asanisimasa

Tarantinóé az első ajánlat: a Kill Bill első része a film+-on, 21.10-től. Tudom, hogy könyöködön jön már ki, de úgyis ott ragadsz, ha belenézel. Ha meg nem tudod, miről van szó, akkor néhány kulcsszó a filmből: Vér! Izgalom! Kacagás! Kard! Hó!

Két régebbi magyar film következik: A Tüske a köröm alatt Sára Sándor '87-es filmje, melyből arról a korról mesél, amikor még az értemiség rendelkezett némi felelősséggel környezete iránt: Egy festőművész a szakma áskálódásai elől Hortobágyra költözik, de ott meg hatalmaskodó, korrupt pártfunkcikkal kerül szembe, akik a természetvédelmi területen szeretnek vadászni, madarászni (illegális libabizniszben utazni). Cserhalmi a világ ellen - egy lövés az akkori pártállam testébe. (Duna, 21.25)

A Rosszemberek Szomjas György egyik műfajteremtő kísérlete, melyben szinte görcsmentesen ötvöződik a 1848-49-es szabadságharc utáni betyárvilág romantikája az 1970-es években elinduló táncházmozgalom magyar paraszti nosztaligájával, valamint a (spagetti)western műfajával: megszületett az eastern (lebbencswestern...:). Avagy: Volt egyszer egy Nagyalföld. (m1, 21.35) A képen az egyik emblematikus főszereplő, Djoko Rosic.

Tarantinóval kezdtem, de Tarantinivel zárom a mai ajánlót: Michele Massimo Tarantini követte el a tv6 ma esti soros gagyihorrorját: Kannibál inferno avagy mészárlás a Dinoszaurusz-völgyben. Kérem szépen, ehhez nincs mit hozzátenni. :D Jobb mint az eredeti címe, a semmitmondó Meztelenek és vadakra. Amazonasi dzsungeles-emberevős őrület lesz amúgy, a műfaji klasszikus Deodato-féle Cannibal Holocaust nyomdokain. Kezdés 22.00-kor.

James Mangold, úgy tűnik, azt választotta karrierje tárgyául, hogy végigzongorázza az összes létező hollywoodi zsánert. Kezdte azzal, hogy forgatókönyvet írt animációs filmhez, első rendezése egy romantikus dráma lett, folytatta egy kőkemény krimivel, majd jött egy filmdráma, ami hollywoodi értelmezésben a művészfilmmel tekinthető azonosnak. Ezután jött egy romkom, majd éles kanyarral egy horror-thriller. Onnan vissza Johnny Cash életrajzához, ahonnan már csak egy ugrás a Börtönvonat Yumába, ami pedig, ugye, egy western. Ahogyan a különböző filmműfajokkal, úgy van Mangold a sztárokkal is, minden filmjéhez elhasznál belőlük néhányat, Russel Crowe-tól Robert De Niróig, Christian Bale-től Hugh Jackmanig, de szereti a csajokat is: Meg Ryan, Winona Ryder, Angelica Jolie is "megvolt" neki, persze, szigorúan szakmai értelemben. Fix meggyőződésem, hogy ő csinált újra embert Sylvester Stallonéból, mikor rábízta a Copland félsüket zsarujának szerepét, amit Sly élete legjobb alakításával honorált, és szerintem innen merítette az ihletet, erőt s energiát mai "tündökléséhez" is.

Legújabb filmje, a Kéjjel-nappal vérbeli üldözéses akcióvígjáték, melyben ezúttal Cameron Diaz és Tom Cruise Mangold páciensei. Sztoriról nem illik sokat elárulni, viszont nem is nagyon lehet, ugyanis a műfaj sajátosságainak megfelelően, nagyjából három egyszerű mondattal ki is lehetne herélni az egész film cselekményét, már felhasználói oldalról nézve (értsd: faék). Olyan a film, mintha a Mission Impossible vonatkozó jeleneteit összevágnánk a Charlie angyalai-mozifilm Diazos szekvenciáival, és az egészet átfuttatnánk a Féktelenül-széria hongkongi küzdősport-specialistákkal megerősített akciókoreográfusain. A végeredményként kapott katyvaszra aztán Mangold hármat koppint varázspálcájával, és kész is az újabb műremek. A lélegzetelállító akciójelenetekben Diaz megszokott butuska szöszije meglepően fejlődőképes, Cruise bájgúnár szuperügynöke pedig néhol már tényleg szellemes formát fut. Mangold el tudja érni a filmben azt, hogy a 100 perc néhány pillanatnyi idő alatt hussanjon el, ráadásul úgy, hogy utána garantáltan semmi nem marad meg bennünk... Nem tudom, mi lesz Mangold következő műfaji bevállalása, natúr-brutál akció még nem volt, mint ahogy scifi, katasztrófafilm és természetfilm se, így még bármi jöhet és sztárok is üldögélnek épp elegen Hollywood kávézóiban, úgyhogy...

