asanisimasa

Az első ajánlat viszonylag korán, 10.55-kor kezdődik, a Viasat3-on: a Sok hűhó semmiért viszont olyan jó film, olyan könnyed, frappáns és elegáns Shakespeare-adaptáció, hogy ha ma élne az öreg William, biztos elégedetten koccintana rá Kenneth Branagh-val, aki rendezte, filmre írta és főszerepli is ezt a kis műremeket. A filmben még a mellékszerepekben is igen érdekes arcokat láthatunk, pl. a manapság szinte kizárólag gyenge horrorokban virnyákoló Kate Beckinsale, vagy House haverja, Wilson doki (Robert Sean Leonard), ezúttal Claudióként. Branagh legnagyobb húzása mégis az, hogy Denzel Washingtonnal játszatja el Don Pedrót, Aragónia hercegét - ahogy belovagol kíséretével, abban tényleg van valami különös, valami fenséges.

A másik film Sándor Pál 2006-ban, hosszú szünet után elkövetett filmje, a Noé bárkája. A Duna Tv adja, 21.00-tól. Nagy divat ma "filmértő" körökben ekézni a magyar filmet, nem mondom, némelyik "mestermű" meg is érdemli azt, amit kap, ez viszont speciel egyáltalán nem tartozik ide. Nem mérhető persze a régi Sándor Pál-filmekhez, a Régi idők focijához, a Szabadíts meg a gonosztól-hoz meg a többihez sem, de a hangvétele, Sándor Pál jólismert kedves, karcos, kissé mélabús humanizmusa e filmben is megérinti a nézőt. Nem nagy spoiler, hogy Noé bárkája egy hatodik kerületi bérház, ahol sok fura figura éli mindennapjait. Felsorolás helyett csak a képen is látható két nagyszerű főszereplőt emelném ki: Garas Dezsőt és Kállai Ferencet.

Aztán, van még mondjuk a Bíbor folyók 2 az RTL-en, 22.30-tól (kb.), Luc Besson gondozásában. Az első részt láttam, az egy viszonylag tisztességes misztikus thriller volt, ez nem tudom milyen.

Volt már (legalább) egy ilyen című film, azt Nicolas Roeg rendezte, még 1973-ban, és legendáját mi sem jelzi jobban, minthogy a Filmvilág kritikusa egyenesen úgy jellemzi, hogy "ez egy olyan Argento-film, amelyet Alain Resnais forgatott." Na most, ez a Ne nézz vissza! természetesen egy másik alkotás, azonban sok, több mint gyanús párhuzam lelhető fel a két alkotás között. Anélkül, hogy elspoilerezném ezeket, csak annyit jegyeznék meg, hogy mindkettő erősen támaszkodik egy bizonyos régi tragédia emlékére.

E mostani film két főszereplője amúgy bőven elegendő a hímnemű nézők figyelmének felkeltésére, ugyanis szerintem az nem férfi, akiben nem mozdít meg valamit Sophie Marceau és/vagy Monica Bellucci tagadhatatlanul vonzó látványa. Két egzakt MILF. Hogy aztán képesek-e az első élményeket a film teljes hosszára prolongálni, az viszont már ébreszt némi kételyt. Nem rossz színésznők ők, szó sincs arról, hogy csak szexuális kisugárzásukkal hódítanának a filmvásznon, a film az, amelyben a kezdeti erős, nyomasztó thrilleri atmoszféra nagyjából a felétől-harmadától átvált egy olyan hangnembe, amely nem biztos, hogy elnyeri a vérmesebb faszik tetszését. Mondjuk ki, igazi kékharisnyás (értsd: okoscsajos) film lesz a gyermekkorára visszaemlékezni nem képes írónő történetéből, komoly misztikus hangsúlyokkal és sejtelmes hangulatokkal. ha mindenképpen valamilyen címkét rá kell sütni e filmre, akkor azt mondom, ez egy tipikus art-thriller, vagy thriller-dráma.

