asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Ajami (2009)

2010.04.07. 17:44 efes

Kit érdekel egy olyan izraeli film, melyet két fiatal, egy palesztin és egy zsidó rendezett mintaszerű kooperációban, s amelyben találkozik a Ponyvaregény a Korcs szerelmekkel és az Isten városával, valamint amit idén a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára is jelöltek?

 

Amit a film címe jelent

Ajami az izraeli Tel-Aviv melletti ősi Jaffa városának egyik negyede, melyben muszlim és keresztény palesztinok élnek együtt zsidókkal, ahol gyakorlatilag kicsiben és sűrítve megtalálható a mai, modern Izrael szinte összes konfliktusa. A túlzsúfolt Tel-Avivből jómódú zsidók költöznek a kerületbe, felvásárolják a jobb állapotú, nagyobb házakat, melyek aztán felújítva, az előttük parkoló drága autókkal éles kontrasztot alkotnak a palesztinok környező, szegényes, toldozott-foldozott házaival. Ráadásul, manapság a környékbeli palesztinok közül csupán 40%-uk mondhatja magáénak azt a házat, amiben lakik, szemben a zsidók több mint 70%-os arányával. Ezzel szemben, a népesség megoszlásában sok százalékos az arab többség. Az oktatási és munkaellátási hiányosságok 2000 októberében oda vezettek, hogy a városban üzleteket, autókat törve-zúzva többezres tömegben randalíroztak a kilátástalan sorsukon feldühödött arab fiatalok. Emellett, a szociális feszültségeken kívül nyomasztóan telepszenek rá a városrészre az azt informálisan uraló palesztin klánok belviszályai is, melyek gyakran végződnek halottakat is követelő vérbosszúban. Az Ajami című film egyik alapkonfliktusa is innen ered: a kitűnően rajzoló és tehetségesen mesélő Nazri (ő narrálja és rajzaival illusztrálja végig a filmet), valamint bátyja, Omar, családjukkal állandó rettegésben élnek, mivel nagybátyjuk egy üzleti természetű vitában megsebesítette az egyik klán tagját. Omar segítségért fordul a gazdag és befolyásos keresztény Abu-Liashoz, akinek közvetítéséért viszont súlyos árat kell fizetni.

 

Minden mindennel összefügg

Omar sztorija azonban csak egyik abból a négy történetből, melyet, amúgy Tarantinósan, vagy éppen Inárritusan fűz össze egyetlen kíméletlen és pontos tablóvá a két fiatal izraeli filmes, a palesztin Scandar Copti és a zsidó Yaron Shani. Omarék mellett szó van a palesztin Binjről (őt éppen Copti, az egyik rendező alakítja) aki csinos zsidó menyasszonyával el akar innen költözni, de egy nem várt és kihagyhatatlannak tűnő narkó biznisz, amit éppen az adósságát ezúton törleszteni akaró Omarral játszana meg, mindent összezavar. Abu-Lias vendéglőjében dolgozik illegálisan, szintén lekötelezettként a fiatal Malek, aki egy palesztinai kórházban betegeskedő édesanyja operációjához gyűjt pénzt, és egy szerencsétlen véletlen folytán ő is belekerül az említett drogüzletbe. Dando, a zsidó rendőr minden energiájával a palesztin területen eltűnt bátyját keresi, és akinek egy hajnali akciója éppen Binj lakásához vezet. Fontos attitűdje a filmnek, hogy egyik szereplője sem született bűnöző, mindenki sorszerűen kerül a córeszbe, egyszerűen nincs más választása. Dando rendőr, aki, mintegy mellesleg, katonaként eltűnt bátyja után nyomoz – az ő szerepe még a legtisztább. Omar családja védelmében kerül bele az egyre kilátástalanabb ügyletekbe, a megvásárolt biztonságuk borsos árát kell megfizetnie. Malek még hozzá képest is egyértelműen bűn- és szeplőtelen hős. Binj bűnös ugyan, de ő csupán piti kis narkós álmodozó, messze nem az a vérszomjas maffiózó-típus. Copti és Shani filmjének azonban nincsenek nyertesei, sőt, túlélői is alig, így a remény legkisebb jele nélkül csak a keserű valóság tükröződik filmjükből tűhegyes pontossággal és földbedöngölő drámaisággal.

 

Ponyvavalóság

Semmiképpen nem dokumentarista mű azonban az Ajami, mely akár így, ahogy van, teljes egészében megtörténhetett volna a valóságban is. A film minden pillanatát a drámaiság, illetve mondanivaló hangsúlyozásának szentelték az alkotók, így inkább egy realisztikusan ábrázolt, sajátos társadalmi közegben játszódó, krimi-, akció- és thrillerelemekkel dúsított dráma ez, mely ügyesen szerkesztett kaleidoszkóp-struktúrájából adódó teljes összetettségében csak a legvégén tárul fel. A rendező-páros komoly energiát fektetett a film hitelének megteremtésére, hiszen e nélkül nem is működne, aminek megvan az eredménye is, hiszen minden jelenet ijesztően valódinak tűnik. A palesztin klánnál történő alkujelenet pedig egészen döbbenetes, nem is hiszem el, hogy megrendezett szcénáról van szó (pedig az). A szereplők is egytől egyig „igaziak”, persze, nyilván önmagukat alakítják. Kiválóan szerkesztett, ügyesen fényképezett, tartalmas, igaz és megdöbbentő film, szinte tökéletes mű, nem is nagyon találok fogást rajta. Talán, ha a remény szikrája felcsillanna a végén… Asanisimasa szerint: 9/10

 

Tapsvihar (Tapsvihar/Applaus/Applause, 2009)

2010.04.07. 17:43 efes

Ha egy dán filmben kézi kamerát rángatnak, akkor ez a legtöbb néző számára egy újabb dogma-filmet jelent. Martin Zandvliet, bár kamerájával a Tapsviharban teljesen belemászik Paprika Steenbe, dogmázás helyett inkább Cassavetes és Albee „lelkizős” darabjaihoz nyúl vissza…

 

Nem félünk a farkastól

Edward Albee 1962-ben mutatta be az azóta legendássá vált Who’s Afraid of Virginia Woolf, Elbert János zseniális fordításában Nem félünk a farkastól című „pszichodrámáját” melyben egy középkorú értelmiségi házaspár „falja fel” az éjszaka közepén vendégségbe hívott fiatalabb házaspárt és végül önmagát, a ’Hogyan éljünk társadalmi életet, avagy a társasági ivás’ elnevezésű öngyilkos játékban. Albee drámájának célpontjában a modern társadalmak kiüresedett, szokások és berögződések által irányított, robotszerű társas kapcsolatai állnak, pengeélesen csattanó párbeszédekkel és konkrét lelki élveboncolással, nagyszerű alkalmat adva a szerepeket alakító színészeknek egy borítékolhatóan hatalmas tapsvihart érő jutalomjátékra. Csak ízelítőül: a darab budapesti premierjét ’67-ben Tolnay Klári és Gábor Miklós játszotta, a ’66-os hollywoodi filmváltozatban pedig Elizabeth Taylor és Richard Burton. A darabban, illetve filmen Martha és George féktelen ivászatuk alatt verbálisan készítik ki egymást a sárgaföldig, ami például a filmváltozat esetében igen pikáns többletjelentéssel is társul: ebben az időben tele voltak a pletykalapok (még nálunk a Film, Színház, Muzsika is) Taylor és Burton botrányoktól és üvegcsörömpöléstől hangos, szeszgőzös házasságaival, akik itt gyakorlatilag nyilvánosan is teret engedhettek egy átlagos éjszakai csetepatéjuk izgalmainak. Paprika Steen a Tapsvihar című filmben Thea Barfoed neves (természetesen fiktív) dán színésznőt alakítja, aki nem sokkal azután, hogy elhagyta a rehabot, melybe ön- és közveszélyes alkoholfüggősége juttatta, éppen Martha szerepét játssza Albee drámájában. Martha részeg és önpusztító mondatai ebben a szituációban a valósággal baljósan összecsengő jelentést kapnak, de talán éppen ezek segíthetik hozzá Theát, hogy újra felvehesse a kapcsolatot két kisfiával, akik a bírósági eltiltás után az elvált ex-férjénél élnek, de tovább is ronthatnak a helyzetén.

