asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Il Divo - A megfoghatatlan (Il divo - La straordinaria vita di Giulio Andreotti), 2008

2010.04.18. 12:04 efes

Paolo Sorrentino Cannes-i különdíjas filmje látszólag maffiafilm, a valóságban valószínűleg tényleg az, tulajdonképpen pedig politikai filmpamflet. Középpontjában a hétszeres olasz kereszténydemokrata miniszterelnök, a később bűnös és korrupt vélt/valós maffiakapcsolatai miatt többször elítélt/felmentett Giulio Andreotti élete, illetve azon keresztül az olasz politikai közélet igen zajos közelmúltja áll. A történet gyakorlatilag ma is, Berlusconi regnálása idején is tovább tart, a film befejeződik Andreotti legutolsó perének eredményhirdetésével.

Ha Shakespeare ma élne, az Andreotti-sztorit biztosan megírta volna, hiszen ahhoz képes Macbeth, Lear vagy III.Richárd története habos-babos gyerekmese csupán. A hullák számát tekintve is, de az ügy bonyolultságát, az azt átszövő ármányok, intrikák, politikai alkuk és baklövések számát tekintve is mindenképpen a legnagyobb királydrámák sorába illene, még akkor is, ha a végkifejlet szemtelenül vigyorgó cliffhanger.

Sorrentino feldolgozása egy minden szempontból igényes, nagyszabású vállalkozás, mely azonban szemléletében közel sem követi a tiszteletteljes biográfiák hosszú és unalmas sorát, hanem kifejezetten pimasz és gunyoros, ezért mondom: a film inkább egyfajta pamflet inkább, mint egy politikus életrajza. Meghökkentő jelenetek sorjáznak pazarul fényképezve, melyeken a közelmúlt olasz politikájának ismert és számunkra ismeretlen arcai szívatják egymást keresztbe-kasul, valamiféle fura marionett-előadásban, melynek zsinórpadlásán a végletesen cinikus Andreotti ül fapofával, a kezeiben összefutó szálakat mozgatva. Sajnos ez a film nagy hibája is, hiszen aki nem járatos a témában közepesnél mélyebb szinten, az egy idő után semmit nem fog a filmből érteni, képtelenség lesz rendet vágni a rengeteg össze-vissza rohangáló, ide-oda nyilatkozó és az eseményeket kommentáló öltönyös figura között. Ha legalább nagyjából tudjuk követni a film igen vad ritmusát, akkor néha hangosan felröhögünk, ami azért egy miniszterelnöki életrajztól nagy trüváj. Üde és gondolom, igen bátor alkotás ez, nálunk is kéne ilyen, de erre én most szemernyi esélyt sem látok. Asanisimasa: 8/10

17.Titanic Filmfesztivál - Hivatalos végeredmény

2010.04.18. 11:20 efes

Tegnap este a 17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál zárógáláján ünnepélyes keretek között kihirdették az idei mustra díjnyertes alkotásait. 

A ceremónián először a közönségdíjas alkotásra derült fény. A nézők szavazatai alapján az idei kedvenc (4, 87-es átlaggal)  A fantasztikus Róka úr lett. Második helyen a Hátralévő életed első napja végzett, a harmadik legnépszerűbb film címét pedig A Vörös Kápolna kapta.

Ezt követően a Diákzsűri döntésével ismerkedhettünk meg, akik díjukat Asghar Farhadi Elly története című filmjének ítélték oda, amely indoklásuk szerint „kiválóan reflektál a férfi és női kapcsolatok társadalmi vetületeire egy sokszereplős, jól működő zárt szituációs drámán keresztül”.
  
Végül színpadra léptek idei zsűritagjaink, akik nem is akarták sokáig fokozni az izgatottságot, és rögtön elárulták, melyik film nyerte a Titanic fesztivál fődíját. A Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter hármasából álló nemzetközi zsűri az Oktatási és Kulturális Minisztérium által felajánlott 10.000 euró értékű Hullámtörők-díjat A bőrön is áthatol című holland alkotásnak ítélte oda. A film egy erőszakos támadásnak áldozatul esett fiatal nő összeroppantását majd fokozatos önmagára találását, az ösztönös bosszúvágy leküzdésének folyamatát jeleníti meg. A zsűri elmondása szerint a döntés korántsem volt könnyű, sőt elég komoly vita előzte meg, hiszen nagyon erős versenyprogramból kellett választaniuk. Nick James szerint végül azt tartották szem előtt, hogy a díjat olyan elsőfilmes alkotónak adják, akinek filmje témaválasztását és esztétikai megvalósítását tekintve is merészségről tesz tanúbizonyságot. Gothár Péter kiemelte, hogy a filmekben elsősorban a személyes hangot, az alkotók nézőkkel való közlési vágyát értékelték.

Noha a Hullámtörők-nyertes film rendezője, Esther Rots személyesen nem vehette át a díjat, az internet segítségével sikerült kapcsolatba lépni vele és a film zeneszerzőjével, Dan Geesin-nel. A rendező elmondta, hogy a film hősnője nem valós személyen alapul, és a karakter kialakításához nem használták fel semmiféle pszichológiai kutatás eredményeit sem. Esther Rots saját bevallása szerint mindvégig önmagából indult ki, hogy ő hogyan reagálna egy hasonló helyzetben. Dan Geesin arról mesélt, milyen fontos volt a film zenéjének komponálásakor, hogy nemcsak a forgatókönyvet ismerte, hanem sokszor ő maga is részt vett a forgatásokon, illetve hogy sok esetben először a zene született meg, az alapján vágták a jeleneteket. A rendezőnő végül azt is elárulta, nagyon jól esik neki, hogy első nagyjátékfilmjével elnyerte a Titanic fesztivál fődíját, és ez inspirációt jelent számára további munkáihoz is.

A zsűri végül megköszönte a Titanic legénységének elkötelezett munkáját, és sok sikert kívánt az eljövendő fesztiválokhoz.

Aki lemaradt volna a díjazott filmekről, vasárnap este még megnézheti őket az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol 18.30-tól a közönségkedvenc A fantasztikus Róka urat, 20.45-től pedig a Hullámtörők-díjas A bőrön is áthatol című filmet vetítik.

Imposztor (Impostor), 2002

2010.04.18. 08:58 efes

Az Énmás.Tudom, ki vagyok, Ők mégis mást állítanak. Ki is vagyok én akkor tulajdonképpen?

Imposztor - e címet hallva nyugodtan gondolhatnánk egy XIX.századi drámára is akár, jelen esetben azonban teljesen másról van szó. Philip K. Dick 
1952-ben vetette papírra e novellát. Az 1982-ben az örök virtuális térbe távozott Dick az ekkortájt megszülető, és manapság is terjeszkedő cyber-kultúra egyik, ha nem a legfontosabb apostola, az általa közreadott 36 regény, és 5 novellagyűjtemény javarészt az akkoriban még csak jövendölt cyber és virtuális világegyetem morális és etikai dilemmáit feszegette, ma már kezdjük mi is sejteni, milyen megdöbbentő éleslátással és ráérző képességgel. Nem meglepetés, az Imposztor világa is egyfajta lehetséges szép, új világ. Ugyanaz a rideg, hideg, elgépiesedett környezet, mint az ismert példákban, az emberekbe bizonyos simkód van építve, ezeken keresztül ellenőrzi minden lépésüket az arra rendeltetett hatalom, a városokat elektromágneses búra védi, a kívül rekedtek sorsa kilátástalan. A Földet megsemmisítő támadás fenyegeti az Alfa Centauri fejlettebb, ám gonoszabb lényei részéről. Spencer Olham (Gary Sinise) kiváló képességű tudós, egy, a támadók ellen hatásosnak vélt fegyver kifejlesztésén dolgozik. Majdnem kész a bomba, Spencer agyában azonban Einstein gondolata visszhangzik: Két végtelen dolgot ismerek, az egyik a világegyetem, a másik az emberi butaság, de az előbbiben nem vagyok biztos. Élete ekkor nem várt, rémisztő fordulatot vesz: a titkosrendőrség őrnagya, Hathaway (Vincent D'Onofrio) megvádolja azzal, ő már nem is önmaga, csupán a centaurik egyfajta DNS-ből klónozott replikáns kémje, ám Spencernek emlékei vannak, tudatában van önazonosságának, be kell bizonyítani igazát. De szöknie kell, nem bízhat senkiben, még Mayában, a feleségében (Madeleine Stowe) sem. Spencer menekül, üldözői, és talán valódi önmaga elől is?

