asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Angyal a lépcsőn (Angela's Ashes, 1999)

2010.10.02. 12:45 efes

A tavaly elhunyt Frank McCourt hazánkban is nagy sikert aratott önéletrajzi regényéből rendezte ezt a filmet Alan Parker, mely több olyan néző véleménye szerint is méltó filmes változata a regénynek, akik korábban olvasták a regényt. Nem sok ilyen van a filmtörténetben, hogy egy korábbi, sikeres irodalmi mű rajongói ne esnének azonnal neki a mozgóképes változatnak. Persze, a filmet rendező Alan Parker sem mondható nyeretlen kétévesnek, sem filmesként, de még irodalmi művek filmre adaptálásában sem: életművének jó részét irodalmi és/vagy színpadi művek feldolgozásai teszik ki.

Cinikusan persze ezt értelmezhetjük úgy is, hogy szegény Parkerbe nem sok eredetiség szorult, persze az nyilván a józan értékelés másik véglete lenne. Az Angyal a lépcsőn, miképpen Parker legtöbb filmje, egy igen tisztességes, nívós munka, mondhatnám mestermű. 145 perces hossza már önmagában jelzi, hogy a rendező kezét nem kötötte nagyon semmilyen produceri nyereségérdekelt kicsinyesség, hiszen ennyi minimum kell egy éveken átívelő cselekményű regény méltó megfilmesítéséhez. McCourt regénye -így a film is- egy Frank nevű ír kisfiú felcseperedésének története. Frank nyilván az író, maga. A huszadik század húszas-harmincas éveiben vagyunk, Frank és családjának sorsa mai ésszel alig felfoghatóan nehéz. Brooklynnban kezdődik a történet, ahonnan Frank családja, a szokásostól eltérően, vissza kénytelen emigrálni a "lucskos, nyirkos Írországba", ahol az emberek tömegeit az éhínség és a tüdővész gyilkolja. Ennyi elég annak érzékeltetésére, hogy Frankék helyzete mennyire nem irigylésre méltó. A sokgyermekes család hullik, mint az eső, van a filmben jónéhány temetés. nem várt csattanó nincs, és nem is lehet a film végén, hiszen McCourt 66 éves korában írta meg a regényt, így nyilvánvaló, hogy Frank túlélte szörnyű gyermekkorát. Komor hangulatú a film, a nap talán csak a legutolsó kockákon süt ki először, azonban rengeteget esik. Szinte árad a dohos penészszag a filmből. Hányás fröccsen, ürülék loccsan a házak közötti utca közepén futó árokba. Elvakult ír nacionalizmussal feltupírozott bigott katolikus hit az emberek egyetlen mentsvára, egyben sorsuk kerékkötője is. Frank családja és szinte a teljes ír társadalom ezt mókuskereket hajtja. Komoly probléma az alkoholizmus, Frank apja révén tapasztalja meg ennek áldatlan hatásait. Azonban rank mégiscsak felnő, és még a szerelmet is megtapasztalja, igaz, azt sem sokáig - szerelme megismerkedésüket követően, hamarosan meghal tüdővészben. Azonban, a lentnél nincs lejjebb, és a sors kereke előbb-utóbb felfelé kezd lódulni...

A film éppen csak annyira dagályos, hogy még emészthető maradjon. Ahogy Parkernél megszokhattuk, néha túlhúzza művét szentimentál-fokozatba, amit aztán biztos érzékkel rendre vissza is tud rántani néhány földhözragadtan ocsmány jelenettel a reáliába. Atmoszféra-teremtése hibátlan, tökéletes illúziót keltő. Igen jó a film szereposztása, remek Robert Carlyle az alapvetően szerencsétlen, kilátástalan sorsát megoldani nem tudó, gyenge jellemű, alkoholista apaként, visszafogottságában megrázó Emily Watson, és remek a Franket három különböző életkorában alakító gyerekszínész is. Azonban maga a sztori, egészen a halvány reményt keltő végkifejletig annyira szomorú, hogy nem könnyű nézni a filmet. Viszont, ha beszippant, akkor már nem is enged. Aprókat lehetne kötözködni, lehetett volna belemenősebb a durva jeleneteknél Parker, lehetett volna sarkosabban szólni az ír katolicizmus képmutatásáról, hogyan hunyt szemet emberek tragédiája felett és hogyan méricskélt kettős mércével, nyúlhatott volna szabadabban McCourt regényéhez, azonban a végeredmény így is hatásos, felkavaró és megrendítő mű. Asanisimasa: 8/10

Mi lesz a tévében? - Szombat

2010.10.02. 09:25 efes

Hétvége lévén a két nagy kertévén a zenei realityshowk mennek, azt hiszem, már a vége felé járnak a dolgok, utána pedig lejárt szavatosságú töltelékfilmek; a köztévéken viszont jó, de legalábbis érdekes filmeket láthatunk, olykor bizony sajnálatos okból. Amúgy pedig kint, sajnos természetesen, rossz idő (vagy annak tűnik, így reggel).

Második világháborús zsidó tematikájú a Dunán 19.00-kor kezdődő Edmond Batignole című francia film, ezt nem árt leszögezni, hogy akik már úgy unják ezt a "szegény zsidók a második világháborúban"-topikot, azok nyugodtan ugorhassanak. Akik maradnak, azok egy szép, emberi történettel ismerkedhetnek meg, mely éppen arra világít rá, mennyire veszélyes következményei lehetnek annak, akik nem veszik komolyan azt, amikor egyes emberek kifejezetten a származásuk, vallásuk miatt különböztet meg más embereket. És mindegy, hogy pozitív vagy negatív értelemben.

A napokban elhunyt Tony Curtis-re emlékezik az m1, a 21.05-kor kezdődő Van, aki forrón szereti című fergeteges komédiával, melyben Tony bácsi parnerei sem akárkik: Jack Lemmon, aki épen e filmnek köszönheti a világhírt, valamint minden idők örök szexbombája, Marilyn Monroe (aki viszont állítólag megvolt Tony bácsinak is). Garantáltan végig fogja röhögni ezt a remek átöltözős, szerepcserés klasszikus gengszter-paródiát mindenki, aki megnézi. (A képen a főszereplők.)

