asanisimasa

Vég nélkül lehetne azon agyalni, hogy vajon megérdemelte-e Sandra Bullock ezért a filmért az idei Legjobb Női Főszerepért járó Oscart, vagy esetleg valamelyik vetélytársa jobb volt nála, szerintem a lényeg az, hogy Bullock kaphatott ezért az alakításért Oscart, mint ahogy kaphatott volna bármelyik ezt megelőzőért is. Nem mintha azok olyan egetverően intenzív színészi trüvájok lennének, de azt még a legelfogultabb Bullock-kritikusok is elismerhetik, hogy azért a német származású "szabálytalan" szépség masszívan egyenletes, megbízhatóan jó teljesítményt nyújt, szerepeljen akár romkomban, natúr komédiában, krimiben, thrillerben avagy fajsúlyos drámában, ergo Sandra Bullock jó színésznő, sőt igen jó színésznő. Így az Oscar jogos, és ezért a filmért, vagy csak úgy, mint Scorsese-nek, de jár. Ahogy Halle Berrynek, Reese Witherspoonnak, Gwyneth Paltrownak vagy Hillary Swanknek (kétszer is) járt, mivel ezek a csajok mind körülbelül egy szinten bírják a mesterséget.

Sokkal érdekesebb ennél maga a film, amely a kissé émelyítő A szív bajnokai (nyilván A szív hídjai után szabadon...) címet kapta a magyar keresztségben. Nem ennyire lónyál a film, tekintve, hogy a főszereplő egy benga nagy feka srác, akiből (valós történet alapján!) igazi sztárja lesz az amerikai focinak, ami ugye, nem az a kifejezett kisasszonysport. (vö.: Minden héten háború) tehát az a film alapszituációja, hogy valahol mélyen, lent délen Tennesseeben, ahol 100 polgárból 90 Bushra szavazott, egy jómódú, befolyásos, természetesen fehér és republikánus (nagyjából az ottani fideszes) család sürge nagyasszonya (Bullock) egy pillanatnyi jótékonykodó pillanatában befogad egy hajléktalan fekete fiút, aki ráadásul akkora mint két ruhásszekrény, egymáson. Figyelem: déli, konzervatív fehér családban egy teljes jogú fekete fiú, nem szolgáló, nem kertész, hanem teljes jogú családtag! (Spoiler: Mert az lesz, ugye.) Amerika, imádom! Már akkor könnyeket csalt ez a lapaj nagy ország a szemembe, amikor a vesztett csata után a vesztes gazdag déli fehér fiú szívből és őszintén gratulált a fekete győztesnek... Ilyen csak a filmeken van, olyan filmeken, mint amilyen e cikk tárgya is.

Azonban az igazán fantasztikus az, hogy minden, ami Michael Oherrel e filmben történik, az a tündérmese megtörtént a valóságban. Bullock, az Ohert alakító, hasonló alkatú Quinton Aaron, és a többi színész, John Lee Hancock tényekhez képest mértéktartó rendezésében csak reprodukálja a néhány évvel ezelőtt megtörtént eseményeket. Sportfilm ez, melyből végre még az amerikai focit csak hírből, vagy még úgysem ismerők is megérthetik e kemény játék lényegét, hogy miért van az, amikor a profi bajnokság döntőjét játszák (Super Bowl), akkor gyakorlatilag az Államokban megáll az élet. És életrajzi film is, hiszen egy olyan sztorit ismerhetünk meg, ami valóban utat mutat Michael Oher milliónyi, nehéz sorsú sorstársa számára, s mely alapján átérezhetjük, mennyire gondolja komolyan minden amerikai, legyen bár liberális keleti parti vagy konzervatív déli, hogy szereti a hazáját: ahol ilyen mesék történnek meg, azt az országot csakis szeretni lehet. És most képzeljük el mindezt nálunk, Magyarországon...

Asanisimasa szerint Michael Oher története, mint film, Sandra Bullockkal egyetemben, megér vagy 8/10 pontot, mert jó volt amerikainak lenni, két órára.

életREklám 2010: Nyitott társadalom vagyunk?

20 év szabadság!?

Vetítés, díjkiosztó március 25-én este a Toldi moziban.

Március 15-én lejárt a 2. alkalommal kiírt életREklám felhívás, melyet Magyarországon ezúttal is a BuSho (Budapest Short Film Festival) fesztivál koordinált, és amelyre végül összesen 11 országból 78 nevezés érkezett! Először a budapesti döntőre kerül sor 25-én este 20 órakor a Toldi moziban, ahol levetítik a főként magyar alkotóktól érkezett munkákat, de a szervezők nagy örömére küldtek nevezést finn, német, indiai, francia, olasz, portugál, román, szerb és amerikai filmesek is. A vetítések és a díjkiosztó után szlovák - magyar filmes DJ párbaj következik Pater Sparrow / Libor Anita & Fekete Xénia / Matrka Simon / Prikler Mátyás / Filip Kubiš közreműködésével.

A verseny célja az volt, hogy az alkotók olyan 1 perces filmeket készítsenek, melyek tematikája az idén a „20 év szabadság!?” Az ezúttal a daazo.com videomegosztó jóvoltából már online is nevezhető alkotásokat 3 országban (Csehország, Magyarország, Szlovákia) külön-külön zsűri értékeli és díjazza, majd a legjobbakat továbbítja a pozsonyi döntőre!!! A magyar zsűriben ezúttal is részt vesz Bollók Csaba és M. Tóth Géza filmrendezők, de csatlakozott hozzájuk a szintén első alkalommal megrendezett életREklám workshop vezetője, Xantus János is, az SzFE tanára és a Film- és TV Főtanszak külügyi referense.