Gary Fleder Dick-adaptációja látványban és speciális effektekben mindenképpen felveszi a versenyt a két korábbi verzióval, hogy azonban ebből is kultusz lesz-e, azt döntse el az idő. Gary Sinise-en nem múlik, hitelesen alakítja a széteső személyiségű, paranoiába zuhanó tudóst, képes érzékeltetni Spencer bensőjében zajló szörnyű változásokat, önmagával szemben felnövő borzalmas kételyt. A film legjobb jelenetei azok, amikor egyedül látjuk őt önmagával viaskodva. A szédületes látványzuhatag, az üldözés akciójelenetei viszont mintha kissé túlméretezettek lennének, a nyugtalanító mondanivaló jelentőségét mindenképpen tompítják, mint ahogy ezt teszi az enyhén szentimentálisra sikeredett befejezés is, de hát a producerek nagy urak.

Mindezzel együtt az Imposztor kiemelkedik a szokványos sci-fi akciófilmek sorából, látványos és mondanivalóval bíró mozi, a baj csak az, hogy Ridley Scott már megcsinálta a Szárnyas fejvadászt, és Spielberg is csinált egy hasonló, nem teljesen jelentéktelen mozit. A.I.? Valaki? A lényeg viszont az, hogy a jövő itt van (előttünk hever). Benne vagyunk rendesen, hogy aztán jó fog-e belőle kisülni, csak rajtunk múlik. Mi jók vagyunk, s ha a dolgunkat is jól végezzük, jöhetnek a gonoszok is, esélyük sincs a győzelemre...
Talán.
(2002.03.13.)
Asanisimasa: 7/10.

Fehér leander (White Oleander), 2002

2010.04.17. 14:37 efes

Ahhoz képest, hogy ez a film egy amolyan cirkalmas kalligráfiájú csajkönyvön alapszik, az általában inkább tévés produkciókat rendező Peter Kosminsky egy egész tisztességes filmecskét faragott belőle. Anya meg a lánya-problematika, a lány szemszögéből elmesélve, extra feltét rajta, hogy anyuci komoly művész, s ehhez mérten, független és arrogáns, erre neveli lányát is. A leányzó sem tehetségtelen, de lelkileg még korántsem olyan erős, mint anyu. Aztán anyu egyszer annyira erősen osztja (művészien, pohár tejben oldja ki a fehér leander halálos mérgét...) az egyik ideiglenes aput, hogy az halva marad, így elkezdődik a leány kálváriája, nevelőcsaládról nevelőotthonba, majd nevelőcsaládba, otthonba, családba. A tulajdonképpeni film, mint olyan, belső és külső roadmovie, hiszen a leány akaratlan végigutazza Kaliforniát, miközben folyamatosan reflektálva a börtönben ülő anyu által sugallt tanításra, a leány maga is felnő, független művész, de anyunál talán jobb emberré válik. A tanulság közhelyes, de megszívlelendő és megszívlelhető: légy önmagad, akkor jársz a legjobb úton. Látva körös-körül a sok értékvesztett, céltalanul bóklászó tinédzsert, pozitív példákból sosem elég. A film ezt nyújtja, pont.

Ehhez elsősorban hiteles szereplők kellenek, Alison Lohman óriási panaszos-kék szemeivel közvetíti azt a rebbenékeny szelídséget és annak mélyén a lelki és érzelmi gazdagságot, hogy a lányt követni tudjuk útján. Michelle Pfeiffer pedig törékeny szőkesége mögött olyan jégkristályszerűen szúrós, hideg és rideg, hogy még örülünk neki, hogy ilyen stílusosan szabadult meg aputól. Afelől pedig kétségünk sincs, hogy képes komoly hatást gyakorolni az emberekre, nemhogy útkereső, labilis lányára. Maga a film még éppen emészthető melodráma, túlcizelláltnak ugyan nem mondható, de azért komoly utat bejáró jellemfejlődéssel, egész jó szituációkkal, néhány jól kitalált karakterrel, akik ha csavarokkal nem is, de kényelmes fordulatokkal haladnak a műfajhoz illő, langyos végkifejlet felé. Kényelmes és kellemes film, nem több. Néha azonban ennyi is elég (tegnap legalábbis mindenképpen jobb volt, mint a tévében elérhető NCIS-franchise különböző darabjai). Asanisimasa így - és némileg a Titanic után lefáradtan - nem elégedetlen: 6/10.

Katyn (2007)

2010.04.17. 12:29 efes

Andrzej Wajda édesapja is a katyni mészárlás áldozatai között volt, amikor 1940 tavaszán az orosz belügyiek több mint tízezer lengyel hadifoglyot, túlnyomórészt civilben értelmiségi katonatisztet végeztek ki a Szmolenszk közeli erdőben. A nagy lengyel rendezőnek 66 évet kellett várni, hogy mélyen, keményen és tisztességesen szembe nézhessen az igazsággal.

1939 szeptemberében,
a titkos Molotov-Ribbentropp paktumnak megfelelően, először a náci Németország nyugatról, majd néhány hét késéssel a Szovjetunió keletről fogta satuba a polgári Lengyelországot. A német villámtámadás elől a lengyel hadsereg egyenesen a szovjetek karjaiba hátrált, így gyakorlatilag az egész lengyel haderő orosz hadifogságba került. Ezzel egy időben megkezdődött a lengyelek széleskörű deportálása a belső orosz vidékekre, ám több mint 14 ezer tisztet, nagy többségükben a civil életben tanár, mérnök, vagy orvos pályát gyakorló értelmiségit egyenesen Sztálin parancsára, a katyni erdőben módszeres kegyetlenséggel az NKVD kivégzett. Ezzel a tömeggyilkossággal Sztálin tulajdonképpen megfosztotta a leigázott lengyelséget az őket esetleg irányítani, gondolkodásra és döntésre képes értelmiségtől. Amikor a Szovjetunió megtámadása után a németek megtalálják a tömegsírt a katyni erdőben, Sztálin mindent tagad, sőt a németek nyakába varrja a mészárlást. A német filmhíradók a szovjet kommunisták mészárlásának állítják be a Katynban történteket, 1945-ben Krakkó utcái az oroszok propagandisztikus filmhíradóitól hangosak, ahol a nácikat állítják be tömeggyilkosnak. Az eseményekről negyven évig tilos volt beszélni Lengyelországban, az elmúlt években erősödött fel a katyni mészárlás körülményeinek tisztázására irányuló lengyel igény, ám orosz félről még mindig csak vonakodó reakciók érkeznek. A tényekkel való szembenézés szándékával született meg ez a lengyel film is.

