asanisimasa

Rohad az uborka. Sehol semmi, ha valaki normálisan tévézni akar. A királyi egyes ugyan folytatja Az államtanácsost, de azt szerintem csak az nézi, aki látta az első két részt. Az RTL-en Castle (21.20). Ennyi.

Bréking!! Most nézem, hogy a Cigányok ideje az valami punkopera lesz, amit Kusturica hasznosított újra az itt jelzett filmjéből. Amikor a posztot írtam, még az eredeti filmről volt szó. Szorri. Monnyon le.

A királyi egyesen egy újabb B.Akunin-minisorozat kezdődik 21.00-tól, a már megszokott műsorrendben, duplarészekkel, ezúttal Az államtanácsos kerül sorra. Aki nézegette a korábbiakat, az nagyjából képben van, aki nem, annak csak anyit mondanék: a fiatal, sármos és csavaros észjárású orosz Sherlock Holmest, Fandorint ezúttal Oleg Menshikov alakítja, míg rosszemberként Pozharsky herceg szerepében magát, a mindenható Nikita Mihalkovot láthatjuk.

Ma a Porajmos Emléknapja van, azonban erre egyedül (az m1 félórás késő éjjeli megemlékezésén kívül) a Duna tévé készült: mindkét csatornáján remek roma-tematikájú műsorok kerülnek ma adásba egész este. A cigánysors súlyát taglaló különböző dokumentumfilmek mellett lesz Andodromról és a világhírű cimbalmos Balogh Kálmánról is portré, sok zenével, és lesz Emir Kusturica alapműve, a Cigányok ideje is (sajnos csak a rövidebb verzióban, 20.30, Duna). A film, túlzás nélkül, Coppola Keresztapájához, vagy Leone Volt egyszer egy Amerikájához mérhető jelentőségű, méretű és minőségű mű: Volt egyszer egy Balkán. 10/10-es. Ízelítőül:

Mivel állítólag hamisítatlan nyári idő lesz, senki nem néz ma tévét. Ha esetleg a délután mégis belelépnénk a strandon egy gondatlanul eldobott sörösüveg éles szélű cserepeibe, akkor nincs más választásunk, mint az m2-n 19.30-tól bekötözött lábbal megnézni Mézga Aladár egyik utazását, ma éppen a Dilibolygóra. Vicces lesz. (Képünkön maga, a Mester látható, egy másik projektjében.)

Nyolctól szabadfoglalkozás, kattingassunk össze-vissza nyugodtan, de kilencre (21.00) feltétlen érjünk a Dunára, ahol a leghíresebb magyarról láthatunk egy román-francia-osztrák-német dokumentumfilmet Lugosi Béla, a bukott vámpír címmel. Izgalmas lesz.

Ahogy vége a Béla bácsiról megemlékező műsornak, 22.00-kor a Viasat3 elkezdi (úgy hirdetik, reklám nélkül) a Porsche-tolvajok című krimit vetíteni, melyben pl. D.B. Sweeneyt, Charlie Sheent és Randy Quaidet nézhetjük meg egyik első szerepükben. Első látásra talán ábécé-végi kategóriás szemétnek tűnik ez az 1987-es film, valójában azonban egy igen tisztességes krimi, melynek mélyebb tartalmai sem tompítják az izgalmakat. Ezenkívül sok-sok, ma már oldtimernek számító szép autót is láthat a filmben, aki esetleg az effélékre gerjed.

Aztán gyors körkapcsolás, majd szépen belealudhatunk a már ezerszer látott Amerikai szépségbe (ha mégsem, akkor tv2, 23.55), hogy álmainkban harmatos füvű réteken szökelljünk, feledve a gézpólyában lüktető lábunkat.

Persze, ezt a szörfprogramot megejthetjük akkor is, ha semmilyen baleset nem történt velünk, egyszerűen csak semmi kedvünk nincs tömött teraszokon, romkocsmákban órákat várni egy nyamvadt pohár sörre.