A workshopot a prágai FAMU és a pozsonyi VSMU egyetemek mellett Budapesten az Színház- és Filmművészeti Egyetem koordinálta, melyre meghívást kaptak még a MOME az ELTE és Képzőművészeti Egyetem hallgatói is és amelyen a kiválasztott alkotók ingyenesen vehettek részt! A szakmai munkát irányító bizottságban Xantus mellett részt vett Szirtes János, Széphelyi Júlia valamint Sági Róbert, akik közösen mintegy 25 alkotó munkáját követték figyelemmel. Néhány alkotónak lehetőséget biztosítottak, hogy az Egyetem gépparkjának használatával és a Kodak nyersanyag felajánlásával S16-os filmre forgassa alkotását, melyet azután Kodak Cinelab Hungary hívott elő, majd a Focus Fox szintén támogatásként díjmentesen digitalizált. A budapesti mellett pedig még egy konkrétan animációs workshop került megrendezésre, határon túli magyarok bevonásával a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, az ASIFA Hungary szervezésében, Patrovits Tamás vezetésével.

A zsűri által kiválasztott 10 legjobb alkotást delegálja a március 31-én Pozsonyban megrendezésre kerülő nemzetközi döntőre, ahol kiderül majd, hogy ki lesz a végső győztes, akinek 3000,- eurós fődíj a jutalma, de a második 1000,- és a harmadik helyezett 500,- eurós díja is figyelemre méltó. Azonban ezúttal már az országos döntőn is értékes díjazásban részesülnek a győztesek, a legjobbnak 1000,- a második helyezettnek 600,- míg a bronzérmesnek 400,- dollár a jutalma a főtámogató az Open Society Institute jóvoltából. Az esemény további támogatója az International Visegrad Fund, magyar partnerei pedig a Duna TV, a Film.hu, az Origo és az ARC, újfent támogatónk között volt a Magyar Köztársaság Pozsonyi Kulturális Intézete valamint a Budapesti Szlovák Kulturális Intézet, akik támogatásukkal lehetővé tették, hogy az érdeklődők mozgóképen fejezzék ki véleményüket.

A szervezők ismét törekszenek arra, hogy az alkotások minél több fórumon hozzáférhetőek legyenek majd és a végső döntést követően népszerű internetes portálokon jelenjenek meg, ahol a nagyközönség ismét értékelheti a beérkezett filmeket. A 30 legjobb helyezést elért filmet elküldik „az egyperces filmek világszervezetének” a ONE MINUTE – ONE WORLD  fesztiváljain való részvételre, valamint szerepeltetik őket minél több magyar, szlovák és cseh zenei- és filmfesztiválokon. A kiválasztott filmek szlovák, magyar és cseh televíziókban, blokkokban jelennek majd meg valamint felkerülnek a 2010-es 20 év szabadság?! dvd-re.

Kicsit megmosolyogtató az az erőfeszítés, mellyel a nyugati világ elismerni igyekszik a Kelet csodáit, ami néha azért szülhet vicces szituációt is (mint amikor a pekingi porcelánmúzeumban nagyban dicsérni kezdünk egy áttetsző fehér küblit, melyről az idegenvezető elnéző mosollyal árulja el, hogy az csak egy egyszerű köpőcsésze...). Ennyire azért messze nem durva elnézés Az alkonyat harcosának (The Twilight Samurai) jelölései (Oscar, a berlini Arany Medve, az egyik a Minden idők legjobb 100 filmjéből), de azért az is egyből látszik (vagy látszódnia kellene...), hogy ez azért messze nem a szamuráj-filmek csúcsa, nemhogy egy a legjobb százból.

Yoji Yamada filmje egy édesbús, elég vastagon melodramatikus merengés a szamurájok elmúló nagyszerűsége felett, még európai szemmel is illedelmes, rövidre vágott, paraván mögé rejtett akciójelenetekkel és sok szertartásos, ám banális közjátékkal. Paradox módon, épp az utóbbi az igazán érdekes ebben a filmben, feltéve, ha érdekel a száz-kétszáz évvel ezelőtti Japán vidék hétköznapisága. Élmény a film, amennyiben el szeretnénk merülni abban, hogy egy szegény, vidéki házban milyen sebtiben megejtett ceremónia előzte meg a teázást, étkezést, egy vendég, vagy éppen a ház urának megérkezését. Hogyan nézett ki egy hivatal, valamikor a XIX. században, hogyan hordták a hajukat a harccal már régen nem foglalkozó szamurájok, hogyan kötöttek masnit a kimonó hátuljára a nők, effélék. Talán meglepődve láthatjuk hajdani státuszuk és dicsőségük elmúlása feletti bánatukban az alkoholizmusba forduló szamurájokat, viszont így feltűnő az is, hogy ebben semmivel nem különböznek mondjuk az amerikai veterán tengerészgyalogosoktól vagy éppen egy nyugdíjas orosz alezredes elvtárstól. Amúgy ezeken kívül a film egy amolyan "Milyen volt apám?" típusú lányregény filmváltozata, hiszen Seibei szamuráj inkább szomorú, mint dicső történetét lánya narrációjában, az ő szemével, látásmódjában ismerjük meg.

Eképpen ez a szamurájfilm inkább a női nézők érdeklődésére tarthat számot, nem pedig egy jó kis kardsuhogtatásra vágyó férfiakéra, bár a híres szamuráj-etika egy újabb olvasata azért hozzájuk is eljuthat általa. A film minimum kétharmadát kitevő, édeskés, melodramatikus részek miatt, melyek viszont túl mélyen mégsem merülnek bele a szamurájok végnapjainak lényegébe, az asanisimasa csak 5/10-re értékeli ezt az amúgy más nyugatiak által kissé túlértékelt művet.