Andrzej Wajda
A lengyel és az egyetemes filmművészet egyik utolsó, még élő nagymestere a lengyel rendező, abból a virtuális társaságból, amelynek olyan tagjai voltak, mint például Fellini, Antonioni, Bergman vagy De Sica. Hatalmas, szép ívet ír le a pályája, gyalázták és kitüntették hazájában, egyszerre tartották lengyel nacionalistának és nemzeti nihilistának. Híres filmjei a varsói lázadást feldolgozó Csatorna, a Cybulskival egy nemzedéket meghatározó Hamu és gyémánt, a 68-at megidéző Menyegző, a lengyel történelem sorfordulóit tablókba rendező Tájkép csata után, a Márványember és a Vasember, vagy a Pan Tadeusz. Emellett olyan bájos filmek, mint A wilkói kisasszonyok és klasszikusok, mint az Ördögök, valamint külföldi szuperprodukciók (Danton). Fesztiváldíjak, inkluzíve az Oscarral, BAFTÁ-val, Cézarral és Arany Pálmával. Elismert, nagy hatású és tekintélyes művész mind hazájában, mind világszerte. A Katyn című film már azért is érdekes lenne, hogy ő rendezi, de ha azt is hozzávesszük, hogy édesapja is egyike volt a katyni mártíroknak, látatlanban borítékolhatjuk, hogy katartikus és drámai filmélményben lesz részünk.

Nemzeti filmsiker
Manapság, rohanó korunkban ritkán történik meg, hogy nemcsak a művészmozik avatott, de még a plázák multiplexeinek vásárlás közben beeső, ebédjüket a film alatt elfogyasztó mozinézői is hosszú percekig döbbenten, némán üljenek egy film kifutó stáblistája alatt. A lengyel mozik közönsége pedig így fogadta Wajda új filmjét, bemutatója óta már több milliónyian (!).

Hűvösen, keményen, igazan
Több oka lenne Wajdának, hogy érzelmektől átitatott, szenvedélyes hangon hívja tetemre Katyn bűnöseit. Saját édesapja mártíromsága miatt, vagy lengyelségének érintettsége okán, de tisztesség- és igazságpártiként is. Ezzel szemben filmje egy sokat megélt öregember bölcsen mértéktartó, tárgyilagos, korrekt, hűvös, de kemény, határozott hangú tablója, amely a tények elemi erejű megláttatásával éri el a katarzist a nézőben. Sok hang oroszellenes propagandát tulajdonít a műnek, mely egyben rehabilitálja a németek tetteit, azonban ezek csupán a napi politikai szándékoktól átitatott félreértelmezések lehetnek, a filmben szó sincs efféle sugallt vagy akár direkten sugárzott üzenetről. Szó sincs a filmben a náci német hadsereg rehabilitációjáról, bizonyítja ezt, hogy például egy fontos jelenetben éppen egy rikácsolva ágáló SS suttyó küldi munkatáborba az egyetem teljes tanári karát, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül. Egy másik, szintén hangsúlyos jelenetben egy orosz katona ugyan beletörli csizmáját a lengyel nemzeti zászlóba, de a legpozitívabb nem-lengyel szereplő, aki megmenti az egyik főszereplő nőt gyermekével, éppen egy orosz (szovjet) kapitány. De általánosságban igaz, a nem-lengyel szereplők tökéletesen arctalanok, egy hatalmas, érzéketlen háború-gép szinte nem emberi alkatrészei csupán. Különösen igaz ez a kivégzés megdöbbentő, brutális képeire. A filmben ábrázolt lengyel férfiak reményvesztett tekintete az áldozatoké, csak a lengyel asszonyokból sugárzik valami hatalmas erő, a túlélés ereje.

Wajda soha nem hangsúlyozza túl a gyűlölt jelképeket, a horogkeresztet éppúgy nem, mint a vörös csillagot. Feltűnnek, mert fel kell tűnniük a történelmi hitelesség miatt, de nem lóg állandóan egyik sem didaktikusan a néző arcába. A film cselekménye több szálon fut, ide-oda ugrálva térben, és a végkifejletben időben is, mintegy tökéletesen érzékeltetve a háború kizökkent valóságát. Wajdának még arra is van ereje, hogy egy mellékszálban mintegy elmerengjen arról, milyen kevés választja el az esendő ember ellenséggel való kollaborációját az azzal való ellenállástól. A neves kortárs lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki súlyos, hömpölygő, komor vonósai soha nem nőnek a film fölé, csupán aláhúzzák a dramaturgiailag fontos pillanatokat, a film végén pedig meg sem szólalnak. Csak a csend hallatszik. Asanisimasa: 10/8

Talált, süllyedt. - 17.Titanic Filmfesztivál, 2010., értékelő

2010.04.16. 19:26 efes

Szóval, a jó néhány 10-es, és a többi, hozzám képest kicsit túlnyomott pontszám ellenére, a tavalyi jobb volt. A versenyfilmek közül én mondjuk, nem tudnék dönteni, hiszen hogy lehet összehasonlítani a babgulyást a karácsonyfával, az izlandi vulkánnal, a biciklimmel meg mondjuk, Orbán Viktor pocakjával (bár, az elsőnek és utolsónak lehet valami közük egymáshoz). Egy pazar kínai háborús dráma, elképesztően patetikus, szinte eizensteini nézésekkel, és olyan háborús jelenetekkel, melynek láttán Spielberg biztos elbőgi magát. Egy szimpatikus finn faszi egy észtországi tanyán, nyírfák között forgatott veretes művészetet, kisebb manírokkal, de úgy gondolom, őszintén. Az R igaz börtönfilm, de ilyet láttunk már, nemrég. Az Ésszerű megoldás szórakoztató volt, a vietnami film pedig légies és bájos. Egy jólszituált spanyol néni és egy félidióta lengyel kőműves bizarr madridi éjszakája bunueli és kaurismaki-i pillanatokkal ajándékozott meg, aminek köszönhetően, én végül is az Asszony, zongora nélkül-nek adnám a díjat. (Nem emlékszem már és nem is nézem meg, hogy pontoztam.) A többit pedig felejtsük el. (Versenyen kívül, egyéb szekciókban voltak azért még okosságok, aki látta, látta, aki nem, nem...)

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 9.nap, péntek

2010.04.16. 18:12 efes

Utolsó nap az iskolában. Ilyenkor már csak a legparasztabb tanár írat dogát, általában papírgalacsinokkal dobáljuk egymást, a fiúk az előttük ülő lányok haját huzigálják, a lányok pedig inkább kibámulnak az ablakon. Langymeleg napfény kukucskál velük szembe. Nehéz már odafigyelni bármire, pedig érdemes, hiszen a tananyag az utolsó napra is ír elő magvasságokat. A színek: penészzöld, börtönszürke, lepedőfehér, turkálótarka.

A bőrön is áthatol (Kan door huid heen/Can Go Through Skin), 2008 - A holland Esther Rots filmje egy megerőszakolt nő sajátos öngyógyító terápiájának szocio-horrorisztikus feldolgozása. Egy vadul vágott egotrip a film, egy kitűnő női alakítással (Rifka Lodeizen) a középpontban, szinte követhetetlenül keveredik a múlt valósága a jelen mocskával, és a jövő ígéretével, valamint a bosszú hiábavaló vágyával. De felfogható egyfajta lakásfelújítási oktatófilmnek is. Asanisimasa szerint: 6/10

R, 2010 - A nemrég bemutatott, kitűnő francia Próféta ikerpárja ez a film, a dán Tobias Lindholm és Michael Noer alkotása, mely hasonlóan egy börtönkarrier dokumentarisztikusan hiteles története, csak éppen a végkifejlet más. Itt alapvetően negatív. Ez a film is felfogható akár kézikönyvként, mondjuk: Hogyan éljük túl börtönbüntetésünket? címmel, hiszen aprólékos, és ami a lényeg valósághű részletességgel ismerjük meg a dán börtönök csicskáztatásait, szigorú hierarchiáját, üzleti lehetőségeit, hasonlókat, melyek nagy vonalaiban, gondolom, (de nem akarom igazán tudni), mindenhol a világon ugyanazok. Etnikumok, kulturális és vallási sajátosságok, komfortfokozatok különbözhetnek, de a dolgok mindenütt így mennek. Nekem bejött: 9/10.