Bármennyiszer meg lehet nézni ezt a filmet, ezt értsd negatív és pozitív kritikaként is: annyira súlytalan, hogy öt perc múlva már egy kockájára sem emlékszel, és annyira könnyed tinglitangli, hogy akárhényszor tud szórakoztatni. De mint ahogy kánikulában is be tudsz nyalni bármennyi gombóc fagyit/gyöngyöző kisfröccsöt, ízlés szerint, ám ez még messze van az egészséges táplálkozástól: úgy ez a "limonádé" is messze van a tartalmas, komoly, valódi, igazi filmtől. De Mangold, a műfaj-szörfös ezt is megoldotta. Asanisimasa: 7/10

Egy kistáska prekoncepcióval ültem be Robert Rodriguez komolyan felhájpolt Machetéjére, hál'istennek néhány be is igazolódott, és szerencsére néhány nem. Szimpla matek: többet kaptam, mint vártam.

Van a filmnek cselekménye. Sőt, akár komolyan vehető cselekménye is. No, nem kell kibogozhatatlan ördöglakatra gondolni, csak amolyan bukott zsaru bosszút áll régi sérelmein történetre, vegyítve nem kevés "mexikóiak menni Amerika pénzt keresni, de ezt az amerikaiak nem szeretik" és "a politikusok mindig gecik" jólismert kliséivel. De, hogy stíl(STIHL, muhaha)szerűen belevágjak (na még ez is!) a témába, idézném a Tramontina gyártmányú brazil bozótvágó kés, közhasznú kifejezéssel élve, machete leírását: "A machete jellemzően nem a finom műveletek elvégzésére kitalált eszköz, hanem irtani, aprítani, gödröt ásni, utat vágni kell vele. Hosszú pengéje miatt vágó- és sújtóereje hatalmas. (...) Alig megmunkált acéllemezből készült penge, egyszerű keményfa vagy műanyag markolat. Az élezéssel nem kell sokat vesződni, a legjobb, ha van egy kaszakövünk, és azzal áthúzzuk néhányszor. Tok nincs hozzá." Ez így ahogy van, tökéletesen megállná a helyét Rodriguez Machetéjének költői hangú kritikájaként. Igen, a film éppen ilyen olcsó anyagokból összeállított, durva, darabos, elnagyolt munka, azonban erő, lendület van benne, és üt is hatalmasat.

Rodriguez szinte végig lubickol a vérben, mely Danny Trejo virtuóz machete-kezeléséből fakad nagyrészt, de egészen agyament trancsír-módozatokat eszközöl egyéb szereplőkön is, a félautomata dugóhúzó speciális használatától a kiontott belek kötélhintaként való alkalmazásáig. Szörnyű jelentésű szavak ezek, de éppen túlhajtottságukból fakadóan amiket takarnak, azok a vásznon/képernyőn mulatságosnak hatnak. Annyi Rodriguez testnedvekben tocsogó horrorjeleneteiben a gyomorforgató, mint amikor (néhány évvel korábban) a gyerekszobában zokszó nélkül beleztük ki Misit, a piszén pisze kölyökmackót, hogy csak úgy szállt a műanyag trutyi, amivel töltve volt, vagy amikor hugi Barbiját fejeztük le, sátáni kacaj közepette. Rodriguez gyerekként játssza a filmezést. Hírlik, ezután a Lávalány és Cápasrác második részének lát neki - neki egyre megy. Szinte ugyanaz a történet. :)

Valamelyik fórumon olvastam egy találó kifejezést: ez egy A-kategóriás B-film-hommage. Tökéletesen passzol Rodriguezék trashfilm-mániájához, hiszen ez a film a szarból vár építésének tipikus esete. Soha még ilyen jó bosszúfilm nem született a B(ZS)-kategóriában, mely minden pillanatában meg tud maradni B(ZS)-kategóriásnak.