A project minden bizonnyal Benicio Del Toro fejében született meg, és hosszú vajúdáson ment keresztül, míg 2008-ban megszületett (ám a közönséghez még mindig nem jutott el széles körben). Del Toro egész egyszerűen el akarta játszani Ernesto 'Che' Guevarát, a legendás és/vagy ellentmondásos argentin születésű forradalmárt, ikont, szentet, mumust, tömeggyilkost és pólódekorációt, ennek érdekében a produceri teendők nagy részét is magára vállalta. Eredetileg úgy volt, hogy Terence Mallick rendezi a Che életéről szóló filmeposzt, azonban a rejtőzködő mágus (az Újvilág kedvéért) még 2004-ben kilépett, és helyére Steven Soderbergh került, aki végül be is tudta fejezni a filmet, ami viszont egyből kettő lett.

Az első rész az Argentin al- vagy mellékcímet kapta, és Che életének 1955 és 1962 közötti szakaszát dolgozza fel, a Fidel Castro oldalán, a korrupt Battista kormányának megbuktatásáért megvívott gerillaháborút, majd kommunista forradalmat és az új kubai rendszer első napjait. Az első rész tulajdonképpen egy teljességgel hagyományos életrajzi film, abban az értelemben, hogy témáját kívánja bemutatni, annak valójában, de élete eseményeinek kronológiai felsorolását mellőzve, illetve csak néhány fontosabb eseményre koncentrálva. Látjuk Che-t különböző élethelyzetekben, harcos gerillaként, bölcs és törelmes vezetőként, orvosként, szenvedélyes szerelmesként és kezdő politikusként. Soderbergh két méter távolságot betartva mutat, vág és szerkeszt, túlzottan nem lelkesül, hiszen mégiscsak egy menő hollywoodi rendező ő, de nem is gyaláz. Dinamikus ellenpontként Del Toro hittel, tűzzel és átéléssel szinte átlényegül - alakításából érezni, hogy Dél- és Közép-Amerikában Che Guevara valóban élő személyiség a mai napig, szent és mítosz. Kettejük munkájából tulajdonképpen egy kissé hosszúra nyúló, de alapvetően objektívnek tetsző kép rajzolódik ki, amit a jobb oldal szélén ácsorgó hőbörgők nyilván gyalázatosnak gondolnak, ám ez legyen az ő bajuk, félnivalójuk nekik van. Az tény, hogy a szélsőjobb által emlegetett népnyúzó tömeggyilkos se ebben az első, se a következő, bolíviai forradalom-exportot és Che halálát feldolgozó részben nem tűnik fel. Lehet, hogy azért, mert ilyen nem is létezik, talán csak az ő kényszerképzeteikben. Annyi azonban biztos, hogy aki halála után több mint negyven évvel is képes ekkora érzelmek kiváltani személyét illetően, illetve ellenében, az jelentéktelen figura nem lehet.

A második rész, kis időkihagyással, 1965-től Che haláláig, 1967. október 9-ig terjedő időszakkal foglalkozik, és a Gerilla alcímet viseli. Az első részhez képest lényegesen homogénebb, mégis összetettebb ez az etap, a legnagyobb részben úgy tűnik, mintha nem is Soderbergh, hanem Mallick rendezte volna, sokszor mintha annak a vékony, piros vonalnak párhuzamosát látnánk, hálistennek azonban, Mallick okoskodó, lila álbölcselkedése nélkül. A cselekmény egyszerű, mint a százas szög: Che elhagyja Kubát, és némi földrajzi jellegű vargabetűk megrajzolása után, melyekkel ez alkalommal nem terhelik az alkotók a nézőt, Bolíviában köt ki, hogy ott is megszervezze a forradalmat és elűzze a népnyomorító katonai rezsimet. Che a bolíviai dzsungelben, igen nehéz körülmények között vívja harcát a szociálisnak álcázott ideológiai forradalom iránt érdektelen hely parasztok közönye, a külföldi forradalmárok irányítását rosszul tűrő helyi gerillák, illetve azok egyre jobban megcsappanó harci kedve, az árulások, a rezsim növekvő ellenállása és saját betegsége, a tüdőbaj ellen. Ez a második rész ezt az összetett folyamatot, magát az illegalitásban folytatott gerillaharcmodort ábrázolja igen plasztikusan, átélhetően, komoly és szomorú tanulságokkal. Che továbbra is türelmes, bár határozott parancsnok, aki ugyanazt várja el katonáitól is: a parasztoknak mindig fizetnek az élelemért, az ellenséggel szemben viszont nincs kegyelem. A tömeggyilkos Che-nek továbbra sincs se híre, se hamva. Ebben az olvasatban Che talán leginkább saját romantikus forradalmának, hitének és elveinek áldozata.

