennél lényegesen modernebb filmnyelvet beszélő Godard, Truffaut, Antonioni is mainstream filmművésznek számított. Ugyanebben az évben készült Huszárik Szindbádja, aminél költőibb, komplexebb, hitelesebb és igazabb vizuális szépirodalmat addig, de azóta sem készített senki. Mégis, Visconti Thomas Mann-adaptációja ma nézve és óhatatlanul összevetve a manapság készülő színes-szagos-térhatású micsodákkal, egy tökéletesen működő időgép. Ráadásul több szempontból is az.

Egyrészt mára már kihaltak azok az igazi, régimódi művészek, akik képesek voltak egymás sértegetése nélkül, de indulatoktól túlfűtötten, napokat vitázni olyan kérdésekről, mint hogy "lehet-e szép egy olyan mű, amely fizikai erőfeszítéssel és szenvedések közepette készül?", mint ahogy kihaltak már a kultúrában élő, nemesen kékvérűek, mint e film alkotója is. Ebben a körben tölthetünk el e film által bő két órát. Másrészt pedig részt vehetünk egy decens múlt század eleji üdülőhely szállodájának mindennapjaiban, a különböző toalettben abszolvált reggeliktől az ebéden és a délutáni kávézáson át a vacsoráig, és szinte fizikailag merülhetünk el a szálloda strandjának zsivajában, ahol szigorú előírás szerint szabad testfelületet csak 18 éven alatti vendégek villanthatnak.

Mint irodalmi adaptáció, közel zseniális munka Viscontié, hiszen Mann kisregényének prózai szövetét és dialógjait úgy tudja vizualizálni, hogy abban hiba nincs, ráadásul a szereplők az egész filmben jó, ha összesen 20-szor megszólalnak. Persze, az eredeti kisregényben sincs ennél sokkal több dialóg, sőt, ami van, azt Visconti jobbára szóról-szóra be is emelte a filmbe, ám az irodalmi leírást mozgóképre átültetni, ráadásul, úgy, olyan gazdagsággal és pontossággal, ahogyan azt Mann gyakorolja, ahhoz nagyon erős intuíció, stílusérzék és az író szellemiségére való ráhangolódás szükséges. Visconti filmtörténeti jelentőségűt parádézik ebben, mind a múlt század eleji Velence és a Lidó atmoszférájának megteremtésével, mind a statiszták, színészek jelenetekben való instruálásával, mind az alapanyag lelkének átültetésével.

Persze, azért bele is nyúl Mann történetébe, a főszereplő Aschenbach professzor (Dirk Bogarde) immár zeneszerző, és nem író, és már a film kísérőzenéjével, de a keresztnevével -Gustav- is konkrétan Mahlerre, a híres komponistára utal. Erősebb, kifejezetten homoerotikus hangsúlyt kap Aschenbachnak az angyalarcú Tadzio szépsége iránti elragadtatása is, ami Mannál még azért elsősorban esztétikai természetű rajongás volt csupán. Egyéni találmány a kolera szimbolikus megjelenítése is, a fehérre meszelt arcú, a decens helyszíntől elütő, groteszk figurákkal.

A korabeli kritikát azonban erősen megosztotta ez a film, főként Mannal való összevetésben marasztalták el az ekkor már 70 körül járó Viscontit, azonban a közönség körében mégis igen szép sikert aratott ez a mai szemmel kissé hosszadalmas, terjengős és meglepően szótlan, de igen érdekes és szép film. Asanisimasa: 8/10

Elég felejthető a mai kínálat, ami van mára, azt vagy láttuk már, vagy nyugodtan kihagyhatjuk... A Csillagkapu-klasszikot, a moziváltozatot például minden scifi-kedvelő látta már. Én mondjuk kifejezetten kedvelem, a vicces, de ennek ellenére gondolat-(konteó-)ébresztő kultúr- és vallástörténeti vonatkozásai, látványvilága, és nem utolsósorban, Kurt Russell emblematikus kockafeje (kép) miatt. Ókori Egyiptom, földönkívüliek, csillagközi féregjáratok, tengerészgyalogosok. (film+, 21.00)

A Halott gengszterek úgy rémlik, szintén egy vicces film, de már az akció-krimi-vígjáték műfaji közös halmazból. A meglehetősen ügyetlenke gengszterek (príma szereposztás!) egy magánmúzeum kifosztásán ügyködnek, de minden elcsesznek. Hullák is hullnak közben, bőven. (Viasat6, 22.00)