Érzelmi pótlék (Surrogate), 2008 - Izraeli minifilm, Tali Shalom Ezer vizsgafilmje, egyfajta furcsa szexterápiáról. Könnyed, kacskaringós, nőies szerkezet, intim és ízléses megközelítés, helyes szereplők, ám ez kis filmecske mindennek ellenére csak tévéfilm. Remény viszont még él: 6/10

Méhviasz (Beeswax), 2009 - Az általam ismeretlen, de menő amerikai függetlenfilmesnek kikiáltott Andrew Bujalski filmje a fesztivál talán legunalmasabb, leghétköznapibb filmje lett, így a végére. Olyan banális, mint lemenni a boltba egy pohár tejfölért. A szemlátomást civil szereplők civil hitelük helyett idétlenül és természetellenesen mozognak a semmilyen szituációban, amibe a rendező kényszeríti őket. Mintha egy igyekvő és akarnok gimnáziumi videoklub-vezető félévi dolgozatát látnánk, én mindenesetre alig bírtam végignézni: 2/10.

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 8.nap, csütörtök

2010.04.15. 18:37 efes

Dühös nap a mai, nemcsak ezért, mert reggel madárfüttyös tavaszban indultam el, és mostanra már megint didergős ősz lett és bőrig áztam, hanem mert a filmek is dühösek voltak ma. Az egyik kínai háborús, a másik afrikai háborús, a harmadik izraeli buszrobbantásos. A negyedik film, az amúgy igencsak érdekesnek ígérkező A tehén sajnos már nem fér bele a mai napba. A színek: fekete-fehér, napszítta sárga, nagy, vérvörös foltokkal, majd kórházzöld és megint csak vérvörös.

Élet és halál városa (Nanjing! Nanjing!/City of Life and Death), 2009 - A kínai Chuan Lu monstre háborús drámája az 1937-es japán-kínai háború egyik fő eseményének, az akkori kínai főváros, Nanking elfoglalásának története, mely 300 ezer kínai áldozatot követelt, a hódító japán katonák számlájára írható rengeteg nemi erőszakon és fosztogatáson kívül. A film elsősorban egy valóban nagyszabású memento az áldozatok emlékének, parádés és a kort és körülményeket messzemenő hitellel megidéző fotografálásban, látványos és tömeg- és háborújelenetekben. Igazi sztorija nincs is a filmnek, néhány főbb karakter tűnik néha elő az események szörnyű és szüntelen áradatából, hogy sorsuk néha összekapcsolódjon, aztán el is szakadjon egymástól. Igen érdekes a film szemléletmódja, hiszen bár nettó kínai alkotásról van szó, a film majdnem közepéig szinte csak japán szót hallunk, a japán agresszor soraiból nézzük az eseményeket, ha kínait látunk, az csak némán szenvedi a történéseket. Lu meglehetősen szenvtelenül ábrázolja Nanking lemészárlását, bízik a képek sokkoló erejében, az majd megteszi a kellő hatást - mi tagadás, igaza van. Példamutató, ahogy az események elszenvedőit ábrázolja: a csatában nincsenek hősök, a jelenetekben a katonák szemében páni félelem és rettegés látszik csak, a film patetikus jelenetei a csata után jönnek el, amikor néhány kínai önfeláldozásában, illetve a film egyik fő japán karakterének filmvégi "gesztusában" szembesülünk azzal, hogy a háborúnak csak áldozatai vannak. Asanisimasa szerint az Élet és halál városa a legjobb háborús filmek közé tartozik, mely nem cicózik méricskéléssel, egyensúlyozással, szerecsenmosdatással, hanem kimondja, a háború en bloc rossz - és nekünk nézőknek, kétségünk sincs efelől: 10/10

White Material, 2009 - A francia Claire Denis második filmje ez az idei Titanicon, azonban itt messze kerülünk a 35 pohár rum csendes melankóliájától. Fekete-Afrika belsejében járunk, egy közelebb meg nem határozott országban, ahol nem túl rózsás a helyzet: felfegyverkezett gyerekhadsereg garázdálkodik, mindenütt vér és káosz. A fehér Maria erről (valamint arról, hogy ő a feketék szemében tulajdonképpen csak "fehér anyag") nem akar tudomást venni, és a közelgő veszély ellenére tovább akar gazdálkodni kávéültetvényén. Isabelle Huppert főszereplésében (és Christopher 'Hegylakó' Lambert közreműködésével) készült film részben szerelmi vallomás az afrikai földhöz (Denis Afrikában nevelkedett) másrészt reális hatásokkal dolgozó politikai dráma, melynek legfontosabb erénye a hitelesség. Huppert kitűnő, Lambert is jobb, mint általában, de az igazi valóságot a fekete szereplők arca, és igazi, szemmel látható nyomora adja ennek a megdöbbentő, szinte dokumentarisztikus hatású drámának. Negatívum a gyatra képminőség és a cselekmény kissé kusza szövése: 7/10

Hét perc a Mennyországban (Sheva dakot be gan eden/Seven Minutes in Heaven), 2008 - Az izraeli Omri Givon filmje 94 perc a képzelet, az emlékek és a vágyak birodalmában, egy szörnyű trauma hatására. Galia (Reymond Amsalem megrázóan hiteles alakításában) súlyosan megsérül, a barátja pedig meghal egy öngyilkos terrorista által végrehajtott buszrobbantásban. A film annak története, hogyan képes a törékeny nő újraépíteni életét, miközben tisztáznia is kell önmaga szerepét tragikus véget ért kapcsolatában, de a jövőre nézve is. Givon lágy vonalakkal, de bravúrosan bonyolított, intim hangulatú, őszinte filmet készített egy Izraelben általánosnak mondható problémáról, nem kevés magyar segédlettel: 7/10.

Dot.com (2007)

2010.04.14. 18:47 efes

Egy nyolcszáz éves, festői portugál falucska lakói alaposan összerúgják a port a hatalmas spanyol multival azon, hogy ki használhassa kizárólagosan a nevet: Aguas Altas. A bájosan ironikus, meleg humorú filmből képet kaphatunk arról, hogyan motiválhatja a mai, vidéki Portugáliát az internet és mennyi esélye lehet arrafelé a globalizációnak…

A falu

A nyolcszáz éves Aguas Altas természetesen egy kitalált település, amit a valóságban Dornes-nak hívnak, valóban olyan csodálatos, mint ahogy e filmben is látható. Lombos erdőkkel borított lankás dombok között megbúvó kis tó partján a zegzugos piciny falu, a kötelező ódon templommal, rengeteg virággal és néhány jóravaló, derék emberrel – maga az édenkert, ha az ember azt a zajos, füstös, nyüzsgő civilizációval állítja szembe. Persze, az ittenieket is megcsapta már a modern kor szele, Pedro, a fess fiatal mérnök éppen azért költözött ide, hogy levezényelje a faluhoz vezető közút megépítését. Nem rajta múlik, hogy az út csak nem készül, ezalatt Pedro, tétlenségében, készített egy weboldalt a falunak: www.aguasaltas.com. A falu persze nem ismeri még fel az internet nyújtotta előnyöket, internet is csupán a falu egyetlen kocsmájában van, amit a polgármester üzemeltet. Mégis ennek az ismeretlen „áldásnak” köszönhető, hogy a falu országszerte híressé válik.

A cég

A falu fiktív neve, ’magas’ esetleg ’nyílt’ víz, összecseng egy nagy spanyol cég (természetesen szintén fiktív) ásványvízmárkájával, ez okozza a film konfliktusát. A cég be akarja perelni a falucskát, hogy weblapjának internetes címében bitorolja a cég termékének fenntartott nevet. A cég, a gátlástalan kapitalisták közismert és emblematikus arroganciájával felszólítja a falucskát, ha nem mond le az aguasaltas.com domainnévről, akkor 500 000 eurónyi kártérítés megfizetésére kötelezik. A kis falu lakói azonban nem hunyászkodnak meg, hanem felveszik a harcot a Góliáttal, sőt, nem kicsit arcátlan leleménnyel, még fordítanak is az ügyön: ők tesznek ajánlatot a cégnek, hogy egy tetemesebb összeg fejében korlátozott időre bérbe adják nekik a vitatott nevet, a falu nevét. A cég a faluba küldi csinos, de éppen a kirúgás előtt álló menedzserét, akinek érkezése a női nem iránt meglehetősen fogékony fiatal portugálok körében élénk érdeklődést vált ki.

