asanisimasa

Négy filmet találtam mára, szerintem mindegyik igen érdekes a maga nemében, tessék választani!

Időzített bomba - Ez egy amolyan bombás, tűzszerészes film, a klasszikus kéket vagy a pirosat vágjam-fajtából, mester kontra tanítvány-dramaturgiával megfejelve. Persze, láttunk már ilyet, ez ezonban egy jobban sikerült munka. Jó színészek (Jeff Bridges vs Tommy Lee Jones), pergő, feszült cselekmény, U2. Viasat3, 21.30.

Ház a park szélén - Ruggero Deodato 1980-as olasz horrorja a következő, a célközönségnek ennyi bőven elegendő is. "Alex szereti, ha mások szenvednek, így mindennapos dolgai közé tartozik, hogy nőket erőszakol meg." Vicces lesz. tv6, 22.00

Nina otthona - Francia filmdráma egy intézeti nevelőnőről (kép), aki a második világháború idején egy olyan gyermekotthont vezet, ahová a rendes francia árvák közé deportálandó zsidó gyerekek érkeznek. Hát, nem az a "Szétültetlek, édes fiam!" verbális makarenkói taslijával megoldható feladat... A film jó választás lehet pályaelhagyáson gondolkodó pedagógusoknak, az m2-n, 22.10-től.

Végső vágás - Jude Law egy hullát alakít, akinek halotti búcsúztatásán furcsa szeánsz veszi kezdetét: végakaratának megfelelően, a gyászoló egybegyűlteknek egy filmet kell végignézniük, melyen az elhunyt utolsó éveiben dolgozott. Ezúttal nem lesz túlzás a "megdöbbentő élmény" kifejezés. Story4, 22.30

Az Equus Sidney Lumet szerteágazó, és általában igen magas színvonalú filmes pályájának egyik legösszetettebb, legmélyebb filmje, mely Peter Shaffer azonos című, nagy sikerű színdarabjának filmes adaptációja. A darabot sok nyelven, a világ rengeteg színházában játszottak már (a Harry Potter-rajongók nyilván elszörnyülködtek/felsikkantottak, amikor egy londoni előadásban maga Potter, vagyis Daniel Radcliffe jelent meg a fiú alakjában, a szerepe által előírt egy szál hímtagban), így nálunk is, az utóbbi 10 évben legalább 6-7 különböző feldolgozását mutatták be magyar nyelven, különböző színtársulatok.

A film híven követi a dráma cselekményét, nem véletlenül, hiszen maga Shaffer szállította a forgatókönyvet is. A sztori két mondat: egy lovászként dolgozó fiú egy éjszaka megvakítja a lovarda összes lovát. A neves pszichológus megpróbálja felderíteni őrült tettének okait. Tulajdonképpen kétszereplős kamaradráma, mely a pszichológus értelmező, elemző és önreflexiókkal teli hosszú monológjából, illetve a fiú mélyen elfojtott érzelmeinek lassú, kínkeserves felszínre hozásából áll. Mellékszereplőkként megjelennek még a fiú szülei, egy lány a lovardából, a lovarda tulajdonosa, valamint a pszichológus felesége: az előbbiek, mint a tett okai, tétlen szemlélői, illetve részleges kárvallói, az utóbbi pedig, mint a reális társadalmi igazság. Az autószerelőnek mindig rossz a kocsija, a fodrásznak rendetlen a haja, a pszichológus pedig neurotikus, valamint a házassága is romokban.

Két komoly színész kell ehhez a darabhoz, így a filmhez is. Richard Burton személyiségének súlya megkérdőjelezhetetlen, még ma is, amikor már csak valaha volt szerelme riasztó híreit olvastahtjuk a bulvársajtóban. Nem kell visszaemlékezni arra, hányszor vette el azt a nőt, akitől végül mindig elválik, nem kell emlékezni a részeg tivornyákra, de talán még az óriási klasszikus alakításokra sem: a pasas szemének egyetlen villanásában ott van ezer megélt élet minden öröme és minden keserve. Hiba nélkül hozza a megbillent pszichológus figuráját is. A fiút Peter Firth alakítja rebbenékeny érzékenységgel, aki mára érdemtelenül, silány akciófilmek, vígjátékok és tévésorozatok szereplőjeként keresi kenyerét - itt még mint nagy reménység, angyali bájjal és lágy erotikus kisugárzással, érzékletesen jeleníti meg a megnyomorított lelkének fogságából kétségbeesetten és minden erejével kitörni akaró fiút.