21.45-kor az m2 David Lynch sötét világába merül a maratoni Inland Empire-vel, tökéletes ellenpontja ez a másik csatornán futó kacagásos filmnek. Bár, ismerek olyat is, aki a Lynch-filmeket röhögi végig - mondjuk, ő nem egy egészséges ember. Rejtélyek, titkok, Hollywood halálát idéző lázálmok, valamint egy fiktív lengyel film (!) fiktív remake-je egy nehéz filmben, melynek megtekintése csak elszánt nézőknek ajánlott.

A nap végére pedig (már annak, aki nem Lynchel), legyen mondjuk egy csavaros krimi, a Kísérleti gyilkosság a Viasat3-on, 22.00-tól. Annak ellenére, hogy Sandra Bullock játssza benne a nyomozót, ez egy kevéssé nevetséges, ám kifejezetten izgalmas krimi, remek mellékkarakterekkel, melyben természetesen senki sem az, akinek kezdetben látszik.

Defendor (2009)

2010.10.01. 17:26 efes

Első felindultságomban azonnal ráragasztanám e filmre a címkét, miszerint a Defendor (vagy magyarosan Véderő. Mint a Csillagok háborújában, csak ő nélkül...) minden idők legmeghatóbb, legmegrázóbb és leghősiesebb szuperhős-filmje, de másodikra is csak bólogatni tudok: ez egy igen tökös kis film ám. Az egy dolog, hogy Woody Harrelson (Stohl Buci remekbe szabott szinkronjával, ha magyarul nézzük, valamint elejétől végig kitűnő és szinte hibátlan magyar szöveggel. Írnám, ki fordította, de már nincs kezeim között a DVD, így megköszönném, ha valaki bekommentelné a nevét, mert bár a haska nem crack, ám ennek ellenére megérdemli a megemlékezést.), szóval Woody Harrelson parádés. Eszement, gügye, félnótás, óriási, ember, ez mind külön-külön és egyszerre is. 80-as IQ-val, de túlfejlett igazságérzettel ő egy önjelölt igazságosztó, aki csetlik-botlik, ráadásul mindig a legdrámaibb szituációban, mégis egyszerre veszi fel a harcot a korrupt rendőrökkel és a gaz fegyver-, kábítószer- és lánykereskedő szerb maffiával. Meglehetősen sérülékeny szuperhős Defendor, sérül is, talán többet is, mint az összes igazi, együttvéve, mégis ő áll a szívünkhöz legközelebb - talán éppen emiatt, s hogy még így is harcol. Természetesen győz a végén, de nem úgy, ahogy másoktól megszoktuk.

Az egy másik dolog, hogy a filmet író-rendező Peter Stebbings, akit eddig leginkább különböző TV-sorozatok kisebb-nagyobb szerepeiben színészként láthatott a néző, képes volt a kánonnál is szentimentálisabb hős-sorsot olyan valódi, véres rögvalósággal realizálni, hogy a végeredmény szinte majdnem egy naturalista dokumentumdrámát eredményezzen. Semmi olyan helyszín, karakter nincs e filmben, mint amit amúgy megszokhattunk. Koszlott külsőbb kerületek kutyaszaros sikátorai, pitiáner, tényleg kisstílű bűnözők, Jim Jarmusch-filmekből kiragadott kávézók, gyorsbüfék, lassú kiszolgálással, mosodák, művezetők, narkós kurvák. Mocskos kifejezések még mocskosabb kötőszavakkal. Innen emelkedik ki ez a szerencsétlen önjelölt igazságtevő, magasra, tisztán, félelem nélkül, 80-as IQ-val.

S hagyján, hogy végig úgy érezzük, Stebbings parodizál, talán sokáig így is van, azonban a végén úgy ver arcon a szívlapáttal, a hősének elhivatottságához hasonlóan naiv, de reális és igaz fináléval, hogy komolyan megrendülünk. Kiváló, gondolatébresztő, mégis szórakoztató kis film ez, a párbeszédekben sűrűn elpattintott egészen barom szóviccekkel, melyből egyet e cikk első mondatában is idézek, mintegy ízelítőül. Asanisimasa: 8/10

Mi lesz a tévében? - Péntek

2010.10.01. 10:07 efes

Úgy tűnik, valami zenei világnap...

Mindenesetre, az öszes állami köztévé egyszerre négy csatornán ontja magából a zenei tárgyú műsorokat:

m1, 21.35 - Rolling Stones Scorsese szemével - koncertfilm interjúkkal és archív részletekkel a rockmatuzsálemekről. Pont azt nyújtja a film, amit a címben lehet olvasni.

Előtte az m2-n, 20.30-kor A kivételes Karajanról nézhetünk meg egy portrét, utána egy kis Jack Bauer (ha nem láttad az előzményeket, kihagyhatod, mert úgysem érted), majd a Bécsi Filharmonikusok koncertje következik, hogy mi lesz műsoron, nem tudom, a port.hu nem köti az orrunkra. Ha én lennék az m2 műsorszerkesztője (mint ahogy nem vagyok), akkor valami olyat tolnék itt, amiben maga Herr Herbert dirigál. Amúgy a bécsi fiúk és lányok általában igen jól húzzák.

A Dunán lesz egy Carmina Burana, ami mára sajnos annyira túljátszott remekmű, hogy a közhely kategóriába tartozik műsorra tűzése (Duna, 22.15). A másik Dunán egy emlékhangverseny a kiváló operaénekes-tanár Bende Zsolt tiszteletére (Duna II, 22.15), majd kisebb közszolgálati közjáték és F-dúr toccata és fúga után a legendás harmonikásról, Tabányiról nézhetünk meg egy portrét. (Duna II, 0.20). Ennyit a zenéről - mi tagadás, lehetne azért mélyebbet is meríteni ebből a csodálatos művészeti ágból...