A belgafrancia származású Marina de Van írta, rendezte a filmet, ami nem bemutatkozó alkotás, hiszen a rendezőnő rengeteg kisfilm mellett rendezett már egy horrort, mely mérsékelt sikert aratott abban a szűk körben, ahol látni lehetett. E második filmjében viszont ami első látásra feltűnik, az az erős atmoszférateremtő képessége - mintha egy korai Polanskit, vagy kései Hithcockot látnánk. A téma viszont, ahová később a film ki fog futni, az már nem igazán thrilleri, inkább "csajos". Ilyen önidentifikációs izé, ki vagyok én, effélék. Ahogy elmeséli, az viszont egy érett és főleg, tapasztalt rendező műve. Nem rágja a néző szájába, hogy most mit kell éppen látnia, számít annak agyára, felfogó- és asszociációs képességére. Bizonyos effektusok azonban nekem kissé túl művinek, erőltetettnek hatnak, s mivel ez mélyen érinti a film fő vonulatát, mindvégig volt bennem valami bizonytalanság. Sokszor azt éreztem, hogy egy alaposan felkészült, művelt és okos nő gondosan és precízen kigondolt munkáját látom, aminek viszont nincs meg a megfelelő tartalma... Mint amikor az eminens diák szabatos körmondatokban, hosszan felel egy kamutantárgy kamuvizsgáján. Kíváncsi vagyok viszont a következő filmre. Asanisimasa: 6/10

A film címe azt a Palermo közeli szicíliai kisvárost jelöli, ahol a rendező, Giuseppe Tornatore felnőtt, Bagheria a jellegzetes, elnyújtott szicíliai akcentusban így lett Baaría. A kortárs olasz film egyik legismertebb és legkitűnőbb rendezőjének korábbi filmjeiben is sűrűn tűntek fel különféle önéletrajzi vonatkozású motívumok, ez a monstre, majdnem háromórás film viszont már kifejezetten az "innen jöttem, ez vagyok" feltárulkozásának igényével készült el. Három generáción átívelő, anekdotikus szerkezetű történelmi tabló ez a film, melyben úgy kapunk szubjektív áttekintést Szicília huszadik századi történelméről, hogy közben szinte belebújunk a girbegurba sikátorokba, a nyomorúságos lakásokba, félrehajtjuk a mindenhonnan lógó lepedőket és a falak mellett oldalazva keressük az árnyékot az égetően tűző nap elől.

Az olasz fasizmus kezdeti éveiben indul a történet, Cicco szegény pásztor, aki véletlenül tud, és véletlenül szeret is olvasni. Sőt, kifejezetten falja a könyveket. Fia, Peppino már kifejezetten politikai ambíciókat dédelget, az olasz kommunisták soraiban küzd a fasiszták és a maffia ellen, miközben élete szerelme sem éppen jó szemmel nézi ténykedését. A kis Pietro pedig már kissé elveszve áll a modern, nyüzsgő városi forgalomban.

Az olaszok valamilyen okból különösen vonzódnak a nagy, generációkon átívelő történelmi drámákhoz. Ennek fő oka szerintem talán az erős katolikus hitben, illetve alapvetésében, a mindenkibe alaposan belesulykolt Újszövetségben, annak szerteágazó, de mégis alapvetően egyetlen ívet húzó "cselekményében" keresendő. Persze itt sem Cicco, sem Peppino nem vált meg semmit, csupán megpróbálja túlélni a zavaros és nehéz időket, melybe beleszülettek, azonban Tornatore sorsukon, illetve tulajdonképpen saját családja sorsán egész szülőföldjének történetét meséli el, a jellemző karakterek, élethelyzetek bemutatásával. Az átélt, igen nehéz szituációkból azonban csakis szinte ugyanazzal az eltökélt hittel és akarattal tudnak a történet fő alakjai kitörni, mint amilyennel az a bizonyos názáreti is élt.

Ugyanolyan bőbeszédű a film, mint amilyennek az olaszokat tartjuk, Tornatore is épp ilyen bővérűen, színesen fűzi egybe anekdotáit. Néha azonban már talán túl pergően: még néztük volna, de ő már továbbúszott néhány évvel. Amúgy érzékletes, életteli képekben mesél, ennek megfelelően csodálatos a film fényképezése (Enrico Lucidi) is. Pontos karaktereket vázol fel a mellékalakok közül, sajnos a főalakok ehhez mérten mégis kissé elnagyoltak. Inkább belesimulnak a handabandázó masszába, minthogy kiemelkednének belőle - azt, hogy mégis kiemelkednek, leginkább a narrációból tudjuk meg. A jelenetek fűzése nagyjából kronologikus sorrendben történik, mint mondtam, öles léptekkel haladunk az időben előre, azonban a film utolsó harmadában érthetetlen módon mégis nagyokat botlunk (pl. hamarabb jő a levél Párizsból, minthogy Peppino odaemigrálna). Ennek megfelelően, a főbb szereplők személyes történetei is igen hézagosan mesélődnek el, mintha Tornatore nem szeretne mindent az orrunkra kötni, fellebbenti a fátylat, de rögtön el is takarja azt, ami mögötte van. Túl szemérmes, hogy őszinte legyen. Ennek ellenére, a történelem folyamán változó, és mégis változatlan baaríai életképek mégis plasztikusan hitelesnek tűnnek. Szokás szerint, tele van a film filmes és mozis utalásokkal, legalább kétszer moziban történnek fontos dolgok, a vetítés alatt, aztán van itt filmforgatás, valamint rengeteg utalás De Sicára, Fellinire, a Satyricon plakátja egyszer korjelző funkcióban meg is jelenik, bár szatíráról szó sincs, sem ekkor, sem máskor.

