asanisimasa

Tom Hooper HBO-gyártotta filmje egyrészt valós történetet mesél el, ergo nincs ok megkérdőjelezni valóságtartalmát, másrészt tézisfilm, mely azt vizsgálja, érvényes lehet-e a kereszténység legfőbb hitelve, a megbocsátás akkor, amikor maga a Sátán menyasszonya ül velünk szemben.

Lord Longford valóban megjárta ezt a poklot, melybe Mira Hindley, a hetvenes évek első felének Angliájában egyes számú közellenségnek számító többszörös gyermekgyilkos kényszerítette a hívő katolikus főrangot. A film, köszönhetően az eset nagy publikációjának és Lord Longford ismertségének, nem tartalmaz váratlan fordulatokat, de erre Hooper rendezése nem is törekszik. megelégszik azzal, hogy a lehető legnagyobb történelmi hűségben rekonstruálja az ügyet, Longford kampányát, melyre két igen elképesztő színész áll a rendelkezésére: Jim Broadbent jogosan kapott BAFTA-díjat a megbocsátó lord megformálásáért, de Samantha Morton is képes titkokkal és rejtélyekkel felruházni Mira Hindley valóban ördögi személyiségét. Kettejük játéka valóban képes plasztikussá, valódi kérdéssé tenni a keresztényi dilemmát, hogy meg lehet-e bocsátani egy olyan elvetemült bűnözőnek, aki ártatlan és számára ismeretlen gyermekeket gyilkolt meg kíméletlen és embertelen kegyetlenséggel. A dilemma a néző számára nem annyira elgondolkodtató, hanem inkább dogma, szószékről a nyájhoz intézett szentencia, amelyre csak annyit mondhat, hogy ámen. Még akkor is, ha nem gyakorló keresztény, bár a lord keresztényi érvei vajmi kevés hatással vannak Hindley véréért üvöltő tömegekre, ahogy ezt a film is mutatja, de ennél többet nem is kezd vele. Így a film a hitben erőseket megerősíti, de az ellenkezőket meggyőzni nem tudja, hiszen érvei a keresztény tanítás sulykolásán alapulnak, melyek -mint azt a történelem számtalan példája mutatja- rájuk már régen nem hatnak. Ájtatos papduma! - felkiáltással söprik le a filmet az asztalról, Lord Longforddal és amúgy felemelő ügyével egyetemben. Ez ellen, ellenük, e film azonban semmit nem tesz, így nem is több mint egy katolikus, keresztény reklámfilm. Annak viszont tökéletesen megfelel. Asanisimasa: 6/10

Dario Argento, a műfaj pápája ebben a legutóbbi filmjében már egy gyalázatosan elfáradt, roskatag és rozoga pápa benyomását kelti. Pedig akár működhetne e film afféle műfaji kódexként is, hiszen itt van szinte az összes jellemző Argento-motívum: egy szemlátomást védelemre szoruló lány érkezik meg a városba, taxiba száll és zuhog az eső. Vannak decens társasági események, van opera, van divatbemutató show. És ami miatt gyaníthatóan a giallo (vagyis a jellemzően olasz, gótikus, szégyenlősen erotikus és szégyentelenül véres horror) rajongói rajongnak, láthatunk sikoltozó jó nőket, és szörnyülködhetünk a különféle halálnemekben: megint látunk üvegkupolába zuhanást, majd szétkenődést a makulátlan márványon, sok-sok késes gyikicselést, szurkálódást, és van kalapács az arcba is, természetesen jó adag olasz nap érlelte paradicsomkonzerv felhasználásával. Ezek a műfaji jegyek azonban e filmnél már szinte alig észrevehetően állnak össze valamiféle művészi látomás koncepciójába.

Adrien Brody (Oscar-díjának hitelével súlyosbítva) is beszállt a kult-bizniszbe, részben az ő produkciója is e film, melyben főszerepet is vállalt, ám végül is éppen ez lett a film egyik legnagyobb melléfogása. Az általa formált búvalbaszott képű, szplínes zsaru inkább valami karikatúra csupán, egyetlen igazi gesztusa, mondata nincs. De ez az egész nyomozós szál is alaposan félreviszi a filmet, még ha esetleg izgalmasan meg is lenne írva, de itt csupán klisé van klisére dobálva. A csajok rendben vannak, bár tényleg csak sikoltozniuk kell, vetkőzniük nem, azt a sok paradicsomot pedig nyilván felfogják valami új biopakolásnak a bőrük eljövendő szépségének érdekében. A gonosz, az viszont baromi gáz. Konkrétan felsírtam röhögtömben, amikor Argento először meg merte mutatni ábrázatát: mintha John Rambót látnánk utolsó bevetése utáni húsz évnyi kemény alkoholizálástól felpuffadt arccal és köszvényes mozgással. (Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ezt is le kell írnom: szegény, szegény Stallone!) Szóval, inkább szánalmas, mint ijesztő a fazon, de ez végül is érvényes az egész filmre is. Szánalmas, nem pedig ijesztő. Asanisimasa: 3/10. Ja, csak mondom, aki nem tudná: a giallo olaszul sárgát jelent, utalva az olcsó könyvek puha borítójára. De sárgává válik az ember bőre bizonyos májkárosodások tüneteként is.

Az Akvárium tökéletesen lényegtelen, hogy hol játszódik, a filmben nevesített Essexben, Frankfurt-Külsőn, Krakkóban, de játszódhat akár Káposztásmegyeren is. Panelgettó van mindenhol, s akik ezeket az emberi életre alkalmatlan betonból készült embertárolókat lakják, gyakorlatilag ugyanazok az emberek. Itt, ebben a filmben csak annyiban különböznek a többitől, hogy angolul beszélnek. Ezenkívül ugyanaz a szemét ömlik a nap 18 órájában szóló tévéből, ugyanaz az alkohol rendezi az itt élők életét romba, és ugyanazok az álmok lódítják őket át a holnapba mindenütt.