Mexikó a gyermekrablási statisztikákat tekintve a világon az e szempontból cseppet sem előkelő harmadik helyet foglalja el. Mexikóváros, az ország fővárosa, a világ egyik legnagyobb lélekszámú metropoliszaként pedig, Pestről nézve, legkevesebb a földi pokol. Ebben a majd húszmilliós városban Magyarország összlakosságának kétszerese(!) él, vagy legalábbis próbál élni. Az állandó hőség, az iszonyú légszennyezettség európai ember számára szinte elképzelhetetlenné, elviselhetetlenné és felfoghatatlanná tesz egy egyszerű városi sétát is. Ebben az amerikai viszonylatban kifejezetten ódonnak számító, történelmi és kulturális emlékekkel telezsúfolt nagyvárosban együtt él a legnagyobb gazdagság és a legteljesebb szegénység. Az utcákon méregdrága luxuslimuzinok cikáznak az olcsó oldószerektől kábult utcagyerekek között, a városszéli kalyibákban lakó tízmilliók élete a legmocskosabb bűnben zajlik. A gondosan őrzött villanegyedeken és belső kerületeken kívül merészkedni "gringónak", vagyis nem-mexikóinak, de még a gazdag helybélinek is közvetlen életveszély.
A széleskörűen elterjedt megélhetési bűnözésnek egy új ága van terjedőben, az emberrablás. Szervezett bűnözői csoportok, a jól megkent, így nehezen mozduló rendőrség szeme előtt rabolják el gazdag családok hozzátartozóit, elsősorban gyermekeit, a bizton remélt vaskos váltságdíj fejében. Nem túlzás azt állítani, Mexikó egyik leggyorsabba fejlődő iparága az emberrablás. Ezzel összefüggve kialakult egy új piac is, a jól képzett biztonsági specialisták piaca. Kiugrott CIA-ügynökök, leszerelt tengerészgyalogosok, egyéb hivatalosan ölésre képzett egyszemélyes hadseregek viszik iskolába a gazdag mexikói gyerkőcöket.

Az elkötelezett akciófilmek utóbbi időben rendre az Államok határain kívül forgató specialistája, Tony Scott új filmjében a fentebb leírt darázsfészekbe nyúl bele jó alaposan, mintegy 146 perc hosszúságban. Egy kiégett, mindennapi életében emberöléssel kenyerét kereső volt titkosügynök céljait vesztve a masszív alkoholizmusba menekül, fásult egykedvűségében egy gazdag mexikói családhoz szegődik biztonsági őrnek. Ám a család cserfes és életteli kislánya olyan folyamatokat indít el a férfi lelkében, hogy újra képes összhangba jutni meghasonlott életével. Ekkor szakítják el a gyermekrablók tőle a kislányt, amelynek következtében a férfi egyszemélyes háborúba kezd a szervezett alvilág és a vele összefonódó rendőrség ellen.

A vizuális effektekben, lassításokban és begyorsításokban, magyarázó jellegű inzertekben -számomra érthetetlenül- mértéket nem ismerő Scott színészválasztásban jó érzékről tett tanúbizonyságot. Denzel Washington az önmagában tépelődő, meghasonlott Creasy szerepében nagyívű alakítást nyújt, a kiégett, állást kényszerűségből vállaló volt ügynökből a szemünk előtt válik lelkében kinyíló, az élete értelmét újra megtaláló, a kislány mosolygósan mackós barátjává, majd a rablás után újra hideg, kegyetlen és szenvtelen, de a kislány elvesztését megbosszulandó, immár erkölcsileg "felhatalmazott" gyilkológéppé.
Pitát, a kislányt szintén kitűnően alakító Dakota Fanninggal alkotott briliáns kettősük nagyszerű pillanatai a filmnek. Mellettük több hajdani legendát láthatunk, tőlük az elvárható színvonalat nyújtva, Christopher Walkent, Creasy jó barátjaként, valamint kövér (!) Mickey Rourke-t, a gazdag család ügyvédjeként.

A már említett vizuális bűvészkedéstől eltekintve Scott korrekt munkát végzett, egy szimpla akciófilmből ha nem is erkölcsi példabeszédet, de egy létező, és el nem fogadható problémára a figyelmet felhívó, puszta izgalomnál jóval többet nyújtó valódi filmet rendezett. A részletekbe kellően belemélyedve, mentesen az olcsó hatásvadászattól mer teret engedni Creasy és Pita kapcsolata kialakulásának, ez nagy erénye a filmnek, és a színészi teljesítményeken felül nagyban hozzájárul a film nemes ívéhez, egyben indokolja is a film végén látható kegyetlen mészárlást is, amit a férfi rendez a bűnözői körökben. A megtörtént esetet feldolgozó film döbbentő erejű látlelet, valós problémát tár fel, hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Mexikó minden bizonnyal veszélyes hely. A film az asanisimasa szerint: 8/10.