Soderbergh-nek két zseniális rendezői döntése volt e filmben, az egyik, hogy végig spanyol anyanyelvű színészek játszanak spanyol nyelven. Ez kézenfekvőnek tűnik így utólag, de ismerve a hollywoodi trendeket, valójában bátor vállalás, hiszen így már nyelvi alapokon is hozza a valóság elvárható illúzióját. A másik jó döntés az volt, hogy gyakorlatilag a két részes filmben szinte sohasem mutatta szemtől szembe Guevarát, mindig néhány lépés távolból, oldalról vagy félig hátulról. Ez a nézőpont egy kivűlálló személyes perspektívája, nem pedig egy személyiség mélyanalízise. Egy szubjektív portré. Talán ezt támasztja alá a legutolsó kép is, melyen Che Guevara, egy hajó korlátjára támaszkodva, talán a filmben először néz szembe a nézővel. Tekintetében, illetve Del Toro tekintetében ott a kérdés, melyre oly sok válasz adható. Mindenki megadhatja a számára legelfogadhatóbbat.

Asanisimasa: 8/10 (A két rész együtt.)

A megrögzött tévéfüggők kemény nap elé nézhetnek, feltéve ha nem akarnak mélyebbre süllyedni az igényes mainstreamnél. Dolgukat ráadásul többszörös átfedések is nehezítik.

Nézzük meg először, Michael Douglas lesz-e több, mint testőr A testőr című krimiben, ahol az ellenlábas titkosügynököt bizonyos Kiefer Sutherland alakítja, ám nem Jack Bauerként. Akit őrizni kell, az Kim Basinger, aki meg a szart kavarja, az a vékony fekete picsa a SzülFelből. Ettől függetlenül, még lehet hogy izgi film lesz. (tv2, 19.35)

Ma sokan úgy hiszik, Christopher Nolan a mozi Megváltója, 20.35-től a filmmegen újra tesztelhetjük, hogyan kezdte Batman. (141 perc, egy másik befejezetlen mondatból...)

21.35-től a Viasat3 megmutatja, milyen Johnny Depp Betépve. Nyilván csak a frappáns mondatszerkezet miatt mondom ezt, Depp sohasem, ő aztán tényleg nem... A film egy hétköznapi srácról szól, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik legnagyobb amerikai kokainimportőrré küzdötte fel magát, valamikor a diszkógömbös hetvenes években. Úgy rémlik, nem rossz film ez.

A nap legérdekesebb darabja 22.40-kor kezdődik az m1-en. A Búcsúdal című 2001-es filmben a később Edith Piaf megformálásával világhírűvé lett Marion Cotillard-t nézhetjük meg, ám egyből kettős szerepben. Ikrek misztikus kapcsolata, éjszakai lokálok, személyiségcsere, pokoljárás. (A képen a művésznő látható.)

Mára elég is ennyi.

Nem nagyon kell tévézni ma, lehet kiruccanni, ha az idő is engedi. A Duna erőlködik főműsoridőben valami angol komédiával, de azt nem nagyon ajánlják azok, akik látták (21.20, ha valaki mégis bevállalná); a Viasat3 pedig egy Stephen King-feldolgozással, amit viszont én nem ajánlok senkinek. Az Álomcsapda minden bizonnyal egyike a világ legnagyképűbb, de legrosszabb filmjeinek (kezdés mint az elébb).