Andrea Arnold, aki előző, Red Road című szintén erősen szociografikus filmjével már nagy európai filmes reménységnek lett kikiáltva, ebből az olcsó pia- és junk food-szagú masszából egy 15 éves lányt ragadott ki filmjének hőséül. Mia számára gyakorlatilag egyetlen dolog létezik, a hiphop tánc. Asszem, ezt az "ide ugrok, odaugrok, figurázok a kezemmel, pörgök a padlón, majd bemerevedek valami vicces pózba" táncot nevezik hiphoptáncnak, de végül is mindegy ez. Annyiból érdekes, hogy ez megy szinte állandóan az MTV-n, s Mia innen lesi le a mutogatós feka danszerek mozdulatait. Állítólag tehetséges, bár amennyire én meg tudom ítélni, szegény lánynak ritmusérzéke sincs, és ízületei is elég macskásak. De legalább táncol, a húga fel sem áll a tévé elől, anyja meg el sem tud odáig menni, mert már a konyhában merev részegre issza magát. Valahogy mégis belép a képbe egy pasas. Connor (Michael Fassbender, aki kicsit hízott már az Éhség óta) legalább dolgozik: biztonságiőr a helyi barkácsáruházban. Ő kavarja meg a filmben a szart, amit itt most nem ecsetelnék tovább.

A film tehát Mia filmje, akinek alaposan szar az élete. Katie Jarvis alakítja életszerű természetességgel a lányt, aki minden energiáját összeszedve megpróbál valahogyan kitörni kilátástalan sorsából, talán nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy ez nem jár túl sok sikerrel. A filmbéli végkifejletet csak az odáig vezető szartengerhez mérve lehet pozitívnak értelmezni, amúgy erősen úgy tűnik, ez csak a cseberből vederbe lépés tipikus esete. Megrendítő a film, mint ahogy megrendítő eseményeket szerintem mindenki talál a saját életében, saját környezetében is, így legfeljebb e filmmel annyival vagyunk előrébb, hogy saját, vagy ismerőseink, rokonaink problémáját látjuk a vászonra kivetülni. Ez, így megfogalmazva talán pontosabban körberajzolható, s így megragadható - ez egy igen komoly erény. Más kérdés, hogy e filmet is csupán néhány száz néző fogja megnézni, és biztosan nem azok, akikről és akikhez szól. De legalább mi, finnyás ízlésű értelmiségi pöcsök talán tisztában leszünk azzal, mi járhat ezeknek a csajoknak fejecskéjében, milyen lehet életük, milyenek az álmaik... Végül is ez is van olyan érdekes, mint az ötméteres kecskemacskák nemi élete, vagy még inkább az alkonyatban puszizkodó vámpírok, amiknek/akiknek a vérmes rajongóival e film szereplői valószínűleg igen jelentős átfedésben vannak. Nem tudom másként értékelni e filmet, mint egy szociálpszichológiai virtuális emberkertet, amely igen plasztikus színészi alakítások segítségével mutatja be a fogyasztói társadalom egy igen széles, ám igen rejtőző életmódú rétegét, ahol az élet egyetlen pozitív szeletét a rózsaszín álmok jelentik, melyek azonban a sors kíméletlenségével, idejekorán szállnak el üres lufiként a semmibe. No Future. Asanisimasa: 8/10.

Mindig nyilvánvaló volt, hogy kis hazánkban rengeteg tehetség megy tönkre a belterjes érvényesülési lehetőségek miatt. Hogy ez Ballai Tóth Rolanddal véletlenül se legyen így, íme vadonatúj, remekbe szabott kisfilmje (via relativelabor via moziba:be), amit az asanisimasa is ajánl mindenkinek szeretettel:

Megmondom őszintén, komolyan kíváncsi voltam, mit tud Peter Jackson, ha emberekről, az emberi lélek mélységeiről és más dimenzióiról kell mesélnie, nem pedig hobbitokról, tündékről, sétáló fákról, nagy majmokról és kis szörnyekről. Az 1996-os Törjön ki a frász! című joggal elfeledett vígjáték óta nem forgatott ún. normális, hús-vér emberekről szóló filmet. A Komfortos mennyországról előzetesen annyit lehetett tudni, hogy egy bizonyos Alice Sebold bestsellere alapján készült, de a "komoly irodalmi" és "díjnyertes" jelzőkkel azért bánjunk csínján, ezek ma már legtöbbször a marketing eszközei, valós nívót csak a minimum emberöltővel ezelőtt alapítottaknak (Goncourt, Nobel, Kossuth, stb.) szabad tulajdonítani. Ettől függetlenül, Sebold kisasszony regénye még lehet akár jó is, nem tudom, nem olvastam. A belőle készült filmet láttam, arról írok.

Nos, a Komfortos mennyország története sem az a földhöz ragadt minimál-sztori, de lélek, illetve pontosabban, lelkizés az van benne rendesen. Ki is találtam egy külön műfajt neki: sentimysthriller, vagyis szentimentális, misztikus thriller. Kicsit pikírten fogalmazva ez az elnevezés legalább olyan rémes, mint amit takar, de azért a valóság tán nem ilyen kegyetlen. Mindenesetre, vastagon leányregény ez, kössük fel a gatyát. Susie Salmont 14 éves korában meggyilkolják, ám ő a mennyország és a való világ között, egyfajta purgatóriumban ragad, ahonnan még pontosan észleli a való világban történteket, de ő az ottaniaknak már nem létezik, halott. Susie meséli el az egész történetét, kényelmes, komfortos nézőpontjából adódóan teljes egészében, az első szerelmétől kezdve a meggyilkolásáig vezető úton keresztül a családjának ezutáni széthullásán, majd újra egymásra találásán át a végső igazságszolgáltatásig.

A félhomályos tinivámpírhistóriák hisztériái után (-ban?) óvatosan kell kezelni minden halálközeli élményt, mely a filmvásznakon feltűnik és tinédzser főszereplője van. A Komfortos mennyország azért ha sokkal nem is, de egyetlen fokkal azért jobb film, mint a Twilight 1-2. Pedig még vámpírok sincsenek benne, csak egy látszólag boldog család, egy gonosz bácsi és egy ártatlan leányzó. Hogy mégse legyen az egész olyan banális, hétköznapi gyerekgyilkosságos ügy, jó adag transzcendeciát csempész a történetbe az akár ötletesnek is ítélhető narráció. Azonban a mennyekből (vagy purgatóriumból, tök mindegy) elmesélt filmet lehetetlen a jó ízlésű, átlagosan művelt nézőnek fejfájás nélkül abszolválni, az már a priori egyértelmű, hogy ennek a vége csak valami émelyítő giccs lehet, hiszen ha valaki mesél és már halott, akkor ott valami nagyon nem stimmel. A halál után nemhogy mesélni, de egész egyszerűen semmit sem tudunk csinálni, ott csak a nagy, büdös, sötét semmi van. Előtte persze, ott a fény, meg az alagút, meg a többi izé, ez azonban ne tévesszen meg senkit sem. Hinni persze lehet abban, hogy langymeleg napsütésben fogunk majd ott futkározni a tarka virágos mező élénkzöld füvén, ez a dolog komor valóságán azonban vajmi keveset változtat. Ettől kezdve hazugság, önbecsapás ez az egész. (Ha tévedek, akkor meg jól jártam...) Romantikus lányregény ez, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Addig viszont tán tényleg jó lehet, míg valóban nincs közünk a valósághoz, és boldog, egészséges 14 éves lányok vagyunk. Csak akkor azt nem értem, mindek kellett azt a gonosz bácsit idekeverni...