A többi tévé a szokásos pénteki menüsort zsolozmázza, még jó, hogy ők nem kapcsolódnak bele a Zenei világnapba, hiszen azért az fájna, ha mondjuk Karajannak SP-vel kéne versenyeznie. Szóval CIS, NCIS SNIS CCSNNIS, mittudomén.

A Dunán 0.05-től Ördöggerinc ami jó kis film Guillermo Del Torótól, ajánlottam már sokszor.

Én a Zene Világnapjához az alábbi produkció közzétételével szeretnék hozzájárulni, bizonyítandó mintegy, hogy a zenéhez nem kell gyakorlatilag semmi, a hangszereken kívül:

 

Elhunyt Tony Curtis

2010.09.30. 14:33 efes

Elment az amerikai Tony bácsi is. Emlékezzünk meg róla, mint az egyik legismertebb magyar világsztárról egy kevéssé ismert filmjének részletével, ahol partnere Charles Bronson (aki szintén már az Örök Mozivásznon irtja a gonoszt). Nem lehetsz mindig győztes, Tony bácsi.

A film amúgy -úgy nézem- teljes egészében megtekinthető ott, ahonnan ez is van.

Mi lesz ma a tévében? - Csütörtök

2010.09.30. 09:15 efes

Mindig jó kedvre derít így reggelente a film+ televízió, amikor átnézem a mai tévék kínálatát, az ilyen címekkel, mint példának okáért: Potyautas a halál. Hull-a-rabló. Ezeket természetesen nem ajánlom megtekintésre, csakis saját felelősségre. Mondhatnám, mélyvíz, csak úszóknak! Azért találni itt valóban érdekes dolgokat is, mint ma, 17.00 órai kezdettel, tehát viszonylag korán, David Lynch Dűne című scifijét, mely, ugye, Frank Herbert kultikus regényének egyik feldolgozása. A film vizuális megoldásai mai, az Avatar-féle tűzijátékok által már alaposan elrontott szemünkkkel nézve, megmosolyogtatóan gyermetegek, ezen kívül maga, Lynch sem volt túlzottan elégedett filmjével, ám Herbert -aki végig felügyelte a forgatást- áldását adta rá, és ez az, ami dönt. Már, hitelességet illetően. Mint regényadaptáció, igen érdekes vállalkozás ez a film, tekintve, hogy maga az alapanyag nem az a 100 oldalas papírfüzetecske... (A mellékelt képen a film egyik ismert szereplője látható.)

A Duna II 20.15-kor egy ma már meglehetősen ellentmondásos személyiségről készült dokumentumfilmet ad, egy meglehetősen ellentmondásos rendező rendezésében. Oliver Stone Comandantéjáról itt nyilatkozok meg.

Amúgy a tévék ma úgy döntöttek, kizárólag a francia filmeket preferálják, lesz ma minden vígjátéktól az akcióig. Én egy Hello Goodbye címűt vígjátékot választottam ki, melyben a Gérard Depardieu és Fanny Ardant által alakított középkorú házaspár egy meggondolatlan lépéssel Izraelbe költözik, gyökereik felkutatása céljából. Nem tudták, mire vállalkoznak. (Duna, 20.30)

Alice Csodaországban (Alice In Wonderland, 2010)

2010.09.29. 18:14 efes

A bevallottan politoxikomán Lewis Carroll tán maga sem tudja, mi mindent ömlesztett össze furi kis meséjébe, melyben a magának való Alice sajátos körülmények között ússza meg nem kívánt eljegyzését. Van ebben nyilván hasis- és varázsgomba okozta hallucináció éppúgy, mint Carroll mester korábbi olvasmányaiból be-bekúszó emléknyomok a saját kútfő kreatív leleményein kívül: az eredmény azonban vitán felül az egyik legfurcsább, legeredetibb mesés lányregény a világirodalomban. Ráadásul, ha tájékozottak vagyunk a viktoriánus Anglia társasági életében, az igen csípős kiszólásokon valamint maróan karcos karikatúrákon is mulathatunk, melyek mind beleszövődtek a mesébe. Olvasva mindenképpen, ez, erre a filmes változatra azonban nem nagyon érvényes, mert Tim Burton Alice Csodaországban című filmje bizony elég unalmas.

Unalmas, bár a néző fejét valószínűleg leszedi a látvány, így észre sem veszi, hogy Burton itt bizony cselesen átugrotta a történetmesélést kötelező filmes penzumát. Ez alkalomal semmi más nem érdekelte a fékezhetetlen vizuális fantáziájú művészt, hogy a rendelkezésre álló technológia és pénzeszközök teljes bevetésével olyat tegyen fel a vászonra, hogy az süssön. Süt is, de ismét beigazolódik azon tételem, miszerint "minden tűzijáték látványos és szórakoztató - öt percig". Szinte rokokó módra tobzódik a film groteszk, vicces és viccesen rémisztő figurákban, szinte észlelhetetlenül gazdag a háttér kidolgozottsága, mely szintén telistele van apróbb látomásokkal, vicces kis történetekkel. Azonban ezt a néző hamar megszokja, mint ahogy a térhatású élmény is gyorsan elveszti varázsát - Csodaország virtuális valósággá válik, ahhoz, hogy újra elámuljunk, még és még kellene pakolni bele, azonban ez természetszerűleg nem lehetséges a végtelenig. Amint a szemkápráztató látvány után visszanyerjük immár a módosult tudatállapothoz hangolódott látásunkat, rögtön szemet szúr, hogy a történet, amit nézünk, bizony sablonos és üres. Carroll gazdag, szellemes és utalásokkal teli szövege egész egyszerűen nincs ott a filmben, maga a lecsupaszított sztori pedig kevés. Csupán egynek megy el ez a térhatású álomcsoda, ami azért bukta. Legalábbis nálam. Asanisimasa: 5/10 (A látvány miatt.)

