asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

41. Magyar Filmszemle - Dokumentumfilmek

2010.02.03. 14:32 efes

Sajnos, akaratomon kívül nekem is hozzá kell járulnom a dokumentumfilmek méltatlan agyonhallgatásához, aminek két fő oka van, az egyik a szokásos Murphy-féle vis major, amikor senki nem tehet semmiről, egyszerűen csak a leglehetetlenebbül alakulnak a dolgok. A másk viszont bosszantó, hiszen nem tudom elképzelni, hogy miért kellett két nap alatt lezavarni a szemle dokumentumfilmes sajtóvetítéseit, párhuzamosan két teremben, miközben ez a mai, a szerdai teljesen üres? Nincs az a Kisch-szerű száguldó riporter, aki egyszerre bír két helyen lenni, két napon keresztül, huzamosan... Így a filmek feléről az összes többi újságíróval egyetemben természetszerűleg lemaradtam, a másik felének feléről pedig, lásd a fent említett vis major. Különösen bosszantó (vagy óriási mázli), hogy amit láttam, az egytől egyig kiváló és/vagy érdekes és/vagy vicces és/vagy csodaszép.

Két versenyben lévő dokumentumfilmet már korábban láttam, Almási Puskás Hungary, és Gulyás János Katalizátorok című filmjeiről már megemlékeztem, bár igencsak különböző szándékú, hangnemű, műfajú filmek, ám mindkettő igencsak magas színvonalú, érdekfeszítő mozi.

Amit most láttam, tényleg csak slágvortokban:

Cseke Eszter Fata Morgana című filmje erőteljes "ereszd-el-a-hajam"-hangulatokat felmutató zenés-dokumentumfilm valahonnan a Balkán belsejéből. Kusturicás karakterek, a menekülés hiábavaló vágya, kemény fickók a kemény világban keményen állják a sarat. Lagzi Liviu. 7/10.

Kis Anna - Házi paradicsom. A 3 esküvő című dokumentumfilm-sorozat egyik része, mely egy szó szerint lehengerlő magyar lány és egy (relatíve) törékeny, mélyen vallásos, muszlim hitű ghánai fiú konfliktusokban gazdag egymásra találásának (?) története. A filmben ábrázolt szituáció néhány elementárisan vicces pillanatot is okoz, ami azonban nem (feltétlenül) a kapásból adódó sztereotípiákból, hanem a helyzet adott komikumának lehetetlen és olykor képtelen sajátosságaiból fakad. Mindemellett a jelzett nemzeti, vagy etnikai sztereotípiákkal kapcsolatos mély tanulságokkal is szolgál ez a dicséretesen tömör, őszinte és kíméletlen, keserű és édes film. 8/10.

A tavalyi Szemlén egy tulajdonképen szép nagyjátékfilmmel bemutatkozó Nagy Viktor Oszkár az elébb említett 3 esküvő című dokumentumfilm-sorozat egy másik darabjában, a Bernadett és Sanju-ban, bízvást állíthatóan, csodáról tudósít: egy magyar India-mániás orvosnő és egy hindu férfi talál egymásra az interneten. Első személyes találkozásukkkor eljegyzik egymást, néhány nap múlva esküvő, és azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak. Bollywoodi csoda a Balaton partján. Kétség sem merülhet fel érzelmeik, szándékaik őszinteségében, az egész filmből süt és árad a naiv, de feltétlen szeretet és optimizmus. Depressziósoknak, magányosoknak megtekintése kötelező (itt pl.)! 8/10. Az élet igenis szép, nincs mese.

Domokos János Palimpszeszt című filmje Gusztav Spet, neves orosz filozófus portréja, aki 1937-ben halt meg Szibériában, a sztálini száműzetések egyik áldozataként a rengetegből. A film készítői a filozófus -ma már idős- lányával járják végig életének fontos színtereit, miközben az így feltáruló, előtörő emlékképekből, korabeli film- és híradórészletekből áll össze a tudós portréja, az adott kor szubjektív, érzékletes rajzában mintegy főalakként. Megható, szép film, mely a kiválóan megválasztott zenékkel -Muszorgszkij, Rahmanyinov, Sztravinszkij- képileg is komoly élményt képes nyújtani. Ajánlható mindenkinek, aki érdeklődik az orosz kultúra és az orosz történelem, vagy akár a mai Oroszországról sajátos szemszögből készített hiteles pillanatfelvételek iránt. 8/10.

Egészen bizarr hatású eseményt rögzít Pigniczky Réka Inkubátor című filmje. A film címe tulajdonképpen a jórészt '56 után Amerikába menekült magyarok keresztény, konzervatív, antikommunista érzelmű és gondolatiságú, magyarságukat minden eszközzel, kulturális hagyományőrzéssel, gasztronómiával, egyebekkel óvó közösségét jelenti, ahol a második (később harmadik) generációs utódok egyfajta "inkubátorban" ismerkedtek (olykor küzdenek) meg magyarságukkal, a külvilág erősen amerikaias ingereinek kölcsönhatásában. 1984-ben, egy évvel a budapesti Király-dombi forradalmi hatású előadás után ők egy Yosemite parkbéli cserkésztáborban, amúgy a capella, előadták az István, a király című rockoperát. 25 évvel ezután, 2009-ben az akkori szereplők újra összejöttek, hogy újra felidézzék az emlékeket, és a rockopera előadását. Közben azonban Magyarországon is rengeteg dolog megváltozott, mint ahogy darab előadói is. A film régi amatőrfelvételek segítségével, és a résztvevők interjúival rajzolja meg a mai amerikás magyarok egyáltalán nem egyöntetű világlátását, Magyaroszághoz való viszonyukat, amerikai és magyar indentitásukat. Nem tudom, hogy a filmet narráló Pigniczky Réka sajátosan fanyar humora, vagy a magyar nyelvet már csak kerékbe törni tudó amatőr előadók komoly(kodó) magyarkodása, elszánt művészkedése okoz olykor nevetést, olykor messzire vivő asszociációkat, a film igen pontosan mutatja meg, milyenek is valójában, milyen ma valójában amerikai magyarnak lenni. Ez is 8/10, az asanisimasa nem tud dönteni.

Főleg, hogy nem láthattam például Forgács Péter Hunky Blues, Szederkényi Juli Barlang, Székely Róbert Misike, Gulyás Gyula Idézés című filmjét, sok egyéb más között. Csütörtöktől viszont jönnek a nagy- és kisjátékfilmek.

Közellenségek (Public Enemies, 2009)

2010.02.01. 19:47 efes

Ilyen az, amikor elefántok összedugják, amilyük van, és végül megszületik az egér. Persze, szó sincs arról, hogy ez az újszülött egér ne lenne amolyan helyes kis incifinci egerentyű, tetszetős kis rágcsáló ez, fürge is, nyilván a macskát is szépen megszívatja, ahogy a nagy filmekben szokás, de ha a szülők elefántok, akkor nászuk eredménye legalábbis kiselefánt kell, hogy legyen.

A Közellenségek egy jó közepes gengszteres, lövöldözős, dobtáras Thomson-géppuskás mozi, nagyobb csipetnyi romantikával fűszerezett életrajzi film. Ha nem Michael Mann rendezte volna, ha nem Johnny Depp és Christian Bale lennének a főszereplők, ha nem Marion Cotillard lenne a főhős szerelme, akkor felfelé kerekítve kapna itt 6, esetleg 7 pontot is ez a mozi, de mivel éppen ők, az ő múltjukkal, az ő kvalitásaikkal követték el, így most kissé bosszús vagyok.