 

Premier

Mindig izgalmas szituáció, amikor egy színész magánéletének eseményei egybeesnek a színpadon (filmen) alakított szerepével. Van a filmtörténetben erre egy pregnáns példa: John Cassavetes Premier című 1977-es filmjében Gena Rowlands (aki amúgy a közismerten szintén alkoholista Cassavetes felesége) egy éppen ilyen színésznőt alakít, aki – leegyszerűsítve – egy öregedésével, fiatalkori energiáinak megcsappanásával küzdő színésznőt alakít, akinek a színpadon egy öregedő és fiatalkori energiáinak megcsappanásával küzdő nőt kell alakítania. A darabbéli színésznő, akit a magánéleti kudarcai, a sztárléttel együttjáró stressz, a szeretetlen, műérzelmeken alapuló szakmai kapcsolatai után szemtanújává válik egy rajongója halálának, összeroppan, és az alkoholban keres menedéket. Az ivás okozta hallucinációkból csak az általa eljátszott színpadi szerep – és az általa okozott tapsvihar – gyógyítja ki. A Tapsvihar című filmben azonban a színpad gyógyító szerepe nem, vagy éppen hogy visszafelé működik, Thea számára a színpadon Martha részeg önmarcangolása inkább csak a Theából alig távozott démonokat hívja vissza. Ráadásul a nő számára a való életben nem is annyira saját boldogulása a cél – bár erre is van tétova és suta próbálkozás –, elsősorban két fiával szeretné rendezni kapcsolatát. Az Albee által felvetett élethelyzet alapvetően megfelel Thea valódi életének, azonban úgy tűnik, a darab premierjén felharsanó tapsvihar számára nem jelent gyógyírt.

 

Vastaps

Zandvliet nem esett abba a csapdába, melybe Cassavetes, aki a Premier első verzióját öt órás hosszban akarta bemutatni, és alig hitte el, hogy a részegen hallucináló feleségét lehet, hogy tényleg csak ő tudná ennyi ideig nézni. Zandvliet filmje a ma már rövidprogramnak számító másfél órát sem éri el, ami ez esetben majdnem baj, mert Paprika Steen akkorát játszik benne, mint ide az Oscar-gála, és ezt néznénk is még egy darabig (bár azt nem biztos). Persze, Rowlands is ultrabrutál volt a végül is 140 percben, amit a közönség még így is sokallt, bár ennyi meg azért kell a teljes őrülethez. A Tapsviharnak így a legnagyobb baja a rövidsége, ilyen bonyolult lelki folyamatok ábrázolásához szerintem kicsit több idő kell. Másrészről viszont így is működik a film, a befejezés baljós hangulata ilyen tömör lezárásban sokkal „drámaibb” erővel hat. A dán Dogma által (melynek amúgy Steen is emblematikus alakja) javallott kézi kamerázás mára sok helyen üres, gyakran funkcióját vesztett modorrá vált, e film esetében azonban pontosan a helyén van, hiszen a kulisszák mögötti zaklatott, ideges világot, de az önmarcangolás intim, egérlyukba bújt pillanatait is éppen ezzel a módszerrel lehet leghitelesebben ábrázolni. Zandvliet rendezői bemutatkozása így ügyes, asszociációkat ébresztő, komoly munka, de elsősorban Paprika Steen óriási játéka miatt érdemes megnézni. Asanisimasa szerint: 8/10

 

Oscar-jelölt animációs filmmel indul ma este a 17. Titanic Filmfesztivál!

2010.04.07. 12:57 efes

Egy simliskedő sármos ravaszdi kalandjainak lehetünk tanúi ma este, a 17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjében. A fantasztikus Róka úr Wes Anderson Oscar-díjra jelölt, első egész estés animációs filmje, amely Roald Dahl gyerekmeséjén alapul, főhőse pedig egy természetét meghazudtolni képtelen róka, aki összetűzésbe kerül három gonosz gazdával. Az erdőlakókat azonban nem kell félteni: azon mód összefognak és profi ellentámadás szervezésébe kezdenek. A filmet a színes, szeretnivaló figurák, a pimasz tréfák, a bizarr fordulatok és a lenyűgöző képi világ teszik kihagyhatatlanná. A szereplőknek pedig olyan nagyszerű színészek kölcsönözték a hangjukat, mint George Clooney, Meryl Streep, vagy Bill Murray. 
A film hazai forgalmazója az InterCom, mozikban azonban később nem játsszák, csak DVD-n jelenik meg nyár végén, így kár lenne most lemaradni róla. Róka úr kalandjait a nagyközönség április 15-én 18.15-től nézheti meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban. 

A 20%-os elővételi kedvezmény ma este pénztárzárásig tart, ezt követően a jegyeket teljes áron, egységesen 950 Ft-ért árulják a Titanic valamennyi helyszínén (Uránia Nemzeti Filmszínház, Toldi, Örökmozgó Filmmúzeum, KINO).
 
Holnap, április 8-án pedig utánozhatatlan fesztiválhangulattal, remek filmekkel, több mint 130 nyilvános vetítéssel, külföldi vendégekkel, szakmai programokkal és közönségtalálkozókkal kezdetét veszi a 17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, amelyre szeretettel várnak minden filmbarátot!
Bővebb információ: www.titanicfilmfest.hu

A fesztivál eseményeiről a tervek szerint az asanisimasa blog napi rendszerességgel fog tudósítani, és biztosan lesz egy-két nagyobb lélegzetű recenzió is az arra érdemesnek találtatott alkotásokról.

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus, 2009)

2010.04.06. 20:43 efes

Nem lehet egy cikket annál kisebb közhellyel nyitni, minthogy Terry Gilliam a világ jelenlegi legszárnyalóbb vizuális fantáziával megáldott filmese, Tim Burtont is beleértve a vert mezőnybe. Mit tegyünk azonban, ha egyszer így van. Ebbe a hosszú című új filmjébe bele is pakolt majdnem mindent, ami egy film elkészítéséhez szükséges egységnyi idő alatt eszébe jutott, plusz a Sors is közreműködött egy jó adag misztikával, aminek viszont egyáltalán nem örülünk. A film egyik főszereplője, Heath Ledger a forgatás alatt hunyt el, így a szerepét három, nem kevésbé neves kollégája fejezte be.

