asanisimasa

Olyan ez a film, mint a német fociválogatott, a mostani. Színes, szórakoztató, mentes minden klasszikusan 'német' sztereotípiától. Persze, a Soul Kitchen rendezője, Fatih Akin török, illetve török-német, miképpen Mesut Özil sem az a kifejezett echte germán, mégis meghatározó volt a legutóbbi vébén közönségdíjas mannschaftnak. Mondjuk, a focicsapatban azért több szimpatikus igazi német volt... (kb.2)

A film címét is adó Lélekkonyha egy étterem(szerűség), mely valahol Külső-Hamburg valamelyik ipartelepének egyik hodályában székel, működtetője a görög származású (itt van Európa basszátok meg, sehol semmi görög-török történelmi ellentét!) Zinos. Olcsó kajával szolgálja ki a melósokat, tehát kvázi kifőzde a hely. Azonban, belép a képbe Zinos régi iskolatársa, a német Thomas, aki ingatlanosként dolgozik és furcsán túlzó érdeklődéssel fordul Zinos kajáldája felé. Nálunk is ismerős a képlet: ha valaki, valamiért (nem) tetszik nekünk, felhívjuk rá az APEH és/vagy az ÁNTSZ figyelmét. Zinos bartánője, Nadine Kínába készül hosszabb időre, ezzel együtt szabadul a börtönből Zinos bátyja, a pitiáner tolvaj Illias. Mindezzel együtt, a hely, köszönhetően a véletlenül idepottyanó kreatív szakácsnak és a zenészként jobban teljesítő pincérnek is köszönhetően, hirtelen fellendül. A bajok azonban ekkor kezdődnek...

Olyan ez a film, mintha a török-német Üvegtigris lenne. Amennyivel nagyobb Németország, annyival nagyobb benne a kocsma. Azonban mi Lalinkhoz hasonlóan küzd Zinos is, az életben maradásért, a szerelemért, ami onnan érkezik, ahonnan nem várja, a gonoszok ellen. Eszközei és lehetőségei is hasonlóak, legfeljebb a filmben játszó karakterek talán kevésbé bumfordiak a Soul Kitchenben, a német filmben, ami azért elég pikáns, nem? Fontos szerepben az egyik legismertebb német sztár, a megkerülhetetlen Moritz Bleibtreu (Illias) rajzol nagy rutinnal jószándékú, de mindig bajba kerülő balekot, míg Zinost egy eredeti görög, Adam Bousdoukos alakítja, kevés kunsztttal, gyakorlatilag önazonosan. Vicces és nagy jelentőségű cameóban láthatjuk a legendás underground színészt, Udo Kiert, mint jeges tekintetű, kapitalista cápát, valamint Gryllus Dorkát, aki ezúttal gyógymasszőrt alakít hitelesen, korrekt németséggel. Kiváló a film soundtrackje, inkluzíve a kevéssé ismert Leon Thomas által eljódlizott katartikus himnusszal: "The Creator Has A Masterplan, Peace And Happiness For Every Men" Jó kis feelgood-mozi ez. Asanisimasa: 8/10

A 63. Cannes-i Filmfesztivál „Un Certain Regard” szekciójában debütált Pál Adrienn eredetileg 2011. január 13-ára kitűzött mozipremierjét határozatlan időpontra halasztja a filmet gyártó KMH Film és a forgalmazó Mozinet.  

A gyártó és a forgalmazó az elmúlt hetekben mindent megtettek, hogy a film szerzői jogi problémáit megoldják, ám továbbra sem sikerült anyagi fedezetet biztosítani a kifizetetlen tételekre. Ennek oka a filmszakma és a támogatási rendszer körüli bizonytalanság, ami miatt az alkotás nem kapja meg a korábban megígért összeget. Felelős forgalmazást sem a gyártó, sem a forgalmazó nem végezhet ezek tisztázása nélkül, így a problémák rendezésig semmilyen nyilvános vetítésre nem tudja a filmet rendelkezésre bocsátani.

Emiatt a KMH Film és a Mozinet a film bemutatóját határozatlan ideig elhalasztja, bár továbbra is mindent megtesznek, hogy a Pál Adriennt mielőbb láthassa a magyar moziközönség.

A Cannes-ban a FIPRESCI-díjjal elismert alkotást az elmúlt hónapokban többtucat nemzetközi fesztiválon vetítették kiemelkedő szakmai és közönségsiker mellett. A filmet itthon eddig mindössze két fesztiválon, a CinePécsen, illetve a miskolci CineFesten láthatták a nézők.

Lesz új Castle-epizód, az esti Vészhelyzet helyén, amit viszont félbehagytak... nyilván, csúnyán beszéltek benne. Ezenkívül választhatunk Mel Gibson fiatal és már öregedő segge között, vagy eltölthetünk egy lidérces másfél órát egy svájci árvaházban. Vagy megnézhetünk egy igen szépen sikerült Danilo Kis-adaptációt, rusztikus fekete-fehérben.