John Dillinger, a híres, harmincas évekbeli amerikai bankrabló figurájára elvileg jó választás lenne Depp, de valahogy a gyakorlatban túl súlytalan figurát alkot. Sármja megvan, de a többit nem hiszem el neki. Száguldozást még csak-csak, de hogy ez a lányok bunyinedvesítője, egy, sőt kettő darab igazi, férfias, nagy puskával agresszívoskodjon bankrablásügyileg, azt már nem. Christian Bale lenne az ő nagy ellenfele, a zsaru, ő még jobban arctalan, szürke kis figura. Cotillard meg sem közelíti Piafos formáját, néhány nagy, nedves pillantás, aztán annyi. Pedig amúgy jó színészekről van szó, akik valamiért itt bántóan súlytalanok. Lehet, hogy Michael Mann kalibrálta őket félre? Pedig ő is rendezett már egészen jól összerakott filmeket, és azt sem lehet mondani, hogy ez szétesik. Csak azt, hogy valamitől nem működik úgy, ahogy kellene. Egy 143 perces nagyszabású életrajzi drámának, ilyen alkotóktól, hengerelnie kellene, de legalábbis erről kell, hogy beszéljen mindenki. Ehelyett, bár tavaly nyári mozibemutató volt, már kint is van DVD-n, mint ahogy az a B-kategóriás tucatfilmek esetében szokásos. Ez csak egyet jelent: még a forgalmazók is érzik, ez valahogy nem lett olyan, amilyet vártak. Szóval, a Közellenségek sajnos csak egy szépen kivitelezett gengszteres akciófilm, semmi több. A jelzett okokból lefele kanyarítva, ez a film asanisimasa szerint mindössze 5/10 pontot ér.

41. Magyar Filmszemle, 2010

2010.02.01. 12:09 efes

Természetesen, idén is napi beszámolókkal fogom traktálni a drága olvasókat a Zsemléről, mint ahogy fennállásom alatt mindig. :) Borítékba csak annyit csúsztatnék most, hogy Dyga Zsombor, Hajdú Szabolcs. Az előbbit láttam, az utóbbit mondják.

A bűn árfolyama (The International, 2008)

2010.01.31. 18:37 efes

A bűn árfolyama című nemzetközi mozi tökéletesen példázza, mennyi esélyünk van nekünk, kis porbafingóknak beleszagolni abba az üstbe, ahol az igazán nagy dolgokat főzik ki az igazán nagy fiúk. Amilyen utat a szokásos tiszta tekintetű igazság bajnoka szerepben Clive Owen bejár, az utolsó néhány lépés kivételével, már láttuk kb. kismillió politikai-ügynökös thrillerben, de az utolsó néhány lépés az nagyon igazira sikeredett. Mert az csak a buta hollywoodi filmekben van, hogy Bruce Willis, Nicolas Cage, Tom Cruise vagy maga Jack Bauer sziszifuszi munkával, vértől csatakosan maga alá gyűri a világot éppen agyonsanyargatni kész Gonoszt. Tom Tykwer, a ma legmenőbb német rendező nem tagadja meg identitását, földhöz ragadt európai gyökereit: igazi rosszkedvű, cinikus, ám gyaníthatóan a legreálisabb befejezés elé állítja az ezen is elképedt, amúgy szimpatikus színészt, illetve az általa alakított karaktert. Hogy konkrétan mi ez, az maradjon a film titka, aki szereti az olyan filmeket, melyekben mocskos és felháborító üzelmeknek magas körökbe vezető szálait boncolgatják elszánt és igazságérzettől fűtött ügynökök/rendőrök/újságírók stb., az nézze meg ezt a filmet is, aki szerint ez mind összeesküvéselmélet-gyártás, az lapozzon.

Szerintem a film műfaján belül tök rendben van, még a sajátos végkifejletével együtt is, amellett, hogy izgalmas, látványos még gondolatébresztő is. A nyitó jelenet például egészen zseniális. Meghökkentő, bizarr, kellő alaphangot ad. Később sem csökken a film tempója, csupán a téma közhelyessége lankasztja a néző figyelmét: már megint a gaz bankok, fegyverbiznisz, Izrael, Kína, arabok. A valóban nemzeteken keresztül húzódó sztori, hiteles arcokkal (Armin Mueller-Stahl, Ulrich Thomsen, és sok más olasz, német, benelux és török arc) és beláthatóan hiteles fordulataival azonban gyorsan túllendít a közhelyek unalmán, a New Yorki Guggenheim Múzeumban lezavart őrült lövöldözés például kifejezetten látványosra sikerült. Tykwer ügyesen, egyénien oldja meg a film kulcsjeleneteit is, meg amúgy az egészet is, hogy mégsem fogunk néhány év múlva különösebben emlékezni erre a mozira, az éppen az itt vázolt erényeiből, furcsaságából adódik: főhőse kisember, ráadásul nem is hős, bármennyire igyekszik. Még a végső fináléban is félreállítják, ilyen esetben egy Jack Bauer kiharapná a gigáját annak, aki ilyet merészelne tenni vele... Jack Bauerre emlékszünk, Clive Owen bármennyire is szimpatikus figurájára (a filmbéli nevét is csak úgy tudom, ha megnézem: Salinger, mint a napokban elhunyt híres író, de a filmben is elmondják jó néhányszor...) nem fogunk emlékezni. Asanisimasa mégis, sőt talán éppen ezért az emberi, reális vonulatáért bírta ezt a filmet: 7/10. Ja, Naomi Watts is ismét csinos volt.

Poroló 15. - Etűdök gépzongorára (Неоконченная пьеса для механического пианино, 1977)

2010.01.31. 14:20 efes

Nyikita Mihalkov, mondhatni, burokban született. Szovjetunió egyik legbefolyásosabb művészcsaládjába teremni, igen erősen predesztináló hatással van az ember fiára, egész egyszerűen nincs mese: adott és jól kitaposott az út, amin járnia muszáj. Papája, Szergej Mihalkov írta a szovjet himnuszt (Szövetségbe forrt szabad köztársaságok... - ne menjünk megint bele) is, emelett népszerű gyermekregényeket írt milliós példányszámban, a mama, Natalja szintén író, unokabátyja, Vaszilij Koncsalovszkij festő, bátjya, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij szintén filmrendező. Ehhez képest Nyikita rögtön színész lett, Vaszilij Suksin híres színészképzőjében. Később persze, Mihail Romm tanítványaként elvégezte a filmrendezői szakot is, de első filmjét több mint évtizedes színészi pálya után rendezte csak. Színészként játszott még Jancsó Csillagosok, katonákjában is, de mindig is szívesen tűnt fel kisebb-nagyobb szerepekben saját, de más rendezők filmjeiben is.

Az Etűdök gépzongorára harmadik játékfilmje, amire sokszor hivatkoznak úgy, mint etalon az irodalmi filmadaptációk körében. A film Csehov egy befejezetlen, Platonov című drámája alapján készült, de ami alapján messzemenően jogos az 'etalon-státusz', az az, hogy Mihalkov nem törekedett a csehovi szöveg szóról szóra mozgóképre történő átültetésére, hanem a mű mélyére törve annak alapszituációját vázolta fel, a benne szereplő karakterek érzékletes bemutatásával mintegy megidézve Csehov szellemét, Csehov világát, a (múlt)századforduló vidéki Oroszországának lényegét. A film színhelyéül szolgáló dácsa lehetne akár a Cseresznyéskert, a Három nővér vagy az Ivanov színhelye is, de a szereplő karakterek is ismerősek, feltéve, ha láttunk már színházban egy-két Csehov-darabot. Mihalkov így tulajdonképpen egy általános Csehov-portrét, -panorámát készített, ám ezzel együtt a film tökéletesen egyedi, szuverén műalkotás is. Mindenképpen, minden tekintetben mestermunka. Amúgy Mihalkov e filmben is feltűnik színészként, Nyikolaj Ivanovics Triletszkij szerepében, bajuszos, vigyorgós pofa, okkerszínű jellegzetes orosz blúzban, zakóban.