Peter Jackson itt még annyit sem számít színészeire, mint a Gyűrűk urában, pedig mára már Mark Wahlberg is egy jó közepes színész, ha kiugrót nem is nyújt, de hibázni se hibázik nagyot; Rachel Weisz, Stanley Tucci és Susan Sarandon pedig egyenesen kitűnő színészek, ám itt csak arra kellettek, hogy figurák legyenek abban az óriási álomfolyamban, amit Jackson fékezhetetlen agyvelejében indukált e hamvas leánytörténet. Susan szerepében a bájos Saoirse Ronan pedig úgy álmélkodja végig kerek szemekkel a filmet, ahogyan gyaníthatóan a hasonló korú és nemű célközönség. Álmélkodni pediglen van mit.

Már a film első jelenetei is szemkápráztatóan színesek, pedig itt még csak a szokásos kertvárosi életérzésbe diszponálódunk, amint azonban a film negyede-harmada táján szegény Susie pórul jár, elszabadul a pokol mennyország. Jacksonnak és vizuális effektező stábjának az álomjellegű szekvenciák még viszonylag jól is sikerültek, azok a képsorok valóban álomhatásúak, mind tér-, mind időkezelésükben, a purgatóriumos, mennyországos jelenetek azonban kimerítik a csöpögős giccs büntetőjogi fogalmát. Elképesztő színorgia a digitális színalkotás teljes sokmilliárdos spektrumában, elysiumi mezők, tarka virágos rétek, langymeleg napsütés, pillangók. Mint minden szemkápráztatás, ez is fárasztó lesz nagyon gyorsan, illetve akinek ez bejön, az még többet és még többet akar belőle. Azonban a valóságban élünk, amelynek határai vannak, hamar elfogynak a színek, de az ötletek is, hogy milyen lehet az, ami nincs. Valahogyan a filmet is be kell fejezni, hiszen egészen a legvégéig a gonosz bácsit nem fenyegeti semmi. A megoldás fatális, a Jehova tanúi által osztogatott füzetekben lehet olvasni efféléket. Jackson az emberi élet rejtélyéhez, az élet és halál mibenlétéhez e filmmel nem tudott semmi különöset hozzátenni, a film tanulsága nem terjed túl az "addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik", illetve "a végzet mindekit elér" örökbecsű, de ismert közhelyein. Látványközpontú, a tinilányszívek halállal kacérkodó romantikájára ácsingózó giccsmozi ez, melynek a váza egy gyermekgyilkosságos thriller, rendhagyó befejezéssel, amelynek drámaisága viszont éppen a mondat első tagmondatában leírtakkal van alaposan elkenve. Így marad a cukormázas halálromantika, ezúttal vámpírok nélkül, de azért némileg igényesebb kivitelben. Asanisimasa szerint a film: 5/10.

Az itt nemrég emlegetett Eden Lake-jellegű, européer minimál-thrillerek sorába tartozik ez a francia-román remekmű is. 77 perc jeges, libabőrőző, de végletesen valósághű rémálom. Míg azonban az Eden Lake valamiféle társadalomkritikai mázzal bevont horrornak találtatott, az Ők című filmre akár a 12-es karikát is ki lehetne tenni, a láttatott vér- és brutalitásmennyiség miatt, (spoiler!) ha éppen ennek a korosztályos besorolásnak nem lenne a filmre nézve súlyos összecsengése. Az azonban mindenképpen tény, Csipkerózsika meséjével több véres jelenetet táplálunk bele gyermekünk pszichéjébe, mint amit itt látunk, bár az is igaz, hogy amit nem látunk, az viszont nagyon komoly horror. Terror. Terror-horror. A film zsenialitása éppen ez, hogy úgy döfi hasba a nézőt egy tompavégű cölöppel, hogy az ebből konkrétan semmit nem lát, csak érez. Ehhez a szimpla, de tökéletes effekthez még annak a hitelesítő bizonyítványnak a film elején és végén is gondosan sulykolt igazolása sem kell, mely azt közli a nézővel, hogy amiről ez a film mesél, az a valóságban is megtörtént események hű rekonstrukciója.

A sztori egyszerű, mint a százas szög, de mint sok példa mellett e film is kiválóan jelzi, egy jó thrillerhez messze nem kell tolsztoji mesefolyam. Itt az van, hogy egy Bukarest-környéki erdő közepén álló romantikusan lepukkant villában él egy helyes francia pár, a fiú ír, a lány tanít. Egy nap - bár a kötelező bajlós előjelekkel felvezetve - egy mélabúsan elköltött vacsora után a pár nyugovóra tér. A lány azonban az éj közepén felriad, valami gyanús neszt hall... Ennyi, itt szabadul a pokol, hogy aztán a film végén a gonosz kis ördögök vigyorogva csapják ránk azt a rohadt nagy kaput. Hogy kik vagy mik okozták a zajt, s hogy mi a film végkifejlete, az maradjon a film titka - a maximális szuszpenziós hatás eléréséhez javasolt a filmet este, egyedül, otthon megnézni. :D

David Moreau és Xavier Palud, a film írói és rendezői mertek szakítani azzal a klisével, hogy Románia-horror-Dracula, és inkább egy újsághírből kiindulva alkottak egy egyedi végkicsengésű sztorit, mely azonban minden ízében tipikus thriller. Ehhez csupán egy tökéletes helyszín kellett, valamint két olyan színész, akik hitelesen tudnak rémülten sikoltozni és nem félnek sötétben rohangálni, úgy, hogy a nézők eközben azt lássák, hogy baromira rettegnek. Ez színésztanoda első osztály, de nem is kell ennél több (sőt, ha ennél többet vinnének bele a játékba, az már e műfajhoz sok is lenne). Valamint jó ritmusérzék kell, hogy a néző a szereplőkkel együtt legyen belehajszolva az explicit őrületbe, itt nincs hiba ebben sem. Ütős darab ez, annyi szent, és a végén sem nyúl senki le érted, hogy felsegítsen. A valóság fájdalmas. Asanisimasa szerint e film: 9/10

