asanisimasa

Két filmet ajánlanék mára, sajnos e kettő erős átfedésben van egymással: Tarantinót viszont úgyis láttuk már, míg a dán filmet egyáltalán nem biztos.

Először a Kill Bill kezd a film+-on, 21.10-kor, ezúttal a második részt nézhetjük meg, melyben Uma tovább folytatja múltjának véres feldolgozását, valamint fény derül Bill szerepére, személyére is. Bővebben itt.

A Prágai történet Ole Christian Madsen filmje, nem meglepő módon, az ami: egy történet, mely a csodás Prágában játszódik. Egy negyvenes, értelmiségi dán pár próbálja újrabootolni fáradó kapcsolatukat ebben a melankolikus, szép filmben. (m2, 22.05)

Aztán ennyi. A Tv6 úgy tűnik, befejezte oldszkúl horrorok pénteki adását, a 2007-es Fűrész 4. pedig számomra érdektelen. Ön dönt: iszik, vagy tévézik!

Közeledik a tél, jön a hó, megszaporodik a munka a hóláncüzem raktárában. Nincs mese, munkaerőt kell felvenni, hogy sikerrel be lehessen dobozolni a megnövekedett számú hólánc-megrendelést. Két muchacho dolgozik a raktárban, a mindig morcos Javier és a hallgatag Jairo, akik kezdetben nehezen tudnak mit kezdeni a két új segítséggel, a gondoskodó, középkorú Karmentxu-val, de főként a tüzes, kissé hebrencs Angelával. Karmentxu mesterkedései és Angela lendülete és önfejűsége azonban hamar felmelegíti a dobozolóműhely légkörét, és bekövetkezik az az abszurd pillanat, amikor ez a négy ember jobban élvezi az együtt eltöltött munkás nyolc órákat, mint az otthon melegét. Azonban a télnek egyszer mindig vége szakad és nincs többé szükség hóláncokra...

A hó alatt című spanyol film az egyik író-rendező (a másik Candela Figueira), Maitena Muruzabal saját tapasztalatain alapul, amikor ő maga is egy télen át egy raktárban dolgozott, így személyességéhez kétség sem férhet. Hogy ez elég-e egy komplett moziflmhez? Hát, talán úgy fogalmaznék, hogy el tudok képzelni olyan szituációt, élethelyzetet, amikor telitalálat lehet ez az éktelenül banális és naiv filmecske, de ilyen élethelyzetek egy átlagember életében igencsak ritkák. Persze, ahol a Barátok közt epizódjait estéről estére milliók nézik, ott egy ilyen filmnek is lehet közönsége - így akár csodálkozhatnék is, hogy miért nincs? Pedig Angela, ez az égő fekete szemű spanyol gyönyörűség (Laura De Pedro) sokkal jobb nő, mint Bartáné Zsófi és a sztori mélysége sem fekszi meg a nyolc óra munkakerülés, nyolc óra pihenés, nyolc óra tévézésben megfáradt honpolgár gyomrát - sőt, ha úgy nézzük, még adhat is egy kifejezetten erős, életigenlő, pozitív energiadózist. Ahhoz viszont meg kell nézni, így viszont nem tudom elhessegetni azokat a borús gondolatokat, hogy miért éppen egy ilyen idétlen és idiótácska, semmi kis filmecskére pazarlom az időmet? Szóval nem tudom... Ha valakinek rossz sorsa úgy hozza, hogy egy hideg, fűtetlen raktárban kell hóláncokat dobozolnia, biztosan mindent kitalálna, hogy jobb kedvvel teljen a munkaidő. Ha mégse jutna eszébe semmi, hát feltétlenül nézze meg ezt a filmet! Asanisimasa: 5/10

Majdnem csütörtököt is mondanék mára, ha nem lenne Rumcájsz és Philip K. Dick.

A Duna tv-n, 22.35-kor egy cseh dokumentumfilmet nézhetünk meg egy modern, cinikus és egyáltalán nem jóindulatú Rumcájszról, aki majdnem egész életét a sitten töltötte. René tanulságos portréján pontosan tükröződnek a csehek közelmúltjának történései is. A filmet Helena Trestikova rendezte, aki amellett, hogy dokumentumfilmes, egy időben a Cseh Köztársaság külügyminisztere is volt. Bővebben itt.

A kultikus scifi-író, Philip K.Dick egyik művének filmadaptációja a Screamers - Az elhagyott bolygó, mely alapvetően és vastagon B-film, főszerepben Peter Wellerrel (kép), azonban a filmet különös, apokaliptikus hangulataival és a játékmackó emlékezetesen sajátos értelmezésével mégis a jobban sikerült Dick-feldolgozások közé sorolnám. (film+, 23.05)

Meg lehet próbálkozni esetleg A másik asszonnyal is, ami a Dunán, 20.40-től kezd, 1950-es fekete-fehér filmdrámának írják, én valami film noiros thrillernek saccolom... Hát, nem tudom, egy próbát talán megér.