Az elszánt diplomatában az angolbeteg Ralph Fiennes azt próbálja bebizonyítani, hogy vannak tisztességes politikusok is. Na, nem nálunk, de még nála sem - a film Afrikában játszódik, a sztorit a politikai krimi-témában otthonlévő John Le Carré írta, a filmet pedig Fernando Meirelles rendezte, jól. Átlagon felüli, de azért messze nem faldöngető, romantikus és politikai thriller ez. (Duna, 22.15)

Sokan kifejezetten utálják Wim Wenders, a U2-s Bono könyvéből készített A Millió Dolláros Hotel című filmjét, én ezzel szemben kifejezetten szeretem, mert bár modoros és kicsit lila, azért képes szépnek és emberinek maradni. Az Erich von Stroheimet idéző Mel Gibson pedig remek, ez egyik legjobb filmje, melyet akár filmtörténeti idézetgyűjteményként is végig lehet nézni. (Story4, 23.00)

Christopher Nolan jobbik Batman-filmjével kezdünk, a Batman: Kezdődikkel, mely valóban új aspektusait villantja fel az ismert képregény-toposznak. E filmben még tetten érhető Nolan történetmesélő és atmoszférateremtő kreativitása, szemben a pusztán professzionális, de valójában sok újdonságot felmutatni nem képes, mégis (vagyis éppen ezért) körülrajongott Sötét lovaggal, melyben csak azt az utat folytatja, melyet itt kezd el. (Cool, 19.30)

Ming-Liang Tsai az egyik legegyénibb hangú távol-keleti rendező, aki filmjeiben szigorú következetességgel végigvitt motívumokban mutatja meg az elvágyódás, az elidegenedettség, a magány különböző megnyilvánulásait a nagyvárosban. Markáns vizualitású, magas esztétikát képviselő, erősen artisztikus, olykor bizarr, máskor brutális jelenetekben is bővelkedő, ám lassú folyású filmjei (pl. A folyó, A lyuk, a Nem akarok egyedül aludni) kifejezetten fesztiválkedvenc alkotások, kifejezetten nem a tömegek igényeinek kiszolgálására készültek, ám talán éppen éppen ezekről szólnak. Ming-Liang Tsai És ott hány óra van? című, erős francia új hullámos áthallásokkal operáló ma esti filmjében (kép) egy távolba szakadt szerelmespár történetét ismerhetjük meg. (Duna II, 21.00)

Az m2 23.15-től Caspar David Friedrichről mutat be egy költői hangulatú portrét, mely az ismert romantikus festő személyiségét, gondolatvilágát képei alapján megálmodott filmben kísérli meg bemutatni.

A Duna két, érdekesnek ígérkező ausztrál kisjátékfilmmel próbálkozik késő este: Az emlékek útján egy városi road-movie, melyben öt srác járja végig a hajdani 'nagy bulik' helyszíneit, a piros 18-as karika valóban nagy bulikat sejtet (23.45-től), A Zsidó fiú pedig taxisofőr Sidneyben, aki a hagyománytisztelő haszíd közösség tagjaként, apja halála után próbálja meg definiálni önmagát, járja a közösség magasztos szellemi útját, vagy maradjon az élet rögösebb, ám sokkal több kézzel fogható élvezetet nyújtó talaján? (0.40)

Ebben a trutymák időben nyugodtan beleragadhatunk délutánra a Mezzoba, ha megengedhetjük magunknak ezt a luxust, mert -szokásosan- imponáló és lenyűgöző a táncrend: 13.00-tól Prokofjev unikális operája, A három narancs szerelmese, tokkal vonóval, 15.35-től Maria Callas koncertje, aztán átmegyünk jazzbe. Richard Bona, a kitűnő bőgős 16.40-kor, utána Brad Mehldau jön az ő kristálytiszta és lebegős triójával, 17.35-kor, majd az egyik legjobb kortárs tenorszaxis, David Murray fúj a Gwo Ka Masters-szel, akik most hirtelen nem ugranak be, hogy kik, de Murray minden projektje izgalmas, így ez is nyilván az lesz, 18.35-től. Ahogy vége a szaxofon-orgiának, belecsapunk az igazi lecsóba, vagyis a barokkba, Vivaldi Orlando Furioso című operájával (19.30), amit azonban nem nézünk végig, mert egy igazi barokk operához méltóan, igen bő lére van eresztve, majd 4 óra a hossza, rengeteg recitativóval, amit azért a legnagyobb barokk-rajongó is unni kezd a második óra vége felé...