Olyan ez a film, mintha Tornatore egy kancsó bor mellett, egy árnyas teraszon sztorizgatna gyermekkoráról, családjáról, imádott szülőföldjéről, mindvégig élvezetesen és szórakoztatóan, de alapvetően a szituációból fakadóan kevésbé összefüggően, és a végére egy kicsit be is rúgva. Alapvetően jó kis este volt, csak másnap reggel gondolkozunk el azon, hogy mennyi mindent meg kellett volna még kérdezni tőle és mennyi mindenbe belekapott és mennyi mindenről nem mesélt... Asanisimasa: 6/10

A mai, már erősen csökkentett cukortartalmú ajánlat a következő:

Comandante (Duna II, 19.30) - Oliver Stone bájcsevegése a Rémmel, mely messze nem mélyinterjú, Fidel Castro (kép) valódi személyiségéről nem sokat tudunk meg, azonban jelentkezzen az, aki már ült másfél órán át szemtől szemben a világ jelenlegi legtekintélyesebb diktátorával, minden különösebb veszély nélkül. Embert látunk a filmen, ám ez a diktátorok tipikus bája: embernek látszanak, holott nyilvánvalóan nem azok.

Crank (film+, 21.00) - Na ez a film sem az intellektusunkat dédelgeti, ellenben egy közel tökéletes akciófilm. Van egy pali, akibe (valahogyan) olyan méreg került, aminek hatását csak úgy tudja csökkenteni, ha folyamatosan magas szinten tartja a vérében az adrenalin szintjét. Ennek megfelelően, Jason Statham fut-lő-száguld-ugrik stb. az egész filmben, melynek tömény akció-overdózisát néhány ügyesen elrejtett humoros jelenet oldja csak. A 88 perces film lepereg kb. 2 perc alatt.

A fehér grófnő című filmet nem láttam még (majd most: tv2, 23.50), de James Ivory általában tisztességes, színvonalas és nagyszabású romantikus drámákkal szokott előállni. Ez alkalommal a múlt század harmincas éveibe, a zűrös-züllött Shanghajba repít el minket, biztosan lesz majd bűn, fondorlat, amerikai kémek, orosz kékvérűek, kínai gengszterek. Kezdődhetne korábban...

A Balhé szerintem egy tök jó zsákmányos-haveros-film, kifejezetten jól működik a Depardieu kontra Keitel duó, a francia rocklegendával, Johnny Hallidayjel tromfolva. Gajricsis, ja. És? (film+, 21.00)

A Lebujzenész nem más, mint Clint Eastwood. Piás, halálos beteg country-zenészt játszik az általa rendezett filmben, aki az utolsó pillanatban próbálja rendbe tenni elcseszett életét, a film különlegessége viszont az, hogy Clint partnere e filmben saját fia, Kyle, aki amúgy jazz-zenészként fut karriert a világban. (Duna, 22.30)

A Fegyverszünet karácsonyra az első világháború belgiumi lövészárkai között játszódik. Megkapó, megható jelenetekben bővelkedő, szép kis film, ritkaság a háborús mezőnyben. Bővebben itt. (tv2, 1.15)

Ben Hur (ATV, 20.05) - Sok-Oscaros iszonyú hosszó, iszonyú hollywoodi klasszikus, olyan jelenetekkel, mint pl. a híres-hírhedt kocsiverseny, amit aztán George Lucas is lekoppintott a Star Wars megfelelő részében. De legalább az ATV egybe adja le... Én valamikor gyerekkoromban láttam, azóta egyszer sem bírtam újra végignézni - untam.