Danny Trejo borzasztó színész, ha nem lenne olyan feje, mint amilyen, észre sem venné senki. Kettő darab arca van: a nyugodt mogorva és a dühös most-harapom-ki-a-gigád-gringó. Rodriguez szemérmesen kihagyta azt a jelenetet, amikor Trejo partnerével a szexibébi Jessica Albával hentereg, na, ott esetleg produkálhatott volna egy harmadikat is, ha Jessica tovább matatott volna, ott lent. Igen komoly az arcfelhozatal a negatív oldalon. Steven Seagal, aki már önmagában egy vicc, hosszas haláltusájával az olasz nagyoperák bombasztikus fináléit idézi. Robert De Niro, a korrupt és hazug szenátort kisujjból rázza ki, azonban látszik rajta, mennyire élvezi, hogy nem a tőle megszokott figurákat kell a megszokott módon játszania. Jeff Fahey, kunkori szemöldökével és égszínkék babaszemeivel egyszerre komikus és félelmetes, bár azért inkább az előbbi. A botrányceleb Lindsay Lohannak viszont lógnak a mellei. Michelle Rodriguez azonban igencsak dögös, még félszeműen is. A végére hagytam Antal Nimród magyar mondatokat is elsütő, komikusi erényeket is felvillantó cameóját, mely egyrészt bizonyítja, hogy nem kell a srácnak tolmács Hollywoodban, másrészt pedig, hogy a filmrendezők keveset mozognak. De jelenléte -gondolom, nemcsak számunkra, magyaroknak- vicces gesztus a mentortól, Rodrigueztől. Asanisimasa: 7/10

A Duna II. Autonómián 21.00-kor kezd a Fél Nelson című amerikai dráma, amit már ajánlottam, így most is ezt teszem. Dráma, narkós tanár a külvárosi iskolában, magány, effélék: jó film, nagyon jó színészekkel.

A tv2-n 21,20-tól Durr, durr és csók, ami egy nagy baromság, de annak kifejezetten szórakoztató. Piti bűnöző, aki véletlenül csöppen egy filmforgatásba, ahol rendőrt kell játszania, ráadásul trénere egy igaz rendőr, aki viszont utálja az egész hercehurcát. A képen a két főszereplő: Val Kilmer és Robert Downey Jr.

Aztán mára ennyi is.

Szóval, úgy gondolom, hogy az igazán nagy színész nem az, aki széles gesztusokkal, szemöldökét ráncigálva, grimaszolva, hátán fekve szaladgálva, hűdenagyátéléssel ordítja szemünk közé azt, amit a dialógírók a szájába adtak. Még az sem feltétlenül nagy színész, aki egy az egyben másolja a klinikai esetként számontartott szocio- és pszichopatát, a közepesen súlyos autistát vagy mondjuk egy lebénult haldoklót, aki csak szemeit tudja mozgatni. Az igazán nagy színész onnan ismerszik meg, hogy gyakorlatilag semmit nem csinál a filmvásznon, mégis őt nézzük, holott nem néznénk, ha nem lenne érdekes. Alig észrevehető, finom gesztusokkal, odavetett tekintetekkel dolgozik, mégis elvisz a vállán egy egész filmet. Kikerülhetetlenül és szemmel láthatóan jelen van a filmben, még akkor is, ha az egy kifejezetten lassú ritmusú, viszonylag hosszú snittekből építkező mozi. Vonzza a nézői tekintetet, lényéből árad, sugárzik valami titokzatos, megfejthetetlen izgalom.

