asanisimasa

A tegnapi vakmerő ajánlások után (elnézést is kérek miattuk), ha lehet, ma talán még jobban belemegyünk az ismeretlenség ingoványos mocsarába.

A királyi egyes 21.35-től, egyből két résszel (holnap ugyanekkor a befejező kettővel), egy orosz-bolgár kosztümös, történelmi kaland-minisorozatba kezd, Török csel címmel. Az író szintén B. Akunin (nem Bakunyin!), mint a múlt heti, számomra igen porosnak tűnő, de valahol mégis bájos és szellemes krimisorozaté volt, ezúttal azonban 1877-be időutazunk, az orosz-török háborúba. A főhős ismét Fandorin, azonban néhány évvel öregebben és egy másik színész (az idegesítően tejfelesszájú Ilia Noskov helyett a férfiasabb Yegor Beroyev) alakításában, ami esély, mégha akármire is. Az előzetes mindenesetre igényes képi világot és izgalmas kalandokat ígér:

Alternatívaként mondhatnám a Viasat3-on, 21.20-kor kezdődő Pearl Harbourt, de mivel az egész filmből csak annyira emlékszem, hogy jól nézett ki, amikor a japán bombázók lebombázták a kikötőt, ezt mégis csak komoly méretű idézőjelek között tenném. Amúgy pedig krimihétfő, Gálvölgyi-show, töltelék, rétestészta.

A Háború a háborúról tulajdonképpen egy egybevágott minisorozat, annak minden szokásos ismérvével, a relatíve kevés külsővel, ami van, az is imitált vagy valódi korabeli híradórészlet. Sok párbeszéd, igen intenzív színészi jelenlétekkel. Nem véletlenül a HBO gyártásában készült ez a monstre tévéjáték, melynek megtekintése így 165 percben embert próbáló, de ha a téma iránt érdeklődünk, viszonyalg azért könnyen abszolválható feladat.

A téma USA vietnami (mint ahogy végül kiderült) fiaskójának, méretes zakójának, nemzeti tragédiájának politikai háttere, Lyndon B. Johnson (a Hairből is ismert LBJ) elnök és hadügyminisztere, Robert McNamara kapcsolatának szemszögéből vizsgálva. A filmet rendező John Frankenheimer és az író Daniel Giat az elnököt -jó amerikai, de józan gondolkodású és nem kritikátlan hazafiként- egy nagyformátumú politikusként mutatja be, akit bár jó célok vezéreltek, de a legfontosabb pillanatokban mégis rosszul döntött, s akinek tragédiája, hogy bár olyan fontos oktatási, polgárjogi és egészségügyi programja volt, amihez hasonlónak keresztülvitelével éppen még ma is küzd Obama elnök, nevét mégis a dicstelen vietnami agresszió elindításával, sok ezernyi amerikai halálával hozzák összefüggésbe. Vele szemben McNamara figurája áll, aki szintén nem amolyan rossz emberként jelenik meg e filmben. "Nagy humanista" ő, amint azt az elnök állítja róla, azonban éppen a kor kusza politikai függvényrendszerében tanúsított kérlelhetetlen, hidegfejű pragmatizmusa teszi őt háborúpártivá. Kettejük között egy hasonló kaliberű civil tanácsadó, Clark Clifford ingázik. Verbális mexikói standoff, öltönyben, nyakkendőben.

A film alapos, bár kizárólag a Fehér Ház és a Pentagon közti játszmákra korlátozódik, holott a vietnami konfliktusnak voltak ezeken kívül más, igen fontos szereplői is, de amit vállal, abban tényleg részletekbe menő és árnyalt. Kiemelendő a három fő karaktert alakító színészek játéka: Johnson elnökként Michel Gambon egészen remek, de igen jó a kockafejú McNamaraként Alec Baldwin, valamint Clifford szerepében a hófehér hajú Donald Sutherland is. Asanisimasa: 6/10

Ahogy nézem, egész nap esni fog. Még jó, hogy ma a tévék nem sztrájkolnak, mint tegnap, van és lesz mit nézni. Nem mintha a Zsoldoskatona, A Sakál árnyéka vagy Will Smith, a Közellenség, esetleg egy Utolsó belövés nem lenne jó, de legalábbis nézhető alternatíva mára, sikerült egy kifejezetten érdekes filmsort zsinórra fűzni mára, íme:

Kezdjük Jane Austen egyik cserfes csajával a Dunán, 19.15-kor: a Mansfiled Parkban megvan minden, amiért szeretni szokás ezeket a történeteket. Szellemes dialógok, decens angol főúri környezet, intrikák, ahogy olvasom, a port.hu fórumozói vért hánytak a főszereplő Billie Pipertől, figyelmen kívül hagyva azt, hogy karakterének épp olyan karcosnak, szúrósnak és dinamikusnak kell lennie, mint amit Piper tol. Szerintem rendben van ez a film. Nem egy Értelem és érzelem, de rendben van.

Ahogy vége, átkapcsolunk az m2-re, 21.00-kor, ahol Szerelmi mámorban fogunk bódulni, de legalábbis egy furcsa nő furcsa kapcsolatmegmentési technikáit ismerhetjük meg. Szerintem jó lesz...

Utána maradunk itt, a kettesen, ahol A vihar mindent felkavar. A francia filmben lesz jó nagy vihar, érzelmi és meteorológiai értelemben egyaránt, egy meglehetősen apokaliptikus kicsengésű vízióban. Ez biztosan jó lesz.

Joe Strummer, szegény, viszont tényleg kurva jó csávó volt. 23.50-től a Dunán nézhetünk meg róla egy portrét, sok híres emberrel, koncertrészlettel, egyebekkel. A Joe Strummer - A jövő nincs megírva című filmet Julien Temple rendezte, aki filmesként eléggé otthon van a punk és rockzenei szcénákban. Ízelítőnek hallgassunk meg egy szép dalt Strummer bácsitól, ahol a Pogues nevű zenekarral játszik:

Hát, azt mindenképpen elérte Volker Schlöndorff e filmmel, hogy igen komolyan felkeltette a szépirodalom iránt már régóta szunnyadó érdeklődésemet: Michel Tournier A Rémkirály című regényét egészen biztosan el fogom olvasni a közeli jövőben. Ennyi mindenképpen lejött A rémkirály című filmből, ha úgy nézzük, ez nem kevés. Amúgy viszont, sokkal több pozitívum sajnos nem nagyon található.

Nyilvánvalóan az alapanyagul szolgáló regény, illetve annak cselekménye egy igen összetett, gazdag és súlyos szimbólumokkal teli, komoly mű, azonban Schlöndorff (Jean-Claude Carriére igen komoly irodalmi és filmírói tapasztalatainak segítségével súlyosbítva) a filmszerűség érdekében, valószínűleg németes precizitással kigyomlált mindent, mi különlegessé és fontossá tette a művet; még annak sajátos narrációját is megváltoztatta, csupán a lecsupaszított történet vázát tartotta meg. Még így is látszik, hogy nem akármilyen történetről van szó, azonban maga a film dülöngél, szinte jeleneteire esik szét. Némelyik ezek közül (pl. az elképesztően erős szimbolikájú utolsó jelenet, melyben Abel, nyakában a megmentett zsidó gyerekkel süllyed bele a jeges iszapba) még így is úgy üt, mint a pöröly, miattuk feltétlenül érdemes a filmet megnézni.

Mindenképpen hiba volt John Malkovichra osztani Abel szerepét, az együgyű, mégis igen összetett személyiség bonyolult hozadékokkal terhes életpályáját néhány bamba nézéssel, a szokásos malkovich-os manírokkal nem lehet eljátszani. Malkovichnál lényegesen felkészültebb, kísérletezőbb, a szerepre igen komoly pszichológiai alapossággal felkészült színészt kellett volna választani erre a szerepre. Nem hiszem azonban azt sem, hogy például Schlöndorff eredeti választása, Gérard Depardieu jobb lett volna erre a szerepre. Ezekből a szereposztási variációkból én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy Schlöndorff alapjaiban rosszul gondolkodott a műről.

