asanisimasa

A valóságban megtörtént sztorit feldolgozó Owning Mahowny-ben Philip Seymour Hofmant láthatjuk az éppen beinduló bankárkarrierjét, idült játékszenvedélyétől hajtva, hónapok alatt porrá zúzó lúzer szerepében. Ekkor, 2003-ban már mindenki számára nyilvánvaló, hogy Hoffman messzemenően képes egy személyben a vállán elvinni egy filmet, és manapság nem nagyon van a piacon nála alkalmasabb színész, aki az élet kihívásaival sziszifuszi küzdelmet folytató és törvényszerűen elbukó kisember figuráját érvényesebben tudná megformálni. A kérdés ez esetben az, hogy egy szerencsejátékfüggő sikkasztó bankár története képes-e a nézői érdeklődést fenntartani a szokásos bő másfél órában?

Meglepetés számomra, hogy igen. Persze, egy hozzám hasonló, pénzügyekhez és kisebb gazdasági jellegű manipulációkhoz, stiklikhez tökéletesen analfabéta nézőtől olykor bizony komolyabb figyelemösszpontosítást kíván a film, hogy legalább részleteiben követni tudja Mahowny kavarásait, hogy miért kell Vegasból Torontóba, bérelt repülőn egyetlen aláírásra odaszállítani a fiktív számláját kezelő könyvelőt, és hogy az illető, mikor kinek a számlájával, mit csinált, de a film végülis kifejezetten izgalmasan telt. Hoffman természetesen ismét zseniális, de nagyon jó mellette az örökké keze megkérésére váró, de mindig hoppon maradó, kissé idétlen barátnő szerepében Minnie Driver is. Richard Kwietniowski rendező a tipikus szenvedélybeteg-történetet kissé fanyar humorral, de beleérzéssel és a kellő tragikummal meséli el, a film léptékeinek pontos megértéséhez tisztában kell azért lenni a Toronto-Atlantic City-Las Vegas háromszög földrajzi viszonyrendszerével is. Súlyos ezer kilométereket repked itt azért, egyetlen hétvége alatt függőségétől hajtva és hitelezői által űzve Mahowny-Hoffman. A játékszenvedély hatásainak realisztikus és hiteles bemutatása miatt e film felfogható akár egy speciális Trainspottingnak is. Mahowny története kétséget sem hagy afelől, hogy a megrögzött szerencsejáték és a heroin között tulajdonképpen semmi különbség nincs, hatásmechanizmusuk gyakorlatilag ugyanaz, viszont hasonlóan meg is lehet tőlük szabadulni. Asanisimasa szerint a film 7/10.

Hát, Howard McCain sikeresen belezsúfolt mindent ebbe az első igazi, szélesvásznú játékfilmjébe, amit szeret nézni és olvasni. A kívülállóban benne van minden sárkányölő Szent Györgytől és a kelta, ógermán, gael és viking mondák szent kardjaitól kezdve a Gyűrűk ura több motívumán és szörnyén (balrog) keresztül az Alien- és Predator-filmekig. Így, mint minden katyvasz, ez is csak egy katyvasz, hiszen minden jelenetét, minden akcióját már láthattuk valahol, akár több más filmben is, más-más variációban.

Ehhez képest mégis sikerült viszonylag homogén filmet összehoznia, sikeresen vegyíti az alap vikinges, sörözős, kardozós, pajzsos mesét a sárkányosdival és a Földre érkező űrhajós szörnyvadász sztorijával. A látszólag teljesen eltérő jellegű szálak viszonylag simán fonódnak össze, hogy végül egy teljesen átlagos scifi-fantasyt eredményezzenek. Még az emberi történelembe beleszőtt sci-fi elemek sem teszi e filmet egyedivé, hiszen aki benevez erre a mozira, valószínűleg már régen túl van a például Csillagkapu-szérián, ahol az alapkoncepció lényege, hogy az óegyiptomi kultúra istenei tulajdonképpen földönkívüli lények. Jim Caviezel profi romantikus hős, rajta sem múlik semmi, talán a látványba lehetett volna kicsit több pénzt ölni, és akkor talán még holnap is emlékeznénk e filmre. Így azonban ez csak egy tuti közepes, asanisimasa szerint: 5/10.

Na, Menace II Society az a film, amit mindenképpen látni kell, mielőtt bármit is gondolnánk, bármit is mondanánk a gettó-feka-nigga-ganxta dologról. A Hughes-testvérek 1993-as gránitkemény opuszában benne van gyakorlatilag minden, amit a tárgyról tudni illik, a jellemzően több generációs drog-karrierrel, bűn-spirállal, társadalmi, kulturális és vallási motivációkkal együtt. A film a mai napig érvényes és aktuális, s ami még emel fontosságán, hogy megállapításai gyakorlatilag érvényesek a világon mindenhol, ahol etnikai vagy vallási alapon összetömörülve élnek kisebbségek.

Nincs köze a filmnek az eMTíVí-n és a többi zenecsatornán korlátok nélkül a nézők nyakába zúduló műanyag arenbí, gangsztarepp és egyéb más, elsősorban vadul gesztikuláló, kigyúrt, tetkós fekete férfiak és kilométerhosszú combokon észveszejtő sebességgel seggüket rázó fekete nők által elővezetett gagyiműfajokhoz sem, gyakorlatilag a valóságban minden bizonnyal minden úgy van, ahogy e filmben látni lehet. Hughes-tesók nem magyaráznak semmit agyon, de nem is szégyenlősködnek, mindent a nevén neveznek, mindent megmutatnak kendőzetlenül, egy szemernyi érzelgősség nélkül. A magyar szinkron fájdalmas, de eredeti nyelven, magyar felirattal az élmény brutális, ha hagyunk magunknak utána bő félórát, hogy rendben összekanalazzuk magunkat. Asanisimasa szerint: 8/10.

Néhány kolléga meglehetősen nagy vehemenciával vetette magát bele a Halálkeringő című új magyar thriller ekézésébe, holott talán azon kellett volna elgondolkozniuk, mikor láttak utoljára magyar thrillert. Vagy akár egy, a világon bárhol (értsd: mindenhol), akár még bátortalanul is simán vállalható, igényes kivitelezésű bármilyen magyar zsánert... A film persze messze nem hibátlan, de semmi szín alatt nem lehet úgy lesöpörni az asztalról, mint általában 10 magyar filmből 9-et. Igen sok pozitívum is fellelhető a filmben, melyek javarésze szinte kiveri az ember szemét, ezek nem észrevétele nagyfokú látáskárosodást feltételez (vagy éppen magukon felejtették a 3d-szemüveget...).