Gilliam történetbonyolítási zsenijét mi sem mutatja jobban, mint az a trüváj, ahogyan egy szerepből tulajdonképen menet közben csinált négyet: Johnny Depp, Colin Farrell és Jude Law zökkenőmentesen vehette így fel a Ledger által lebegőben hagyott fonalat. Sajnos, ezzel ki is merült a tudomány, hiszen maga a film azért ezen kívül csak egy halvány és kusza faustiáda, fantasy-köntösben. Az ördög Tom Waits képében kísérti meg Doktor Faustust Parnassust (Christopher Plummer), aki a doktor örök fiatalságáért cserébe csupán az ezalatt nemzett gyermekei lelkét kívánta, így mintegy gondolati hidat létrehozva Goethe és a Sárkányölő Szent György legendája között, hiszen az ördöggel a Ledger-Depp-Farrell-Law által alakított karakternek sárkányirtó készséggel kell felvennie a harcot. Bezavarnak a képbe még olykor bobbyk (angol rendőrök), orosz maffiózók, shoppingoló gazdag nők és részeg angol fiatalok, de túl sok vizet nem zavarnak. Elég katyvasz sztori, na.

Viszont a néhány szívet melengető, szép gondolat mellett, melyeket Gilliam, képletesen szólva, Tom Waitsként eldalol a filmben (jobb lett volna ha valóban Waits énekelte volna ezeket, mert akkor az ütött is volna), olykor valóban fantasztikus látomásokat szemlélhetünk, lélegzetelállító távlatokat, mélységeket és magasságokat, olykor cukrosan édes, máskor sötét és halálos álmokat láthatunk. Kár, hogy ezek most nem állnak olyan súlyú mondandó szolgálatában, mint régebben a Brazilban, a Halászkirály legendájában vagy a Félelem és reszketés...-ben. Néhány jó mondat egy sebtiben összefércelt sztoriban, pazar látvány körítésében, ennyi nagyjából az új Gilliam-film. Fantáziája még mindig szárnyal, azonban a látomásokat, melyeket még mindig egyedülállóan képes vászonra is varázsolni, láthatóvá tenni, nem képes összefüggő, koherens történetté ötvözni. Legalábbis úgy, hogy erre is úgy emlékezzünk, mint az említett korábbi kultikus darabokra, nem. Asanisimasa fintorog: 5/10.

Bonanno - Egy keresztapa élete (Bonanno - A Godfather's Story, TV, 1999)

2010.04.06. 11:21 efes

Ez a másodlagos frissességű (bár az egyik tévé nemrég adta, és DVD-n is hozzáférhető) minisorozat nem sok mindent tesz hozzá ahhoz az olasz (szicíliai) maffiáról alkotott képünkhöz, ami előzetesen már kialakítottunk magunknak, mégsem mondanám, hogy érdektelen vacak. Eleve, van valami pikírt báj abban, hogy egy zárt, erős családi kapcsolatokra épülő (és építő) bűnszövetkezet, melynek az első és alapvető törvénye az omerta (vagyis a hallgatás), milyen messzemenő alapossággal dolgozódott már fel eddig is filmben, tévében, irodalomban... Hogy ezek mennyire nem légbőlkapott mendemondák, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy igen komoly ténybeli, karakterbéli és egy részleteket illető öszecsengéseket láthatunk-olvashatunk a különböző maffiatörténetekben, legyen az az alapvető Coppola-féle Keresztapa, Scorsese Nagymenőkje vagy akár a mindent, mi olaszt befonó Polip. A Keresztapa óta mindenki vágja ki az a consciliere, a capo tutti capi, az omerta és maga a cosa nostra, és amit ezekből a filmekből tanulni lehetetett, s azt is amit nem, gyakorolja, faji, vallási és etnikai hovatartozás nélkül is. Persze, nem mondom, hogy a hazai autósztráda-umbuldákért közvetlenül Francis Coppolát kell megfeszíteni, a maffia SZMSZ-e ősidők óta gyakorolt dolog, de ezek a filmek is azért elég sokat tettek a népnevelés ügyében. S az is biztos, hogy az a titok, amit mindenki ismer, nem titok többé, és így annak veszélytartalma is talán jobban az egészségügyi határértéken belül marad. Omerta ide, vagy oda. A Bonanno-sztori érdekessége abban rejlik, hogy azt maga Joe Bonanno, az egyik legnagyobb, valóban élt new yorki keresztapa mondta tollba, így a témában sok tekintetben ügydöntőnek is tekinthető, a nyilvánvalóan szubjektív, önfényező elbeszélésmód ellenére is.

Kevin Tierney producer és Michel Poulette rendező vállalkozása alapvetően a Keresztapa masszívan lefektetett nyomdokán halad, laza keretes szerkezetben (egy-két ügyetlen flashbacktől eltekintve) áramlik az érzelmektől, szenvedélytől sem mentes családi történet, talán kevesebb explicit brutalitással, mint a mozivászonra szánt nagy elődök esetében, és szerényebb színészi teljesítményekkel is. Az előbbi ízlés dolga, azért itt is van bummafejbehalottvagyhaver jónéhány jelenetben, az utóbbi hasonlóképpen: néha kifejezetten jót tesz a filmsorozat hitelességének, hogy jobbára tökéletesen ismeretlen színészeket látunk (Edward James Olmos és Martin Landau jelenéseit kivéve), de néha, főleg a drámai jelenetekben kifejezetten hiányzik Al Pacino, vagy Robert De Niro. Vagy legalább egy igazi színész... Ma már a néző, ha olasz maffiózót lát filmen, akkor vagy Pacinót, vagy De Nirót keresi bennük, és azt a színészek is tudják. Sőt, mint azt a Maffiózók című alapeset idevonatkozó részeiből is ismerhetjük, maguk a maffiózók is a Keresztapából tanulták a maffiózógesztusokat, efféléket. Si? Capisci? Viccesebb esetben pedig láthattuk már ugyanezt távolkeleti verzióban is. Szóval, néha úgy tűnik, a Bonanno-sztori tévésorozatba olykor be lehetett úgy is kerülni színésznek, hogy olasz vagy.

Az azonban elvitathatatlan, hogy így, Bonanno elmesélésében a sokszor már más, fiktív(nek mondott) történetek valóban kapnak egy jó adag igazságmázt. Persze, Bonanno papa szép szavakat szól a családról, tisztességről, hűségről, a becsületről és az erkölcsről, miután olyan történetet mesélt el, melyben saját édesapja -Gyilkos!- felkiáltással döfte bele a tíz centit meghaladó élméretű kést a rivális család egyik tagjába... Saját és családtagjainak vélhetően igen fontos (és egészen biztosan nem vértelen) szerepéről New York bűntérképének cizellált felrajzolásában Bonanno igen nagy szeméremről tesz tanúbizonyságot, miközben azért a rivális családok kapnak ezerrel, az ír és zsidó konkurenciáról nem is szólva. Viszont amit a nagy vonalakról, a cosa nostra klasszikus üzleti tevékenységéről, a politikával való kapcsolatukról elmesél az igen érdekes dolgokat, inkluzíve például olyan nagy jelentőségű események magyarázatával, minthogy ki ölte meg Kennedy elnököt? Csak az tudja, persze, mi volt az igazság, aki elkövette, de Bonanno meglehetősen logikus magyarázata igencsak hihetőnek tűnik. Egyszóval, ha az embernek van ideje (maxi változatban majdnem hat óra) és szeretik az efféle nagylélegzetű sztorikat, maffiatörténeteket, akkor ez a sori egy érdekes, sztorizgatós választás lehet, mondjuk olyan punnyadós, esős délutánokra, mint a tegnapi húsvéti is volt. Az pedig, hogy az olyan legendás mesék, mint a Keresztapa bizonyos klasszikus jelenetei itt a valóság magától értetődő részeként jelennek meg, az (számomra legalábbis) kifejezetten izgalmas. Asanisimasa: 6/10.