Duna II-n Dunai hajós második rész, 21.25-kor.

Az m2-n lesz egy német krimi, de az is 22.05-kor kezdődik, akkora már haza is érhetünk, ha esetleg elmosna az eső minket, vagy túl korán kezdtük az estét. A Jargo a német lakótelepek bűnös életébe vezet minket, egy Szaúd-Arábiában nevelkedett echte német fiú vezetésével. Gondolom, lesz benne némi kulturális sokkból és eltérő nevelési stratégiából adódó pitty-putty. Az apát Udo Kier játssza, akinek van egy arca (íme a képen) és régebben kicsit magyar színész is volt.

Nagyjából ennyi.

Na, ez a film például iskolapélda arra, hogy mennyire nem kellenek dollármilliárdok ahhoz, hogy az ember díjat nyerjen, elismerést arasson és talán egy viszonylag szűk, néhány milliós közönség a nevét is megismerje. Shane Carruth hetes ezer dollárból (napi árfolyamon, olyan másfél millió forintból) készítette el Találmány című filmjét, így nem csoda, hogy a végén megköszöni a kölcsönkapott szállodaszobát, mint forgatási helyszínt, a szintén kölcsönbe kapott autókat, illetve a két oxigénpalackot. A vicc az, hogy a null-budget nem látszik meg a filmen, bár egy kamarajátékban nincs szükség cégéi-hegyekre, látványos akciójelenetekre, a film ennek ellenére tényleg úgy néz ki, mint egy film.

A film -pici spoilerrel, bár ezt amúgy is elsütötték már mindenhol- egy időgép feltalálásának története, ami mint olyan, a műfaj egyik legötletesebb, legcsavarosabb és talán leghitelesebb darabjává teszi. Komolyan. Bár nem egyszerű felfogni a film lényegét, Carruth (aki a rendezés mellett írta, vágta, főszerepelte, produkálta és részben fényképezte a filmet) nem rágja bele a néző szájába, hogy nála az idő milyen paradoxont okoz. Okoz, legyen annyi elég, ha figyelünk, megértjük.

Persze, azt sem lehet mondani, hogy az alkotó mindent megtesz a néző figyelmének felkeltésére és fenntartására, ha akarom, kifejezetten lagymatag, sőt unalmas a film első fele. Tökéletesen átlagos, fehér ing-nyakkendő uniformisban pompázó fiatalembereket látunk, akik folyamatosan, pergő nyelven vakerálnak valami érthetetlen, idióta geek-nyelven. Annyi azért lejön, meg hát látunk is valami lecsupaszított mosógépszerűséget, hogy valami találmányról van szó, körülbelül a film közepén tudjuk meg, hogy ez az izé időutazásra alkalmas. A továbbiakban középszerű hőseink ebből való kikecmergésének szurkolhatunk - ha nézzük még a filmet. Moziban talán jobban működik a film, mert csak nehezebben állunk fel és hagyunk ott egy mozit, mint nyomunk a DVD-playeren egy stop+ejectet, gyanítom azonban, mire a filmben kiderül a lényeg, sokan már mást néznek.

A méltán híres Sundance-en, a független filmek fesztiválján azért elnyerte a zsüri díját a film, és scifi berkekben is szolid kultusz övezi, ez azonban semmiképpen nem filmes erényeinek, hanem inkább az időutazás-problematika újszerű feldolgozásának szól. Ahogyan a filmben szereplő középszerű, átlagos fazonok nem tudnak mit kezdeni zseniális találmányukkal (árulkodó, hogy még a lottóötös behúzását is túlzásnak tartják, és csak valami ruppótlan középvállalat részvényeire mozdulnak rá), úgy a film is tulajdonképpen egy zseniális ötlet középszerű, helyenként ügyetlen, de paradox módon mégis érdekfeszítő megvalósítása. Amennyibe került, ahhoz képest ez egyáltalán nem kevés. Scifi-rajongóknak, az időutazás iránt érdeklődőknek, illetve büdzsé kapcsán síró-rívó filmkészítőknek megtekintése erősen ajánlott. Asanisimasa: 6/10