George Clooney ilyen, de mindig is ilyen volt, szerepeljen akár tévésorozatban, akár háborús drámában, akár tinglitangli romkomban, akár hollywoodi Tarkovszkij-remake-ben. (Vagy éppen volt "rengeteg", egyebekben, mint arra Kaamir kolléga emlékeztetett, teljes joggal - ez azonban Clooney még inkább a nagy színész-voltát erősíti: ilyen, de tud nagyon-nagyon olyan is lenni, ha az kell.)  Az amerikai című filmben pedig nagyon ott van. A világhírű sztárfotósnak, világhírű sztárok világhírű fotósának, Anton Corbijnnak nagyon jó szeme van, ha ezt eddig nem tudtuk volna életműve alapján, mikor rábízta Clooneyra első igazi mozifilmjének abszolút főszerepét, mert az őszes, ám igencsak slank sármőrszínész remekel benne. Azt mondják a zindexesek, hogy George Clooney a világ legunalmasabb bérgyilkosa. A nagy büdös lófaszt. A filmtörténet egyik leghidegvérűbb, legprofibb, legrejtélyesebb és nem mellesleg, legtragikusabb bérgyilkosát alkotta meg ebben a filmben. Nem holmi vastag kontúrral kihúzott, csiricsáré képregényfigurát vagy sorozatcelebet, hanem igazi, sokrétű, gazdag, hús-vér személyiséget. Aki ezt nem látja, ne nézzen semmit se ezentúl, mert hiábavaló időtöltés számára.

A filmen abszolúte nem látszik kezdő rendezőjének bénázása (az Ian Curtis-portrét hadd ne tartsuk filmnek, ott még elsősorban a portréfotós agya munkált, így a végeredmény is inkább egy artisztikus diaporáma, mint film), már az esztétikus főcím előtti expozíció is brutálisan pontos, hibátlan jelenet, de utána is patikamérlegen kimért adagokban történik minden egészen a személyes tragédiában megnyilvánuló apokaliptikus záróképig. Lassú a film, igen. De minek is rohanni mindig? Mi értelme a rohanásnak, ha nem vagyunk képesek olykor megállni és szétnézni, mi van körülöttünk? Mit hagytunk magunk mögött? E filmben, jelen esetben egy középkori csodás olasz városka, Castelvecchio, ahol a Clooney által alakított bérgyilkos meghúzza magát. Egy ilyen környezetben, egyáltalán hova kéne rohanni? Clooney sem rohan, hiszen itt éppen rejtekén van - ráadásul, a thrilleri suspense is csak egy alapvetően lassú ritmusú filmben működik igazán. Hagyni kell a nézőnek időt, hogy rendesen kiverhesse a frász. Mindamellett, amikor fel kell gyorsulni, Corbijn sem habozik a gázra lépni.

Mondanom sem kell, hogy pazar módon fényképezett film ez, hiszen a rendező is elég rendesen otthon van a vizuális műfajokban, Martin Ruhe pedig szemet gyönyörködtető módon fényképezte még a véres gyilkosságot is, nemhogy az odáig vezető -olykor kifejezetten romantikus fordulatokat vevő- utat és magát a történetet magába foglaló, hihetetlen olasz tájat. Asanisimasa: 9/10

Sehol semmi. Passz....

Vajon, a lejárt szavatosságú, naflatinszagú régi magyar vígjátékok előkaparása, már az "új magyar szellemiség" jegyében történik? Ajjajjajj, akkor nagy a baj...

Ezekkel és az Ajax-Real mérkőzéssel szemben mindössze a Viasat3 állít nézhető alternatívát (21.30), Michael Winterbottom '98-as Halálos szenvedély című berlini Arany Mackóra jelölt filmjével, melyben a magyar származású Rachel Weisz játssza a főszerepet. "Ez egy csodásan fényképezett kisvárosi dráma magányról, féltékenységről, szomorúságról és szerelemről, hiteles karakterekkel és realista cselekményábrázolással" - írja valaki az imdb-n. Én nem láttam még.

Vagy van Vészhelyzet.