Czukor-show (2009)

2010.04.03. 09:32 efes

A Czukor-show nem valamelyik kereskedelmi televízió újabb terméke, hanem Dömötör Tamás Füst Milán-parafrázisa (Boldogtalanok). Számomra az e film alapjául szolgáló színházi előadás az elmúlt néhány év egyik legnagyobb színházi élményét okozta, amely a tragikus végű és brutálisan tömör családi drámát egy maunikasó-szerű keresedelmi tévés lelki mészárszék kereteiben és annak kliséinek felhasználásával mesélte el, a nézők teljes, fizikai bevonásával. Kicsit féltem, hogy filmen mennyire fog ez az alapvetően egyidejűségre és interaktivitásra építő koncepció működni, hiszen a színházi előadás erejét éppen az a játék adta, hogy a néző belekerült a tévébe. A filmes verzióban gyakorlatilag a néző éppen ebből marad ki, mivel ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy tévén keresztül vagy mozivásznon nézi a stúdióban zajló drámát. Az ostor nem rajta csattan, hanem a képen, ami azért mégsem ugyanaz. A tévészakácsként (a Kozi és Döméből ő a Döme) is ismert, ifjú és tehetséges rendező ezt a hiányosságot azzal próbálja meg -sikerrel- kivédeni, hogy megerősíti a tévések belső kommentárjait, a cinikus és sokszor igen bunkó beszólásokat, ezzel egyfajta igen durva paródiáját nyújtva a kertévés műsorcsinálásnak. Emellett persze működik a Boldogtalanok modernizált, talkshow-ra dramatizált verziója is. Méghozzá tökéletesen. Egytől egyig kiváló színészi teljesítmények (stáblista!) jellemzik e filmet, közülük kiemelném Árpa Attila iszonyú suttyó, cinikus és vérgeci producer-figuráját, akit színészileg igen pontosan old meg (nyilván volt miből merítenie). Ő például nem is szerepelt a színdarabban. Hál'stennek, a Czukor-show nemcsak a színpadon üt, a filmváltozata is erős: az asanisimasa szerint 8/10

Julia (2008)

2010.04.02. 18:08 efes

Az élet, amiről az angyalok álmodnak című 1998-as filmmel olyan koppanósan tette le névjegyét Erick Zonka, hogy azon nyomban a nem éppen hagyományok nélküli francia film legnagyobb ígéretévé kiáltotta ki a sajtó. Aztán, hogy ne legyen igazuk az újságíróknak, tíz évre gyakorlatilag teljes csönd következett a rendező körül, hogy 2008-ban Zonka egy angol nyelvű, mexikói, amerikai és francia koprodukcióban készült drámai roadmovie-krimivel rukkoljon elő, mely mellett szintén nem lehet elmenni néhány szó nélkül. A Julia egy alkoholista szingli nő története, akinek élete már régen szétcsúszott. Mikor utolsó állásából is kirúgják, kétségbeesésében elvállal egy őrült megbízást, melyet az anonim alkoholisták gyűlésén megismert szemlátomást őrült nő tesz neki. Juliának el kell rabolnia a nő gyermekét, aki felett dúsgazdag nagyapja gyámkodik. A nő megkapná gyermekét, Julia pedig megtarthatná a váltságdíj nagy részét. Csakhogy az események irányítása rövidesen kicsúszik az idegileg instabil, szétszórt és lestrapált Julia kezéből, aki a túszként fogva tartott kisfiúval egyre veszélyesebb és egyre kilátástalanabb szituációba kerül...

A Julia John Cassavetes 1980-as Gloria című filmje alapján készült, melynek azonban nem ez az első feldolgozása. Tíz évvel később Sidney Lumet hasonló címmel készített remake-t, majd egy újabb dekád után Zonka. Valamilyen okból nagyon érdekli a filmeseket ez a történet, melyben egy össze nem illő pár odüsszeiáját követhetjük nyomon. Egy zaklatott, ideges nő és egy magának való, elkényeztetett kisfiú a sors kényszeréből együtt kénytelenek megoldani az előttük álló megoldhatatlan helyzetet, aminek következtében olyan változásokon mennek keresztül, melyek azelőtt elképzelhetetlenek lettek volna életükben, személyiségükben. Az út, vagyis inkább hajsza során komoly kérdések merülnek fel, mi a fontos az életben: a pénz, a siker, a család, maga az élet? Egyértelmű választ persze nem ad és nem is adhat a film, hacsak az nem válasz, hogy nincs egyértelmű válasz. Persze, a filmek nem ilyen direkt módon tálalják a problémát, hanem szép hosszan kibontva: Cassavetesé is két óránál hosszabb film, Zonkáé pedig majdnem két és fél. Lumet megoldotta 108 percben, meg is bukott vele...

A történet elősorban hatalmas lehetőség a címszerepet alakító színésznőnek egy nagy alakításra. Julia jelleme egy óriási hullámvasút-pályát ír le, többszöri mélyponttal, de nemvárt csúcsokra is eljut közben - hogy a film végén éppen hol tart, az legyen a film titka. Cassavetesnél természetesen Gena Rowlands játszotta Juliát, aki be is gyűjtött érte egy Oscar-jelölést, Lumet az akkor már közel sem elemi Sharon Stone-ra osztotta a szerepet, akit nem láttam ugyan benne, de sejtéseim vannak, miért nem beszél senki erről a filmről. Zonka filmjében Tilda Swinton alakítja Juliát, aki szintén begyűjtött, és nyert is néhány elismerést az általa igencsak szétcsapott, részeges riherongynak ábrázolt Juliával. Saját hangján tényleg jó, delejes erejű alakítást nyújt, de a magyar szinkronnal nagyon szappanoperás, műhisztis, picsogós, és kifejezetten túljátszottnak tűnik, holott eredeti hangján pont elég.

Zonka rendezése már nem ilyen egyértelmű. A 144 perces hossz már talán túl hosszú, érdekes módon, a film eleje van túlnyújtva, ami Julia dorbézolós életét mutatja meg. Ehhez képest a mexikói szcénák, ahol aztán valóban bepörögnek a dolgok, annyira rövidre vannak vágva, hogy a néző kapkodhatja a fejét, és dörgölheti a szemét a filmközépi, majdnem meditatív sivatagi kószálás során rátelepedett "portól". Szóval, kissé aránytalan. A kisfiú is elég háttérbe lett vonva, Swinton atomhajtású játékához mérten mindenképpen - holott az igazi dinamikához egy ugyanilyen erős kisfiú-figura kellene, ám ez itt nem nagyon van meg. De még ezekkel együtt is vastagon ajánlott a film, mert fordulatai, kérdésfelvetései valóban meglepőek, ám mégsincs semmi a szánkba rágva, Swinton pedig brutális. Asanisimasa: 7/10.