SPOILERes segédlet:

A kiskirályin este 9-kor kezdődő western valamiért nem hoz tűzbe, pedig a Kirekesztve című filmre 9/10-et kalapolt össze a port.hu 19 kattintóembere, ami nem kevés, valamint a főszerepben az általam amúgy igen kedvelt Naomi Watts alakít -gondolom, drámaian-, a nemrég a bulvárhírekből széleskörben is megismert Carradine-okkal (David és Keith) együtt. A film hívószavai a leírásból: fegyverpárbaj, sebesülés, igaz szerelem, vallási hevület.

Komoly (és egyben vicces) alternatívája van ennek az előbbi filmnek, hiszen a filmmeg tévé ugyanekkor az Aranyeső Yuccában című Bud Spencer-féle westernbe kezd, melyben ugyan biztosan nem lesz dráma, se igaz szerelem, vallásos hevület pedig egészen biztosan nem, ellenben súlyos parasztlengők minden bizonnyal akadnak majd, szép számmal.

Előtte, 20.30-tól még bőven (illetve inkább szűken) megnézhetjük Keith Floyd bácsi Olaszországi kalandjainak első részét, a Dunán. Floyd, akiről ugyan zenekart nem neveztek el, tévészakácsnak az egyik legjobb volt, míg sajnálatosan el nem vitte a közelmúltban a Fekete Mosogató. Első olasz napján a következő összetevőkből főz: szardella, fehér szarvasgomba, frissen fogott sügér, kakas, marhaoldalas és -lábszár, ökörnyelv, disznófejhús, házikolbász, valamint fűszerek, olajok és bor. Sok jó olasz bor. (A képen a Mester látható.)

Amennyiben valami egzotikumra vágynánk a továbbiakban, Floyd bácsi után maradjunk a Dunán, ugyanis folytatódik a zeneháború, de most nem thai xilofonosok csapnak össze, hanem tangóharmonikások mérkőznek meg a kolumbiai illetőségű A tangóharmonikás angyal című zenés drámában. Hát, ebből még akármi is kisülhet.

Mielőtt beugranánk a fura címnek, muszáj leszögezni, hogy az elkövetkezendőkben szó sem lesz semmiféle speciális flambírozási technológiáról, sem egyéb más szakácstrüvájról; a Láng és Citrom a második világháborús dán ellenállásról emlékezik meg, szimpatikus északi szárazsággal és minimális pátosszal. A cím az ellenállás két fontos alakját, az égő vörös hajáról Lángnak nevezett Bent Faurschou-Hviidet és állandóan savanyú ábrázatáról Citromnak becézett Jørgen Haagen Schmith-et jelenti, akik feladva karriert, családot fegyverrel, gerilla-harcmodorban szálltak szembe az országot megszálló náci német hadsereggel, valamint az őket támogató dán kollaboránsokkal.

Ole Christian Madsen filmje, amellett, hogy ízléses és becsületes mementó a két valódi hősnek, tulajdonképpen egy tökéletesen hagyományos háborús-ellenálós-partizános film, bár amúgy északi módra, inkább hömpölyög, mint sebesen szalad. Mindemellett azonban nincs híján akciójeleneteknek sem. A viszonylag lassú tempó ráadásul módot ad arra, hogy plasztikusan érzékelhesse a néző a Gestapo rottweiler-tekintete elől rejtőző, illegalitásba burkolózó ellenállók valódi életét, amely legnagyobbrészt rejtekhelyeken kuporgó, tétlen várakozásból, illetve a következő áldozatra váró hosszú méla lesből állt. Láng és Citrom személyiségét néhány határozott vonással festi fel a két színész, az angyalarccal, de hidegvérrel SS-t ölő Thure Lindhardt és nem kissé meghökkentően, a mi hasonló sorsú Ságvárinkra emlékeztető fizimiskájú Mads Mikkelsen.