Köves Krisztián Károly képzőművész végzettsége meglátszik első játékfilmjének minden kockáján. Én még nem láttam ilyen alaposan végiggondolt és meg is valósított látványkoncepcióval rendelkező magyar zsánerfilmet, mely ugyan egyáltalán nem tekinthető minden pixelében eredeti műalkotásnak, hiszen azért vastagon visszaköszönnek a filmben hasonló műfaji párhuzamok, videoklippek motívumai, de legalább visszaköszönnek, és ebből a szempontból abszolút működtetik is a filmet. Dobóczi Balázs operatőr és Fiers Ádám vágó túlzás nélkül világszínvonalú munkát végzett, s ha azt vesszük, hogy ez a film mindhármójuk nagyjátékfilmes bemutatkozása, ez komoly bizakodásra adhat okot a jövőre nézve.

A rendező látványközpontú gondolkodása -némiképp paradox módon- a film egyik nagy hibája is, hiszen a sztori, mint olyan, azért elég sovány. Éppen, hogy elégséges, persze a thriller éppen az az a műfaj, amit nem szabad túlírni, gyakorlatilag egy újsághír is szolgálhat szüzséként. A kissé eltúlzó dizájnban lepukkantott polgári lakásban játszódó klausztrofób kamarajáték sztorija eképpen nincs túlbonyolítva. A gyilkosság, nagy táska kokó, pénz, díler és mocskos zsaru a műfaj toposzaiként szinte kötelező elemek, a terhes nő-szál és a apa-lány szál tekinthető egyedi motívumoknak - a végig a lakásban játszódó filmben ennyi épp elég. A kellő fordulat-szám is megvan. Szabó István (felvett név, én aggályosnak tartom, legalább egy szám, betű közbeszúrása illendő lenne, ha már mindenképpen Szabó Istvánnak akarja magát hívatni az író, be sem tudom tenni a címkefelhőbe, hiszen ez a név már foglalt...) a dialógokkal nem tudott igazán mit kezdeni, jellemző magyar betegségként, a mondatok idegenül, irracionálisan és idétlenül esnek ki a színészek szájából. Rosszak a mondatok. A film közepét kitöltö hosszú apa-lánya beszélgetés azért unalmas, mert fecsegés csupán, ráadásul elmondanak itt mindent, amit a nézőnek kellene a képekből, jelenetekből kikövetkeztetnie. Itt egy mély, szinte bergmani mélységű, pszichologizáló párbeszéd, a maga szaggatottságában, impulzív érzelmi kitöréseiben sokat dobott volna a filmen. Persze, jó dialógot írni a legnehezebb, egy sztorit szinte bárki el tud kapni és össze tud kutyulni úgy, hogy az legalább a minimális érdeklődést fenn tudja tartani a nézőben. E filmben épp ennyi sikerült.

Egy ilyen sűrűnek képzelt kamaradrámában igen fontos a színészi játék, Kern András és Dobó Kata korrekt teljesítményt nyújt. Kern szinte végig feledtetni tudja a showműsorokban és tinglitanglikban eléggé szétjátszott, közismert felületét, elképesztően gyűrött, borostás arcával kitűnően hozza a mocskos zsaru-rossz apa figuráját, melynek lélekkel való megtöltése nemcsak a terpeszben kidüllesztett pocakban, hanem néhány finom és elegáns színészi gesztusban is megnyilvánul. Dobó Katát, ha valaminek, hát éppen egy mocskos szájú, drogos kurvának nem tudtam volna soha elképzelni, ám itt többnyire el tudtam ezt hinni neki, csak néhány picsa és fasz esett ki kissé idegenül a száján a sok közül. Az aktív drogos előélet viszont kicsit erősebb sminket és még ennél is ziláltabb idegrendszert kívánt volna. Ennek ellenére/ezekkel együtt is kifejezetten jó alakítást nyújtott. Mészáros Béla áldozat csupán, Lengyel Tamás lehetett volna lényegesebb rohadtabb és gonoszabb, figurájára jó példa lenne John Leguizamo Tybaltja a Rómeó+Júliából.

Ha azt vesszük, hogy thrillernek eleddig két értékelhető darab (Dögkeselyű, bár az csak részben ez a műfaj, és a Skorpió megeszi az Ikreket...) született a magyar filmtörténetben, szégyenkezésre semmi ok, velük is, de jónéhány külföldi hasonló műfajú filmmel is eséllyel veszi fel a versenyt Köves Krisztián Károly rendezői debütációja. A Halálkeringő érdekes, hatásos darab, megér bőven egy próbálkozást, hiszen ilyet magyar filmestől még nem láttak, de Dobó Katától és Kerntől sem. Persze, jó kedvre nem fog senkit deríteni a film, de ez szintén műfaji sajátosság, ami rendben is van így. Asanisimasa szerint 7/10.

Ken Loach nem hagyott fel az angol alsó-középosztály kínkeserves életének, jellemző problémáinak feldolgozásával, hiszen új filmjének hőse is egy egyszerű postás, azonban a komor drámák, társadalmi igazságtalanságok után ezúttal egy vidám drámában végre az igazság győz.

Anglia, alulnézetből

Ken Loach -Mike Leigh mellett- az angol filmgyártás dokumentarista irányzatának világszerte elismert kismestere. 1967 óta filmez, első filmje a Szegény tehén (valóságban inkább Ostoba tehén, hiszen az eredeti Poor Cow inkább ezt jelenti az akkori angol szlengben) már az elején felvázolta Loach pályájának irányát: a film egy állandóan rossz döntéseket hozó fiatal nő drámája. A Kesben egy kitaszított kisfiú és egy sólyom „barátságáról” mesél, de az elkövetkezendő alkotások is rendre nehéz sorsú angolok sorsát mutatja meg általában komor, megrázó drámákban. Olykor készít történelmi tárgyú filmeket is, sőt krimit is, azonban ezeknél is mindig érezni Loach erős társadalmi és szociális affinitását. A nyolcvanas évek közepétől gyakran foglalkozik az Angliába nagy számban érkező, különféle nemzetiségű emigránsok beilleszkedési problémáival is. Szinte mindegyik filmjére jellemző a karakterek hiteles kidolgozása. Sohasem kompromisszumokat keres, mindig az adott problematikus szituációra irányítja a figyelem fénykörét. Hősei sokszor izgága, balhés, törni-zúzni kész, akár önnön sorsuk rombolására is kész emberek. A Barátom Eric hőse is kicsit ilyen figura, Eric ötvenes postás, aki második feleségétől származó két, igencsak zizi fiával él együtt – az egyik saját, a másik örökbefogadott „intézetis”. Élete zűrös, szerencséjére, egy összetartó kollektíva tagja a Postán. A haverokkal együtt járnak sörözni és meccsre, mindenki hithű Manchester United-drukker. Azonban Eric társasága nem csak amolyan ivócimboraság, komoly dolgokban is lehet rájuk számítani, ám Eric magánéleti gondjain még ők sem képesek segíteni. Egy füstös este Eric előtt, mintegy csodatévő dzsinnként megjelenik imádott bálványa, a MU hajdani nagy sztárja, Eric Cantona, aki ha nem is egy csapásra, de lassan reményekkel kecsegtető mederbe segíti a postás Eric életét. Közben persze történnek „események”, melyekben komoly szerepet kapnak a haverok, előkerül néhány baseball ütő, továbbá egy pisztoly is, de ami a lényeg, Eric-kel újra szóba áll első szerelme és felesége, Lily.