A film képi világa semmi újat nem hozott az Oscar-díjas Bádogdobhoz képest, ugyanaz a szín- és képdramaturgia, csak éppen majd' húsz év telt el azóta. Ráadásul, ez egy másik film, mégha nyomokban erős párhuzamok is fedezhetők fel a kettő között. A pontos mellékkarakterek, köztük Volker Spengler elemi Göring-figurájával, valamint a hiteles környezet ellenére a komoly tekintélyel bíró Schlöndorff mégiscsak egy átlagos "idióta a háborúban"-típusú képeskönyvvé redukálta a minden bizonnyal ennél cizelláltabb és mélyebb adaptálásra méltó alapművet. Nagy csalódás a film. Asanisimasa: 5/10

Na, ma tényleg nem kell bekapcsolni a televíziókészüléket, rohad minden, mint az az uborka a kovász alatt, amelyiket a velem szemben lévő házban felejtettek kinn a napon már vagy két hete.

Talán csak este, az m1-en 22.40-kor a Szerelmem, Szarajevó című filmet lesz érdemes megnézni, nem tudom, nem láttam. De a berlini Arany Medve mindig komoly minőséget jelez, az imdb-n pedig 7.3-ra taksálják a kattintók. Mindenesetre biztosan nem lesz az a gondtalan, felhőben úszó kacajmenet, Szarajevó nevével az elmúlt században mindössze egy téli olimpiát lehetett felmutatni pozitív eseményként, egyébként pedig világháborúra, tömegmészárlásra és hasonló szörnyűségekre asszociálhatunk az amúgy valaha gyönyörű várossal kapcsolatban. A címbéli szerelemből, illetve az illusztrációként talált havas jelenetből persze, nem kell feltétlenül vérontásra számítanunk, de ismerve a közelmúlt délszláv konfliktusait, illetve az ezek feldolgozásából fakadó filmeket, ez is borítékolhatóan súlyos dráma lesz. Vagy nem.

A mai napon a tévék mindenképpen szeretnék ép ízlésű nézőiket megkímélni a tévénézés átkos gyötrelmétől, mivel oda s vissza áttúrva a port.hu-t nem találtam az égadta világon semmit se, mi komoly alternatívája lehetne egy jó kis kerthelyiségbéli üddögélésnek. Bár, ha azt nézzük, hogy a meteurológusok szerint valami hidegfront vagy mi közeleg, a helyzet akár komoly hisztériás rohamokra is okot adhat.

Vész esetére: a Duna II-ről nem kell elkapcsolni. 21.05-kor a Dunai hajós első része, Koncz Gabi bácsival a címszerepben és olyan szereposztással, hogy elbőgöm magam (Agárdy, Bujtor, Kállai, Latinovits). Üzenet a gyerekkorból, amikor még Verne Gyula mesélte nekünk az univerzumot.

Utána egy kevéssé ismert, tragikus sorsú erdélyi költőről, Horváth Istvánról láthatunk egy portréfilmet A ledőlhetetlen torony címmel, majd (22.45-kor) Kaszim Tarek Pub-Fiction című kisjátékfilmjében tovább nézhetünk kitűnő magyar színészeket. A kényszerű, mindennapi kocsmatúrákról szóló film szerepeit Igó Éva, Cserhalmi György és Újlaki Dénes játsza.

Egyrészt, folytatódik a Tour, vészesen közeledünk a végkifejlethez, és még tökéletesen nyílt a verseny mind a sárga, mind a zöld trikó ezévi, végleges birtoklását illetően. A sárga trikó birtokosa ugye, az összetett verseny győztese, aki a szakaszok időeredményeit összesítve végez majd az élen, míg a zöld trikó a pontverseny győzteséé, aki a különböző részhajrákért, egyebekért kapott pontokból gyűjti össze a legtöbbet. Ma ismét a Tourmale megmászása a feladat a Pireneusokban, csak ma a keddivel ellentétben, a másik irányból. Vér fog folyni. (12.15, Eurosport)

Másrészt, este egzotikus tájakra kirándulunk. A Duna Tv-ből valaki nyilván volt mostanában Thaföldön, és bejött neki a feeling, mert rövid időn belül a második thai filmalkotás kerül műsorra. A nyitány című film a főfőfőműsoridőben kezdődik, 21.00-kor, és nomen est omen, zenei témájú lesz, mintegy fényes bizonyítékául annak, hogy a távol-keleti filmek nem kizárólag vér- és bélkiontásos pszichopata őrületek és nem csak Newton mestert pörgetik sírjában elmebeteg harcművészek, hanem akad ott szépség is. Nem is értem, miért kapott ez a film is 16-os karikát...