Az Equus részben társadalomkritika, az elkényelmesedett, begyepesedett, álszent és korlátolt polgárság éles kritikája, hiszen a fiú szörnyű tettének okai (Shaffer kissé freudiánus okfejtésében) ide vezetnek vissza. Részben viszont egy személyes lázadás krónikája, hogyan próbál meg egy érzékeny lélek rátalálni a tökéletes szépségre, tökéletességre. A pszichológusnak éppen azért sikerül felfejtenie a fiú tettének okát, mert ráérez erre és ezzel párhuzamba tudja állítani saját életét, annak visszásságait. Nagyon finom vallásos vonulat is fellelhető a filmben, mely a beszélgetések folyamán verbalizálódik is, mintegy a fiú által vágyott tökéletesség egyfajta olvasata. De összességében mégis leginkább a modern világban élő ártatlan, naiv, frusztrált és lelkileg, érzelmileg megnyomorodott kisember elvágyódásáról és kétségbeesett kitörési kísérletéről szól ez a megrázó, mély film. Asanisimasa: 9/10

Amit tegnap a királyi tévé kissé kényszeredetten letudott, azt ma a Duna tévé precíz alapossággal, és meglehetősen kreatív műsorválaszással teszi meg: Auschwitz felszabadításának 66-ik évfordulóját mindkét csatornáján emlékezéssel tölthetjük. A Duna 1-en 21.10-kor Hajdufy Miklós Nemeskürty István forgatókönyvéből készült, 1983-as tévéjátéka kezdődik, A béke szigete címmel, főszerepben Bessenyei Ferenccel, aki Komárom város polgármesterét alakítja, aki Magyarországon, polgármesterként egyedüliként emlete fel szavát a zsidók deportálása ellen. Sorsa így azonossá vált azokéval, akiket védelmébe vett. Utána pedig, 22.20-kor egy dokumentumfilmet nézhetünk meg, mely a zsidótörvények miatt hivatásuk gyakorlásától megfosztott színészek egy tulajdonképpen hősies próbálkozásáról szól: 16. zsoltár - Volt egyszer egy színház. A Duna II-n pedig egy portrét láthatunk az Amerikában élő, dési születésű Randolph Louis Brahamról, aki egyszerű asztalosinasból vált a XX- századi magyar történelem elismert professzorává: Rémálmok nyomában, 20.15-től. Utána pedig a jellegzetes náci cinizmussal, mintatábornak, a jólét és a kultúra paradicsomának becézett Theresienstadti lágerről nézhetünk meg egy dokumentumfilmet, 21.25-ös kezdéssel.

Az auschwitzi haláltábor felszabadulásának 65. évfordulójára az m1 Roberto Faenza részben magyar közreműködéssel is készült, Jónás, aki a cethal gyomrában élt című 1993-ban készült drámáját tűzi műsorra (21.40), amit én azt hiszem képtelen leszek végignézni: a film a 4 éves Jónás (kép) szemével láttatja, ahogy a lágerben egymás után veszti el édesanyját, édesapját... Abban sem vagyok biztos, hogy éppen Faenza latinosan túláradó érzelmekkel operáló, túlságosan kiszámított és kiszámítható filmje lenne a legalkalmasabb a holocaust túlélőinek és azok leszármazottainak örök tragédiájáról való hivatalos megemlékezés céljára, ezzel tudva le a kultúrpolitika kötelező penzumát a közszolgálati tévén. Az azonban mindenképpen szégyenletes, és híven tükrözi a mai magyar közgondolkodás állapotát, hogy a port.hu 3 kattintója mindössze 1/10-re értékeli ezt a filmet, szemben az imdb 184 szavazójának tisztes 6,9/10-ével.

A Dunán 22.50-től Titkos társaságokról lebbenhet fel a fátyol egy most kezdődő argentin ismeretterjesztő sorozatban, elsőnek kezdés a leghíresebb legtitkosabbal, a szabadkőművesekkel. Rémlik, mintha ment volna már ez a sorozat valamelyik okoscsatornán, de hát ismétlés a tudás anyja, ugye.

Angolul tanulóknak/tudóknak pedig ott van mára Scorsese igen jó, valós történeten alapuló gengszterfilmje, a Nagymenők a TCM-en, 21.00-tól.

Van két csajos film mára, de nem a bugyirózsaszín kategóriából, és egy pasis, a szűk boxeresből.

Egymásra nézve az egyik csajos, Makk Károly, a maga korában karakán módon szókimondó, de ma is nagyszerű filmje a női szerelemről, az ötvenes évek májkrémszagú környezetében. Ajánlottam már, most is ajánlom: Duna II., 21.00.

Észvesztő. Épp a minap néztem meg, így friss az élmény, nyugodtan ajánlom Winona Ryder és Angelina Jolie elmegyógyintézetes drámáját a Viasat3-on, 21.30-tól. Ez a másik csajos film.

A pasis filmben pedig Samuel L. Jackson és Kevin Spacey (kép) esnek egymásnak, de Nincs alku. Pattanásig feszült thriller, sűrű tampon- és mosószerreklámokkal tagolva, a tv2-n, 21.15-től. Tessék választani!