Ismét erős karakterek

Nem véletlenül jelölték Steve Evanst a postás Eric megformálásáért Európa Filmdíjra, szinte nem is hinnénk el, hogy igazi, professzionális színész alakítja a kissé pánikbeteg postást, pedig Evans profi. Viszont olyan hús-vér figurát hoz, olyan zsigeri erővel, hogy el sem hisszük, nem volt soha postás életében, nem élt együtt két kutyarossz fiúgyerekkel, és nem használt el két feleséget. Még a fogsora is rendben van, illetve nincs, hiszen egy manchesteri levélkézbesítőnek nem nagyon telik a méregdrága angliai fogászati kezelésre. Kollégái közt is akad néhány húsvér figura, pl. a Fasírt becenevű (John Henshaw, aki érdekes módon szintén színész...), aki olyan tájszólással tolja a manchesteri angolt, hogy cambridge-i nyelvvizsgás legyen a talpán, aki megérti. Én is csak angol felirattal bírtam követni a filmet, de remélem nem is szinkronizálják le, mert angolul kicsit tudóknak élmény hallani ezt a nyelvet úgy, ahogy valóban beszélik. Jól jön a felirat Eric Cantona esetében is, aki erre a vaskos manchesteri szlengre még ráteszi egy lapáttal az ő saját francia akcentusát. Az sem semmi nyelvi élmény, ráadásul annyira erős karakter, hogy a híres és balhés focista saját magát játssza, nem is rosszul.

Az eredmény

Ken Loach alapvetően realista szemléletű életművében talán először használ filmje dramaturgiájában irracionális elemet. Az Eric postásnak megjelenő Cantona ugyanis a filmben végig csak a postás képzeletében van jelen, ám a vele képzeletben, sőt inkább hallucinációban folytatott többszöri lelkifröccs az, amelyik Eric-et élete megjavítására ösztönzi. Loach mágikus realista kísérlete végül egy helyes happy enddel végződő filmet eredményezett, melynek vannak jelenetei, melyeken akár hangosan is lehet nevetni. Eddig talán Ken Loach-film ilyen hatással még sohasem volt a nézőre. Ezzel persze, messze nem lekicsinyelni szeretném Loach mélyenszántó hajdani drámaiságát, hiszen azért itt sem rózsaszín cukormáz vonja be a vége főcímet, inkább csak arról van szó, hogy ez alkalommal Loach nehéz sorsú hőse lehet, hogy nem jár olyan rosszul. Élete talán belezökken a normális kerékvágásba. Itt ez jelenti a happy endet. Amúgy, bár kissé keserédesen, de szórakoztató a film, különösen MU-drukkereknek, de másnak is, aki egy hangsúlyos megerősítő igenre vágyik a barátság és az összetartás fontosságáról. Az asanisimasa szerint: 7/10

A Fekete kefével Filmszemlét nyerve debütáló Vranik Roland második játékfilmjében, az Adás-ban, egy utópikus, színes álomköntösbe bugyolált médiaszociológiai kísérletet mutat be: mi történik velünk, ha egyszer valamilyen okból minden eltűnik a világ összes képernyőjéről. Prekoncepció: annyi biztos, hogy semmi jó...

A képernyő hatalma
Akik ezt a szöveget olvassák, túlontúl is tisztában vannak vele, mit jelent, ha egyszer csak elsötétül a képernyő, s akárhogyan, majd akármivel püföljük a billentyűzetet, sehogyan sem sikerül egy kósza villogó pixelt varázsolni a fekete monitorablakra. Nincs olyan ember, aki örülne egy ilyen eseménynek, legfeljebb az unatkozó hanyagolt családtag, de ő is csak addig, amíg le nem ül a gép elé. A dolognak azonban ez csak az egyszerű mezei júzer által legkézenfekvőbben felfogható tragédiája, amikor 87. percnél hirtelen elsötétül a képernyő, és nem látod a film végkifejletét, amikor végre eljutsz a 10-ik pályája, aminek már látszik a vége, és hopp! És nem látszik az égadta világon semmi. Azonban ha jobban belegondolunk, rá fogunk jönni, a modern élet mennyi területén nélkülözhetetlen a képernyő. Kezdjük ott, hogy az erőművek irányítótermében is monitorokon keresztül irányítják a termelést, ha nincs monitor, áram sincs. Ha nincs áram, semmi sincs. Megállnak a kórházak, az üzemek, leolvadnak a hűtők, elébb-utóbb nem lesz mit enni, aki megbetegszik, arra fel is adhatják egyből az utolsó kenetet, hiszen nem lesz hol meggyógyítani, nincs termelés, nem keresnek az emberek, stb., stb. Nincs tévéműsor sem, ahonnan információkat lehetne szerezni, hogy most mi van? Természetesen internet sincs. Nincs rádió se, hiszen a rádióstúdiókban is monitorokon üzemeltetik az adást. Nincs újság se, hiszen ma már szinte mindenhol számítógépen tördelnek. Egy szóval, könnyű belátni, vége a világnak. Vranik Roland ezzel a gondolattal játszik el második játékfilmjében.

Világvégéhez apokaliptikus helyszín
Az elképzelt világvége-szituációhoz olyan helyszínt kellett keresni, amely nem rendelkezik speciális ismertetőjegyekkel, hiszen általánosnak kell lennie. Civilizáltnak is kell látszódnia, hiszen ahol sohasem volt áram, ott ez az egész nem okoz semmilyen problémát, ők lesznek a túlélői ennek, azonban a film nem róluk szól, hanem rólunk, akik már nem tudnak élni villamosenergia nélkül. Mivel az élelmiszertermelés is régen leállt, valamit kell enni a megmaradt lakosságnak, így a legjobb választás, ha tenger melletti a helyszín, hiszen a tengerből azért lehet halászni. Hosszas keresgélés után az alkotók rátaláltak a romániai Konstancára, amely minden szempontból tökéletes választásnak bizonyult. Kellően lepusztult, hogy el lehessen hinni róla, hogy a világ végét éljük épp, viszont a tengerparti városban van azért decens villanegyed is, amely képes elhitetni velünk, hogy van mit sajnálni, hajdan e régi világban voltak szépségek is. És a nappalikban jól mutatnak a hatalmas plazmatévék sötét képernyői. Konstanca még annyiban is jó választás, hogy építészete sokban emlékeztet a budapesti házakra, így nem lesz nehéz magunkénak érezni a problémát, minden szemszögből. (Érdekes, hogy Mundruczó is Románia távoli vidékein találta meg a helyszínt, hasonlóan apokaliptikus drámájához, a Deltához.)