A film egy híres ranad-játékos életéről szól, valós történet alapján, aki szegénysorsból lett a híres VI. Ráma király udvarának ünnepelt zenemestere. Sokan talán idegenkednek a távol-keleti zenék hangzásától, ami számomra érthetetlen, hiszen ugyanabból a pentaton skálából építkeznek, mint a mi népdalaink is, legfeljebb dallamaik és ritmusképleteik mások. De állítom, hogy nem megszokhatatlanok, és ha a mi, farangok ráérzünk ízére, épp olyan csodálatos érzéseket indukál bennünk, mint egy klasszikusan szép Csajkovszkij- vagy Puccini-motívum, vagy a Távászi szél víízet ááraszt... (A mellékelt youtube linken meggyőző részletet láthatunk a filmből, mind zenei, mind az elvárható filmes élményeket illetően is.)

Olyan ez a film, mint amikor egy tökéletesen indifferens helyen, pédául hosszú repülőúton, vonaton a véletlen mellénk sodor egy szép, okos, érett nőt, akivel szóba elegyedünk, és elmeséli életét. Nem sajnálatunkra/csodálatunkra apellálván, nem kényszeres kitárulkozásból adódóan, hanem csak mert éppen olyan a hangulat, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból szimpatikusak vagyunk egymásnak. Egy kellemes, szellemes csevegés - de semmi világmegváltás, mélyanalízis és élveboncolás. Az adódó együttlét intelligens és tartalmas elütése.

Pippa Lee életei amúgy egy átlagos, közepesen érdekes élet, ahogyan azonban elmeséli (pontosabban ahogy Rebecca Miller megírta és rendezte), az a szórakoztató. Képzeljünk magunk elé egy negyven körüli jólápolt nőt, krémszínű ruhában, amint mesél magáról - finom, választékos modorban, azonban amikor annak helye és ideje van, pironkodás nélkül kimondja, hogy fasz. Ez számomra már önmagában mentesít a kellemkedő, szinesborítós nőiregények parfümös bájolgása alól, eszembe jut egyik kedves színházi élményem, amikor a Vaginamonológokban Fullajtár Andrea a fülembe súgva megkért, hogy hangosan mondjam ki: pina. (Kimondtam.) Pippa Lee konkrétan ugyan nem nevezi nevén a férfi nemi szervet, de saját életéről, fura alvászavarairól, szerelmeiről pontosan ilyen karakán módon beszél, hogy fel sem merülhet az elébbi vád.

A film színészi szempontból egyértelműen jutalomjáték Robin Wright Penn-nek, aki Pippa Lee (felnőttkori) szerepében él is a lehetőséggel. Kitűnő az asszisztencia ehhez: Monica Bellucci, Alan Arkin, Winona Ryder vagy Julianne Moore mellett, e filmben láttam először igazán férfiasnak Keanu Reevest, aki a decens kis sörpocakon feszülő, szívét felmutató Jézus jezsuita jelképét ábrázoló tetkóval hódít. Pippa Lee négy élete természetes, okos, pátosztól mentes és szórakoztató film, vagány végkifejlettel, ami könnyen tűnhet szimpla romantikus klisének, de az egész odáig vezető út -a film- fényében éppenhogy nem az. Asanisimasa: 7/10

Például szünnap a Touron. De úgy tűnik, szünnap a tévében is, mivel szinte semmi említésre méltót nem találtam mára.

A királyi a közelmúltban nyilván bevásárolt egy nagyobb noname thriller-csomagot, diszkont-áron, ebből próbál letolni a nézők torkán egy darabot - szerintem érdektelen, lejárt szavatosságú és unalmas lesz. Lesz a szokásos House a Tv2-n, azt nyilván megnézem. Két Mathilde utolsó rész, aki nézte ez előzményeket, az nyilván tudja, hol s mikor, aki nem, annak pedig mindegy.

