asanisimasa

A Bérgyilkosok (Viasat3, 21.30) több okból is ajánlandó: egyrészt, mert a később a Mátrix-szal világhírűvé váló Wachowski-bratyók írták a forgatókönyvét, másrészt, mert az operatőr Zsigmond Vilmos, harmadrészt pedig mert egy igen jól sikerült film a maga fakkjában.

A Szégyen (m1, 21.35) Esztergályos Károly vadiúj tévéjátéka, ismét irodalmi (Karinthy Ferenc) alapanyagból. Főszerepben a színészkedéssel felhagyott BK-sztár (ő volt Imi, a melák Novák vajdasági unokaöccse), Kinizsi Ottó. Gondolom, olyan lesz, mint az a képből is kitűnik...

A Tv6 a múltheti kisebb kisiklás után ismét visszatér a jó mocskos oldszkúl horrorokhoz, este tíztől Az erdei fantom kerül műsorra. A film kanadai, tehát az erdő biztosan sűrű, benne pedig iskolások táboroznak, a többit ismerjük és/vagy meglátjuk.

Lars Von Trier Főfőnök című vígjátékát (Duna, 22.10) én még egyszer sem bírtam végignézni, ma hátha. Vagy valaki, hátha. Én mindenesetre szénné untam magam abban a legfeljebb fél órában, amit eddig bírtam, ha Von Trier nem akar művészkedni, vagy brutálkodni, akkor bizony egy unalmas és sótlan pacák. Cipő és kaptafa. Vagy tévedek, és ez egy zseniális mű... :)

Az tény, hogy elképesztően látványos Yimou Zhang első wuxiája, a Hős. Ilyen méretű tömegjeleneteket szerény véleményem szerint egyetlen más filmalkotásban sem láthattunk addig, de azóta se - és gondolom, mindezt élőanyagból. De ha CGI-ből, akkor is. Az akrobatikus kardozós balett-jelenetek elbűvölőek, a kínaiak ebben nagy mesterek. Az intenzív színvilágot már sokkal kevésbé tartom zseniálisnak, és nem azért, mert erős színek tobzódnak a vásznon, hanem azért, mert ezek nem természetes, hanem igencsak hideg, digitális színek. A lassított mozgástól elvárt drámai hatsoktól pedig kifejezetten hányok, ha egynél többször látom egy filmben - itt szinte minden jelenet így zár.

A szereposztás kínai viszonylatban lehengerlő. Jet Li, Tony Leung, Maggie Cheung vagy Ziyi Zhang elbűvölő arcok, itt azonban csak a hagyományos kínai opera színészi elvárásainak tesznek eleget, igaz annak maximális mértékben. Arcuk álarc, érzelmeknek nyoma sincs rajtuk, még a tekintetük is tökéletesen kifejezéstelen a legtöbb esetben, azonban az akrobatikus kézségeik ámulatra méltóak. Magától értetődően fűzik be a gravitációhoz értelemszerűen ragaszkodó nézők figyelmét, ha ez az első wuxia életünkben, csak az első könnyed reppenésen akadnak meg egy picit, a második már természetes. A mozdulatlan víztükrön lejtett kardpárbaj egészen biztosan sokáig emlékezetes marad, még akkor is, ha a történet szerint ezt a mi Jézusunk előtt 25 évvel járták a hős kínai harcosok. Szóval, a külcsín olyan, mint egy fullextrás ebéd a legcsicsásabb kínai étteremben: rengeteg szín, rengeteg fogás, rengeteg fűszer, köztük néhány meghökkentően izgalmas ízzel, de jónéhány émelyítő falattal is.

A belbecs perfekt: Yimou Zhang nagyon jól mesél és hát a Hős története alapvetően egy mese. Egy legenda, mégpedig olyan, amely tulajdonképpen az első nagy kínai császárság keletkezésének legendája. Ehhez mérten, kellően és illően himnikus hangvételű és patetikus, benne a kötelező árulásokkal és titkos szövetségekkel, önfeláldozással és szerelemmel. De ami a legjobban megragadhat minket, az a végtelenül bölcs, filozofikus életszemlélet, melyhez közhelyszerűen kapcsoljuk az ókínai kultúrát. (Tao Te King, Konfuciusz, stb.) Egyszóval, szemkápráztató, látványos, de sokszor már giccsbe hajlóan csicsa kivitelben egy valódi, igaz és szép legenda a Hős története. Asanisimasa: 7/10

Ismét egy képregényfilm, amiről fogalmam sincs, milyen képregényből készült, a pattanásos, hosszúhajú, kockásinges képregényzabálók biztosan séróból lökik, milyen a Red képregényformátumban - én speciel tojok rá. Egészen biztosan nem képvisel az alapanyag olyan bonyolult esztétikai és/vagy filozófiai alapvetéseket, melyek ismeretének hiányában ne lehetne bármit is kezdeni Robert Schwenke filmjével.