A látszatkedélyesség és látszatbarátságosság maszkja alatt meghúzódó kilátástalanság, ambíciótlanság és talmi, meghaladott értékek iránti elvakult rajongás, a valóság körülményeinek figyelembe nem vétele sokban a mi, Móricz Zsigmond által megírt Úri murink (kiváló előadást rendezett belőle Bezerédi Zoltán a Nemzetiben, amelyet nyomatékosan ajánlok megnézésre mindenkinek!) ikertestvérévé teszi Mihalkov filmjét. Persze, ahogy Móricz a mi nemzeti sajátosságainkat, pöffeszkedő modorunkat, öntelt teszetoszaságunkat, felelőtlenségünket, idegengyűlöletünket és kicsinyességünket írja ki, addig Mihalkov az ő nagy orosz lelkükkel, önsorsrontó múltbanézésükkel, korlátoltságukkal teszi ugyanezt, a különbség csak sztereotípiában, a nemzeti vérmérsékletben van. Míg azonban Móricz földbe döngöl, addig Mihalkov sárgán csillanó napfényben és egy távoli táncban a búzamezőkön a kiút, a felemelkedés reményét fejezi ki. Mint ahogy az Úri muri tűnik ma félelmetesen aktuálisnak, sőt, az eljövendőkre nézve még aktuálisabbnak, úgy gondolom, az Etűdök... mondanivalója sem fakult ki a tikkasztó orosz nyárban. A film bizony süt, sőt éget még ma is. Asanisimasa szerint, főhajtással: 10/10.

Sherlock Holmes (2009)

2010.01.30. 20:03 efes

Sokan találgatták, mi lesz Guy Ritchie-vel, hiszen azok a tarantinós dialógusokkal felturbózott klasszikus európai csibészfilmek, melyekkel befutott, mára elfáradtak, önismétlőkké váltak. Volt neje ugyan belerángatta egy laza görög hajókázásba, de hát az sem sikerült valami fényesen: a nap sütött, aztán nagyjából ennyi is. Madonna inas-eres karjain kívül másra nem emlékszünk. Hová tud innen, és egy egészen biztosan bukó válás után továbblépni a tehetséges filmes? Nos, úgy tűnik, angolos eleganciával egyet félre, kissé félrebiccentett fejjel, aztán határozottan előre: a Sherlock Holmes sok tekintetben eddigi legjobb filmje.

Először is, a film bő két órás hossza ellenére végig feszes, pergő, sőt mi több, izgalmas. A jellegzetes dialógok most kissé tán szürkébbek, bár ez nem jelenti azt, hogy gyengék, csak szürkébbek, mint megszoktuk, ám ezt a sztori lendülete, az akció- és verekedősjelenetek bőven ellensúlyozza. Külsőségeiben, modorában elhagyja a klasszikus Conan Doyle-i illetve
Jeremy Brettes modorokat, ám a meghökkentő, már-már a transzcendenciába forduló bűneseteket szikrázó logikával és élesszemű megfigyeléssel, a reália talaján állva megoldó detektív (valamint állandóan zsörtölődő, ám hűséges segítőjének) karaktere lényegében ugyanaz maradt. A komoly, de még emészthető mértékű CGI-vel öregített XIX. századi London koszladt lepukkantsága reális helyszíne lett Holmes és Watson kalandjainak, a megszokott viktoriánus pedantéria helyett. Ritchie gyakorlatilag azt tette a Holmes-sztorival, amit Nolan a Batmannel: reális(nak tűnő) környezetbe helyezve modernizálta azt. Sherlock Holmes így valamiféle Sweeney Todd-, vagy Vidocq-szerű, túlrajzolt, mocskos, bűntől fertőzött világba került, ami talán nem felel meg a klasszikus eredeti szó szerinti felfogásának, de annál sokkal látványosabb és azt hiszem hitelesebb is, hiszen a viktoriánus kor élrevasalt diszkréciója mögött azért a valóságban tényleg a küszöbig ért a szar.

Robert Downey Jr. manapság nagy formát fut, új Sherlock Holmesként sármos, intelligens, hiteles, csak néha jut eszembe róla Chaplin. De ez nem baj. Jude Law Doktor Watsonja hozzá képest visszafogottabb, untermannként azonban maximum, arca van, humora, stílusa, kiváló rezonőr Holmes agymenéseihez. Hozzájuk képest viszont kissé semmilyen a női partner, Rachel McAdams a következő részből remélhetőleg már ki fog maradni. Az asanisimasa azért jól szórakozott: 7/10.

Igazság (Yengeç oyunu/Adalet, 2009)

2010.01.27. 17:28 efes

A magyar Miklauzic Márton operatőr és Kántor László producer révén kerülhetett be ez az ízig vérig török film a 41. Magyar Játékfilmszemle programjába, ugyanis személyükön kívül (Allahnak hála) Ali Özgentürk filmjének nincs köze semmihez, mi magyar. Az Igazság a mai török társadalomban meglévő mély előítéletek, kulturális hagyományok mélyét boncolgatja, bájos, néha már infantilis naivitással, ám nagy igyekezettel. Kérdés viszont, hogy milyen eredménnyel...

 

Törökország, ma

Az iszlám legeurópaibb államaként Törökország nem mérhető össze egyik más iszlám állammal sem, tulajdonképpen semmilyen tekintetben. A hajdan világuralmi ambíciókat nem kevés gyakorlati eredménnyel tápláló török kultúra történelmi léptékben is eleve markánsan megszabja az ország speciális megítélését, az ország vad ellentétektől sem mentes etnikai összetétele, az ország liberálisabb nyugati és konzervatívabb keleti részei közti feszültség folyamatos izzásban tartja a török közéletet. A Nyugathoz a többmilliós expat törökséggel, és egyre több és potensebb gazdasági kapcsolattal is foggal-körömmel kapcsolódó országba a másik oldalról a fundamentalista vallásos erők göcsörtös ujjai mélyednek, átvitt értelemben ez a feszítő, szétszaggató dinamika minden török agyában ott van, a kétezres évek fejlett technológiája, kommunikációs és gondolati szabadsága nap mint nap, percről percre ütközik az olykor középkori dogmákkal, előítéletekkel, hagyományokkal.

 

Ali Özgentürk

Az 1947-ben született filmrendező szociológiai és filozófiai egyetemi tanulmányok után színházi környezetben próbálta ki magát, színészként és rendezőként is, majd átnyergelt a filmre, ahol neves török filmesek (Atif Yilmaz és Yilmaz Guney) asszisztense lett. Több sikeres forgatókönyv után 1979-ben debütált első játékfilmjével, a Hazallal, amivel különböző neves filmfesztiválokon több díjat is begyűjtött. Következő filmje, az At (A ló), ha lehet, még többet kaszált, ám a rendező a külföldi díjak mellett hazájában bizonyos körök ellenszenvét is elnyerte, ami hosszas szabadságvesztés formájában realizálódott számára. Az ok a film kíméletlen társadalomkritikája volt, amire az akkori (1982-es) török társadalom hangosabb fele még messze nem volt felkészülve. A rendező mellett kiállt és vele szolidaritást nyilvánított az akkori cannes-i filmfesztivál teljes zsűrije és mezőnye is, azonban Özgentürk későbbi szabadon bocsátása után is csak kevés filmet rendezhetett, markánsan társadalomkritikus, baloldali látásmódja továbbra is jancsiszög a török kultúrpolitika párnái között.