Turné (Tournée, 2010)

2010.09.29. 17:34 efes

 

Mi másról szólhat egy színész első rendezése, mint arról, hogy milyen a színfalak mögötti élet? Mi van a csillogás mögött? „Mitől megy a villamos?” Mathieu Amalric komoly színészi pályát futott be (ő volt például a lebénult Bauby a Szkafander és pillangóban) mielőtt rendezésre adta volna fejét. Arányérzékét és tehetségét jelzi, hogy bemutatkozását Cannes-ban egyből rendezői díjjal jutalmazták.
 
A főhős
A Turné című film főhősét persze maga Amalric játssza, hiszen egy színész alapvetően mindig színész marad, még ha rendez is, viszont rendezőként tudja azt is, hogy filmjének főszerepe olyan ziccer, hogy azt színészként nem adhatja ki a kezéből. Viszont ha a színésznek az adott film az első rendezése, akkor azt még nem tudhatja, milyen veszedelmesen kemény meló önmagát rendezni úgy, hogy a film is megálljon a lábán. Persze, sokaknak sikerült már, nem Amalric az első ilyen, jó hír, hogy ő sem vallott szégyent. A film középpontjában „a” kisember áll, jelen esetben egy turnémenedzser, aki Amerikából importált sztriptíz-kabaréval járja Franciaország lokáljait. Kisstílű, pitiáner trükköktől meg nem riadó, de alapvetően tisztességes fazon, amúgy egy lúzer, egy slemil, egy szerencsétlen figura. Woody Allen túl intellektuális ehhez, ilyen karakterben Danny De Vito, Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Joe Pesci tudna brillírozni, vagy mondjuk, amilyen Tom Waits maga – erre viszont Amalric is képes. Persze, tudjuk róla, hogy bravúros tehetségű színész, hiszen elképesztő volt a haldokló Bauby szerepében, tökéletesen valósághű, politoxikomán junkie volt a Karácsonyi történetben, de sokoldalú tehetségét jelzi az is, hogy őt választották James Bond ellenfelének is, a Quantum csendjében. Joachim, a turnémenedzser is összetett, markáns figura alakításában, vibráló idegessége folyamatosan kontroll alatt van tartva, ahogyan reátestált gyermekeivel bénázik (ez a legjobb szó), az egyszerre szívszorító és mulatságos. Amalricnak megvan az a képessége, hogy minden esetlensége ellenére rokonszenvet ébresszen a nézőben maga iránt: talán ez teszi igazán alkalmassá e szerep (illetve, a kisember toposzának) eljátszására.
 
A rendező
A francia kikötővárosokat járó sztriptíz-revü története, ahogyan az a fontos és hiteles részletekben megjelenik, mindenképpen valós, esetleg önéletrajzi emlékeken kell nyugodjon, hiszen ezeket, mintegy hasra ütve, nem lehet kitalálni. Az író Amalric ez esetben pontos alapanyagot adott a rendező Amalric kezébe, amit a színész Amalric így hitelesen el is tudott játszani. Egy igazi turnémenetrend zaklatott ritmusát megidéző tempóban zajlik a film 111 perce, melynek jeleneteit a gondosan megválogatott, igen dögös zenei illusztrációk, valamint a minden bizonnyal valódi sztriptíztáncosok (öt, rubensi domborulataikat egy valódi exhibicionista sztriptíztáncos magabiztosságával, húszcentis tűsarkokon billegtető hölgy és egy férfi :) által előadott vicces show-elemek lódítják tovább. Amalric elbeszélőmódja alapvetően anekdotikus, a nüánsznyi életképek, történetecskék azonban nem határolódnak el egymástól élesen, hanem egy valódi turné monotóniájában simulnak egybe.
 
Szumma szummárum
A Turné semmiképpen nem sorolható be semmilyen műfajba, stílusba vagy hangnembe. Helyenként komédia, néhol tragikomédia, máskor kisrealista derű, vagy éppen mélabús melodráma. Egyszer frivol és harsány revüfilm, máskor kapkodó kézikamerás, életszagú doksi. Vagy ha akarom, markáns kontúrokkal, erős színekkel megrajzolt transzparens a telt női idomok védelmében, illetve a divatcézárok által sulykolt vállfa-alkatú, anorexiás-bulimiás csontkollekciók ellenében. Tele van a film olyan ellesett pillanatokkal, amilyeneket egész egyszerűen lehetetlen megrendezni. A kulisszák mögötti világ, amit a színpad csillogásától elkáprázott néző szinte sosem lát, mindig tele van szenvedéssel, fájó lábakkal. Itt látszik, hogy a feszesen kihúzott derék és a magasra kitolt keblek legtöbbször csak a gondosan kimunkált színpadi rutin szemfényvesztései, az izgató harisnyán pedig szalad a szem. A sokévnyi éjszakázás nyomai elébb-utóbb lesminkelhetetlenek. Tanulságos látni viszont a párducmintás miniruhában, húszcentis tűsarkakon, arasznyi műszempillás szemekben megjelenő valódi, őszinte érdeklődést, a komoly élettapasztalatokat és valami mély szomorúságot. Ez az, amivel soha nem találkozni a Fókuszban. Jó film tehát a Turné, kicsit olyan, mint amikor szegény Roy Scheider belenéz abba a bizonyos tükörbe, és azt mondja: It’s Showtime! Annyira ugyan nem tragikus, mint a Mindhalálig zene, de legalább annyira megérinti azt, aki kíváncsi, vajon mi zajlik a kulisszák mögött. Asanisimasa: 7/10

 

Vespa (2009)

2010.09.29. 17:08 efes

 

A mára már nyugodtan legendásnak nevezhető Simó-osztály egyetlen női tagja, Groó Diána második nagyjátékfilmjében, a Vespában is az előző filmjében megkezdett mágikus-realista utat járja, melyen ezúttal egy Szentes környéki cigányfiút követ, aki élete nagy szerencséjét egy csokoládépapírban találja meg...
 
