asanisimasa

Semmi köze nincs Csehovhoz a(z egyik) dél-koreai filmguru, Kim Ji-woon Két nővér című pszicho-hoho-horrorának, maximum annyi, hogy a Három, illet Két nővér egyaránt lassú. De míg Csehov művébe a tizenkilencedik század vidéki orosz dácsáinak szplínjét, az értelmes élet iránt való vágyakozás pre-egzisztencialista életképét szokták általában belerendezni értő színházcsinálók, addig Kim Ji-woon történetének középpontjában egyetlen tragédia áll, s filmjében ennek ok-okozati összefüggéseit próbálja feltárni. Erőfeszítése sikeres, bár a film műfaji megjelőlésére kattanó, esetlegesen a nyugati zombi-bőrpofa-freddykrueger-féle tinihorrorokat fogyasztó rétegek ezt végig fogják unatkozni, mert gyakorlatilag alig van benne vér, ami van, az csak pacsmagolás a (számukra) megszokott gyomorba-csákány-kiömlő belek undorodó röhejéhez képest, ráadásul itt az efféléknél elvárt kretén humor is hiánycikk.

Egyáltalán, a Két nővér tökéletesen humortalan alkotás, de ez nem jelenti azt, hogy sótlan és savanyú. A nézőt gondolkodó felnőttként kezeli, nem ad szájába előre jól megcsócsált, megemésztett falatokat, sőt még a fogásokat is sorrendjükben összekeverve tálalja fel. Figyelmet vár el, cserébe intellektuális borzongást és kalandos kirakójátékot kínál. Valamint sok-sok szépséget, meglehetősen meghökkentő módon, egy horrorfilmben. Négyszereplős kamaradráma ez, jórészt csendben. Csak az ódon ház padlóján surranó mezítelen talpacskák neszeznek balról jobbra, majd valaki más puha mamuszban csoszog át a szobán jobbról balra. Olykor ajtó nyikordul csendesen, ruha lebben, porcelánhoz koccan a fa evőpálcika. Drámai pillanatban szekrény zuhan hatalmas robajjal. A négy szereplő - a két nővér, tétova-pipogya apjuk és a vélhetően gonosz mostoha - között vibrál a feszültség, a keleti önfegyelemmel merev arckifejezéseik még jobban ki is hangsúlyozzák ezt. Ami számomra a legfantasztikusabb a filmben, az a filmnek, mint nyelvnek való autentikus és plasztikus használata. Régen láttam már ilyen konzekvensen a képek erejére építő alkotást, manapság valamiért mindent szétbeszéltetnek a filmesek. Holott a képnél nincs erősebb szó. Kim Ji-woon és Lee Mo-gae operatőr gyakorlatilag az egész történetet a megfelelő plánok, kameramozgások, képkompozíciók megválasztásával és a vágással meséli el, melyekben a szereplők között mindössze néhány szavas, banális dialógusok hangzanak el. Mégis, ha rendesen figyelünk, kristálytiszta minden. Mestermunka. Asanisimasa szerint: 8/10.

Néhányan talán egy kis meghökkenéssel fogadják Daniel Young Szobafogság (Prinpick) című filmjét. Mitől magyar egy amerikai rendező filmje? Hát azért, mert ez már nem az első magyar filmje, hiszen itt tanulta a szakmát. (Van ilyen? Ez jó. Ide jön Pilzenből sörözni...?) Valamint azért, mert szinte a teljes stáb, magyar a gyártás, magyar a pénz. Valamint magyar a négy szereplőből kettő: Nagy Ervin és Rátóti Zoltán.