 

Az Igazság

című új filmjében sem kertel sokat, a terítéken a nő, és a bűnös nő megítélése van, ami egy iszlámalapú társadalomban messze nem egyszerű kérdés, egy mégoly liberális országban sem, mint Törökország. Ugyan, a teljes arcot elfedő csador már csak elvétve látható az országban, de kendőt még mindig igen sok török nő hord, igaz, néha már akár miniszoknyához is. A nők például már régen szavazhatnak is, amit pl. svájci nőtársaik megdöbbentően sokáig nem tehettek meg, tényleg szinte ugyanolyan előjogok illetik meg őket, mint a török férfiakat, legalábbis elméletben. A gyakorlatban azért még más a helyzet. A film főszereplője egy egyetemi tanárnő, aki szemináriumán a diákjaival egy 90 éve elkövetett gyilkosság okait kezdi el kutatni. Még Kemál Atatürk államreformja előtt, tehát az ottani ántivilágban történt, hogy egy nőt meggyilkoltak, mert az nem volt hajlandó hozzámenni az őt megkérő férfihoz. A korabeli ottomán szokások a gyilkosságot jogos felindulásból elkövetettnek ítélték és a kikosarazott gyilkost felmentették, sőt még az áldozatot bélyegezték meg kurválkodással. A nyomozás során a tanárnő a diákjaival gyorsan eljut a mába, ahol a gyilkos leszármazottja fontos ember, míg az áldozat tanúja csupán egy bolond öregember. A tanárnőt élete ezzel párhuzamosan egyre zűrösebbé válik, valakik telefonon zaklatják, valaki állandóan követi. Párhuzamosan saját családi tragédiája is kísérti: anyósa ittasan vezetve (ez így önmagéban is szép egy iszlám országban) a nő férjének halálát okozza, a tanárnő nehezen békél meg a történtekkel. Húga terhes lesz egy link kapcsolatból, másik húga férje pedig köddé válik valahol a távoli Kínában. Ennyiből talán látszik is a film fő baja: túl sok melodramatikus szál bogozódik össze, teljesen feleslegesen. A nyomozásos történet megért volna egy mélyebb, sűrűbb feldolgozást, de a sok személyes mellékszál azonban szappanoperásan fecsegőssé, súlytalanná tette a filmet. Ezen nem segít a néha meghökkentő vágásokkal bakugrásokat végző film tempója sem, ami szintén az egzotikus végeérhetetlen tévésorozatokat juttatja eszünkbe. A nagy igyekezettel játszó, gyaníthatóan amatőr színészek néha már nevetséges gesztusokkal hiába integetnek, hogy higgyük már el ezt az egészet nekik, a 'Barátok közt'be szocializálódott magyar operatőr iskolás munkája sem emeli a film fényét. A neves török Özgentürk nyilvánvalóan jó szándékú új műve így legfeljebb kordokumentumként értékelhető, mint film, nem igazán. 77 percet még nem éreztem ilyen hosszúnak sosem. Asanisimasa szerint: 4/10

 

Vén csontok (Old Dogs, 2009)

2010.01.27. 17:05 efes

A Vén csontokban két aggasztóan öregedő A-kategóriás hollywoodi sztár kísérli meg újra elnyerni a nézők szeretetét. Robin Williams és John Travolta segítéségre ebben elsősorban a mögöttük álló óriási rutin szolgál, továbbá egy profi vígjáték-specialista rendező (Walt Becker) és a Disney-világ családi vígjátékainak tutibiztos sikerreceptje.

 

Robin

Robin Williamsre igazán ráférne valami kis siker, hiszen gyakorlatilag a Christopher Nolan-féle Álmatlanság óta nem játszott értékelhető filmben, ez pediglen még 2002-ben volt. Azóta jöttek hírek alkoholizmusról, elvonóról, válásról és új szerelemről, szívműtétről, de jó filmekről, mint amilyen a Jó reggelt, Vietnam, vagy a Good Will Hunting volt, sajnos nem. Az pedig, hogy az angol Megasztárban befutott jó hangú ronda néni, Susan Boyle megszemélyesítésére készül, kifejezett megütközéssel tölti el a jó ízlésű nézők tömegét.

 

John

Travolta a Szombat esti láz és a Grease bombasikere után sokáig úgy tűnt, egy(két)filmes sztárocska marad, jobbára tucatkomédiákban tűnt fel, mint bárgyú mosolyú balfék apuka, egészen addig, míg Tarantino újra felfedezte őt, és valódi sztárt faragott belőle. A '90-es években Travolta szinte minden zsánerben bizonyított, de a 2001-es Kardhal megejtően cinikus rosszfiúja óta róla sem hallani sok jót, talán a 2007-es Faterok motoron 'Easy Old Rider'-komédiája jelenthet valami új paradigmaváltást nála. Főleg, hogy azt is az a Walt Becker rendezte, aki az e cikk témájául szolgáló új Disney-filmet is jegyzi. Down-szindrómás kisfia tavaly halt meg vitatott körülmények között.

 

John és Robin

Két tökéletesen eltérő karakterű ez a két fickó, első blikkre merész húzás őket párba állítani. Williams szentimentalizmusra hajlamos, de ha nem, akkor egészen az infantilizmusig pergő humorú, intellektuális fazon, Travolta ezzel szemben egy teljesen más világ. Az ő arcberendezésével tökéletesen hiábavaló bármiféle gondolkodással kapcsolatos tevékenység eljátszása, ennek még az sem mond ellent, hogy pl. az említett Kardhalban mégis ezt játssza. Buta arca van, és ez csak fokozódik, ha mosolyog. Pestiesen szólva, Williams amolyan belbudai értelmiségi srác, míg Travolta a proli nyócker kakipisis kapualjaiból jön, még ha ez nyilvánvalóan nincs is így. Itt mégis két gyerekkori barátot, későbbi üzlettársat, két sülve-főve együtt lévő jóbarátot alakítanak. Nagyjából egykorúak, Williams három évvel idősebb Travoltánál, ám megdöbbentő, hogy legalább tízzel tűnik idősebbnek. Tekintete fáradt, mozgása enervált, talán a szívműtétnek köszönhetően, talán nem, mindenesetre szembetűnő köztük a ritmuskülönbség. Eltelik a film fele, míg sikerül megszokni őket, együtt.

 

A recept (Variáció)

Végy egy gyereket, az se baj, ha kettőt, helyezd el őket egy csonka családba, majd vond ki ebből az anyukát. Sózd rá a kissé problémás gyerkőcöket a szerep eljátszására látszólag tökéletesen alkalmatlan apukára, fűszerezd őket egy még alkalmatlanabb, de állandóan alkalmatlankodó jóbaráttal. Körítsd őket sok kalanddal, drámainak tűnő mellékszállal, valamint állatokkal. Sok állattal. Rázd az egészet jól össze, majd a végén add hozzá a végig hűvösön tartott anyukát.