Nagyjából éppen ekkor (21.40-kor) kezd viszont az m1-en egy nagyszabású, kosztümös francia film a híres Napkirály nem túl kedvelt utódáról, XV.Lajosról, a sötétség királyáról, ám ezzel még azért Vivaldival éppen stílben maradunk. Rizsporos parókák, pukedlik, Madamme Pompadour, Richelieu, effélék, szeretjük az ilyet (kép).

Alternatív megoldások az estére: Veszett a világ, Lynch-hangulat light, Taylor és Lula romantikus meséje, kígyóbőr zakóban - Viasat3, 22.45. Fejlett stílusérzékkel megáldott, ínyenc filmrajongóknak a már címében is lenyűgöző Kannibál inferno, avagy mészárlás a dinoszauruszok völgyében című olasz csodát ajánlhatom, mely pontban este tízkor kezdődik a Viasat6 szokásos péntek esti retro-horror sávjában. Akinek mindez kevés, az menjen nyugodtan kocsmába a munkásosztállyal, hátha lehányja valaki a cipőjét...

Valamilyen okból horrornak szokás e filmet, s rendezőjét, a neves nevű Kiyoshi Kurosawát pedig horrorrendezőnek besorolni, holott nagyjából annyi köze van, például ennek a Megtorlás című filmnek a horrorhoz, mint mondjuk, Dosztojevszkijnek Agatha Christie-hez. Film-film, író-író. Kiyoshi (gondolom ez a családneve) alapvetően művész, méghozzá igen termékeny művész, az imdb szerint eddig 32 filmet jegyzett rendezőként az idén 56 éves sensei. Művei mind jelentésükben, mind eszközeiben lényegesen többek, sokrétűbbek egy olyan relatíve egyszerű zsánernél, mint pl. a horror. Vannak horrorelemek ebben a filmben is, de attól ez még még nem horror.

Mondjuk azt, hogy egyfajta bűn és bűnhődés-parafrázis inkább, ha már előhoztam Dosztojevszkijt. Egy fásult, kiégett rendőr (Kiyoshi egyik állandó karaktere) nyomoz egy sorozatgyilkos után (Ez megérne egy komolyabb misét, hogy Ázsiában miért nem elégszenek meg egyetlen gyilkossággal, ha gyilkos van egy történetben,m az tuti sorozatgyilkos... Miért?), akinek jellegzetessége, hogy sós vízbe fojtja meg áldozatait. Rendszeresen megjelenik neki egy piros ruhás nő szelleme, és e találkozásokból olyan következtetésekre jut, melyek a nyomozó múltját világítják meg más fényben, mint ahogyan ő visszaemlékszik.

Mondanom sem kell, hogy Kiyoshi filmjében nem a történet a legfontosabb. Legalábbis, a rendező-író nem tesz semmit annak érdekében, hogy egy sodró lendületű, izgalmas sztorival tömje be a nézők szemét, inkább törekszik valamiféle éber álom-szerű, meditatív együttgondolkodásra. Ennek érdekében, logikailag nem mindig könnyen összekapcsolható motívumokat, jelenéseket sorjáz a filmjében. A cselekménybonyolítás rovására inkább nagyobb teret, időt és energiákat szentel egy sajátos atmoszféra megteremtésére. Szinte Tarkovszkij Stalkerét idéző, üres, lepusztult ipari környezetben játszódik a film. Állandóan reng a föld, szürke, rideg és barátságtalan az időjárás is. A film kulcsjelenete egy üzemen kívüli, feketére festett elmegyógyintézetben játszódik. Ebben az embertelen környezetben jelennek meg néha azok az álomszerű jelenések, melyek színt ugyan hoznak, de megnyugvást semmiképpen. Sok sajátos művészi elv szerint kódolt üzenet marad dekódolatlanul, melynek elvégzéséhez a rendező szintén nem nyújt támogatást a nézőnek. Ez nem feltétlenül zavaró, hiszen nem lehet mindig mindent érteni, de ha esetleg egy effélén fennakadunk, akkor akár véglegesen is kizökkenhetünk a filmből. Szóval. Végletesen nyomasztó, lassú, borongós, depresszív pszichotrip a film, amelynek megtekintése inkább csak beavatott ázsiai film-buziknak javallott. Asanisimasa: 5/10

Ma már nemigen lehetne elképzelni a Titanic filmfesztivált francia szekció nélkül. Magyarország legnagyobb nemzetközi filmes seregszemléjéről idén sem hiányozhatnak az elmúlt év francia filmtermésének legizgalmasabb alkotásai. A 2011. április 7 – 17. között megrendezésre kerülő 18. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon merész, provokatív, szívszorító vagy éppen szívmelengető filmek közül válogathatunk. Nem csak frankofonoknak.  