Werner Herzoggal együtt én sem láttam Abel Ferrara '92-es filmjét, de legalábbis nem emlékszem rá. Viszont nem is hiszem, hogy a művészetben (mint olyanban) is érvényes a lizsébéli sakk-szabály: ami fekszik, nyugszik. Persze, az igénytelen, csakis a döglött kutyáról történő plusz bőr lehúzására apelláló remake-ek engem is dühítenek, de ezt a mocskos zsaru-sztorit mi, Wernerrel és Nicolasszal azért elég rendesen odatettük. Werner megrendezte, Nick eljátszotta, én pedig megnéztem. Persze, egyértemű az alapszituáció: Werner, ezúttal profi filmesként csak pénzt keres ezzel a projekttel következő filozófikus ökoterrorista dokumentumfilmjéhez; Nicolas Cage a fő ludas a projektben, ő az egyik producer és nyilván ő akarta eljátszani Harvey Keitel állítólag kultikus szerepét. Cage színész, akinek ráadásul utóbbi időkben nem nagyon megy. Azonban, aki egy színésznek szemére hányja, hogy el szeretne játszani egy szerepet, annak halvány lila segédfogalma nincs a filmről és a színészetről. Most akkor tényleg, Sir Olivier Hamletje után ne játsszon senki Hamletet? Mi van akkor például Szmoktunovszkijéval, hogy messzebb ne menjek? Egy szerep azért van, hogy a színész eljátssza, punkt um. Nicolas Cage ráadásul itt olyan mocskos zsaru, olyan cinikus szocio- és pszichopata, hogy öröm nézni. Nincs apelláta, már csak ezért az alakításért érdemes volt ezt a filmet megcsinálni.

Herzog meg beszélhet, amit akar, amúgy sem ez az első hülyeség, amit hosszú pályáján lenyilatkozott - ezt a filmet igazi német precizitással forgatta le, s ez letagadhatatlan tény. Ha akarom, ez szakmailag talán eddigi legjobb filmje, semmi öncélú művészieskedés, semmi allűr, minden jelenet minden képe, minden hang és minden mozdulat a helyén van és mind kizárólag az elmesélendő sztorit szolgálja. Takkra két órányi, szinte végig sűrű, fojtó, meleg és nedves mozi, mint a helyszín fülledt klímája. Néhány egészen zseniális és őrült jelenet, melyekre még az ilyenekben profi Tarantino is csettintene: pl. Cage gyógyszertári jelenete, az idősek otthonában a két öregasszonnyal történő "bájcsevej", vagy a nagy beszívási jelenet a fekete főgengszterrel.

Cage elemi erejű alakításán túl, igen ügyesen, ötletesen és sémakerülően oldja meg Herzog a politoxikomán narkózis okozta delírium jeleneteit, akkor nyilván hánytam is volna, ha a szokásos eltorzuló, elhomályosodó efekteket kellett volna néznem, elég sokat, tekintve hogy Terrence McDonagh hadnagy (Cage) végig be van szívva, minta zállat. És nem arra a leülős-révedősre, hanem a túlpörgős-agresszíveskedősre. Ennek megfelelően a film sem lassú, áradó ritmusú, hanem szikrázó, őrült és vad. Szóval, lehet kultusz Abel Ferrara (tényleg, ki ez az Abel Ferrara ma?), de ez a film is rendben van ám. Mintegy mellesleg, az írók között ott díszeleg Ferrara és a másik eredeti író, Zoe Lund neve is. Ennyit a lopkodásról, nyúlásokról és az idióta nyilatkozatokról. Ez a film  az asanisimasa szerint 8/10.

Arra, amire Francis Coppolának 18 év és egy jó nagy halom pénz kellett, s amire Scorsese-nek egy életpálya sem volt elég, azt két fiatal hongkongi rendező, Andrew Lau (Wai Keung Lau) és Alan Mak (Siu Fai Mak) két év alatt lezavarta. Ráadásul közel hasonló eredménnyel, mint az agyonsztárolt hollywoodi kollégáik: részletgazdag, árnyalt és pontos képet festettek az adott társadalom bűnözői és bűnüldözői alvilágának összefonódásáról. Nem véletlenül nyúlta le Scorsese e trilógia első darabját Tégla című filmjéhez, mellyel nagy nehezen csak sikerült az annyira áhított Oscart kicsencselnie magának. A Szigorúan piszkos ügyek-trilógia (1, 2, 3, wiki) nem véletlenül vált gyűjtők becses darabjává, nyugodtan kezelhetjük úgy, hogy ez a hongkongi Keresztapa. Főleg, hogy Hon Samot, a kis köpcös triád-főnököt alakító Eric Tsang legalább olyan nimbuszal rendelkezik a hongkongi filmiparban, mint a hollywoodiban Marlon Brando, anno.

A két valódi fő karaktert, az innen oda beépülő Chant és az onnan ide betéglázódó Laut is hasonló óriások alakítják: Tony Leung és Andy Lau abszolút sztárok, nem kell őket Al Pacinóhoz és Andy Garciához hasonlítgatni, tökéletesen megállnak ők a saját lábukon a néhány milliárdos ázsiai filmpiacon. S ami a fő, játékuk a legkényesebb nyugati ízlést is kielégíti, a karakterépítés mélypszichológiáját illetően, itt nincs szükség az akrobatikus kardforgatásra és harcművészeti tudásra, melyet e színészek készségszinten tudnak amúgy, és amelyekkel elsősorban ismertek Ázsia-szerte. Mi itt, Európában főleg Wong Kar-Wai filmjeiből ismerhetjük őket, no és Andy Laut az elképesztő Repülő tőrök klánjából.