Az őrület fészke nem más, mint a hírhedt Szikla, az Alcatraz. A börtönsziget, ahol például Al Capone is raboskodott. Ez alkalommal azonban nem valami szökési dráma, nem börtönhorror (illetve, ez csak egy egész picit) és nem akció-kalandfilm helyszíne a komor börtön, hanem ok egy feszült tárgyalótermi drámára. Marc Rocco rendező egy múlt század harmincas-negyvenes évekbéli történetet kapart elő, hogy általa beszélhessen az amerikai igazságszolgáltatásról, amely van annyira fejlett, hogy még a büntetésvégrehajtás az amerikai elnökkel is cimboráló, nagyhatalmú igazgatójával is képes szembeszállni, még akkor is, ha védence nyilvánvalóan bűnös, méghozzá bevallottan gyilkos. Ez persze normális esetben, egy normális filmben csakis a humanizmus és csak a legtisztább erkölcsiség védelmében és érdekében engedhető meg, itt sincs ez másképpen: Henry Youngot (Kevin Bacon) egy ötdolláros lopásért ítélték el, melyet ráadásul azért követett el, mert éhező kishúgának akart belőle enni adni. Azonban elkapták és az Alcatrazba került, ahol az embertelenségig szigorú börtönigazgató (Gary Oldman) túlkapásai, a több mint ezernapos magánzárka lelkileg megtörték a férfit, akiből az évek során felgyülemlett feszültség egy őrült pillanatban robbant ki, melynek eredményeképpen egy rab (akinek amúgy nagy része volt abban, hogy Young az igazgató "kedvencévé" vált) vérbefagyva maradt az ebédlő padlóján. A gyilkosságot az összes rab, valamint a szolgálatos őrök végignézték, Young bűnösségéhez kétség sem fér. Egy fiatal és ambíciózus ügyvéd (Christian Slater) azonban nem hiszi, hogy egy ötdolláros lopásért elítélt fiatalember ok nélkül vált gyilkossá a börtönben. Sziszifuszi munkával és csavaros logikával aztán James Stewart-i győzelmet arat az igazság és a humánum élén a vaskalapos és szűklátókörű, konzervatív gonoszságon.

Rocco picit csalt az igazságon, a valóságban Youngot nem éppen öt dollárért, hanem egy csinos bankrablásért csukták be, de hát a cél szentesíti az eszközt -a lényeg amúgy sem azon van, hogy Young miért ült, hanem azon, hogy miért ölt. A filmet viszont, a kezdeti szétszórtság után rendesen gatyába rázva, elegánsan vezényli le. Slater nagy igyekezettel, és az említett Stewartra, vagy a filmben is utalt Gary Cooperre is hajazó, tiszta lendülettel oldja meg az igazság bajnokának kissé közhelyes, de mégis soha meg nem unható karakterét, partnere, Bacon pedig néha picit túljátszva, de a drámai kulcsjelenetekben valóban nagyot alakítva az összetört Youngot. Oldman pedig nem tud hibázni rohadt figura-szerepben, így itt sem teszi, a rendelkezésére álló relatíve kevés időben sikeresen megutáltatja magát (és en bloc az összes hatalmaskodó, öntelt hivatalnok-kiskirályt). Igazságérzetünknek jó kis vitamin ez az olcsó DVD-polcokon fellelhető, érdemtelenül alulbecsült kis film, mely az asanisimasa szerint: 7/10.

A norvég Jens Lien A kiállhatatlan című 2006-os munkájával minden idők egyik legtökéletesebb, legnyomasztóbb és legmulatságosabb Kafka-, Orwell- és Huxley-adaptációját követte el, ráadásul egyetlen filmben, úgy, hogy nem konkrét műveket, illetve azok részleteit alkalmazta filmre, hanem az idézett irodalmi legendák szellemiségét ötvözte egyetlen, tűpontos, maró és okos látomásba. A kiállhatatlan főhőse, Andreas (Trond Fausa Aurvaag pszichológiailag pontos alakításában), egy tökéletesen átlagos fiatalember egy minden centiméterében és másodpercében kiszámított, szép világba érkezik valahonnan, nem tudni honnan. Vegyük azt, hogy megszületik, ami ebben a világban azt jelenti, hogy egy baromi nagy és rozoga autóbusz megérkezik egy kietlen, marsbéli tájon magányosan álló benzinkúthoz, ahol az egyszemélyes fogadóbizottság percig sem késlekedve azonnal a városba szállítja. Nincs anya, apa, nincs szülőszoba, ellenben vannak tárt karok, béke, jólét, harmónia. Látszólag. Ebben a világban, ami szép is, meg ropogósan új is, nincsenek gyerekek, csakis felnőttek, akik boldogan élnek s nem halnak. Mindenkinek van lakása, munkája, pénze, gondja viszont egy szál se. A munkahelyen a főnök barátságosan fogadja, ablakkal rendelkező irodájába kíséri, sőt aggodalmasan, kezét tördelve kérdezi Andreast, hogy mindennel elégedett-e, mint az álomban. Andreas szinte gond nélkül zökken bele a gondtalan életbe, nemsokára barátnője is akad, minden sínen van...

Irodalmi tárgyú blogok, fórumok tipikus szavazási játéka a "legjobb első mondatok" című topik. Ha a legjobb filmes nyitójelenetekről indítanánk hasonlót, A kiállhatatlan nyitójelenete biztosan ott lenne a helye. Egy szemlátomást zaklatott fiatalembert látunk, aki egy metróállomáson áll. A peron gyakorlatilag teljesen üres, csak egy pár csókolózik brutálisan, torokból torokba gyalulják egymást, nem is hallani, csak a nyálon egymáson súrlódó bőr hangját. Bizarr hangok és bizarr látni, hogy a pár e művelet közben mereven bámul valahová távolra. A fiatalember eközben egyre közelebb lép, tekintetében valami furcsa zavarodottság, egyszercsak eltűnik szemünk elől és ebben a pillanatban elrobog szemünk előtt egy szerelvény. Andreas sínen van... Ebben a pár perces szekvenciában benne van minden, amiről a film szólni fog, de úgy, hogy semmi nem derül ki belőle előre. Andreas természetesen nem fog meghalni, egy szép új világban nincs halál.