Először az árvaházas film: a Saint Ange című francia filmet horrorként jelöli a forgalmazója, azonban nagyon csodálkoznék, ha a Duna II., főleg a mai struktúrájában valódi horrort adna, ráadásul 21.10-es kezdéssel. Nem láttam, így nyilván belepillantok majd.

Azután jönnek a gibsoni popók: először a film+-on, 21.10-től egy habkönnyű rózsaszín vígjátékban riszálja meg Mel ekkor már öregedő seggét, de csak mert tudja, Mi kell a nőnek. Nem rossz romkom ez amúgy. De talán érdekesebb a fiatal, akit az m1-en 21.40-kor, egy 1979-es ausztrál drámában nézhetünk meg. Gibson egy szellemi fogyatékos fiút játszik a Tim című film címszerepében, akit szívatnak a normálisok. Tim azonban nem adja fel, munkát vállal egy magányos nőnél, és köztük szép barátság szövődik, a normális többség azonban ezt is gúnyosan szemléli.

A Fövenyóra az ismert és kiváló vajdasági költő, Tolnai Ottó fiának, Szabolcsnak szerb-magyar koprodukcióban készült filmje, Danilo Kis írásai nyomán. Méltatlanul agyonhallgatott, szép film ez, mely egyben jól sikerült filmes adaptációja is a míves irodalmi alapanyagnak. A Duna adja a filmet, 21.40-től. (A kép a filmből van)

Fú, mit kapna ma ezért a filmért a Gothár az internetszerte a magyar filmeken gyalázkodó észosztó Nulla Béláktól, noname trolloktól... Bár, valószínűleg még a szakma nagyobb része sem tudna mit kezdeni az Idő vannal, és nem azért, mert amikor ez készült, ők még jobbára általános iskolába jártak, hanem inkább azért, amiért Gelencsér Gábornak igaza van: ez egy tipikusan késő Kádár-korszakbéli, nemzedéki közérzetfilm. Abszurd-groteszk stilizáció, stb., stb.... Aki nem élt még akkor felnőttként, sőt, értelmiségi felnőttként, az igen nehezen olvashatja ma Esterházy zseniális verbális hangulat-pillanatfelvételeit, egész egyszerűen fogalma sincs arról, mi mire vonatkozik, mi mit ommázsol, mi mire utal, idéz. A dolgoknak akkori, kézzelfogható megélését nem pótolja semmilyen utólag megszerzett műveltség. Portásország. Hová lesz a menés? A libafoszöld Trabant vadonatúj illata: útfekvése kiváló, gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségekre csábítson. Anyja neve, szül hely, szem. szám, pár. káp., pirburg, osztály, FŐosztály, MŰSZAK??? Szárnyakat adunk vágyainak. Turnusváltás.

Marad annak ami: egy korszak lenyomatának, barlangrajznak, múltbéli kódolt üzenetnek. Mindegy, idő még mindig van. Mindenre van idő.

Zala Márk, szegény? Cserháti Zsuzsa, átlátszó tüllruhában, amint skatulyából bújik elő? Cseh Tamás? Lázár Kati? Bitskey Tibor? A Kern már akkor is alkoholista hajléktalan volt...

Én mindenesetre, régen röhigcséltem ennyit...

Az autizmus a film egyik legtöbbet feldolgozott "slágerbetegsége" (ne akadjunk fel most azon, hogy sokan vitatják betegség voltát, és inkább tartják rendellenes agyműködésnek, túlkompenzált viselkedészavarnak, bárminek), Oscar-, és egyéb díjak tömkelegét hozta eddig alkotóinak (Esőember->Egy csodálatos elme ragyogása, stb.), azt hiszem, nem lesz ez másként a Temple Grandin esetében sem. Nyilvánvalóan, a nap 24 órájában a falat bámuló katatóniás nem lehet közönségkedvenc, sem a levedző fekélyekkel borított testű leprás, sem más undorító kórban szenvedő nyomorult. Az autizmus, főleg annak enyhébb válfajai (pl. az Asperger-szindróma) viszont, azzal, hogy az ilyen pácienesek sokszor meghökkentő szellemi teljesítményre képesek, magas szinten sakkoznak, zenélnek vagy éppen lazán vonnak fejben gyököt, könnyen vívják ki az átlagos képességekkel megáldott átlagosan normális nézők figyelmét, még akkor is, ha ezek a rendkívüli emberek csak igen korlátozottan képesek normális érzelmi kapcsolatok kialakítására.

Temple Grandin szintén Aspergeres, a mai napig él, s köszöni szépen, jól van, betegsége teljes tudatában járja a világot és teszi azt, amit az életéről, pontosabban ifjú koráról szóló filmben is tesz. Amellett, hogy az állattenyésztési tudományok elismert doktora, világszerte tart előadásokat az autizmussal való együttélés lehetőségeiről, így adva erőt, ötleteket és tudást sok szülőnek, akik gyermeke Grandinhoz hasonló cipőben jár.