A szövevényes történet alapjait mindenki ismeri Scorsese Téglájából, ám ez csak a felszín kapirgálása. Chan és Lau története ennél lényegesen bonyolultabb, nem mellesleg a hongkongi triádok komplex üzleti tevékenységébe is alapos betekintést nyerünk, melyet thai, tajvani és kínai kollégáikkal folytatnak, a rendőrség szíves figyelmével. Rengeteg mellékkarakter lövi egymást halomra a három részben, közepesen fontos karakterek tűnnek fel s majd el, ahogyan egy igazi, nagylélegzetű bűn-eposzban az kell is. Az alkotók ráadásul egyáltalán nem könnyítik meg a nézők dolgát, eszeveszett tempóban váltogatják a történet idősíkjait, flashbackeket flashforwardok követnek, ritkán vagyunk azonban a jó öreg jelenben is. Félve jegyzem meg, talán elég lett volna az ósdi lineáris narratíva is, de végül is, így legalább van még egy ok az újranézéshez. Meg hát kevertem is néha a sok ázsiai karaktert, de azért a főbb alakok mindig megvoltak. Egy szóval, mindezekkel együtt, nagy élmény volt ez az igencsak esztétikusan fényképezett triádia, egy igazi és valódi gengszter-mítosz, amely az asanisimasa szerint, így en bloc, a fura fináléval és a harmadik rész vicces díványozásával együtt is masszívan 8/10.

P.s.: Érdekes magyar vonatkozása is van a második résznek, két gyönyörű betétdal is magyar nyelven szólal meg a filmben, magyar kórus énekli, a zenét Kwong Wing Chan, a szöveget viszont bizonyos Gabor Gombai írta. Nem hiába, a Kodály név még mindig jelent valamit Ázsiában... :)

Két nagyformátumú egyéniség kapcsolatáról filmet forgatni hálás feladat, hiszen ha a film nem sikerül a várakozásnak megfelelően, a közönség természetes pletykaéhsége még bőven „elviszi a hátán” a filmet. Jan Kounen új filmjében (Coco Chanel & Igor Stravinsky) azonban nem bíz semmit a közönségre, s fogyasztásra készen tálalja a híres divattervező és a zeneszerző szerelmi történetét, „koppanós” tanulsággal.

Csínján a fikcióval

Az életrajzi filmek egyik fontos és jellemző műfaji sajátossága, hogy viszonylag kevéssé tűrik a szabad ötletektől vezérelt feldolgozást. Még bizonyos formai lelemények ugyan beleférnek, azonban túl szabadon kezelni a tényeket nem lehet, ez –némileg függve az adott figura nézői elfogadottságától– könnyen válhat ki heves elutasítást, hiszen egy ismert személyiség élettörténete általában tényszerűen közismert. A film csupán mozgóképes illusztrációja annak a változó mértékű ismerethalmaznak, ami a közönségben előzetesen megvan, így az életrajzi film, mint műfaj közelebb áll a dokumentumfilmhez, mint bármi más fikciós filmműfajhoz, kivitelezésében azonban ennek egyáltalán nem szabad meglátszania. Ha filmünk két olyan személyiség összefonódó sorsával foglalkozik, mint a híres divattervező Coco Chanel, illetve a nem kevésbé híres zeneszerző, Igor Stravinsky szerelmével, két dologban már előzetesen biztosak lehetünk: választékosan elegáns kosztümökben, lakásenteriőrökben gyönyörködhetünk és sok zene, valószínűleg sok Stravinsky-szerzemény szól majd a képek alatt. Ez utóbbi jelentheti ugyan azt is, hogy a történet nem feltétlenül lesz amolyan szerelmesfilmesen-édesbúsan romantikus, mint azt elvárhatnók, de a vad szenvedélyek előre borítékolhatók. Nos, a filmhez maga Karl Lagerfeld, a Chanel divatház agya kreált néhány új ruhamodellt, továbbá kölcsönzött pár eredeti Chanel-kosztümöt és kiegészítőt is, így ezekkel nincs is hiba. A Tavaszi áldozat mára klasszikus taktusait is hallhatjuk a filmben sokszor.

A rendező

Jan Kounen, a neve finnes hangzásától függetlenül eleddig kizárólag francia filmeket készített, melyek közül említésre méltó a Vincent Cassel és Juliette Lewis főszereplésével készült acid-western, a Blueberry-A fejvadász, vagy első filmje a Dobermann című, mára bizonyos körökben igencsak elismert techno-akciófilmje. Mindkét film markánsan pszichedelikus felhangokkal fogalmazott meg egy durva, kíméletetlen és agresszív világot, melyben a szép, mint esztétikai kategória igencsak eltorzult formában jelenik csak meg. Aztán történhetett valami a rendezővel, mondjuk felnőtt, és két, nálunk be nem mutatott film után elkészítette Coco és Igor szerelmi románcát, ahol az előzőektől gyökeresen más értelmezést kap a ’szép’. Ismerve persze Stravinsky zenéjét, valakinek ez is velőtrázó élmény lesz…

A tavaszi áldozat

A híres zenemű (és balett) 1913-as párizsi bemutatóján konkrétan kiverte a biztosítékot a művelt és elkényeztetett francia úri közönségnél, Stravinksy elementáris, barbár és őserejű zenéje miszlikbe szaggatta a közönség fülében még visszhangzó későromantikus dallamokat. A trauma szinte utcai harcokat eredményezett a Champs-Elysées-n. Ez volt talán a kultúra legutolsó aranykora, amikor még születtek olyan művek, melyek ekkora erővel voltak képesek hatni a nézőre. Óriási bukás volt a Tavaszi áldozat ősbemutatója, de itt figyelt fel az éppen szárnyát bontogató Coco Chanel a zabolázatlan orosz zeneszerzőre. 1920-ban, már gazdag és befolyásos személyiségként már bátran ajánlhatta fel az orosz forradalom elől menekülő, családjával fillérekből élő Stravinskynak vidéki kastélyát. A nagylelkű felajánlás hátterében azonban más is volt…

Coco és Igor

Coco Chanel figurája ma mintha divatban lenne, nemrég Audrey Tatou alakította francia filmen ifjúkori alakját, Shirley MacLaine az idős és Barbora Bobulova a fiatal Cocót egy amerikai TV-filmen. Azonban most, e filmben, Anna Mouglalis hozza a legmarkánsabb, legszuggesztívebb és vélhetően, talán a leghitelesebb Coco Chanelt. Törékeny, mégis sudár tartású, elegáns mozgású, királyi alak, minden gesztusából árad az önbizalom, az erő és a függetlenség. Kétség sem merülhet fel, hogy egy ilyen nő a világon mindent elérhetett akkor, és elérhet most is. Az orosz zeneszerzőt a skandináv film egyik ismert arca, Mads Mikkelsen alakítja, elfojtott, mélyben fortyogó indulatokkal, de talán a zeneszerző zabolázatlan zsenialitását nem tudja közvetíteni a kellő intenzitással. Hiteles, igazi orosz anyácska viszont Yelena Morozova Stravinskynéként. Kounen két Tavaszi áldozat (a bukó premier, és a már befutott sztár ’20-as évekbéli) előadása közé kifeszítve meséli el Coco és Igor szerelmének olykor merészen pikáns jelenetekben is megmutatott történetét, melynek végül kissé banális tanulsága az, hogy „két dudás nem fér meg egy csárdában”. Emellett, az egyszer Stravinsky által simán lebutikosnőzött Chanel figurája is lényegesen dominánsabb partnerénél, így inkább őt csodáljuk, míg Stravinsky a háttérben zongorál. Kissé aránytalan hangsúlyok ellenére, azonban végül is szép film ez, Mouglalis alakítása miatt pedig kifejezetten nézendő. Asansismasa szerint: 6/10