Jens Lien és a forgatókönyvet író Per Schreiner látomása a gondtalan jóléti társadalmak horrorisztikus parabolája. Amíg valaki belesimul a gépezetbe, amíg nincsenek egyéni ambíciói, vagy sikerrel elnyomja azokat, addig a társadalom óvja, védi és ápolja. De ha bármilyen okból vét az amúgy kényelmes életet támogató szabályok ellen, jönnek az egyenruhás, hallgatag takarítók és takarítanak. E mosolygós, de színtelen, szagtalan, ízetlen, steril, egészséges és higiénikus, érzelemmentes IKEA-világban Andreas hamar eléri a határokat, amikor egy pincéből furcsa hangot, egy érzelmes hegedűszóra, egy ismeretlen, színes, érzelmektől telített, gyermekzsivajjal és rendetlenséggel teli világ hangjára figyel fel, és ettől kezdve minden energiáját annak szenteli, hogy megismerje a hang eredetét. Sorsa ezzel megpecsételődött. A skandináv filmeknél megszokott módon, igényesen, levegős kompozíciókban fényképezett film bizarr, groteszk, olykor meglehetősen morbid humorával, okosan szervezett, mindenféle didaktikát nélkülöző cselekményével nyugodtan sorolható a nagy utópiák szellemi körébe, a végső csattanója pedig egy gyomorbarúgással hasonlatos. Mindenképpen megtekintésre ajánlott ez a viszonylag és érdemtelenül kevéssé ismert film, amely az asanisimasa szerint mindenképpen 9/10.

Antal Nimród megcsinálta Hollywoodban második egzakt és többé-kevésbé pontos iparosmunkáját is, sőt készül már a harmadik is. A film cselekménye körülbelül egy alsós számtanfeladat bonyolultságával vetekszik, ráadásul már az elején ki is ossza a lapokat, a néző a kezdetektől tudja ki a jófiú, s ki nem. Laurence Fishburne laposakat pillantva kortyol a laposüvegből, Matt Dillon amolyan igazi balhés gyerek, és amennyire barátságos az elején, annyira nem lesz az a végén. Jean Reno hallgat, sokat nem szól a végéig, egy oka van, hogy itt van, de az spoileres. A viszonylag ismeretlen fekete srácot (Columbus Short), már a film elejétől azzal ugratják, hogy iraki veteránként mekora hősnek érzi magát, szerintem komoly úriember nem fogadna rá, a végén is övé a hősi szerep. Ha valaki látott életében néhány thrillert, vágja ezeket a kliséket, amelyek nélkül viszont nincs műfaji film, jelen esetben akcióthriller. Szó, ami szó, Antal Nimród biztos kézzel pakolgatja egymásra ezeket a téglákat, persze, jó hozzá a casting is, a forgatókönyvön azért nem ártott volna még gyúrni egy kicsit, mert bár szépen elmondja a rablóvá váló pénzszállítók sztoriját, azért némi izgalom nem ártott volna bele. De a film technikailag tényleg jól van megcsinálva, a sztárok jelenléte hozza az elvárt súlyát. Noname, súlytalan színészekkel érdektelen is lenne a film, hiszen az akciójelenetek és a thrilleri szuszpenz primér izgalmai mellett kizárólag a színészi jelenlét viszi el a filmet. Mondom, korrekt iparosmunka, azt sem tudom, miért nem lehet ilyet itthon is megcsinálni: gyártelep van dögivel, nulla sztorit meg itt is tudnak írni az effélére vállalkozók. Csak a néhány ismertebb, de már/még bőven B-kategóriás hollywoodi sztárt kell megfizetni, mert tetszik, nem tetszik, a nép miattuk veszi meg a mozijegyet (ha megveszi egyáltalán). Antal Nimród pedig profi hollywoodi iparos, amolyan tizenkettő egy tucat rendező lett. Amire vizsont igazán kíváncsi vagyok, az az, hogy ki tud-e, illetve ki akar-e kecmeregni ebből a jólfizető, de meglehetősen unalmas státuszból. A szállítmány az asanisimasa szerint 5/10.

Szinte hisztérikus érdeklődés előzte meg az idei Filmszemlén Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascal című új filmjét, ami ennek megfelelően meg is nyerte azt és ami végül is nekem sem okozott csalódást. Éppen az a blöff, amit Hajdu utóbbi, meglehetősen félresikerült, ám jelentősen felülértékelt filmjei (a félkész Fehér tenyér, vagy a kiégett ötvenes művészfilmesek közléskényszerét idéző, önbuzeráló és kifelé mutogató Off Hollywood) alapján vártam. Közhelyes, nulla történet egy jó adag hagymázas körítéssel.

Úgy gondolom, sajnos, nem valami érdekfeszítő sztori az, ha egy erdélyi magyar lány egy tengerparti kaland eredményeképpen teherbe esik, majd megszületett gyermekét eltartani nem tudván, Nyugatra megy erotikus munkával pénzt keresni, amibe ugyan majdnem belehal, de megússza, majd hazaérkezve visszaszerzi az azóta gyámság alá került gyermekét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt lehet így elmesélni, lehet kiszínezni, attól még egy sajnálatos, de egyáltalán nem kirívó és egyedi történet ez. A végkifejlet banalitása pedig kifejezetten hazug, főleg azokra a valóban szerencsétlen sorsú lányanyákra nézve, akik a mai napig rabszolgasorban teszik szét a lábukat ronda és dagadt, gazdag nyugat-európaiaknak, és csak az álmukban  fordul elő, hogy egyáltalán láthatják otthonmaradt gyermeküket. Nemhogy visszakapják őket.

A film álomjeleneti valóban látványosak, és rajonghatunk is értük, ha nem láttunk még Tarsem Singh vagy akár Szergej Paradzsanov-filmet, akármilyen bollywoodi mesét vagy hongkongi fuchsiát. A film jelenetszerkesztése Greenawayt idézi, az álom-valóság játék pedig Fellinit. Nincs új a nap alatt, azonban ezek a hasonlatok Hajdunál csak manírok, a felszín üres, de csíkos melcsifelcsiben ollllyan laza csevegése csupán, mindenféle művészi tartalom vagy üzenet híján. A film így nekem csak egy légből kapott valami álroma-romantikával meghintett méregdrága családi albumnak tűnik, amelyben látjuk sokat a rendező feleségét, aki ugyan gyönyörű, de színészi képességei azért valljuk be, erősen korlátozottak, valamint kislányukat, például édesdeden elaludni. Tehát a Hajdu-családot így meg úgy, sok pénzből végigutaztatva egész Európán. Eképpen az asanisimasa szerint mindez, a díjak ellenére legfeljebb: 2/10.