Mick Jackson meghökkentő képi megoldásokkal és hanghatásokkal operáló életrajzi filmje ügyesen illusztrálja, vajon Grandin hogyan látja a világot, s bár nyilvánvaló a didaktika, kicsit olyan ez, mint amikor a Vakok napján bekötött szemmel bóklászunk az erre a célra kialakított labirintusban. Itt, most mégis helyénvalónak gondolom a tanítói attitűdöt, mert a film tárgya élő, valós személy, akinek élete valóban követendő példával szolgál a hozzá hasonlóknak, de az ún. normális átlagembereknek is. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is lelkesedni fogok az állattartás humánus módozatai iránt, vagy legalábbis egy ilyen topikot felvető film iránt, melynek főszereplője ráadásul egy szemeit ijesztően forgató, széles, darabos mozgású, hangosan, szinte kiabálva beszélő törtékeny autista nő. De hát így van. Nem tudom, valójában milyen személyiség Temple Grandin, de ahogy Claire Danes (igen, A Júlia) őt megjeleníti, az igen meggyőző. Sokszor iszonyúan sok, de milyen legyen egy fiatal nő, aki ráadásul minden tekintetben más is, és aki akaratát és zseniális gondolatait egyszerű, tagbaszakadt, szaros nadrágú, nem éppen vibráló szellemiségű tehenészlegények csökött és ostoba ellenállásán akarja keresztülvinni? Elbűvölő alakítás egy minden egyes percében elbűvölő filmben. Asanisimasa: 9/10

Hát, lesz például Kassovitz Matyi Gótikája, meg a mátrixos tesók VÉvérbosszú-filmje, ezek a filmek, és a többi meg sem említett azonban engem valahogy nem villanyoznak fel, még arra sem, hogy bekapcsoljam a tévét.

Ricky Gervaist (kép) viszont bírom, kevés ilyen gyökér és cinkes humorú humorista van ma a színen, mint ő. A Kísértetváros ugyan eléggé nyálas kis misztikus romkom, azonban van annyira kedves is, hogy a fenti borzalmakat/idiótaságokat legyűrje. Gervais egy rosszmodorú fogorvost alakít, aki egy kínos orvosi műhiba okán - rövid kiruccanást tesz a klinikai halál állapotába - egyszerre elkezdi látni a halottak szellemeit. Tudom, közhelyes sztori, de Gervais személyisége azért elviszi a filmet a hátán. (Viasat3, 21.30)

Aztán ennyi, lehet menni aludni, hogy másnap mindenki teljes erővel építhesse tovább bimbózó népi demokráciánkat.

Martin Scorsese HBO-gyártásban elkészült és nagy csinnadrattával beharangozott maffia-sorozata szinte semmiben nem felel meg az előzetes várakozásoknak. Az első, duplahosszú (értsd: másfél óra körüli) pilotot még Scorsese rendezte (bár nem látszik meg rajta), a többi részt azonban már le is passzolta a sameszoknak. Az öreg visszahúzódott a keresztapaproducer pozíciójába, ez azonban nem okozott a sorozat egészében lényeges változásokat. A Gengszterkorzó összességében sajnos vajmi keveset tud hozzáadni a mind filmen (Keresztapa-trilógia, Nagymenők, Volt egyszer egy Amerika, stb.), mind tévében (The Sopranos) már alaposan körülrajzolt gengszter-topikhoz.

A szövevényes történet központi alakja Enoch 'Nucky' Thompson, a múlt század húszas éveinek Atlantic City-jében, a város kincstárnokaként informális teljhatalommal uralta a népszerű tengerparti üdülő- és szórakoztatóipari paradicsomot. Mindenben benne volt a keze, ahol pénz mozgott, a szerencsejátékoktól és sportfogadásoktól kezdve a legmagasabb szintű nagypolitikáig. Amikor 1921 január elsejével bevezetik az alkoholtilalmat az Egyesült Államokban, Nucky az elsők között volt, aki megszervezte az alkoholtartalmú italok illegális gyártását és terjesztését New Jersey-ben, ami addigi hatalmában részben megerősítette, részben pedig ellenségei számát is alaposan feldúsította. Cinikus és kíméletlen "üzletpolitikája" hamar felkeltette az Adóhatóság szeszcsempészeti különosztagának figyelmét, éppúgy, mint a New Yorki és chicagói alvilág érdeklődését. Fontos mellékalakjai a történetnek az alvilág különböző valóságos figurái, mint a New Yorki Arnold Rothstein, Lucky Luciano vagy Meyer Lansky, a chicagói Al Capone vagy Johnny Torrio, különböző, a híres maffiózóknál ma már kevésbé ismertebb nevű, de szintén valós politikusok, valamint Nucky jobbkeze, a fiatal Jimmy Darmody. De adódnak szerelmi szálak is, pl. Nucky "Hamupipőkéje", Margaret Schroeder. A kötelező vicces karakter szerepét Nucky darabos, német titkára?, inasa?, Louis Kastner próbálja betölteni. Ördögi figura a munkáját szinte a középkori ikvizítorok megszállottságával végző adóhatósági ügynök. Továbbá olasz, zsidó, ír és fekete maffiózók, politikusok és polgárok töltik meg számtalan, kettőnél nem több dimenziójú figurával a sorozat részeit.