Az Eljő a napunk (Notre jour viendra) a provokatív és ellentmondásos videoklipjeiről elhíresült Romain Gavras első nagyjátékfilmje, amely éppoly merész, mint a rendező többi munkája. A történet főhőse egy magányos, kiközösített kamasz, akit környezete állandóan csúfol vörös haja miatt. A fiú egy nap összeakad egy különc, öntörvényű és szintén vörös hajú pszichiáterrel, aki felébreszti az öntudatát, és megtanítja, hogyan álljon ki magáért. A társadalom két számkivetettje ezután Írországba indul, hogy vörös hajú testvéreik körében megleljék a hőn áhított szabadságot, ám útjuk során számtalan vad és szürreális kalanddal kell szembenézniük. A francia Harcosok klubjaként is emlegetett film fő szerepeiben Olivier Barthelemy-t és Vincent Casselt láthatjuk.

A Mezítláb (Pieds nus sur les limaces) című filmben két lánytestvért ismerhetünk meg. Lily szertelenül eleven, pajkos, naiv vidéki lány, totálisan életképtelen a felnőtt társadalomban, élénk fantáziája ide-oda csapong, hirtelen jött bizarr ötleteit pedig rendre meg is valósítja. Nővére, Clara józan és konzervatív, Párizsban él, biztos állása és jól kereső férje van. Édesanyjuk váratlan halála után Clarának gondoskodnia kell a húgáról, így vidékre utazik, hogy szárnyai alá vegye Lily-t. A színésznő-rendezőnő Fabienne Berthaud filmje kettejük közös életét mutatja be, és a bohém, szabad, önfeledt élet győzelmét ünnepli a kispolgári kötöttségek felett. A film bukolikus bájához nagyban hozzájárul a testvérpárt alakító két gyönyörű színésznő, Ludivine Sagnier és Diane Kruger játéka.  

A romlás virágai (Fleurs du mal) egy Párizsba érkező fiatal iráni lány és egy francia fiú szerelmének története a 2009-es iráni lázongások idején. A lány mindinkább megszállottjává válik az otthoni történésekről szóló internetes híradásoknak, így kapcsolatukra könyörtelenül rányomja bélyegét a történelem. A Budapesten született, de Svédországban nevelkedett David Dusa első nagyjátékfilmjének hátterét azok a közösségi hálózatok és videomegosztó oldalak biztosítják, amelyek információval látták el az egész világot a 2009-es iráni eseményekről. A romlás virágai egy megható szerelmi történeten keresztül a közösségi médiában rejlő erőt is boncolgatja.   

A francia szekció bemutatását a budapesti Francia Intézet támogatása teszi lehetővé a fesztivál számára.

Gésákat, vagy sok jedit, aztán meg űrkóbojokat.

Az Egy gésa emlékiratai, bár valóban egy igazi gésa, Mimeko Ivaszaki emlékein alapul, azonban erőteljesen nyugati, ráadásul angol ízlésnek megfelelően lett megírva annak idején, bizonyos Arthur Golden által. Így tulajdonképpen annyi köze van a japán gésák valódi életéhez, mint Puccini Pillangókisasszonyának a kabukihoz. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy a Pillangókisasszony egy gyenge fércmű, hanem csak azt, hogy az igazság bizony még mindig odaát van. Állítólag, Mimeko annyira fel is háborodott Golden könyvén, hogy ő maga is kiadta saját készítésű emlékiratait, a film azonban nem ebből készült. Rob Marshall természetesen a nyugati verziót használta fel filmjéhez, mely bár autentikus helyszíneken játszódik, majdnem autentikus színészekkel (azon persze fenn lehetne akadni, hogy miért kínai színésznő játssza a japán gésát...), szellemében alapvetően nyugati. Alig érezni azt a finom, mégis markáns különbséget például, mi a különbség egy gésa és egy kurtizán között. Ennek ellenére ez egy pazar kiállítású, jó hosszú és jó romantikus hollywoodi film(giccs - kép!), mely nem véletlenül kapta meg 2006-ban a legfontosabb technikai Oscar-díjakat. (Duna, 21.00)

A film+-on Star Wars II., vagyis a Klónok támadása, rengeteg klónnal és ekkor még igen nagyszámú jedi-lovaggal. (21.10)

A Viasat6-on Firefly ötödik rész 23.00-tól, melyben kifogy a nafta. Jó lesz.