Ed Harris színészként mindig erős, markáns, konok és határozott figurákat játszik, ezért is meglepetés, hogy mennyire bátortalanul fogott rendezői karrierbe, pedig ezt sem csinálja rosszul. Első rendezése a 2000-es Jackson Pollock-életrajz volt, mely kapásból Oscar-díjhoz segítette a női mellékszereplőt (Marcia Gay Hardent), és Harris Oscar-jelöléseit (számomra is meglepetés, hogy még egyszer sem kapta meg!) is gyarapította a címszereplő megformálásáért. A filmmel sem volt különösebb gond. Az Appaloosa második rendezése, ezúttal nem művészportré, hanem western.

Ráadásul, látszólag igazi, oldszkúl, veretes western. Harris Virgil Cole-t, egy cinikus, kőkemény, halált is megvető, bátor marsallt alakít, aki hű spannjával, Everett Hitch-csel (Viggo Mortensen) a gonosz Bragg (Jeremy Irons) bandája által terrorizált Appaloosa városkájának védelmére szegődik el, azzal a feltétellel, hogy az a törvény, amire ők azt mondják. Tipikus Vadnyugat, ahol a colt szava a tövény, ugye. Virgil és Everett márpedig e szerszám igen avatott kezelői, figuráik talán nem véletlenül hajaznak kissé Wyatt Earp és Doc Holliday klasszikus karaktereire. Rövidesen megtörténik az első összeütközés, majd a második, a harmadik már az ügy felgöngyölítését jelenti: Bragg a bíróság előtt áll. Közben kötelező fordulatként megjelenik a szerelem, a csábító Allie (Renée Zellweger) megjelenésével, s ha egy nő jelenik meg két férfi barátságában, ott szinte biztosan borul a bili... Borul is, jobban, mint hinnénk.

Harris rendezőként komótos, nyugodt ritmusban göngyölgeti történetét, gondja van a kultúrtörténetileg hű környezet megteremtésére éppúgy, mint ügyelni a műfaji törvényszerűségekre, eközben az általa játszott karaktert elegánsan vonja hátrébb, ahogy a film halad előre. Rendre sorjáznak az ismert western-toposzok: a vadnyugati kisváros gyáva és megalkuvó polgárai, a tiszta (legalábbis tiszténak látszó) nő megjelenése, a letelepedési motívum, és a többi, egészen a finálét megelőző végső csavarig. Itt akár rövire is lehetne zárni a történetet, és akkor egy pikkpakk, régimódi western lenne a végeredmény, itt azonban Harris mégis kinyitja a filmet: hősei alól kicsúszni látszik a talaj, úgy tűnik, a gonnosz megállíthatatlanul fölébük kerekedik, Virgil is megingani látszik. De Everett egy furcsa, pillanatok alatt lezajló, mégis klasszikus pisztolypárbajban megmenti a műfaj (és természetesen saját maguk) becsületét, és ellovagol, úgy, ahogy kell, a lenyugvó nap fényébe. Picit rendhagyó, de mégis minden ízében klasszikus western az Appaloosa, mely biztató távlatokat biztosít Ed Harris rendezői karrierjének is. Asanisimasa: 7/10

Má' megint hétfő. Igazából nem is ajánlanék mára semmit jó szívvel, a Duna televízió dokumentumfilmjein kívül. Mert a prémiumcsatornákon kívül tényleg nincs is mit.

Szóval, Duna. 18.55-től, mondjuk, bemelegíthetünk egy kis retró Derrickkel, tök olyan, mintha a hetvenes évek NSZK-járól szóló dokumentumfilmet néznénk. Vicces élmény. Szokásos közjátékok után 20.40-től folytatódik ifj.Nádasy László mára már tragikomikus abszurdnak ható ügynökfilmje, a Szigorúan titkos!. Újabb közjáték, majd 22.40-től megnézhetjük, milyen sors vár azokra a lúzerekre, akik még mindig benyalják, hogyha Dél-Amerikában, ismeretlenek egy táskát bíznak rá, hogy hazavigye Európába, abban nem a kecsua nép ajándékba szánt habcsókjai vannak. A Lakat alatt Peruban egy svéd lány viszontagságait követi nyomon, mottó: A hülyeség nem ismer határokat! Ezt követően, 23.30-kor A vörös cárok sorozatban ezúttal a cápatekintetű, dzsúdózó vörös cárral ismerkedhetünk meg. (kép)

Az igen örvendetesen viruló nu-western vonulat, stílszerűen szólva, homokban kúszó csörgőkígyóként, ezúttal Dél-Ausztráliában ütötte fel fejét, így mondjuk azt: a Red Hill egy southern, vagyis ausztrál western (az idióta kenguru-westernezést megtartanám Krokodil Dundeenak). Ezúttal azonban szó sincs semmi apokalipszisről, legalábbis nem úgy, semmilyen baljós ajánlat nincs a dologban, csupán egy majdnem fasza akció-westernsouthernnel van dolgunk. Ahogyan sohasem süt le ránk pacekba az a kötelező telihold, valami szürkés felhőpamacs mindig belepofáz a képbe, ebben a filmben is akad némi felesleges pótsúly, ami majdnem agyon is vágja az egészet. De csak majdnem.