A film cselekményét illetően egyáltalán nem mondható ördöglakatnak, egyszerű, mint az ácskapocs. Nyugdíjas CIA-likvidátor a farok rosszabbik végére kerül, de ahogy összeszedi hajdani, szintén nyugdíjas kollégáit, öreg ügynök nem vén ügynök-alapon alapvetően fordítanak a helyzeten. Közben a szálak messze vezetnek, de ahogy azt tudjuk, magasról lehet a legnagyobbat zuhanni - és az igaz barátságnál nincs szebb a világon. Csillagsávos lobogó ezúttal nem lengedez.

A film első harmada, míg Frank, a nyugdíjas ügynök felveszi a dolgok fonalát és összegyűjti a régi csapatot- kifejezetten vicces, tele van fanyar beszólásokkal, dögös zenékkel, és eddig igen ötletesen is van vágva. A második harmad viszont szimpla piff-puff akció, az ehhez járó, kissé unalmas poszt-Prodigy zenékkel, minden féle egyéni hang nélkül. Bármelyik akciófilmbe be lehetne illeszteni a Red második felét, ugyanis minden egyéni íz kivész ekkor belőle, legfeljebb a végső leszámolásnál tér vissza az egyéni hang egy picit. Bruce Willis rutinból hozza a blazírt szupergyilkost, Morgan Freeman pedig a megbízható öreg barátot. John Malkovich ismét megtalálja az excentrikus pszichopata figuráját, a film legmulatságosabb jelenetei neki köszönhetők. Meglepetés Hellen Mirren szereplése, de egyáltalán nem lóg ki a csapatból, sőt kifejezetten hozzájárul a film elejének egyéni hangjaihoz. Marie-Louise Parker a csapat ötödik tagja, a végére ő is belejön. Szóval, felemás film, az eleje egészen jó, a közepe érdektelen, a legvége megint jó. Akciófilm mezőnyben szerintem öszességében azért átlagon felüli a Red, főleg Malkovichnak köszönhetően és a film elejének vágása miatt. Asanisimasa: 7/10

Ma elsősorban Cseh Tamásra emlékezzünk, testvéreim. Eszembe jutottál címmel a Duna Tv rögzítette azt az idei Sziget-eseményt, melyen a legkurrensebb hazai könnyűzenei előadók adták elő saját verzóikat kedvenc Cseh Tamás-dalaikból. A színpadon hallhattuk többek között Tóth Evelint, Lantos Zoltánt, Legát Tibort, Másik Jánost, a Kistehént, a Heaven Street Sevent, a Quimbyt, a Balatont, Harcsa Veronikát és Lovasi Andrást, a Csík zenekart és Palya Beát, a Besh o droMot és a PASO-t is. Kezdés 20.40. Ízelítő:

Más alternatíva nem nagyon van. Vagy nézhetjük Kapát és Pepét, még Mucsiként és Scherrerként Szomjas szociográfiailag és kriminológiailag hiteles Gengszterfilmjében (Duna II, 21.00), vagy edzhetünk a jövő heti Üvegtigris 3-ra, az Üvegtigris 2-vel (tv2, 21.30). Az igazán perverzek viszont minden bizonnyal a Hálózat tévét fogják nézni este kilenctől, ahol egy 1973-as, hongkongi-tajvani koprodukcióban készült akciófilmet láthatnak, Kínai Herkules címmel. A filmben tanúi lehetünk annak, amikor a kínai munkásöntudat fellázad a maffia önkényével szemben. Viccen kívül. (Vagy csak hülyeséget fordítottak a port.hu adatlapján.)

A Buddha elsüllyedt szégyenében különleges film Afganisztánból, itt mondom, miért (+kép). A Duna Tv adja 21.40-től.