Na, az lesz a legjobb, ha úgy veszem, hogy ettől a filmtől is sikeresen megkíméltem drága olvasóimat. Más indokot ugyanis képtelen lennék találni, mit vitt arra, hogy végigszenvedjem ezt az iszonyat két órát. Talán még az, hogy vis maior ugrott a ma délutáni melóm... Ez a thai horror, vagy mi, 'a' The Intruder, valami katasztrofálisan rossz film. Értem én, hogy spiritualizmus, meg hiszel-e a karmában, meg egyebek, de az baromira nem elég egy filmhez, hogy tucatnyi thai rohangál egy kietlen betonházban sikoltozva, a nyomukban uszkve 2000 kígyóval, melyeknek nincs akadály, keresztülmennek még a falon is. A végén csak egy maradhat, mármint a thai kollégákból, a kígyók azok csak jönnek, csak jönnek...

A filmet rendező Thanadol Nualsuth nevéről leginkább nekünk, bárdolatlan farangnak valami ismeretlen fogkrémmárka juthat eszünkbe, az imdb-s filmográfiája üres. A hivatalos apropója a filmnek az, hogy amikor a Bangkok melletti mocsár helyén a mára óriásivá nőtt kimondhatatlan nevű repteret építették, az építkezés folyamán kidöntöttek egy hatalmas fát, mely egy királykobra lakhelye volt. Ekkor a kobra szelleme bosszút esküdött, ami e filmben reinkarnálódott, már ha tud ilyet egy bosszú, a vigyázatlan nézők őszinte sajnálatára. Ennyit a spiritualizmusról és a karmáról. A két óra körüli film kb. 100-110 percében bepánikolt thaiok rohangálnak az egy kígyóból sok kígyóvá lett vérszomjas karma elől. A végén van valami naiv szájbarágó, egyszeregy, mindegy. Se feszültség, se dráma, se vér, legalábbis egy jó kis távol-keleti horrorhoz mérten az nagyon 12-es karikás, ami itt történik. Egy szemkitépés, mondjuk az falon keresztül, de aztán csak szemérmesen megmutatott művértócsák. Merő unalom. Talán csak a kígyóktól betegesen irtózó kígyófóbiások rezzenek össze e filmen, de ők azért statisztikailag elhanyagolható hányadát jelentik a horrorkedvelő közönségnek. A többiek nyugodtan kihagyhatják... Asanisimasa: 2/10

Vicces dolog egy ördögűzéssel foglalkozó filmet úgy hirdetni, hogy megtörtént események alapján készült, hiszen ehhez legalább két, valóságban is létező dolog szükséges: egy katolikus pap, aki az ördögűzés rítusát végzi, valamint az ördög, akit ki kell űzni az ideiglenes állomáshelyéül választott porhüvelyből. Na most, papok léteznek, itt élnek közöttünk… 

Mi a valóság?

Az ördögűzés rítusa valóban élő ceremónia a római katolikus egyház gyakorlatában. Az ijesztő kifejezés egy olyan imádságot takar, mely során helyeket, tárgyakat vagy személyeket szabadítanak meg az ezt végző papok a hitük szerint beléköltözött gonosz lélektől. Az ördögűzés Isten segítségül hívásával és a Krisztus nevében távozásra felszólító parancs megadásával zajlik, miközben az ördögűzést végző személy a megszállott helyet, tárgyat, személyt többször körbejárja, majd különböző imádságokat mond rá, szenteltvízzel fröcsköli, és a feszülettel szembesíti. Az ördögűzés egyik közismert formája például maga a keresztelés ceremóniája, melyen minden keresztény átesik, lévén ez a hit felvállalásának első rítusa. Az ördögűzéssel foglalkozó filmek (akad jónéhány), ebből a szempontból, jobbára a valóság talaján állnak. Mivel elsősorban azért a nézők ijesztgetésére specializálódott horrorfilmek nyúlnak e témához, a hagyományos rítus ezekben meglehetősen látványos formában jelenik meg, hiszen a nézőknek adni kell valamit a pénzükért, nem elégíti ki őket egy imákat mormoló, rózsafüzért morzsolgató pap hókuszpókusza, mégha a valóságban ez legtöbbször így zajlik. Míg a helyek és tárgyak ördög általi megszállása elsősorban babonákon és hiedelmeken alapszik, addig az embereken tapasztalt „megszállottság” hátterében legtöbbször komoly pszichiátriai, vagy egyéb más klinikai probléma áll, melyek azért képesek olykor meglehetősen riasztó, elborzasztó, sőt akár gusztustalan tüneteket is produkálni. Ezeket a viszolyogtató eseteket persze egy orvostudományban nem járatos hívő könnyen tekintheti a Sátán művének, és most elég, ha csak az Oktogon környékén eltorzult végtagokkal tüntető koldusok látványára gondolunk...