A mi kis falunk

Az igazat megvallva, nem kell különösebb operatőri teljesítmény e kis falu ízléses és szívet-lelket melengető ábrázolásához, hiszen olyan a fekvése, hangulata és aurája, hogy azt szinte lehetetlen rosszul fényképezni. Miguel Sales Lopez azonban mégis festményszerűen masszív, gyönyörű totálokban csavarja a betonrengetegben élő kritikus szívét, hegyek, erdők, sima vizű tó, barátságosan mosolygó napsütés, mi kell más? Békés, és ha első látásra nem is, valójában azért barátságos emberek lakják e falut, kinek-kinek megvan a saját bogara, de hát az vesse rájuk az első követ, akinek nincs otthon semmi maszek mániája. Girbegurba utcácskák, rengeteg virág, szinte nulla autós forgalom. Idilli környezet ez egy modern Dávid és Góliát-történethez, melynek nem kétséges a kimenetele.

A civil kurázsi diadala

Talán nem meglepetés, hogy e film kapcsán észbe kaptak a valódi falu, Dornes lakói is, és blogban, információban gazdag, saját weblapban csábítják a turistákat csodás, ám ismeretlen lakóhelyükre. Ebben a kampányban tevékeny részt vállal a Pont.com című film rendezője, Luís Galvalo Teles is, akinek filmje valóban felfogható valamiféle kreatív falusi turizmust népszerűsítő reklámfilmnek. Azonban elsősorban mindenképpen egy pontos és találó, kisrealista látlelet ez a globalizálódó gazdaság valódi természetéről, valamint találó karikatúra a mai Portugália (méretében, népességében, kulturáltságában és Európában betöltött státuszában egyaránt Magyarországnak megfelelő ország) vidéki arcáról, a benne rejlő generációs és kulturális ellentétekről, maradiságról és progresszivitásról. Teles szeretetreméltó karaktereket mutat meg, nem elhallgatva a problémásabb dolgokat sem. Szól a lappangó portugál-spanyol nemzeti ellentétről, a széthúzásról és az egyéni érdekek előtérbe helyezéséről a közössel szemben – akár rólunk, magyarokról is beszélhet. Mindezt nagy humánummal teszi, jó adag latinos romantikával, de bölcs humorral vegyíti ezt a tanulságos és igaz, emberi mesét, melyet legjobban valahová a Miért éppen Alaszka című tévésorozat és Jirí Menzel Én kis falumcímű klasszikus alkotása közé lehet elhelyezni. Asanisimasa szerint: 7/10

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 6.nap, kedd

2010.04.13. 19:58 efes

Hosssszzzzúúú nap volt. Kezdődött éjkékben, folytatódott hófoltokkal tarkított zöldben, majd áttűnt hullaszürkébe, hogy befejeződjön gyertyafényben.

Asszony zongora nélkül (La mujer sin piano/Woman Without Piano), 2009 - A spanyol Javier Rebollo filmje különös ötvözete Aki Kaurismaki minimalista és Luis Bunuel szürrealista indíttatású abszurdjának. Egy középkorú, tisztes és jólszituált nő házasságát különös éjszakai túráin dobja fel, a film egyiket követi nyomon, melynek során egy furcsa lengyel fiatalemberrel járja végig az éjszakai Madrid különböző helyszíneit, miközben rengeteget dohányzik és még több konyakot iszik, és kíváncsian figyeli, ahogy a lengyel végigeszi a madridi éjszaka tipikus ételkínálatát. Vicces beállításokban, olykor dekomponált képekben, jól és pontos jelentéssel megkonstruált zajkörnyezetben, viszonylag kevés párbeszéddel lezavart filmben az átlagos nő szeretet- és törődéséhségének állított oltárt a rendező, amely előtt minden valamirevaló férfinak fejet kell hajtani. Asanisimasa szerint: 9/10

Látogató (Muukalainen/The Visitor), 2008 - Jukka-Pekka Valkeapää versenyfilmje igazi film, tekintve, hogy gyakorlatilag párbeszédek nélkül, néhány odavetett tőmondatban, gondosan megszerkesztett hang- és tárgykörnyezetben, valamint szuperközli makrókkal sűrűn operáló, veretes vizualitással mesél egy egy időtlen és rusztikus történetet. A film amolyan igazi művészfilm, akik ezt pejoratív értelemben szokták használni, azoknak az lesz, akiknek ez egy ígéret egy unikális élményre azoknak pedig ez. Valkeapää erős képekben gondolkozó, és gondolatait elsősorban ezen a módon közölni tudó, a szó jó értelmében vett művész. Ennek megfelelően, nem elsősorban szórakoztatni akar, hanem hatást gyakorolni, megérinteni, gondolatokra sarkallni, így a filmjét sem könnyű nézni, de bizonyos ráhangolodás után már nézeti magát. Ő azt mondja, Murnau és Fritz Lang útját járja, mi azt, hogy Tarkovszkijét és bizonyos értelemben, Tarr Béláét. Szintén 9/10

Metropia 2009 - Ez egy egészen különös, skandináv koprodukcióban készült animáció, Tarik Saleh munkája. Érdemes megnézni, mert (én legalábbis) ilyet még nem láttam, amilyen egészen egyedi, film noirosan expresszív látványvilággal operál a srác... Körülbelül a film feléig azon agyaltam, hogy hogy a francba' csinálta? Az elrajzolt, ufófejű karakterek egytől egyig, mintha valódi lények lennének, még a tekintetük is él. Egészen fantasztikus! A sztori azonban szimpla B-kategóriás disztópikus baromság, unom már az ilyet, de nagyon. Így, bár mondom, kötelező megtekinteni, a tetszési indexem nem több, mint: 5/10

Perzsa macskák (Kasi az gorbehaye irani khabar nadareh/No One Knows About Persian Cats), 2009 - Az iráni Bahman Ghobadi fikciós dokumentumfilmje minden bizonnyal a jövő Iránjának egyik meghatározó kultuszfilmje lesz, hiszen egy olyan kultúráról beszél, amely a jelen pillanatban konkrétan, államilag be van tiltva, és olyan bátor fiatalokról beszél, akik a szó szoros értelmében föld alatt (underground) végzik mániájukat: rockzenét játszanak. Míg azonban nálunk annak idején, hasonló esetben legfeljebb kitiltottak a KISZ-ből, ma, Iránban börtönbe csukják az elvetemült szólógitárost, amellett, hogy a nagyhatalmú imámok is kiátkozzák a bűnös nyugat majmolásáért. A film sztorija laposka, de ez nem igazán lényeges, hiszen megismerhetünk egy csokor teheráni bandát, a raptől a heavy metálig terjedő műfaji spektrumban, egzakt és árulkodó vágóképekkel a mai perzsa főváros mindennapjait illetően. A zenekarok meglepetésszerűen jók, a városképek, ellopott élethelyzetek, szituációk pedig érdekesek. Nader, a menedzser karakterében pedig elementáris komédiást ismerhetünk meg (elnézést kérek, de fogalmam sincs, hogy ő egy fiktív karakter és színész játssza, mert akkor a színész a zseni, ha pedig önmagát alakítja, akkor ő maga). Szórakoztató film volt: 7/10

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 5.nap, hétfő

2010.04.12. 19:08 efes

Egy ilyen, furcsa filmek furcsa fesztiválján a fesztiválozó már kellően belassulva kóvályog, sokszor már csak a harmadik szemével nézi a filmeket, snittek, címek, nevek és hangok keverednek, a kólának kávéíze van, a kávénak meg gyros. A mai nap pirospozsgás foltos babarózsaszínből indul, aztán fakó-otthonos-barna, majd vörös és sárga, de semmiképpen nem narancs.