A sokszereplős cselekmény természetesen sok-sok, olykor összekapcsolódó, olykor picit elváló szálakon hömpölyög szigorúan reális kronológiában és a történeti tényekhez való röghözkötöttségben. Ez ugyan lehetne pozitív vonás is, azonban számomra inkább az lesz nyilvánvaló, hogy a tényszerűség, a valósághoz való túlzott ragaszkodás megöli a drámát. A politika és a bűnöző alvilág összefonódásai, a maffia szervezeti felépítése mára már annyira közismert struktúrák, hogy ezekről túl sok újdonságot elmondani ma már nem nagyon lehet. Coppola, Leone és Scorsese korábbi munkáiban szerintem mindent elmondott ezekről az időkről, a The Sopranos pedig mindezt egyszer már sikerrel alkalmazta és aktualizálta tévésorozatra. A Gengszterkorzó így nyitott kapukat dönget. A szerteágazó cselekmény mindemellett nem tartalmaz valódi fordulatokat, a különböző szálak pedig inkább mechanikusan, mátrixszerűen bukkannak elő, mintsem igazi dramaturgiai indokkal. Sok közülük (pl. a leszbikus szál, Jimmy anyja, stb.) szerintem teljesen felesleges is. De nem a meglehtősen száraz és kusza cselekménybonyolítás a sorozat legnagyobb baja, és nem is az, hogy Scorsese-nek egyáltalán nincs humora, hanem az, hogy nincsenek karakterek. Nucky figurája még úgy, ahogy meg van írva, azonban mondjon bárki bármit, Steve Buscemi egyáltalán nem képes megbirkózni megformálásával. Buscemi jól, talán Hollywoodban a legjobban hozza általában az aljas, pitiáner, cinikus "patkány" karakterét, Nucky azonban csak részben ilyen. Emellett elsősorban egy igazi, nagyformátumú szemétláda, tehát a pitiáner-skillre ezúttal semmi szükség. Puncibubusként pedig szimplán komikus látványt nyújt Buscemi, a karakterbe beleírt emberi vonásokat pedig kifejezéstelen nézésekkel véli elintézettnek tudni. Nucky összetett és bonyolult figurájához egy Al Pacino-nagyságrendű színész kellene, Buscemi pedig nem ilyen. Nincs ennyi.

A többi karakter viszont "rosszabbul járt": nemhogy feleennyire nincsenek megírva, még Busceminél is rosszabb színészek játszák őket. Mi még a hatodik rész táján is kérdezgettük egymástól, hogy "na ez meg kicsoda?", holott az illető már az elejétől a színen van (vö: A Sopranóék színes és parádés karaktereivel). Pedig például az ördögi szeszcsempész-vadász karaktere megérdemelt volna az amúgy kissé abszurd önkorbácsoló jelenetnél többet, erősebbet is. Emellett Al Capone, a későbbi csúcsgengszter itt egy komplett idióta. Közhelyes a nehéz sorsú, de okos és talpraesett ír "Hamupipőke", a fekete beszállító gengszterrepper kliséjéről, meg a többiről nem szólva. De az még a kisebb baj, hogy némely karakter túlzó vagy közhelyes, az már nagyobb, hogy a legtöbbjük tényleg arctalan, jellegtelen és semleges. Nincs humor a filmben, ami mégis, az csak németesen bumfordi, holott elférne, egy tévésorozatban, ami amúgy is össze-vissza kikacsingat, még inkább. Alig van akció, ami van, az a gengszter-zsánerhez mérten túlságosan illedelmesen van ábrázolva, pedig ehhez aztán Györgyinek nem sok köze van. Ehhez képest ráadásul túl sok a szexjelenet, ami azt a képtelen gondolatot indukálja, hogy Scorsese nőt és maffiafilmet nem látott, 14 éves kamaszoknak csinálná a filmet...

Hiteles viszont a korabeli atmoszféra megidézése, amely még a dialógok nyelvezetében, a szókészletben és hangsúlyozásban is erősen jelen van, kár, hogy alig valamelyik színész tudja ezt megfelelően tolmácsolni (már eredeti nyelvű, nem szinkronizált verzióban). Hiteles az olasz műdalokból, klasszikus zenei idézetekből, ragtime-okból és dixielandokból összeállított soundtrack is, ám akkor mi a jó franc az a rockzene, ami a bevezető főcímben hallatszik?! Szóval, ez nem jött be. Részemről a továbbiakban a sorozat elkaszálva. Asanisimasa: 4/10, legfeljebb.

Lesznek jó filmek. Például rögtön 19.30-tól a Duna II-n A Provance-i fűszeres, ami egy bájos, banális francia mozi, amolyan életigenlő kisrealizmus, amit pl. a cseh filmekben is nagyon tudunk szeretni. Bővebben itt.