Új seriff érkezik a városba, idegen a cowboyok között, ilyenek. Tapasztalatlan, városi zöldfülű, így is kezelik, vidéken még tán könnyebben osztják a billogot, lehet, hogy a marhák miatt? De a srác lelkes. Veszélyes bűnöző szabadul a nem messze lévő börtönből, a kisváros férfitagjai összerezzennek. Sebesen seper végig mindekin a röpke pánik. Új srác csodálozik, picit értetlenkedik, de ő is csapattag. Később kiderül, mégsem, de ez akkor már egyáltalán nem baj. Veszélyes bűnöző újra a városban, akkurátusan levadászik mindenkit, van pisztolypárbaj, zuhogó esőben, s végül kiderül az igazság. Ennyiből is látszik, hogy az egyik jellegzetes westernklisé dél-ausztráliai dombokra, völgyekre alkalmazott variációja ez a film.

Azon ugye nem már akadunk fenn, hogy ez a westernsouthern a mai időkben játszódik, tehát a kóbojok autóval járnak már, és nem jíhával esemeseznek, hanem walkie-talkieval, bár azért van itt lovas esemény is, méghozzá dramaturgiailag fontos, mondhatni kulcsjelenetekben. Vicces közjátékként, Patrick Hughes rendezői-írói debütációjában viszonylag könnyedén el is játszadozik a különféle közlekedési módokkal: a műfajilag autentikus ugye, a lovaglás. Ehhez képest az újfiú zsaru (nevezzük Shane-nek, a True Blood-sorozatból ismerős Ryan Kwanten alakítja) gyalog caplat végig a kietlen falun első napján a munkába. Első megbízatására sem kap autót, hanem a rendőrőrshöz kötött öreg kancával kell elmennie, aki ezt nem mindig akarja, de Shane barátunk a későbbiekben is többet jár majd gyalog, mint lovon, vagy autón. Ugyanilyen élvezettel használja a különböző western-toposzokat is, mint a hosszú köpeny laza hátravetését a pisztoly előkapásának megkönnyítése érdekében, és hasonlók... Néha ezek sulykolása már-már szinte parodisztikusan is hat, ami a film drámai vonalára elég komoly kérdőjelet állít. Kérdés, hogy ez volt-e a cél?

A film ezekkel együtt, talán már nem meglepően, több síkon óhajt teljesíteni, s így már nem annyira pöpec minden. Van ez az elsődleges, embervadászatos vonal, ez majdnem tökéletes. Izgalmas, feszült és csavaros, mégha tudjuk is merre csavarodik. A veszélyes rab bosszúhadjáratának indoklása már kissé olyan "hátulról, hosszas kotorászás után előkapom"-jellegű, mégha e filmben történelmileg és etikailag helyénvaló is. A filmbe illesztése viszont már eléggé nehézkesen sikerült. A másik, az előbbi aboriginal-identitásos vonulathoz szervesen illeszkedő, érzelmi jellegű terhes-motívummal ugyanez a helyzet: érzem, hogy helye van a filmhez, mégsem illeszkedik ide tökéletesen. Az egész el is hagyható, ugyanúgy, mint az aboriginal-identitásos szál is: épp elég lenne indoknak, az egész filmet, és a bosszúhadjáratot illetően is, egy sima, rasszista jellegű, csoportosan elkövetett nemi erőszak és gyilkosság. Úgy egy erős, tömör és igazságos film lehetett volna a Red Hill, így viszont egy picit amolyan igazi elsőfilmes, "na majd én megmutatom" "mindent bele"-katyvasz. Kár érte, viszont a második biztos jobb lesz. Ja, igen a párduc. Értem én, az aboriginal spiritualizmus... De minek az is? Asanisimasa: 6/10

Ma megint a Story4-et kell ajánlgatnom, ahol minden bizonnyal egy partizán-hajlamú filmszerkesztő kaphatott állást mostanában, ugyanis a pletykamagazin-tévétől elvárható, habkönnyű, noname lónyálak mellett, néha helyett is, olykor kifejezetten jó filmek kerülnek adásba. Ráadásul, mindig akkor, amikor igényes filmekben a konkurencia szöszöl. Riszpekt.

Ma például este 8-kor Woody Allen Fülese kezd itt. 2006-os, tehát már a komoly Woody filmje ez, a szokásos sztárokkal, én nagyon bírom, mondom itt is.

Utána (22.00-kor) egy még komolyabb film jön, a Kis-nagy világ, amit én Synecdoche, New Yorkként ismerek, Charlie Kaufman élettel és halállal foglalkozó sajátos hangulatú, remek egotripje, főszerepben Philip Seymour Hoffmannal.

