asanisimasa

Ma estére például A halál 50 órája jó választás lehet. Jó hosszú, ha nem is ötven, de majdnem három óra, jó látványos is, amolyan igazi klasszikus hollywoodi, háborúsos-partraszállósos, és parádés a szereposztás (Henry Fonda, Charles Bronson, Telly Savalas). (Film+, 21.10)

Van aztán egy '62-es francia film, a Magánélet. Louis Malle filmje, Bardot-val és Mastroiannival, egy hirtelenjében a csúcsra jutott fotómodell és színésznő megcsömörlését, majd összeomlását mutatja meg. (Duna, 21.15)

A Boldog új élet a tehetséges Bogdán Árpád 2006-os bemutatkozó filmje, melyben egy volt intézetis fiú (kép!) társadalomba való beilleszkedési nehézségei fogalmazódnak meg erősen lírai, melankolikus hangulatú képekben. Itt bővebben. (Duna II, 21.40)

A Feldobott kő, Sára Sándor 1968-as filmklasszikusa az útkereső értelmiség problémáinak örök érvényű darabja, amellett, hogy képes megmutatni valódi, a mai napig is tapasztalható társadalmi igazságtalanságokat is. (m1, 21.40)

Az előbbiekhez képes most egy indiánfejes következik a popkultúra bűzös bugyrába, egy kis bűnös élvezet, hiszen a mai utolsó ajánlat, a Démonok 2. már címében is utal arra, hogy benne egy más világgal fogunk találkozni. A film Lamberto Bava-Dario Argento páros filmje, ami éppen elég információ. Akinek mondanak valamit e nevek, annak ennyi is elég, akinek meg nem, az valószínűleg nem képezi a célközönség részét. (Viasat6, 22.00)

Valójában, tényleg ennyire egyszerű a recept: fej, test, fej, test és KO. Megütöd a fejét, erre felkapja a kezét, szabaddá, védtelenné válik a teste. Ekkor odasózol, vesetájra. Nem okoz brutális sérülést, csak iszonyúan fáj, le is húzza egyből a könyökeit. Ekkor megint behúzol neki egyet fejre, halántékra egy csapottat, vagy felütést állcsúcsra. Ha ettől nem fekszik, a következőtől biztosan. Ha netalán mégis állva maradna, megint vesetájék - ebből aztán csak a robotok kelnek fel, azok viszont nem bunyóznak. Szóval, a recept biztos, már csak az a kérdés, az ellenfél mit szól mindehhez...

Darren Aronofsky készült erre a bunyós filmre, ami jól is tromfolt volna a tavalyi Pankrátorra, ő azonban inkább hanyatt fordított a küzdősportok bajolin-, izzadság- és lábszagú öltözőinek, és inkább könnyedebb, légiesebb vizekre evezett: a Hattyúk tavára. Azonban A harcoson is rajta tartotta a szemét, mint executive producer, a rendezést viszont átengedte David O. Russellnek. Nem tudni, ez a csere mennyiben változtatta meg az eredeti koncepciót, mindenesetre A harcos éppolyan életközeli, realista, sőt naturalista mozi lett, mint a Pankrátor. Sőt, ha lehet azt mondani, még olyanabb. Maga a film sztorija tényszerűleg adott, valós történet. Mickey Ward valóban él, és valóban ezt a filmen ábrázolt nehéz utat járta be a világbajnoki övig, éppúgy, mint féltestvére, a drogproblémával küzdő Dicky Eklund, aki annak idején valóban meccselt a híres Sugar Ray-el és valóban padlóra is küldte az addig kiüthetetlen legendát. Ebből a szempontból tehát egy viszonylag egyszerű életrajzi film ez, egy valódi és valós karriertörténet. Amiben viszont kiemelkedik az átlagból, az az ökölvívó (fél)testvérpár családi körülményeinek, szűkebb milliőjének, valamint a csúcson csillogó-villogó profibox kopott, filléres, de elképesztő küzdelmekkel teli alsóbb régióinak mikrorealista, részletekbe menő ábrázolása. Ez A harcosban, a megszokott hollywoodi modorhoz képest kifejezetten belemenős, szociografikus igényű társadalomrajzzal egészül ki. Kíméletlen társadalmi igazságok, jellegzetes szituációk, élethelyzetek és tipikus figurák jelennek meg pontosan és hitelesen a filmben, az egészen kiváló színészi teljesítményeknek köszönhetően. Christian Bale a drogos Dickyként egészen elképesztő teljesítményt nyújt: egy izgő-mozgó, inas, csont-bőr ideggörcs, akit rögtön szétvet a belső feszültség és a crack. Ráadásul még abszolút hitelesen is mutat a vásznon, mint bunyós, Mark Wahlberggel együtt, aki Mickeyt alakítja. Gondolom, csak képzett ökölvívók fognak szakmai hibákat találni mozgásukban, azonban az valamit elmond a két színész alakításáról, hogy az egyik kifejezetten profiboksszal foglalkozó szakmai oldal úgy beszél e filmről, mint "zseniális bokszfilm". Ők pedig nyilván tudják... Nekünk nézőknek az illúzió gyakorlatilag tökéletes. A hitelességet tovább fokozza, hogy például rákerestem, vajon ki játssza a két srác mindig a háttérben lévő, de villanó tekintetével a gyakori problémás helyzetekben mindig jelen lévő edzőjét, Mickey O'Keefe-t. Nos, maga Mickey O'Keefe. Nyilván jobban, mint bármelyik színész. Az igazi csapás viszont az anya brutális karaktere, agresszívabb, mint tíz anyatigris és jobban konspirál, mint a teljes CIA. Melissa Leo Oscar-jelölése éppolyan jogos, mint Bale-é, vagy az ezekhez képest csupán egyszerűen drámai alakítást nyújtó Amy Adamsé, aki Charlene-t, Mickey barátnőjének szerepét játssza a filmben. Mellettük arctalan massza, mégis hátborzongató és veszélyes az Eklund-Ward család eladósorban lévő leánygyermekeinek hadserege. Hátborzongató, ahogyan ülnek naphosszat a kanapén, mint a verebek, tévét bámulva és cigizve, sörözve, utálva az egész világot. Fröcsögnek a gyűlölettől - őket sem teszik ki Amerika kedvenceinek faliújságjára, csakúgy, mint a kizárólag aljas túlkapásokban ábrázolt rendőrséget.