A Pusztító a bűnös élvezet kategóriája, éktelen baromság, de én eddig mindig jól szórakoztam rajta, akárhányszor megnéztem. "De hát mi rendőrök vagyunk, minket nem képeztek ki erőszakra!" :D (RTL, 21.20)

Aztán van még ez a Csudafilm... Én annak idején, az általános közhangulattal ellenétben, valamiért nem tudtam utálni. Most nyilván horkannak a hőbörgők, hogy pppersze, ez is csak arra volt jó, hogy ezek a elmenjenek nyaralni Krétára... Na de éppen Krétára? Könyörgöm. Annyi biztos, hogy a klisé-vádak messze nem állnak erre a filmre. (21.10, Duna II.)

Costa-Gavras elérte ezzel a filmjével, hogy az amerikai külügyminisztérium külön nyilatkozatban magyarázkodjon az Eltűntnek nyilvánítva állításait illetően, ami azért komoly tett egy filmtől. Miről is van szó: a film az ismert szöveginzerttel indul, megtörtént események alapján, mindössze néhány nevet megváltoztatva, stb. Egy közelebbről meg nem nevezett dél-amerikai államban (mindenki tudja, hogy Chilében vagyunk, 1973 szeptemberében) félfasiszta katonai junta ragadja magához a hatalmat. Ezalatt, az ország fővárosában tölti idejét egy átlagos amerikai ifjú (átlagos ifjú feleségével), aki ott próbálja meglelni írói ihletét. Az események sodrában azonban a fiúnak nyoma vész, ezért apja, a tipikus amerikai átlagpolgár odautazik, hogy személyesen járjon a dolgok végére. Rá is bukkan igen súlyos összefüggésekre az amerikai kormány és a hadsereg, valamint a junta között, ami kilátástalan szélmalomharcba kergeti, nem várt végkifejlettel. A film kerek perec megvádolja az amerikai kormányt, hogy ködös érdekek alapján vállal szerepet különböző külföldi konfliktusokban, miközben a fő feladatának, az amerikai polgárok védelmének nem tesz eleget.

Maga a film tipikus politikai dráma, Costa-Gavras a műfaj specialistája, nem is hibázik. Ettől függetlenül is erős a film azonban, még úgy is, hogy olyan dolgokat mond ki, melyekkel, ha máshonnan nem, az internet suttogó propagandájából már minden, a téma iránt érdeklődő néző már tisztában van. Ami viszont ezeken felül tényleg megrendítő, az Jack Lemmon óriási alakítása. Az általa alakított, fia után nyomozó és az eléje tornyosuló fal előtt egyre jobban meggörnyedő, de az útján makacs szívóssággal mindvégig kitartó kisember a legnagyobb klasszikusok közé tartozik. (Alkalmasint érdemes a régi szinkronos változatot megnézni, szegény Zenthe is tökéletes alakítást nyújt Lemmon hangjaként.) Asanisimasa: 8/10

Ma este beköltözhetünk egy hamisítatlan, múlt század eleji bordélyba, elmerülhetünk a "perzselő" moszkvai éjszakában vagy kiülhetünk bambulni a tejútra. Feltéve, ha nem akarunk Robert De Nirót vagy meccset nézni...

Makk Károly Egy erkölcsös éjszakáját annak idején Arany Pálmára jelölték Cannesban. Tóth János fülledt, mélypiros képein egy egyetemista költözik be a Mutter vezette bordélyba, egy régmúlt, boldog világban. Pici "facsavarral" élve, Krúdy bohém világa elevenedik meg a filmen, holott Hunyady Sándor írása nyomán írta Örkény és Bacsó. Mutter szerepében "A" Psota, a kurvák között a szegény Kishonti, Tarján Györgyi, Szirtes Ági a cseléd! Cserhalmi pedig a duhaj diák. Pompás film, a Duna adja 21.05-től.

Az m1 erre egy majdnem friss, 2006-os orosz vígjátékot tesz meg, amit ugyan nem láttam, de hogy a Forróságban egy frissen leszerelt tengerészgyalogos, egy igazi oligarcha dúsgazdag fia, egy éhező művész és egy hiphop repper dúlja szét a moszkvai éjszakát, az reménytkeltő. Még akkor is, ha a közmondásos orosz mélabúhoz nehezen passzítom a vígjáték műfaját. (21.35)

Fliegauf Benedek Tejút című filmje (kép) viszont csak azoknak való, akik hajlandóak megküzdeni a betevő esti élményért, mert a film (ha film egyáltalán), nem adja magát egykönnyen. Szokatlan alkotás, jól példázza ezt az az alkotói szándék is, hogy komolyan gondolkoznak azon, hogy múzeumban mutatják be e filmet, mintegy videóinstallációként. 10 snitt az egész mindössze, 10 banális alig-történet, "képzőművészeti élménnyé" komponálva. Alapvetően hatás-film ez, melynek legfőbb értéke, jelentősége az, amit a nézőben kivált, ahogy Fliegauf mondta: "felfogható zen-buddhista példázatsornak és formalista blöffnek egyaránt." Szerintem is, viszont mindkettőnek tök jó. (Duna II, 21.45)