Az esküvő (m2, 20.27) - Az ismert afro-amerikai írónő, Dorothy West regényéből készült a film, mely az ötvenes években játszódik, és amerikai mércével egészen hitelesen mutatja meg egy középosztálybeli fekete család hétköznapjait, a fehér többséggel körülvéve. A főszereplő Halle Berry egy fehér bőrű jazz-zenészhez akar hozzámenni, a társadalom őszinte megrökönyödésére.

A Tégla (Cool, 21.00) - Scorsese beépített zsarus filmje, sok sztárrral, önmagában nem lenne rossz, ha nem láttuk volna mindannyian már az eredetit: a Szigorúan piszkos ügyeket. De hát láttuk, így Leo ide, Jack oda, Matt meg amoda, ez csak egy - bár igen jó- helyettes... Éppen ilyen napokra viszont tökéletesen megfelelő, amikor többször végig kell zongorázni a kínálatot, hogy valami nézhető műsort találjunk.

Legyetek jók ha tudtok, megszületett a kis Jézus. A három király közül melyik a Télapu? Arról a csillagról jött az ET is?

Trisztán és Izolda (Hálózat Tv, 21.00) - kalandos, misztikus, romantikus kosztümös film az ógermán mitológia egyik híres történetéből, nagyot bukott annak idején, ám annyira azért nem rossz.

A piszkos tizenkettő (Cool, 21.05) - No comment, az est egyik legjobb választása, örök és megunhatatlan klasszikus.

Van egy kis húzása a film+ késő délutáni-koraesti kínálatának, Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se, utána Dennisz, a komisz - ez meg tán arra jó, hogy jól le lehet tenni ide a gyereket, hogy ki ne sasolja, mikor jő a Jézuska. A blokk 17.25-től indul, egy veszélye azért van, hogy mi is leragadunk a tévé elé, ami okozhat némi logisztikai bonyodalmat.

Az MGM 21.20-tól szépen belecsap a lovak közé, egyszerre három részét nézhetjük meg a Sabata-sorozatnak: Hé, barátom, itt van Sabata!, utána Sabata visszatér, majd Isten veled, Sabata! Háromfogásos spagetti western vacsora, főszerepben Lee Van Cleef, hisz' ilyet csak ő tehet. A harmadik részben lesz egy kis zavar, Lee-ből egyszerre Yul lesz, ám eddigra valószínűleg már annyira be lesz zsibbadva az ország, hogy ezen az apró cserén gond nélkül siklik tova...

Van egy valódi szép dráma is mára, szintén messze az éjszakában. Az Acélmagnóliák 23.05-kor kezd az RTL-en, sok szép és nagy hollywoodi dámával a főbb szerepekben.

Mondanám, hogy Alien vs Predator, de az annyira rém gyenge rém, hogy inkább hagyjuk. A többi hollywoodi típusgiccs és/vagy cukormázas hittanóra.

Ma már bokamagasságban nyaldos a karácsonyi nyáltenger, lejárt szavatosságú krimik és akciók (McClane kolléga azért talán még mindig megér egy misét...RTL, 21.20) mindenhol.

Kivéve a szokásosan hullámzó teljesítményt nyújtó komoly csatornát, a Dunát, ahol karácsony ide, vagy oda, arab terroristák hóna alá bújunk, egy szörnyű terrortámadás természetrajzának megrajzolásával. A London River című angol-francia-algériai dráma a 2005-ös londoni metrótámadást dolgozza fel, dokumentarisztikus eszközökkel. Kezdés: 20.50

Vagy Fűre lépni szabad. (m1, 21.35.) Persze, ezúttal sem a marihuána legalizációjáról lesz szó. inkább fúljon a magyar pálinkába, hogy robbanjon szét a mája tűle; ez a filmvígjáték az '56 utáni magyar lakáshelyzet szatirikus feldolgozását tűzte ki célul, amit természetesen teljesít is. Rendezte Makk Károly filmje, 1960-ból.

García Márqueznek A szerelemről és más démonokról írt regénye, már csak a szerző irodalmi Nobel-díja miatt is magasan jegyzett mű, mégsem ezért, hanem sajátos, látomásos nyelvéért-világáért nehéz/lehetetlen megfilmesíteni. Hilda Hidalgónak sem sikerült, annak ellenére, hogy fontos dolgokat sikerült megragadnia. 