(Poroló - e cikksorozatban filmklasszikusokat nézek újra, mintegy "leporolva", megvizsgálva őket, mennyire "működnek" mai szemmel nézve.)

A valóban megtörtént események és saját, indokínai területen tapasztalt élményei alapján Pierre Boulle írt nagysikerű és igen jó regényt, ami nem kerülhette el Hollywood figyelmét sem. 1957-ben aztán elkészült a hét darab Oscar-díjjal jutalmazott monstre alkotás, ma már nevetségesnek számító 3 millió dolláros költségvetésből, ami akkor azért lényegesen többet ért, mint ma. Látványos, igazi nagyszabású film David Lean rendezése, komoly tömegjelenetekkel, és hát felépítenek benne egy hidat, amit a végén fel is robbantanak - ez önmagában sem semmi, meg amúgy sem. Azonban nem titok, ez a híd, nem az a híd.

2006-ban, amikor Thaiföldön jártam, (film)szakmai okokból direkt elmentem a Kwai-folyón átívelő hídhoz, ahol a thai idegenfogalmi szakemberek decens kis panoptikumot építettek fel a valóságban igencsak horrorisztikus körülmények között megépülő vasútvonalhoz és hídhoz, amely érdekes módon mégsem a valóságra, inkább a valóság lényegesen áthangszerelt hollywoodi változatára hasonlított. Már a pénztárban is a film világhírű füttyindulója szólt, és az égadta világon senki nem foglalkozott azzal, hogy a film nem itt, hanem Ceylonban forgott. Mindegy, az üzlet az üzlet, a szorgos, mosolygós thai idegenvezetők büszkén ecsetelték milyen volt a híd építése: szinte szó szerint mondták fel a filmet... (A posztban a helyszínen készített saját fotóim láthatók.)

A film (és regény) középpontjában a keleti és nyugati lélek közötti vélt, vagy képzelt szakadékon átívelő képletes híd megépítése áll, mely egy zseniális fordulattal egy háborús kontextusban megvalósuló igazi hídként jelenik meg. A film üzenete kifejezetten háborúellenes, ami nem csak a hidat építő angolok egyik tisztjének a filmben utoljára elhangzó szavaiban (Téboly, téboly!) nyilvánul meg, hanem teljes egészében. Míg a valóságban persze a japánok kíméletlenül bántak az angol és ausztrál hadifoglyokkal, itt a híd építése valahogyan éppenhogy összehozza a japán hadi hagyományok (a bushido) iránt konzervatív japán ezredest (Saito - Sessue Hayakawa) és ellenfelét, a szintén velejéig régivágású katona Nicholson ezredest (Alec Guinness). A hidat a japánok szervezési, tervezési és logisztikai problémák csak akadékozva építtetik, és a kötelező átadási időpont már túl közel van. Nicholson karakán kiállásával, és az angol tisztek között szolgálatot teljesítő építőmérnök segítségével azonban hozzásegíti Saito ezredest, hogy a határidőre elkészüljön a híd. Eközben azonban, az angolok titkos kommandót indítanak a lágerből megszökött amerikai Shears (William Holden) kelletlen részvételével a híd felrobbantására. Miközben az egyik oldalon az amúgy szemben álló felek hatalmas áldozatokat hozva különböző okokból, de közös célért küzdenek, a másik oldalon oktalan és hiábavaló hősködésből éppen ennek meghiusítására törnek. Ennek reakciója a hidat tervező tiszt szájából a film zárómondata, melyre szépen rímel egy másik Boulle-film (és regény), a Majmok bolygójának hasonlóan tömör és híres zárómondata.

A film mai szemmel nézve is látványos, csak egy kicsit túl hosszú. A narráció meglehetősen didaktikus, bár ez csak a mai szemmel nézve van így, mint ahogy a finálé szinte operaszínpadra való teátralitása is valószínűleg művészinek és katartikusnak tűnt akkoriban. Most sem hatástalan, csak egy kicsit túl sok. A figurák a thai idegenforgami kreatívok által megalkotott papírmasé figurákhoz hasonlítanak, bár Guiness (később Obi van Kenobi) és Hayakawa teljesen különböző, mégis nagyon hasonló, markáns, valamint Holden nyegle és pimasz karaktere azért eléggé ott van a vásznon. Guinness meg is kapta Nicholson ezredes figurájáért a legjobb férfi főszereplő Oscarját, Hayakawa pedig jelölve volt a legjobb férfi mellékszereplőre, érdemesen. A film üzenete pedig, a kissé elferdített történelmi tényszerűség ellenére, ma is érvényes. A tényekért olvassunk tényirodalmat, művészi élményért, katarzisért nézzünk jó filmeket (olvassunk jó könyveket), mint ezt például. Asanisimasa erre a filmre vonatkozó tetszési indexe ma: 7/10.