Az olasz Luca Guadagnino kissé túlzottan művészieskedő „thriller-drámájában” egy gazdag milánói családot von be a néző figyelem-körébe több-kevesebb sikerrel, hogy a családtagok sorsán keresztül demonstrálja a klasszikus olasz nagypolgárság széthullását. 

Tilda Swinton

Tilda Swinton komoly, nagy színésznő. Ezt ma már igen sokan tudják a világon, tekintve, hogy a skót származású, vörös hajú színésznő az utóbbi időkben olyan nagyobb nyilvánosságot kapó popcorn-mozikban is feltűnt, mint a Égető bizonyíték, a Constantine, a Démonvadász vagy a Narnia krónikái. Pedig nevét pályája java részében elsősorban csak a művészfilmek vájtszemű nézői ismerhették, hiszen – miután már 17 éves korában játszott a Royal Shakespeare Company előadásaiban – a legendás angol művészfilmes, Derek Jarman filmjeinek volt ő ikonikus alakja. Az öntörvényű rendezővel kilenc évig éltek intenzív, ám kizárólag szakmai természetű „szerelmi életet”. Swinton Jarman halála után sem került ki még a fesztiválok és art-mozik látogatói által tisztelt alternatív sztár-státuszból. A híres-hírhedt Orlando című filmben egy hétszáz évig élő, többször is nemet váltó angol nemest formált meg, a film azonban csak egy szűk körben vált kultikussá, a széleskörű világhír még váratott magára. Swinton azonban nem adta fel. Érdekes arcával, szinte földöntúlian légies lényével a legkülönbözőbb karaktereket tudta megformálni, aminek eredményeképpen, az egyre szélesedő közismertség mellett a 2007-ben, a kissé közepes Michael Clayton című krimi egyik mellékszerepéért megkapta az Oscar-díjat is. Azonban Swinton nem szállt el, hű maradt a film művészi indíttatású vonulataihoz is, hiszen ezután fontos szereplője lett Tarr Bélának és Jim Jarmuschnak is. A szemmel láthatóan szintén művészi attitűddel rendelkező olasz Luca Guadagnino kifejezetten rá írta a Szerelmes lettem című filmjének főszerepét, mely projektbe Swinton producerként is beszállt, valamint komoly olasz- és orosz nyelvtanulmányokat is folytatott. Talán hiába…

A Szerelmes lettem egy alapvetően sötét, komor hangulatú film, tobzódik fél- és teljes árnyékokban. A film bevezető képeiben még az ötvenes-hatvanas évek olasz filmjeit, Viscontit, Fellinit idéző montázst láthatunk, mely az olasz kultúra hajdanvolt tündöklését juttatja a néző eszébe. Azonban a következő jelenet alatt már éjszaka van, ráadásul tél, hull a hó. Nem az a tipikus olasz verőfény. A gazdag milánói nagypolgári család villáját, annak óriási belső tereit valami baljós félhomály uralja. A család fejének ünneplésére gyűlik a vendégsereg, ám a hangulat inkább ideges, feszült, mint amúgy olaszosan laza és kötetlen. Majdnem olyan érzésünk van, mint Vinterberg Születésnapjánál, azonban a történet itt másfelé fordul. Guadagnino ezzel a sötét hangulatú felvezetéssel talán azt érzékelteti, hogy a filmjének célkeresztjébe helyezett olasz nagypolgárság mintegy a végnapjait éli. A fényűző villából mára eltűnt a fény, inkább már csak egy óriási kripta. A család textilgyárai bajban vannak, elébb-utóbb eladásra kerülnek. A család feje is eddig minden unokájától festményt kapott ajándékba, a legkisebb azonban már csak egy fotóval akarja meglepni. Swinton a családfő fiának feleségét alakítja, aki orosz származású, tehát idegen. Ő az, akivel a címbéli esemény megtörténik, ő lesz szerelmes fia rangon aluli, szakácsként dolgozó barátjába, s így ő is lesz az, aki ezzel megadja a kegyelemdöfést a hajdan szebb napokat megélt családi egységnek.