Dél-Amerika igen távol van, persze, felőlünk nézve, nem is nagyon jut eszünkbe róla más kapásból, mint a foci, a szamba és a tangó. Esetleg a végeérhetetlen, ostoba brazil (venezuelai, kolumbiai stb.) szappanoperák, melyek hétköznap délutánonként ellepik a világ összes televízió-képernyőjét, kiszorítva százmillió otthonülő háziasszony lelkecskéjéből a napi gondot, bevásárlást, politikát, hülye gyereket, részeges férjet. Pedig. Az idei Oscar-díjat egy argentin film kapta, hoppá. A jelöltek között pedig volt még egy dél-amerikai, hoppá. Az irodalmi Nobel-díjat szintén e kontinens kapta, a perui Vargas Llosa. Ezt megelőzően pedig Gabriel García Márquez, Kolumbiából, 1982-ben. Nem (vagy máshol) díjazott, kiváló irodalmárok, filmesek, képzőművészek, zenészek listája hosszú oldalakat töltene meg. Mégsem a kultúra az első, ami erről a kontinensről eszünkbe ötlik. Pedig fortyogó katlan ez, különös, izgalmas ízekkel, s nem kevés transzcendenciával, misztikummal, sőt pszichedéliával, mégis két lábbal a reália talaján állva. García Márquez éppen ezért az „ízkompozícióért” kapta a Nobeljét. A szerelemről és más démonokról szóló regénye a régmúlt gyarmati világba viszi vissza az olvasóját. A történet főhőse egy különös, érzékeny, angyali szépségű fiatal lány, akit méteres, göndör vörös hajzuhatagával is kirí a kreol tömegből, de viselkedése sem mindennapi. Ahelyett, hogy gazdag és hatalmas szülei árnyékában élné gondtalan életét, ő leginkább szóba sem áll léha apjával, a márkival és állandóan beteges anyjával, inkább a rabszolgák között tölti napjait. Egy napon, a piacon veszett kutya marja meg a lányt, akinek betegségét az inkvizíció sátáni eredetűnek bélyegzi, és bezárja a hírhedt Santa Clara kolostorba. Itt a lányt alávetik az ördögűzés hosszadalmas szertartásának, azonban az ezt végző fiatal pap, feladva hitét és hivatását, egyre mélyebb szerelembe esik a lányba, miközben az egyre közelebb kerül a halálhoz.

A vita nélkül korszakalkotó Tron második részére több mint negyed évszázadot kellett várni, ám eközben a világ fénysebességgel száguldott előre. Az újrázás kívülről még nagyjából korszerűnek néz ki, belülről azonban nemhogy helyben topog, még vissza is lép: A Tron: Örökség csupán klisékből összetákolt, fájdalmasan középszerű, semmi kis Disney-mese. 

Gyerünk!

Ha jól belegondolunk, a Tron 1982-es bemutatója a huszadik század legjelentősebb eseményei közé kell, hogy tartozzon, hiszen ez volt a filmtörténelemben az első olyan film, amely teljes egészében számítógépes technológiával készült. Figyelem, 1982-ről beszélünk, mi ekkor még javában vigyorogtunk a kádári barakkban, a számítástechnika pedig nagyjából azt jelentette, hogy jónéhány tucat fehérköpenyes, szemüveges mérnökfazon rohangált a Star Trek első szériájának technológiai hátterét és egy kettő plusz két fél szobás káposztásmegyeri panellakás méretét ötvöző „számítógépben”. Nálunk. Egy messzi-messzi galaxisban, az akkor még barátságtalan Amerikában ekkor már ismerték Bill Gates nevét is, de az általa először eladott grafikus operációs rendszerek első példánya csak a Tron bemutatása után, ’83-ban került piacra. Felfoghatatlan ez mai agyunkkal, hiszen szinte már egy lépést sem tudunk tenni úgy, hogy közben ne kommunikálnánk valami főszerveren keresztül valakivel, műholdról ne kérnénk le közvetlenül úti célunk koordinátáit, szinte percenként valamilyen képernyő grafikus felületét bámuljuk, sőt nyomkodjuk, simogatjuk, olykor ököllel ütjük. A Tron készítői viszont még kizárólag irdatlan hosszú számsorokkal, kódokkal és primitív vektorábrákkal dolgozhattak, ráadásul olyan számítógéprendszereken, melyek teljesítményét egy mai alsó-középkategóriás mobiltelefon is felülmúlja. Ehhez képest a Tron mai szemmel nézve zseniális munka. Óriási, szinte emberfeletti szellemi teljesítmény, mintha az őskori barlangrajzok között találnánk egy Michelangelo-freskót, eredetiben! 

Gyerünk-gyerünk!