Az egész film angol nyelven forgott, a két magyar egész jól teljesít hunglishben, főleg, hogy ügyes dramaturgiai trükkel Nagy Ervin szövege eleve törtben lett megírva. Korrekt, szuszpenszes, fokozatosan fojtogatóvá váló szerelmi négyszöges, szélhámos-egyszerre-szereti-anyukát-s-lányát-típusú thriller ez a film, (Nagy Ervin amellett, hogy ügyeletes szívtipró, ő a szélhámos-felelős is manapság...) egész váratlan csattanóval a végén, nyugodtan és bárhol vállalható, erős közepes film. Tisztességes, alapos, egészen a végkifejletig, ám talán éppen ezért kissé unalmas is a film. Viszont Nagy Ervin rajongói kajálni fogják, mert Ervin a film felében egy szál alsógatyában tomporít. Asanisimasa szerint 6/10.

A huszadik század utolsó évtizedei Peru hajdan inka királyok uralta földjének sok szenvedést hoztak. Katonai junták, maffiavezérszerű elnökök, maoista terroristák egymást túllicitálva rabolták az országot, a nép pedig szenvedett. Fausta ennek a kornak gyermeke, akit szinte megnyomorított az állandó félelem. A vészidők múltán magára találásának története ez az érzékeny női lírával fogalmazott film.

Peru közelmúltja

A film teljes megértéséhez elengedhetetlenül szükséges néhány szót szólni e távoli ország zűrös és zavaros közelmúltjáról. Latin sajátosság, hogy a katonai hatalom igen sokszor szól bele a polgári kormányzásba, legtöbbször a maga csikorgósan brutális módján. Peru történelmében is szinte végig voltak katonai periódusok, a legutóbbi 1968-1980-ig tartott, nagy szigorúságban és még nagyobb gazdasági tévedésekkel. 1980-ban jött el újra a polgári kormányzás ideje, amely viszont a kezdeti röpke fellendülés után az 'El Niño' jelenség okozta időjárási abnormalitásoknak, az elszabaduló inflációnak, az óriási korrupciónak és az elhibázott gazdaságpolitikának köszönhetően egyenesen süllyedt az anarchiába. Az országban a valódi hatalmat politikai címkével ellátott terrorszervezetek (Fényes Ösvény, Tupac Amaru), valójában nagyhatalmú kábítószer-kereskedők magánhadseregei gyakorolták, kihasználva, hogy Peruban ősi hagyomány a kokain alapanyagának, a kokacserjének termesztése. Ez kaotikus állapotokat eredményezett a perui mindennapokban, összedőlt az egészségügy, a rendőrség velejéig korrumpálódott, az állam alig működött, a lakosság a rablóhadjáratokkal szórakozó gerillák, vagy éppen az elvileg rájuk vadászó katonai halálbrigádok terrorja alatt nyögött. A filmbéli Fausta apja a terror áldozata lett, terhes anyját pedig megerőszakolták. A lány az átélt események miatt szinte megnyomorodott az állandó félelemtől, meghökkentő helyi babonát alkalmazva, egy krumplit helyezett fel hüvelyébe, mely ott nőve, kivirágozva megakadályozza, hogy vele ne történhessen meg ugyanez. 2000-ben, a korrupcióval és az emberi jogok folyamatos megsértésével vádolt Fujimori elnök lemondása után egyértelmű felemelkedés indult mind gazdasági, mint társadalmi téren.

Claudia Llosa

A fiatal perui filmrendezőnő, Claudia Llosa gyakorlatilag egyedül jelenti nemzetközi viszonylatban a perui filmművészetet. Ez második filmje, ám eddigi rövid pályafutása alatt 9 díjat zsebelt be eddig különböző fesztiválokon, többek között a berlini Arany Medvét, éppen ezért a filmért. Mondhatni szerzői kézjegye, hogy valamilyen családi, vagy társadalmi ünnepségre fűzi fel filmjét. Rendezői bemutatkozása, a Madeinusa, egy isten háta mögötti perui falu húsvéti készülődésébe pillantva talál meg tragikus emberi sorsokat, a Fausta éneké-ben pedig egy esküvőt látunk és egy temetést várunk. Mindkét filmben erős színeket, a nekünk szokatlan kultúrák sajátosságaiból fakadó, de néprajzi hitelességű furcsaságokat, továbbá a dél-amerikai irodalomra oly jellemző mágikusan realista elbeszélőmodort és ábrázolásmódot láthatunk, jó részben az itt autentikus kecsua nyelven. A mára emblematikus arcúvá vált főszereplő is ugyanaz: Magaly Solier azóta énekesnői karriert is fut, arca, tekintete, rusztikus indián alakja, személyiségének kisugárzása pedig önmagában is hordoz valami nem evilágit.