Mondom, nem nagyon van alternatíva, a Duna II-n (21.10-től) esetleg a Téli varázslat, a mindig korrekt Ed Harrisszel és az előttem rejtélyes okokból agyonsztárolt Zooey Deschanellel. Szerintem édeskés melodráma lesz, mondom ezt a priori. Viszont semmiképpen nem lesz geil Takeshi Kitano (kép) pazar jakuza-filmje, a Fivér, ami nagyjából a Story4-en futó Kis-nagy világ végén kezd, a film+-on, 23.45-kor.

Porba van döngölve ez a film, gyakorlatilag már születése pillanatában, pedig ennyire azért nem rossz. Robert De Niro például már régen volt ilyen jó - egy nyugdíj előtt álló vizsgálótisztet alakít, akinek az a feladata, hogy szabadonbocsátás előtt az elítéltekről profilt készítsen, milyen veszéllyel lehetnek a társadalomra szabadulásuk után. Sótlan, savanyú kisember, aki munkáját lelkiismeretesen végzi. Hetente jár templomba, autójában is mindig vallásos műsort sugárzó rádió szól, feleségével érzelemmentes, de hű házasságban él már 43 éve. Látszólag a golfon kívül semmi más nem érdekli. Az első jelenetből megtudjuk, fiatal korában hajlamos volt végletes megoldásokra is. Pályáfutásának utolsó esete egy furcsa figura, a film címszereplője, Stone. Edward Nortonnak már sikerült egyszer jól átvernie, ezért óvatosan nézzük minden karakterét. Könnyen lehet, hogy ő buktatja el éppen ezzel a filmet: nem hisszük el neki azt a meglepő (bár a valóságban messze nem példa nélküli) jellemfejlődést, amin a Niro bácsi által alakított vizsgálótiszttel folytatott beszélgetések alatt keresztülmegy. Pontosabban, elhisszük, amit csinál, mert jó színész, de mindig várjuk azt a bizonyos durva csavart. De csak nem csavarodik. Persze csavarodik a film szépen, de csak piciket, és nem arra, amerre valószínűleg a többség szeretné. Két ellentétes irányba mozgó jellemet látunk: De Niro, a bigott, de érzelmileg sivár, lélektelen tiszt eltávolodik hitétől, míg Stone (Norton) éppen rátalál. Kettejük között a katalizátor, a dolgok mozgatója, kiprovokálója Norton felesége, akit Milla Jovovich játszik, meglepetésre felnőve a két nagy színészhez. Norton szerint a csaj alien, kiszámíthatatlan, veszélyes dög, aki úgy játszik a férfiakkal, ahogy kedve tartja, De Nirónak viszont a végzet asszonya, aki sikerrel kísérti a magát szentéletűnek hívő tisztet.

Szóval, szerintem a nép valami feszült thrillert várt ettől a filmtől, két jó színész látványos egymásnak feszülését, dinamikus cselekményt, ehelyett kapott egy melodrámát, valamint egy összeomlóban lévő, visszafogott és megtört kisembert (ugyan kiválóan) alakító De Nirót és egy szintén visszafogott, de azért nagy belső feszültségeket megvillantó Nortont. Milla Jovovich-csal meg egyáltalán nem tudnak mit kezdeni. Nehogy már jó színésznő legyen ez a ... modell?! Itt pedig jó.

Ráadásul a John Curran által vezényelt film lassú. Néha tényleg majdnem megáll. Egy vallásosságot, belső hitet firtató pszichológiai drámában ez (engem legalábbis) nem zavar, viszont ha thrillert várunk, akkor a hajunk kihullik közben. A filmen végighúzódó, komor orgonafutamokról én is azt hittem, valami nagy feszkó, esetleg tragédia eljövetelét jelzik, csak a film közepére válik bizonyossá, hogy inkább a spirituális felhangokat erősítik csupán. A végkifejlet pedig egyértelmű - nyilván a direkten didaktikus kivitelezésén is jó sokan felbosszantották magukat. Nem tudom... Szerintem mindez belefér, egy elegánsan kivitelezett, tulajdonképpen mély, valós dolgokat feszegető melodráma ez, jó színészi alakításokkal és érdekes erkölcsi problémák felvetésével. Nincs jó kedvünk tőle, az biztos. Mozikban bukik a film, szerintem majd később, a tévékben vagy DVD-n találja meg majd közönségét. Asanisimasa: 6/10

Gyakorlatilag semmit. Este tízkor már megint a Story4 szállítja az első nézhető filmet, a Patrick Süskind kultregényéből készült Parfüm: Egy gyilkos története című összeurópai alkotást. Tom Tykwer filmje látványos, gazdagon díszített, ám ízléses és pikkpakk mű, de valahogy mégsem az igazi. Talán ha szagos is lenne? Ennek ellenére, természetesen ajánlható annak, aki még nem látta. Játszik benne Dustin Hoffman is...:)

Már bőven benne az éjszakában (Viasat3, 0.50) kezd Paul Thomas Anderson remekbe szabott drámája a hetvenes évek flitteres, tükrösgömbös, kokainos diszkóvilágáról, de inkább arról, hogyan működik az a dramaturgia, vagy inkább mézesmadzag, ami beszippantja a fiatalokat a nyilvánvaló erkölcsi fertőbe, vagy mibe. A diszkóba. Szomorú aktualitása a filmnek sajnos ma is van. A Boogie Nights jó hosszú film, több mint két és fél óra, de diszkó helyett a legjobb választás. Komolyan jó film, döbbenetesen erős színészi alakításokkal.