A film politikai szempontból is pontosan pozicionálja a két főhősét. Láng is, és Citrom is náciellenes polgári ellenállók voltak, a filmben többször is megkülönböztetik őket a kommunista szervezésű és irányítású ellenállóktól, annak ellenére, hogy céljuk azonos. Igen tipikusnak mondható sorsuk alakulása: míg a nyílt harcban sikereket érnek el, a komolyabb ellenség saját soraikon belül küzd ellenük, úgy, hogy közben erről mit sem sejtenek, de arról sem, hogy a hátuk mögött szövetkező intrika olykor saját, igazi céljaik ellen fordítja őket. A finálé talán kissé didaktikusnak és bombasztikusnak tűnő felfutása jóval a tűréshatáron belül marad, és abszolút érthető egy olyan történetnél, ahol a valóságban élt, valódi hősök példamutató sorsáról van szó. Asanisimasa: 8/10

Kis túlzással, a film legjobb pillanatai elhangzanak az első képkockák alatt, amikor a Beastie Boys kiáltja bele a New Yorki éjszakába, hogy No Sleep 'til Brooklyn! Persze, ennyire az nem vészes a helyzet, az azonban tény, hogy Kevin Smith ebben a tőle kissé meglepő műfaji kísérletben nem igazán tudott hozzátenni bármi érdemlegeset a zsaru-partner-filmek meglehetősen agyonjátszott kliséihez. Mondjuk, azért lesz még Beastie Boys, sőt még Cypress Hill, meg Deliquenten Habits is, hiszen a szcéna Brooklyn alvilága, ahol most a spanyol a jiddisch.

Kevin Smith bemutatkozását mondjuk nagyon bírtam, a Shop Stop idején még azt hittem, hogy egy valódi, korszakos filmes lépett színre személyében, aki a lassan beszáradó realista, dokumentarista stílt képes a műfaji filmek kalandjaival és nem kevés punkkal felfrissíteni, ahogy azonban egyre több pénz állt rendelkezésére, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a faszi is csak akkor eredeti, ha nincs pénze. A Jay és Néma Bob-filmeket, a Dogmát már kifejezetten untam, a legutóbbi Zack és Miri pornózikot meg se néztem. Majd egyszer, talán. Annyi azonban biztos, hogy még amikor maga magát ismételgette is a dagi, legalább azoknak viccesnek tudott mutatkozni, akik először találkoztak vele (illetve azoknak, akiknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy ugyanazon a poénon akárhányszor képesek röhögni).

A Két kopperben már nincs Néma Bob, se Jay, se semmilyen más, ismert Kevin Smith-szereplő, hanem elő lett valahonnan kaparva a jó öreg Bruce Willis, aki egy (számomra) ismeretlen vicces négert, Tracy Morgant kapott társául. A felállás tehát, öreg fehér zsaru, és fiatalabb feka, mintha a Halálos fegyver-sorozatot reciprokát (vagy mijét) néznék. A filmben tehát benne van az összes kötelező töltelék, nem mondom, hogy nem szórakoztató, csak éppen minden egyes kockáját láttuk már, ezerszer. Ha a dolgot sarkítom picit, Kevin Smith, azon kívül, hogy megfordította a Halálos fegyver leosztását, csupán egyetlen mániáját, az extrém felláció egyik fajtáját tudta a kész szabványhoz hozzátenni. Ezt is csak -szokás szerint- verbálisan. Ezen kívül, klisé klisé hátán. Balfasz zsaruk a végén csak kikaparják a ... gesztenyét? Ha van felesleges másfél óránk, akkor rajta, de kifejezetten erre a filmre gyúrni tökéletesen értelmetlen önspilázás. Asanisimasa: 5/10

Sehol semmi. De tényleg.