Szóval, fej, test, fej, test és KO. Ez a receptje ennek a filmnek is. Kap a fej (az agy), realista társadalomkritikát, aztán kap a test (a szív) is, küzdelmet, pici romantikát. Majd megint fej, adjunk neki drogproblémát, igazságkeresést a szereplők szövevényes kapcsolati hálójában, majd megint test, megint küzdelem, harc és a megérdemelt győzelem. A közönség pedig a padlón. Feltéve, ha kedveli a bokszot, a kendőzetlen igazságot, a kitartó, "sohanemadomfel" küzdelmet megmutató drámát, s ha sportolt valaha. Jó film, sportfilm, igaz film. A legjobb a 2011-es Oscar-balhé főmezőnyében, még akkor is, ha esetleg más nyeri. Kíméletlen társadalomrajza miatt amúgy is csodálkoznék, ha A harcos lenne a Legjobb Film. Pedig az idén tényleg ez az... Asanisimasa: 9/10

A mai esténk ízes latin hangulatban indul, hogy aztán rideg, embertelen, paranoid űrhidegfóbiába fúljon. Tehát, Floyd bácsi ma esti vacsorája (Duna, 20.40) a következő: estofado de patatasszal, vagyis a burgonyás pörkölttel indítunk, majd fogolymadár következik csokoládémártással, aztán a tőkehal-ragu, utána pedig pisto manchago, vagyis egy paprikás, paradicsomos és hagymás ragu. Így, virtuálisan jóllakottan, aztán irány Kuba!

A Viva Cuba (Duna, 21.10) egy kislány és egy kisfiú tűzön-vízen át tartó barátságáról szól, melyet hívő, konzervatív katolikus, illetve vérbeli, elvhű kommunista szüleik minden eszközzel kettészakítanának.

A film+ 21.10-től alternatívaképpen a Star Wars 5.-öt adja (A birodalom visszavág), a havas film, ugye, de az már mindenkinek a könyökén jön ki (ennek ellenére, mindenki bele fog nézni, "csak úgy"). Szerintem az utána következő Screamers - Az elhagyott bolygó (23.40) sokkal érdekesebb. Philip K. Dick regényének filmváltozata ez, Peter Wellerrel a főszerepben. A film első fele szerintem kifejezetten izgalmas, és egy teljesen egyedi, markáns, apokaliptikus-üldözéses hangulatot idéz meg. Ahogy az előbbi filmnél a hó, itt a sivatag és a homok válik jellegzetes motívummá. A film második fele sem rossz, bár itt azért már erősen belecsúszik a B-kategóriás, átlagos akció-scifik kliséhalmazába. Összességében viszont egy egész korrekt kis scifi ez.

A Viasat6-on, 23.00-tól Firefly 2. rész!

Egyeseknek a mai meccs (ha alkalmas kocsmában ülnek vagy van Digisportjuk) az Internazionale-Bayern München lesz, majd utána a Marseille-Manchester United, a ketteseknek viszont nem tudok mit mondani. Lesz persze sok minden marhaság, pl. House a nemtudommelyik szériából nemtudom melyik rész (IV/83 ?), meg ilyenek...

Egy érdekes film van ma, ingyért, a Kémek a porfészekben című dokumentumfilm, melyben az egyik igazi magyar James Bond mondja el CIA-s beszervezésének és pályafutásának hiteles történetét: a neve Gábor, Rimner Gábor. Kicsit slampos, kicsit gyűrött, de a mienk. Hogy aztán az m1 mégis kikre gondolt ennek a jobb sorsra érdemes filmnek célközönségeként, az számomra rejtély. Mindenesetre, 14.30-kor a babájukat büfiztető, félálomba révülő kismamákon, megrögzött FIDESZ-szavazókon és ebéd helyett mosogató kisnyugdíjasokon kívül más nem néz tévét, főleg nem a királyit.