Tilda Swinton és Luca Guadagnino minden erőfeszítése ellenére a film mégsem áll össze semmilyen koherens egésszé. Swinton, bár szemlátomást tanult olaszul, a szövegeit is így tanulta meg, az utószinkron azonban zavaróan pontatlan, még úgy is, ha egy szót sem értünk olaszul. Soha nem vettem még észre, hogy milyen nagydarab nő. Csontos, s bár sovány, mégis vaskos. Ettől persze még lehetne drámai hősnő is, csak éppen azt hiszem el nehezen, hogy a nála legalább 25 évvel fiatalabb olasz amorózó heves gerjedelemre ébredjen irányában. Holott, éppen ez lenne a film gyújtópontja. Guadagnino biztosan sokat gondolkodott a filmen, és operatőrével, Yorick Le Saux-val tényleg igencsak egyedi, markáns vizualitást találtak ki, mely olykor Visconti, sőt Hitchcock, vagy akár Polanski filmjeinek borongós hangulatát, máskor pedig akár Huszárik Szindbádjának be-bevillanó emlékfoszlányait idézi. Azt mondanám, hogy unikum ma egy ilyen művészi látványvilágú film a piacon, ha nem csúsznának be olykor bosszantó élességállítási hibák. De amúgy, a látvánnyal nincs probléma. (Vagy mégis, mert egyszerűen nem találtam olyan képeket, melyek igazán jellemzőek e filmre. Ezek nem igazán azok...) Éppen ezért zavaró, hogy ebben a körítésben mennyire nem tud miről mesélni az író-rendező Guadagnino. A megesett feleség története soványka, ráadásul hiteltelen, a tragikus fordulat erőltetett, több, amúgy markáns karakterű mellékszereplő céltalanul tűnik fel, s el. A nagyívűnek szánt családtörténetet legfeljebb csak sejtjük. Erős jeleneteket, súlyos képeket látunk, melyek nem szólnak tulajdonképpen semmiről. Modoros művészi manírok, méltó és alkalmas belső tartalom nélkül. A Szerelmes lettem sajnos tipikusan olyan film, amely alapján sokan jogosan emlegetik pejoratív értelemben a ’művészfilm’ kifejezést.

Asanisimasa: 4/10

Két tényleg tehetséges magyar film és egy vélhetően megrázó amerikai AIDS-dráma a mai kínálatban.

Az Utolsó időkkel Mátyássy Áron tavaly fődíjat nyert a Szemlén. Az én ízlésemnek talán egy kicsit túl steril, túl iskolás munka, de sokan kifejezetten szeretik ezt a filmet, benne Vass Teréz látványos alakításával. Az m2 adja 21.20-tól.

A Zuhanórepülés pedig a festőművészként, operatőrként, könyvkiadóként és rajzfilmproducerként is ismert Novák Erik egészen korrekt akciófilmje, mely minden pillanatában felveszi a versenyt a nemzetközi B-kategóriás mezőnnyel. Ez sokak szemében egyáltalán nem érdem, szerintem pedig jelentős eredmény: végre egy tökös műfaji film, ami úgy néz ki, ahogy egy ilyennek ki kell néznie, minden pillanata vállalható és alig akad benne "ciki" momentum. Jók benne a színészek, hitelesek a szövegek. Az biztos, hogy nem egy paradigmaváltó agymenés, de ki vár ilyet egy olyan filmtől melyben kurvák, maffiózók és a kokain játssza a főszerepet? (A képen épp az utóbbiba ütötte orrát a főszereplő Nagy Zsolt.) Az RTL Klub műsorából mindenesetre egyáltalán nem lóg ki ez a film... (23.15)

23.50-kor a Duna tv a Halálos sodrás című drámát adja, melyben Richard Chamberlain egy végső fázisos AIDS-beteget alakít, aki régi barátainál haldoklik, fenekestül felforgatva életüket. Nem láttam, de szerepel a filmben egy Ute Lemper nevű énekesnő is, aki azért elég jó név a szakmában...

Két nézhető akciófilm verseng a nézők kegyéért ma, az egyik a Mission Impossible III, ami elsősorban azért érdekes, mert játszik benne Philip Seymour Hoffman. Ő most a rosszarcú, aki szembe megy Tom Cruise-Ethan Hunttal. Az előadást a Lostos csávó, J.J.Abrams rendezte. Piff-puff, dirr-durr. (21.15, tv2)

A Domino megtörtént eseményeket, valódi fazonokat elevenít meg a Viasat3-on, 21.30-tól. Tony Scott effektműhelyében készült az opusz, a címszerepben arcoskodó Keira Knightley mellett olyan arcok részvételével, mint Christopher Walken, Mickey Rourke vagy Tom Waits (kép). Nem emlékszem már erre a filmre, de úgy nézem, annak idején mérsékelten bírtam.

Mára aztán ennyi is.

Egy jóltáplált Travel Channel, vagy NatGeo dokumentumfilm fizimiskáját mutatja az eleddig főleg efféléket jegyző Gareth Edwards 200 000 $-ból forgatott szerzői világvége-filmje, a Monsters. Spoilerek lehetnek a következőkben.