Csoda Milánóban
Vittorio De Sica 1950-ben készült filmjét a híres olasz filmes irányzat, a neorealizmus lezáró fejezeteként, a mágikus-realizmus tökéletes filmes megvalósulásaként szokás emlegetni. A filmben Toto, a káposztaföldön talált árvafiú végtelen természetes jóságával és önzetlen optimizmusával megszépíti a Milánó környéki nyomortelep életét. De Sica, a neorealizmus egyik fontos és megkerülhetetlen alakja e filmben felhagy az élet nyomorúságának naturalista ábrázolásával, ugyan témát, helyszínt nem vált, csak elemelkedve attól az élet pozitív oldalát mutatja meg, de igazi realista csavarral: a csoda, mint dramaturgiai eszköz bevetésével. Ha így nézzük, talán De Sica új nézőpontja még keserűbb, mint a hajdani neorealistáké, hiszen a mágikus realizmus szerint a bajból csak egy kiút létezik, de az nemhogy a csodával határos, de egyenesen maga a csoda.

Csoda Krakkóban
Groó Diana egyik kedvenc filmje lehetett De Sica mester idézett filmtörténeti jelentőségű műve, hiszen első nagyjátékfilmjének erősen idehajazó címet adott. E film ugyan nem kifejezetten szegénység és nyomorúság témakörében játszódik, mint az említett mesteré, itt egy magyar zsidó lány keresi etnikai és vallási identitását a lengyelországi Krakkóban, ami az ismert történelmi okokból, szintén nem egy egyszerű feladat. Egy zsidóságát kereső fiatal nő, egy idegen világban olyan sebeket téphet fel azokban, akikkel találkozik, illetve saját magában is, amire nem számíthat, így e kutakodás komoly konfliktusok forrásává is válhat. Groó e filmben a múlt felsejlő nyomorúságát csomagolja be valami tündéri, meseszerű fátyolba, mely így válik mágikusan reálissá. Itt nem találjuk a más zsidó tematikájú filmek esetében sokszor látott rettenetes képeket az auschwitzi haláltáborból, a zsidó lét és a zsidó vallás bájos, meseszerű és transzcendentális elemei viszont sűrűn szövik át Groó Diana bemutatkozó filmjét.

Csoda a cigánytelepen
A cigányság élete, konfliktusai, problémái, jellegzetes figurái mindig is kedvelt témái voltak a magyar filmnek, a Koportostól a Dallas Pashamendéig, és tovább. Groó Diána második nagyjátékfilmjében szintén az ő életükből merít témát, egy Szentes környéki falu, vagy inkább városszéli házsor cigányainak mindennapjaiba csöppenünk. Itt él Lali, a tizenéves cigányfiú, akinek életét egy csodás, vagy legalábbis annak hitt esemény forgatja fel: egy kártyán nyert csokoládé papírján az áll, hogy ettől kezdve a szegény sorsú fiú egy gyönyörű, tűzpiros Vespa robogó tulajdonosa. A baj az, hogy a motort csak Budapesten lehet átvenni. Lali titokban, életében először elhagyja a cigánysort, és Budapestre utazik jogos jussáért. Az utazás során Lali, és közvetve, mi nézők, szembesülünk mindazzal a veszéllyel és kalanddal, ami ma, ezen a szép és gyönyörű Magyarországon egy tiszta és jó szándékú romára vár. Lali útja a filmben gyakorlatilag sikerrel végződik, hiszen viszonylag ép bőrrel ússza meg a kalandot. Hogy a robogó sorsa mi lett? Az benne van a filmben, onnan mindenki számára ki fog derülni minden.

Hiteles mai mese
Szerintem 10 és 14 éves kora között minden egészséges ember világgá akar menni, bele az ismeretlenbe, de főleg akkor, ha esetleg valami eleddig elérhetetlen cél tündököl fel előtte. Így Lali boldogságos pokoljárása tökéletesen hihetőnek tekinthető, hiszen azért egy piros Vespa nem akármi, valljuk meg. Ami dolgok az úton vele történnek, szintén abszolúte reálisnak tekinthetők, elég csak hozzávetőleg tisztában lenni a napi bűnügyi híradásokkal: amikor például egy dombtetőről távcsöves puskával célba veszik Lalit. A fiú szerepére Szentesen megtalált Tóth Sándor nem véletlenül válaszolta egy riportban arra a kérdésre, hogy miről szól a film: Hát rólam! Ennyit a hitelesség bizonyítékául. Kardos Sándor operatőr a tőle megszokott bravúros beállításokkal mutatja meg Lali road-movieját, az egyik jelenetben a víztükörrel való játéka egészen fantasztikus volt. Groó Diana a tőle már megszokott tiszta, világos és egyenes modorban meséli el Lali mesés sztoriját. Hogy a budapesti szcénákhoz jó szeme van, az sejthető volt, de az meglepetés, hogy milyen mértéktartó tudott lenni a cigánytelepi jelenetekben, hiszen ehhez - vélhetően - nem sok köze volt életében. Mégsem mű, mégsem hatásvadász, sőt, szemléletében is teljesen józan: szegény sorsú, de rendes, törekvő és tisztességes cigányokat mutat meg ízléses és igaz filmjében. Asanisimasa szerint: 7/10

 

Mi lesz ma a tévében? - Szerda

2010.09.29. 09:45 efes

Sok 2000-es film... Slágvortokban, linkekkel.

A Millió Dolláros Hotel Wim Wenders legszórakoztatóbb filmje, 21.05, Duna II. (képen a von Stroheimet utánzó főszereplő és Milla) Itt mondom, milyen.

Mi kell a nőnek? Mel Gibson és Helen Hunt habkönnyű bájzlija, szerintem szórakoztató kis film. (film+, 21.10) Itt mondom még, milyen.