22.10-kor a Dunán kezdődik egy film, az a címe, hogy Így nőttem fel. Talán annyiból lehet érdekes, hogy Mulder ügynök (tehát David Duchovny) rendezte (ilyet ezelőtt még nem tett) és főszerepli (ilyet már igen), olyan partnerekkel, mint pl. Robin Williams és mások. Filmdráma, melynek lényege kiderül címéből is: egy tragédiával terhelt, nehéz gyerekkor története lesz ez. Nem láttam még. Lehet, hogy nézhetetlen geil, de az is lehet, hogy belefut az ember egy valóban komoly, megrázó, vagy éppen gondolatébresztő történetbe. Egy próbát mindenképpen megér, a távkapcsoló előrelátó begyűjtése után. (A kép jelenet a filmből.)

Hát nem sok minden. Filmet egyáltalán nem tudok ajánlani mára a tévéből, a királyi egyes folytatja a tegnap megkezdett Azazael nevében című orosz krimi-minit, a Duna pedig ugyanezt teszi a múlt héten rajtolt Két Mathildével.

Én délután megnézem az ajrósporton a soronkövetkező Tour-szakaszt, most a Pireneusok-béli Tourmaléra tekernek fel a bogyósok, ami az egyik leggyilkosabb etap. Ráadásul tegnap a sárgatrikós versenyben vezető Andy rosszul váltott és Alberto így lazán megelőzte, amit a hüje franciák (és a hüje magyarok) természetesen füttyel fogadtak, feledve, hogy ez egy profi és eredménycentrikus sport. Amellett a tévéközvetítésnek is meg kell adni, ami neki jár. A lényeg, hogy most Alberto írd és mondd, 8 másodperccel vezet Andy előtt, van ma és csütörtökön ez a szörnyűséges hegy, aztán időfutam, amiben Alberto izmosabb, mint Andy, aztán lassan a párizsi befutó. El kell dönteni, kié legyen az idei sárga trikó, és ehhez ez a 8 mp igen karcsú különbség. (Ma ráadásul korábban, már 11.30-kor kezdődik a közvetítés!)

Aztán meg, lesz, ami lesz...

Sikerült jól végigkönnyeznem ezt a "fertelmes giccset", melyben Sean Penn egy 70-es IQ-jú, gyermekelhelyezési perbe bonyolódó apát alakít, akinek a neve Sam. Igen, bedőltem és fejet hajtottam a legősibb hollywoodi sikerreceptnek, miszerint ha tuti sikert akarsz, először is végy egy gyereket. Dakota Fanning, a tündér jött is egynek, mint a gügye Sam okos lánya, aki 7 éves korára értelmesebb lett, mint édesapja, és úgy játszott, mint aki egész életében mást sem csinált, mint különböző karakterek bőrébe bújva besöpri az elismeréseket. Nyilván azért, mert valóban mást se csinál: Dakota Fanning egy ép ésszel szinte felfoghatatlan tehetség, aki csillogó és vibráló intellektussal, a lehető legfesztelenebbül él a vásznon, műfatól függetlenül, legyen az thriller, vígjáték, katasztrófafilm vagy akármi más. E filmben éppen indul vélhetően sokáig és magasra ívelő pályája, méghozzá lehengerlően. Mondhatni, padlógázzal, üveghangon. Ő egy gyerek a sikerhez, de ráadásnak itt egy másik is: az apja, Sam, egy másik elképesztő színész alakításában. Sean Penn persze sokat átvett Dustin Hoffman Oscart érő Raymondjából (Hoffman egy másik Oscaros filmje, a Kramer kontra Kramer is fontos szerepet tölt be a filmben, nyilván nem véletlenül), öltözettől kezdve az autistákra jellemző kényszeres mozgásokig, azonban ezekből mégis sikerült egy szuverén figurát teremtenie. Filmbéli lányával folytatott intim, érzékeny és bensőséges kettősei még az olyan cinizmusra erősen hajló, szőrös szívű nézőt is megrendítik, mint amilyen én vagyok.