Egyeseknek lesz, ugye, Olympique Lyon-Real Madrid (tv2), illetve København-Chelsea (Digisport). Ezalatt a kettesek nézhetnek (ha van legalább két tévé a családban) Személyes vonatkozást (Viasat3, 21.30), melyben "Michelle Pfeiffer" egyedül neveli süketnéma fiát. egy bulin azonban megismerkedik "Ashton Kutcher"rel, az ex-birkózóval, stb., stb. Törékeny nő, beteg gyerekkel, meg a naaagy, erős, férfiember. Papírzsepis lesz, nyilván.

Lesz viszont egy tényleg jó kis film, az m1-en: a Vízbe fojtott bűnök (Jindabyne). (21.40) Négy, vidéki átlag-ausztrál pasas (kép) pecázás közben egy bennszülött lány holttestére bukkan. Azonban mintha mi sem történt volna, tovább horgásznak, csak amikor hazaérnek, akkor említik meg -mintegy mellékesen-az esetet. Itt kezdődik a film, ami nem thriller, vagy krimi, hanem dráma.

A Story4 már megint belenyúlt, hiszen a 22.30-kor kezdődő Ismerős játékok már főszereplői miatt is érdemes a figyelemre: Kim Basinger, Al Pacino, Ryan O'Neal.

De választhatjuk egész estére a Filmmúzeumot is: 20.05-től Kojak, majd 21.00-tól Aki szelet vet Spencer Tracyval, alapvető kérdésekről szól ez a túlzás nélkül katartikus film, aztán 23.15-től Édentől keletre: Steinbeck, Elia Kazan, James Dean. Toposz.

Az 1967-es születésű Derrick Borte viszonylag kései rendezői bemutatkozása ez a mozi, mely azok közé a filmek közé sorolható, melyek nem kevesebbet, mint a fogyasztói társadalom visszásságait kívánják górcső alá. The Joneses, tehát Jonesék a film kezdetén látványos mosollyal autóznak a négykarikás janiautóban, lepkés pólóban, hátul a két gimis gyerek játszik. Spoiler. Éppen odaérnek tornyocskás, sokablakos, nagy teraszos vadonatúj villájuk elé, mikor a profi költöztetők már az utolsó virágot is elrendezték a teljesen berendezett, meglakberendezett házban. Látszólag egy egészséges, lendületes, csupa bűbáj, sikeres amerikai család, a középosztály felső harmadának díszpéldányai. Rövidesen azonban kiderül, hogy a valóságban egy ötletes direktmarketing-kampány résztvevői, mindannyian szerződtetett munkavállalók, akik látványos életstílusukkal és behízelgő modorukkal, indirekt módon ösztönzik fogyasztásra, és a legújabb márkák megvételére a tehetős szomszédokat. A fogyasztói társadalom működtetője a kapzsiság és az irigység, így Jonesék sikerrel és a legteljesebb titokban teszik dolgukat, egészen addig...

Míg Borte úgy baltázza el filmjét, hogy ezek után legfeljebb no-kategóriás, háziasszony-csatornák számára gyártott szentimentális egyen-tévéjátékokat rendezhet. A kritikai rész nagyjából rendben van, még ha sok újdonságot nem is tartalmaz a felső-középosztály mérhetetlen, rátarti sznobizmusát illetően, de jó nézni ahogy szívják rá magukat a mézesmadzagra, amit Jonesék (anya: Demi Moore, apa: David Duchovny, lány: Amber Heard, fiú: Ben Hollingsworth), például Moore plasztikailag kispécizett karaterével, vagy Duchovny sármos, jólfésült, zsigeri simulékonyságával húznak el előttük. Az is jól van megoldva, ahogy borul a kötelező dramaturgiai bili. A végkifejlet viszont minden előzmény arculcsapása, megfutamodás a beolvasás elől, hiteltelenség, hazugság, akármi. Nagy dérrel-dúrral felvezetett leleplezésből nem lesz semmi, csak egy semmibe tűnő rózsaszín lufi. Asanisimasa: 5/10

Naná, hogy Oliver Stone az a hollywoodi cápa, aki meg akarja mondja a tutiságot az iménti nagy gazdasági válságról, Oliver tökös faszi, hiszen még Castrónak is be mert szólni. Viccen kívül, csinált már tökös filmeket is, de azokat még az elmúlt évszázadban. Ebben a mostaniban jobbára szentimentális vackokkal múlatja a nézők idejét, ha nem éppen Kubában nyaral. A Tőzsdecápák 2.-től (nevezzük csak így) sem megyünk a falnak, tekintetünket az égnek emelve, világossággal elménkben: az arcos alkotó nagyot mondani akaró filmje csak lufi, bár hollywoodi romantikus-szerelmes karrierdrámának azért eldöcög. Az azonban sokat elárul a filmről, hogy a legdrámaibb pillanatai azok, amikor Michael Douglas szerepe szerint a pénzről, mint rákos burjánzásról beszél, ám ekkor már valószínűleg tudta, hogy nála viszont igazi, rosszindulatú rákot diagnosztizáltak...