Dalban éli az életét

a film főszereplője, a Solier alakította Fausta. A dal a Föld minden népének kultúrájában fontos szerepet tölt be, a természethez közelieknél fontosabbat, a civilizáltabbaknál kevesebbet. Mi itt már előre gyártott, hangulatokra, eseményekhez optimalizált daltermékeket fogyasztunk, de talán emlékszünk még arra, hogy nem oly régen, ha bánat vagy öröm ért, nótára gyújtott a magyar is. Hovatovább, a Körúton sétálva biztos jön velünk szembe egy román polgár tükrös távcsövet kínálva (öccázé!), na ő még dúdolgat, sőt olykor hangosan énekel is magában. A filmbéli Fausta bonyolult, de gyönyörűséges dalait az élet szörnyűségei ihlették, de azok megtisztítására, elfeledésére énekli. A gazdag, nagypolgár zongoristanő, aki már elfelejtette ezt, irigyli ezért, gyöngyben fizet érte, egy az egyben. De szívesebben lopná őket, nem értve, nem tudva, milyen szenvedésben születtek meg. A kertész viszont megérti Faustát, hiszen ugyanazt a sorsot élik. Bizarr, de adekvát módon nyilvánítja vonzalmát a lány iránt – de hát ő is bizarr helyen neveli virágját. Egyik oldalról meghökkentően pajkos szerelmi történet, másik oldalról súlyosan groteszk szenvedéstörténet Fausta története, melyet Llosa markáns képekben, olykor morbid humorral, de könnyed, szabadon szárnyaló nőies lírával mesél el. A Fausta éneke tagadhatatlanul egyedi hangú, érzékeny és figyelemre méltó alkotás, azonban a néző és közte lévő kulturális távolság áthidalásához szükséges némi türelem és figyelem. Asanisimasa-index: 7/10

Sam Rockwell ugyanúgy futja végtelen köreit az űrállomás törtfehér falai között e filmben, mint 40 éve futotta Keir Dullea a 2001 Űrodisszeiában. Nem véletlen a párhuzam, hiszen az idei (2009-es) Sundance Fesztiválon komoly feltűnést keltő Moon című filmet rendező Duncan Jones gyermekkorának meghatározó filmélménye volt Stanley Kubrick megkerülhetetlen és a mai napig aktuális filmkölteménye. Valahol természetes, a posztmodernben meg szinte kötelező, hogy egy filmrendező első nagyjátékfilmjét teletűzdeli az odáig vezető útra való utalásokkal, idézetekkel. Miután megtudjuk, hogy Sam egy holdbéli bányaállomáson rója egy helyben köreit, eszünkbe jut az Alien vagy a Gyilkos bolygó is, aztán szép sorban a többi sci-fi klasszikus, többek között a Solaris is. Talán ennyiből is látszik, Jones-re nem a tömegeket hódító űrmesék, a Star Wars vagy a Star Trek, hanem a scifi filozófikusabb és a markáns műfaji jegyei ellenére nem éppen a legagyatlanabb, dilettáns változatai hatottak igazán. Ennek megfelelően első filmje gyakorlatilag egyetlen szereplővel játszódik egy holdbéli űrállomáson - nyilván nem akciófilm lesz ez.