Időpont: 2010 november 27-28

Helyszín: Trafó

A Kortárs Drámafesztivál Budapest bemutatja:

Hahaha. Egészen a Hálózat tévéig kellett feltúrnom a port.hu-t, hogy találjak valami normális filmet ma estére. Szerintem, ilyen se volt még. Szóval, 21.00, Hálózat Tv. Sidney Lumet, aki évtizedek hosszú során át, remekebbnél remekebb filmek termelésével, szép csendben vált Hollywood egyik tekintélyes kismesterévé, ezúttal egy igen cinkes témát dob fel: Védd magad! című 2006-os filmjében egy megtörtént esetet elevenít fel, melyben a vádlott, aki tényszerűen bűnök tucatjait elkövető maffiózó, az amerikai jogtörténet egyik leghosszabb perében önmagát védi - élve törvényadta lehetőségével. DiNorscio, akit a leginkább akciósztárként ismert Vin Diesel alakít kitünően (kép), a tárgyalássorozatot laza szövegelésével, pontos beszólásaival egyszemélyes showműsorrá változtatta, rajongók kezdték látogatni a tárgyalásokat, és füttykoncert, ováció övezte minden megszólalását. A képtelen előadás, Lumet értelmezésében, tökéletesen rávilágít az amerikai jogrendszer buktatóira is. Provokatív, gondolatébresztő film ez, ha valaki veszi az adást és tényleg Diesel tényleg jó benne. Most mondjam azt, hogy e film által talán könnyebben meg lehet érteni bizonyos magyar büntetőpereken tapasztalható furcsa dolgokat is?

A Coolon pedig, 21.25-kor a VHS-korszak egyik aduásza, a Kobra kezd, melyben Slyvester Stallone szája sarkában gyufaszál (vagy fogpálcika?), hosszú ballonkabátja alatt atlétatrikót hord, spéci turbó oldtimer kocsija van, és naggyon kemmény. Partnereként pedig a kor szexbombáját, a skandináv brünnhildát, Brigitte Nielsent nézhetjük meg, óriási melleivel és kétszer három kilométernyi combjaival.

Aztán ennyi is.

A film első olvasatban számomra mindössze ennyi: Seggfej Mark Zuckerberg? Nem, Mark Zuckerberg nem seggfej, de mindent megtesz annak érdekében, hogy az legyen. Ami e két mondat között van, az egy tulajdonképpen szokványos karriertörténet, amiben esetleg különbözik a többi hasonlótól, az az, hogy ez 7 év alatt történt meg, illetve történik a mai napig is. Zuckerberg ezalatt "gyermekének", a Facebooknak értékét nulláról 25 milliárd dollárra növelte - közben nagyjából ugyanaz az enyhe Asperger-szindróma gyanús geek maradt. Blazírt pofával csépeli laptopját, közben fanyar beszólásokkal kommentálja a körülötte kulmináló eseményeket, a feje felett, füle mellett közben veszekednek, sértődősködnek, megbékélnek és pereskednek barátok, ismerősök és idegenek. Zuckerberg kis girnyó, de kőgazdag pókként csücsül mára 500 millió juzert fogvatartó hálója közepén, és látszólag ezt baromira leszarja.

A Social Network második olvasata Aaron Sorkinról szól. Állítólag, átlagban 150 szó hangzik el e filmben percenként, ami nyilvánvalóan túlzás, de minden bizonnyal közel van az igazsághoz. Sorkin legalább akkora szövegzseni, mint amilyen zseni jelenlegi témája, ez a Zuckerberg-gyerek a php-nyelvben, aki követte a parádés Elnök emberei tv-sorozat sziporkázó verbális viharokban bővelkedő részeit, az mindent tud, mindent ért. Aki nem, az várja meg, míg valamelyik tévé elkészíti a szinkront, mert ha nem érti anyanyelvi szinten az internet-szlenggel megfirkált american englisht, akkor bizony vagy olvas, vagy filmet néz. A kettő együtt nem fog menni. Sorkin e filmben is pergeti rendesen a dialógusokat, akad néhány parádés jelenet is (pl. a Napster-alapító Parker "belépője", valamint az azt követő ebédjelenet, vagy Zuckerberg részeg éjszakája, amikor megszületett a Facebook), azonban maga az alapsztori, a méretétől, volumenétől eltekintve, azért lényegesen banálisabb, mondhatni érdektelenebb, mint egy balhés hétköznap a Fehér Házban. Nem túlzottan érdekes fazonok ezek a bitbúvárok...