Gordon Gecko tehát szabad, miután az első, az öltönyös pénzügyi szférában nyilván kultikus 1987-es Tőzsdecápákban elkövetett bennfentes kereskedés miatt kirótt nyolc éves "szabadsága" letelt. (Ne számolj, a film 2008-ban játszódik - közben Gecko például könyvet írt.) Közben Amerikában bedőlnek a lakáshitelek, összeomlik a Lehmann-bankház (itt valami másnak hívják, de mindenki tudja, hogy a Lehmannról van szó), a tőzsde apokaliptikus zuhanásban. Megismerjük a folytatás ifjú titánját, akit ezúttal Shia Labeouf játszik, aki naná, hogy Gecko lányával él, aki naná, hogy balos weblapot szerkeszt és naná, hogy utálja vérbeli pénzgeci apját, aztán még néhány naná, és megy minden, mint a karikacsapás, Hollywoodban. Alapvetően egy családi drámát látunk, meglehetősen felületes, kissé szentimentális modorban elővezetve, körítésként kapjuk a sok brókerhalandzsát, meg közgazdasági szlenget, de ezen kívül nincs a filmben semmi más. Idegesítő kliségyűjtemény, ami egy noname senkitől korrekt munka lenne, de egy Oliver Stone-tól csúnya alibi. A gazdaságról, az azzal kapcsolatos konteóiról minden átlagos néző épp eleget tud már, többet is, mint egészséges lenne, ahová viszont Stone a filmet kikanyarítja ebből, az meg izzadságszagú szájbarágás, a ma divatos "tiszta energia" témakörében. (Nem mintha azzal bármi baj is lenne...) Asanisimasa: 4/10

Ízelítő a 18. Titanic Filmfesztivál versenyprogramjából

Akadnak olyanok, akik még mindig nem merik elhinni, de idén is lesz Titanic Filmfesztivál. A felénk áradó aggódó kérdésekre és találgatásokra válaszolva szeretnénk folyamatos híradással jelezni: mi mindent elkövetünk, hogy az ínyenc közönség 2011. április 7 – 17. között ismét soha sehol másutt nem látható filmek közül szemezgethessen. Fesztiválunkat az ellehetetlenült helyzetben lévő artmozikat tudatosan támogatva idén is a hagyományos helyszíneken, az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Toldi moziban, az Örökmozgóban és a KINO-ban rendezzük meg.

A Titanic immár hatodik éve működik versenyfesztiválként, most a versenyszekció filmjei közül ajánljuk az első négyet.
 

A Felperzselt föld című kanadai film idén nemcsak a Hullámtörők-díjért, hanem a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjért is versenybe száll.  Denis Villeneuve megható és őszinte drámája a közel-keleti térség fegyveres konfliktusokkal sújtott történelmébe nyújt érzékletes bepillantást egy Kanadában élő, arab származású testvérpár történetén keresztül. A testvérek rejtélyes múltú anyjuk, rég halottnak hitt apjuk és sosem ismert bátyjuk után kutatnak Libanonban, a nyomozás pedig egyre megdöbbentőbb meglepetésekkel szolgál. A film sodró lendülettel,  a nézőt szinte megdelejezve halad a sokkoló végkifejlet felé, nagyszerű (női) alakításokkal.


Ugyancsak Kanadából érkezik hozzánk a Curling, amely egy csöndes és visszahúzódó, lányát a világtól elzártan nevelő, egyedülálló édesapa története. A szülői aggódás terén felülmúlhatatlan apa és a kislány kapcsolata idillinek mondható egészen addig, míg néhány váratlan esemény hatására a törékeny harmónia elillanni látszik. A fanyar humorú filmet  abszurdba hajló fordulatok színesítik, a karakterek pedig végtelenül szerethetőek. A film rendezője, Denis Côté a 2010-es Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, és ugyanitt elismerésben részesült az édesapát alakító Emmanuel Bilodeau is, akinek a legjobb főszereplő díját ítélték oda. Côté nem ismeretlen a Titanic közönségének, hiszen Csak baj van vele című filmje 2009-ben már szerepelt a fesztivál programjában.


Az Esős évszakok egyik legszembetűnőbb sajátossága az iráni filmhez képest szokatlan apolitikussága. A film főszereplője egy középosztálybeli fiú, aki szülei válása közepette a dacos, magányos, bizonytalanságokkal teli kamaszok életét éli Teheránban egy üres lakásban. Az elsőfilmes Majid Barzegar bámulatos határozottsággal és magabiztossággal szakít az iráni filmre jellemző konvenciókkal. A film egy kiváló lélektani dráma, amely egyszerre beszél univerzális témákról és marad témájában, gesztusaiban tipikusan iráni.   