Jones eleve Sam Rockwellre, az ő színészi kvalitásaira, karakterére írta a filmet, mely azonban nem arról szól, hogy egyetlen figura bóklászik magányosan az isten konkrét háta mögött. Az állomást GERTY, egy intelligens számítógép irányítja (Kevin Spacey hangján szólal meg), aki nem őrül meg, mint HAL, hanem jóságos gondviselőként óvja, védi Samet, a modern, pénzt keresni száműzetett Odüsszeuszt önmagától és a külvilágtól, valamint érvényesíti a bányatársaság érdekeit. E két látszólag azonos, de mint látni fogjuk, meglehetősen eltérővé váló terület ütközése sem akasztja meg a számítógépet, rugalmasan alkot új algoritmust az új helyzet megoldására. Az őrület máshol jelentkezik, méghozzá Sam fejében. Vagy mégsem, csak a dolgok valódi folyása annyira hihetetlen, hogy azt egy három évre magányba zárt ember érzékeli őrületként, hallucinációként?

Jones filmje egyszerre pszichothriller, környezetvédelmi utópia/disztópia, romantikus melodráma és filozófikus scifi, ráadásul úgy, hogy mindegyik teljes egész és egyik sem megy a másik kárára. A bányatársaság machinációi, és Sam rendellenes állapota következtében vészterhesen közelgő "mentőcsapat" thrilleri feszültsége, a Föld közeljövőben igencsak reálissá váló energiagondjainak a filmben ábrázolt megoldása, Sam és otthon maradt felesége, lánya közötti egyre lazábbá váló kapcsolat édesbús melankóliája van átszőve a klónozás problematikája, a felelősségvállalás és hasonló topikok felett való - nem emészthetetlenül mély - moralizálással. Egy (de legfeljebb 3) szereplős filmhez képest kifejezetten izgalmas a mozi, néhány ötletes csavarral, optimális vetítési időben. Hogy lesz-e belőle olyan kultusz, mint a 2001 Űrodisszeiából, a Solarisból vagy az Alienből, azt majd eldönti az idő. Ezek előtt tisztelgő, "ommázsoló" műnek azonban már most is megfelel a Moon. Asanisimasa szerint: 7/10. (A Rotten Tomatoes 156 kritika alapján 89%-ot mutat a filmnek, amely extrém magas ráta.)

Véletlenül, tudatlanul futottam ebbe a filmbe, azt hittem a címe alapján, valami jó kis didergős északi thriller lesz ez, vagy valami morbid, de szellemes komédia, esetleg egy meditatív, környezettudatos neohippi filmesszé, ezzel szemben a Halott hó című norvég termék nettó agyatlan faszság. Nyilván a virulens skandináv nehézrock-ipar mellék-, vagy kísérőtermékeként jött létre Tommy Wirkola betűvel nem leírható kategóriájú zombifilmje, mely paradox módon, éppen ezért maradhat életben a szűk, de biztos fogyasztói piacon. Minél kreténebb, annál jobb. Rosszabb, de épp ez a jó - anyukák, apukák, felnőtt testvérek ismerik ezt az észjárást, mellyel a death/doom/stb. metál bugyraiba csúszott gyerkőc próbál magyarázatot adni aggódó kérdéseikre.