Ma az utolsó két résszel befejeződik Kusturica monstre Undergroundja, aki bújt, bújt, aki nem, nem. (Duna, 23.15-től)

2001 Űrodisszeia a TCM-en, 21.00-tól (kép). Stanley Kubrick immár több mint negyven éves scifije az egyik kedvenc filmem. "Any conversation can serve no purpose anymore. Goodbye."

A Filmmúzeum egy másik kedvencemmel tromfol erre, Cimino mester Szarvasvadásza épp akkor kezdődik, amikor Bowman pilóta rájön a turpisságra az Űrodissziájában: 22.55-kor. Viszont ebből a filmből sem lehet kihagyni egyetlen másodpercet, még a 183 perces hossz ellenére sem. Nagy dilemma...

Lesz még az m1-en egy francia film, 21.40-től, A vihar mindent felkavar címmel, amit úgy emlékszem ajánlottam már, de arra nem emlékszem, miért. Nyilván, nem véletlenül. Az m2 22.10-től kezdő Ne menj el! című olasz drámája pedig tele lesz sírással-rívással, ha valaki éppen erre vágyik... Súlyos melodráma-szaga van a dolognak.

A Blissfully Yours Joe barátunk (ahogyan a relatíve fiatal thai filmmágust, Apichatpong Weerasethakult nevezi szokásosan a lusta nyugati sajtó) második nagyjátékfilmje, de már hiánytalanul felsorakoztatta benne szinte a teljes motívumrendszerét, melyet a legutóbbi, sokak megrökönyödésére Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott Boonme bácsi (stb.) című különleges filmjében, és addig az összes többiben, különböző variációkban és eltérő kontextusokban már a nézők elé tárt. A bimbózó szerelem, és közvetlen velejárója, a szexuális vágy itt egyenesen a leitmotiv. De a film, mintegy in medias res, egy orvosi rendelőben indít, ahol kissé abszurd, hosszas dialógot hallhatunk-láthatunk a thai módon elragadóan türelmes orvosnő és a furcsán viselkedő páciens, valamint kísérői között. Hogy mi miért olyan, amilyen, ki miért viselkedik úgy, az csak a film végére derül ki. Majd ki-ki a dolgára. Autózunk az észak-thaiföldi csodálatos tájon, pálmafás ligetek, rizsföldek, mészkősziklák, pálmafák, rizsföldek, mészkősziklák, pálmafák, rizsföldek, mészkősziklák. A forgalom ritkás. A gondolatainkba merülünk, amiben Joe barátunk nem akadályoz, sőt a hosszas utazó szekvencia kifejezetten valamiféle meditációra, elernyedésre, elménk kiüresítésére szolgál. Soha, sehol máshol nem éreztem olyan végtelen nyugalmat, mint amikor hosszú autóbuszutakat tettünk Thaiföldön, Kambodzsában, és csak bámultam kifelé az ablakon, néztem az elsuhanó rizsföldeket, azt a harsogó, üde zöldet, ugyanezt idézte fel ez a film is, legalábbis ebben a részében.

Már legalább 50 perce utazunk Joe barátunk szellemi vezetésével, amikor hirtelen harsány, idióta módon vidám thai popzene harsan (Jé, eddig nem is volt zene a filmben...), és a kezdő FŐCÍM. Arcátlan, pimasz gesztus, ilyet még a dilettánsok sem engednek meg maguknak, csakis a zsenik. Funkciója van az ébresztőnek: megérkeztünk a dzsungelbe, ami szintén fontos szimbólum. A burjánzó életerő, a rejtélyek és misztikum világa: Nem félsz? Talán még halott japán katonák szellemei is járnak itt! Csend van. Lombok susognak a lágy szélben, egy moszkító zümmög valahol. Napfény szűrődik át a levelek között. A fiú szinte kitépi magát ruháiból. Banális csevegés - általuk ismerjük meg szereplőink történetét. Piknik, újabb állandó motívum. Csobogó patak, amelyik egy erdei tóba vezet - a tó a végtelen természet öle, minden dolgok kezdete és vége, ahol csodák rejtőznek. Majd egzakt kúrás a természet kemény ölén. Kurva karenek, ellopták a motoromat! Majd csend. Hol vagyok? A fiú izmos háta ívbe feszül, amikor szájával kielégíti őt a lány. Megérteni a vágy természetét. A víz milyen békésen csobog. A hangyák! Nagy, vörös hangyák. Mézédes, kis piros bogyók a bokor ágain. A víz ahogy csobog. Nem történik semmi, fekszünk egymás mellett, együtt vagyunk.