Az esti kilences műsorsávban két abszolút tízpontos film közül választhatunk: Vagy Sidney Lumet Hálózat című filmjét nézzük, mely bár 1976-ban készült, mégis mindeddig az egyik legmélyebb szatírája a kereskedelmi televíziózásnak. Egy tévésztár, miután megtudja, hogy csökkenő nézettsége miatt ki fogják rúgni a csatornától, elhatározza, hogy élő adásban követ el öngyillkosságot. Sok Oscaros film ez is, az egyiket például Peter Finch (kép) kapta a főszerepben nyújtott brutális alakításáért. Itt mondom tovább. (Filmmúzeum, 21.00) Stanley Kubrick Acéllövedékét választhatjuk alternatívának, a TCM adja eredeti nyelven, szintén este kilenckor. A gyikos humorú, metszően éles filmből mindent megtudhatunk, amit tudni muszáj egy háború pszichológiájáról. Az utolsó fél órája a filmnek pedig fizikailag üt. Konkrét klasszikus.

A végére pedig egy szintén nem gyenge film maradt. A Henry és Juneban a maga korában komoly botrányokat gerjesztő, ám messze nem botrányos írónak, a harmincas évek bohém Párizsában lubickoló Henry Millernek zaftos magánéletébe nyerhetünk bepillantást, olykor meghökkentően merész, de mindig esztétikus képeken. A filmet Philip Kaufman rendezte, igen kemény szereposztásban. (tv2, 23.10)

Laudetur. Természetesen Schmitt Pál Köztársasági Elnök Úr hagyományos újévi köszöntője áll minden becsületes magyar homlokterében eme meglehetősen hideg, fáradt és barátságtalan napon, láthatjuk 11.00-kor az m1-en és 20.28-kor az m2-n is, az utóbbbit ráadásul mintegy megkoronázza Zámbó Jimmynek, a halhatatlan magyar királynak koncertje, ami közvetlen a minden bizonnyal felemelő és távlatokat nyitó beszéd után kezdődik...

Na de őrizzük meg hidegvérünket, és maradjunk komoly témáknál. Az első igazi mai ajánlatom a film+-on érkezik 19.25-től. Az arany markában David Mamet remekbeszabott szajréfilmje, Gene Hackmannel és Danny DeVitóval (kép), többek között. Komolyan mondom, hogy egy igen jó kis szórakoztató mozi ez ma estére.

Ahogy vége, bökjünk át a Dunára, ahol 22.00-kor a Piaf kezd. A minap adta már valamelyik tévé, és ismételte is, úgyhogy most csak belepillantunk ebbe a szép filmbe, a szomorú végkifejletet ezúttal nem várjuk meg, hisz' azért még vidám nap ez a mai!

23.05-kor ugyanis már ismét a film+-on vagyunk, ahol Oliver Stone Quentin Tarantino forgatókönyvéből filmvászonra álmodott megható és romantikus szerelmesfilmjét, a Született gyilkosokat nézzük meg (amúgy nyilván szintén sokadjára). Nem érdemes tovább keresgélni, mára nincs jobb választás, feltéve, ha ma tévézni akarunk...

Kézenfekvő lenne a válasz, hogy természetesen semmit. Részben azért, mert a szilveszteri tévéműsor olyan, mint a foci (vagy a kormány): régebben mindig jobb volt! Bezzeg, amíg Hofi élt, hogy vártuk! Részben meg azért, mert ilyenkor a zemberek min. 80%-a úgy érzi, hogy feltételnül ennek a zimankós, didergős, elbaszott napnak kell lennie annak, amikor mindenáron, ha törik, ha szakad, akkor is be kell pótolniuk, amit az ezt megelőző 364 napban elmulasztottak. Az ilyen nagy akarásnak márpedig sokszor beszarás a vége. Én ifjúkoromban is már inkább a zöldellő, lángsugarú nyarakat kultiváltam, ezek a szilveszteri, össznépi dajdajok jobbára kimerültek abban, hogy délután Lovi, aztán haza. Esetleg ha ott volt valami infó egy szolid házibuliról, akkor esetleg az, de hogy ilyenkor tökrészegen, boldog-boldogtalan nyakába borulva sírjam a fülükbe, sőt sírják a fülembe, hogy BUÉK baaazmeeeg!, na ehhez semmi kedvem. Sem akkor, sem most. Mondjuk, én annak idején még a szombatokat is előszeretettel töltöttem otthon, hasonló okok miatt. Nem értem, miért nem lehet például egy átlagos keddi napon is olyan jól érezni magunkat, mint ezen a szerencsétlen Szilveszteren. Vagy még annál is jobban.

Na mindegy. A Wallace és Gromit: Az elvetemült veteménylény (kép) nagy kedvencem, szerintem ma is megnézem. (tv2, 11.35!!) Így láttam annak idején.

Estére alig van valami, talán a Cool-on (21.00-tól) David Fincher dokumentarista hangulatú, életrajzi thrillere, A Zodiákus. Annak ellenére, hogy sokan kifejezetten Fincher egyik legjobb filmjének tartják, én annak idején eléggé untam magam ezen a 158 perces filmen, de ma talán elég lesz éjfélig. Aztán kocc, és boldogujj-boldogujj, és vessük tekintetünket a perceken belül bekövetkező másnapra, mert akkor is lesz nap.