Már a kilencvenes évek végén felmerült, hogy el kellene készíteni a folytatást, hiszen ekkorra már világszerte tombolt a digitális kultúra. Emlegették a Pixar stúdiót, mint a számítógépes animációban megkerülhetetlen „dojo”, azonban a Disney-cég döntéshozói (ők húztak az első résszel merészet, és bár akkor bukás volt anyagilag, később már nyilvánvaló volt, hogy megérte) addig húzták a dolgot, hogy jónéhány pletyka után csak 2005-ben született meg első szkriptje a lehetséges folytatásnak. A tili-toli azonban tovább folytatódott, a könyvet átírták, majd újra átírták, míg végül csak 2009 elején kezdődhettek el a forgatások, az időközben képbe került Joseph Kosinski vezényletével. A cél egy minden tekintetben korszerű, 3 dimenziós, 7.1-es hangú film volt, s a végül elkészült termék ennek tulajdonképpen meg is felel. A Tron: Örökség képei, a szürke való világ szánalmas kettő dimenziójának néhány jelenetén kívül, térhatásúak, a hanghatások pedig azt ugyan nem tudom, hogy nyolc forrásból, dehogy mindenhonnan jönnek, az biztos. Térhatású a film 90%-a, azonban olyan extrém térélményt tőle ne várjunk, ami miatt a levegőt kéne kapkodni: Cameron bácsi hupikék zsiráfmacska-embereinek repülése még mindig sokkal „meredekebb” élmény, mint itt akár a finálé csúcsjelenete. A Tron: Örökség alapvetően sötét, szinte fekete képei, melyekben csak vakító fénycsíkok húznak-cikáznak sebesen ide-oda, önmagukban nem igazán látványosak: nagyjából ugyanaz, mint nézni egy éjszakai autósztrádát, felgyorsítva. A testhez simuló latexruhák pedig szerintem az S/M pornófilmeken kívül igen erősen „cikik” ma már, azt pedig végképp nem értem, miért kell trendi, talán Prada-mintájú, magassarkú cipőben imbolyognia egy zsigerileg harcos lánynak? A hangok jönnek, Daft Punk. És? Most kérdezhetném, hogy ők kik, de tudom, hogy ők kik. Hát, egyikük se egy Elliot Goldenthal… 

Gyerünk-gyerünk-gyerünk!

Szegény Jeff Bridgest sikerült megnyerni e filmbe is, ám itt már annyira benne van a forráskódokban, hogy ki se lát a virtuális valóságból. Egy Obi Wan Kenobiba oltott Morpheusként megy le alfába, ha baj van a mátrixban, amit itt rácsnak hívnak. A fia is felnőtt közben, és utánamegy, hogy kihozza, de a papa odabenn is ügyködött... A film sztorija nem tartalmaz semmi újdonságot, feltéve, ha láttuk már a Terminátor- és Mátrix-trilógiák, valamint a Star Wars-hexalógia vonatkozó jeleneteit. Mindenki látta, persze, egy újszülöttnek mindig van új vicc… Az innen-onnan elcsent panelekből ácsolt cselekmény ugyan áll a lábazatán, de ne várjunk tőle szélesen hömpölygő tolsztoji nagyepikát. Ugyan az öreg Leót valamiért megemlítik a filmben, köze azonban nincs hozzá, nagyjából annyi, amennyi egy videojáték három egymást követő pályájához. Aztán game over. Filmnek így ez egyszerű, mint a palló, és izgalmas, mint elbiciklizni az Oktogontól a Blaháig, csúcsforgalomban. Viszont legalább látványos, ha még nem láttunk „szemüveges-mozit”, azonban csak annyira szórakoztató, mint egy szombat délután egy külvárosi plázában. Asanisimasa: 4/10

A helyzet fokozódik, amit mi sem bizonyít fényesebben, minthogy egyetlen mai ajánlatom egy 1949-es éjfekete film noir. Az Erőszakos cselekmény (csak picit más az eredeti szó szerinti fordítása, mégis jobb szerintem: Act of Violence - Az erőszak aktusa) Fred Zinnemann korai thrillere egyedi cselekményével, a háborús-, western- és thrillerelemek csomómentes elegyével mindenképpen különleges élményt nyújt, mégha nem is látunk benne ma is jegyzett nagy sztárokat. (A kép egy jellemző és igen erős hatású jelenet a filmből.) A Duna Tv adja, 20.50-től.