Három magyar díjazott az életREklám 2010 nagydöntőjében!!!

2010.04.02. 13:39 efes

Március 31-én lezajlott az életREklám 2010: 20 év szabadság!? egyperces filmverseny nemzetközi döntője Pozsonyban, melyen nagy sikerrel szerepeltek a magyar alkotók. A cseh, szlovák és magyar szervezőktől összesen, mintegy 150 nevezés érkezett, melynek több mint a fele, pontosan 85 a magyar szervezőkhöz futott be. Ezután az országos döntőket követően minden ország 10 filmet továbbított Pozsonyba, melyen nagy örömünkre 3. helyezést ért el Patrovits Tamás: Bulvárhírek a diliházból című animációja és megosztott fődíjat nyert Hörcher Gábor: Hidegen tálalva című filmje valamint a budapesti győztes http://communism2010.com  című alkotás, mely Sántha Dénes és Damó Zsolt munkája, melyet a magyarok által szervezett nagyváradi animációs workshopon készítettek. Valamennyi döntős alkotás megtekinthető itt

A végeredmény:

3. Tabloid news from the Madhouse - Patrovits Tamás / HUN

3. 20 let svobody (pokoj 327) - Radek Buchlovsky / CZE

2. Pani A. - Daniel Maráky / CZE, SK

1. Served cold - Hörcher Gábor / HUN

1. http://communism2010.com - Sántha Dénes & Damó Zsolt / ROM

GRATULÁLUNK!

Négy bagatell (Vak szerelmek - Slepé Lásky), Juraj Lehotsky, 2007

2010.04.02. 12:50 efes

A szerelem vak – mondják. No, de akkor mi újság a vakok szerelmével? E kínzó kérdésre adható válaszok közül néhányat megismerhetünk Juraj Lehotsky szlovák dokumentumfilmes érzékeny látásmódú, finom humorú, Cannes-ban is díjazott filmjéből.

Peter

Peter középkorú zongoratanár, aki már hosszú ideje él együtt békés egyetértésben szintén vak feleségével. Mindennapjaik ugyanolyan monoton egymásutániságban telnek, mint látó embertársaiké. Ébrednek, ha meghallják, hogy a szomszéd elmegy dolgozni – köszönhetően a lakótelep vékony falainak. Nappal, miközben Peter zongora- és énekórákat ad a vak és gyengén látó gyerekek részére fenntartott iskolában, felesége pulóvert köt neki. Esténként rádiót hallgatnak, vagy éppen tévéznek, ugyanúgy mint bárki más. A vakok ugyanis a tévéműsorból is éppen annyit érzékelnek, mint a való világból. Nekünk látóknak talán meglepetést okozhat, milyen sokat. Peter például csupán néhány métert téved csak a síugróverseny közvetítése alatt, amikor minden egyes ugrásnak megtippeli a hosszát. De van, hogy tévézés, rádiózás helyett csupán zongorázik feleségének, vagy éppen szárnyaló fantáziája által költött meséket „színezi” ki szintetizátorának zajkeltő programjaival. Peter és felesége így könnyen lehet, hogy még tartalmasabban is tölti napjait, mint az egészséges(nek mondott) látók nagy része.

Miro

Miro roma. Ez már önmagában halmozottan hátrányos sors, nálunk éppúgy, mint a film helyszínén, Szlovákiában. Erre jön még az fekete áldás, hogy vak. Az érzelmes cigányfiú szerelemre lobban Monikával, a majdnem vak lánnyal, aki viszont nem roma, hanem szlovák. Monika környezete, bár a pár életében vajmi kevés jelentősége van annak, ki milyen származású, természetesen élesen elutasítja a lány és a fiú kapcsolatát. Miro azonban kitartóan udvarol a lánynak, kirándulnak, diszkóba járnak, boldogok, talán még gyermeket is vállalnak. Miro és Monika története a harc, a küzdelem története, amely szemlátomást a győzelem komoly esélyével kecsegtet.

Zuzana

Zuzana tinilány, éppen befejezte általános iskolai tanulmányait a vakok iskolájában és most készül, hogy azokat egy rendes, „normális” gimnáziumban folytassa. A csinos Zuzana tele van kíváncsisággal, várakozással, izgalommal, hogyan fog teljesíteni a látók között, lesznek-e új barátai, lesz-e szerelme. Addig is az interneten csetel egy ismeretlen fiúval, aki nem tudja, hogy a lány vak. Zuzana ezt nem is közli vele, meglepetésként tartogatja ezt az információt addig, míg személyesen nem találkoznak. Addig zenét hallgat, strandol és ábrándozik, mint minden egészséges tinilány.

 

Elena

Elena története a gyermekvállalásról szól, teljesítheti-e az anya felelősségteljes szerepét egy vak nő. Elena elhatározása, melyben szintén vak párja is támogatja, azonban olyan erős, hogy nem lehet hiba. A nő minden idegszálával, óriási koncentrációval készül a nagy feladatra, csakúgy, mint minden egészséges nő. Nem sokkal később megnyugtató látványt nyújt Elena, ahogy becézgeti egészséges újszülött gyermekét.

 

Szumma

Lehotsky filmje hasonlóképpen épül fel, mint e róla szóló írás: elmeséli a négy történetet, majd egy kvázi ötödikben – általában megnyugtatóan – lezárja azokat. Filmjének fő tanulsága az, hogy a vakok nem feltétlenül élnek szegényebb életet, mert a látható világ szépségei láthatatlanok számukra, hiszen más érzékelési területek felé, hangok, tapintás, viszont lényegesen jobban kifejlődtek érzékeik. Összességében kimondható, hogy azok a vakok és gyengén látók, akik felvállalják másságukat, abszolúte teljes és boldog életet élhetnek. Zuzana példája ékes bizonyíték erre, ám ő még fiatal, okos lány, nyilván tanult is a leckéből. Lehotsky sokszor finom humorral ábrázolja hőseit, hiszen megmosolyogtató, ahogy az energikus Peter reggelente rohan az iskolába a fehér bottal, ahogy két vak koccintani akar, vagy ahogy tévéznek, háttal a tévének... Nem hiszem, hogy ezek a képek, ez a fajta humoros ábrázolásmód bárkit sértene, emellett és ezzel együtt a filmet az a fajta komótos, bölcs életszeretet is áthatja, amely annak idején a csehszlovák filmgyártás megannyi darabját tette nálunk is népszerűvé. Lehotsky filmje azt állítja, elérhető és átélhető a boldogság bárki számára, mi pedig nem tehetünk mást, mint elhisszük neki.

 

asanisimasa pontjai: 8/10

Jubileumi film és irodalmi programok a Mediawave-n (Szombathely, 2010 április 30-május 8)

2010.04.01. 19:53 efes

A FÉNYÍRÓK FESZTIVÁLJA az elmúlt húsz év során gondosan ügyelt arra, hogy a fesztivál velejét adó filmprogramban szereplő alkotások kiszolgálják az igényes filmalkotásokat kedvelő, “vájt”szemű’ közönség igényeit.