Mindenesetre, a következő kis bejátszással hadd kívánjak ezúton minden kedves barátomnak, olvasómnak, ismerősnek és ismeretlennek eredményekben és sikerekben gazdag, boldog satöbbi...

Ma angol napot tartunk. Az első film Sherlock Holmes és a Baker Street-i vagányok címet viseli és már 19.10-kor elkezdődik a Dunán. Hagyományos felfogású, ám rendhagyó témájú Holmes-történet lesz ez, melyben a pipás detektívet Watson doktor mellett egy csapat utcakölyök segíti egy rejtélyes ügy felderítésében. Holmes szerepében a kitűnő Jonathan Pryce-t láthatjuk.

Ahogy kiderül a Baker Streeten, ki gyilkolja sorba a Scotland Yard nyomozóit, bökjünk egyből tovább a Duna II.-re (épp 21.00 van ekkor), ahol vár ránk egy méretes Sírhely, kilátással. Minden egyéb helyett a port.hu egyik fórumozóját idézném, mert nagyon találóan fogalmazza meg a film által kiváltott hatást: "Affene. Azt hittem, a szokásos, ZS kategóriás szemét... tíz perce fedeztem fel, azóta fetrengek a röhögéstől. :DDDD" Én ennél egy kicsit bővebben, így láttam annak idején. (Kép a filmből)

A végére pedig egy '71-es klasszik krimi marad a TCM-en, eredeti nyelven: Get Carter! (Öld meg Cartert!). Jack Carter elszánt. Jack Carter hajthatatlan. Jack Carter türelmes. Egészen addig, amíg fel nem idegesítik. Főszerepben Michael Caine.

(Poroló - e cikksorozatban filmklasszikusokat nézek újra, mintegy "leporolva", megvizsgálva őket, mennyire "működnek" mai szemmel nézve.)

Nos, a Bolond Pierrot az egyik nagyon kedvenc-filmem, így valójában nincs is mit porolnom rajta, néhány évente rendszeresen újranézem. Jean-Luc Godard filmje az óriási hatású francia új hullámnak, valamint a rendező pályájának egyaránt emblematikus alkotása, agyonelemezgették már a világ összes nyelvén. Talán nincs a filmnek egyetlen olyan kockája sem, aminek ne értelmezte volna valahol, valamilyen filmesztéta különböző jelentésrétegeit, utaláshalmazait vagy éppen asszociációs struktúráit (ha van ilyen egyáltalán). Így nekem már nem kell feltalálnom a spanyolnáthát, inkább picit eljátszom a gondolattal, mit érezhet az az átlagos, húszéves néző, aki ma szembesül az ifjú Belmondóval, ahogy lezser eleganciával lép ki nyugodt, kiszámítható luxuséletéből a cserfes és elbűvölő Anna Karina szerelme kedvéért.

A mai anyagias világban nyilván értetlenül, de ennél egészen biztosan erősebb hatást gyakorol rá Godard süvítő szellemi energiája, vibráló kreativitása és óriási műveltsége. Valószínűleg a filmben elszórt töméntelen művészettörténeti és egyéb más kulturális utalással sem fog tudni mit kezdeni. Így például, nem biztos, hogy egyből lejön, amikor Ferdinand (Belmondo) viccesen utánoz egy akkoriban nyilván közismert irodalmárt, de hogy mégis kit, azt ma már valószínűleg csak Bikácsy tanár úr tudja biztosan. Igaz, ez nem túl lényeges momentum, de mégis a filmnek része. Valószínűleg a nagy festők, mint Velazquez, Picasso vagy Renoir sem jelentenek ma már annyit, mint amennyit a hatvanas-hetvenes években jelentettek egy magára valamit is adó fiatalnak. Annyit biztosan nem, hogy készségszinten ismerjék fel apró részletekből melyik képet ki s miért festette, miről szól, stb. Akkor ott vannak a különböző zenei idézetek, bevágott képregény- és plakátrészletek, egyebek. Mindez persze, nem baj, a világ éppen negyvenöt évet haladt előre e film készítése óta (te Atyaúristen!), ma már máshol vannak a hangsúlyok. Mit keresnek azok a fegyverek a lakásban? Mi volt az az OAS? Mit jelent OASISsá bővítve? A gugli megmondja. Vietnam mondjuk biztosan megvan, de az azóta már kissé lerágott csont... (Érdekes lehet megnézni, hol tart Godard most, talán lesz rá egyszer energiám...)