Nincs történet a filmben, legalábbis a mi Biblián és görög tragédiákon alapuló értelmezési technikánk szerint. Szabad áramlása van a dolgoknak csupán, nincs eleje és nincs vége, hiszen minden körforgásban van. Az út, melyen jársz, nem ott kezdődött, ahol ráléptél, és nem ott végződik, amikor megállsz, és lelépsz róla. Ilyen Joe barátunk filmje is (és mindegyik, amit láttam), nem a történetek katarzisra kihegyezett tanításával akar megérteni dolgokat, hanem valamiféle filmes transzcendentális meditációval, költészettel, csenddel, vagy csak természetes zajokkal, az elménk teljes kiüresítésével mintegy ráhangol a megérteni kívánt dolgok frekvenciáira, és ha hagyjuk, ha képesek vagyunk átengedni magunkat ennek, akkor ráérzünk lényegükre. Nem való ez a szórakozás mindenkinek, mint ahogy nem alkalmas mindenki az agykontrollra sem, a meditációban is elalszik, ahelyett hogy éber ürességben lazuljon el, a masszázs is fájdalom és gyötrelem, nem pedig gyógyító energiák jótékony gerjesztése. Ambient-film. Közben meg azért, egy szertelen, virgonc pasi ez a Joe, néhol nem átall belerajzolni, RÁrajzolni a filmre, illusztratív, asszociatív kis ábrákat, máshol meg elmond egy verset... Láttam buddhista szerzeteseket kosárlabdázni, focizni, kis hordozható tévén aktuális thai szappanoperát nézni és közben felszabadultan vihogni és tátott szájjal bámulni valamilyen csiricsáré, csillogó izét a piaci árus standján. De láttam tizenéves boncot fenségesen komolyan, tekintetében Buddha végtelen bölcsességével, ahogy hallgatta a neki gyónó (?) idős nénit. Asanisimasa: 8/10

Ma a tévét Dunának hívják. Egész estés programot nyújt, a filmeket nem töri keresztbe reklám, a híradók és egyebek alatt meg el lehet intézni a szokásos esti rutint: vacsorát, fürdést, gyerekfektetést, efféléket. 20.40-től Floyd bácsi főz nekünk, ezúttal Baszkföldön: nyulat, tonhalat és süt bárányt is.

21.10-től a fékezhetetlen fantáziájú francia fenegyerek, Michel Gondry tart előadást Az álom tudományáról. Főszerepben a legendás chansonénekes Serge Gainsbourg lányát, Charlotte-t láthatjuk, akit már például Lars von Trier is látható élvezettel szedett darabokra az Antichrist-ben, partnere pedig egy másik félvilági sztár, a mexikói Gael García Bernal, akit Alejandro González Inárritu filmjeiből (Korcs szerelmek, Bábel, stb.) ismerhetünk. Gondry pedig Gondry. Romantikus, bűbájos szerelmes film lesz, de nem úgy, nem olyan, mint megszoktuk. Sokan tartják Gondryt a kortárs film legjelentősebb alkotójának, ami talán túlzás, de elképesztő fantáziavilággal megálmodott, sajátos hangulatú filmjei mindenképpen a mainstream élvonalába emelik a rendezőt.

Ha lehet, még ennél is érdekesebb lesz a 23.15-kor kezdődő Az előadás című film, Nicolas Roeg és Donald Cammel 1970-es agymenése, mely egy pszichopata gengszter nyomába ered, aki a rendőrség elől egy rocksztár villájába menekül. A villa gazdáját pedig Mick Jagger alakítja, aki... 1970-t írunk, legózza mindenki össze magának. Súlyos pszichedélia, hippi-retró, savas utazás, Ősátáni Felségének kifejezett óhajára:

A thaiföldi Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmje nyerte el az Arany Pálmát az idei, 63. cannes-i filmfesztiválon. A zsűri, ezzel a sokakat meghökkentő döntésével vagy a spiritualizmus és a képek atmoszférateremtő ereje iránti affinitását bizonyította, vagy csupán salamoni döntést hozott: az a film kapta a fődíjat, amely egyetlen ízében-másodpercében sem emlékeztet semmire, mit manapság általánosan filmnek szokás tartani. 