Lassú, kíméletlen adásmenet
Vranik második filmje sem lett egy szemet kápráztatóan pörgős mozi, lassú, kíméletlen monotóniában peregnek a világvége másodpercei, azonban úgy gondolom, ez a helyén van, hiszen így a néző zsigerileg élheti át a képernyőmentesség gyötrelmeit, igen, a mozivászon előtt. A lehető legfurcsább dolgok történnek az emberekkel. Az, hogy anarchia van, talán természetes is. Kizárólag tartós élelmiszereket lehet kapni, valamint dohányárut és alkoholt. Mindenki iszik. Egyesek nem képesek aludni, hiszen mindig a tévére aludtak el. Mások idegbetegek lesznek, de legtöbben az unalomtól szenvednek. (Sajna, kicsit a néző is.) Számomra szimpatikus a világításhoz minimálisan szükséges áramot adó akkumulátorok edzőtermi futópad segítségével történő feltöltése, ezt a valóságban is be lehetne vezetni.
Vranik hősei a képernyő halála után sem képesek már anélkül élni, ha nincs tévé, akkor az ablakon bámulnak ki, ha fal húzódik előttük, hát azon vágnak lyukat. Érzelmeik eltompultak, kapcsolataik is primitívek, konfliktusaik rendezése is az. Vranik utópiája negatív utópia, egyfajta post-war-dream movie, még ha szó sincs háborúról, fel sem merül, hogy bármi is pozitívan változna, ha a "doboz" elpusztulna. E negatív utópiához tökéletesen illő geometrikusan komponált minimalista beállításokat fényképez Pohárnok Gergely. Terhes Sándor megrázóan adja a tévé nélkül katatón állapotba jutó tévéfüggőt, amikor a film végére mégis megteremti magának a "bámulnivalót", az katartikus. Rátóti Zoltán drámaian, Hajduk Károly pedig érzékenyen alakítja a két másik testvért, e triász kvázi tragédiája képezi a film cselekményét. Vranik Roland második filmje lassúsága és depresszív, melankolikus hangulata miatt nem kifejezetten nézőbarát alkotás, ám akinek bejön a Tarkovszkij: Stalker - Besson: Élethalálharc - Wenders: A dolgok állása által képzett filmuniverzum, az most sem fog csalódni. Asanisimasa szerint: 6/10.

Marguerite Duras, A szerető című film alapjául szolgáló, önéletrajzi ihletésű regény írója annyira utálta a filmet, hogy képes volt az alapanyagot újraírni, és Észak-kínai szerető néven kiadatni. Hogy miért az utálat, arra több válasz lehetséges. Duras asszony ekkortájt már többet volt alkoholproblémáiból fakadóan kórházban, mint kinn, ami nyilván az idegrendszerét is megviselte, tény azonban, hogy az eredeti regény hangsúlya teljesen máshol van, mint amire Jean-Jacques Annaud rendező kihegyezte a filmet.

Annaud, ha Hollywoodban kezdte volna karrierjét, biztosan a legnagyobb (nevű) rendezők - Spielberg, Coppola - között emlegetnénk nevét. Mivel azonban franciának született, így a tengerentúli kollégákhoz képest talán több művészi attitűddel, mint sikerorientáltsággal lát munkához; ezzel együtt azonban talán mégis ő készíti a szó hagyományos értelmében vett leghollywoodiasabb filmeket Európában, nem véletlenül, szinte mindegyik nemzetközi produkció. Sokszor tűnnek fel echte hollywoodi sztárok is filmjeiben: pl. Brad Pitt, Sean Connery vagy Jude Law. Szépen fotografált, ízléses, mondanivalóval bíró, hagyományos mozikat készít, mint pl. amilyen ez is.

Duras nem is ezért haragudhatott meg a rendezőre. Talán azért, mert Annaud egy helyre kis erotikus szoft-pornót rendezett az ő életéből, illetve annak korai szakaszából, amikor 16 évesen Indokínában nevelkedett, és ahol szenvedélyes viszonyt folytatott egy harminc éves, gazdag kínai férfival. A film ennek a botrányos viszonynak amúgy ízléses, igényes bemutatása, de míg Duras a francia lány családja és a kínai férfi közti etnikai, kulturális és érzelmi szembenállásáról beszél elsősorban, addig Annaud ezeket csupán felületesen érintve, a lány és a férfi vonzalmára koncentrál.

Duras ellenállásától függetlenül azonban A szerető szép film, még jócskán innen a színes borítós, egyedülálló és/vagy elhanyagolt nőknek szánt erotikus ponyvák sablongiccsétől. Annaud kiválóan idézi meg a múlt század húszas éveinek Vietnámjának dzsungelízű franciás gyarmati világát, ám egyben megteremt egy speciális, érzéki, egyedi hangulatot is, melyben a képek képesek illatokat, ízeket és tapintott érzületeket közvetíteni és ezt a nézővel megosztani. A két főszereplő (Jane March és Tony Leung) között izzik a levegő. Sztori - na, az nem sok van, főleg, hogy Duras szókimondó és sűrű narrációja is kiíródott, azonban érzéki élményként tökéletesen működik a film. Főleg, ha rendelkezünk némi távol-keleti élményanyaggal és... Asanisimasa szerint ez így: 7/10.

Lehet, hogy régen láttam már amolyan igazi romantikus gimnazista tinifilmet, de nekem ez a Charlie Bartlett (r: Jon Poll) tetszett. Ehhez persze nyilván köze van annak, hogy Robert Downey Jr-t még sohasem láttam iskolaigazgató-szerepben, ezt nem is tudom elképzelni a gyűrött arcú, politoxikomán, ám kitűnő színészről, na itt sem rendes diri, van gondja-baja a szesszel itt is, de végül minden rendbe fog jönni, hiszen ez mozi.

Tényleg semmi extra nincs a filmben. Egy tehetséges, elkényeztetett, de kedves és kőgazdag fiút (Anton Yelchin) minden gimiből kirúgnak, mert minden jószándéka ellenére vonzza a bajt, és a baj is vonzza őt. Végre azonban révbe ér, a Downey által igazgatott, nem éppen a legelitebb gimiben lassan az iskola sztárja lesz, elnyeri a kezét, sikerhez segíti, pasit, nőt, miegyebet szerez nekik, végül még a diri problémáira is gyógyír kerül. Viszont működik a mozi, szimpatikusak, még egészségesen bohókásak a karakterek, nincs is igazán negatív figura, aki az, az sem marad annak örökre, feel-good, pici komiszság, pici fenekedés, az élet szép. A szerelmesek kézen fogva mosolyognak egymásra. Ennyit nyújt a film, egy ilyen filmnek ennyit kell tudnia. Nincs gáz. Asanisimasa-index: 6/10.

Norvégia első számú második világháborús hőséről készített mintaszerű, látványos életrajzi filmet az Espen Sandberg és Joachim Ronning, természetesen norvég produkcióban. Max Manus tehát valós, élő személy volt, aki meglehetősen sok borsot szórt annak idején a megszálló náci német csapatok orra alá, pontosabban plasztikbombákat a fjordokban horgonyzó német hadihajók alá, így okozva érzékeny vér- és anyagi veszteséget a hódítóknak. Azt már az igényesebb ízlésű nézők nagyon tudják, ha európai film, akkor északon mindig minőséget kapunk, nincs ez másként most sem. Hibátlan és igényes kivitelezésű a film, mind a csatajelenetekben, mind a narratív jellegű részekben, kiváló színészek tudják mit kell játszaniuk, és ezt maradéktalanul meg is teszik.