A harmadik olvasat az két közhely: az egyik a Keresd a nőt! szabálya, a másik pedig az, hogy az ember társas lény. A Facebook azért született, mert Zuckerbergnek egy helyes, de kevésbé kedves lány azt mondta, hogy asshole, minek okán Mark berúgott, mint 10 srácból 9,9, aztán hazament és kiblogolta magából, mint 10 bloggerből 9,9. Majd úgy pötyögte be a gépbe azt a parancssort, amiből később kinötte magát a fácse, mint 10 srácból senki. Tehát, itt is a nő az oka mindennek. Az pedig, hogy az ember társas lény, semmi sem bizonyítja jobban, minthogy rövid időn belül 500 millió ember csődült erre az oldalra, és csődül a mai napig, hogy barátkozzon, cseteljen, képeket, linkeket, satöbbiket osszon meg a másikkal. Na ezekkel aztán nem vagyunk előbbre...

De hát miért kellene többnek, nagyobbnak, bővebbnek és főleg, mélyebbnek lennie egy filmnek, mint maga a tárgya, valójában? A Social Network önazonos: az, ami. Végtelen csevegés. Mivel mondjuk valamivel több mint 6,5 milliárd ember él a Földön, hat milliárdnyian csak megélnek valahogyan fácse nélkül is, és akkor még jóhiszeműen Facebook-felhasználónak számoljuk azt a jónéhány milliót, akik csak beregisztráltak, mert már mindenki nyüstölte őket, aztán feléje sem néztek. Marketingszempontból is jó húzás a film: mondjuk azt, hogy négyszázvalahánymillió atombiztos néző, aki egészen biztosan kiváncsi, mit is csinál a nap 1-2-3-sok órájában. Ennyit is ér a film: mintha két órát lógnánk a fészbukkon. Én még bejelölöm ismerősnek David Finchert, de csak azért, hogy őt is megemlítsem valamiért e cikkben. Asanisimasa: 6/10

A mára már ismét megszokott B-középről történő beszólogatások, felháborodások, lemondások és felmondások után végül is a Nemzeti Színház Gobbi Hildáról elnevezett termében lett bemutatva Závada Pál Magyar ünnep című darabja, amit az író egy, a színház által a Tízparancsolat egy-egy parancsolatának színpadi megfogalmazására kiírt meghívásos pályázatra készített saját, Idegen testünk című regényéből. Závada a negyediket, "az Úr napját szenteld meg"-et kapta. Kisebb ülőhely-mizéria után (a jegyek a jóval nagyobb MÜPA Fesztiváltermébe lettek kiadva) végül is mindenki elfoglalhatta a helyét, Menczel Róbert tőle megszokott masszív, geometrikus tömbökkel elkerített és hasonló anyagból készült, olykor franciaágyként, máskor szószékként is funkcionáló bonc-(vagy étkező-, vagy úr-)asztalokkal felosztott üres játékterével szemben, mely tökéletesen irányítja a nézői figyelmet a lényegre: a huszadik századi magyar történelem sorsszerű és sorsfordító, 1940-től '46-ig tartó 6 évének történetét korabeli jellegzetes figurák jellemző élettörténetein keresztül feldolgozó nagyszabású tablóra.

A darab 1940 szeptember 16-án kezdődik, amikor a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszafoglalandó, a magyar csapatok óriási csinnadratta közepette bevonultak Kolozsvárra. A magyar ünnepel, a román kesereg. Most már csak sajnálhatjuk, mert ezzel az előadással együtt lett volna igazán érdekes az az esemény, amelyen a Román Köztársaság budapesti nagykövetsége az ő december 1-üket (Erdély 1918-as trianoni odacsatolását) ünnepelte volna a Nemzeti Színházban, ha azt a minapi, erősen politikai színezetű médiacirkusz meg nem hiúsítja. Ha valami, akkor éppen ez a kettős esemény illett volna igazán a sokat emlegetett európaiság eszméjéhez. De hát ha nem, hát nem...

Az Alföldi Róbert által rendezett előadás amellett, hogy személyes tragédiák sorozatán keresztül, a szokott iramban, nagy lendülettel halad előre, olykor ellenálhatatlanul mulatságos jelenetek is láthatunk. Závada regényből drámaiasított tablója nem valami száraz, ex catedra előadás, nem is iskolai ünnepségeket idéző didaktikus csasztuska-show, hanem egy furcsa, bizarr történelmi kabarérevü, szinte Brecht színházát és az eötvösi kortárs operát megidézve. Závada fanyar humorú, néha szabadversbe forduló dalszövegei néhol brechti songokként, máskor tipikusan pesti, körúti kuplékként, máskor az avantgárd opera recitativóiként szólalnak meg Bella Máté ügyes, asszociatív és ötletes megzenésítésében.