A két pazar gyerekfigura mellé állat már nem is kell, bár a végén statisztaszerepben azok is feltűnnek, csokorpórázon, Sam mellett. A forgatókönyvíró-rendező Jessie Nelson műfajilag zseniális - amúgy aljas- húzással rögtön meg is osztja a film lendületes felvezetésével és a parádés szereplőválasztással már térdre kényszerített közönségét: az "oszd meg és uralkodj" elve működik a filmben is. A nézők egy csoportja egészen biztosan a szívére hallgat és Sam mellé áll, amikor a lelketlen gyámhivatal, egy korlátolt, drabális és szigorú fekete asszonyság képében el akarja venni tőle lányát, arra hivatkozva, hogy Sam képtelen ellátni őt. Látjuk, Jessie Nelson mutatja, hogy Sam és lánya között milyen gyengéd és szeretetteljes a kapcsolat, árad a szeretet, hogy ennek még a törtető és gátlástalan sztárügyvéd (Michelle Pfeiffer szintén kitűnő alakítása, ami felett talán hajlamosak vagyunk átsiklani, látva Pennt és Fanningot) sem képes ellenállni, és ingyen vállalja az együgyű Sam védelmét. A nézők másik csoportja viszont nyilván az eszére fog hallgatni és tudni fogja, hogy a kislány igenis nevelőszülőknél lesz a legjobb helyen, hiszen Sam tényleg súlyos eset. Az író-rendező további mocsoksága, hogy a befogadó család is irtó normális, Laura Dern maga a tökéletes pótmama, kétség sem férhet hozzá. De tényleg. A végén persze mindenkinek igaza lesz, mert hát a szív nem veszhet össze az ésszel, mert az nem lenne egészséges, a vége-főcím alatt összeszedjük elhullajtott és teleszipogott papírzsebkendőinket, és keresünk a tévében valahol valami véres box- vagy K1 meccset, méregtelenítésül.

Viccet félretéve, a Nevem Sam egy szórakoztató, érzelmes, helyenként vicces film, melynek azért komoly, elgondolkodtató rétegei is vannak, melyeket bár kissé didaktikusan tálal elénk a rendező, ennek itt csak örülni tudunk, hiszen az egymásra figyelés fontosságának, a feltétlen és érdek nélküli szeretet hangsúlyozásának nem lehet alternatívája. Főleg nem egy önző, válságokkal, politikai fixációkkal, gyűlölettel és kirekesztésekkel terhelt világban, melyben most élünk. Igen, kiszámított, hatásvadász film ez, amit akár nyugodtan le is giccsezhetünk, de csak azután, miután végignéztük és értelmét jól elraktároztuk valahová mélyre, legbelülre. Asanisimasa szerint: 9/10.

Ahhoz képest, hogy uborkaszezon hétfője van ma, a szokásos sorozatokon kívül egyszerre három filmet is nézhetünk ma főműsoridőben (plusz egyet késő éjszaka), melyeket mind ajánlhatom, bár más-más szempontok alapján.

A Dunán 20.30-tól Brad Silberling Holdfényév című drámája kezdődik, mely szeretteink elvesztésének traumájáról értekezik szellemes, pozitív szemléletű és életigenlő szemlélettel, olyan "noname" szereplőgárdával, mint valami Hoffman, valami Sarandon, valami Hunter vagy valami Gyllenhaal. Egészen kiváló film! (A képen jelenet a filmből.)

Vele párhuzamosan, az m1 (21.00-tól) egy orosz krimisorozatba kezd Azazel nevében, méghozzá egyszerre két résszel. A történeteket bizonyos Borisz Akunyin írta, akit méltatói Agatha Christie-vel és Sir Arthur Conan Doyle-lal említenek egy sorban, s aki ugyanakkor hamisítatlanul orosz. Mintha Bulgakov írta volna a meg James Bondot. Állítólag a tévéváltozat is jó.

S akinek mindez még mindig nem elég, az a Duna Alternatíván, 21.15-től megnézheti A tükör képe című magyar kisjátékfilmet, mely Kuroszava szan Vihar kapujában című filmjének alapnovelláját mesélik el olyan ismert, magyar független színészek, mint A nyomozóból ismert Tamási Zoltán, illetve a hajdani Krétakörös Terhes Sándor, vagy a Szkénés Deák Tamás, Bereczky Péter és mások. A filmet Komár István rendezte.

Aki kibírta a napot meghatódás nélkül, annak a viasat3 00.30-kor levetíti a Nevem Sam-et, melyben Sean Penn játszik egy halmozottan fogyatékos pasast, akit tündéri kislánya istápol. Dakota Fanning egészen elbűvölő! Itt mondom, hogy volt.