Körbeforgó fejek és zöldborsópüré

Megkerülhetetlen alapeset az ördögűzős filmek esetében William Friedkin 1973-as Az ördögűző című horrorja, melyben egy hitéből kiábrándult pap egy ördög által megszállt fiatal lányt próbál megtisztítani a gonosz lélek hatalmától, Mike Oldfield híres csőharangjainak hangjaira. Miközben a lány borízű férfihangon koituszra szólítja fel a papot, majd ismeretlen, idegen nyelveken idéz a Bibliából és kidülledt szemekkel, 360 fokban körbetekint zöldborsópürével telehányt szobáján, végül megállapodik a feszülettel integető, megrettent atyán. A film ennek ellenére (vagy éppen ezért?) óriási siker volt, e sorok írójának is egyik meghatározó filmélménye volt. A svéd Mikael Hafström A rítus című filmjében siet is leszögezni, hogy tőle ne várjunk körbeforgó fejeket, meg zöldborsópürét, ez egy másféle ördögűző film… Talán valamiféle

realista, katolikus thriller

megalkotása lehetett Hafström célkitűzése. Mintha a hozzá közelebb álló bergmani talajról elrugaszkodva, a hit és bizonyosság viszonylatában próbálná megmutatni a hitében megrendült ifjú pap magára találását, melyben az ördögűzés misztikumával való találkozás csupán eszköz? Aztán azonban, nagyjából a film közepén rájön, hogy ez talán kevés lesz a közönségnek, és bedobja a zöldborsópürés szöveget, mellyel részben visszautal a Friedkin-féle zseniális előzményre, másrészt a felvezető svédes-szplínes rinyálás sutba vágásával végre rátér a lényegre, amiért a közönség végül is beült a filmjére. A film cselekménye nagyjából az említett klasszikust követi, kételkedő fiatal pap, idős profi pap, megszállott lány. Hafström csavarja a filmben a megöntözött öntöző toposzának egyfajta ördögi variációja. Ettől azonban a film még nem lett jó. Bulvárhírekben jártas olvasó ismeri a történetet, ez az a film, melyet nagy részben nálunk forgattak, erről a forgatásról vitték el Anthony Hopkinst a kórházba, hála (Istennek? Ördögnek?) az orvosoknak, ma már kutya baja, és ez a kis malőr a filmen sem látszik. Csikkzsebből előkapva, mintegy séróból, a tőle elvárható minőségben tolja a megszállott pap figuráját. Ez azonban sajnos a többi szereplőről már nem mondható el. Colin O’Donoghue, aki a fiatal papot játssza, legfeljebb Robert Pattinson-i erényeket villant mélynek és szomorúnak hitt nézéseivel. Egy lányka-moziban ez még elmegy, de egy igazinak szánt thrillerben édeskevés. Rutger Hauer nagyon megöregedett. Alice Braga (újságíró) semmilyen. Marta Gastini (megszállott lány) bájosan forgatja szemeit.

A film amúgy „jól néz ki”, helyenként, főleg a bevezető képekben kifejezetten igényes. A budapesti helyszínek csak az avatott szemeknek ismerhetők fel, a nagyszámú magyar stáb profi munkát végzett. A határozatlanul bonyolított cselekmény, a vége felé sűrűsödő dramaturgiai bakik azonban tét nélkülivé, a Hopkins kivételével üres, lelketlen színészi játék pedig hiteltelenné teszi a filmet. Na és az a filmvégi ájtatos „vörös farok”… Maradjunk annyiban, hogy Nietzschének ördöge van. Asanisimasa: 4/10