Ami esetleg még ehhez képest is pluszélményként, hatásként jelentkezhet, az az, hogyan viszonyulnak például a norvégok saját nemzeti hősükhöz, aki nem is olyan rég még köztük élt. Nos, tárgyilagosan, de büszkén. Max Manus nem volt kifejezetten hőstípus, nem véletlenül alakítja őt Aksel Hennie, aki inkább hasonlít egy véletlenül kipihent Steve Buscemire, mint valami háborús hősre. Háború utáni, valódi életében sem volt az, számítástechnikai vállalkozóként dolgozott, de többször volt elvonón is alkoholproblémái miatt. Hősként is látjuk a filmben rettegni, észbontó marhaságokat művelni, nők részéről lepattintva, azokat a hajókat viszont tényleg felrobbantotta, a társai pedig tényleg tisztelték és szerették, ahogyan ő is őket. Hennie parádésan alakítja Manust, benne valóban a hétköznapi embert látjuk, akiből a sors faragott hőst. A németek mondjuk itt sem kapnak pozitív jelzőket, ezen kesereghetnek a kripto-retro-neofasiszták, a normális nézők azonban érzik, itt nincs helye 'szerecsen-mosdatásnak'.

Kihagy a film egy érdekes -legalábbis innen kákáeurópából nézve érdekes- attitűdöt, miszerint hogyan működik a nácik fajelmélete, amikor olyan északi országokat igáznak le, ahol a helybéliek magasabbak, szőkébbek és északibbak, mint a hódítók, akiknek pediglen éppen ez az embertípus az eszménye. Az tény, hogy norvégokat nem vagoníroztak be milliószám. A Max Manus amúgy korrekt, szolid film, biztonságosan teljesít, mint a Volvo (ami svéd, de végül is ez majdnem mindegy). Ez az erénye, de egyben hibája is, így az asanisimasa is egy biztonságos 7/10-et ítél meg rá.

Háromszoros hurrával ünnepli Ang Lee az életet Woodstock a kertemben című üde és bájos új filmjében, mellyel egyben kedvesen mosolyogva alaposan feladja a labdát a vérnősző jobbos konzervatívoknak: a huszadik század végének egyik legnagyobb hatású eseményét véletlenül(?) azoknak a "drogos, buzi zsidóknak" köszönhetjük.

Hurrá a marihuánának - Nem titok, sőt nyíltan felvállalt és hirdetett tény, hogy a hippik mindennap szívtak füvet (cannabis sativa), sőt, a marihuánafogyasztás hogyismondjamcsak, pozitív beállítása sem egyedüli a filmekben. Eklatáns példa rá az obligát szaktanfolyam Milos Forman első amerikai filmjében, az Elszakadásban, de lehet sorolni mást is, Hollywoodban (is) szeretik a füvet. Ang Lee eddigi, díjakkal, jelölésekkel bőven honorált életművében a pszichedélia még nem jelentkezett, így e filmben Elliot pótol. Az elfogódott, sajátos vizuális érdeklődésű fiú, hazatérve szülei ócska panziójába, jobb híján belekezd a vegetáló kisváros gazdasági fellendítéséhez. Több nem túl sikeres próbálkozás után egy nap bekopog a szerencse, egy jóképű, mosolygós, hosszúhajú fiatalember személyében. Így kezdődött a legendás woodstocki fesztivál 1969-ben, melynek szervezésében Elliot -rezidensként- komoly szerepet vállalt. Így esett meg vele az is, hogy éppen egy a fesztivállal kapcsolatos sajtókonferenciára sietett, amikor előtte, mintegy véletlenül, beleszívott egy jointba. Ennek okán az amúgy elfogódott fiatalember egy felszabadult hangulatban elővezetett, tán egy kicsit bonyolult logikai bakugásokkal operáló, de mindenképpen hatásos beszédben tájékoztatta a fesztivál lényegéről a megjelent újságírókat. A beavatás megtörtént - a moziközönség szimpatikus része cinkosan kuncog. Említhetném a rendőr monológját is, aki: "Azért jöttem ide, hogy szétcsapjak ezek között a mosdatlan, hosszú hajú hippik közt, de valami lehetett a levegőben, és ma már kifejezetten élvezem ezt a nagyszerű, békés és vidám hangulatot!" És szélesen elmosolyodik a felnyírt hajú tipikus redneck, és megigazítja fején a rendőrsapkát, melyben már ott mosolyog egy virág... Teichberg mama és Teichberg papa fergeteges táncáról már nem szólunk, melyet néhány szelet süti elfogyasztása után roptak a zuhogó esőben.

Hurrá az LSD-nek - Timothy Leary nyomán a hippik sok mágikus, misztikus utazást tettek a csúnya nevű lizergsav-dietilamid segítségével, így természetes, hogy a woodstocki kavalkádba alaposan belecsöppent Elliot is becsábul egy réveteg mosolyú kedves pár színes kendőkkel elfüggönyözött mikrobuszába. Ang Lee Elliot acid-tripjében minden idők egyik legplasztikusabb filmes LSD-s betépési jelenetét valósította meg, az pedig, amikor a lány elviszi a fiút "úszni az óceánba", az valóban olyan csodálatos, hogy az embernek a könnye is kicsordul.

Hurrá a szabad szerelemnek - Természetesen itt a Brokeback Mountainben már megénekelt meleg szerelemről van szó, pontosabban arról, hogy ha meleg vagy, akkor ne félj vállalni azt. Elliot számára itt a fesztiválon dől el végérvényesen irányultsága, amikor egy délceg színpadi munkás szájon csókolja, a körben táncoló lányok egyetértő sivalkodásától kísérve. De félreértés ne essék, nemcsak a meleg szerelmet dicsőíti Lee e filmben, a szerelem szabadságát hirdeti, lépten-nyomon szerelmeskedő párokat látunk, sokan meztelenül szaladgálnak határtalan szabadságukban és boldogságukban, Elliot sem utasítja el, ha véletlenül egy lány bújik hozzá.

Ang Lee a már sokszor megcsodált parádés érzékével helyezi korba és stílbe a filmjét, ahogy annak idején középkori Kínába, vagy XIX.századi Angliába, úgy most 1969 Amerikájának New York államának erdős, dombos vidékére, a poros Catskills nevű városkába, amely később (kis tévedéssel, összekeverve egy másik közeli hasonló városkával) Woodstock néven híresült el. A film szinte minden fesztivállal kapcsolatos kockája Michael Wadleigh Oscar-díjas monstre dokumentumfilmjének képein alapszik, sokszor Lee saját jelenetének háttereként megrendez pl. egy interjút egy nyilvános WC-tisztítóval, mely Wadleigh filmjében szerepelt. A film zenei környezete hiteles, nem lehet más, mint Janis Joplin, Jefferson Airplane, Crosby, Stills, Nash & Young, stb. Doors is, bár ők nem voltak Woodstockban, de kit érdekel? Lehettek volna.