A Vadember című svéd filmben egy bűnöző családban felnőtt fiatalember próbál kitörni a törvényen kívüliség ördögi köréből, de a jó útra térés nagyon nehéz, hiszen a vér nem válik vízzé… Az igaz történetre épülő film azt mutatja meg – jellemzően sötét északi tónusban –, mi történik, amikor a meghiúsult álmok és elfojtott vágyak pattanásig feszítik az ember lelkét. A Martin Jern - Emil Larsson rendezőpáros munkáját a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb film díjára jelölték.

Egy holland dokumentumfilmet találtam mára. A Tiltott kutatás a Dunán kezd, viszonylag későn, 22.55-kor, de mivel csak 71 perc a játékideje, így tán belefér a mai napba a munkásosztály számára is. Sarkkutatás, "megtalált hiteles dokumentumok", Delta-főcím, Olajfalók, ilyenek...

Ezt írja róla a port.hu ismertetője: "1941-ben egy öreg hajóács bukkan fel egy ír halászfaluban, és azt állítja, hogy ő az egyetlen túlélője az 1905-ös Déli-sarkra indított titkos expedíciónak. J. C. Sullivan hajóács Norvégiában jelentkezett a Hollandia nevű hajóra, anélkül, hogy ismerte volna az úticélt. A férfi azután további ámulatba ejti a dokumentumfilmeseket, mikor elmeséli valószerűtlen történetét, amelyben ő és a legénység a világ végéig "hajóztak" és vándoroltak, olyan pokolba, ahonnan nincs visszatérés. Sullivannek még fotó- és filmanyaga is volt bizonyítékul." Hiszi a piszi. Láttam régen egy filmet a léghajós Nobile-expedícióról, na azt nézném meg!

Alfred Hitchcock utolsó előtti filmjében a gyilkos nem igazán tébolyodott, hanem a kifejezés pontos jelentésének (őrjöngés) megfelelően, kifejezetten őrjöngve gyilkolja sorba a londoni szépasszonyokat, nyakkendő általi fojtogatás tényállásának fennforgásában. A film körülbelül ilyen modoros és természetesen gördülő, mint az előbbi mondatom. A Tébolyban Hitchcock mester -húsz év után- visszatért szülőhelyére, Angliába, és rácsodálkozik Londonra: - Ez a város semmit sem változott! Sajnos, maga a mester sem, valószínűleg ezért is látja Londont változatlannak: a film épp olyan, mintha az ötvenes években készült volna. Ami azonban akkor műfajteremtő és zseniális volt, az '72-re már iszonyúan poros és modoros (hát még 2011-ben!). Mintha nem is lett volna közben Psycho, a Madarak, a Vertigo. Az a néhány kivillanó cici, valamint az erőszak-jelenetek viszonylagos, de Hitchcocknál talán példa nélküli explicitása nem jelent olyan erőt, amely a jelentős művek közé penderítené a Tébolyt.

Szimpla, mai szemmel nézve meglehetősen ótvaros egy krimicske ez, öreguras komótossággal elmesélve. A suspense itt már inkább csak szöszmötölés. A színészek olyan idegesítően kiabálják végig a filmet, mintha a hangmérnök (vagy inkább Hitchcock...) süket lenne. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy közben rosszak is, már színészileg. Már az elején tudjuk, ki a gyilkos, mert látjuk, ettől kezdve viszont csak azon szurkolhatunk, hogyan bukik majd le. Csakhogy Columbo ekkor már a saját sorozatában játszik, így rá nem számíthatunk. Helyettese pedig nincs. A gyilkosnak nem szurkolunk, mert se nem annyira rohadék, hogy ezért imádjuk, se nem szimpatikus, hogy azért, csak tök közömbös. A valódi főszereplő, akiről végig azt hiszik a filmben, hogy ő a gyilkos, na ő sem egy megnyerő személyiség. Az áldozatok hülye picsák. Na még ez is. Így viszont a filmnek sincs tétje. Nem ezért a filmért kell szeretnünk és nagyra tartanunk Alfred Hitchcockokot. Asanisimasa: 4/10

Az a baj, hogy este tízig nagyon nincs mit. A mosóporosokon a szokásos vasárnap esti kenyér és cirkusz, de a Dunán, a szokásos egyetlen egérúton is furcsa hullámok látszanak fodrozódni. Remélhetőleg nem az új seprű határozott tisztogatásának eredménye a ma esti, nyugodtan mondható, a csatorna eddigi nimbuszához méltatlan gagyiparádé, hiszen a Nemo kapitány, de a karatézó kutya sem az a minőség, amit megszokhatott az esetleg ideszokott, igényes néző.

Anyway.

22.00, Filmmúzeum - Fargo. A Coen-testvérek szerintem egyik legjobb filmje (mondjuk sok van ilyen...), végtelen havas tájak, utánozhatatlanul morbid, groteszk hangulat, éles kontúrú, karikatúraszerű karakterek, pazar színészek megjelenítésében. Ha Örkény Amerikába született volna, ilyeneket írt volna.