Öld meg Rómeót! Ez egy Jet Li által főszerepelt egyszerű akciómozi, amely Shakespeare-áthallásai miatt lehet érdekes. No meg az akrobatikus verekedések miatt is. (Viasat3, 22.30) Itt mondom még, hogy milyen...:)

A Mansfeld egy meglehetősen agyonhallgatott, ám igen tisztességes magyar film, mely '56-ról mesél szépen és becsületesen. (RTL, 23.15) Itt mondja Emese, hogy milyen. Szerintem is 7/10.

Lesz még House is.

Öld meg Rómeót! (Romeo Must Die!, 2000)

2010.09.29. 09:19 efes

Kung-fu Rómeó és hip-hop Júlia, avagy sárga lett Montague és fekete Capulet, így a tragédiának heppiendje lett. Az öreg Lándzsarázó megint fordulhat egyet a sírjában, mert Rómeó és Júlia tragikus története, immár ki tudja hányadszor, ismét életre kelt a filmvásznon. Ezúttal Joel Silver, a kult-filmmé vált Mátrix producere érzett késztetést arra, hogy belenyuljon a tutiba. Oakland városában két ellenséges család - egy kínai és egy afro-amerikai - között folyik a viaskodás a város vízparti-kikötői területeinek ellenőrzéséért. A kínai klán "benjáminja" az egyik este rossz helyre - egy hip-hop klubba -téved be, majd az ott faji alapon kirobbanó csetepaté után az utcasarkon végezi egy kötélen lógva. A gyilkosság híre hamar eljut Honkongba börtönbüntetését töltő bátyjához, Hanhoz (Jet Li, a híres ázsiai akció-sztár játssza), aki erre gyorsan péppé veri a teljes fegyőr állományt és megszökik. Hamarosan már az oaklandi taxi-vállalat egyik üresen álló kocsijában próbál az események fősodrába beilleszkedni. Éppen el akar szelelni a járgánnyal, amikor hogy-hogy nem, egy enyhén zilált fekete szépség ugrik be az ülésre. Ő Trish (Aaliyah pop-sztár domborítja), a kínai családdal konkurens feka família fejének a kisleánya. Kézenfekvő, hogy első látásra kitör a szerelem kettejük között. Az ismert dramaturgia szerint a két család persze ferde, illetve kerek, de semmiképpen sem jó szemmel nézi a két fiatal bimbózó románcát, mert hát az első mindig az üzlet. Így azután, amikor az afro-amerikai O'Day család legifjabb tagja elhalálozik a Sing család erős emberének golyói által, kezdetét veszi a leszámolás a két klán között.
 
A filmvásznon azonban minden másképpen alakul, mint ahogy azt a jó öreg Shakespeare a veronai szerelmesek tragédiájában megírta? Az Öld meg Romeót! alkotói (elsősorban, Andrzej Bartkowiak rendező és a producer) a klasszikus történetet aktualizálandó a cselekményt a jelenbe helyezték át, a klánok közötti konfliktus forrását pedig az etnikai, kulturális különbözőség és az üzleti ellentét adja. "A sztori egy olyan város háttere előtt játszódik, ahol számos kulturális hatás olvad egybe - fejtegeti Silver.- Kelet és Nyugat, a hip-hop és a kung-fu találkozik itt egymással és alkot különleges, színes keveréket." A baj csak az, hogy ilyet láttunk már a di Caprio-féle acid Romeó+Júliában vagy mondjuk a West Side Storyban. A produkció originalitása azonban nem is itt, hanem a harcjelenetekben keresendő, amelyek kitűnően ötvözik az akciófilm műfajának nyugati és a keleti hagyományait. A vizuális effektekért a Mátrix Oscarra jelölt látványtervező csapata volt a felelős. Nekik és a nagyszerű színész-harcosoknak köszönhetően az összecsapások valóban mutatósra sikeredtek. A már megemlített szereplőkön túl látható még a vásznon néhány vicces kabinet-alakítást, pl.: az O'Day család melákja, Maurice (Anthony Anderson), vagy a hip.hop klub DJ-je, Silk (DMX, a rap-sztár alakítja). A film zenei anyaga az aktuális MTV mainstream vonalat követi, néhány valóban dögös trackkel, köszönhetően ezt a Grammy-díjas basszgitáros Stanley Clarke-nek, illetve a hip-hop híresség Timbaland-nek. (2000 szeptember 28) Asanisimasa: 6/10

 

Millió Dolláros Hotel (The Million Dollar Hotel, 2000)

2010.09.29. 09:10 efes

Los Angeles csillogó-villogó felhőkarcolóinak árnyékában áll a Millió Dolláros Hotel. Koszlott halljával, állandóan beázó, nedves szobáival, bűzös, mocskos folyosóival az "amerikai álom" veszteseinek, a társadalom számkivetettjeinek otthona. Itt él Tom Tom (Jeremy Davies), a naiv, enyhén gügye junkie, aki túláradó szerelemmel imádja Eloise-t (Milla Jovovich), a befelé forduló, gátlásos, ön-tudatlan utcalányt. A szállólakók hétköznapjainak egyhangúságát egy szörnyű esemény árnyékolja be. Izzy (Tim Roth), a narkós festő, egy kristálytiszta hajnalon leesik a tetőről. Gyilkosság történt, vagy öngyilkosság? Barátai és szomszédai legnagyobb ámulatára kiderül, hogy Izzy egy multimilliárdos sajtócézár fia volt. A Millió Dolláros Hotel így egyből az érdeklődés középpontjába kerül, a lakói pedig egytől-egyig gyanúsítottakká válnak. Az ügyet Skinner nyomozó (Mel Gibson), a keménykötésű FBI ügynök vizsgálja. Ahogy halad előre a nyomozással, úgy mosódik el a határvonal gyilkosság és öngyilkosság, ép és zavarodott elme között. A Millió Dolláros Hotel barátságról, bizalomról, árulásról, a feltétlen szerelem szívszakasztó, mindent elsöprő erejéről mesél, mulatságos, sötét, fordulatos és magával ragadó történetében.