Rejtélyes életformákat talált a NASA a Naprendszerben, ám amikor ennek tanulmányozására kiküldött szonda visszatér a Földre, tisztázatlan körülmények között lezuhan Mexikó északi, az Egyesült Államokkal határos részén, ezzel mintegy megtermékenyítve a területet a magával hozott alien-tojásokkal (vagy mivel). Így szaporodtak el a Földön azok a bazi nagy, tülkölő hangot adó óriási polipszerű izék, melyekhez hasonlókat mondjuk már a Világok valamelyik harcából ismerhetünk. Az amerikai haderő persze (vegyi fegyverek bevetésével) egy viszonylag szűk zónára korlátozta az alienek működését, azonban ezután a Föld élete már nem folyhat az addig megszokott mederben. Főleg, hogy az alienek elszaporodva új életteret is igényelnek, természetesen a kisebb ellenállás felé tekintgetve. Így történt, hogy az egész ország lassan evakuációra kényszerül, ki merre lát (a chikánók azért látszólag békés egymás mellett élésre törekszenek idegenékkel), az amerikaiak északra, haza. Egy gazdag laptulajdonos lánya a lap egyik feltörekvő, ám eléggé léha fotósának segítségével az utolsó Államok felé induló kompra hajtana, ha embertelen mexikói jegyüzérek ezt nem hiúsítanák meg. A lány ekkor féltékenyen őrzött jeggyűrűjét is áruba bocsájtva embercsempészek segítségével, a Zónán keresztül indul haza. Az út története a film.

Edwards kis túlzással egymaga készítette el ezt a filmet, gyakorlatilag egyetlen, hollywoodi mércével nem túl komoly gázsi-méretű költségvetésből. Ő írta, rendezte, fényképezte a filmet, sőt még a special alien effect-eket is ő kreálta, így mindenképpen jár neki a maxi respect. A sokszor "harcoló négerek az éjszakában"-jellegű akciójelenetek így inkább tűnnek költségkímélő kreatív ötletnek, mint a dolgok így történő megúszásának. A két szereplő road-movieja valóban egy Lonely Planet-epizódot juttat inkább eszünkbe, mint valami ma divatos disztópiát. Bár néha azért eléggé beköszön a Cloverfield, mint áldokumentarizmust alapkoncepcióként használó előzmény. Kézenfekvő párhuzamként, előzményként a District 9-et is idecitálni, bár a Monsters annál lényegesen jobban tartja magát az amatőr alapkoncepcióhoz és nem megy el akciófilmes hentelésbe.

Elmegy helyette másfelé, de ezt már hadd ne spoilerezzem el. A film nem ezen bukik el. Nem is a kis pénz-kis látvány problematikán, hanem az ingatag lábakon álló forgatókönyvön. Egy valamire való, scifikben, utó- és disztópiákban csak átlagosan tájékozott filmrajongónak is kérdések özöne ötlik fel e filmet nézve, melyre az író Edwards nem nagyon ad választ (Pl. A mexikóiak miért nem menekülnek? Miért nem tudja véglegesen kiirtani az amúgy nem túl veszélyesnek látszó lényeket az amerikai haderő? stb.). E hiátusokat csak kis részben enyhíti a történet meglepő végső fordulata. Ezzel együtt azért mindenképpen megéri a figyelmet ez a film, mert érdekes gondolatokat is elindíthat, semmiképpen sem tekinthető sablonosnak, néhány pillanatában pedig igencsak hiteles is, mégha (állítólag) még nincsenek a Földön alienek. Itt jegyezném még meg, hogy Gareth Edwards eléggé rá van kattanva a világvége-projectre, hiszen e címmel készített már meglehetősen hatásos tévédrámát, és ő jegyzi a Discovery Science-en futott Tökéletes katasztrófa című sorozat néhány részét is. Nyilvánvaló hiányosságai ellenére, a Monsters is biztató kísérletnek bizonyult. Asanisimasa: 6/10

Ez a film tényleg nem szól másról, mint amit a cím ígér: egy tripről, vagyis LSD fogyasztása során átélt belső utazásról. A menő reklámfilmrendező alig várja, hogy befejezze aznapi munkáját, és egy barátjával elrohanjon egy Los Angeles felett lebegő hippikommunába, hogy ott -némi laza spanglizás után- szigorúan ellenőrzött körülmények kozött, bevacsorázzon 250 mikrogramm tiszta lizergsav-dietilamidot, ergo beszakítson, úgy emberesen. A film elején a pali betép és végén pedig több-kevesebb sikerrel lejön a lecsóról. Ami eközött van, az részben hamisítatlan hatvanas évekbeli op-art pszichedélia, részben egy kábítószeres látomás naiv, filmes vizualizációja, valamint eléggé hiteles külső leírás egy első LSD-tripről, az első eufórikus érzelmi- és látványtűzijátéktól a halálélményen, a törpéken és a sivatagon át a zavarodottságig, valamint a kihagyhatatlan rendőrparáig. Értelemszerűen, filmen, mint médiumon, annak technikai korlátaiból fakadóan képtelenség teljes egészében rekonstruálni egy LSD-utazást. Kevés arra a 2+1, de még a mai cameronista 3+1 D is. Még ha az illető, aki személyesen átélt egy ilyen betépést, valamilyen isteni kreativitás és zsenialitás birtokában ezt hangról hangra, képről képre, illatról illatra és ízről ízre le is tudná jegyezni, és netán még valamilyen köztes médiumon meg is tudná osztani másokkal, ez akkor is csak az ő saját, akkor, adott pillanatban átélt, egyszeri és megismétlehetetlen élménye lenne. Ez, így semmiképpen nem tehető általános érvényűvé, mégha vannak is olyan nehezen megmagyarázható "történetelemek" egy tripben, melyeket már sokan éltek át úgy, hogy azok gyanúsan hasonlítanak egymásra. A kollektív tudattalanban kell keresni ennek titkát, nyilván. Mindenesetre, Roger Corman, aki amúgy nem akárki, The Trip című filmjében kihozta a témából a maximumot.