Ha valaki gondolkozna az El Greco-n, ami a másik Dunán lesz, én lebeszélném, ez a film egy fellengzős, szépelgő giccs. Nem különösebben ajánlom a film+ ma esti számokba fojtva-sorozatát sem: Polanski Kilencedik kapuját én rettenetesen untam, pedig minimum kétszer próbálkoztam meg vele. Bár aki kíváncsi, milyen az, amikor az ábrándos tekintetű Johnny Deppbe belebújik az ördög, az tehet vele egy kísérletet (21.20). Az utána következő Hetedik érzék pedig egyszerűen semmi. Egy átlagos B-kategóriás trash.

Megújult BuSho nevezés

Az elmúlt évekhez hasonlóan még az ünnepek előtt megjelenik a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál következő felhívása, immár hetedik alkalommal, és újra apróbb, de annál fontosabb módosításokkal! Továbbra is ingyenesen lehet nevezni a fesztiválra fikciós, animációs és kísérleti kategóriákban 30 percnél rövidebb kizárólag 2008. január 1. után készült alkotásokkal. A korábbi technikai frissítések mellett a legnagyobb módosítás, hogy első alkalommal nemcsak a nevezési lapot lehet online beküldeni, hanem magát a filmet is fel lehet tölteni az előzsűrizéshez, majd a versenybe jutott alkotóktól vetítési kópiát fogunk bekérni. Aki szeretné természetesen hagyományos módon, tehát postán is elküldheti alkotását.

További részletek a BuSho weboldalon!

életREklám 2011 – Európaiak vagyunk!? („Valahol Európában”)

A tavalyi átütő magyar siker után, melynek során a nemzetközi döntőben az első és a harmadik helyen is magyar alkotás szerepelt, a pozsonyi AZYL rövidfilmfesztivál újra meghirdeti életREklám felhívását. A magyarországi lebonyolítást immár harmadszor a BUSHO (Budapest Short Film Festival) fesztivál vállalta. A felhívás célja, hogy az alkotók olyan 1 perces filmeket készítsenek, melyek a "reklama na život" szabad fordításban „életREklám” szlogenhez köthetőek. Az idei téma: Európaiak vagyunk!? („Valahol Európában”)

A tavalyi évtől már online is nevezhető alkotásokat ezúttal már az összes Visegrádi országban külön-külön zsűri fogja értékelni és díjazni!!! A magyar zsűriben többek között újra részt vesz Bollók Csaba és M. Tóth Géza, akik a prágai döntőre továbbítják az általuk kiválasztott 10 legjobb alkotást, a budapesti döntő fődíja 1000,- USD! A nemzetközi döntőbe került rövidfilmekből kerül majd ki a végső győztes, akinek ezúttal is 3000,- EUR a jutalma! Szintén folytatódik az a sikeres kezdeményezés, hogy nemcsak egyénileg készíthettek filmet, hanem a fesztivál szervezésében megszülető „életREklám workshopok” keretein belül. Az egyik budapesten, Xantus János vezetésével az SZFE-n lesz, másik pedig a nagyváradi Partiumon, Patrovits Tamás irányítása alatt, február közepén!

Részletek, nevezési lapok: http://www.busho.hu/upload/2011_eletREklam_HU

Csak hétvégén lesz karácsony, de már mindenütt szinte megállíthatatlanul bugyog fel a tévékből az ilyenkor szokásos cukormázas, ragadós trutyi, ennek megfelelően, ép ésszel végignézhető műsor alig akad. Mára is csupán egyetlen filmet találtam:

A Tango és Cash-t is nyilván látta már mindenki, aki nem, az most megteheti a Viasat3-on, 21.30-tól. Igazi, régimódi zsaru-haver-krimi-akció-vígjáték vagy mi ez, két remek, ha nem is hús-vér, de mindenképpen markáns és plasztikus karakterrel (kép), a szakadt, laza Cash-sel (Kurt Russell) és az állítólag mellékes tőzsdézésből igen jól élő, piperkőc Tangóval (Sylvester Stallone). A két zsaru egymás vetélytársai, ennek megfelelően folyamatosan szívatják egymást, de amikor a gonosz fegyver- és kábszerkereskedőt kell rabosítani, akkor mégis igen jól működnek együtt. Jó páros Tango és Cash, megérhettek volna ők is néhány folytatást, ahogyan a Halálos fegyver hasonló furcsa párja is szép sikerrel baromkodott a filmvásznon négy folytatáson át. A filmet Andrei Konchalovsky rendezte.