Nagy Mari nagy alakítása Weiner Janka, a félzsidó kolozsvári fényképész, lényének erős drámaisága olykor már (genius loci?) Gobbi Hildát idézi, amikor viszont énekel, akkor Piafot, mégis ő minden rezdülésében Janka, a fényképész, a törékeny, a dolgok ránehezedő súlyának erején felül ellenálló nő. Tökéletes ellenpontja barátnője, Gábor Emma, a divatáruboltos, akit Söptei Andrea formál meg furcsa, groteszk nőiességgel. Míg férje (Gábor Dezső, akinek hangját és arcát maga az író, Závada kölcsönzi) munkaszolgálatban, vele csak levelezés útján vált szót, ő vaskézzel neveli fiát, és esik szerelembe, nem a férjébe. Pontos figura Flórian (korábban Flamm) alezredes, aki svábból lett vérmagyar, de belül megmaradt identitását, személyiségét kereső, gyarló és szerethető embernek, Znamenák István mély alakításában; de pontos a szélsőjobb téveszméibe görcsösen kapaszkodó, izgága és ágáló öccse is, akit Földi Ádám játszik, sablonos, klisészerű az ő karaktere, de elég csak a mai Parlamentünkbe bepillantani, ugyanilyen sablonos, klisészerű figurákat látni a patkó "jobbik" székeiben ma is. Kitűnő Szabó Kimmel Tamás a koncepciós perek-jelenetben, amit frivol, de igen találó ötlettel, táncdalénekes pózban tetszelegve, showmanként vezet elő. Megejtő, de nagyon drámai is Gáspár Kata dévaj csábítóból megesett riadt lánykává való átváltozása. Nagyon helyes, nagyon ügyes a tánc- és énekkar, valamint a zenekar is: a Soharóza tagjain alapuló Kar, Halas Dóra résztvevő vezetésével és az Óbudai Danubia kamarazenekara, Silló István Bocskai-sipkás, bakancsos-darócos vezényletében.

Az előadás hiányossága talán csak annyi, hogy nincs, illetve csak nehezen kitapinthatóan töretlen drámai íve, aminek oka, paradox módon, a benne rejlő sok-sok kicsi, bár maga nemében, egyenként és egyénenként óriási személyes tragédia, valamint a dalokból, táncbetétekből álló, revü-szerű koncepció. Azonban okos, sokrétegű, provokatív, önelszámolásra indító, ám mégis szórakoztató, politikailag és történelmileg messzemenően korrekt előadás ez. Erősen ajánlott!

Mivel undorító, ködös, nyirkos idő lesz ma, ki se dugjuk orrunkat a lakásból és egész nap a tévé előtt fogunk dögleni. Délután filmklasszikusok: Lila ákác, Abigél vagy A Kilimandzsáró hava, vagy a Rózsaszín Párduc újra lecsap. (Hol s mikor, katt a linkre.)

Este pedig legyen Get Carter, mondjuk, egy kemény '71-es bosszú-film kőkemény 2000-es remake-je, főszerepben Sylvester Stallonéval. Érdekesség a filmben, hogy az eredeti változatban Michael Caine játszotta Cartert, aki itt is fog feltűnni, csak egy másik szerepben (kép). Szerintem, jó kis klasszik krimi lesz ez. (Viasat3, 21.30)

Már ajánlottam egyszer, azt hiszem, A zóna című filmet, amit most megnézhetünk, ha esetleg kimaradt akkor. Na ez az igazán brutál film ma este, szikrázóan kemény és durva, mint az aszfalt, aminek közelében játszódik ez a kegyetlenül igazságos mexikói dráma, mely szociografikus mélységű kórképet rajzol a világ jelenlegi legnagyobb városában feszülő társadalmi szakadékokról, melynek csírái minden társadalomban, minden kultúrában ott vannak. (Duna, 23.15)

Utolsó tangó Párizsban a tv2-n, 23.35-től. Legendás film volt, itt mondom, ma milyen.