A forgatókönyvet az ekkor még ifjú Jack Nicholson követte el, így talán már érthető védjegyévé vált ördögi tekintete is - simán lejegyezte első tripjét (amit utána még egész biztosan követett jó néhány...). Vicces, de Jack maga nem játszik a filmben, megszemélyesítője Peter Fonda, aki nagyon rossz színész (itt legalábbis), de lehet, hogy csak tényleg nyalt valamit a forgatáson. Vagy éppen hogy nem. :D Jellemző módon, akitől a trippet szerzik, a kommuna főhippije, nem más, mint Dennis Hopper. A film így mintegy előtanulmányként is felfogható a Szelíd motorosokhoz. Az utazás, mint film kevéssé értékelhető, inkább kordokumentumként, vagy mint kísérlet működik. Esetleg sajátos reklámfilmként, mely rendhagyó módon beszél a termék esetleges negatív oldaláról is. Asanisimasa: 6/10

A dél-koreai Bong Joon-ho A halál jele című filmje olyan klasszikus és tipikus krimi, amelynek minden egyes másodpercében valami olyasmit látunk, ami soha nem fordulhatna elő egy hagyományos, tipikus krimiben. Ennek oka részben nyilván az, hogy alapvetően megtörtént események alapján íródott a film szkriptje, és az életnél virtuózabb forgatókönyvíró nem terem a világ összes egyetemének bölcsészkarain és filmszakjain. Persze, a film okozta megdöbbentő élményhez kell az az aberrációkat, perverziókat sajátos szabadsággal kezelő távol-keleti mentalitás is, amellyel e film is egyáltalán beszélni, ráadásul, így beszélni mer és képes.

A film egyszerre groteszk szatíra a hatalmaskodó, olykor oktalan brutalitásba is gyakran bonyolódó, balfék, de alapvetően mégis igyekvő vidéki zsarukról; dokumentarista hitelességű feldolgozása egy perverz gyilkos fiatal lányok során tett erőszaktevésének, valamint egy buddhista szellemiséggel átitatott filozófiai elmélkedés a bűnről, vágyról, magányról és szerelemről. Joon-ho bőbeszédűen meséli el a meghökkentő kanyarokat vevő sorozatgyilkossági ügy történetét, aprólékosan ábrázolt, banális élethelyzetekkel teremti meg a film hitelét, de sajátos, groteszk és szomorkás hangvételét is. Az éles szemmel megrajzolt, egyedi karaktereknek a cselekmény fordulataira adott emberi reakciói szintén a film hitelét erősítik, egyben cáfolják azt a sok helyen még mindig dívó, nagyképű nyugati előítéletet is, miszerint a távol-keleti színészet nem igazán képes kellően árnyalt, sokrétő figurák megjelenítésére. A dél-koreai módra igényesen fényképezett film elsőre tán meghökkentő modorban mesél, de ha megszokjuk "ízeit", könnyen válik egyszerre izgalmas, tanulságos és szórakoztató filmélménnyé. Asanisimasa. 9/10

Vacak egy nap lesz. Ráadásul meghalt Leslie Nielsen szegény (84 éves volt), a kultúrának is a kulturálatlanok akarják megmondani, milyen legyen... A tévében sincs semmi.

Ugyan a Duna újra előhúz egy iráni drámát a tarsolyából, ami biztosan nemesen egyszerű lesz, és örök emberi értékek, miegyéb, (Egy véletlenül embert ölt fiatalember lelkiismeretfurdalásáról szól a Hajnalhasadás) de hát azért ezeket az iráni barkácsfilmeket sem jó mindennap nézni. (Duna, 22.35)

A Viasat3 0.00-kor a Három kívánság című, fekete-fehérnek tűnő filmdrámával tetézi a rossz kedvet: lesz benne kisfiú, kiskutya és Patrick Swayze, a szeretet nevében. (kép)

Vagy nézzük meg negyvenedjére a remek Coplandot? (film+, 22.50) Mostanában láttuk azt is. Szóval, vacak nap...