22.25, Duna - Téli varázslat. A Duna tévé első értékelhető ma esti ajánlata, amit sajnos nem tudok értékelni, mert még nem láttam. Ed Harris, mint főszereplő, azért ad okot némi reményre: dráma lesz, az biztos. Hogy aztán ez mennyire lesz cseppfolyós, avagy darabos, az majd kiderül...

22.35, Film+ - Levelek Iwo Jimáról. Clint Eastwood, tegnap elkezdett nagyszabású Iwo Jima-projektjének második része, melyben a hírhedt második világháborús vérszivattyút ezúttal japán szemszögből mutatja be. Ez még érdekesebb, mint a tegnapi.

23.25, RTL Klub - Betépve. Ez az, ami a címből is látszik, de annál több is. Haverok, drogok, bulik, Penelopé Cruz és Johnny Depp (kép), ám egy realisztikus, valóságon nyugvó negatív (drog)karrier is. Jó film, tanulságos film.

0.00, Tv2 - Fekete könyv. Paul Verhoeven otthon, Hollandiában forgatott, holocaust-tematikájú filmje, ahogy nem kis megdöbbenéssel látom, meglehetősen tetszik a népnek: 8,8 a porton?? WTF? Az akciójelenetek suták, a kultuszrendezőnek tartott rendezőtől ennél azért nagyobb affinitás várható el ez ügyben. A cselekmény kesze-kusza, zavaros és logikailag sem stimmelnek a kötések. Túlságosan sokat markol, az egész nyamvadt világégés összes rohadtságát bele akarja zsúfolni egyetlen filmbe. Pozitívum viszont, hogy kísérletet tesz az árnyalt jellemábrázolásra, van (majdnem) jó német és gazember holland, de a felszabadító angol és skót katonákról is megtudható, hogy brutalitásban semmivel sem voltak gyengébbek, mint ivánék, ahogy azt tudni szokásos... Ha Verhoeven kb. 50 percet kivágna belőle, akkor lehet, hogy jó film lenne ez, így azonban -szerintem- csak megfelelő elszántsággal rendelkező, kipihent nézőknek ajánlható.

Mikor Jack Finney a negyvenes években megírta az Invasion of the Body Snatchers című regényét, nyilván nem gondolta, hogy minimum négy különböző mozifilmverzió készül majd belőle, több scifi-tévésorozat jónéhány idevágó epizódján kívül. E legújabb, Invázió című verziót a német Oliver Hirschbiegel jegyzi hollywoodi belépőjeként, amit még otthon, Németországban készített, remek Hitler-filmjével vívott ki magának. Hogy aztán ez az űrkórokozós scifi mégis akkorát bukott, mint az ólajtó, ahhoz érdekes módon, valószínűleg több köze van a producernek, mint a rendezőnek.

A vérprofi Joel Silver valamiért még a forgatás alatt bizalmát vesztette a német rendező munkáját illetően, ezért rácsődítette a projektre a mátrixos Wachowski-tesókat, aztán még az egész, utólag átírt fimhez még utánaforgattatott James McTeigue-vel (V mint vérbosszú) néhány, a filmből végül szemlátomást kilógó látványos akciójelenetet. Egy ilyen elbarmolt katyvasz nem is lehet sikeres, még ha azért láthatunk ilyenre is példát. Nagyszerűen tetten érhető a filmben Hirschbiegel koncepciója, a szűk helyeken játszódó, erősen thrilleres atmoszféra, az apokaliptikus, erősen disztópikus hangulat, amit még Nicole Kidman porcelánbaba-színjátszása sem tud hitelteleníteni. Akadnak persze itt is idétlen jelenetek, pl. a kisfiú által édesanyja szívébe adott adrenalininjekciója, de ezek alapvetően nem befolyásolják a film addigi összhatását. A végkifejlet viszont olyan szépen el van kúrva, hogy azt tanítani kellene: így semmiképpen nem nyúlunk bele egy filmbe! A filmvégi szájbarágó pedig egyenesen a néző lehülyézése, amit ezúton kérek ki magamnak. Ilyen ex catedra észosztást az ötvenes évek sztálinista-rákosista termelési filmjei óta nem láttam.

Amúgy űrből jön a kórokozó, ami akarat nélküli zombikká változtatja az embereket, de van egy kisfiú, aki immunis, satöbbi, satöbbi. Ettől függetlenül, tényleg lehetett volna jó film is, de nem lett. Asanisimasa: 3/10

Jaj, istenem, hát a hétvégén nekem kell főzni, muszáj hát valahonnan ihletet, de főleg kedvet meríteni. Ihlet van az öreg alkesz Keith Floydtól, meg mondjuk innen, a kedvet pedig meg is hozta a Julie és Julia. Jó kis bájzli, de az összecsapott végétől eltekintve, kifejezetten szórakoztató, ide most nagyon passzoló kifejezéssel élve, habkönnyű mozi.