Szóval ez hiányzik nekünk, hogy szinte up to date fel legyen dolgozva már a tegnap, sőt, az elmúlt óra történelme, valahogy úgy, mint ahogyan ezt az amúgy előszeretettel lesajnált, szögegyszerű amik teszik. Még mindig ott szopnak Afganisztánban, Irakban, sok ezernyi hősi halottat termelve, de már szinte a kezdetektől folyamatosan készülnek filmek ebben a témában. Igaz, nagyrészt propagandisztikus célzattal, de nem kevés film született már erős kritikai éllel is. A királyság című 2007-es akció-thriller valahol a félúton van a kettő között: már megint a hős amerikai katonák mennek rendet tenni a "koszos arabok" közé, ezúttal a "baráti" Rijádba, Szaúd-Arábia fővárosába, azonban ott olyan tapasztalatok érik őket, amik elgondolkoztatják a dolgok folyásának mikéntjéről őket, de főként a nézőket. A lényeg, hogy nem lacafacáznak, odamennek, megszívják, némelyikük hazajön és elmondja, hogy szar világ van ott, ne menjetek oda. Tiszta sor, de nem is szarakodnak még mindig Trianonnal, ügynöklistával, zsigerileg tolvaj politikusok bemártásával és tisztára mosásával.

Amúgy Peter Berg filmje nem igazán jó film, leginkább úgy tűnik, hogy két dologról volt csupán elképzelése: az Al-Kaida brutális mészárlásáról Rijád külföldiek lakta negyedében, illetve az arra válaszcsapásként, ad hoc jelleggel végrehajtott közös szaúdi-amerikai akció koreográfiájáról. Ez a két jelenet nagyon ütős a filmben, sokkoló, minha valódi filmdokumentumot néznénk, ami viszont olyan jól van fotografálva, hogy minden lényeges mozzanat tökéletesen látszik. Ami viszont e két jelenet között van, az egy széteső, darabos, ritmustalan bénázás, döcögő párbeszédekkel, logikai bukfencekkel és sablonos karakterekkel. A legvégén pedig ott az idegenül fityegő, pacifista "vörös farok"... Mi meg, jólnevelt jógyerek nézők bólogatunk, hogy igen-igen, Rijád szar hely, nem megyünk oda. Csak ha ők jönnek ide. És kezdődik minden előlről. Illetve folytatódik... De legalább tudunk erről. Asanisimasa: 5/10

Szombat lesz ma. A tv2 a Casino Royale-lal próbál szembemenni a konkurencia valóságshow-áradatának, borítékolható sikertelenséggel, még akkor is, ha ez minden idők legjobb James Bond-filmje. (kezdés: 21.10) Tényleg fergeteges akciók, és végre már nem valami ótvar bájgúnár nyálgép gyakja széjjel a gonoszt, aki meg ugye ez alkalommal az érdekes tekintetű Mads Mikkelsen (kép), a mai skandináv film egyik szupersztárja.

Az m2 21.45-kor kezdődő Shakespeare-feldolgozása, A velencei kalmár nem különösebben érdekes (csak amolyan úriemberesen tisztességes) adaptáció, amiért azonban mindenképpen érdemes megnézni, az az, hogy Al Pacino benne Shylock.

Szász János a mai nap másik kortárs skandináv ikonját mutatja meg nekünk, Csáth Géza írásaiból készült Ópium című filmjében Ulrich Thomsen játssza Brenner doktort (vagyis az írót), a morfin- és szexfüggő elmeorvost, aki szerelmes lesz egyik páciensébe. A film míves munka, felkavaró és súlyos alkotás, csak éppen Csáth száraz, rezignált stílusához mérve túlzottan esztétizáló és artisztikus. (Duna, 22.00)

Közvetlenül utána, egy igen furcsa kínai filmet láthatunk, melyből, ha mást nem is, azt mindenképpen megtudhatjuk, van-e a kínaiaknak (hongkongiaknak) filmes öniróniájuk. A Kínai Odisszeia 2002 a hagyományos hongkongi repülős-kardozós-kosztümös-verekedős wuxia-filmek komédia-változata, amit nyugodtan nézhetünk akár autentikus paródiaként is. (Duna, 23.50)