Még ott piheg Natalie Portman megérdemelt Oscar-díjával a titkon azért többre vágyó Fekete hattyú a mozivászon végtelen taván, így tán érdemes feleleveníteni egy nem is oly régi, ám hasonlóan balett-témájú, és hasonlóan díjesőre jelölt filmet, a Billy Elliotot. Stephen Daldry első filmje ez az eddigi három közül, talán a legjobb is, bár a másik kettőért jelölték Legjobb Rendezőnek. Hahaha, perszehogy, hiszen erre emlékeztek! ;)
Tehát a film balett-témájú, de nem úgy, mint Aronofsky filmje, nem egy társulat belső életébe kukucskál bele, és nem egy főszerepre készülő balerina tudati hullámain szörföl, hanem -amúgy jó angolosan- társadalmi kontextusba próbálja helyzeni ezt az izét, amit balettnek hívnak. Billy valahol az északkelet-angliai Durham egyik bányászközösségébe született, ahol minden férfi (apa és báty) bányász, anya már elment, a nagyi pedig súlyosan elagyérelmeszesedéses. Apa Billyt természetesen boxra járatja, hogy legyen belőle férfi, azonban a srác lopva a szomszédban pipiskedő balettezők felé kacsingat - sokkal jobban érdekli a tánc, mint az ökölvívás. Kap is egy óriási sallert, miközben edzés közben a tüllszoknyákat bámulja. A balettoktató nő azonban észreveszi Billy érdekélődését a balett iránt, és kiderül az is, hogy a srác istenáldotta tehetség. Tadada, tadada, tadada, a továbbiakban arról szól a film, hogy lesz-e balettáncos Billyből, vagy sem, és el tudja ezt fogadni az alapvetően munkás- és bányásztradíciókat követő család, vagy sem.
Daldry elkövetkező életpályájába beletekintve azért erősen sejthető, hogy okoz majd film némi papírzsebkendő-gyűrögetést, meg szipogást, de itt azért szép egyensúlyban van még minden. Billy karrier-története végig körül van bástyázva a való (angol) világ társadalmi toposzaival, a kizsákmányolásuk ellen sztrájkokkal tüntető munkásság problémáival, tipikus konfliktusaival, a munkások ellen brutálisan fellépő rendőrséggel, a sztrájktörőkkel, az itt (is) általános alkoholizmussal, az erős homofóbiával és nacionalizmussal, szűklátókörűséggel és műveletlenséggel. A valóság itt megmutatott erős hatású jelenetei igazzá és hitelessé teszik Billy sorsát is. Kiváló színészi teljesítmények vannak még Daldry segítségére, fura, de elragadó figura a Billyt alakító Jamie Bell, de hiteles Gary Lewis hagyományokat mélyen tisztelő, önérzetes, de fiával kapcsolatosan tanácstalan apa-figurája és Julie Walters smirgli-modorú, láncdohányos balett-tanár alakítása is. Tetszett. Asanisimasa: 8/10
országában. Úgy vagyok én ezzel, mint Pelikán gátőr a nyilasokkal, szeretem elnézegetni, ha a nácik vannak a szopóágon, olyankor kiderül az ég, melegen mosolyog a napocska, zöldellnek a mezők és pillangó száll be a szobába körülnézni. Még akkor is, ha történetesen a valóságban nem így van, zörögnek a mínuszok, és 
szemközt találó párbeszédeket pedig már gyakorlatilag is tarantinói dialógnak hívja mindenki, aki filmekkel foglalkozik bármily szinten.
Viszont a Hálózaton (21.00) 
A 
Megkockáztatom, hogy Chaplin, Keaton és Fellini méltó társává vált ezzel a művel a fiatal Veit Helmer. S már szinte mellékes, hogy egy filmben láthatjuk Denis Lavant-t, a 
egy fekete férfi, fején harisnyával beront egy bankba, ám a megrettent bankalkalmazottól nem pénzt követel, finoman cizellált ganxta-szlengben, ahogy az amúgy szokásos lenne, hanem munkát akar magának... Igazi, heti negyven órás állást, ebéd-hozzájárulással, egyéb juttatásokkal, hogy végre legyen esély egy afro-amerikainak munka által is felemelkedni, nemcsak a bűn útján... Huhh, that's what we really want, man.
biztosan David Fincher 
vagyok biztos, hogy konkrétan ezt, vagy csak ennek valami remake-szerűségét láttam már, valami sorozat-epizódként, vagy egy ehhez sokban hasonló másik szélhámosos mozival keverem csak? Negyedóra múltán azonban már biztos voltam benne, hogy ezt láttam már - ám sajnos így már nem működtek a dramaturgiai csavarok sem. Így jártam.
22.00, STORY4 - 
csuláztak Szeged büszkeségének kövezetére, és azon versengtek messze hangzó röhögéstől kísérve, hogy a köpetből ki bír több nyúlványt kihúzni a cipője orrával. Napocskát rajzolunk!- mondták. Na ja, takonyból. Ők voltak az akkor Szegeden már ismert és hírhedt 
21.00-kor, a 
Levegős, egyenes vonalú, tulajdonképpen tiszta, elegáns formát mutatna ennek az erősen minimalista akciófilmnek a cselekménye, ha lerajzolnánk. Ez, ha akarom erénye, ha akarom negatívuma a filmnek, hiszen egy szép, arányos forma önmagában is dicséretes, egy kiszámított, így könnyen ki is számítható cselekmény viszont kiheréli, unalmassá teszi a filmet. Minden felesleges sallang ki lett gyomlálva a filmből, a dialógok legtöbbször tőmondatok, így színészi teljesítményekről sem kell beszélni - Statham amúgy sem egy Jack Nicholson. Erkölcsi, etikai tanulság nincs, ha csak az nem, hogy ha bérgyilkolászásra adod a fejed, akkor baromira légy előrelátó, mert különben könnyen, a szó szoros értelmében felakasztják a hóhért. West rutinos rendező már, ezt a filmet is lendülettel oldja meg, nagyobb hiba nincs is benne, ám ettől még nem lesz érdekes. Mondhatni, meglehetősen érdektelen ez a technikailag és szerkezetileg közel tökéletes mozi. Ez a minimalizmus átka. A fapofa, keveset szóló Statham sem nem szimpi, sem nem utálatos, egyszerűen egy hideg fejű, érzelmektől mentes, technokrata hitman, de semmi más. Legutolsó áldozatának, hajdani mentorának zűrös fiát (Ben Foster) fogadja tanítványának, ő egy picit rohadék, de ő sem eléggé. Az akciójelenetek közepesek, ráadásul egy ízig-vérig akciófilmhez képest számuk is kevés. Szóval, A mestergyilkos egy precíz, de lélek nélküli, meglehetősen üres akciófilm. Egy közepest azért megajánlanék neki, elsősorban a filmben fontos szerepet játszó high end lemezjátszó-szett miatt. :) Asanisimasa: 