 

A film

Az a baj a Disney-filmekkel, hogy borzasztóan kiszámítottak, ezért ugyanennyire kiszámíthatóak. Olyan, mint a hambi a mekiben, ki van találva az állaga, az összetevői, az íze és az illata, mindenki tudja, hogy műanyagkaja, mégis sokan megeszik. Nem múlhat el hosszú hétvége és/vagy ünnep, hogy a televíziók ne zúdítanának ránk ezekből egy ragacsos kompilációt, melyekben ezentúl a Vén csontok is helyet fog kapni időről időre. Miután megemésztettük, hogy Travolta és Williams, plusz megjelent a két kiskölyök, akár borítékolhatjuk is a végkifejletet. Ami közben adódik, az a néhány töltelék-kaland, abszolút felejthetőek, illetve emlékeinkben random össze is keverhetőek. Pillanatok alatt elröppen az a 88 perc, amiben ez a film kerül, senki gyomrát nem fekszi meg, agyának kapacitását sem veszi jobban igénybe, mint egy elsőfokú egyenlet megoldása. Ha van felesleges másfél óránk, amit arra szánunk, hogy megerősítést kapjunk arról, hogy a család egysége milyen fontos, és a papa szereti mamát, és ez milyen jó, akkor válasszuk ezt a filmet. Hogy azonban ez mérföldkő lenne akár Robin, akár John pályáján, azt nem hiszem. Asanisimasa szerint ez csak: 4/10

 

The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek, 2009

2010.01.26. 19:56 efes

Hát, vessenek a mókusok elé, én ezzel a sokak által ifjú zseninek kikiáltott Rian Johnsonnal, de főleg Bloom testvérek című filmével nem tudtam kezdeni semmit. Gyakorlatilag ásítozva szaladtam rajta végig, különösebb mély benyomások loggolása nélkül. Kis túlzással, Weisz Rachelen kívül szinte semmi érdemeset nem találtam benne... A filmbéli időtlen, kortalan és stílustalan fantáziavilág lehetne jó színtér bármilyen jó sztorira, még egy ilyen könnyed(nek szánt), bohókás(nak szánt) és romantikus szélhámos-történetre is, azonban Johnson eltúlzott ambíciói, melyek a tipikus fiatal filmesek "na most megmutatom, és belepakolok mindent, mi eszembe jut"-betegségében realizálódtak, megfoszt minden esélytől, hogy egy jó filmet lássunk.

Milliomosok aprólékosan kidolgozott forgatókönyv alapján végrehajtott átverésével foglalkoznak Bloomék (a csúnya Adrien Brody és a dagi Mark Ruffalo), anyagi haszonszerzés okából. Az utolsó eset (a multimilliomos unatkozó unoka - Rachel Weisz) azonban balul sül el, a lány szerelmes lesz Adrien Brodyba (szép magyar pár amúgy Hollywood csillagos egén!), ráadásul a fiúk foglalkozása is felkelti érdeklődését. Ha a film adatlapján elolvassuk a műfaji definíciót (adventure/drama/crime/comedy/romance), már vágjuk is a végkifejletet, az gyakorlatilag másodkérdés, hogy a dagi Bloom mit kavar közben, ráadásul ez alig követhető, annyira agyon van bonyolítva. Néhány kedves poén csalhat mosolyt arcunkra, de térdét senki nem fogja csapkodni fenenagy jókedvében. Mivel a filmben minden átverés, így az első izgalmasabb(nak szánt) fordulat után már nem tudunk semmit komolyan venni, hiszen úgyis átverés. Persze, hogy az. Viszont a film nem üt, még a végső drámainak szánt csattanó sem. Örülhetünk helyette elszármazott hazánkfiainak, ismerős tájaknak (Montenegró, Prága), aztán ennyi a bambi. Asanisimasa merő jóindulatból/pillanatnyi felindulásból 5/10-et ad erre a filmre.

Megtört ölelések (Los abrazos rotos, 2009)

2010.01.25. 13:38 efes

A megtört ölelések Pedro Almodóvar megtört művészi lendületének lenyomata. Kétség sincs afelől, hogy a spanyol mester komoly alkotói válságot élhet át, hiszen rendezők -komoly életpálya után- akkor szoktak önreflexív tematikájú filmeket forgatni, amikor megszakad az ihlet: lásd pl. Fellini Nyolc és fél. A megtört ölelésekben egy vak filmrendező és ugyanabban a testben, de más néven alkotó forgatókönyvíró boncolgatja életét, hogyan jutott idáig, mi volt ennek az eddigieknek az értelme, effélék. A megvakult filmrendező már önmagában erős képzettársításokat sugalló párhuzam, az alternatív személyiségként alkotó forgatókönyvíró pedig a személyiségének, szexualitásának kettősségére is utalhat. Ettől a köldöknézegető attitűdtől még lehet ez egy fontos film is, mint ahogy az volt Felliniében is a jelzett, de úgy tűnik, ez a film inkább csak a nézők két csoportjának okozhat örömet: akik szinte a teljes Almodóvar-életműnek ismerői, illetve Penelope Cruz feltétlen rajongói. Szomorkodásra azonban nincs ok, ugyanis ez a két halmaz azért lefed jónéhány milliónyi rajongóból álló tömeget.

A sztori nem valami különös, Almodóvar mesélt már ennél erősebbeket és "meredekebbeket" is, egy történet a sok közül, lehet akár sajátunk/sajátja is. Azonban elegáns és tiszta a szerkezete, kár, hogy a végén nincs igazi csattanó. Persze, ha az ember magáról mesél, nem írhatja bele az igazi csattanót, mert akkor az egész történetet nem mesélhetné el. A párbeszédek a már ismert példákhoz hasonlóan gördülékenyek és szabadszájúak, melyek jól ellensúlyozzák a cselekményben rejlő, latinosan melodramatikus túlcsordulásokat. A történeten belüli szituációk fesztelen lazasággal jól kidolgozottak. Penelope Cruz, nincs rá szó. Gyönyörű, ráadásul megmutatja cicikéit is, emellett azonban drámai erővel bíró színésznő is. Sármos középkorú úr Almodóvar filmben szereplő "alteregója", Lluís Homar is, ami nem felel meg a valóságnak (ui. az életben Pedro Almodóvar nem igazán az a sármos típus, persze ez nyilván ízlés dolga...). Olyan ez a film, mint amikor egy nagy író mesél csak úgy, össze-vissza, egy kávéházi asztalnál. Nyoma sincs nagy regényei lendületének, kemény odamondásainak, ide-oda ugrál időben, térben, megemlít szálakat, amiket elfelejt... de mondatai szellemesek, szórakoztatóak. Asanisimasa szerint a Megtört ölelések: 7/10.

Báthory - A legenda másik arca (Bathory, 2008)

2010.01.24. 17:28 efes

Csak tippelni lehet, mi vezethette Juraj Jakubiskót, az amúgy kitűnő szlovák filmrendezőt arra, hogy filmre vigye a mi botrányos életű történelmi világsztárunk, Báthory Erzsébetnek élettörténetét... Talán, a négymilliárd forintnyi, térségünkben gigászinak számító büdzsé elverésének lehetősége, ami minden, valamire való filmes számára egyenlő a feltétel nélküli 'Elvállalom!' kijelentésével? Más indokot még a legjobb szándékkal sem találhatunk e projektben.

Mondjuk, e filmnél (Báthory - A legenda másik arca) a nálunk sokszor tapasztaltnál (pl. Kis Vuk) jóval nehezebben merülhet fel bármiféle gazdasági sundabunda gyanúja, hiszen elég végignézni a filmet egy kézi számológéppel és némi kellékes/anyagbeszerzői tapasztalattal, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: minden egyes fillér, vagy euro-cent bizony ott van fenn a filmvásznon. A díszletek és jelmezek korhűek, színpompásak, gazdagok, a csatajelenetek tömegesek és látványosak, az egész film képi kivitelezése bár messze nem formabontó, ám kifejezetten veretes, igényes és pompázatos. Ahogyan egy történelmi kosztümös filmtől ez el is várható.