Ami most a román filmgyártásban folyik, az azért közel van a zseniálishoz. Nagy időket élnek. Gyakorlatilag nulla pénzből, ésszel, leleménnyel, valódi művészi kifejezőerővel olyan alkotások sorát teszik le az asztalra, hogy az ámuló Nyugat nem győzi rájuk aggatni a különböző díjak özönét. A Rendészet, nyelvészet is ilyen, ez Cannes-ban nyerte a zsűri különdíját.

Biztosan sokan utálják is, hiszen ritkán látható ennyire rideg, embertelen film, tele olyan végtelenül hosszú snittekkel, amilyeneket szinte a mi Bélánk se engedne meg magának. Ráadásul ezek a jelenetek a lehető legközönségesebb brassói hétköznapokat rögzítik. Iskolások jönnek-mennek, hátukon táskával. Egy autó leparkol, egy másik elindul. Egy fiatal zsaru három gimnazistát figyel, akik egy jointot pöfékelnek az iskola udvarán. Semmi mást nem csinálnak, nem árulják, nem tukmálják rá a spanglit másokra, egyszerűen lazítanak egyet. Ahogy Cristi, a rendőr meg is állapítja egyik egzakt nyomozati jelentésében, semmi jelét nem mutatják annak, hogy veszéllyel lennének a társadalomra. Mi pedig figyeljük Cristit, ahogy figyel. Tiszta Mások élete, csak éppen itt nem a figyelő (és a megfigyeltek) személye az érdekes, hanem inkább maga a rendszer, ami többek között, ilyen megfigyelések útján működik, illetve ahogyan ez a rendszer működik. De a "hogyanra" még sokáig kell várnunk, viszont megéri.

Corneliu Porumboiu egy pofonegyszerűen zseniális módszert talált ki ehhez: soha nem ment három lépésnél se közelebb, se távolabb egyetlen szereplőjétől sem. A film szinte összes jelenete ebből a stabil megfigyelő pozícióból van felvéve, ami egyrészt döbbenetes hitelességet ad neki, másrészt, hosszúságából adódóan, alaposan próbára teszi a néző türelmét. Nem könnyű nem is egyszer tíz percig nézni néhány méter távolságból Cristit, ahogy néz.

Cristi lelkiismeretében halvány kétely merül fel. Feltétlenül le kell tartóztatni ezeket a gimiseket, akik a román törvények szerint könnyen kaphatnak akár nyolc évet is, miközben csak felelőtlenül elszívnak egy marihuánás cigit? Érdemes e jelentéktelen eset miatt tönkretenni ilyen ártatlan és fiatal életeket? A lekiismeretfurdaláshoz azonban nem társul mély etimológiai, szimbolikus logikai és nyelvfilozófiai ismeret, Cristi nemhogy a jelentéselméletben nem jártas, az egybeírás-különírás egyszerű szabályaival sincs tisztában. Ezekkel a "magas" tudományokkal való direkt, sőt már szinte abszurd módon didaktikus találkozása fogja okozni a film katartikus csúcspontját, melyben a szemünkbe irányított reflektornál is fényesebben nyernek értelmet meg az addig tartó, elviselhetetlenül hosszú, jobbára érdektelen snittek. Olyan ez a film, mint a hegymászás: 90% szenvedés és 10% élvezet, mégis milyen sokan bevállalják ezt a 90%ot, a 10% extázisa fejében. Nos, itt ugyanez van, pepitában. Irdatlanul nehéz film, de megérte végigszenvedni. Asanisimasa: 9/10

A nagy borozgatás lehetne e filmnek az adekvát címe, hiszen az eredetiből inkább következtethetünk valami hideglelős thrillerre, mint egy igazi édesbús, évfolyamtalálkozós dramedyre, ami A nagy borzongás valójában. Az egyik barátjuk öngyilkossága okán gyűlnek össze a hajdani egyetemi baráti társaság tagjai 15 év múltán, s ez jó alkalom Lawrence Kasdan rendező és Barbara Benedek (!) forgatókönyvíró számára, hogy valószínűleg saját élményanyagok alapján feldolgozzák, mi lett a hajdani legendás '68-as nemzedékkel. Egy ilyen esemény, legyen az gimnáziumi vagy egyetemi évfolyamtalálkozó, vagy csak egyszerű baráti találkozó, egyikük esküvőjén, neadjisten temetésén, mindig ugyanarról szól valójában: kik voltunk, mivé lettünk és merre haladunk tovább. Ez az 1983-as film -erős gyanúm szerint- az egyik első ilyen a sorban, de még rengeteg hasonló követte, a legkülönbözőbb műfajokban, a tinihorrortól a melodrámáig.