Vicces lehetett Lee-nek a nagyszámú statisztáriára vonatkozó rendezői instrukciója: mindenki mosolyogjon idiótán, révetegen. Naná, egy beszívott arc ritkán mosolyog bölcsen, okosan, s mivel annak idején Woodstockban kb. 450 ezer beszívott arc kóválygott, akik számára tán a legnagyobb örömet az jelentette, ha hozzájuk hasonló révetegen mosolygó arc jött velük szembe (kicsit Sziget-fíling), így e sok révetegen mosolygó arc szintén a film hiteléül szolgál. Ismét Wadleigh-párhuzam, ott is szinte kizárólag ilyen pofákat látni, márpedig az dokumentum. Ez meg pontos fikció. Történetileg is, hiszen a film Elliot Tiber önéletrajzán alapszik, aki a filmbéli Elliot megfelelője. Továbbá ismét mankó a Wadleigh-doksi. Nincsen nagy sztorija a filmnek amúgy, ha az nem, ami Elliottal történik. Kinek, mi. Valamit azért elmond a dologról az, hogy egy felmérés szerint harminc évvel a fesztivál után több mint húszmillióan mondják magukról, hogy annak idején ott voltak Woodstockban. Valójában alig voltak 500 ezren... Itt szó sincs olyan mély színészi alakításokról, mint a Brokeback Mountainnál, bár Imelda Staunton, Teichberg mamaként azért akkorát parádézik, mint ide Jeruzsálem. Elliot karakterét Demetri Martin hozza szimpatikusan, Teichberg papát pedig Henry Goodman alakítja, néhány határozott gesztussal. Üdítő jelenés Liev Schreiber transzveszti kidobóembere is. De ezek inkább csak néhány markánsabb karaktere egy üde, romantikus, színes, szélesvásznú és részletgazdag álomfolyamnak, mely megidézi a világtörténelem három olyan napját, melyben tényleg csak a béke, a szerelem és a zene volt a lényeg. A film az asanisimasa szerint: 8/10 pont.

Gyerekkoromban belepillantottam néhányszor A tavasz 17 pillanata című orosz (sőt, szovjet) tévéfilmsorozatba, de rettenetesen unalmasnak találtam, hiszen szinte mindig egy bácsit lehetett látni, ahogy bánatosan meredt bele a semmibe és ezalatt valami szomorú zene szólt.

Persze, nyilván nem ezért a zenei élményért kapcsolódtam bele olykor bizonyos Stirlitz SS-Standartenführer általam akkor még érthetetlen kalandjaiba, hanem azért rohantam át mindig gyerekszobámból, mert rendre háborús zajokat hallottam, lánctalpak csikorgását, ágyúk, katyusák, géppisztolyok lövéseit. Egy fiút, uszkve tíz éves korában az effélék érdeklik, s ez addig egészséges, amíg csak ebben a korban, asszem. Mire azonban odaértem a tévé elé (akkor még csak egy tévé volt a családban), már általában csak az a bácsi unatkozott...

Ma már -lassan őszülő fejjel- viszont egész egyszerűen képtelen vagyok röhögőgörcs nélkül végignézni az első, annak idején tényleg komoly sikert arató szovjet tévésorozat folytatásait. Ennek fő oka az az elképesztő méretű viccáradat, amit a sorozat közismert, tanárbácsisan szájbarágós didaktikája gerjesztett, már-már a Chuck Norris-viccek mennyiségében. (Jónéhány példa itt.)

A sorozatot, alapos gyanú szerint, maga, a későbbi pártfőtitkár Andropov által irányított KGB rendelte meg, mintegy népnevelő szándékkal felmutatva egy korszerű példáját az elvhű szocialista/kommunista hősnek, akár szemben a rothadó kapitalizmus James Bondjával. Stirlitzet, a német SS legfelsőbb köreibe beépült szovjet szuperügynököt a tavaly, 80 éves korában elhunyt Vjacseszlav Tyihonov formálta meg, a korabeli visszaemlékezések szerint komoly hatékonysággal a női szívek meghódítását illetően. A Tyihonov által alakított Stirlitz valóban fess figura volt, jól feszített a fekete SS egyenruhában éppúgy, mint makultálan öltönyben. Hallgatag, higgadt modora valóban valami titokzatosságot kölcsönzött a karakternek, sajnos sokat dohányzott és még többet ivott, ami azonban akkoriban kifejezetten sármos volt egy férfinek, hát még egy szuperkémnek. Bond azonban vodkamartini-párti volt, Stirlitz pedig masszív konyakos, ami némi arisztokratizmussal markánsan megkülönbözteti őt a vodkaivó orosz alkoholisták tömegétől, mint plebsztől és Müller Gestapo-parancsnoktól, mint egyik ellenfelétől. Stirlitz épp oly elegáns volt, mint Bond, a nők hasonlóképpen bomlottak utána, azonban míg Bond gyűjtött és válogatott, Stirlitz -egy valamirevaló kommunista hőshöz méltóan- mindvégig hű illegalitásban és életveszélyben tevékenykedő feleségéhez, Kátyához. Stirlitz természetesen elvhű, míg Bond azért hajlamos léhaságokra. De mindkét hős parádés dolgokat vitt véghez, kár, hogy egyikőjök sem élt a valóságban.

Természetesen alkotóik valós személyek alapján alkották meg karaktereiket, azonban a fantáziának sem szabtak határt, az ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy a meglehetősen üldözési mániás, ám igazi németes precizitással felépített náci felső-közép vezetésbe bárki nem árja származású beépülhessen. Stirlitz márpedig Makszim Makszimovics Iszajev a Vörös Hadseregben is ezredesi rangot ért el, ami önmagában is karrier, ehhez vegyük hozzá az SS-be épüléshez szükséges időt és azt, hogy 1945. február 21-én, 13 óra 44 perckor Stirlitz nemcsak gondolta, hogy bár kissé karikás szemmel, de mindenképpen ő a nők bálványa.

A tavasz 17 pillanata 12 részben került a nézők elé, írója a vélhetően masszív KGB-kapcsolatokat ápoló Julian Szemjonov volt. A történet lényege, hogy Himmler köréből puhatolózó tárgyalások kezdődtek az amerikai titkosszolgálat svájci rezidensével, Alan Dulles-szal, melynek az lett volna a célja, hogy a nácik különbékével egy antikommunista frontot vonnának a Szovjetunió ellen. Stirlitz ezt akadályozza meg, mintegy mellesleg, alaposan bekavar a háborúból már régen kiábrándult náci vezetők kétségbeesett kavarásaiba is, közben feleségét is megmenti. Egy igazi hős.