De mi vihet rá egy szlovák filmrendezőt, főleg a mai, kissé sistergős politikai helyzetben arra, hogy szlovákként egy magyar történelmi személyiségre, magyar történelmi szituációra pazarolja ezt a rengeteg pénzt? Szlovák nemzetiségű motívum, személy, utalás ugyanis nem jelenik meg a filmben, egy pár fős gyermekkórus kivételével, akik a címszereplő udvarában énekelnek el egy szlovák népdalt. Ráadásul ez az egyetlen szlovák szó is a filmben. Tehát a szlovákság nemzeti definiálása itt nem történik meg. Lehet, hogy Jakubiskót olyan faramuci szempontok vezetnék, hogy mint hátulról a szeme között találva a bikát, egy olyan magyar történelmi személyiségeket (Báthory Erzsébet mellett a szintén nem kifejezetten irgalmas szamaritánus Nádasdy "Fekete Bég" Ferenc grófot és Thurzó György nádort) állít piedesztálra, akire egy becsületes, jóravaló nemzet egyáltalában nem, de legalábbis vaskos idézőjelek között lenne büszke? Ez sem valószínű, hiszen ez elég kétélű megoldás lenne, ugyanis könnyen visszafelé sülhet el, a barbár hirtelen hősnek tetszik, valamint elég kétdimenziós megközelítési mód is, hiszen egy egész nemzetet csak a legiskolázatlanabb, legostobább néző ítélheti meg két-három egyedi figura megítélésén keresztül. Talán a legvalószínűbb rendezői motiváció egy európai-, sőt világszintű érdeklődést kiváltó középkelet-európa monstre filmalkotás bemutatása lehetett, ez, így viszont a vállalkozás egyértelműen kudarcnak ítélhető.

A három részre szabdalt történetben nincsenek markáns karakterek, ám ez nem a viszonylag világos cselekményű forgatókönyvből fakad, hanem az óvatos és túlságosan elővigyázatos színészvezetésnek és rendezői koncepciónak köszönhető. A külföldi siker vágyában, és a néhány külföldi színész (az angol Anna Friel és Hans Matheson, az olasz Franco Nero) érdekében az egész forgatás angol nyelven zajlott, de mivel a jelentős létszámú szlovák, cseh és magyar nyelvű színészi gárda és statisztéria, hogyismondjam csak, az ismert "kovivideók" angolságával pergettte Shakespeare ékes nyelvét, a rendező ezeket, a nyelvet ha nyelvtanilag nem is, de kiejtésében igencsak Kárpát-medenceien törő arcokat igen szemérmesen mutatja csak meg. Mivel így a párbeszédek gyakorlatilag csak a nézőnek háttal, illetve féloldalt fordult színészek között zajlanak (kettőnél több szóból álló mondatot csak az echte angol Anna Friel, mint címszereplő és Hans Matheson, mint Caravaggio mond bele a kamerába, ők is legfeljebb, ha háromszor) a néző nem igazán tudja, mikor, ki beszél kihez. A film legtöbb jelenetében így barokkosan burjánzó képeken látunk embereket, akik között nyilván történik valami - ha valamelyik fejét veszik, azt természetesen észleljük - de komoly lelki, érzelmi vagy szellemi szálakat sajnos nem tudunk felfedezni. Ezek nélkül azonban a film csupán egy szép, színes, lapozgatós képeskönyv, semmi más. A film éppen azzal több, hogy képes a szereplők arcát közel hozni, ha jó a színész, akkor azzal igen sok mindent el is tud játszani, látjuk a tekintetét, látjuk az érzelmeket az arcán, így a szigorúan vett cselekményen túl is történik valami a filmben. Ebben a filmben gyakorlatilag nincsenek is színészek, csak figurák a szépen fotografált képekben. Az egy dolog, hogy a legenda másik arcát sem látjuk, ahogy arra az alcím ígéretet ad, de az egyiket sem. Hogy aztán miért van egyik, vagy másik, és hogy van ez az egész, abba ne is menjünk bele.

Jakubisko vágója, számomra érthetetlenül, szinte kizárólag fade out-fade in effektet képzeli el két snitt elválasztására, ami leginkább a szemhéj ösztönös mozgását imitálja a nézőben, akinek hamarosan erősen kell küzdenie az ébrenmaradásért, hiszen ezek a szemhúnyó effektek az elalváshoz vezető egyre laposabb pillantásokat szuggerálják belé.

Elég nehéz viszont szemet húnyni a történetben rejlő, igen vicces földrajzi és kulturális jellegű "túlkapások" felett: mi a jó francot keres Báthory Erzsébet történetében az itáliai festőzseni, Caravaggio, illetve az opera műfaját gyakorlatilag megteremtő, de nem kifejezetten "turnézenészként" ismert Monteverdi? Egy korban éltek, az igaz, de sehol nem találni olyan érdemi bizonyítékot, mely alátámasztaná, hogy Caravaggio Csejtén töltött volna akár egyetlen napot is, és zsigeri meleg létére éppen a véres grófnővel létesített volna heteroszexuális kapcsolatot. Ne szóljunk még a Leonardót megszégyenítő kreativitású Péter barátról se. Egy fórumban olvastam egy kommentelőtől a legjobb magyarázatot ezekre: talán így akarja Jakubisko a filmet néző, művelt nyugat tudomására hozni, hogy Kárpátok bércei alatt is volt ám élet... Volt, de ehhez nem kell bántani szegény Caravaggiót. Szóval, szép film ez, szép film, de minek? Kinek? És miről szól? Az asanisimasa így legfeljebb 4/10-re értékeli Jakubisko drága filmjét a magyarokról.

A színház alkonya (A Nibelung-lakópark, 2009)

2010.01.20. 16:56 efes

A legendás Krétakör színházi csoportosulás egyik utolsó bemutatója volt A Nibelung-lakópark, először a budai Vár alatti Sziklakórházban, majd a germán mítoszra épülő disztópia apokaliptikus hangvételéhez még jobban passzoló Országos Pszichiátriai Intézet, a hírhedt „Lipót” omladozó és düledező falai között. Mundruczó Kornél rendező itt készítette el a darab videóváltozatát is, felemás eredménnyel.

 

A Krétakör

Én úgy gondolom, a mára legendássá vált színházi csoport elnevezése a híres shakespeare-i mondatból fakad: színház az egész világ, és én rajzolok benne egy kört a krétámmal, ez lesz benne a színpad. Persze, van még a hivatalos verzió is, amely Brecht Kaukázusi krétakör című darabjára utal, a lényeg valahol ugyanaz. A Krétakör célja egy olyan független, lebegő színházi és szellemi közeg létrehozása, ahol színész és a közönség egy szeánsz alkalmára egymásra találhat, együtt él, lélegzik, érez és gondolkodik, majd amikor vége, néhány mozdulattal mindent felsöpörhetünk. Ahogy a buddhista szerzetesek is teszik a hosszú hónapok munkájával, homokból szórt mandalákkal, ha kész, összeseprik és kezdik a következőt. Minden múlandó, de minden része az örök körforgásnak. A Krétakör is így sorjázta az előadásokat, a közönség pedig lassacskán megszaporodott. Nemsokára igen sok követ kellett megmozgatnia annak a halandónak, aki be szeretett volna jutni egy-egy előadásra, a dolgot csak nehezítette, hogy a csoportnak sohasem volt állandó játszóhelye. Az alapító-rendező Schilling Árpád, majd később Zsótér, aztán Mundruczó szinte sosem rendezett kétszer ugyanott Krétakör-előadást, így játszottak tornateremben, raktárépületben, cirkuszban és még ki tudja hol, még templomban is. Ebbe a csavargólétbe az is belefért, hogy olykor még, vendégként, hagyományos „kőszínházban” is. Provokatív hangú, szókimondó előadásaik egyfajta „dizájnja” is volt ez a függetlenség és szabadság részben valós, részben csak elképzelt mítosza, hiszen ők sem voltak képesek csak a jegybevételekből fenntartani magukat, így ez a szabadság már erősen függött a színházi támogatások rendszerétől is. Egyik utolsó – bár valamiféle alvó státuszban ma is létezik a Krétakör – előadásuk volt A Nibelung-lakópark, melyből a rendező, Mundruczó Kornél most egy összegző videóváltozatot készített. (Itt meg kell említeni, hogy a Krétakör korábban is megjelentette néhány előadásának videóváltozatát, némi ellentmondást képezve vélt/valós elnevezésével, ám az előadásokra be nem jutó nézők örömére.)