Dr.No kolléga most forduljon el, mert ebben a filmben minden benne van, ami miatt ő utálja a magyar filmet: kocsma, Gryllus Dorka és cigányok (+lepusztultság). Persze, Pejó Róbert filmje tulajdonképpen csak gyártásában, abban is csak részben magyar, a film valahol mélyen bent Romániában játszódik (amiből volt is nem kis balhé). Félig tehát román a film, ami legalábbis a félig telt pohár esete: félig üres, avagy félig tele. Ettől persze még a kolléga nyilván utálni fogja a Dallas Pashamendét, amiért kár, mert annyira nem rossz.

Sőt, ha eltekintünk attól, hogy Gryllus Dorkát éveken át néztük szombatonként a Tilos az Ában, ahogy az ef Zámbó Happy Dead Bandben énekelte, hogy "Ki mit él, annyit ér", meg színházban, meg filmen, akkor könnyen el tudjuk őt fogadni guberáló cigányasszonynak. Persze, a nyugat-európai, illetve a belvárosi értelmiségi közönség, akiknek Pejó a filmet készíti, nyilván gond nélkül el is fogadják annak, ehhez persze az is kell, hogy Dorka élete egyik legjobb alakításást is nyújtja e filmben. El kell tekintenünk attól is, hogy Székely B. Lacát sem láttuk ezer filmben és ezer színdarabban barázdált arcú proliként, így őt is nézhetjük a szemétdomb nagyhatalmú vajdájának. Továbbá, etnikailag és kultúrszociológiailag hiteles természetrajzot se várjunk el, hiszen ez alapvetően nem filmszociográfia, hanem ballada. Román barátaink éppen ezen fortyantak fel, ami körülbelül olyan, mintha az amerikaiak perelnék be Michael Bayt, mert szereti lerombolni New Yorkot.

Pejó filmje valójában egy közelebbről nem meghatározható, stilizált világban játszódik, egy városszéli, óriás szeméttelepen guberáló romák között. Az innen kikupálódott cigányfiú (Bogdán Zsolt) apja temetésére tér vissza, azonban megjelenése, és az általa gerjesztett kulturális, érzelmi és indulati hullámok óriási vihart aratnak a romák körében, melynek tragikus végkifejlete nem kérdéses. A roma környezet persze adott, a román nyelv túlnyomó használata is, de magyarul, sőt olykor angolul is pereg a (hangos) dialógus.

A film dramaturgiailag feszes, sűrű, kiválóan ritmizált, tökéletesen megfelel a filmballada formájának. A kitűnő román operatőr, Vivi Dragan Vasile képei szuggesztívek, főleg az emberalakok ábrázolásában. Gryllus Dorka mellett viszafogottságával éles kontrasztot teremt Bogdán Zsolt, a hiteles mellékszereplők, statiszták pedig tökéletes és színes hátteret biztosítanak a drámához. Pejó színészvezetésének nagy érdeme, hogy a körülményekhez és lehetőségekhez képest, relatíve, igen homogén módon sikerült a stilizáét környezetben is autentikus romakörnyezetbe applikálni a profi "pesti" színészeket. Ha évtizedekkel korábban nem láttuk volna, hogyan megy a cigánytábor az égbe, és nem láttuk volna a Cigányok idejét sem, akkor még nagyobbat szólhatott volna ez a film. De mondom, így sem rossz. Asanisimasa: 7/10

Akiknek tegnap megvolt a Török csel, azoknak a befejező két rész (m1, 21.00). Esetleg, akik nem idegenkednek az amerikai tucatsorozatoktól, megpróbálkozhatnak az RTL új sorozatával, a Castle-el, de az is 21.20-kor kezd. Az első rész átlagon felül vicces volt, és a Firefly kapitánya benne a főpasas, már akinek ez mond bármit is. Laza krimiíró és kissé merev, de szexi nyomozónő nyomoz benne.