Jubileumi filmprogramunk, a ‘20 ÉV - 20 FILM A 20.000-BŐL’, a korábbi fesztiválokon többször részt vevő és a versenyprogramok filmjeit értékelő, kiváló művészekből álló húsz zsűritag javaslatai alapján készült. A húsz játék-, kisjáték-, animációs-, és dokumentumfilmből álló válogatás igazi filmcsemegéket nyújt a MEDIAWAVE elmúlt húsz évének terítékéről. Találunk köztük finom erotikával átszőtt, humoros kisjátékfilmeket, és szemet gyönyörködtető képi megoldásokkal készült, gondolatébresztő dokumentumfilmeket. A különös hangulatú és képi világú animációkra pedig a humor, az irónia  és az erős társadalomkritika a jellemző. A programban szereplő egyetlen egész estés, többszörösen díjazott nagyjátékfilm, a Tuvalu, pedig annak bizonyítéka, hogy a mozgókép szöveg nélkül is fergetegesen szórakoztathat.

A húsz film a fesztivál során, április 30. és május 8. között folyamatosan megtekinthető a szombathelyi Savaria mozi termeiben.

A fesztivál két fő irányvonala, a film és a zene mellet megtartandó értékeink közé tartozik a költészethez, irodalomhoz való kapcsolódásunk bemutatása is. Az évforduló alkalmából a MEDIAWAVE-hez szorosabban kötődő, irodalommal foglalkozó barátainkat arra kértük, hogy ezen alkalomra készítsenek illetve vegyék elő korábbi megemlékező szövegeiket,  alkalmi verseiket, visszaemlékezéseiket, emlékképeiket a fesztiválról avagy saját köteteikből válasszanak az alkalomhoz illő írásokat.

Ezen alkotások nyilvános felolvasásával köszöntenénk a jubileumot 2010. május 7-én pénteken délután 16:00-kor Szombathely neves szülöttének, az Ulysses-ből ismert Leopold Bloomnak házában.

A jubileumi eseményen felolvasnak:

Tolnai Ottó, író, költő

Parti Nagy Lajos, író, költő

Kőrösi Zoltán, író

Balázs Attila, író

Lábass Endre, író

Bošco Krstič, író

Villányi László, költő

Jász Attila, költő

Varga Mátyás, költő

Danyi Zoltán, költő

A szólista (The Soloist, 2008)

2010.04.01. 09:34 efes

Van egy jó sztorim. Valamikor az ötvenes évek végén, talán a hatvanasok elején egy lemezgyári középkáder bóklászott Chicago utcáin, amikor egy sarkon furcsa, sosem hallott zene kúszott be füleibe. Egy huszonéves fekete srác, hatalmas fekete szemüvegben -nyilván vak- és csiricsáré, szedett-vedett ruhákban játszott szaxofonján az utcasarkon, úgy, hogy közben (hallhatóan) levegőt sem vett. S mindez hagyján, néha még ez is kevés volt neki, és akkor egyszerre játszott két, sőt néha három szaxin. Mondanom sem kell talán, hogy a következő nap már a lemezstúdióban találta az ismeretlen, vak fekete utcazenészt. A stúdió vezetője, a nagyhatalmú producer, mikor meghallotta az új felvételet, amit a középkáder büszkén mutatott neki, elégedetten bólopgatott: - Micsoda jó kis fúvósszekciót szereztél! - Ez nem egy fúvósszekció, mondta a középkáder, ez egyetlen zenész! -

Rahsaan Roland Kirk később a jazz világának nagy hatású, színes egyéniségévé, és korai sajnálatos haláláig a koncertszínpadok egyik legnagyobb szaxofonos-sztárjává vált.

Steve Lopez, a Los Angeles Times újságírója is egy efféle jó sztorit szeretett volna, amikor véletlenül meghallotta Nathaniel Ayerst, a hajléktalan, skizofrén zenészt, hajdani ígéretes csellistát, a híres Juilliard zeneiskola egykori hallgatóját Beethovent játszani kéthúrú hegedűjén egy autópálya felüljárója alatt. S mivel Lopez profi újságíró, a szakma minden csínjával a kisujjában, a jó sztorit meg is csinálta. Ayers megható történetéből sikeres cikksorozat, sőt egy könyv is született, és állítólag az újságíró és a hajléktalan skizó zenész a mai napig is jó barátok, amíg meg nem halnak.

Talán csak filmet nem kellett volna ebből a sztoriból csinálni... Vagy talán dokumentumfilmet esetleg. Mindenesetre, dramatizált játékfilmben ez a nagyszerű és valóban megható, szép emberi pillanatokban bővelkedő sztori egész egyszerűen nem működik összefüggő történetként. A szólista című film relatív kudarca elsősorban abból fakad, hogy ez a sztori, ami a valóság felfedezésének erejével hat(hat) egy újság lapjain, tömör, jól megírt zsurnál stílusban, az a filmen csupán egy pillanat. Ez a pillanat a film első tíz-tizenöt percében bekövetkezik, attól kezdve Joe Wright rendező vért izzadva hajszolja két remek és jobb sorsra érdemes színészét (Robert Downey Jr.-Lopez, Jamie Foxx-Ayers) oda, ahol semmi sincs - hiszen kettejük története a mai napig is tart. Nincs drámai ív, csak egy erős pillanat, ám ez egy kétórás játékfilmhez kevés. Persze, van itt hablatyolás az ún. normális ember (Lopez) és a beteg, skizofrén (Ayers) kapcsolatának nehézségeiről, de az amúgy kitűnő összeveszési jelenet a hajléktalanszállón tökéletesen kilóg a filmből, pontosabban szervesen nem illeszkedik, mintegy csak bele van rajzszögezve, csakúgy, mint Ayers elég ügyetlenül elmesélt testvéri és családi viszonylatai. A zene nagyszerűségét hangsúlyos kulcsjelenetben illusztráló, orbitálisan közhelyes winampos vizualizációért, amit ráadásul hosszú percekig vagyunk kénytelen nézni, kifejezetten megbüntetném a rendezőt. A Nathaniel Ayerst alakító Foxx, bár pszichológiailag jól hozza a zakkant zsenit, de az elég nyilvánvaló, hogy a hangszeres játékhoz konkrét fogalma sincs. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen pipifaxos, de ha egy filmen egy színész hangszeren játszik, akkor annak kezei, az ujjai mozogjanak úgy, ahogy az az adott hangszer megszólaltatásához a valóságban is szükséges. Léggitározni mindenki tud, így azt mindenki kiszúrná, ha valaki kamuzik gitáron játszva, de aki egy ilyen filmre benevez, az is látott már valószínűleg igazi csellóst csellózni: na az nem úgy néz ki, mint amit itt Foxx művel. Egy könnyed tinglitangliban még talán elmenne ez a bénázás, de egy ilyen filmben, ahol a főszereplő szerepe szerint, és a valóságban is egy zenei zseni, ott ez nagyon rontja az összképet. Hiteltelenné teszi az egész erőfeszítést, mind az alkotók, mind a nézők részéről.