 

Térey szövege

Térey János valami eszement vállalkozásba fogott, mikor elkezdte megírni A Nibelung-lakópark című verses drámát, melynek már műfaja is, enyhén szólva, divatjamúlt. Vagy száz évvel ráadásul. Én magam is csak hallottam valakitől, aki hallott valakiről, akinek egy ismerőse állítólag az első szótól az utolsóig elolvasta a veretes szöveget – az ógermán mitológia egyik híres történetét, amely erős áthallásokkal asszociál a mai magyar valóságra, ráadásul mindez időmértékes verselésben, antik formában, de modern, sőt trendi szókészlettel... Nos, nem az a könnyed, nyár délutáni olvasmány, strandra, gyerekzsivajba. Persze, Mundruczó és a krétakörös színészek mindenképpen elolvasták, hiszen enélkül az előbbi nem tudta volna megrendezni, az utóbbiak pedig eljátszani a darabot.

 

Mundruczó rendezése

A Sziklakórházbéli, de főleg a későbbi, a „Lipót” dermesztő hangulatú pincéjében, nyomasztó folyosóin és abszurd hangulatú kápolnájában lezajló előadásokban, a négyórás hossz ellenére szinte nem is lehetett érzékelni a darab sokszereplős (a színészek 3-4 karaktert játszanak), tán még Shakespeare királydrámáit is meghaladó mennyiségű áskálódással és intrikával súlyosbított vastag szöveg-szövetét, a színészek konkrétan testközeli igen intenzív játéka, a játszóhely szelleme olyan szuggesztív élményt nyújtott, amely mélyen égett bele a nézők zsigereibe. Amolyan vándorlós színház volt, a közönség vonult teremről teremre, melyeket thrilleri atmoszférával töltött meg Mundruczó – eképpen pereg a film is, Tilo Werner bájos német akcentusú, rezignált „idegenvezetésével”, ám jelentősen megkurtított hosszban. A karosszékben azonban már nem működik az előadás szinte kézzelfogható feszültsége, már nem érezzük Péterfy Bori parfümjét, vagy Nagy Zsolt izzadságszagát, nem ugrik a nyakunkba a „genius loci” salétromos vakolat formájában, kizárólag az előadás hiteléül, Mundruczó is tudja ezt, ezért, a Krétakörhöz amúgy igenis közelálló brechti szellemben, a videóverzióban már erőteljesen rájátszik a néző darabtól való elidegenítésére. A filmet felvevő stáb bele van rendezve a darabba, bár sohasem látszik, ám hallatszik, pl. amikor a rendező sztorizik az előadás kapcsán egy németországi munkájáról... A konferanszié szerepét betöltő Tilo is folyamatosan instruálja a stábot, így mi nézők egy percre sem feledkezhetünk bele a darabba: Vigyázat! Ez csak egy zanza, egy sűrítmény, nem az igazi! A színészek is mintha csak mutogatnának, imitálnak, csak Rába Roland válik olykor ördögivé (holott tulajdonképpen félisten...). Azonban mindettől még a videóverzió csak „lefilmezett színház” marad, amely minden próbálkozás ellenére csupán egy esemény dokumentációja. Semmilyen filmnyelvi, vagy narratív trükk nem képes pótolni az élő előadás személyességét, élményszerűségét. A film és a színház két közeli rokon, úgy, mint a bálna és az elefánt. Rokonok, de egyik sem él meg a másik közegében. A Nibelung-lakópark videóváltozata így leginkább hozzávetőleges információforrásként értelmezhető, milyen lehetett a Krétakör előadása, de filmként a színház alkonya. Az asanisimasa szerint: 6/10

 

A skót kerékpáros (The Flying Scotsman, 2006)

2010.01.20. 15:46 efes

Biciklis tematikájú filmből nem sok van a piacon, gondolom, azt hiszik a producerek, hogy a bringások mind magányos majmok, ezért a róluk szóló filmet is csak néhány magányos őrült nézné meg... Hogy ez mennyire nem így van, azt bizonyíthatja az a sok tízmilliósra tehető tömeg, akik szenvedélyesen bicikliznek munkába, iskolába, kocsmába és csak úgy, akik naponta száz kilométert tekerve minden este a Tour sárga trikóját álmodják, mikor ágyba szédülnek, akik nyaktörö sebességgel száguldanak le a hegyekről, fák-bokrok között szlalomozva és akik ugyanitt taposnak vért izzadva felfelé, szóval mindenki, ki két kereket lábbal hajtva közlekedik, mindegy milyen okból, milyen indokkal és milyen célból. Hozzájuk szól A skót kerékpáros, meg úgy általában a sport-, életrajzi és sportoló életrajzi filmek kedvelőinek, továbbá volt, leendő és gyakorló sportolóknak, akiket már egyszer megcsapott a bajolinkenőcs, öltözők és a teleizzadt mezek szaga.

Sportfilmmel elég nehéz komolyat bukni, hiszen aki valaha sportolt, akár csak az általánmos iskolában, a kislabdadobó versenyen, az tudja, a sportban természetszerűleg ott van a dráma. A győzelemért küzdeni kell, a küzdelemben pedig mindig vannak nyertesek, de vesztesek is, kiknek a sorsa maga a színtiszta dráma. Még nagyobb a feszültség, ha egy nyertesből válik vesztes, vagy fordítva, továbbá, ha valaki esélytelenségből lesz mindent legyőzővé, rengeteg variáció létezik.

Életrajzi filmmel nagyjából hasonló a helyzet, hiszen általában ismert ember életét szokás megismertetni film formájában a nagyközönséggel, hiszen az ismert ember sikeres, de amíg ezt elérte, az sok tanulsággal szolgálhat a sok kis sikerre áhítozó nézőnek, akik hálásan fogadnak minden receptet, melyből erőt meríthetnek. Ennek van egy hátránya, hogy a poént, a végkifejletet valószínűleg minden néző ismeri. Ám az addig vezető út vélhetően kielégíti az érdeklődőket.

A skót kerékpáros e kettő kombinációja, bár a címszereplőt nem biztos hogy mindenki ismeri. Graeme Obree pedig valóban élt, sőt él még ma is, tekintve a filmben ábrázolt történések 1993-94-ben zajlottak le, nagyjából úgy, ahogyan a filmben látjuk, természetesen filmszerűre dramatizálva. Douglas Mackinnon rendező lendülettel, elegáns szerkezetben meséli el Obree történetét, azonban éppen ebből fakadóan olykor fontos motivációkon lendül túl (gyerekkori traumák), melyekből fakad egyrészt a mániákus teljesítménykényszere, de felnőttkori depressziója is. Persze, jelezve vannak ezek is a filmben, csak a kellő súlyát nem érzem. A világbajnokságért, és még előtte, az azon való részvételért való, majd később a nemzetközi szövetség maffiájának akadékosokodása ellen való küzdelem dominál inkább, Obree lelkét, személyiségét csak nagy vonásokban ismerjük meg - holott ez szerintem legalább olyan lényeges egy sportolónál, mint maga a küzdenitudás. A bajnok Obree így kissé távol marad (Jonny Lee Miller sem hozza közelebb), és nem válik túl szimpatikussá sem, bár az ilyen fanatikus csúcsvadászok szinte mindig kiállhatatlan emberek. Így a film elsősorban a nagy teljesítmények knowhowja iránt érdeklődőknek nyújthat örömet, Obree képét viszonylag kevés nem skót fogja kitenni a falra (persze, Lance Armstrong sem szimpibb csávó semmivel... ezek ilyenek). Biciklizni viszont necesse est, és a film is abszolút nézhető, ezért az asanisimasa-index: 6/10.

