Kit érdekel egy olyan izraeli film, melyet két fiatal, egy palesztin és egy zsidó rendezett mintaszerű kooperációban, s amelyben találkozik a Ponyvaregény a Korcs szerelmekkel és az Isten városával, valamint amit idén a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára is jelöltek?
Amit a film címe jelent
Ajami az izraeli Tel-Aviv melletti ősi Jaffa városának egyik negyede, melyben muszlim és keresztény palesztinok élnek együtt zsidókkal, ahol gyakorlatilag kicsiben és sűrítve megtalálható a mai, modern Izrael szinte összes konfliktusa. A túlzsúfolt Tel-Avivből jómódú zsidók költöznek a kerületbe, felvásárolják a jobb állapotú, nagyobb házakat, melyek aztán felújítva, az előttük parkoló drága autókkal éles kontrasztot alkotnak a palesztinok környező, szegényes, toldozott-foldozott házaival. Ráadásul, manapság a környékbeli palesztinok közül csupán 40%-uk mondhatja magáénak azt a házat, amiben lakik, szemben a zsidók több mint 70%-os arányával. Ezzel szemben, a népesség megoszlásában sok százalékos az arab többség. Az oktatási és munkaellátási hiányosságok 2000 októberében oda vezettek, hogy a városban üzleteket, autókat törve-zúzva többezres tömegben randalíroztak a kilátástalan sorsukon feldühödött arab fiatalok. Emellett, a szociális feszültségeken kívül nyomasztóan telepszenek rá a városrészre az azt informálisan uraló palesztin klánok belviszályai is, melyek gyakran végződnek halottakat is követelő vérbosszúban. Az Ajami című film egyik alapkonfliktusa is innen ered: a kitűnően rajzoló és tehetségesen mesélő Nazri (ő narrálja és rajzaival illusztrálja végig a filmet), valamint bátyja, Omar, családjukkal állandó rettegésben élnek, mivel nagybátyjuk egy üzleti természetű vitában megsebesítette az egyik klán tagját. Omar segítségért fordul a gazdag és befolyásos keresztény Abu-Liashoz, akinek közvetítéséért viszont súlyos árat kell fizetni.
Minden mindennel összefügg
Omar sztorija azonban csak egyik abból a négy történetből, melyet, amúgy Tarantinósan, vagy éppen Inárritusan fűz össze egyetlen kíméletlen és pontos tablóvá a két fiatal izraeli filmes, a palesztin Scandar Copti és a zsidó Yaron Shani. Omarék mellett szó van a palesztin Binjről (őt éppen Copti, az egyik rendező alakítja) aki csinos zsidó menyasszonyával el akar innen költözni, de egy nem várt és kihagyhatatlannak tűnő narkó biznisz, amit éppen az adósságát ezúton törleszteni akaró Omarral játszana meg, mindent összezavar. Abu-Lias vendéglőjében dolgozik illegálisan, szintén lekötelezettként a fiatal Malek, aki egy palesztinai kórházban betegeskedő édesanyja operációjához gyűjt pénzt, és egy szerencsétlen véletlen folytán ő is belekerül az említett drogüzletbe. Dando, a zsidó rendőr minden energiájával a palesztin területen eltűnt bátyját keresi, és akinek egy hajnali akciója éppen Binj lakásához vezet. Fontos attitűdje a filmnek, hogy egyik szereplője sem született bűnöző, mindenki sorszerűen kerül a córeszbe, egyszerűen nincs más választása. Dando rendőr, aki, mintegy mellesleg, katonaként eltűnt bátyja után nyomoz – az ő szerepe még a legtisztább. Omar családja védelmében kerül bele az egyre kilátástalanabb ügyletekbe, a megvásárolt biztonságuk borsos árát kell megfizetnie. Malek még hozzá képest is egyértelműen bűn- és szeplőtelen hős. Binj bűnös ugyan, de ő csupán piti kis narkós álmodozó, messze nem az a vérszomjas maffiózó-típus. Copti és Shani filmjének azonban nincsenek nyertesei, sőt, túlélői is alig, így a remény legkisebb jele nélkül csak a keserű valóság tükröződik filmjükből tűhegyes pontossággal és földbedöngölő drámaisággal.
Ponyvavalóság
Semmiképpen nem dokumentarista mű azonban az Ajami, mely akár így, ahogy van, teljes egészében megtörténhetett volna a valóságban is. A film minden pillanatát a drámaiság, illetve mondanivaló hangsúlyozásának szentelték az alkotók, így inkább egy realisztikusan ábrázolt, sajátos társadalmi közegben játszódó, krimi-, akció- és thrillerelemekkel dúsított dráma ez, mely ügyesen szerkesztett kaleidoszkóp-struktúrájából adódó teljes összetettségében csak a legvégén tárul fel. A rendező-páros komoly energiát fektetett a film hitelének megteremtésére, hiszen e nélkül nem is működne, aminek megvan az eredménye is, hiszen minden jelenet ijesztően valódinak tűnik. A palesztin klánnál történő alkujelenet pedig egészen döbbenetes, nem is hiszem el, hogy megrendezett szcénáról van szó (pedig az). A szereplők is egytől egyig „igaziak”, persze, nyilván önmagukat alakítják. Kiválóan szerkesztett, ügyesen fényképezett, tartalmas, igaz és megdöbbentő film, szinte tökéletes mű, nem is nagyon találok fogást rajta. Talán, ha a remény szikrája felcsillanna a végén… Asanisimasa szerint: 9/10