Nincs új a nap alatt amúgy, úgy kezdődik, mint Sam Raimi Evil Deadjében (és kismillió más horrorban): jókedvű társaság igyekszik a világvégi, eldugott házikóba, hogy egy vidám hátvégét töltsenek ott el. Kacagva ugratják egymást durva poénokkal - itt orvostanhallgatókról van szó, így kézenfekvően kiömlő belek, és hasonlókról van szó - melyek a következőkben egytől egyig beteljesednek. Pici találmány ez, de legalább ötletes, mert a film alapkoncepciója az baromi gáz. A második világháborúból elkárhozott, arany- és gyémántfüggő náci zombik gyilkolnak aranyért??? Kopott, hótól ázott de amúgy kifogástalan egyenruhában bújnak elő a hó alól nagy számban, hogy tegyék dolgukat - nyamm-nyamm, hrrr-hrrr-grrr. Lényegesen felgyorsultak a zombik a hőskorszak tétován támolygó idióta agyatlanaihoz képest, de ezt már ellőtték a Resident Evil 1-2-3-ban. Itt sebességben már semmi különbség nincs, az elején a zombik lerongyoltabbnak tűnnek, de ez már nincs így sokáig. Nem tudom eldönteni, hogy paródiának szánták a filmet alkotói, avagy komolyan gondolták, hogy ezt kell bevennem, a lényeg, hogy tényleg hektószámra fröcsköl a művér, bár a szerepük szerint emberi szereplők szemeit gondosan elkerülve, biztos chilis paradicsomléből készítette a valószínűleg tökrészeg kellékes. Elvétve igazán kretén viccekbe is futhatunk, idespojlerezem az egyiket, ízelítőképpen: Az egyik főszereplő kezébe harap egy zombináci, aki horrorrajongó orvostanhallgatóként tudja, hogy akit egy zombi megharap, az maga is zombivá válik. Egy orvostanhallgatón azonban ez nem fog ki: Nemrég tanultuk az amputációt! - kiáltja, és fogja a keze ügyébe kerülő láncfűrészt, és nekiáll gyikicselni saját karját. Nagy nehezen levágja a pasi a karját, ekkor azonban villámgyors mozdulattal egy újabb zombináci üti fel a fejét a hó alól, éppen a pasas lábai előtt, és egy határozott bólintással ráharap az imént önmagát csonkító lábaközére... Erre a pasas kétségbeesve néz fel az égre, színészileg kb. mint aki otthon felejtette pénztárcáját, és már a pénztárnál áll sorban. A haverja pedig közben hitetlenkedve nézi, és megpróbálja lebeszélni a következő csonkításról: Rooooy(vagy valami ilyesmi), neeeee! Szóval így... Azon már nem is futtatom az agyam, hogy miért harapdálják a zombik az embereket, ha kizárólag valami ládikában elrejtett kincsre buknak. Bárhogyan is, részemről komolyabb élmény mondjuk egy menet nosztalgiából a Wolfensteinnel, ha már nácikat kell gyilkolni. Bár az mindig jókedvre derít, amikor a nácik vannak szopóágon, az kurvára nem szórakoztat, amikor egy bélen lóg zombi és emberi szereplő. Primitív, igénytelen, kretén film ez, a fentebb jelzett színvonalú humorral. Akkor már inkább jöjjön Tarantino, meg a Becstelen Brygantik, amire viszont elég nehezen visz rá a lélek. Bezzeg ezt a szart meg megnéztem... Az asanisimasa-index jó indulattal 1/10.

Nincs kedvem sokmilliónyi rajongóval háborúzni (bár tele a padlás poros fézerekkel), és leszarom, ha fitymáék engem is fikázni fognak, ezért rögtön az elején leírom: a JJ Abrams-féle Star Trek fasza film. A Losttal és a Cloverfielddel műfaji alapvetéseket készítő rendező-producer elérte ezzel a ménkű hosszan sorjázó, helyenként bántóan együgyű scifi-mesével azt, amit Christopher Nolan egy másikkal: felnőttkorba léptette azt.