Az irányítás határai (The Limits of Control, 2009)

2010.01.19. 18:17 efes

Az irányítás határaiban Jim Jarmusch tulajdonképpen eljutott a filmkészítés határaihoz, hogy lehet-e történet, párbeszédek, egymással legalább minimális kapcsolatban lévő karakterek nélkül filmet készíteni úgy, hogy a végeredmény mégis minimális mértékben megfeleljen azoknak a kritériumoknak, melyek alapján filmnek lehet nevezni egy egységnyi hosszúságú mozgóképet?

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vénvizeknek folyásán, vontatóim már nem jöttek velem... - e magányosan sodródó tutajról szóló idézet a mottója a filmnek. Ez lehet a kezdete is egy filmnek, de inkább Jarmusch öndefiníciója, egyben használati utasítás is az elkövetkezendőkhöz. Jarmusch magányos alkotóként feszegeti a filmes fogalmazás -létezésének- határait. Mesterei, példaképjei, a "vontatók" már mind fáradtan kidőltek, feladták a küzdelmet.

Egy szoborarcú fekete férfi megbízást kap egy munkára (művelt filmrajongók lévén tudjuk, hogy gyilkosságra, hiszen ilyen szituációban gyilkosságra szoktak megbízást adni), amit több lépcsőben, egy utazás során részenként megkapott instrukciók alapján végre is hajt. Ennyi a történet. Utazás, road-movie, mint tulajdonképpen majd' minden Jarmusch-film.

A világmindenségnek nincs középpontja, és nincsenek határai - hangzik el többször a filmben, további sorvezetőként. Eképpen a filmnek sincs középpontja, határai meg végképp nem léteznek. Jarmusch önkényesen szemeli ki magának főhősnek a fekete fickót, nyilván ott ült abban a reptéri váróban, melyben megtörtént a megbízás. Közben repülők szálltak le, szálltak fel, egy kisfiú sírt, mert otthon felejtette kedvenc játékát, odébb egy ballonos férfi idegesen pillantott a bejárat felé, nyilván várt valakit, két lány viháncolt, nyaralni utaztak valahová délre, a háttérben két biztonsági őr sétált el. Banális, hétköznapi történések a világmindenség egy észrevehetetlenül vékonyka szeletében. Hogy mégis ezt látjuk, az csakis azért van, mert egy filmrendező, aki filmet rendez, úgy gondolja, most nem ezeket, hanem a fekete férfit mutatja meg nekünk. És eljátszik vele a varázsos spanyol helyszíneken, melyekből ez alkalommal Christopher Doyle rendezi meg Jarmusch kedvenc geometrikus képkompozícióit. Belebújik a fekete emberbe, hogy semmi kis története kapcsán elmélkedjen a művészetről, a filmről, az élet értelméről, és azokról a helikopteres fekete öltönyösökről (a művészetet elfonnyasztó pénzvilágot uraló lelketlen pénzemberekről?), akik miatt már semmi sem olyan, mint régen. E melankolikus és kissé naiv elmékedés végén még naivabb poén ül: a művészet igazságot szolgáltat. Áme... Kifut a film, ennyit a világmindenség mára rendelt szeletkéjéből.

Jarmusch új filmje pályáfutásának leglégiesebb, de mégis legsúlyosabb filmje, nem csoda, hogy a legtöbb rajongó sem tud vele mit kezdeni, nemhogy az utcáról beeső "mezei" nézők. Sőt, még a kritika is megosztott, sőt túlnyomó részben értetlenkedik. Nyilván elszoktunk - vagy tán soha nem is szerettük - ha egy film sehonnan nem tart sehová, csak úgy van. Az efféle alkotások felfogásáshoz, megértéséhez elengedhetetlen szükség van arra, hogy kíváncsiak legyünk az alkotóra. Valahogy úgy, mint ahogy mestert választanak a tanítványok, pl. filozófiában, vagy távol-keleti harcművészetekben. Az efféle mesterek nem ordítják az arcodba, hogy gyere be hozzám, én vagyok a legjobb, majd én megtanítalak legyőzni a világot, hanem ülnek benn a dojó-ban, aki tanítványa lesz, az úgyis megtalálja majd. Jarmusch markáns életművével, minimalista felfogásával kijelölte az utat, melyen jár, aki követni akarja útján, követi. De ehhez akarni kell, a mester nem könnyíti meg senki számára az utat. Már letett arról is, hogy tanmeséket mondjon, a szamurájok erkölcséről, például, már csak csendben ballag és arra sarkall, hogy közben magadra figyelj, a gondolataidra figyelj, a környezetedre figyelj.

Hogy Jim Jarmusch új filmje, Az irányítás határai micsoda? Talán egy frappáns mondat arról, hogy milyen hülyék vagyunk, hogy hagytuk, hogy kilopják kezünkből sorsunk, gondolataink irányítását. Ha még picit észnél vagyunk, talán még viszaszerezhetjük. Talán teszt, hogy meddig terjed a nézők türelme. Talán kísérlet, mettől meddig film, mint műalkotás, mettől meddig film, mint a valóság pillanatnyi állapotának rögzítésére szolgáló médium egy kétórányi mozgóképből álló szekvencia. Vagy mit tudom én... Ha pontozni kell, akkor pillanatnyilag, az asanisimasa szerint, ez: 9/10.

Ember a magasban (Man on Wire, 2008)

2010.01.18. 21:13 efes

Micsoda csodálatos műalkotás! - mondta állítólag a már idős és mindig is excentrikus gondolkodású híres német zeneszerző, Karlheinz Stockhausen, amikor meglátta a híradóban a lángoló, füstbe burkolózó, majd összeomló World Trade Centert. Nem sokára azonban, 2007-ben meghalt, így nem láthatta egy, az ikertornyokhoz köthető valódi műalkotás létrejöttéről szóló dokumentumfilm bemutatását, mellyel rendezője, James Marsh rögtön dokumentumfilmes Oscar-díjat is nyert. Az Ember a magasban Philippe Petit francia kötéltáncos-gerilla hajmeresztő és életveszélyes mutatványának előkészületeiről, megvalósításáról és magáról a mutatványról szól, melyet Petit 1974-ben követett el.

Mi lehet művészi abban, hogy egy pasas egy kötélen sétálgat? Hát talán az, hogy ez a kötél 414 méter magasban feszült, az akkori világ legmagasabb épületének ikertornyai között. Talán az, hogy az akció előkészítése és maga az egész mutatvány a legteljesebb titokban, szinte a kémek módszereit megidéző konspirációban zajlott. Hogy Petit, az ember a magasban, egy valódi modern művész, aki műve a pillanatnak szól, annak a negyven percnek, amely alatt nyolcszor (!) táncolt oda-vissza a két torony között, s talán azért, mert ez a negyven perc olyan összpontosítást, olyan erőfeszítést és olyan rákészülést igényel, mint kevés ember által végrehajtható dolog. Ráadásul tökéletesen értelmetlen az egész, Petit személyisége mégis az emberi cselekedetek legnagyszerűbbjei közé emelte azt.

Marsh a résztvevők interjúiból, korabeli dokumentumokból, fényképekből és filmfelvételekből, valamint az események stilizált rekonstrukcióiból egy játékfilm hosszúságú és kalandfilm-szerűen izgalmas mozit rendezett, melynek még tévéképernyőn való megtekintése is komoly próbának teszi ki térérzékelésünket. Csodálatos film, az asanisimasa szerint is: 9/10.

süti beállítások módosítása