Amit Roland Emmerich művel ebben a filmben, az leginkább erre hajaz:

Nem más ez, mint egy tomboló ötéves gyermek a homokozóban. Filmnek ugyanis valóban katasztrófa a 2012, ahogy azt állítólag már a maja naptárak is előrejelezték. Mondjuk, geológus, geofizikus sem vagyok, de azt laikusként mondom, hogy az nettó faszság, ahogy itt a Föld pusztulása tudományosan elő van vezetve. De ez nem is lényeges, hiszen csillagközi űrutazás sem létezik (még), mégsem akadunk fenn a Star Warson, legalábbis ezen pont nem. nem is hiszem, hogy egy alapvetően szórakoztató filmnek minden másodpercében tudoményos hitelességűnek kellene lennie, elég, ha a Föld gömbölyű. Ez is nagy szó, tekintve, hogy néhány éve még efölött is véres vita dúlt... Mint film iszonyat rossz, illogikusan egymásra dobált katasztrófafilmes klisék, melyeket ráadásul Emmerich szégyentelenül igénytelenül, a legostobább, B-kategóriás módon hagyott kidolgozatlanul. Szemlátomást a sztorit, a cselekményt, a karakterépítést csak valami kötelező nyűgnek tartja ahhoz a féktelen látványorgiához, amit valójában szeretne végigvinni. Pontosan, mint amikor egy ötéves gyermek telepakolja a homokvárat nyilazó indiánnal, pajzsos ókori katonával, néhány aliennel és dínóval, valamint géppisztolyos Rambóval, meg néhány matchboxszal, csakis azért, hogy egy alkalmas pillanatban két lábbal plusz fenékkel beleugorjon az egész történelmietlen, tudománytalan, de rettenetesen színes katyvaszba.

E filmet nézve többször is vinnyogó kacajban törtem ki, annyira abszurd volt sznte minden jelenet. Kezdődött Cusack első, limuzinos ámokfutásánál, már az is inkább komikus volt, mint drámai, aztán a Yellowstone-parki repülőfelszállás sem volt semmi, de amikor (lapozzunk, lapozzunk), már a Himalájában a kis kutya... na, az volt az, amikor a padlón a hátamon fekve szaladgálva kacagtam. Az orosz milliárdos szál? Letettem az arcom. Azon már csak a röhögéstől fuldokolva legyintettem, hogy (mondja a géphang): Akadály előttünk, akadály előttünk, magassága 8848 méter. !:D Az is milyen már, hogy egy efféle filmben mindig bemondják, mennyi idő van hátra?! Ehhe. Viszont.

Viszont, amit nettó látványban nyújt ez a film, az szerény véleményem szerint, lazán üti az Avatárt. 3D ide, vagy oda. EEELKÉÉÉPESZTŐ. Ez az Emmerich egy megalomániás stokk bolond. A 2012 az asanisimasa szerint: 7/10, mert elgurult a fejem.

Nyomokban Tarantinós és Guy Ritchie-s hatásokat tükröző, közepesen érdekes bosszúfilm Paul McGuigan Lucky Number Slevin című filmje (spoileres wiki link), melyben jó színészeket láthatunk karikaturisztikus szerepekben és trendi képekben. A sztori a leggyengébb szál a projektben, ugyanis annyira klisékerülő és olyan túlzottan fordulatos, hogy a közepe táján egész egyszerűen elveszti érdekességét és ettől kezdve leginkább kissé flegma fásultsággal pipáljuk ki a soron következő "meglepő és mulatságos" fordulatot: Ja, hogy ő? Ok. Puff, na ennek is annyi. És így tovább.

Lucy Liu viszont tényleg meglepő a cserfes kórboncnok szerepében, míg Morgan Freeman (Főnök) és Ben Kingsley (Rabbi) komoly súlyú a két rivális gengszterfőnök szerepében. Bruce Willis bérgyilkosként már olyan toposz, mint annak idején John Wayne volt seriffként, annyit játszotta már, hogy nehezen vehető komolyan. A főszerepben egy fiatalkori és kisimult Tommy Lee Jones-ra emlékeztető fizimiskájú Josh Hartnett kellő lendülettel és némi rejtéllyel oldja meg feladatát, nem kis szerepe van abban, hogy a film végül is nem kudarc. Csak egy közepes átveréses, személyazonosság-cserés bosszúfilm, melyben azért ennél több is volt. Az asanisimasa szerint ez csak 5/10.

Audrey Niffenegger minapi romantikus bestsellerének -amit szokásosan nem olvastam el - mozgóképes verziója ez a hasonló című film, melynek forgatókönyvét az eredeti regényt is író hölgy jegyzi, a teljes jogfolytonosság reményében. Így, ha húzni kellett belőle - biztosan kellett - az megmaradt az ő hatáskörében, nem mellesleg a film bevételeiből is nyilván csurran azért jócskán a konyhapénzbe. A sztori alapfelvetése talán kissé megtévesztő, hiszen már a címe is riasztó lehet. Időutazás, na ez valami scifi... Nem, ez egy ízig-vérig romantikus szerelmi történet, bár a főhős (és majd még valaki) egy genetikai anomália (gyermekkori trauma?) hatására bizonyos időközönként idősíkot vált, ráadásul össze-vissza és akaratlanul. A dolgot súlyosbítja, hogy abban az idősíkban, ahová érkezik, mindig ruhátlanul érkezik meg, ami tovább bonyolítja a szituációt. Persze, Eric Bana mezítelenül, a női (és érdeklődő férfi) nézőknek azért gondolom, igen pikáns látvány lehet, ám talán ennyiből is látni, nem valami idióta őrült tudósos, okoskodós geekdolog ez a film.

Amúgy a film problematikája ugyanaz, mint az például a Hegylakó szerelmi szálában is hangsúlyosan felvetődött: egy időtlen pasas és egy az idő múlását, amúgy egészségesen követő lány szerelmének édesbús szomorúsága. Itt a pasas éppen harminc amikor megismerkedik Clare-rel (Rachel McAdams), aki akkor hat. Amikor összeházasodnak, a pasas még mindig harminc, a lány 22. És így tovább, érti mindenki a kapcsolatban rejlő buktatókat, melyre a nők öregedéssel növekvő parája csak plusz súllyal nehezedik rá. Érdekes a történetben az, hogy a kapcsolatban egyik fél számára sincs meglepetés, mindenki mindent tud előre, hiszen egyikük már járt a jövőben, aminek tapasztalatait megosztotta a másikkal, a halálának időpontjával bezárva. Ennek ellenére hatalmas a szerelem. Persze, ha valaki utazni tud az időben, akkor az bármire is képes lehet: például a jövő heti öttalálatos szelvény kitöltésének időutazós történetekben közhelyes poénján túl, esetleg megjelenni saját halála után is...