A thaiföldi film

Buddha végtelen kegyelméből szeptemberben egy hónapot tölthettem Thaiföldön, nem először. Nem a kedvelt turistaközpontokban töltöttem időt, hanem nyakamba véve hátizsákomat, buszon jártam be e csodás ország vidékeit, így az átlag turistánál talán mélyebb, az igazsághoz talán picit közelebb álló benyomásaim adódtak erről a mienktől gyökeresen különböző kultúráról. Ez persze messze nem jelenti azt, hogy most én fogom megmondani erről a filmről a megfellebbezhetetlen tutiságot. Létezik thaiföldi filmgyártás, hogyne létezne. Van egy elég jó nevű fesztiváljuk is Bangkokban, ahol például a Meseautó remake-je is igen szép közönségsikerrel szerepelt anno, Stohl Bucit pedig hollywoodi sztároknak kijáró felhajtással ünnepelték. Azért kanyarodnék innen a thai filmhez, mert e filmnek ottani sikere igencsak jellemzi a thaiok filmes ízlését: a thai film túlnyomó részt az ehhez hasonló, sőt még ennél is sablonosabb, émelyítően édeskés melodrámák tömkelegéből áll, melyeket a nép óriási tömegben fogyaszt. Van azonban egy másik fő csapás is: a nemzeti sporton, a thai boxon alapuló ultraerőszakos akciófilmek. Illetve vannak e két filmtípus különböző arányú elegyei. Egy-két tényleg nagyszabású, ám rettenetesen naiv történelmi film, szigorúan a királyi család megbízásából. A mi fogalmaink szerinti, többé-kevésbé tiszta zsánerek (krimi, thriller, filmvígjáték, stb.) jobbára ismeretlenek, illetve az „eredetibbnél is eredetibb” másolt DVD-ken jelennek csak meg, ugyanazok, mint nálunk, szintén óriási sikerrel, tegyük hozzá. Művészfilm, mint olyan, nem létezik. A gyönyörű nevű Apichatpong Weerasethakul (továbbiakban: Joe, így nevezi őt a lusta nyugati újságírótársadalom...:) is (tényleg csak néhány hasonló utat járó kollégájával egyetemben) inkább valamiféle filmes szerzetesként alkotja sorba filmjeit, ezek azonban nem művészfilmek, legalábbis nem a mi megszokott fogalmaink szerint. Nehezen is tudunk mit kezdeni velük. A legközelebb akkor járunk, ha valamiféle filmes meditációként fogjuk fel Joe meglehetősen statikus mozgókép-folyamait, melyek szabad, szinte szürreális látomásaival és mély, buddhista alapú spiritualizmusával mégis valahol igen közel járnak a thai nép valódi kollektív tudattalanjához. 

Boonmee bácsi története

A film főszereplője egy súlyosan vesebeteg, középkorú bácsi, aki a halálra készülődvén, utolsó útjára indul a dzsungelbe. Közben szellemekkel, régen meghalt szeretteivel is találkozik, valamint az történik, ami a címben is áll: visszaemlékszik elmúlt életeire, melyekből talán kiderülnek mostani halálának közvetlen és áttételes okai is. A film története ennyi, de az idén negyvenéves, amúgy építész végzettségű Joe éppen erről híres, hogy filmjei történet nélküliek. Nincs bennük dráma, nincs katarzis – egyenletesen peregnek, mint „hőseinek”, a vidéki átlagembereknek átlagos életeik is peregnek napról napra. A pláne ott van, ahogy ezt a joviális banalitást Joe megmutatja. 

A kép és a szellem ereje

A Boonmee bácsi…-ban is gyönyörűen komponált, nyugodt képek hullnak a vásznon, olyan monoton ritmusban, ahogyan a buddhista monkok mondják mantráikat, a képeken viszont olykor szinte már megmosolyogtatóan közönséges, hétköznapi jeleneteket (pl. vacsora a teraszon, semmitmondó csevegéssel) látunk. Ám ezekbe sokszor a maga legnagyobb természetességével mindig kerül valami egyáltalán nem odavaló, rendkívüli. Hirtelen egy szellem jelenik meg, akivel az élők szinte azonnal szóba elegyednek, a lépcsőn egy vörösen izzó szemű majomember közelít, őt is hellyel kínálják. De láttam saját szememmel, hogy ez a transzcendentális spiritualizmus mennyire mélyen ott van a thaiok mindennapjaiban: szinte minden ház előtt alaposan feldíszített szellemházikó látható, hogy a szellemek ott tanyázzanak inkább, a templomokat marcona kődémonok őrzik, és nagy sértés megsimogatni bárki feje búbját, hiszen úgy megsértenék a csakráját. A filmben szinte minden jelenet statikus, néhol már, persze, a megfelelő pillanatban, egészen fotográfiává merevedik. Megértésükhöz nem kell a buddhista tanokban való mély jártasság, elég csak elfogadni, hogy vallásuk egyik alappillére a lélekvándorlás, valamint elegendő nyitott elmével Joe méltóságteljes képei felé fordulni, és úgy rábízni magunkat, mint ahogy rábízzuk magunkat a templomok kerengőiben masszírozó thai asszonyságok kezeire. Az így átélt élmények egyszerre fizikaiak és transzcendentálisak. E különleges film valóban esemény, nem olyan, amit otthon csak úgy betolunk a videóba, így megtekintésének is eseménynek kell lenni. Azon keveseknek, akik már régóta várnak egy olyan filmre, amiért valóban érdemes moziba menni, itt a megfelelő alkalom.

Asanisimasa: 8/10