Az asanisimasa szerint ez egy meglehetősen ügyetlen, elfuserált film. Nemcsak a már említett nagy emberi pillanat kíméletlen unalomba sikálása, a rosszul, nyögvenyelősen szerkesztett cselekménybonyolítás miatt, hanem a kézenfekvő, de állandóan elő is bukkanó Rain Man-összecsengések miatt is, melyek nem erősítik, hanem éppenhogy gyengítik az összhatást. Kár érte: 5/10. Mellesleg, ha az ember nyitott füllel járkál, mondjuk Budapesten, hallhat itt is az utcán olykor - a sok minősíthetetlen gagyi mellett - komoly művészi teljesítményt is, de ezt ki kell fogni és meg is kell becsülni. Nem úgy, mint ahogy e filmben tették Nathaniel Ayersszel (bár neki betegségéből fakadóan, valószínűleg tök mindegy).

Itt is, ott is (Here And There/Tamo i Ovde, 2009)

2010.03.31. 16:29 efes

Jim Jarmusch legendás Florida, a paradicsom című filmjében egy magyar lány amerikai szerencsétlenkedéseit követhettük nyomon. Darko Lungulov, az Itt is, ott is Jarmusch-rajongó rendezője duplát fordít ezen az alapfelálláson: egy amerikai állás- és otthontalan szaxofonos érkezik egy nap furcsa megbízással a polgárháború és a belpolitikai viszályok sújtotta Belgrádba…

 

A film rendezője

Darko Lungulov egy interjúban három okot említ, ami filmrendezésre, így első filmjének elkészítésére vezette: a korai Jarmusch-filmek, a jugoszláv polgárháború és egy tantárgyi átszervezés a New Yorki Városi Főiskolán. Lungulov Belgrádban született és mindig is rajongott a filmekért, falta a hollywoodi szuperprodukciókat, ám úgy gondolta, ő sohasem állhat a kamera mögé, soha nem lesznek ekkora lehetőségei a filmkészítésre. Azonban valamikor a nyolcvanas években egy diák-filmklub zsúfolt vetítésén, ahol éppen Jarmusch Florida, a paradicsom és Törvénytől sújtva című filmjeit vetítették, Lungulov számára nyilvánvalóvá vált, hogy így is lehet filmet csinálni, nem kellenek hozzá méregdrága díszletek, sztárok. 1991-ben a jugoszláv polgárháború elől Lungulov New Yorkba költözött, ahol fuvarozásból tartotta fenn magát, sőt a spórolt pénzből be is iratkozott a City College of New York-ra, orosz-szakra. A szakot azonban rövidesen megszüntették, így Lungulov átjelentkezhetett a film és videószakra. Így lett profi filmes, aki különböző független produkciókban és dokumentumfilmekben tanulta ki a szakmát. 2003-ban visszaköltözött Szerbiába. Első játékfilmjében, a 2009-ben készült Itt is, ott is-ban mindhárom ok visszaköszön. A film nagyon sok szempontból, sok képben és jelenetben idézi Jarmusch első filmjeit, elbeszélő modorát, sőt Robert, az egyik főszereplő akár Tom Waits, a Törvénytől sújtva ikonikus figurája is lehetne. A másik főszereplő, a New Yorkban fuvarozásból élő szerb disszidens Branko pedig egyértelműen önéletrajzi karakter. És a harmadik ok is stimmel, hiszen Lungulov megtanulta a filmezést, hiszen a nyilvánvaló jarmuschi hatások mellett azért egy alapvetően kedves humorú, humánus filmet forgatott sanyarú sorsú belgrádiakról és New Yorkiakról.

 

Pontos és erős karakterek

Mi azért itt Magyarországon elég jól tudjuk, hogy déli szomszédaink kemény, szívós, de nagylelkű, barátságos emberek, akiket viszont nem ajánlatos bosszantani. Brankót, a New Yorki szerb fuvarost egy percig sem féltjük, még akkor sem, amikor kész megharcolni furgonjáért a simlis, lenyalt hajú „csikánóval”, aki amúgy szintén pontos figura. Robert egyértelműen Tom Waits-karakter, égnek álló hajzatával, érdes modorával és mélyen lappangó szentimentalizmusával. Találó a kövér fekete öltönyös is, Robert pártfogó barátja, a sugárzó és töretlen optimizmusával, maga a megtestesült „amerikai álom”. De a belgrádi figurák is ugyanilyen erősek: a már kissé lompos, hervatag és fáradt Olga szintén mintha Jarmuschtól lenne idevágva virágos pongyolájában, de a helyi hazafi taxis is, az óriási mellű trafikoslány és a szintén helybéli alkoholista cimbora is erős karaktereket alkotnak abban a néhány mondatban, ami e rövid, tömör filmből jut nekik.

 

A helyzet

Belgrádban is szar a helyzet, ám New Yorkban sem sokkal jobb, valahogyan azonban mindenki megtalálja boldogulását, ebben a filmben legalábbis, esetleg éppen ott, ahol ezt nem várja. Belgrádban az emberek túlélnek, nem élnek – mondja Robertnek a lépten-nyomon pánszerb érzelmeit hangoztató taxis -, de Robert az, aki számára éppen az itteni álmok városa, New York volt a pokol. Branko is tökösen áll helyet a számára idegen városban, idegen kultúrában, hiszen „kemény iskolája” volt, de Robert is viszonylag könnyen találja meg helyét Belgrádban, hiszen New Yorkban ő sem tartozott az „élet császárai” közé. Lungulov szépen és pontosan szerkesztett párhuzamos történetben meséli el a két nyerő lúzer sorsát, melyek azonban folyamatos oda- s visszacsatolásokkal kapcsolódnak össze. Az elbeszélés modora mindkét sztoriban erősen jarmuschi, hiszen nem egy folyamatosan áradó, lineáris cselekményt látunk, hanem csupán szakadozottan előtűnő, életképszerű szituációkat, melyekben a lényeges dolgok, legalábbis azokat, amelyeket más, „normális” filmben annak szokás láttatni, itt már vagy elmúltak, vagy még be sem következtek, csak a rájuk utaló jelekből, illetve következményekből ismerjük meg a történet ezen részeit. Ezzel a hézagos jelenetszerkesztéssel Lungulov éppen azt az olykor bizarr, máskor abszurd, de mégis pontos hatást éri el, mint Jarmusch, filmje mégsem „nyúlás”, szolgai másolat vagy a jó tanuló felelete. Belgrád nehéz sorsú lakóinak élete meglehetősen személyesen, részvéttel és szeretettel ábrázolódik a filmben, legyen az Olga, a hervadt özvegyasszony vagy a nacionalista taxis, a New Yorki szcénákról pedig mindennél többet mond, hogy a Robert De Niro által alapított, mára jelentős független szemleként jegyzett Tribeca Fesztiválon, 2009-ben ez a film nyerte a legjobb New Yorki jelenetekért járó díjat, a legjobb narrációért járó elismerés mellett. Asanisimasa: 8/10

 

A zenekar látogatása (Bikur Ha-Tizmoret, 2007)

2010.03.30. 14:52 efes

Egy igencsak jónak ígérkező izraeli film vetítéséről szól a híradás. Egyiptomi rendőrzenekar érkezett Izraelbe vendégszerepelni, de bizonyos nyelvi félreértések folytán semmi sem úgy alakul, ahogy szeretnék. Az előzetes önmagáért beszél:


szólj hozzá: A zenekar látogatása - trailer

 