Brian De Palma a Coppola, Scorsese, Lucas és Spielberg nevével fémjelzett, "hollywoodi fenegyerekek"-nek titulált "filmes maffia" thriller- és krimispecialistája, a gengszterfilm és a film noir stílus szakértője, valamint Alfred Hitchcock leghűbb szellemi örököse. Mint ilyen, jobbára aprólékos műgonddal és nagy pontossággal kivitelezett műfaji filmeket készít, ám az ilyeneket ritkán díjazzák fesztiválokon és a közönség is visszafogottabban tolong a mozipénztáraknál; ezek a filmek a "nagy művészethez" képest stílus- és ujjgyakorlatok, amelyeknek csínját-bínját minden filmesnek tudnia, ismernie kell(ene). Ettől függetlenül nem érdektelen alkotások ezek. Éles szemét és pontos érzékeit mi sem jellemzi jobban, mint hogy ő fedezte fel a századvég emblematikus színészóriását Robert De Nirot (1968 - Üdvözletek), de azért elkészített olyan kultuszdarabokat is, mint a Carrie (az első Stephen King-adaptáció!) vagy a Sebhelyesarcú (az 1932-es gengszterklasszikus remake-je, Al Pacinóval). Az utóbbi időkben kissé beleszürkült a mezőnybe, de a nevével fémjelzett filmek (Mission Impossible I., Femme Fatale) mindig a műfaj minőségi, felső polcára vannak pakolva a videotékákban.

Legújabb művével azonban sikerült újra észrevétetnie magát a szakma és a vájtszemű közönség számára is, a Fekete Dália című filmjét több fesztiválon fődíjra, míg a film operatőrét, a magyar származású Zsigmond Vilmost Oscar-díjra jelölték. A film egy 1946-ban elkövetett bűnügy fiktív felgombolyítása, két, címeres rendőrré előlépett bokszoló által. Sok minden történik a filmben, brutális csonkolásos gyilkosság, bankrablás, leszámolás, korrupció, rivalizálás, szerelem, féltékenység és bosszú. A rettentően szövevényes eset elmesélésére Brian De Palma kézenfekvő, korban is stimmelő, ráadásul, a szívének is kedves stílust választott: a film noirt. (Tudjuk, hangsúlyos árnyékok, sűrű cigarettafüst, felhajtott ballonkabátgallérok, szembehúzott kalapok pereméről patakzik az eső, még ha a mindig napos Kaliforniában játszódik is a film, nincs egy makulátlan jellemű szereplő, még Humphrey Bogart és Lauren Bacall sem volt az.) Tipikusan film noir-os az egyes szám első személyű elbeszélőmód, ahogyan az egyik főszereplő (Bucky Bleichert) elmeséli az ügyet, szépen időrendben, lineárisan. Épp úgy feslik fel a sztori a néző előtt, mint ahogy a bunyós detektív előtt a "fiktív valóságban", a maga első pillantásra logikátlan fatalizmusával, de aztán később minden szépen el lesz magyarázva. Titkok nincsenek, a korsó is addig jár a kútra, amíg el nem törik. Nincs semmi moralizálás, filozofikus általánosítás és egyéb intellektuális bűbáj: ez a film azért készült, hogy elmeséljen egy nem mindennapi bűnesetet, inkább a szórakoztatásunkra, mint okulásunkra. Ebben De Palma életművének újabb darabját követte el, egy virtuóz módon összerakott, mesteri zsánerfilmet, csak éppen ez alkalommal a film noir modorában.

Ahogy ezt teszi, az már érdekesebb az érdeklődőbb közönség számára is, itt van okunk büszkélkedni: Zsigmond Vilmos operatőri teljesítményét nem véletlenül jelölték Oscar-díjra. Zsigmond nem az eredeti fekete-fehér fényképezést, nem a modernebb, új keletű sárgásbarnára színezett film noir-os látványvilágot választotta, hanem kitalált egy újat: világos pasztellszíneket használ. Mintha túl lenne világítva, kicsit "be lenne égetve" a kép, de a kontúrok, az árnyékok mégis lágyak maradnak, így jobban a szemünkbe csap a többször is kifröccsenő vér égő vöröse. Fontos és művészi effektus, tekintve hogy véres történetet nézünk, hallgatunk. Ezenkívül aprólékos műgonddal részletezett negyvenes évekbeli szobabelsők, ruhák, a film noir-ra jellemző, félig lehúzott redőnyön át az állandóan gomolygó cigarettafüstöt átszelő fénysugarak... Precíz mestermunka.