Nem félünk a farkastól? (Kdopak by se vlka bál/Who Is Afraid of the Wolf), 2008 - Egy igazi, bájos női filmmel állt elő a jelentős hagyományokkal rendelkező cseh filmművészet, Maria Procházková Piroska és farkas-adaptációja a papa és a mama konfliktusának fényében szólal meg, egy cserfes hatéves rezignált szemszögéből. (Engem kicsit félrevitt a cím, mely alapján én a Piroska-mese Albee Nem félünk a farkastól drámájával mixelődik, de a jelek szerint a rendezőkisasszony másképp gondolta a dolgot...) Procházková verziójában a felnőttek konfliktusa csak egy hétköznapi válás, nem olyan pszicho-horror, mint Albeenál. A kislányt azért eléggé megindítja -érthetően-, ez azonban a filmben üde és vicces asszociációkban nyilvánul meg, újfent bizonyítva, a felnőttek világának legélesebb és legbölcsebb kritikusai mindig a gyerekek. Procházková kedves filmje persze a felnőttekhez szól, kicsit ugyan Enyedi Ildikós hangnemben, de mondom, szórakoztatóan. Az asanisimasa egyfős stábja, a kisebb arány- és ütemtévesztések ellenére is megtapsolta: 7/10 A kislány tényleg tündéri.

35 pohár rum (35 rhums/35 Shots of Rum), 2008 - A fejberúgós cím ellenére ez is egy finom női film, kevésbé bájos, mint az előbbi, inkább olyan csajos, teázgatós, csendes beszélgetős. Claire Denis, aki olyan rendezők mellett tanulta asszisztensként a szakmát, mint Jarmusch, Wenders vagy Rivette, lassú ritmusú, de tökéletes arányokkal rendelkező filmet rendezett, mely egy afro-francia család meglehetősen színes kapcsolati és érzelmi hálóját festi fel, a figyelmet elsősorban az érzelmi és lelki folyamatokra irányítva. Ez a film egyetlen célja, így könnyen belátható az is, hogy a nézők köre is elég markánsan körvonalazódik így. Okos és érzékeny, szép film a tiszta és érdekek nélküli szeretetről. Asanisimasa szerint: 7/10

A bűn serege (L’armée du crime/The Army of Crime), 2009 - Robert Guédiguian filmje olyan örmény, spanyol, lengyel, olasz és magyar származású férfiakról szól, akikre a második világháború vége óta egész Franciaország büszke és saját mártírjainak tekinti. Valós események korrekt és izgalmas feldolgozása ez, egy amúgy formai szempontból semmi különös trüvájt fel nem vonultató, hagyományos eszközökkel operáló történelmi drámában. Az arra érzékenyek viszont jó, ha tudják, a film szereplői közül sokan zsidó származással is bírnak, sőt, horribile dictu, kommunisták, több alkalommal az Internacionálé is megszólal - mégis nekik kell tapsolnunk. Ez van, ezt a békát le kell nyelniük, a franciák ilyenek. Megható és/vagy dühítő film: 8/10

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 4.nap, vasárnap

2010.04.11. 18:49 efes

Rothadó barnás-zöld, majd szivárvány.

Van Diemen-föld (Van Diemen’s Land), 2009 - Az ausztrál Jonathan auf der Heide (micsoda szép ausztrál név!) komoly előtanulmányok után, egyfajta ausztrál honfoglalás-mítoszt mesél el e filmben, persze, fehér szemszögből. Lecke: Ausztráliát, illetve annak egy piciny részét (Van Diemen-föld=Tasmánia) kezdetben börtönként használta a brit birodalom, a későbbi kontinens-országot pedig tulajdonképpen szökött fegyencek alapították. (Gondolom, ezért az elméletért ott lent ugyanúgy füles jár, mint a downunder-ért.) A német nevű rendező eképpen (dicséretes önkritikával) egy fegyenc-trupp szökését meséli el, egy tasmániai (Van Diemen-földi) börtöntáborból a tasmán vadonban valahova, amit a szökevények szabadságnak sejtenek. (Spoiler!) Jim Jarmusch Down by Law-ját idéző képeken gázol a csapat a gyorsan lezavart szabadulási jelenet után az állandó esőtől rothadó, lucsogó őserdőben, étel híján. A szökevények aztán gyorsan el is tévednek, és túlélési reményeik rohamosan csökkennek, hamarosan a legvégső lehetőséget is kimerítik, egymás ellen fordulnak, a másikban nem vetélytársat, hanem ennivaló húst látva. A film az egyetlen túlélő visszaemlékezései alapján készült, akit minden elképzelhetetlen és embertelen tortúra ellenére ugyanabban a táborban akasztanak fel végül, ahonnan az elején megszökött. Hajrá Ausztrália, hajrá ausztrálok. A film maga tehát tulajdonképpen egy exodus története, csak éppen sehonnan sehová, pontosabban, a pokolból a pokolba. Minimalista eszközök, pontos, és szuggesztív színészi alakítások, Mel Gibson Passióját idéző eredeti, korabeli (gael és természetesen táj-angol) nyelvhasználat jellemzik a filmet. Maga az egész tortúra, amit a szökevények, egyre fogyó létszámban megjárnak, szintén valamiféle fordított keresztútnak tűnik. (A szintén ausztrál!) Gibson filmjével ellentétben, a szenvedés és a brutalitás (emberevés!, gyilkosságok!) nincsenek pornografikus részletességgel megmutatva, auf der Heide kifejezetten szemérmes, érdekes (?) módon, a filmje ebből a szempontból mégsem hatástalan. Az utolsó jelenetekig kifejezetten érdekes a film, noha alig történik benne valami a küszködésen és a sorozatos gyilkosságokon kívül, csak a végén merül fel bennem egy kérdés, olvasva inzerten az egyetlen túlélő sorsát: akkor meg mi végre kellett nekem ezt az egészet végignéznem? Meg olyanok, hogy: Mivé válik a rabságban élő ember a szabad élet reményében? Meddig tart az ember, a hit és az értelem? Hát, nincs sok remény e film szerint. Asanisimasa szerint: 6/10

Vergődés (Choi voi/Adrift), 2009 - A vietnami Chuyen Bui Thac filmje, hogy is mondjam csak, nagyon édes. Egy friss házas taxisofőr éjszaka aludni szeretne, amit az ifjú és gyönyörű feleség buddhista nyugalommal vesz tudomásul, csak aztán úgy dönt van élet a házasságon kívül is. A taxisofőr azonban nem ússza meg a szexet, egy kakasfuttató apa elől menekülő fürdésmániás tinédzserlány személyében. Életképszerű történetmozaikokból, tűndési és naiv eleganciával összeállított elbűvölő film, röpke lábfétisizmussal, a kortárs vietnami lakberendezés különböző kollekcióival és remek vietnami rockzenével fűszerezve. Könnyed, törékeny, bájos és mégis rejtelmes film, imádtam: 8/10

Hátralévő életed első napja (Le premier jour du reste de ta vie/The First Day of the Rest of Your Life), 2008 - Igazi családmozi a francia Rémi Bezancon filmje, a "családom és más állatfajták" típusú csoportképekből. Az efféle filmek egy dolgon állnak vagy buknak: az alkotók képesek-e kellő öniróniával és humorral, valamint kellő memóriával visszatekinteni saját családjuk eseményeire. Ha igen, működik, ha nem, művi, erőltetett és hazug lesz, tehát nem működik. Bezancon egy naplóra alapoz, tehát a memória adott, humora is van, öniróniája is, így ez a film is működik. Főszerepben egy család áll, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, de valami bibi mindog van - ezért kell filmet csinálni. Persze, valaki meg is fog halni, hiszen ez az élet rendje, valaki pedig születni, hiszen ez is. Sírunk, de inkább vigadunk. Kifejezetten szórakoztató, habkönnyű, de mégis értelmes, tanulságos és okos mozi, a közönség is sokat nevetett és nagyon meg is tapsolta. Az asanisimasa hasonlóképpen: 8/10

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 3.nap, szombat

2010.04.10. 20:49 efes

Szürke, piros pöttyökkel.