Ezt a sztorit ma már egy kétórás filmben lezavarná bárki, '73-ban mér volt idő. Stirlitz csehovi mélában tölti a 840 perc körüli bruttó vetítési idő nagy részét, hol nyírfák közt mered a semmibe, hol kávéja, konyakja felett, hol karosszékben, hol Mercedese kormányára dőlve. Jönnek a viccek. 1945. február 26, 13 óra 10 perc. Stilritz kilép a Gestapo kapuján. Da szvidanyja! - veti oda az őrnek. Stilritz már ekkor tudta, hogy valamit nagyon elrontott... És így tovább, fetrengve röhögve nézzük a szerencsétlent, ahogy búsan néz bele a távolba. (pedig, ha tudta volna, hogy lesz még glasznoszty, meg peresztrojka, Avramovicsékról és társairól nem is szólva...)

Persze, tagadhatatlan értékei is vannak e sorozatnak, például az SS vezetők karakterei nem valamiféle pszichopata őrültek, hanem értelmes, intelligens emberek, akik éppen ettől válnak valóban veszélyessé. Többé-kevésbé a történelmi hitellel sincs baj, persze, mindent szovjet szemszögből látunk (ezért is a sok korabeli háborús híradórészlet, melyeknek zajára mindig berohantam a tévé elé), de ennek ellenére találkozunk kifejezetten hős német katonával is (pl. aki Kátyát kiszabadítja), a háborútól szenvedő lakosságot pedig rokonszenvvel és részvéttel mutatja Tatjana Lioznova rendező, akinek -nyilván komoly KGB-s utasításra- több, ma már kifejezetten viccesen ható agytágító betétet is köszönhetünk.A mársius 8-i Nőnapi blokk még csak-csak elfogadható, a német munkásmozgalomról, Thälmann elvtársról szóló beszámoló azonban már egyételműen nevetséges, de február 23-ika mindent visz. 1945. február 23-án Stirlitz egy szabad estét engedélyezett magának - közli a nézőkkel szegény Both Béla, aka. Bástya elvtárs, aka. Béla bácsi, az idős történelemtanár a Szomszédokból, amúgy akinek hangja által elővezetett narrációnak köszö9nhető 90%-ban a sorozatot követő viccáradat - ez a nap ugyanis a Vörös hadsereg napja. Ezután Stirlitz kb. 20 percen keresztül bulizik. Ami abból áll, hogy komótosan behúzza az összes függönyt villájának nappalijában, begyújt a kandallóba, majd konyakot tölt magának, rágyújt és mered bele a távolba... Eközben a Honvédő Vörös Hadsereg nagy győzelmeinek híradófelvételeit látjuk. Hát igen. Így mulat egy igazi kommunista hős. Azt hiszem, erre mondják: ROFL. Ennek (sőt, mindennek) ellenére A tavasz 17 pillanata csak úgy a 8-9-ik rész táján kezd elviselhetetlenül unalmas lenni, így az asanisimasa minden rokonszenve ellenére csupán 6/10-re értékeli ezt a vitathatatlan kult-sorozatot.

Két régi, főiskolás haver tíz év múltán történő újratalálkozása általában a közhelyes panelekkel, a szükséges berúgással, akadozó, majd beinduló, aztán az elmaradhatatlan sztorizgatásban elhaló beszélgetésben szokott megnyilvánulni. Lynn Shelton, a Sundance fesztivál zsűrije által díjazott „haver-filmjében” csavar e közhelyen egyet: a férfibarátságot eddig egy nem nagyon használt szemszögből, meglehetősen provokatív éllel tárja elénk ironikus és igaz filmjében, a kivételesen találóan magyarított című A legmelegebb napban.

A férfiak dolga

A férfiak közti érzelmi kapcsolatról való beszélgetés nehézségeinek oka talán valahol az ősközösségi társadalmak felépítésénél keresendő. A nők feladata ekkor a lakhely környékének rendben tartása, a gyerekek nevelgetése, a fogyasztható gumók, növények gyűjtögetése volt, ezek helyhez kötött tevékenységek, melyeket ráadásul a nők közösen végeztek. Ezek a foglalatosságok a verbalitás fejlődésével jártak együtt, hiszen az információkat, tapasztalatokat az együtt, egy helyben dolgozó nők így tudták, saját érdekükben, továbbadni, csereberélni. Az informatív dolgokon kívül persze a lelki ügyek-bajok is terítékre kerültek, így a nők a közösségben hamar mindent tudtak egymásról – nem maradt semmi sokáig titokban, minden „ki volt beszélve”, így problémává is nehezen nőttek az esetleges elfojtott vágyak, érzetek, gondolatok. A férfiak ezzel szemben a vadászattal voltak elfoglalva, mely alapvetően csendes tevékenység, így a verbalitásukat ez nem nagyon fejlesztette. A vad becserkészése is magányos feladat volt, így legfeljebb magukban forgatták a szót az ősférfiak. Hazaérvén, látva a locsogó asszonyokat, természetes nemi elkülönülésüket is jelezték hallgatagságukkal, amely összhangban állt az erőt, harciasságot sugárzó alapállásukkal. A fecsegő férfi nőies, nem a kemény vadászok, marcona harcosok közé való. Így azonban mélyebb lelkizésről szó sem eshetett, főleg, hogy magáról az érzelmekről, lelki folyamatokról való beszéd sem volt férfias dolog. A történelem haladtával ezek az archetipikus viselkedésformák aztán finomodtak, cizellálódtak, ám egy férfi a mai napig nehezen beszél egy másik férfival kapcsolatos érzelmeiről. Pedig, szövődhetnek a heteroszexuális férfiak között is nagyon erős érzelmi kapcsolatok, gondoljunk a bajtársiasságra, a szó jó értelmében vett elvtársiasságra, egy klasszikus mester-tanítvány viszonyra vagy a végvári vitéz Balassi által is megénekelt „szerelmetes barátságokra”... Nem lehet véletlen továbbá az sem, hogy az ilyen erős érzelmi kötelékben élő heteró férfiak között, tulajdonképpen automatikus önvédelmi reflex alapján, sokszor igen erős ellenérzés alakul ki a homoszexualitás iránt, melyben éppen a köteléket megbontó erőt vélik felfedezni. (Voltak persze kultúrák, mint az ókori görög például, ahol a homoszexualitás és a férfiasság ettől egészen más viszonyrendszerben állt, de ezek elszigetelt „divatok” maradtak.)

A férfibarátság női szemmel

Érdekes, egyben igazán kézenfekvő is, hogy A legmelegebb nap rendezője, Lynn Shelton történetesen nő. A hölgyek természetüktől fogva érzékenyebben viszonyulnak a lelki folyamatokhoz, így azok feltérképezéséhez is jobb szemük van, mint a férfiaknak. A tipikusan ironikus, fanyar női humor (ha megvan és működik) ráadásul sokszor fogyaszthatóbbá is teszi a történetet, mintha egy férfi kezdene mesélni az érzelmekről, amely próbálkozások legtöbbször érzelgősségük miatt ragadnak, mint a szirup. Ehhez persze, felül kell emelkedni a „hülye pasik mit csinálnak együtt, ha horgászni mennek” attitűdön, Shelton is így tesz. Ismeri a férfiakat, a férfiak bizonyos „ciki” szituációkban tanúsított tipikus reflexeit, ráadásul bátor is, mert ezeket fel meri tenni a boncasztalra és beléjük mer vágni egy határozott mozdulattal, azonban csak éppen annyira, hogy ne sérüljön semmi létfontosságú szerv, de minden látszódjon tűélesen.