Elsősorban Meryl Streep filmje ez, aki szinte lubickol a főzésre rákattanó, nála egy fejjel alacsonyabb és természetesen sík kopasz, ám feltétel nélkül szerető férjének (Stanley Tucci szintén remek benne) óvó-védő támogatásától övezett frankomán amerikai háziasszony szerepében. Ő Julia Child, aki a múlt század ötvenes éveiben elsőnek jelentetett meg francia szakácskönyvet olyan nyelven, hogy azt még a marhasztéken és hamburgeren szocializálódott amerikai háziasszonyok is megértették. Az ő követője, már napjainkban a szimpatikus és túlontúl ismerős sorsot élő Julie (Amy Adams), aki megelégelve lelketlen közalkalmazotti munkáját válik gasztrobloggerré, vállalva, hogy 365 nap alatt végigfőzi Julia szakácskönyvének összes (hatszázvalahány) receptjét. Kettejük párhuzamosan elmesélt és a végén összekapcsolt története a film.

Két valós személyről van szó, kettejük önéletrajzi könyvét fűzte össze e filmben Nora Ephron, egészen az utolsó néhány percig tulajdonképpen hibátlanul. Julia története az erősebb, Streep elementáris játéka miatt is, de a megidézett francia miliő miatt is, a furcsa pár elbűvölően ábrázolt furcsa és bohókás szerelme miatt is, melybe komoran szövődik bele McCarthy szenátor ötvenes évekbeli, de a sötét középkor szellemét idéző ördögűzése - mint ahogy a legfinomabb, legínycsiklandozóbb ízeket is még pikánsabbá teszi a tetején kissé megpörkölődött tésztacsücsök, vagy sajtdarabka. Merthogy, természetesen happy lesz az az ending. Julie bloggerina mai története kissé szürkébb, talán mert az ismerősebb is, gasztrobloggerből meg annyi van szinte, ahány felhasználó az internet című intézményben, de azért a végén fáj az az elbénázott találkozás. Merthogy a két Julinak találkoznia kell(ene). Szóval, picit kozmás, picit el van sózva, de azért ehető. Sőt, néha mindennek ellenére kifejezetten finom Juli és Júlia története. Asanisimasa: 7/10

12.00, fim+ - Én, Pán Péter. !!! Nem a klasszikus Pán Péter-sztori ez, hanem annak kapcsán, annak keletkezése körüli elbűvölő mese, komoly sztárparádéval, jó rendezésben.

Szün.

21.00, m1 - Bronxi mese. Ez is mese, de ez már egy lényegesen sötétebb mese. Robert De Niro első rendezése, Chazz Palminteri (szintén zenészszínész) könyvéből, a szokásos maffiakarrier-történet, bájosan szociografikus felhangokkal. Okos, szép és jó film.

21.00, m2 - Inland Empire. Rögtön itt az alternatíva azoknak, akiknek Bobby bácsi Coppolásan hömpölygő meséje kevés. David Lynch e filmjéhez is tárt karokkal várja a szellemi harakirire bármikor hajlandókat, a káoszban is összefüggéseket keresőket és gyakorló elmebetegeket.

21.05, Duna II - A spártai. Itt az egérút, David Mamet precíz, profi, ám éppen ezért talán kiszámítható összeesküvéses thrillerjében. Láttuk már.

21.40, RTL Klub - Ocean's Eleven - Tripla vagy semmi. Kövezzenek meg érte, én bírom ezt is, meg a folytatásait is (sőt még az eredeti Rat Packeset is). Pompás, igazi szombat estére való entertainment.

22.00, Story4 - Kis hal. Ismeretlen ausztrál drogos dráma Cate Blanchettel, a kísérletező kedvűeknek.

22.45, film+ - A dicsőség zászlaja (kép). Clint Eastwood Iwo Jima-projektjének amerikai fele. Nem könnyű.

23.15, m1 - Búcsúdal. Ez a francia dráma bizonyíték arra, hogy a Piaffal befutott Marion Cotillard nem a semmiből termett. E filmben kettős szerepben brillírozik, amiért szintén megkapta az Oscar-jelölést.

Elek Judit Visszatérés-filmjében érezni ugyan a személyesség szándékát, ami azonban több ok miatt alig jön le a vászonról. A Föld népességének igen nagy része emigráns. Tulajdonképpen egész Amerika és Ausztrália lakóinak túlnyomó része nem őslakosa földjének, de Európa nemzetállamaiban is komoly százalékot képviselnek a különböző indokokkal odatelepült más nemzetiségűek, így a honvágy, az önazonosság, a kulturális és nemzeti identitás a világ majd összes idegenbe szakadt polgárában felmerül, nemtől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül. E film főszereplője, Katherine, vagyis Katica Fischer erdélyi szülőfalujában, Makfalván elbújva élte túl a deportálást, aztán a háború után Svédországba emigrált. Kézenfekvő választás volt e szerep eljátszására a Kanadában született Gáti Katit, vagyis Kathleen Gatit felkérni, hiszen ő saját személyében is képviseli a filmbéli Katica sorsát, akár játszhatna saját nevén is. A filmben Katica, apja svédországi temetése után, 1980-ban lép először szülőföldjére, az akkorra már Románia közepének számító vidékre. Családja kíséri, svéd férje, közös kislányuk, valamint Katica gyönyörű húga. Az amúgy is megrázó hazalátogatást azonban nemvárt események zavarják meg, az ország ura, a Kárpátok Géniusza, a nagy Kondukátor, Ceausescu éppen Makfalvára készül medvét lőni, aminek köszönhetően szekuritátésok lepik el a hermetikusan lezárt környéket. Ráadásul, Katica gyermekkori kis barátja, a mára főerdésszé lett Sanyi is tragikus családi zűrzavarba keveredik.