A két hölgy főszereplő, a még sovány Marylin Monroe-ra hajazó Scarlett Johansson és az ezúttal nem bokszoló, hanem bokszolóba bonyolódó Hilary Swank hitelesen hozzák a majd' hetven éves stílusú figurákat, úgy tartják a cigarettát, ahogy Lauren Bacall is tartotta, Aaron Eckhart (Lee) pedig kifejezetten az a fád, kissé kiégett és cinikus figura, akit Philip Marlowe-nak is el tudunk képzelni, sajnos az elbeszélő/főszereplő Josh Hartnett nem tud hozzájuk passzolni. Kezéből szinte kiesik a cigaretta, hajviselete, mosolya, gesztusai Tom Cruise-osak, ebben a műfajban viszont Humphrey Bogartot kellett volna utánoznia... Nem érti, mit keres ebben a filmben, de elrontani azért nem tudja. Asanisimasa: 8/10

Itt a hét vége, így lesznek jó, vagy jónak ígérkező filmek is. Elsőnek itt van Brian De Palma igen jól sikerült modern film noir-ja, a Fekete dália, amelyet a királyi egyes ad, este kilenckor. Mindjárt értekezek róla bővebben.

21.30-kor a Dunán betekintést nyerhetünk egy komoly apa-fiú konfliktusba a Szeresd apádat! című francia filmdrámában, melynek valódi pikantériáját az adja, hogy a két főszerepet Gerard Depardieu és fia, az azóta már a kábítószerfogyasztásból adódó komplikációkba belehalt Guillaume játssza, valamint az, hogy a filmben megrázó módon köszönnek vissza Depardieu-ék valódi konfliktusai is. (A képen egy jellemző jelenet a filmből.)

22.30-kor egyszere két érdekes film kezdődik. Az m2-n a kitűnő grúz filmrendező, Otar Iosseliani Őszi kertek című filmje viheti el a nézőt a tőle megszokott távoli, derűs és joviális világba, míg a Viasat3 egy Maria Vargas Llosa-adaptációt ad: a Júlia és a tollnok 1990-ben készült, igen érdekes szereposztásban. Nem láttam a filmet, de aki szereti a dél-amerikai irodalmat, az mindenképpen tehet egy próbát vele. Az ötvenes években játszódó, romantikus történet kivitelezésében a Fekete Dáliánál már említett film noiros hatásokkal operál, így ha ügyesen kattintgatunk, egy szép, félhomályos, édesbús estét kanyaríthatunk magunknak.

Mára is van két film.

Az elsőben A király táncol. Ikszegyvé Lajos, a Napkirály köztudottan imádott táncolni, ráadásul ehhez a hobbijához olyan udvari zeneszerzője is volt, mint a tündöklő tehetségű Jean-Baptiste Lully. Erről a fenséges királyi hobbiról, de leginkább az életenergiától duzzadó, túlburjánzó barokk lényegéről, annak Aranykoráról szól Gérard Corbieu pazar és pompás filmje, amely azok közé a kevés alkotások közé tartozik, amiket akárhányszor meg lehet nézni. Lully zenéje a mai fülre is óriási hatással van, grandiózus, gigantikus és lehengerlő, emellett kiváló színészek parádéznak pompázatos ruhákban, pompázatos díszletek között, báj, kecs és kellem árad a film minden kockájából. Íme egy kis ízelítő a zenéből és a filmből:

A filmet a Duna Tv adja, 21.20-tól.

A Napkirály-film vége sajnos belecsúszik az m2-n, 22.35-kor kezdő Nyomortúra című osztrák-svájci-német filmbe, mely viszont áttranszportálja a nézőt a francia udvari barokk fényűző pompájából a mai hajléktalanok közé. Ezek a homlesszek ugyan a jóllakott Ausztriában élnek, sorsuk azonban talán csak picivel jobb, mint azoké, akik például a Lövölde-téri játszóteret hugyozzák tele. A korábban dokumentumfilmekkel ismertté vált Michael Glawogger mély emberi drámákat mutat meg e filmben a szelíd humor és a poézis eszközeivel e filmben. Érdemes megnézni.