Két filmet ajánlanék ma estére a filmes glóbusz mind műfaji, mind földrajzi értelemben vett két ellentétes oldaláról.

A Halálos testőrök (2, de ez tulajdonképpen mindegy is...) egy 1996-os hongkongi cséphadarós film (kép), főszerepben Jet Le-vel, aki talán Jet Li? Majd kiderül... Természetesen, nem szabad e filmtől várni valami mélyenszántó, gazdagon szőtt cselekményt, fotelbe ragasztó izgalmakat, ilyet az ember azért néz, amiért például a balettet is: az emberi test csodás mozdulataiért. (Hálózat tv, 21.00)

A másik ajánlat Makk Károly, annak idején Arany Pálmára is jelölt (a Mesternek, kis túlzással, majd' minden filmje díjközelben volt Cannes-ban!), a közönség körében persze elsősorban a leszbikus szerelmet illedelmesen, de mégis merészen felvillantó témájáról ismert Egymásra nézve című filmje, a Dunán kezd 23.10-kor. A film egyszerre mesél a másság elviselésének nehézségeiről és a szókimondó, elveiért, a szólás és a sajtó szabadságáért küzdeni akaró és tudó ember reménytelen harcáról az átkos ötvenes években. Úgy tűnik azonban, a film máig nem vesztett semmit aktualitásából...

Aki múlt héten elkezdte A sivatag oroszlánja című líbiai-amerikai (!) klasszik háborús filmet, az ma befejezheti: m2, 21.25-től.

A különböző római katonás, Brad Pittes, meg tököstekés filmeket most hanyagolnám, helyettük egy valóban fontos filmre hívnám fel a figyelmet: a tv2 22.15-től műsorra tűzi Török Feri Apacsok című filmjét (kép), ami a Radnótiban futó Kovács-Bereményi darabnak tévéváltozata, mely a rendszerváltás előtti besúgósdizós, III/III-as ügynökvilágot veszi górcső alá, végre-valahára. Ha azt nézzük, hogy a rendszerváltásról is az eddigi legadekvátabb filmes fikciót is a Feri követte el (Moszkva tér), most az ügynök-kérdésben is úttörő lehet. Napi aktualitása is van a filmnek, hiszen épp a minap szüntette meg a 2/3-os kormány az ügynöki jelentéseket feldolgozó Kenedi-bizottságnak munkáját, kivonva ezzel az ügyből a civil ellenőrzést, teljes bizonytalanságba sodorva a Kádár-rendszer titkosszolgálati jelentéseinek további sorsát - egy egyszerű napi selejtezéssel eltűnhet ezek után akár az összes dokumentum. A filmben Kishorváth, a fiatal filmes élete első filmjének rendezésére készül, a forgatókönyvét éppen a Kuratórium vizsgálja. A filmterv nagyapja történetét meséli el, aki a '60-as évek elején az '56 utáni passzív ellenállás egy különös formáját választotta. Társaival indián-törzset alapítanak, mokaszint húznak, és kivonulnak a társadalomból. Ezt a játékot szigorú erkölcsök uralják, amelyeket a törzs tagjai véresen komolyan vesznek. A Duna-menti indiánok azonban gyanúsak a megtorlás légkörében, az amúgy is paranoiás hatalom számára. Furcsa fegyvereket birtokolnak, érthetetlen módon kommunikálnak egymással és, ami még ennél is fenyegetőbb, amerikai állampolgárokkal leveleznek, mi több találkoznak is. Kishorváth filmtervét a Kuratórium többsége elégedettséggel fogadja, van azonban valaki a bírálók között, aki családilag szintén érintett a történetben és azt egészen másként ismeri. Kishorváthot pedig ez arra ösztönzi, hogy tovább nyomozzon...

Van még egy lengyel drámánk mára, Kis Moszkva címmel (Duna, 22.30). A filmből egy fiatal, ideiglenesen Lengyelországban állomásozó orosz katonatiszt és egy lengyel lány tragikus szerelmét ismerhetjük meg: biztosan szép film lesz, nem tudom, nem láttam.

A 22-es csapdájának 1971-es, Mike Nichols-féle feldolgozását viszont már láttam, és állítom, hogy az egyik legjobb irodalmi filmadaptáció, mely valaha készült. Joseph Heller frivol, groteszk szövege, kíméletlen iróniája tűpontosan jelenik meg a mára már kissé karcos képeken, de az illuzió tökéletes. Minden, amit tudni muszáj a háború természetéről, az itt van benne, ebben a filmben. (tv2, 23.40)