Vetítés: 2010 március 31, 17.00

Helyszín: Toldi Mozi

Kecskebűvölők (The Men Who Stare at Goats, 2009)

2010.03.29. 19:17 efes

A háborúzás az emberiség legabszurdabb tevékenysége, ez, gondolom, tiszta sor. Így nem lehet meglepő, hogy a háborúzásban a lehető legmeghökkentőbb ötletek is felszínre kerülhetnek, ha azok a legcsekélyebb eséllyel is közelebb hozhatják a győzelmet, a Kecskebűvölők című film által felvetett ügy is valami efféle lehet(ett). E komoly tényeken alapuló filmvígjáték már alapfelvetésében is abszurd: ha emlékszünk még például Milos Forman Hair című filmjének katonai behívót égető hippijeire, akkor már csak azon röhöghetünk, hogy a többfelvonásos sivatagi showba bonyolódó amerikai hadsereg egyik titkos projektje éppen egy hajdani hippi parafenomén tevékenységén alapszik. Röhöghetünk még sok más dolgon is, mint falnak rohanó tábornokon, beelesdézetten vigyorogva kóválygó katonákon és Kevin Spacey-n, a szemeit hülyén meregető, bajszos George Clooney-n, a szétcsapott laza csávó karakterébe lassan berögzülő Jeff Bridges elrajzolt ábrázatán, néhány vicces történeten (pl. Dim Mak, a "Halálos érintés"), aztán nagyjából ennyi is. Könnyed másfél órában átheherésztük az amerikai hadsereg iraki ámokfutását, ami azért legalább annyira abszurd, mint az, hogy az, amit az amik keresnek ott.

Grant Heslov Jon Ronson linkelt könyvéből rendezte ezt a "kecskeséget", mely hangvételében részben a fanyar humorú angol háborús komédiákra (például Hogyan nyertem meg a háborút John Lennonnal, az Én és a tábornok, Pitkinnel, vagyis Norman Wisdommal, vagy Kubrick már Angliában forgatott Dr. Strangelove-ja), részben pedig az olyan pikírt áldokumentumfilmekre hajaz, mint amilyen Linklater gasztrohorrorja, a Megetetett társadalom. Csak egy a baj, hogy már annyira könnyed, hogy az amúgy emberek ezreinek életébe kerülő háborúsdi tényleg csak néhány idióta, agyhúgyköves tábornok játszadozásának és egy decens sivatagi acid-partynak tűnik. A közvetített meszidzs azonban szimpatikus, tényleg elég lenne, ha minden katona jól betépve, és inkább hülyén kóvályogna szolgálati idejében, elzárva persze fegyvereitől, ahelyett, hogy lövöldözne - ez azonban annyira naiv, mint az az inkriminált hippi a klasszikus fotón, aki virágot tűz a rászegeződő fegyver csövébe. Heslov legjobb ötlete Ewan McGregor kiválasztása volt a riporter szerepére, aki igazi Jedi lovagként ered nyomába a valódi Jediknek. A filmbe viszont túl sokat szeretett volna belezsúfolni, így az arányaiban torz, céljában és szerkezetében kissé zavaros. Asanisimasa szerint 6/10.

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

2010.03.28. 13:00 efes

Spike Jonze-t az ismeretes John Malkovich fejébe férkőzés óta (amit azóta megfejelt egy laza Kaufman-menettel is) szeretjük, illetve szeretni illik, ez a mostani Dave Eggers-adaptáció azonban nem sok különlegességet tartalmaz. Legalábbis abban az értelemben semmiképpen, mint azt életművének korábbi "hangos" darabjaiból remélni remélhettük. Az Ahol a vadak várnak egy furcsa hangulatú, de messze nem különleges mesefilm egy magányos kisfiúról, meg az ő magányból fakadó szorongós álmairól, legfeljebb a mozikban, videotékákban uralkodó Disney-terror egyendarabjaihoz képest tűnhet unikumnak. Az efféle dolgok origója a Kis herceg-nél lehet, de hadd említsük meg Török Sándor nemzedékek számára fontos Hahó, Öcsi! és Hahó, a tenger! című regényeit is, melyekből Palásthy György rendezett kultikus filmeket. Ez utóbbiakat ugyan egész biztosan nem ismerte sem Eggers, sem Jonze, viszont a művek közötti hangulati és tán nem túlzás, filozófiai összecsengés egy gondolatnyivá sűríti a keletkezésük között eltelt emberöltőnyi időt, de az adott földrajzi, sőt kulturális távolságot is. Saint-Exupéry Kis hercege viszont tuti, hogy kedvenc olvasmánya volt Eggersnek, és akár tudatosan, akár tudattalanul, de vastagon vezette ceruzáját, amikor megrajzolta Max-nek, a nyolcéves, magányos kisfiúnak farkasjelmezbe bújását, világá menetelét és boldogságos hazaérkezését.

Sok kisfiú (és kislány) gondolja úgy olyan pillanatokban, amikor nagyon egyedül érzi magát a barátságtalan világban, hogy muszáj elindulnia, egynesen, innen el, kifelé. Max is ilyen, azonban az átlagosnál élénkebb fantáziája az átlagosnál érdekesebb helyre repíti, ahol morcos, bölcs, és olyor rettenetesen infantilis szőrmók óriások botcsinálta királyává válik, egy kis időre. A szőrmókok (akik igencsak emlékeztetnek a Harlow-féle klasszikus pszichológiai kísérletek szőrös műmamájához) között átélt kalandok aztán a kisfiút közelebb viszik az emberi kapcsolatok bonyolultságának megértéséhez, mi által - mint minden rendes mesében - helyreáll a rend.

Eggers és Jonze meséje első pillantásra persze tűnhet akár horrornak is, hiszen ezek a kedves(nek tűnő) szőrös lények olykor nagy vérengzésre, őrjöngő tombolásra is képesek, de aki látott már nyolcévesek babazsúrját káoszba, sőt armageddonba fordulni egy perc alatt, az ezen egy percig nem lepődik meg, mint ahogy azon sem, hogy a kis Max is könnyen válik királyukká ezeknek az óriás rontom-bontom izéknek. Annál inkább meglepetés, hogy Jonze, mint rendező a történetmesélés ritmusában mennyi ütemet vét el... Éppen ő, aki videoklip-rendezőként kezdte a szakmáját, tehát a ritmusnak a vérében kéne lennie - itt viszont néha ki-kihagy egy ütemet. Éppen a történet fordulópontja körül tapasztalhatjuk a legtétovább pillanatokat, ami azért jelentősen rontja ennek a furcsa, de megkapó képi világú mesének az összképét. Szerintem pont 20 perccel hosszabb ez a film, mint amennyinek lennie kéne, Jonze ezúttal nem volt képes megálljt parancsolni olykor snittjeinek s ez alapvető hiba. Azonban az vitathatatlan, hogy ez a film még így is magasan veri a Disney RT. által a mozikra zúdított giccsfolyamot és amennyiben beszélgető (!) viszonyban vagyunk gyermekünkkel, nyugodtan megnézethetjük vele is Max történetét, hiszen a filmben minden előzetes híresztelés ellenére, semmivel sincs több horror, mint a Jancsi és Juliskában, vagy bármelyik Harry Potterben. A film asanisimasa szerint: 7/10

süti beállítások módosítása