A film töredezett szerkezete már sokkal könnyebben elfogadható mai, szűz szemmel is, hiszen a Bolond Pierrot például éppen Tarantino guru nagy kedvence, s ahogy ma nézzük Godard filmjét, szinte plasztikusan látjuk, hogy QT éppen így fűzi jeleneteit a Ponyvaregényben. A pergő, logikai bakugrásokkal forduló dialógok is ugyanúgy hatnak. Ferdinand és Marianne szerelmespárja pedig egyszerre idézi meg Bonnie-t és Clyde-ot, Taylort és Lulát, Mickeyt és Malloryt, Pumpkint és Honey Bunnyt, meg a többi őrült, vad szerelmespárt a film- és bűntörténelemből. Ennek azért nyilván van húzása, a filmnek ez az rétege abszolút friss a mai napig. A finálé pedig (mindig) nagyon üt, úgy van vége a filmnek, mint a botnak - a csillagok azonban csodálatosak. Asanisimasa: 10/10

Hogy kapásból ellentmondjak magamnak, Az 54. hadtest minden ízében, minden pillanatában tökéletesen különbözik az előző posztban tárgyalt kitűnő horvát filmtől, holott háborús tematikájú mindkettő. De amíg a Élők és a holtak szikár-szárazon, brutálisan és a hősiességnek legkisebb említése nélkül vágja szemünk közé a háború tökéletes értelmetlenségét, addig ez a 1989-es amerikai film kivétel nélkül önmagukat is feláldozó hősökről szól, akik egy jobb világ reményében mentek a biztos halálba, mintegy bizonyítva, hogy létezhet "jó" háború is. Ráadásul, egy jó filmen...

Persze, más kort is idéz meg Edward Zwick nagyszabású történelmi háborús drámája, az amerikai polgárháború kellős közepén járunk, a XIX.század hatvanas éveiben, amikor a liberális északiak a konzervatív, rabszolgatartó déliekkel vívtak véres háborút, többek között a feketék felszabadításáért. A film az első, csak feketékből álló északi ezred története, hozzávetőleg, legalábbis játékfilmes viszonylatban igen pontos történelmi hűséggel, és kellő árnyalással. A film egyik főalakja a tekintélyes, liberális bostoni fehér családból származó Robert Gould Shaw ezredes (Matthew Broderick), aki könyelmű, ábrándos és elkényeztetett nyalka ifjú katonatisztként kapja feladatául az első fekete ezred megszervezését, aminek nagy lelkesedéssel lát hozzá, de csak közben (a film végére) válik valódi történelmi személyiséggé és hőssé. Shaw idealista katona, aki azonban akár meghalni is kész elveiért. Ízig-vérig romantikus hős. Vele szemben (?) áll hajdani gyerekkori barátja, a fehér, úri környezetben nevelkedett, kifinomult és művelt, ám fekete Thomas (Andre Braugher), aki önkéntesen áll be harcolni az ezredbe, közlegényként, így rögtön szembesül a hadsereg kíméletlen hierarchiájával, valamint saját identitásával, ami még a liberális északiak között is csupán másodosztályú, bár szabad állampolgárrá minősíti. Kettejük között katalizátor a renegát, önfejű Trip (Denzel Washington) és a bölcs Rawlins (Morgan Freeman).

Zwick az itt is alaposan bemutatott "csapatépítő tréninget" aztán elkövette még egyszer, ezúttal japán történelmi környezetben, a Tom Cruise által főszerepelt Utolsó szamurájban, de már itt is nagyon profi. Freddie Francis Oscar-díjjal honorált operatőri munkájával olyan látványos csatajelenetekkel kápráztatja el a nézőt, hogy nem is hisszük el, mindössze 18 millió dollárból készült el a film. A tömegjelenetek élősúlyban is zsúfoltak, a robbanásokkal sem spóroltak, s mindez tényleg igazán élethűen fest a vásznon (az igazin nyilván még inkább). Mondják, az amerikaiak utolsó igazságos háborúja az Észak Dél elleni polgárháborúja volt, ami nyilván némi túlzás, azonban Zwick nem esik abba a csapdába, hogy túlzottan fényesen festi meg a vitán felül "jó" oldalt: az északi "jó" fehérek több jelenetben is vaskosan gúnyolják a feketéket, de a feketék is egyből hajlanak a rosszra, ha alkalom adódik. Nem kerülnek szőnyeg alá olyan, általában kínosan elhallgatott momentumok sem, mint az északiak felsőbb parancsra történő fosztogatásai a déli udvarházak ellen, valamint a cinikus, velejéig romlott hadtáp korrumpálhatósága. Déliek talán nem is szerepelnek a filmben, csak valami távoli masszaként, illetve áldozatként - bár a film nem róluk szól. Shaw ezredes személyiségfejlődéséről szóltam, mielőtt az a vád érne, hogy ez egy idealizált figura, a történelmi tények éppen ezeket az idealizált vonásokat igazolják. ("A kurva életbe', egy igazi hős!") Thomas Searles és Trip, valószínűleg fiktív karaktere már picit cinkesebb, de mivel ez mégsem dokumentumfilm, így ezek picit didaktikus személyiségrajza talán megengedhető, dramaturgiai szempontból. Az amúgy tisztességes történelmi hűségtől eltekintve, a film drámaként is pontosan szerkesztett, az utolsó jelenet katarzisával egyetemben. Igazi, nagyívű, klasszikus hősi eposz ez, mely mentes mindenféle átideologizált szájbarágótól. Asanisimasa: 9/10

A kínálat igencsak sovánka. Bár a Nevem: Senki még mindig kurva jó, épp' a minap láttam negyvenedjére valahol. Még mindig nagyon szórakoztató, pedig én aztán végképp nem vagyok egy kifejezett Terence Hill-rajongó. Az égszínkék szemű bájgúnárnál azonban talán több köze van a film értékállóságához, hogy a film forgatókönyvírója és producere Sergio Leone volt. Aki, ugye aki. (RTL, 16.25)

A sárkány közbelép pedig egy másik megunhatatlan legenda. Bruce Lee kevés filmet csinált életében, ez az egyik közülük legismertebb. A TCM fogja vetíteni, nyilván angolul, 21.00-tól, de hát ebben a filmben úgysem a verbális narráció az érdekes...