A film Jordan Scott, Ridley Scott lányának rendezői debütálása, melyhez a papa és nagybátyja, Tony bácsi segítette hozzá producerként. A Merülések ízig-vérig lányregény, abban az értelemben is, hogy kizárólag lányok és asszonyok szerepelnek benne, de úgy is, hogy Sheila Kohler bestsellerének filmadaptációja, azonban semmiben sem csetlő-botló "elsőfilm". Nyugodtan felvállalhatná apuci is, hiszen egy stabil, kiforrott, alapos mű, mentes mindenféle ifjonti hévtől, hebehurgyaságtól, de kísérletezéstől és útkereséstől is. Egy élete derekán zsenge lánykorára visszaemlékező nők szoktak ilyen történeteket elmesélni, ez Kohlerre áll is, de Scottra még messze nem.

Félúton vagyunk Szabó Magda kitűnő Abigélje és a Holt költők társasága valamiféle leányiskolai verziója között. Idegen lány érkezik a kóterbe, egy gyönyörű, független, szabadsághoz szokott és a szabadsággal élni is tudó spanyol hercegnő, egyből ki is van közösítve, ahogy megérkezik. Csak a lányok között világi, szabad szellemével, és különös, erotikus történeteivel óriási népszerűségnek örvendő fiatal tornatanárnő fogadja el egyből a lány különös egyéniségét. Furcsa, leszbikus erotikától is fűtött kapcsolat veszi kezdetét, melyet a többi lány egyre zavarodottabban és egyre nagyobb féltékeny dühvel szemlél. Ekkor még nem tudják, hogy a fináléban mindenki sírni fog.

A film, a leszbikus szerelmet a tanár-diák közti bűnös kapcsolattal is megfejelő rázós témája ellenére is kifejezetten illedelmes, sőt, szemérmes, amolyan párás, mélyzöld romantikus dráma. Pompás hangulatai vannak, ahogy a lányok az ódon kastélyban székelő iskolában játszanak, ahogy a folyó parton ácsolt trambulinról ugrálnak (bár azt egy kicsit túl sokat is látjuk) bele az óriási nagy szabadságba - a tornatanárnő ezt tanítja nekik, hogy ugrás közben érezhetik igazán szabadnak magukat. A film első és utolsó harmada kifejezetten jól sikerült, a középső viszont leül. valószínűleg az irodalmi alapanyag sem tanácstalanul téblábol itt, viszont sem az ifjú rendezőnőnek, sem tapasztalt apukájának nem jut eszébe itt semmi, a csajok sértődősködéseinek és klikkesedéses játékainak, valamint a vízbe ugrások repetitív ismételgetésein kívül. Belül, a lelkekben ezalatt nem történik semmi, legalábbis erről minket, nézőket nem értesítenek. A már megpendített könnyfakasztó fináléra azonban mégis összeáll minden. Kiemelkedik még Eva Green erőteljes alakítása Miss G, a tornatanár szerepében. Ügyes, profi, de túlzott reményeket mégsem ébresztő romantikus dráma a Merülések (persze, lehet, hogy a lányok-asszonyok más szemmel nézik az efféléket). Asanisimasa: 6/10

Az izraeli Eran Merav tavaly mutatta be a Sundance-en A példakép című dokumentarista lakótelepi testvér-drámáját, melyben valójában semmi speciálisan (és közhelyesen) izraeli nincsen: játszódhatna bármelyik lakótelepen, Mexikóvárostól Békásmegyen át Tokió-Külsőig. Jelen esetben Haifában, a kikötővárosban, annak tengerparti, de egyáltalán nem elit lakótelepén. A 14 éves Zion és bátyja, a már majdnem felnőtt, 17 éves Meir itt él, a kilátástalan és nyomorúságos életkörülményeiből fakadóan is állandó perpatvarban egymással, valamint anyjukkal, aki minden erejével szeretné megtartani a neki udvarló, viszonylag jómódú, de már erősen középkorú Eli-t. Zion egy nap elveszti vadonatúj edzőcipőjét, s azt másnap egy etióp bevándorló iskolatársa lábán véli felfedezni. Megpróbálja a cipőt megszerezni, de kudarcot vall a nagyobb és erősebb fiúval szemben, így bátyjához fordul segítségért, aki egy este visszaszerzi a cipőt, az etióp fiúról azonban nem hallani többet. Zion és bátyja közötti, amúgy sem békés kapcsolat így egy szörnyű titokkal is súlyosbodik. A film tulajdonképpen Zion magára találásáról, felnőtté válásának valódi fordulópontjáról, a felelősség felvállalásáról szól.