Persze ne várja a magasabb kasztbéli scifi-fogyasztó a 2001 Űrodisszeia, a Solaris vagy a Stalker mélyfilozófiáját, a Star Trek nem vált asztrálfényű majdnem művészetté, csupán egy tisztességesen felfűzött, baromi látványos popcornmozi lett, annak viszont jó. A cselekmény, melyet az atya, Gene Roddenberry is felügyelt egy másik univerzumból, tartalmaz ugyan jónéhány JJ Abramsra oly jellemző logikai csavart és tér-idő ugrást, de messze nem a Lost utolsó évadjára jellemző abnormális módon, hanem úgy, hogy azt egy kezdő, hatéves Star Trek-rajongó is követhesse. Bár a Spock-szál nekem kissé feleslegesen kettőződik, azért ezzel együtt is megáll a lábán a film, szinte minden percre jut akció, a látvány pedig abszolút rendben van. Nekek különösen tetszettek a földi tájképek, és azok az űrbéli panorámák, ahol igazán lehetett érzékelni a szinte végtelenbe veszű mélységet és az ebben úszó űrhajók egymáshoz is viszonyított távlatát. Sylar Zachary Quinto tökéletes választás az ifjú Spock szerepére, úgy is, hogy sokszor mégis a gyilkos órás néz ki a hegyes fülek közül, Leonard Nimoyjal párban meg egyenesen két tojás. Csak az utóbbi már több mint száz éves. Ifjú Kirk kapitány (Chris Pine) is csak éppen annyira nyálas, hogy a lányokat (illetve a kevésbé harcias fiúkat) is beültesse a moziba, a sztori hagyományos melodramatikus felhangjai is őket célozzák elsősorban. A normál skaccoknak meg ott vannak az űrhajók, meg a fézerek, meg a többi hasonló kütyük. csillagidő, hajónapló, képstabilizátorokat bekapcsolni, potenciométereket a maximumra és ugrás!

Szóval, rendben van a film, Abramsnak sikerült egy beavatatlanok (értsd: a Star Trek-univerzumot bármi okból hanyagolók) számára is fogyasztható látványmozit alkotnia, mely tán a hardcore rajongókat se riasztja el, bár a dolgokat teljes összefüggésükben nyilván csak ez utóbbiak fogják maradéktalanul összekapcsolni. A többieknek marad az álmélkodás, a kukoricamajszolás, és a sztori primér, külső felszíne - ám ez is elég. Túl szabad interpretációra amúgy nincs nagy lehetőség, hiszen a márka (a karakterek, bizonyos eszközök, ruhák, vezény- és parancsszavak, űrhajók, stb.) kötelező stílusjegyeit nem szabad elhagyni - ám így ez be is zárja a filmet egy bizonyos ketrecbe. Ebben viszont azt hiszem, JJ Abrams a végsőkig elment, hiszen érthetően, alaposan elmeséli a filmben, mi történ, mielőtt 1964-ben útjára indult az U.S.S Enterprise bizonyos Kirk kapitány parancsnoksága alatt felfedezni új világokat, új kultúrákat, stb., stb. Asanisimasa: 6/10.

Lars von Trier Amerika- vagy demokrácia-trilógiájának második részéről (a harmadik, Washington munkacímű még várat magára), a Manderlay-ről sokan, sokszor elmondták már, hogy lényegesen gyengébb, mint a Dogville, az előzmény-első rész. Annál rövidebb ugyan, mégis hosszabb. Abban von Trier már elmondott mindent, itt ugyanazt mantrázza csak (azért tán nem ilyen egyszerű ez). Hogy Bryce Dallas Howard nem Nicole Kidman (tényleg nem). Hogy von Trier engedményeket tett a Dogville teátrális minimalizmusából, ezzel éppen különlegességétől fosztva meg a projektet. A következetlenségeket nézve (pl.: egyszer 'levegő' az ajtó, máskor valódi tölgyfa, tokostul), ez így is van. Hogy az első rész izgalmas szimbolikáját zakatoló, száraz didaktika váltja? Ez is igaz. Azonban - rögtön az elején visszautasítva minden görcsös belemagyarázásra vonatkozó későbbi vádat - érdemes eljátszani e film nézése közben (akár, hogy jobban szórakozzunk) azzal, hogy folyamatosan "fordítjuk" a filmet magyarra. Az időpont nem a '30-as évek Alabamája, hanem 1989, Magyarország.