Az Éli könyve tulajdonképpen egy színtiszta western, mely egy elképzelt, globális világégés után játszódik. Egy magányos hős vándorol nyugatra, mert ez a küldetése - ennél alapabb amerikai nemzeti toposz kevés van, ez maga az amerikai életérzés, ez motiválta tulajdonképpen az Amerikai Egyesült Államok létrejöttét. A Nyugatra vándorló hős zsebében mindig ott volt a Biblia is, az igazát fegyverrel védte meg, így ebben semmi újat nem hoz a Hughes-testvérek filmje, de nem is kell ennek így lennie, hiszen azt sem várja senki, hogy az ismert mese végén a gonosz boszorka jóllakottan, hortyogva elaludjon. Vicces kedvű mesélőknél egyszer-egyszer ugyan előfordulhat ez is, de a Jancsi és Juliska-mese vége legtöbbször mindig az, hogy a boszorkára rácsapódik a kemence ajtaja. Ennek így van értelme, másképp ennek, de a belőle csinált viccnek sincs. Az amerikai népmesék nyugatra vándorló, szíve felett Bibliát, övén Coltot hordó hősének pedig az az értelme, hogy Nyugatra menjen és elvigye a túlsó óceán partjára a keresztény angolszász kultúrát. A poszt-apokaliptikus tematikában pedig nem is értem, milyen újdonsággal lehetne előállni, hiszen ha poszt vagyunk az apokalipszisben, akkor egész egyszerűen nem létezik más, mint az ismert emberi kultúra romhalmaza, az ismert flóra és fauna rothadó maradványai, a felborult ökoszisztéma által megváltozott meteorológiai viszonyoknak köszönhetően elsivatagosodás és/vagy elmocsarasodás és/vagy eljegesedés. Így nincs más lehetőség, mint ezeket alkalmazni posztapokaliptikus mesénk környezetéül. Felesleges felemlegetni a Mad Maxet, a Postást meg a többi atomvillanás utáni fantáziát, ha a Földön világégés törne ki, ez látszana, ami az Éli könyve című filmben is, meg a többiben is, nem más.

Az Éli könyvében vallásháború pusztította el az emberiség nagy részét. Oszama bin Laden után, a rohamosan fogyó kőolajkészlet kapcsán nem nehéz ilyesmire asszociálni, így a film ezen felvetése reálisabb, mint szeretnénk. Tévéhíradókban láttunk már Bibliákat égető tálibokat is, de az emberi kultúrákban ősidők óta fordulnak elő önpusztító tendenciák, így az sem kifogásolható e filmben, hogy miért tűntek el a Bibliák mind egy szálig a Földről. (Ráadásul itt meglehetősen szellemesen van e kérdés bonyolítva, spoiler: csak a Braille-írású változat maradt fenn, hiszen ezt csak a vakok tudják elolvasni).

Éli (Denzel Washington) szinte vak hittel viszi végig küldetését ebben a tartalmatlannak semmiképpen nem mondható apokaliptikus keresztény-westernben, melynek vallásos hittel telített áhítatát a látványos akciójelenetekkel és izgalmasan, fordulatosan vezetett cselekménnyel ügyesen transzformálják az alkotók a nézők az erre nem éppen fogékony részének igényeihez is. Keresztény szempontból, gondolom, komolyan megérintheti a nézőt Éli küldetése, hiszen gyönyörűen, közérthetően beszél a film olyan fennkölt dolgokról, mint a hit és a Szent Könyv lettlényege, de a materialistáknak sem kell szánakozó mosollyal, fitymálva elfordulniuk, hiszen az utolsó jelenetben számukra is érvényes módon kerül minden az őt megillető helyére. Az eddig is érdekes alkotásokkal előálló rendező-ikerpár most is ügyesen egyensúlyoz a kommersz szórakoztatás és a mélyebb tartalom megfogalmazása között, e filmmel azonban a társadalmi témák, misztikus krimik után most egy kicsit filozófikusabb irányba kalandoztak el. Ezzel ugyan a nézők egy rétegét kissé elijesztették, de vélhetően egy másikat ugyanekkor megszólítottak, így filmjüket mindenképpen sikernek könyvelhetik el. Az asanisimasa is bírta ezt a filmet (7/10), talán picit jobban is mint a távolról hasonló tematikájú The Road címűt, mely szintén mostanában van terítéken.

Az elsősorban forgatókönyvíróként tevékenykedő spanyol Joaquín Oristrell első játékfilmjében valami egész furcsa műfaji kalandra vállakozott: a Tudat alatt egy tudománytörténeti ihletettségű, frivol és olykor pikáns komédia, melyet felületesen könnyen letévéjátékozhatunk ugyan, de alaposabban szemlélve igen meglepő pozitívumokat is felfedezhetünk benne.

Kicsit ijesztő ugyan az a manír, amellyel Oristell a múlt századelőn játszódó történetet képileg kívánja hitelessé tenni. A némafilmeket idéző kimaszkolások és a jeleneteket elválasztó "kifutó filmszalag-effektek" egy hetvenes években készült tévéjátékban is meglehetősen ciki alkalmazásnak tűntek, efféléket legfeljebb a videóbubus Kovács apuka alkalmaz manapság Balázska osztálykirándulásáról készített házi videófilmjének összeállításánál, amivel sikert is csak legfeljebb az osztály előtt történő levetítésével arat. Mozifilmen legutoljára talán Menzel bácsi mesélt ilyen modorban bizonyos kurblit tekergető mesés férfiakról, de az ott tematikusan a helyén volt, és hát Oristellnek sincs meg az a bája, mint Menzelnek.