Merav a (kis költségvetésű) dokumentarista drámák szokásos eszközeivel, a kézikamera által mutatott szubjektív és expresszív közelikkel, valamint a kevés szereplő gyakorlatilag önazonos, hiteles játékával él e filmben. Sikerrel fosztja meg a történetet minden olyan, a mai Izraelre jellemző problémától, ami elterelné fő témájáról a figyelmet. Nincsenek benne palsztin-zsidó konfliktus, öngyilkos terroristák, konzervatív-neológ ellentétek, effélék, csakis a lepukkant lakótelepben a lepukkant lakás, a két testvér, az anyjuk és udvarlója, valamint néhány villanásra az áldozat. Magát, az ábrázolni kívánt problematikát meg is tudja ragadni plasztikusan, érzékletesen és megrázóan mutatja meg a fivérek közti konfliktust, valamint Zion magára találását és Meir elvadulását, azonban a filmből ezen kívül nem derül ki semmi egyéb. Éles, pontos, raszteres pillanatfelvétel csupán egy kilátástalan helyről, kilátástalannak tűnő életekről és egy értelmetlen tragédiáról. Szűkszavúsága ezúttal komoly információhiánnyal is jár, olyan kérdések maradnak a nézőben, melyek nem köthetők szorosan a filmhez: miért, mi okból olyan kilátástalan ezeknek az embereknek az élete, mi történt az apával, az izraeli zsidók etnikai keveredése is megérne talán egy-két mondatot, az Izraelen kívüli nézők tisztábban látása érdekében. Asanisimasa: 6/10

Négy film van mára, az első rögtön ebéd után kezdődik. Hayao Miyazaki Laputája (kép) a japán animék egyik (bár nem igazán jellemző) gyöngyszeme, kihagyhatatlan, csodás mesefilm, gazdag cselekménnyel, míves, fantáziadús rajzokkal. Az Avatar-rajongók pedig igen érdekes összefüggésekre is rájöhetnek, melyek nem feltétlenül fogják Cameron bácsi géniuszát fényezni. (film+, 13.55)

A gyönyör rabjai már késő este kerül adásba, odáig szabadprogram. Igazi, érzelmes, romantikus, könnyzacskó-facsaró dráma a nagyszerű Susan Sarandonnal és a manapság nem nagyon foglalkoztatott James Spaderrel, Koltai Lajos lágy, selyemfényű képein. (22.10, Viasat3)

A Sötétkamra egy kompakt, kliséket ügyesen kerülő, illetve kreatívan használó thriller (vagy inkább thriller-elemekkel feldúsított lélektani dráma?), egy igen jó teljesítményt nyújtó, komoly Robin Williamsszal. (23.10, RTL Klub)

A sakál napja jó eséllyel indulna nyerési eséllyel minden olyan szavazáson, melyen a legjobb bérgyilkosos filmeket mérnék össze. Ma a tv2 (23.40-től) ezt, a klasszikus, Fred Zinnemann-féle 140 perces, 1973-as verziót adja le.

Závada Pál szűk két hét alatt már második színházi bemutatóján koccint: a Nemzeti-béli Magyar ünnep után most a lehangolóan magára hagyott Balettintézet mögötti Új Színház, Bubik Istvánról elnevezett studiójában mutatták be Móricz Erdély-trilógiájának tömény és terjedelmes szövegéből színpadról befogadható mennyiségűre sűrített történelmi bulvár-drámáját. A Bethlen, amellett, hogy nagy vonalakban hűen követi a móriczi szöveget, valamint a történelmi tényeket, elsősorban a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábornak és korabeli társaságának nőiügyeire koncentrál: a Keresd a nőt! közhelyszerű felszólítása érvényes a történelem gubancainak kibogozásához és megértéséhez is, de jól funkcionál a fejedelem személyiségrajzának egyfajta felvetéseként is. Závada párbeszédei elhagytak minden archaizáló sallangot, néhány korabeli kifejezés (kálomista, pápista, stb.) megtartása mellett tulajdonképpen pergő, modern, szellemes mai szövegek, általuk a fejedelem (hatalom) a nők tükrében való vizsgálata általános érvényűvé is válhat értelmezésünkben.

Kresz Zsuzsa hófehér díszlete, benne néhány székkel, az óriási, mozgatható többfunkciós tévébemondópulttal egyszer, nem hivalkodó háttere a színpadon zajló történéseknek, szervesen hozzájárul a koncepció időtlenségéhez. Wéber Kristóf zenéje, melyet Tárkány-Kovács Bálint tolmácsol pontosan cimbalomján kiütött dallamaival, ritmusaival hamisítatlan erdélyi székely hangulatot idéz a csángó gardonzakatolástól a Szól a kakas már emblematikus ősi, zsidó dallamáig. A rendező Hargitai Iván is tovább erősíti a darab kortalan jellegét. Felfogásában embereket látunk a színpadon, problémákkal (pl. a utódnélküliségen kesergő fejedelem), nem pedig történelmi figurák kétdimenziós transzparenseit. Az előadás mérsékelt tempójú, de azért haladós. A szereplők átgondolt mozgatása, valamint jelmezváltása, olykor még illedelmes levetkeztetése is mind alámennek a szövegnek, nem válnak öncélú színpadi performansszá, mint azt sok modern felfogású, a korabeliségtől elidegenített előadás esetében látni szoktuk. Azért helyenként bizony alaposan leül az előadás, amit a hagyományosabb előadásokat kedvelők nyilván örömmel nyugtáznak, míg a pörgősebbekhez szokottak unatkoznak egy picit.