Elly története (Darbareye Elly/About Elly), 2009 - "Negyedik nagyjátékfilmjében a tehetséges iráni író-rendező, Asghar Farhadi az iráni társadalom szerves részét képező szemfényvesztés-kultúrára (értsd: a társasági élet sajátos formuláira) világít rá egy felső-középosztálybeli teherániakból álló társaság tragikusan végződő tengerparti kirándulásáról szóló izgalmas drámával." - kezdi ismertetőjét a hivatalos Titanic-oldal, amivel nagyjából egyet is érthetünk, kivéve az 'izgalmas' jelzőt. E jelző jelentéséről ugyanis nekünk itt, a bűnös nyugaton egészen más fogalmaink vannak. Szegény (és gyönyörű) Elly története körülbelül annyira izgalmas, mint egy hétközépi Barátok között-epizód, tehát igencsak lomhán impulzív. A vaskos melodramatikus felhangok is inkább a szappanoperás felhangokat támasztják alá, ám ezektől a film cseppet sem válik érdektelenné. Miképpen a tőlünk délebbre pozicionálható identitású népek sem az IKEA pasztelljeit részesítik előnyben népi kultúrájuk színeiben, úgy a történetmesélés érzelmi intenzitása is lényegesen nagyobb amplitúdóval rezeg. E filmben is villognak a szemek, csillognak a fogak, mindenki három kézzel gesztikulál, és pörög, mint a búgócsiga. Emellett és ezzel együtt pedig betekintést nyerhetünk egy meglehetősen zárt társadalom egyik szegmensébe, megleshetjük, hogyan él az egyik legdühödtebben iszlám állam viszonylag liberálisnak tekinthető társadalmi rétege. A dráma egy nő eltűnése, amely szép lassan bomlik ki a bonyolult szituációban, ez szépen végig van vezetve, de mint az mondtam, nem fogunk közben levegőt kapkodni az izgalomtól. Bár némi hitchcocki hatás azért érezhető Farhadi cselekményszövésében, azért ez csak olyan vasárnap délutáni, jóllakott suspenze. De amúgy szép embereket nézhetünk, furcsa szokásokkal, rítusokkal, hazugságokkal. Ha valaki elmenne Iránba, csak úgy, ott lenni egy picit, annak az illúziónak megteremtéséhez tökéletes ez a film. Drámának pedig majdnem, csak kriminek alig. Asanisimasa tetszési mutatója: 6/10

Ésszerű megoldás (Det enda rationella/A Rational Solution, 2009 - A svéd Jörgen Bergmark középkorú szerelmi négyszögű háromszöge egy remekbeszabott tragikomédia, mely talán sehol máshol nem készülhetett volna el, mint Svédországban. Ahhoz, hogy tökéletesen hitelesnek higgyünk el egy olyan szituációt, melyben két ötvenes, nagyrészt munkáskörnyezetben élő, vidéki pár gyerekek, sok hosszú év után úgy dönt, hogy egy fellángoló ötlet miatt párt cserélnek, és összeköltözve próbaházasságot tartanak úgy, hogy az újonnan létrejött két pár egyike szerelmes egymásba, a másik nem. És nem is pár. Amúgy a film a megöntözött öntöző dramaturgiai sémájának egyfajta szabad remake-e, melyben egy házassági tanácsadó házasságának apokaliptikus felbomlásának lehetünk tanúi. Bergmark, kiváló színészeinek segítségével (bár a skandináv színészek masszív pszichológiai alaposságú játéka úgy tűnik, pont olyan nemzeti sztereotípia, minthogy minden svéd szőke - persze, hogy nem mindegyik, csak 100-ból 99) egy meglepő téma valóban bölcs, okos humorú feldolgozását adja, néhány szép pillanattal, és egy parádés befejezéssel. 8/10 - pedig végig négy, ötvenes átlagember abajgását nézzük, messze nem térdcsapkodós, hanem amolyan heherészős nevetgélés közepette. A végén könnycseppmorzsolgatás.

Aratás (Mai tian/Wheat), 2009 - A kínai He Ping Az ég és föld harcosai után maradt helyben, a pompás látványvilággal és a sajátos humorú, hagyományos kínai színjátszással operáló történelmi drámánál. Az Aratás két katonaszökevény története, akik közül az egyik mániákusan szeretne hazatérni falujába az aratás idejére, de közben az ellenség városába téved, ahol -mivel a férfiak éppen abba a háborúba mentek, ahonnan hősünk szökik- az asszonyok vannak hatalmon. Ez alkalommal viszonylag kevés harcjelenetet láthatunk, a történet hangsúlya most azon van, hogy mit élnek át azok, akik a harc hátországában élnek. Kissé kusza elbeszélőmodorban, de végül is teljességében feláll a mese, mely olyan szép, mint amilyeneket az efféle kínai mesefilémektől megszokhatunk. Precízen kivizelezett, pompás képek folynak egymásba, gyönyörű emberek szerepelnek, csak azt az idiótát untam már nagyon, aki az egész filmen meztelen seggel rohangált végig, miközben hülye képeket vágott. Ezt a kínai humort nem fogom megszokni sohasem, de ettől függetlenül, maga a film nekem tetszett. Persze, nem hibátlan alkotás, cselekményszövésében akadnak üresjáratok, meg hát azt akár soványkának is jellemezhetnénk, de azért ezt a műfajt -a történelmi drámát- ma ott, Kínában csinálják a legeredetibb és talán legszínvonalasabb módon. 6/10

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 2.nap, péntek

2010.04.09. 20:11 efes

Hát, a második nap már jóval szürkébb lett:

Revans (Revanche), 2008 - Az osztrák Götz Spielmann Oscar-jelölt filmje túlnyomó részben úgy néz ki, mint egy a kritikusok által nagyjából jól sikerültnek kikiáltott, de itthon 10 ezres nézettséggel a mozikból néhány hét után eltűnő, tipikus magyar dráma. Sanyarú sorsok az élet pereméről, mintha krimi, de mégsem, ballada, dráma, komorság. Ettől persze, még lehetne jó film is, a Revans is majdnem az, de hogy igazán üssön a ballada, nem tömör. Hosszú a film, de nagyon. Ráadásul elkezdődik, mint egy windowsos gyári backscreen, majd folytatódik egy epizódként a Két férfi, egy eset-típusú német szociokrimiből: előre kurvák, gengszterek. A kurva ukrán és kokós, a gengszter piti, a strici nagymenő, ez megy át egy félresikerült Bóni és Kleide-sztoriba, ami az alsóstájer ingoványban landol, mint egy osztrák németre fordított Móricz-novella, mely azonban olyan nagyon komoly akar lenni, hogy közben a nagy igyekezet tudattalanul gonosz viccekkel szórja teli a szűkszavú bonyodalmat. Oszthatjuk a főszerepeket is, Gáspár Tiborra, Györgyi Annára, Rezes Juditra, Hirtling Istvánra, aki látta a filmet, az könnyen beazonosíthatja, mikor kire gondolok. Persze, nincs baj az eredeti színészekkel, hiteles és átélt alakítást nyújtanak, csupán arról van szó, hogy ezt a filmet mi itt már annyira ismerjük, hogy már nem nagyon van kedvünk nézni. De így azt is értjük, hogy mi lehetett az, ami az Oscar-jelölőket megragadta. Mondjuk, Hitchcockot én e filmmel kapcsolatban inkább békén hagynám, szuszpenzről szó sincs, minthogy thrillerről se, egy meglehetősen kacskaringósan felvezetett bosszúfilmet látunk, melyen azért Spielmann tud egy olyat csavarni, amely indokolttá teszi a film címét, és elég jól el is magyarázza azt, hogy miért revans az a bosszú. A végére így csak összejön egy pici katarzis is ezáltal, én is csak azért finnyáskodok, mert ilyen marketinggel akár az Utolsó idők, de főleg a Varga Katalin balladája is eljuthatott volna oda, ahol ez a film járt. Asanisimasa szerint: 7/10