A szabadság fantomja (Grace) lopózik be a kerítés (vasfüggöny) mögé zárt sanyarú vidékre, nem várt változásokat okozva ott. A gonosz földesúr (Kádár) idős korára megérezvén a szabadság szellőjét, meghal. A fejét vesztett birtokra változékony idő jő el. Az intézők, munkafelügyelők (munkásőrség, néphadsereg, egyéb fegyveres testületek) parancsok, a Vastörvény híján, nem tudják kordában tartani a munkásokat, a rabszolgasorban élő, tudatlan népet (na ezek vagyunk mi). Grace, a szellő azonban megborzolja az izzadt fürtöket, sőt bele is fészkelődik némelyikbe, az elnyomásban élő nép lassan öntudatára ébred, és megpróbál élni a szabadásg nyújtotta, eleddig sohanem tapasztal előnyökkel. Akkor eszik, amikor akar, akkor kel fel, amikor akar, persze, dolgozni mindenki elfelejt: éli a szabadok szabad életét. A gyapottermelésből élő birtok azonban csődbe megy, ha senki nem ülteti el a gyapotot, így éljen bár szabadon a birtok népe, lassan apadni kezd a felhalmozott élelmiszerkészlet, lassan felüti fejét az éhhínség. A szabadság szellője (Grace), néhány okos birtoklakó segítségével, tanórákat kezd tartani a birtok lakóinak: hogyan éljenek a szabadásgukkal. Ezt vehetjük vállalkozói hiteleknek, egyéb gazdaságélénkítő csomagoknak, itt a filmben arról van szó, ugye, hogy csak el kéne kezdeni dolgozni megint, hogy legyen gyapot. S ha van gyapot, azt el lehet adni, sok pénzért, ami a szabadságban azé, aki megtermeli, nem a földbirtokosé. Így megy minden a már szabad Magyarországon birtokon, elkezd a nép dolgozni, beérik a termés, lesz sok della. Azonban a szabadság szellője a szabad élet frissességén kívül rothadó szagokat is eregetett a birtokra: megjelennek a szabad piac hiénái, a piramisjátékszervezők, az MLM-ügynökök, a befektetési alapok, a játékgépesek, a kaszinók. A hirtelen gazdaggá (na jó, mihez képest!) vált magyarság (birtoklakók) persze, két marékkal szórták a pénzt a pénznyelő gépbe, bedőlve a hihetetlen ígéreteknek: megkétszerezem, megháromszorozom, megtízszerezem a pénzed, csak add ide nekem. (Emlékszünk, nem?) A nép, a tudatlan, balga nép persze bedől az ajánlatnak: természetesen rövidesen híre-hamva sincs a pénznek. Bedőlnek a kisvállalkozások, sőt a közepesek is, a nagyokat multik vásárolják fel, hogy becsődöltessék őket, így szüntetve meg a konkurenciát, a nép ugyanúgy éhezik, mint a legsanyarúbb időkben, míg élt a földesúr. A szabadság ártatlan fantomja azonban még egyszer segítő kezet nyújt (világbanki hitel, Bokros Lajos, stb.) és megbünteti a pénzherdálásban bűnösöket, azonban nyilvánvaló: hosszú út vezet még a valódi szabadsághoz egy olyan népnek, amely belül még nagyon-nagyon rabszolga.

Lars von Trier természetesen nem a magyar politikai rendszerváltásról készített parabolát. A film egy meglehetősen didaktikusan elővezetett röpirat az amerikaiak iraki agressziójáról, arról, hogy rá lehet-e bárkire rákényszeríteni a szabadságot, illetve annak egyfajta variációját, annak akarata ellenére. De beszél a rasszizmusról, az amerikai feketék egyenjogúsítása körüli teendőkről is, ugyanekkor. A Manderlay persze, gyengébb film a Dogville-nél, nincs (illetve kisebb a) katarzis a végén, de hogy mégsem tök hülye a fazon (naná, hogy nem az!), az azért nyilvánvaló. Filmjét többféleképpen lehet értelmezni, alapvető dolgokról szól, általánosító erővel, igen, ahogy a röpiratok, sőt kiáltványok szólnak a néphez, fontos időkben, fontos témákban. Jelenleg fontos időt élünk itt is, a "birtokon" és van fontos téma is elég. Így a Manderlay talán hozzánk, magyarokhoz is szólhat talán. A film az asanisimasa szerint: 7/10.

(A képek tényleg csak illusztrációk.)