Oristell tulajdonképpen a kor divatjának megfelelő freudiánus elveket követve mesél el egy szerelmi sokszög történetét, az adekvát szexuálpszichológiai utalások és következtetések meghozatalával, kulcsjelenetben, magának Freud doktornak "cameójával". A film hangvételét pontosan jelzi az egyik jelenet, melyben egy orvosi konferencián felszólaló Alzheimer doktor elfelejti előadásának szövegét. Luis Tosar, Bardem mellett a másik vezető spanyol színész az egyik, Alex Brendemühl a másik férfi főszerepben óriási ferencjóska-szakálban pompázva játszik intellektuális seggrepacsit, melyben négy pszichiátriai eset különös sorsán közvetve hullik le a lepel saját magánéletük meglepő titkairól. Oristell a történetet, a jelzett vizuális modoroskodás mellett, ügyesen, a fordulatokat meglepően tálalva meséli el, így a film, a vicces és szórakoztató színészi alakításokkal az asanisimasa szerint: 6/10. Vasárnap délutánra épp a megfelelő választás, a gyomrot nem fekszi meg, de a könnyed szórakoztatás sem megy az agyunkra.

Werner Herzog, a német rendező, aki képes lett volna az amazónai őserdőbe operaházat építeni (Fitzcarraldo), ismét dzsungelben tapicskol. Ezúttal magát Batmant szívatja meg alaposan, bár meg kell vallani, Christian Bale keményen állja a sarat. Herzog ismét kedvenc témáját boncolgatja, a főhősét egy számára idegen környezetbe pottyantja és megnézi, mihez kezd most. Szerintem gyerekkorában legtöbbet azzal szórakozott, hogy hangyákat, bogarakat potyogtatott vízbe, tűzbe, mindegy hová, ahol azoknak biztos nem jó, és nézegette őket. Később filmjeiben ugyanezzel szórakozik, csak már emberekkel.

Ezúttal a laoszi dzsungelbe dobja le Dieter Denglert, a német származású amerikai pilótát. 1965-ben járunk, a vietnami háború kezdetén, Dengler hadnagyot (Bale) egy titkos akcióban lelövik, és rövidesen a Vietkong amerikai Vietnamos-filmekből jól ismert dzsungelbéli bambuszbörtöneinek egyikében találjuk, néhány már évek óta ott sínylődő amerikai, vagy amerika-barát rab társaságában. Ebben a pillanatban el is felejthetjük a Rambo- és Missing in Action-filmek dramaturgiáját, nincs Stallone, és nincs Chuck Norris, hanem csak a lucsok, az izzasztó és fullasztó zöld pokol, egy csomó érthetetlen nyelven kiabáló csenevész, de életveszélyesen pszichopata őr, és van a szenvedés. Herzogot ez érdekli, mi történik a rabokkal, hogyan élik túl, hogyan esznek, amikor nincs mit enniük, hogyan fosnak be a nadrágjukba, hogyan alszanak kalodába zárva, ilyenek, effélék. A menekülés képei is inkább valamiféle profán, túlélésért járt keresztút stációi, mint egy akciódús menekülés. Kvázi Pillangó 2. Bale nagyot alakít, szerintem, ezt a faszit nagyon durván kell alázni rendezőileg, és akkor zseniális teljesítményre képes, de nagyon jók a partnerei is: Steve Zahn és Jeremy Davies. Meglepetésként hathat, hogy Herzog még humort is képes ebbe a kétórányi kínszenvedésbe belecsempészni, bár ez a humor inkább az a fajta groteszk és nagyon fanyar humor, amivel például Vonnegut beszél a háborúról. A végletesen lesoványodott rabok az állandó éhségtől már lassan megbomló agyából kígyóznak elő olykor meglehetősen bornírt beszólások, a börtönben élhető nyomorúságos élet pedig már annyira elképzelhetetlenül embertelen, hogy már szinte abszurdként nevetséges. Hol tárolnák a rabok a szökésre eltett rizst, mint az állandóan náluk hordott kézi-WC aljában...

Herzog nem moralizál azon, hogy mi értelme a háborúnak, mit keresnek ezek az emberek ott, ahol semmi keresnivalójuk, ezt a kérdést elintézi azzal, hogy Dengler hadnagy pilóta és repülni akart, s az volt ennek a legegyszerűbb módja, hogy beállt a seregbe. De ha már ott van, ahová került, mit kell megtennie, hogy viszonylag emberként kerülhessen ki belőle. Hát, sok mindent. Tanulság ezen kívül nem nagyon van, a film mégis kifejezetten érdekes addig, míg Dengler meg nem menekül. Nem moralizál, nem sugall és nem manipulál, mint az egy poszttal ezelőtti Éhség című film, csupán beavatja a nézőt, egy mozifilmtől maximálisan elvárható mértékben, milyen lehet ellenséges terülten elveszve lenni egy embertelen dzsungelben. Aztán jön a kötelező csillagsávos farok, ami az eddig stabilan tartott 7 pontot jól lehúzza 5/10-re, már az asanisimasa szerint. Ha nem lett volna a végén örömujjongás és zászlólengetés, ha Herzog lett volna annyira karakán, hogy elvágja a filmet ott, amikor úgy tűnik, hogy Dengler esetleg megmenekülhet...

Az égszínkékszemű hajdani amerikai filmsztárral megegyező nevű feketebőrű videoművész (Steve McQueen) ebben a brutális filmballadában állított emléket az északír terrorista, Bobby Sands halálos éhségsztrájkjának. A szenvedés, az önként vállalt öngyötrés még sohasem jelent meg vásznon ilyen esztétikai minőségben, mint itt, beleértve Mel Gibson Passióját is. A lázadó tiltakozásként ürülékkel bemázolt börtöncella falai, a húgyban és hányásban erjedő ételmaradékok, a fekélyes testű csonttá soványodott éhségsztrájkolók McQueen képein szinte gyönyörűnek látszanak. A film szinte végig a szenvedés és megaláz(tat)ás erősen provokatív képeire épül, szinte alig van párbeszéd a filmben, így nyugodtan fel is foghatjuk Passió 2-nek is, főleg, hogy Mel Gibson produkciós cége áll e film mögött is. A vitákat gerjesztő morális és erkölcsi tartalom, a Passióhoz hasonlatosan, szinte elveszik ebben a szenvedés-pornográfiában, illetve a hatásvadász képeknek köszönhetően erősen sarkítva jelenik meg. Visszafogottabb vizualitással és a politikai, érzelmi és lelki motivációk hátterének alaposabb kidolgozásával, az asanisimasa szerint, lényegesen több lenne ez a film 5/10-nél, így azonban inkább csak a perverz szadisták és mazochisták érdeklődésére számíthat, mint az egészséges, normális emberekére. (Másodközlés, először itt.)