Egy éjszaka a klubban (Un soir au club/One Night in the Club), 2009 - Én szeretem a jazzt, van néhány ezer lemezem Duke Ellingtontól Charlie Parkeren, Coltrane-en, Miles Davisen át Thelonius Monkig, Mingusig, nem kihagyva a fehéreket, Stan Getzt, Mulligant, Chet Bakert, de ezen a filmen majdnem halálra untam magam. Pedig maga a jazz, mint zene a film egyik főszereplője, kvázi a főszereplő eccervót zongorista, olyan Keith Jarrettbe bújt Bill Evansosan tolja, és ezzel nincs is baj. Azzal már inkább, ahogyan ő és a többi szereplő végigszenvelgi a filmet, amely hálistennek, csak egyetlen éjszaka története. A hajdani jazzongorista egy vidéki kiküldetésen leragad egy vidéki jazzklubban, ahol újra fogylul ejtik démonai, az alkohol, a fekete-fehér billenytúk, no meg a szép tulajnő, aki énekesnő is. Szóval, a filmben a pasi küzd a démonaival, szól a jazz, küzd a démonaival, mint Boguslaw Linda a fázós eszkimó asszonnyal, szól a jazz, megtörténik a tragédia, szól a jazz, zongorista homlokába hulló fürtökkel bűvöli a zongizongorát, szól a jazz. Sajnos, a film unalmas közhelygyűjtemény egy mára periférikussá vált műfaj fogalomköréből. All That Jazz, persze. Én tudom mit akarsz mondani, de NEM JÖN ÁT. Nekem is alig, aki meg élből nem szereti a műfajt, annak még ennyire sem. 3/10, legfeljebb. Pedig a rendező szimpatikus, pocakos bácsi: Jean Achache. Filmje viszont nem több egy midlife crisison túli nosztalgikus melódiánál. És azt is inkább csak hallgatnám. Nézni rossz.

Suttogás a szélben (Sirta la gal ba/Whisper with the Wind), 2009 - Az előbbi uncsi mélabút a végére friss hegyi szellő fújta el, Insallah. Shahram Alidi iraki filmje az iraki kurdok szomorú sorsát dolgozza fel egészen sajátos, fantáziadús és sablonmentes képi világgal. A filmet egyszerre hatja át valami naiv báj, néhol mélységes szomorúsággal, néhol vad dühvel, néhol furcsa, majdnem szürreális humorral keverve, de a mélyben, mégis nyilvánvalóan egy kortárs kurd nemzeti filmeposz megteremtésének igényével. Mam Baldar, a táskarádiós postás és a kurd Tilos Rádió a gonosz irakiak ellen. Érdekes film, nem ragozom túl, nézze meg, aki nem látta: 8/10

17.Titanic Filmfesztivál, 2010. - 1.nap, csütörtök

2010.04.08. 19:35 efes

Menedék (Le Refuge), 2009 - Ez a film Francois Ozon "Halál-trilógiájánk" befejező része, stílusosan egy gyermek születése körüli bonyodalmakat meséli el. Felvonul Ozon világának legtöbb szegmense, van családi botrány, tengerpart, heroin, sőt, heroinos terhesség, terhesszex, homoszexuális pár, s mindez a megszokott szellős, elegáns, laza szerkezetben, mely viszont olyan stabil, mint a gránit magja, atomi szinten. Ozon csinálja ma a legszebb és legvilágosabb filmeket a világon, úgy, hogy témaválasztásában is meredek témákhoz nyúl, aki ismeri őt, tudja ezt, aki nem, az magára vessen (követ, hamut, tök mindegy). Nincs szó divatról, nincs szó (ál)művészkedésről, sem műmájerkedésről, csakis az élet legnagyobb dolgairól. Én imádom a filmjeit, ezt is. Asanisimasa szerint: 7/10

Szabadíts meg a gonosztól (Fri os fra det ond), 2009 - Dán brutália, avagy minden, amit az elvakult nacionalizmustól fűtött idegengyűlöletről tudni akarsz, de sosem merted megkérdezni. Sőt, egyáltalán elképzelni. Ole Bornedal remekműve Sam Peckinpah '71-es Szalmakutyák-jára hajaz picit, de nem remake. Minden ízében eredeti műről van szó, amelynek minden pillanata aktuális és hiteles. Bornedal forgatókönyve majdnem tökéletes, s bár a közepétől sejteni lehet a végkifejletet, az annyira brutális, hogy nem merjük elhinni. Mi nézők itt nem vagyunk dánok, de Bornedal melkasunkat böködő horgas mutatóujja nyomán egyre mélyebben süllyedünk a karosszékbe, és szégyeljük magunkat márcsak azért is, mert embernek születtünk. És igaza van! Ilyenek vagyunk, mint amit ez a dán faszi ábrázol - tessék csak kinézni az utcára. Közben még ki is röhög, s mi vele röhögünk, magunkon. Persze, a végén már csak a süket, béna, merev, halotti csend, talán a távolban csicseregnek valami madarak... Atomerős, velőtrázóan igazságos mozi ez, az Ádám almái nyomdokán. Rögtön az elején toljak be egy tízest? Nincs más választásom, ez az: 10/10

Búgócsiga (Volcsok/Wolfy), 2009 - És akkor ezzel mit kezdjek? Ha van olyan stílusirányzat, hogy lírai brutalizmus, akkor ez az orosz film annak csúcsa. Pedig Vaszilij Szigarev csak egy kislányról és anyukájáról mesél, az egész filmben összesen, minden jelenéssel együtt nem szerepel 15-nél több ember, 95%-ban csak a kislány és az anyja. Azonban őket az emberi létezés legtávolabbi peremvidékeire űzi számon (saját színpadi drámájában, melyből ezt az első filmjét is készítette), hogy mindezt varázsos, meseszerű képekben mutassa meg. Alekszej Arszentyev operatőr egészen odáig megy, hogy a hányást is úgy mutatja meg, mint amire vita nélkül jár a Michelin-csillag. És nem esztétizál, nem "gyönyörködtet" öncélúan, hanem csupán megteremt egy egészen egyedi, bűvős, de rothadt, lepusztult, sivár és lelketlen atmoszférát, amiben két lényegi szereplője él (ameddig tud). Mintha Nick Cave írná Björk életrajzát, és ezt emeljük a köbre. A társadalom peremén élő véglények szinte embertelen életéről még senki nem csinált ilyen gyönyörűséges filmet, mely viszont úgy vág gyomron, mint az ötliteres uborkásüvegben, csavarlazítóval gerjesztett denaturált szesz, egy slukkra. Szorokin "szívecskés" világa ehhez képes Disneyworld. Amit pedig Yana Troyanova (az anya szerepében) művel itt magával, testi és lelki értelemben, az a maximális lecsupaszítás - hát, ilyet nem sűrűn látni. Fix Oscaros alakítás, ha a hamburgerzabáló túlparti zsüri végig bírna ülni egy ilyen pacekba menő, őserejű filmet. Püff, még egy tízes! Mi lesz még itt? 10/10

süti beállítások módosítása