Igaz, természetes és okos

Fontos leszögezni, hogy Shelton filmjében határozottan kerül mindenféle rejtett homoszexualitásra utaló sztereotípiát, hangsúlyozottan jelzi, mindhárom főszereplő Ben és Andrew, valamint Ben felesége, Anna, mindannyian heterók. Mégis ott motoszkál mindenkiben a kérdés – Annának konkrét leszbikus tapasztalata is volt, Ben és Andrew pedig az inkriminált fogadásuk alapul ezen, ugye. A háromszereplős kamaradarab nagyban épít a három színész (Mark Duplass, Joshua Leonard és Alycia Delmore)játékára, akik fesztelen természetességgel teszik dolgukat, bár az Andrew-t alakító Leonard az elején picit „sok”. A kulcsjelenetek azonban egytől egyig hitelesnek és őszintének tűnnek, köszönhetően a laza (talán improvizált?) dialógoknak is. Shelton jó érzékkel használja ki a férfias „adott szó” súlyát, hogy a lehető legkínosabb szituációba kergesse vele szereplőit. Okosan szerkeszti és bölcsen oldja meg a felvetett problémát, csattanós választ adva egyúttal azokra az ostoba vádakra, miszerint egészséges, heteroszexuális gyermekeinkre milyen veszéllyel lehetnek azok a „randa buzik”. Üdítően és markánsan szellemes kis film ez, asanisimasa szerint: 8/10.

Evelyn Waugh vaskos, szövevényes és jelentős időintervallumon átívelő cselekményű regénye 1945-ben jelent meg először, komoly kritikai és közönségsikert aratva, később rádió- és tévésorozat formájában is feldolgozódott, egybehangzó vélekedések szerint a huszadik századi angol irodalom egyik jelentős nagyregénye. (Magyarul eleddig nem olvashattuk.)

Julian Jarrold majdhogynem a lehetetlenre vállalkozott, amikor valamivel több mint két órába próbálta belesűríteni ezt a méreteiben is nagy művet, ehhez mérten az Utolsó látogatás kifejezetten jól sikerült. Nyilvánvalóan fontos cselekményszálak maradtak ki, a regény globális, meglehetősen társadalomkritikus, pontos jellemrajzokkal operáló, fanyar hangulata sem jöhetett át maradéktalanul. Talán a film súlypontja sincs mindig a helyén, ezért is tűnhet talán a rendező felfogása kissé távolságtartónak, azonban az esetleges hiányosságok ellensúlyozásául igényesen fényképezett, pazar kiállítású filmet kapunk, az angol színjátszás színe-javának (Matthew Goode, Ben Whishaw, Emma Thompson, Michael Gambon, Greta Scacchi) intelligens és önazonos alakításai által elővezetve. Az angol közvélekedésben (is) meredek témának számító felsőosztálybéli homo- és biszexualitás sem hatásvadászón provokatív, hanem a maga valóságos, teljes természetességében, magától értetődően jelenik meg. Ugyanúgy, ahogyan e kör életmódját, a menő egyetemeit (Oxford, Cambridge) és a mindennapi élethez való osztálytudatos cinizmusát illetően is meglehetősen sarkos véleményt képvisel a film. Hogy mégsem bír maradandó hatással lenni a nézőre, az részben azért lehet, mert mégiscsak egy alaposan meghúzott adaptáció, másrészt pedig e történet szinte minden egyes figurája, fordulata már ismert lehet más művekből. Ennek ellenére az asanisimasa-index: 7/10. Tisztességes, érdekfeszítő, jó film, azonban különösebb egyéni hangok, ízek, képek nélkül.

Richard Lester a gombafejűekkel töltött nehéz éjszakája után még nehezebb nappal jött, hiszen a a '65-ös Help! című izé főleg nappali környezetben játszódik. A korai James Bond-filmeket idéző (de csak idéző!) sztori Ringo egyik éktelen ékköves gyűrűjének ellopása körül zajlik, ami egy indiai szekta kultikus áldozati gyűrűje. Baromság. Idétlenkedés a köbön, a nagypapa nélkül. Még szerencse, hogy időről időre a kort megelőző minőségű Beatles-klippeket nézhetünk a gyűrűs-idétlenkedések között, melyek egy: iszonyú jól szólnak, kettő: tekintve, hogy a legendás popzenekar mára már felére fogyatkozott, de amúgy is, igazi kor-, és zenei dokumentum. Filmként viszont értékelhetetlen.

Marc Foster jó rendező, hiszen aki egyszerre képes megrendítő erejű filmdrámát (Papírsárkányok), egy óriási filmes toposzt megújítva, hightech akciófilmet (Quantum csendje), romantikus mesét (Én, Pán Péter) rendezni, melyeket ráadásul komoly díjak és jelölések özönével honorálnak, az nem lehet tehetségtelen. Ez a film (Maradj!) azonban nálam legfeljebb a lila blöff kategóriájába tartozhat. Egy pszichiáter (Ewan McGregor) próbálja megakadályozni fiatal páciensének (Ryan Gosling) előre bejelentett öngyilkosságát, azonban ebbéli tevékenysége során olyan mélyen belegabalyodik annak személyiségébe, hogy elvész a határ beteg és orvos, a valóság és az irracionális tudattalan között. Mély ingovány ez, melybe Foster is alaposan beleragadt. Nem véletlen, hogy a pszichoanalízis sem merül ki egy másfél órás fekvésben a díványon, hanem gyakran hónapokig, sőt évekig tart.

A lehetetlen vállalkozást a cselekmény követhetetlen bonyolításával, magukra hagyott, tétova színészekkel, ráadásul amatőr kategóriás látványelemekkel bolondítja. Ez tűnhet nagybetűs művészetnek is, ahogy a nagynevű megmondókritikus, Roger Egbert is benyalta e filmet, azonban azt hiszem, a reális értékeléshez a rohadt paradicsom merítése áll közelebb, ami a szerény 27%. Unalmas, olcsó (bár 50 millió $-ba kerülő), vulgárpszichologizálással és női magazinok horoszkópjainak filozófiájával operáló, gyenge fércmű ez. Mint azok a nu age könyvek, melyeket az aluljárókban lehet megvásárolni a ponyváról, és csiricsáré, Vallejo-festményeket idéző borítójukban hulladékpapírra nyomott kuruzslás olvasható, ma, csak magának aranyom, csak 100-ért. Aztán, valahogyan a Foster-életműben eléggé megszokott fesztivál-elismerések sem hullanak e filmre. Joggal. Asanisimasa-index: 3/10.