A film a 68-69-es szeretet-nyarakon szocializálódott nemzedék életérzését közvetíti, ennek megfelelően, a zene is ezt idézi, a Creedence Clearwater Revivaltól a Spencer Davis Groupig. A temetés komor képeivel indul a film, azonban amikor a gyülekezet egyik nőtagja ül az orgonához, és felcsendülnek a Rolling Stones You Can't Always Get What You Want-jának harmóniái, kétségünk sem lehet afelől, hogy a dráma előbb-utóbb komédiába fordul. Már hazafelé, a halotti tor helyszínére tartva elcsattan az egyik kocsiban az első spangli, aztán még jó néhány más, amit el és fel szokás szippantani ex-hippi körökben - 1983-ban ez a fajta lazázás azért még elég merésznek tűnik egy alapvetően mainstream filmben. Az elhunyt barátra emlékezést kihasználva régi kapcsolatok élednek újra egy pillanatra, hogy ugyanilyen gyorsan elhamvadjanak, az eltelt idő pedig egyre sűrűbben gerjeszt konfliktusokat is, de alapvetően ez egy szerető, nagy család, csak éppen mindenki öregszik...

Rengeteg jó színészt láthatunk pályája elején, például a busa frizurát viselő Tom Berengertől a hórihorgas, idétlen Jeff Goldblumon át a tulajdonképpen azóta is alig öregedő Kevin Kline-on és William Hurton át Glenn Close-ig, utóbbi egészen Oscar-jelölésig jutott itteni jelenlétével. Hazánklánya Barbara pedig épkézláb történetbe helyezte őket, olykor szellemes mondatokat ad szájukba és kellemes, kissé szomorkás, de mégis vidám érzéseket kelt a nézőben, még 2010-ben is. Asanisimasa: 7/10

Orrba-szájba Mikulás, Télapó, Joulupukki és az összes szakállas homeless. Ma van a napjuk, így értelemszerűen kiszorítottak ezek a fazonok minden nézhető műsort a tévékből, már ha lettek volna effélék betervezve mára. Elvétve, perifériális csatornákon belefuthat ugyan az ember néhány lejárt szavatosságú akciófilmbe, de ezek közül egyik sem üti meg azt a mércét, hogy ajánlgassam őket. Se nem annyira jók, se nem annyira rosszak. Úgyhogy, ma szabad program.

Szóval ez a grúz Géla Babluani őrült egy fazon lehet. Két filmet csinált eddigi pályáján, melyek -némi külsődleges sallangot és a különböző színészeket nem számítva- tökéletesen egyformák. Ez még akkora baj nem is lenne, hiszen minden valamirevaló filmrendező egész életében ugyanazt a filmet rendezi - tartja a fáma. De érdemes ezt erőltetni, ha már az első sem volt tökéletes?

Az első 13-as, melyet még (akkori) ideiglenes otthonában, Franciaországban készített, még elfogadható volt egy karakán "elsőfilmnek". Messze nem hibátlan, olykor rettenetesen modoros, a nyilvánvaló ürességét széles, művészieskedő gesztusokkal leplezni akaró, de azért határozottan tehetséges fekete-fehér dráma volt ez egy mexican stand-offba oltott orosz rulettről, némi szociologizáló keretben, erősen didaktikus tanulsággal. Több a film a szokásos élethalál-játék dramaturgiájára épülő filmek garmadájánál, mert nem maga a halálos meccs a film csúcspontja, hanem az, ami utána a győztessel történik. Ám éppen ez a nagy gyengéje is, hiszen az meg olyan banális, mint az élet. Szomorú és földhözragadt. Főleg, hogy ebben az igényes, artisztikus képi világban kétdimenziós, előzmények, "történet" nélküli figurák vergődnek. Ennek ellenére (csak nem éppen ezért ?!) kapott a film díjat a Sundance-en, Velencében, plusz jó néhány jelölést is, a siker az ambíciózus rendezőt pedig arra sarkallta, hogy lehúzzon még egy bőrt a rókáról: a projectet eladta Hollywoodban is.