Talán jobban járt(unk) volna, ha Elek Judit elhagy minden magvas irodalmi alapanyagot a forgatókönyvből, és kizárólag saját emlékeire, érzéseire hagyatkozik, mert Marguerite Duras (Nyár este fél 11-kor) és Mészöly Miklós (Repülő lovak) novelláinak összegyúrásából egy meglehetősen túlzsúfolt, akár három különböző filmet is megtölteni képes cselekmény kerekedett. Tovább ront a helyzeten a nagyszámú, igen képtelen és anakronisztikus szituáció, amelybe Katica és családja keveredik. Kezdjük azzal, hogyha Katicáék Svédországban élnek, miért kell angolul beszélniük? Ha Svédországból autóval utaznak Romániába, akkor miért a legdudvásabb, Isten háta mögötti, földutas határátkelőn kell átkelniük, mikor azért 1980-ban rendes határátlépési pontok voltak az E-jelzésű utakon, ahol minden bizonnyal egy svéd polgár közlekedett. Ezt én magam is tanúsíthatom, hiszen éppen ekkortájt jártam először Erdélyben, autóval, Gyulánál léptünk be, és Ártándnál vissza. A határőrök egyszerűek voltak (baksis) és bunkók, de pisilni azért nyugodtan el lehetett menni. A romániai utak viszont kemények voltak. Nem úgy, mint e filmben... Ez már Magyarország, ahol születtél, Anyu? Nem, ez ma már Románia. Jujj! Erdély sohasem volt Magyarország az erdélyieknek. Erdély az Erdélyország, az volt és az is lesz, amíg székelyek élnek a Földön. Punkt um. A Csaut dicsőítő feliratok, igen, a mindenhol ott kukucskáló szekusok, igen, a szinte tapintható félelem, igen, üres boltok és sorbaállás, igen, takarékossági áramszünet, igen - a románoknak és az erdélyieknek. A külföldinek viszont volt minden, terülj asztalkám, természetesen jó pénzért. Forintért is, de még hogy dollárért. Egy svéd azonban csak a szegénységet láthatta mindebből. Az azonban megint furcsa, hogy Katica nem emlékszik a szomszéd város nevére, pedig itt töltötte gyerekkorát. Főleg, hogy szülőházát azonnal megtalálja... A gyerek és a húg folytonos, kényeskedő nyavalygása amúgy ismerős, ám a nézőnek idegesítő, de főleg elidegenítő, csakúgy, mint a halvérű férj dramaturgiailag nehezen indokolható liezonja. Felesleges. De felesleges a gyerekkori barát, az erdész Sanyi tragédiája is - nem elég neki, hogy maga Ceausescu jön hozzá vadászni? És ezzel nincs vége a felesleges szituációknak, bonyodalmaknak, melyekbe ez a szerencsétlen nő belepottyan. A táj viszont elragadó... Én is mennék oda, na nem vadászni, csak kirándulni.

Nem segítenek a filmen a színészek sem. Gati végig nagyon meg van hatva, ami érthető is, a szemei viszont a végére teljesen bedagadtak a sok műkönnytől. De teszi a dolgát, és belül nyilván érzi is a drámát, de annyi minden történik vele, hogy mindezt kötelességének érzi megmutatni is. Nem kéne, kevesebb is elég lenne. A svéd férjet az idén Oscar-jelölt Susanna Bier valódi férje, Philip Zandén alakítja, hát szegény nagyon civil. Talán egy hűvös, levegős, északi pszichodrámában elférne amatőr bája, de ebben az erdélyi zsidó-magyar-román őrületben ő maga sem tudja, mit keres, mit kéne keresnie. De a többi erdélyi színész, szegények, még annyira civilek. Némelyikük szinte leesik a vászonról. Pedig csak saját maguknak kéne lenniük. Kivétel talán Sanyi erdész segítője, akit sajnos nem tudom, ki játszik. Egy szavát se érteni, pedig magyarul beszél - de ő legalább autentikus. Ő egyedül. Ennek ellenére van néhány igazán erős jelenet is a filmben, több hiteles is, de az összkép mégis zavaros. Mintha direkt mindig jobbra fordulna, amikor balra lenne természetes, és balra, amikor jobbra megy az út. A visszatérés emlékező mélabúját szertefoszlatja a román diktátor rémuralmát megidéző szinte groteszk abszurd, ami viszont meghökkentő csuklással bucskázik át szikár falusi krimibe. Közben meg a háttérben némán pereg a fekete-fehér holocaust-dráma. Sajnálom, nagyon sajnálom... Asanisimasa: 3/10