Ha a bibliai áthallásos, klasszikus nyomozós krimi-thrillereket nézzük, akkor a Hetedik jelenti kb. a csúcsot, ez a Horsemen (van egy másik, egy ausztrál Horseman, ami 2008-ban készült, na azt akartam megnézni, de ezt sikerült, így jártam), Jonas Akerlund rendezése és Michael Bay produkciója valahol a középmezőny aljában helyezkedik el, valahol a Dr.Csont és NCIS, CSI, stb. sorozatok idevágó részei között, azoknál e film csupán látványvilágának jóval igényesebb kidolgozottságában különbözik. Gyakorlatilag rögtön az elején képbe kerülünk, amikor konstatáljuk a gyűrött képű Breslin törvényszéki fognyomszakértő (Mennyi ilyen foglalkozás van! Csak azt nem értem, ha szakértek orvosi témában, akkor nyomozhatok is?), Dennis Quaid által elővezetett karakterének széthulló családját, szemlátomást zakkant nagyfiát, aki reggelihez vallásos műsort hallgat; már közepes thriller-műveltségű nézők is vágják, hogy a fiú biztos sáros lesz/volt valamiben. nem tévednek, ám a film e spoileres infó ismerete nélkül is rögtön az elején ki van herélve. A film harmadánál, amikor megcsípik Kristint (a tipikus ázsiai horrorfejű Ziyi Zhang), már tuti biztos, hogy egy tinihorrorba oltott biblikus trancsír-thriller van a terítéken, különösebb megfejtendő titkok nélkül. Ettől kezdve csak a különböző gyilkosságmódokban gyönyörködhetünk vagy szörnyülködhetünk, ahogyan szubkulturális szocializációnk engedi.

Akerlund meg sem erőlteti magát, hogy bármiféle titkot csempésszen a műbe, ráadásul a nyilvánvalót még jól a néző szájába is csócsálja, ellentételezésül csupán a tényleg skandináv minőségű, a borzalmas témája ellenére mégis esztétikus kivitelű képi világot tudja kínálni. Ez, mondjuk, egynek elmegy, de egy valóban izgalmas, netalán gondolatokat, asszociációkat is ébresztő, kultúrtörténeti és bibliai áthallásokkal gazdagon teletűzdelt, amolyan mirelit zöldborsókkal a nézők gerincén gurigázó thrillerhez édeskevés. Asanisimasa szerint ez 4/10.

Alejandro Amenábar isteni (de mindenképpen Földön kívüli) perspektívából tart nekünk nagyelőadást a tudomány nagyszerűségéről, és ezzel szoros összefüggésben, a bigott vallásosság borzalmairól ebben az Agóra című filmben, nekünk, porbafingóknak, a legteljesebb okulásunkra és ámulásunkra. Ezen felül, kétszer levetkőzteti Rachel Weiszt, sajnos azon nyomban el is kapja a kamerát, hogy rendesen megcsodálhassuk, bemutatja a Google Earth History-verzióját, melyen sajnos csak az i.sz. IV. századbéli Alexandria van még feldolgozva, ám az (mintegy 75 millió dollárból) igen komoly részletességgel, sőt, az összes lakosával, rabszolgájával és ideiglenesen ott állomásozó római katonájával egyetemben. Az élő szereplők természetesen mozgásban is láthatóak, olykor igen viccesen (Einstein óta mi is tudjuk, hogy Isten komoly humorérzékkel rendelkezik), hangyabolyként a tökéletes káoszban össze-vissza szaladgálva. Nagyjából ennyi is a film.

Rachel Weisz Hypatiát, a csillagászati és matematikai kísérleteiről ismert alexandriai filozófust alakítja e filmben, amely hozzávetőleges történelmi hűségben mutatja be életét, harcát és halálát, olyan jelentős események említése mellett, mint a híres alexandriai könyvtár feldúlása, vagy az első nagy keresztény bedurvulás/felbuzdulás következményeiként, több pogány- és zsidóellenes pogrom. Azt mondja Amenábar, hogy Hypatia jóval Kepler előtt már kitalálta, hogy a Föld elliptikus pályán kering a nap körül, miközben az utca emberei még jónéhány száz évig csak azon vitatkoztak, hogy korong vagy négyszög alakú lap a Föld. Tök jó, az viszont már baj, hogy ez a filmen úgy látszik, hogy Weisz úgy sétálgat a bolygópályamodellek között, mintha gardróbszobájában lenne: mit vegyek ma fel, a pöttyös toppot, vagy a csillagocskás blúzt? És komolyan ő nyújtja még a legösszetettebb alakítást. A film többi szereplőjénél a karakterformálás kimerül nagyon gonosz, nagyon csodálkozó és nagyon semmilyen nézések előadásából, természetesen, egy szereplő csak egyfajta nézést hajt végre a filmben, hogy ne keveredjenek. Ez akár lehet egy optimális rendezői instrukció eredménye is, hiszen tömegjelenetekben bővelkedik a film, melyek ugyan látványosak, de tényleg nem lehet bennük megállapítani, hogy a sok leples alakból ki pogány, ki zsidó és ki keresztény. Még jó, hogy a római katonák vörös köpenye mindig kirí a tömegből...

Amenábar, a jónéhány visszafogott, szolid és valóban drámai filmje után vélhetően megszédült a rászakadt szekérderéknyi pénztől, és képeskönyvet csinált film helyett, mely ugyan tényleg látványos, a Ben Hur korában annak méltó versenytársa is lehetett volna, de ezenkívül csupán néhány odavetett szentenciát rág szánkba a tudomány fenségességéről és a kereszténység sajátosan értelmezett gondolatszabadságáról. Keresztény témákra gerjedő nézők persze biztos jól felháborodnak a filmen, joggal, mert Amenábar nem kíméli a vallást. Mi, semlegesek viszont ezen kissé bosszankodhatunk, mert ezt a provokációt nem kellően összefogottan, igencsak "billegő" indokokkal, érvekkel, meglehetősen egyoldalú megközelítésben vezeti elő, ami bizony unalmas. De az érintettek talán el tudnak vele vitatkozgatni... A film narrációjáról, cselekményszervezéséről még ennyi jót sem tudok elmondani, így az asanisimasa legfeljebb 4/10 ponttal tudja jutalmazni ezt a látványos kudarcot.