Itt van hát a remake is, immár színesben, sztárokkal, lófüttyel - a rendező még mindig Babluani. Nagyjából snittről snittre megegyezik a két film, mégis, ez utóbbi lényegesen gyengébb, s ha azt nézzük, hogy az első is legfeljebb 6/10 volt, nem túl jó a helyzet. Ez a 13 szőröstül-bőröstül át lett költöztetve Amerikába, de a cselekmény takkra ismétli az első verziót. Az eredeti filmben Babluaninak volt egy egységes vizuális koncepciója, érezte, hogy az ötlet (miszerint a gyilkos orosz rulettben a leggyilkosabb az, hogy mi lesz a nyertessel) elég jó ahhoz, hogy elvigye a filmet, valamint valószínűleg a színészekkel is jobban szót tudott érteni, így az egész film egyben volt, mégha nem is mentem tőle a falnak. Ez a remake viszont igencsak düledezik. Valószínűleg az amerikai producerek erőltették Babluanira a noname operatőrt, aki jellegtelen, zsé-kategóriás színes képekkel próbálja amerikanizálni a grúz szikár őrületét, tökéletesen sikertelenül. Vannak itt azonban jónevű sztárok is, bár én mondjuk Jason Stathamnak elég nehezen hiszek el bármit, ha csak nem lő-fut-néz, ám itt nem túl nagy, de igen drámai szerepe van: azonban mintha ott se lenne. Ennél azért többre lenne képes, ez egyértelműen színészvezetési hiba. A főszereplő, az olykor a fiatal Kyle Maclahant, máskor egy sovány Antal Nimródot idéző Alexander Skarsgard csak akkor elfogadható, ha azt kell játszania, hogy retteg. Azt viszont nem képes a nézővel érzékeltetni, hogy mi játszódik le benne, mitől lesz olyan, amilyen, merthogy a sztori szerint változik jelleme, nem is kicsit. Itt van Mickey Rourke is, de ő legalább őszinte: szemmel látható örömmel távozik a film felénél. Az idegesítő, inadekvát színészi teljesítmények a szétesően összeheggesztett jelenetekben egy alig-alig nézhető filmet eredményeznek, amit csak azért tudtam végigszenvedni, mert érdekelt, hogy mennyiben tér el az első verziótól. Nos, gyakorlatilag szinte semmiben, de amúgy szinte mindenben. Kidobott másfél óra, helyette inkább az első, eredetit javaslom. Asanisimasa: 1/10

Természetesen ismét késő estig kell kibekkelni valahogy...

A pokol konyhája ez első ajánlat, de ez is 22.10-kor kezdődik a Viasat3-on. A cím New York egyik negyedére utal, melyet az ír maffia ural. Itt nőtt fel Terry (Sean Penn), aztán egy ideig senki sem hallott róla, mígnem egy napon újra feltánik a negyedben és egyenesen fejest ugrik a maffia üzelmeinek közepébe. Terryt azonban más motiválja, mint a maffia által kínált pénz és hatalom... Kőkemény, klasszikus maffia-krimi, a pazar szereposztásnak megfelelő elképesztő színészi alakításokkal: Penn mellett akkori felesége, Robin Wright Penn, valamint Ed Harris, Gary Oldman játsszák a főbb szerepeket.

Bő két órás a film, így jócskán belenyúlik a másik ma esti sztárparádéba, Spielberg Amistadjába, ami 23.50-kor indul a tv2-n. Azonban ez sem lesz egy laza löket, viszont a 155 percnyi (+reklámok) vetítési időbe bőven belefér az is, ha az első negyedóráról lemaradunk. Addig nagyjából az történik, hogy az Amistad nevű rabszolgacsempészhajón lázadás tör ki, és a lázadók a parancsnokságot átváve, a hajót visszafordítják Afrikába. A hajót azonban visszafoglalják és a lázadó feketékre Amerikában börtön vár és gyilkossági vádakkal állnak bíróság elé. Az ő történetük a Spielbergtől megszokottan bőven áradó cselekményű, látványos és himnikus film, parádés színészi alakítások sorával és Janusz Kaminski festői képeivel.