Robert Schwenke filmje nem merészkedik túl a nagysikerű lányregény mozgóképes illusztrálásánál, amit tesz, azt viszont ízléssel teszi: a lányok, asszonyok cinikus férfitársai is el tudják viselni e filmet, némi utólagos ellenszolgáltatás beígérésével, de semmiképpen nem rohannak ki a moziból öklendezve, mint az Alkonyatról vagy a most futó Komfortos mennyországról. Bana nem több mint sármos, de ennyi is elég, McAdams pedig helyes. Mindketten szimpatikusak, és éppen annyira érdekesek, hogy a film végéig kitartson a nézői figyelem sorsuk iránt. Az időutazós cselekménynek pedig van annyi agyalós hozadéka, hogy lazán le lehessen szimpla-romantikus-izézni e filmet. Persze az, de egyáltalán nem rossz film ez; egy megfelelő, érzékeny pillanatban igenis jól tud esni az efféle. Asanisimasa szerint: 6/10

Fogalmam sincs, mit akart Gus Van Sant ezzel a filmmel... A deszkás srác véletlenül okozott tragikus balesethez vezető útja így, ahogy az ebben a filmben el van mesélve, az egy bravúros, sűrű, tömör filmballada. A baj csak az, hogy ez a ballada a film legfeljebb első felét teszi ki, és ráadásul ez is át meg át van szőve a srác szokásos tinédzserkori problémáinak taglalásával: hogy most kúrni vagy nem kúrni? De ez még elfér, ahogy elfér a film 70%-át kitevő ambient képi merengés is a fél-, és egészcsövekben le-föl gurigázó gördeszkás fiúkról. Csak, hogy miután lezajlott a jelzett dráma, még van hátra vagy fél óra az amúgy példásan töpörödöttre vágott filmből, amely összesen alig 81 perc. Ebből mintegy 50 percnyi lebebegős, de sűrű ballada, viszont 31 perc nyavajgás. Lehet, hogy Van Santnak ciki rövidfilmet csinálnia? Vagy csak szerelmes lett a gördeszkázó, bőgatyás fiúk látványába? Esetleg a kivételesen bárgyú tekintetű főszereplő fiúba? Végül is mindegy: ez egy elhibázott, széteső, unalmas és hiábavaló film. 50, vagy inkább 30 percre vágva, kidobálva belőle az összes nyavajgást és lelkizést, valamint bőven megvágva a deszkázós fiúk képeit, jó és erős is lehetne. Így rossz. Az asanisimasa szerint: 3/10.

A thriller tökéletes műfaj kezdő filmrendezők számára, hiszen megfelelő ötletekkel és tehetséggel, gyakorlatilag nulla pénzből, kevés helyszínen és kevés szereplővel is össze lehet hozni esetleg nagy elismerést arató alkotásokat. Tudható közben az is, hogy mégsem gurigáznak kutyaszarral, hiszen nagy, felkent és befutott rendezők is buktak már ebben ólajtónyit. A Mean Creek éppen egy ilyen film. Jacob Aaron Estes író-rendező egy csomó független díjat, elismerést zsebelt be ezzel a gyakorlatilag egyetlen lájtos raftingtúrán, néhány, jobbára noname tinédzser színésszel lezavart, a kissé ugyan moralizáló végkifejlettől eltekintve, tipikus tini-thrillerrel. A film költségvetése mindössze ötszázezer dollár volt, ami tezsvírek között is 100 millió, forintban. Ennyiből a nagy magyar ősz mester még helyszínt keresni sem megy el, nemhogy filmet forgatni.

Maga a film egy gyerekes bosszú története, mely persze, tragikus véget ér. Csodálatos oregoni tájakat látunk, egy romantikus és vadregényes folyón csónakázunk, vannak helyes fiúkák meg édi lány, nincs az egészségre káros, túlzottan gyomorszorító feszültség sem, legfeljebb annyi, mint a Tisza-túrán, amikor menekültünk a halőr elől a kenuban, miután élelmezési célból kiürítettünk egy varsát. Mi kenuval, a halőr elektromos motorral hajtott ladikkal. Majdnem vicces a szitu. Tehát, csendesen csobog a folyóval a film is a jó előre sejthető végkifejlet felé - ettől függetlenül mégis működik a film, még úgy is, hogy a tragikus finálét követő záró képsorokon a film a thrilleri szuszpenzióból átvált valami dokumentarista hangvételű szájbarágós tanulságba. De ez is belefér. A képek szépek, a szereplők ügyesek, a szívatás pedig durva. Más kérdés, hogy aki a végén megszívja, az megérdemelte-e; lehet, hogy épp ezért kell a végső moralizálósdi. Az viszont mindenképpen tény, hogy ebben a filmben is van annyi szufla, mint jónéhány, ennél kétszer-háromszor többe kerülő, agyonajnározott magyar filmben. Mindegy, csak mondom, hogy nagyon várom már pl. a Tisza-tortúra 1-et, a Vércseppek a Mecsekbent és más, keveset markoló, de alkalomadtán sokat fogó, tehetséges, magyar filmesek által elkészítendő olcsó, de ütős filmeket. Tényleg nem kell sok minden ehhez: például néhány kenu, kempingcucc, pár tökös srác és belevaló csaj, a szükséges kép-és hangrögzítő kütyük, meg egy elhatározás. Ja, Mean Creek. Az asanisimasa szerint 7/10.