A Millió Dolláros Hotel a világhírű Wim Wenders harmincéves filmkarrierjének huszadik filmje. Az eredeti ötletet a film elején és a végén feltűnő, valaha szebb napokat látott, a valóságban is működő szálloda teteje ihlette. Felfedezője Bono, az ír forradalmi rock-együttes, a U2 vezetője. A zenekar itt forgatta "Where The Streets Have No Name" című dalának videoklipjét. Bono a film producere és a történet társszerzője is egyben.

A film szinte teljes egészében egy zárt térben játszódik. A szállodát megtöltik a legkülönfélébb hibbant alakok, amelyek megformálása kiváló karakter-alakításokra ad alkalmat. A kitűnő szereposztásnak köszönhetően ez maradéktalanul teljesül. Mel Gibson Skinner ügynök szerepében élete egyik legnagyobbját alakítja. Nyakmerevítőjével emlékeztet ugyan a Nagy ábrándban (Jean Renoir) örökbecsűt alakító Erich von Stroheimre, de erre már csak a legmegátalkodottabb vájtszeműek emlékeznek. Mel egyenesen hátborzongató, ördögi és angyali egyben, a hátán éktelenkedő hegekből ítélve talán valaha az angyal-szárnyait távolították el. Tökéletes egyperces alakítás Tim Roth Dizzy-je, telitalálat a Tom Tomot játszó Jeremy Davies is. Szétütött junkie-ja tökéletesen hiteles, ám így is átsüt lénye gyermeki tisztasága, mindent elsöprő szerelmének szárnyakat adó ereje. A légies Milla Jovovich (Éloise) utcalánya angyalként lebben keresztül a filmen.

A film operatőre, Phedon Papamichael szépen komponált képekkel, kísérteties, de éppen ezért hiteles világítással festi meg a szállodában terjengő őrület hátterét. Wenders mester valószínűleg sokat merített a kubai zenész-aggastyánoktól, mert az ezt megelőző két filmjének (A világ végéig, Az erőszak vége) kiábrándult vértelen ürességét igazi, emberi melegséggel tudta felváltani. A film zenéjét természetesen Bono jegyzi, társául választva egykori zenei rendezőjét, az experimentális guruként funkcionáló Brian Eno-t. Kérem szépen, üljön be mindenki a Millió Dolláros Hotelbe, ha valami olyasmire vágyik, amit kiváló szórakozásként definiálhatnánk. Figyelem, Wenderstől ilyet még nem láttak! (2000 október 4) Asanisimasa: 8/10

 

Peacock (2010)

2010.09.28. 17:45 efes

Rettenetesen egy elcseszett film ez, kifejezetten feldühített. Másfél óráig úgy tűnik, hogy egy izgalmas, thriller-elemekkel dúsított kisvárosi dráma ez, aztán úgy van vége, mint a botnak. Olyan suta, tufa, banális egyszerűséggel, amilyet csak az élet tud produkálni egy-egy kisebb élettörténet végére. Csakhogy, azokat meg nem szoktuk filmen, színházban nézni, regényben, novellákban olvasni, mert hétköznapiak, s így szellemi élvezetként sem működnek. Egyszerűen unalmasak.

Valószínűleg e filmnek is komoly valóságalapjai lehetnek, hiszen maga az alapszituáció olyan érdekes, amilyet csak az élet tud produkálni. Peacock egy közép-nyugati, jelentéktelen amerikai kisváros, itt él John, aki minden erejével azon van, hogy láthatatlan, észrevétlen maradjon. Az ok egyzserű: John kettős személyiséggel rendelkezik. A "másikat" Emmának hívják, aki minden reggel elvégzi a háztartási munkákat, és még John reggelijét is ő készíti. Johnt mindenki ismeri, Emmát még soha senki nem látta... Aztán történik egy vonatbaleset, fény derül Emma létezésére, akiről a szomszédok azt hiszik, John felesége. A férfi pedig igyekszik fenntartani a férj-feleség látszatát, csak Maggie, az egyedülálló, nehét sorsot élő anya tudja John titkát... Ebből az alapszituációból lehetne bármi is, jeges pszicho-thrillertől kezdve mélylélektani drámán át akár komédia is, ehelyett Michael Lander író-rendező megelégedett azzal, hogy részletekbe menő pszichológiai alapossággal felvigye a vászonra a kétfelé szakadt személyiségű John-Emma történetét, befejezni azt már nem tudta, vagy nem akarta. Legalábbis valami minimális drámai végkifejletet, katarzist, effélét nem sikerült a filmbe vinnie. John sorsát még úgy, ahogy megoldja (bár az is méltatlanul olcsó 'poén'), de Emmával, Maggie-vel, az ő életükkel már nem tud mit kezdeni. Olyan ez a film, mint egy pszichológiai esetleírás, tanulság, lelki, szellemi élvezet nélkül. Így viszont hiába a hiteles atmoszférateremtés, karakterábrázolás- és építés, ha nincs a végén megnyugtató (vagy akár idegesítő, felzaklató, elgondolkodtató vagy nyugtalanító) pont.