Attól tartok viszont, hogy Boban, Marko, stb. Markovicékat unják már a tömegek (én legalábbis, nagyon), hiszen többet lépnek fel Magyarországon, mint odahaza, Szerbiában. Mindenesetre, ha valaki ma este feltétlenül umca-umcázni akar egy furcsa Rómeó és Júlia-történet keretében, akkor a Guca! lesz az ő választása a Duna tévén, 21.05-től. Kritika itt, ízelítő a gucai trombitafesztiválról, miheztartás végett, itt:

Közvetlen az umca-umca után egy érdekesnek tűnő francia fikciós dokumentumfilm lesz ugyanitt (tehát Duna, 22.35). A szerelem születéséből megtudhatjuk, mi zajlik le egy nő testében, ha szerelmes lesz... Hát, kíváncsian várom az élveboncolást.

A film elején hallható Ivo Andric-idézet konkrétan elmondja az egész következő szűk másfél órát: "Mind halottak vagyunk, szép sorban eltemetve." Az Élők és holtak erről szól, rengeteg hulláról, a háború áldozatairól, katonákról. Mondhatnánk, hogy elég közhelyes téma ez, hiszen a háború borzalmait már annyiszor megénekelték, ahányszor ember emberre támadt, hosszú történelme során - s általában mindig az egyetlen lehetséges konklúzióval, a humanista "soha többet" felkiáltással. Hogy mégis folynak háborúk a mai napig is szerte a Földön, csak azt bizonyítja, hogy közhely ide vagy oda, még mindig nem beszéltünk eleget róla. Európában utoljára (és most tekintsünk el a kaukázusi problémahalmaztól) a volt Jugoszlávia területén folyt háború, így a kérdésre elsősorban onnan érkezhet adekvát válasz, ezúttal a horvát Kristijan Milic szikár és pontos verziójában.

A film cselekménye két szálon fut: az egyik a minapi délszláv háborúban, egy horvát különosztag halad A pontból B-be, a szerbek és a bosnyákok ellenében. A másik szál szinte ugyanez, csak a második világháborúban, egy horvát usztasa vezette trupp tör A-ból B-be, velük szemben a szerb csetnikek, illetve a titóista partizánok. A két szálat a helyszín, a baljós hangzatú Temető-rét köti össze. A sajátos délszláv össznépi mexican stand-off, végeredményben, ahogy a mottó is mondja, győztes nélkül. A film erénye tehát nem az akciókban van, bár akadnak azok is, hanem abban, ami közöttük van. A fárasztó menetelésben, a néma lapulásban, a folyamatos idegfeszültségben, a gépiessé váló érzéketlen gyilkolásban és a bajtárs elvesztése feletti fásultságban. Ebben a tekintetben az Élők és holtak sokszor idézi az Oscaros Hurt Locker jobb pillanatait, mégha az ezután készült is. Itt azonban nyoma sincs a kötelező amerikai kincstári optimizmusnak, még a Bigelow-film árnyalt ábrázolásához képest sem, ez a film a testvérháborúban megkeseredett és kiábrándult túlélő gesztusa, amivel utolsóként a saját homlokához emeli a fegyvert.

A filmben kizárólag horvátokat látunk, az ellenség csak ott van, a bokrok között, a dombok mögött, legfeljebb fegyvereik torkolattüze villan, mégsem merül fel az egyoldalú ábrázolásnak még a legkisebb gyanúja sem. Milic ezt a bravúrosan megszerkesztett párhuzamos történetmesélés mellett azzal tudja elérni, ahogy szinte mellesleg, a látszólag banális, apró-cseprő, harctérről ellesett emberi pillanatok beszélnek magukért. Az ember önkéntelen gesztusaiban, valamint a halál pillanatában képtelen hazudni, hogy eredendően jó. Csak a helyzet, amiben van, az szar.

Katonaviseltként azt mondom, hogy az olykor talán túl durvának, közönségesnek ható dialógok abszolút hitelesek, és főleg azok háborús körülmények között. A karakterek pontosak, és kellően markánsak is, mintha castingolva lennének, az őket alakító színészek pedig egyaránt tízpontosak, bár erős a gyanúm, hogy szinte mindegyikük átélt hasonló élethelyzeteket a valóságban is, annak idején. Az Élők és holtak című filmnek mindenképpen ott a helye a háború valódi természetét feldolgozó, deheroizáló alkotások sorában, méghozzá az első sorban. Asanisimasa: 8/10