Idő van. Nyugodtan ki lehet mozdulni, legfeljebb picit megázunk vagy picit didergünk. Mire hazaérünk, épp elkaphatjuk Richard Linklater Budapest-Bécs viszonylatban játszódó filmjét, melyben Ethan Hawke és Julie Delpy gabalyodik egymásba. A romantic alert-lámpa ugyan villog, de vészhelyzetről szó sincs. A film még az emészthetőség határain belül marad és 23.55-kor kezdődik az RTL-en. (Kép a filmből.)

Ricky Gervais tulajdonképpeni első egész estés játékfilmjében (a magyarítás erős túlzás, szokás szerint), kb. A hazugság feltalálásában kissé megúszósan ugyan, de alapvetően sikerrel transzformálta Woody Allen neurotikus, slemil kisemberét, némi Monthy Pythonos behatással a saját, a kitűnő Office és Extras tévésorozatokból megismert bumfordi, pufi, tömpeorrú, echte angol hivatalnokfazonjába. A film, bár komoly engedményeket tesz bizonyos irányokba, alapvetően okos és szórakoztató, még akkor is ha a vége meglehetősen szentimentális.

A Gervais által alakított tehetségtelen, született lúzer forgatókönyvíró egy olyan alternatív világban él, ahol nem létezik a hazugság, mindenkinek ami a szívén, az a száján, de ebből nincs is különösebb gond, hiszen ezzel mindenki tisztában is van. Olyan világ ez, ahol a reklámok sem árulnak zsákbamacskát, a Coca Cola reklám pl. azt mondja, hogy ez egy cukoros lötty, a Pepsi pedig azt, hogy ezt csak akkor igyad, ha nincs Coke, a Pizza Hutnál minden pizza ugyanolyan, stb., stb. Értelemszerűen filmek sincsenek, hiszen az általunk ismert filmek értelemszerűen az álomgyárban készülnek, ergo hazugság mind. Amit e világban filmnek neveznek, az abból áll, hogy egy őszhajú bácsi felolvassa, hogy egy adott korban kronológiai sorrendben milyen események történtek - Mark Bellison, vagyis Gervais is ilyeneket ír. Amíg ki nem rúgják. Utána, amikor a randevúja is balul sül el, és a Szomorú Hely Reményt Vesztett Öregek Számára nevű otthonban lakó édesanyja őt hívja a halálos ágyához, Mark fejében isteni szikra gyúl: az elvárt sötét nihil ígérete helyett anyjának azt hazudja, hogy egy boldog, gazdag, jókedvű világba jut halála után. Abban a világban ez volt az első hazugság, ami viszont dolgok nem várt kataklizmáját indítja el.

Ricky Gervais itt sem akar mást, mint becsajozni, mint rendesen, mindenhol, de ebben súlyos kisebbrendűségi komplexusa, valamint köpcös termete mindig megakadályozza. Brilliáns és szépen ívelt a film alapötlete, mi szerint az a világ, amiben mindenki megmondja az igazat a másik szemébe, alapvetően szomorú, szürke és gonosz világ, és csak kisebb-nagyobb hazugságok teszik elviselhetővé. Ahogyan ezt a sztorit Gervais valamiféle Biblia-parafrázisra húzza, az helyenként igen vicces pillanatokat eredményez, ebben nyilván sokaknak méltán fog eszébe jutni a Monthy Python-féle Brian élete, még akkor is, ha szó sincs plagizálásról. A komplexusos, neurotikus kisember karakterében Woody Allen szintén megkerülhetetlen, azonban Gervais hibátlanul fordítja azt angolra. Kicsit kevesebb szentimentalizmust ugyan elviseltem volna, főleg, ha Gervais sorozatokból megismert gyökér, önmagát sem kímélő és igen cinkes, politikailag inkorrekt humorából jóval több került volna be ebbe a mozifilmbe. Így csak egy alig valamivel átlag feletti vígjáték ez. Asanisimasa: 6/10