Másrészt a film valódi jutalomjáték is lehetne Cillian Murphy számára, akiről tudjuk, hogy már régebben is bravúrosan alakított női (illetve, traveszti) szerepeket, itt azonban emellett egy zakkant férfikaraktert is meg kellett jelenítenie (nos, ezt már kissé erőltetetten teszi). Jellemzően akkor a legerősebb, amikor Emma, Johnnak öltözve játssza Johnt. De még így, ezért is kapna fesztiváldíjat, ha a film maga jó lenne, de hát az a vég, csak azt tudnám feledni. Eképpen, hiába nyújt megrázóan drámai alakítást a tehetséges Ellen Page (Maggie-ként), hiába erősítik a háttér hitelét olyanok, mint a mindig kiváló Susan Sarandon vagy Bill Pullman, ha a film a végén van agyonvágva. Asanisimasa dühös: 4/10

Ragadozók (Predators, 2010)

2010.09.28. 13:00 efes

Azért ott még messze nem tartunk, hogy ismét jó magyarnak lenni Hollywoodban, Antal Nimród személyében viszont van egy jó, megbízható B-kategóriás rendezőnk, ami egészen biztosan több, mint a semmi. A Ragadozókban az égadta világon semmi egyedi, semmi egyéni nincs, úgy tűnik, Nimród itthon hagyta kreativitását, illetve ha magával vitte Amerikába, azt a bőröndben hagyta, gondosan lezsírozva, valahol a padláson. Tisztességes iparosmunka a film, nem több, viszont még így is méltó folytatása John McTiernan '87-es Predatorjának, melyben Arnold sárral maszkírozva gyakta szét a rasztahajú alient, de főleg amióta emberfia nem teszi be úgy a lábát dzsungelbe, hogy lopva ne tekintsen a lombok felé, hogy nem gubbaszt véletlenül valamelyik ágon valami nem oda való. A felejthető korábbi folytatásoknál mindenképpen jobb film a Nimródé. Mindazt tudja, amit egy ilyen filmtől elvárunk. Pereg, fut, szalad, robban, fröccsen, ín szakad, gerinc kitép, bél kiomlik.

Persze, egy komolyabb forgatókönyv azért elfért volna a mondjuk a scifi-akció-horror műfaji határai között, nem feltétlenül kell még egy hangsúlyosan B-re hangolt moziban sem csupa két-háromszavas, banális tőmondatokat adni az ennél talán lényegesen többet is megjegyezni képes színészek szájába. A kissé sablonosan kiválogatott karakterek egyéni sorsait is lehetett volna kicsit cizellálni, hiszen ahogy pl. szegény Danny Trejóval elbánnak, az azért megalázó. Laurence Fishburne-nek se érte meg lefogyni néhány jelenetes jelenése miatt, így játszott kövéren. Adrien Brody pedig, valós színészi tehetségét bizonyítandó, butábbnak látszik a legbutább profi akcióhősnél. Szinte már-már lundgrenien ostoba, amin szájába adott cinikus megjegyzései is csak alig tompítanak. Viszont, hülyén is nézne ki egy választékosan fogalmazó filosz abban a pokoli dzsungelben, élet-halál között, így azt kell mondani: Brody teljesítménye kitűnő ebben a számára talán idegennek tűnő szerepben is. A legjobb karakter a jakuza-csávó volt (Louis Ozawa Changchien - milyen szép név, már csak ezért is érdemes felvenni a címkefelhőbe), kardcsatáját elnéztem volna még, közelebbről is. Titokzatos, markáns karakter, mintha a Lostból teleportált volna ide. De még ő is csak néhány vonallal megrajzolt, kétdimenziós figura csupán, a többi pedig még nála is elnagyoltabb, levegőben lógó.

Vagy éppen zuhanó, mint a film egyik legjobb jelenetében, a nyitóban (a szinte megrajzolt zenei kísérettel). A cselekmény szervezésében is meglehetősen nagyvonalú a film, itt is a matematikai 'fogadjuk el' kitétel érvényes a nézőre nézve, fogadjuk el, hogy így alakulnak a dolgok, én ezt most nem magyarázom tovább - mondja Nimród, gondolom, produceri nyomásra. A cselekmény itt egy dologra való, mégpedig hogy kitöltse azt a vetítési időt, ami a fináléban történő végső leszámolásig tart - kvázi ugyanaz, mint amikor egy pornófilmben a szereplők egy pamlagon elnyúlva, de még felöltözve, kényszeredetten beszélgetnek, miközben majd szétrobbannak az idő előtt bevett Viagrától. Itt is, meglepetés nélkül, menetrendszerűen ritkul a csapat, míg nem egy (vagy mennyi) maradhat, szemtől szembe, majd ellovaglás a naplementébe (akárhova). De mondom, amúgy működik a film. Kivitelezése minden igényt kielégítő, Pados Gyula hibátlan teljesítményt nyújt, és ő még be tud suvasztani néhány olyan képet a filmbe, ami bizony műfajidegen módon, kifejezetten esztétikus. Mindent összevetve, ha ezt a filmet Nimród itthon csinálta volna, felállva tapsolnám, így azonban, hollywoodi bérmunkaként, a pontszám csak erős közepes. Asanisimasa: 6/10

Mi lesz ma a tévében? - Kedd

2010.09.28. 08:48 efes

Hát, valamit azért mutat, hogy egészen a film+-ig kell elkapcsolni, hogy valami nézhetőt találjon magának az ember ma este, főműsoridőben, feltéve, hogy nem akarja nézni a Castle második évadát is. A Jackie Brownt legalább annyiszor láttuk már, mint a Pulp Fictiont, de ha nincs más, jó Tarantino is, akárhányadszor. Mondjuk, kapásból nem tudnék mondani még egy kortárs filmrendezőt, akinek a filmjeit, tehát majdnem mindet, bármikor és akárhányszor meg lehetne nézni. Ez a blackploitation-hommázs is ilyen, remek színészeket nézhetünk, amint nagy dumákat tolnak, miközben egy bűntettet nézhetünk meg több nézőpontból, 21.10-tól.

A Zárórában a jelenlegi filmes mogul és atyaúristen, valamint nem meglepetésre, focista Kőrösi Zoltán lesz (kép). Remélem, nem hiába remélem, hogy Alinda be mer neki kérdezni, nem csak bájmosoly lesz ötven percen keresztül. (m2, 22.30)

A tv2 a megszokott simlis húzásával tudja le a magyar film iránti, törvénybeli kötelezettségét, amikor 1.55-kor kezdi vetíteni Sára Juli 2001-es Egérút című filmjét, amit még én sem láttam, de ahogy nézem, az elmebeteg időpont miatt ma se fogok látni. Tudom, tudom, videó... Nincsen, ba'meg.

süti beállítások módosítása