Gáspár Sándor felfogásában Bethlen Gábor egy kisember. Személyes problémákkal, konfliktusokkal küszködő, tépelődő, olykor majdnem pipogya átlagférfi, aki döntéseivel, olykor szerencsés választásaival vált Erdély egyik legjelentősebb fejedelmévé, sőt magyar királlyá. Gáspár óriási színpadi tapasztalatával, korban és szellemben egyaránt telibe találja Bethlen Gábor karakterét, hiteles alakítást nyújt. A lányok csinosak, Gubás Gabi Báthory Annaként dévaj, buján vartyogó boszorka, Nemes Wanda pedig elegáns, hűvös, felsőbbrendű, mint belbudai gazdagék enyhén mísz, de belül igenis belevaló lánykája, de tartása királynői - fantasztikus lábakon. Takács Kati három gyermekét is eltemető Károlyi Zsuzsannája, a két bombázó ellenpontjaként, öreg, száraz és érdes, mint az apácazárda sokszázéves tölgyfakapuja - megrázó, drámai alakítás, rutinból. Derzsi János feketére lakkozott körmű, dekadens és deviáns Báthory Gábor fejedelme már az első percben meghal késszúrások által, hogy attól kezdve szellemként kísértse végig Bethlen karrierjét - egy személyben ördög és bölcs tanácsadó, egy súlyosan betépett kokaindíler fizimiskájával az előadás egyik rejtett motorja. Az itt nem említettek is teszik a dolgukat becsülettel, szinte az előadás elejétől a végéig a színen, hibátlanul, nagy művészi alázattal, néhány erős pillanattal.

Összességében, a bulvárnál erősebb és mélyebb, a szokásos történelmi drámáknál pedig szórakoztatóbb, pörgősebb, erős közepes előadás a Bethlen, néhány igazán jó színészi pillanattal. (Nem értelmezem, nem elemzem, azt majd megteszik a hozzáértők és nyilván megteszik a nézők, maguk.)

A Dunán 20.00-tól az Olajfalókkal hangosan indító, majd a Koljával egészen az Oscar-ig eljutó cseh Jan Sverák, édesapjának, Zdenek Sveráknak forgatókönyvéből és főszereplésével forgatott Csereüvegek című drámát nézhetjük meg. A hamisítatlanul tündéri cseh kisrealizmust tapasztalhatjuk meg e csodás filmben: egy idős irodalomtanár úgy próbálja megérteni a fiatalokat, hogy megpróbálja felvenni tempójukat. Abbahagyja a tanítást és biciklisfutárnak áll, amibe majdnem belerokkan, így rövidesen egy élelmiszerbolt üvegvisszaváltópultjában találjuk. Itt nyílik ki aztán számára a világ, örömét leli az emberekkel való kommunikációban, élvezettel terelgeti ügyes-bajos dolgaikat a megfelelő mederbe - csak éppen az ő problémája nincs még mindig megoldva. Szellemes párbeszédek színezik az alapvetően banális élethelyzetekből a lehető legtöbbet (mindent) kinyerő meleg, barátságos, kedélyes és mélyen emberi filmet. (kép)

22.45-kor az m2-n Quentin Tarantino legjobb filmje, a viszonylag ritkán látható Kutyaszorítóban kerül adásba, melyben már ezerrel tolja legfőbb jellegzetességét: a groteszk szereplői között cikázó pergő és szellemes dialógokat. Természetesen, már itt is sztárparádé-hegyek és mára már profán szállóigékké vált benyögések.

Alternatíva: az m1-en egy könnyes beteg-dráma Daniel Day-Lewissal (21.00) vagy az itt már sokszor ajánlott, de Krisztiánék által (érdemtelenül) lefikkantott Fél-Nelson, a Dunán (22.30). Most mondjam azt, hogy ez utóbbinak ezerszer több köze van a való világhoz, mint a Való Világnak?

Az igazán perverz tévéfüggők viszont ma a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című kiváló Móricz-adaptációt nézik a Duna II-n, a hamvas Szirtes Ágival és Jávor Pali bácsit is túlhaladóan mulató duhaj Oszter Sándorral (és rengeteg egyéb magyar színészlegendával). (21.35)