Az m2 23.00-tól műsorra tűzi Fritz Lang 1927-ben készült, korszakalkotó, legendás fekete-fehér néma scifijét, a Metropolist (kép), azonban sajnos csak a felújítás előtti, relatíve rövid "theatrical cut"-ot. Így megtekintése csak azoknak ajánlott, akik semmiképen nem tudják eme abszolút filmtörténeti pillanat nélkül nyugovóra hajtani fejüket és/vagy már rettenetesen unják, hogy az amerikaiak mindig a gengsztereikkel jönnek vagy a szabadságról papolnak.

Íme, a mai felhozatal...

Az amúgy kitűnő orosz Hableányt már ajánlgattam: persze, nem vígjáték, mint ahogy a port.hu jelzi, inkább mondanám drámának. Andersen meséjének igen szabad átköltése, gazdag képi fantáziával és remek színészekkel elővezetve. (Duna II., 21.05)

A másik Dunán (illetve az egyiken) egy ír dráma lesz, a Garázs. Kisvárosi még kisebb realizmust sejtek itt feljövőben: egy kissé együgyű benzinkúttulajdonos egy nap ifjú segítőt kap, ám ezt a szomszéd boltos nem nézi jó szemmel. Úgy sejtem, amolyan "csehszlovákos" ír film lesz ez... (21.20)

A szemmel láthatóan egyre komolyabb filmkínálattal előálló film+ pedig 22.05-től Hannibál Lecter doktor (a képen, háttérben a firenzei Ponte Vecchióval) életének befejező részével rémítgeti a nézőt. Nem lesz langyos lektűr Ridley Scott dolgozata, ellenben nyugodtan szörnyülködhetünk Lecter sajátos gasztronómiai elképzelésein. Pazar szereplőgárda színesíti a borzongató élményt.

Kim Ji-woon ropogósan friss bosszúfilmjéhez képest honiftársának, Park Chan-wooknak (amúgy méltán) körülrajongott Bosszú-trilógiája legfeljebb illedelmes esti mese lehet csupán. Amit az I Saw The Devil (am: Láttam az Ördögöt) az óklasszikus szemet szemért-elv gyakorlati megvalósításaiból megmutat, annál több egész egyszerűen elképzelhetetlen józan ésszel (bár azért borítékolom, hogy napkeleten vannak még tartalékok ez ügyben is). Mindenesetre, aki ezt a filmet végignézi (majdnem két és fél óra!), az egészen biztosan látta magát a kaján ördögöt, teljes valójában.

A film sztorija nem egy etwas. Brutális sorozatgyilkos ritkítja az ifjú dél-koreai lányokat, melyeket némi szexuális erőszak után komótosan feldarabol, majd az így kapott testrészeket szanaszét szór a vidéken. A rendőrség tehetetlen, nem jut a gyilkos nyomára, egészen addig, míg a fiatal Dae-hoon titkosügynök mennyasszonya is a gyilkos áldozatává válik. Ekkor az ifjú ügynök saját kezébe veszi a dolgokat, és titkosszolgálati módszerek bevetésével kutatja fel a gyilkost, hogy mintegy személyes igazságszolgáltatóként, szembesítse őt saját eszközeivel. Mivel a gyilkos lelkén igen sok szörnyűség szárad, így a szembesülés sem merül ki egyetlen aktusban...

A film bosszú-lélektani szempontból tökéletes ellentettje az idei idegennyelvű Oscart elnyerő argentin Szemekbe zárt titokban ábrázoltnak, ott egy szofisztikált, humánus módját ismerhettük meg az önkézbe vett igazságszolgáltatásnak, itt azonban a zsigeri, már nem is emberi, sőt nem is vadállati, hanem igenis ördögi, szadista vérbosszút látunk. Viszont, amíg a gyilkos valóban tiszta szadizmustól hajtva, mintegy élvezve ölt, addig a bosszú gyönyöre már messze nem édes: Dae-hoon miközben lassan és aprólékosan szorítja ki a szuszt bűnös áldozatából, a megtisztulás mély lelki gyötrelmekben, sírógörcsökben nyilvánul meg nála. Dae-hoon igazságszolgáltatása majdhogynem passió, akár bibliai értelemben is.

A két és félórás filmben Kim Ji-woon mesteri módon tartja a tempót, egy pillanatra sem lankad a feszültség, és a látszólag szögegyszerű sztoriban még a legvégére is marad olyan csavar, hogy attól mindenki leteszi a haját. Az ultrabrutális erőszak explicit jelenetei, Dae-hoon egyszemélyes keresztesháborúja komoly erkölcsi, etikai és filozófiai természetű gondolatokat is felvet, melyek megemésztése egészen biztosan túl fog nyúlni a film keretein.

Choi Min-sik lezser, flegma pszichopatája szerintem filmtörténeti jelentőségű alakítás, de Lee Byung-hun könnyező bosszú-angyala sem csak a lányok szívét fogja meghatni. Amit e filmben nyújtanak, kiválóan cáfolja azt az ócska közhelyet, miszerint a távol-keleti színjátszás képtelen árnyalt érzelmek és többrétegű, plasztikus figurák megjelenítésére. A Láttam az ördögöt súlyos, brutális, de nagyon jó film. Asanisimasa: 9/10

Már a film felütésében sem hagy semmi kétséget Alfred Hithcock afelől, hogy az Észak-Északnyugatban nem éppen a tőle megszokott hangot láthatjuk viszont. Köztudomású, hogy az öreg szivar minden filmjében feltűnik valahol, általában a háttérben, ez alkalommal a nyitó jelenet az övé. Kissé pocakos, joviális járókelőként fut a busz után, azonban az ajtó épp az orra előtt csukódik be. Hitchcock elképedve néz a sofőrre, majd az ellenkező irányba, mikor jön a következő. A jelenetnek a film egészére nézve nincs különösebb jelentése, legfeljebb tán az, hogy az ezt megelőző Szédülés anyagi kudarca után most Hithcock talán ezzel is befürdik, de már néz is következő témája után, ami mi is lesz? Épp a Psycho. Ma már túlzás nélkül kijelenthető, hogy don't panic, elég jó évek voltak ezek Alfrednak. A jelenet közönséges komikuma azonban mintegy előrejelzi a film sajátos, Hitchcocktól eleddig meglehetősen idegen, szarkasztikus, fekete humorát is, mely üdítő, friss lélegzetvétel a pályáján ezt megelőző és ezt következő sötét, borzongató és műfajának csúcsát jelentő két vérbeli thriller között.

Mondhatni, klasszikus személycserés tévedés-vígjáték az Észak-Északnyugat, ezúttal egy kémtörténetbe ágyazva. A jólmenő, überlaza Roger Thornhill (Cary Grant) csak egy egyszerű reklámszakember. Így is van egészen addig, míg egy szép napon három ismeretlen elrabolja egy étteremből. A megbízó Philip Vandamm (James Mason), aki egy percig sem titkolja, hogy ellenséges kém és titkos információkat szeretne kicsikarni belőle. Roger nem tudja, hogy ő csak az amerikai titkosszolgálat csalétke, akivel az ellenséges kémet szeretnék félrevezetni. Amikor a férfi tisztázni próbálja a dolgot, alig ússza meg ép bőrrel a sivatagban mélyrepülésben ellene indított támadást, amely mögött szintén Vandamm, az ellenséges ügynök áll. Csak a szép Eva (Eva Marie Saint) siet a segítségére, azonban szintén csak látszólag.

A film humora elsősorban Thornhill, a vele történt meghökkentő és túlzott jókedvre okot nem adó eseményeket kommentáló fanyar megjegyzéseiben jelentkezik, melyek elsősorban Bogart klasszikus film noir-karaktereit idézik, de az anya figurája, valamint az amerikai kémelhárítás ábrázolása sem mentes a malíciától. A film csúcspontját jelentő, Mount Rushmore nagy amerikai elnököket mintázó sziklaportréi között játszódó, amúgy klasszikus menekülési jelenet pedig önmagában is nevetséges, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt maga Hitchcock is ilyennek szánta. A film azóta már sokszor, sok helyen idézett másik klasszik-jelenete, amikor egy mezőgazdasági repülő üldözi a kukoricásban Thornhillt, egészen attól a képtől, hogy a pali a semmi közepén leszáll a buszról, az viszont nagyon rendben van.

Maga a film is nagyon rendben van, amúgy, Hitchcock olyan üde frissességgel mesél 1959-ben, amiért ma például a távol-keleti krimiket, thrillereket kajáljuk. Lendületesen vágott, ritmusos jelenetek ellenállhatatlanul szívják be a néző figyelmét, amit még az akkor is már öregecske Cary Grant meglehetősen ódon játéka sem tud lankasztani. A cselekményszövés tanítanivaló. A kísérőzene és ahogy azt Hitchcock alkalmazza, szintén. Ez alkalommal körmeink ugyan nincsenek veszélyben lerágásilag, ám ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk izgalom híján - csak ez alkalommal inkább szórakozunk, mint borzongunk. Asanisimasa: 9/10