Úgy alakult, hogy ugyanazon a napon láttam a nagy dérrel-dúrral beharangozott idegengyűlöletes sci-fit és ezt a filmet. Nos, amiről a hobbit Jacksonék csak óriási piff-puff közepette szörcsögnek, kaffognak és hörögnek a District 9-ben, arról a francia Philippe Lioret érthető, emberi hangon, tisztán, világosan és félreérthetetlenül beszél: mit keresnek ezek itt?

Idegenek mindenütt

Természetesen a Welcome című filmben szó sincs űrből érkezett garnélaforma alienekről, Calais Csatorna-parti kikötővárosát pontosan beazonosítható helyről érkező humanoidok lepik el, egyetlen céllal: valahogyan, akárhogyan, bárhogyan átkelni a Csatornán, és belépni az Ígéret földjére, Angliába. A franciák irántuk való érzéketlenségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a mai napig koszovóiaknak hívják a város kikötőjét és partszakaszát ellepő külföldieket, holott a hajdan háború sújtotta, ma már jobbára békésnek mondható Koszovóba már tíz éve visszatértek az onnan elvándorlók, hiszen őket odakötik kulturális, családi és etnikai gyökereik. Azóta főleg a tálibok elől menekülő afgánok, iraki kurdok és mások érkeznek nagy számban, ám a calais-i polgároknak ők mindannyian csak „koszovárok”. A francia (és az angol) idegenrendészet drákói szigorral, lelketlenül működik, minek oka az adott országok történelmében keresendő. Mindkét ország komoly gyarmatbirodalommal rendelkezett, melyből annak idején szép hasznot húzott. Annak felbomlása után viszont már nem a kincsek érkeztek az „anyaországba”, Franciaország (és Nagy-Britannia is) az összes hajdani gyarmatáról származó, legkülönfélébb etnikumú, vallású és kultúrájú embernek megadta, de legalábbis nagyban megkönnyítette az állampolgárság megszerzését. Ennek következtében, a hajdani gyarmati világfelosztásnak köszönhetően, Angliát ellepték az indiaiak, pakisztániak, fekete-afrikaiak, Franciaországot pedig a szenegáliak, elefántcsontpartiak, észak-afrikaiak, marokkóiak és algírok. Eltérő vallási, kulturális szokásaikat lassan, de talán megszokják a saját kultúrájuk elsőrendűségében mélyen hívő franciák, ám ez éppen elég nekik (sőt, olykor még ez is sok, ahogyan azt a tévéhíradók mutatják...). A „jogtalanul” érkezőkkel azonban végképp nem tudnak mit kezdeni, az idevezető sok ezer kilométeres utat sokszor embertelen körülmények között megtevő, kétségbeesett emigránsok által elkövetett kisebb bűncselekmények pedig csak a polgárok elutasítását, a hatóságok mind keményebb fellépését gerjesztik irányukban.

Ha egy férfi szeret egy nőt...

Lioret filmje azonban nem valamiféle tényfeltáró dokumentumdráma, mint azt e bevezetőből talán sejteni lehet, a calais-i idegenrendészeti helyzet és közhangulat, és maga a Csatorna-parti város csak háttere, helyszíne egy valódi, igaz és szomorú romantikus drámának. Hosszú és viszontagságos út után érkezik Bilal, a 17 éves iraki kurd legény (Firat Ayverdi) Calais-ba. Mindössze néhány dolgot tudunk meg róla, hogy jól focizik, nem tud úszni és a török határőrök egyszer nyolc napon át tartották bezárva, fejére húzott nejlonzacskóval. Bilal minden vágya, hogy Londonba jusson, ahol szerelme, a már hivatalosan ott tartózkodó Mina várja. A fiú egy meghiúsult kamionos határátkelés után, minek következtében kiutasítják az országból, elkeseredésében őrült tettre szánja magát, ám ehhez meg kell tanulnia úszni. Az éppen váló, hajdani úszóbajnok, mára kissé kiégett, kezdő alkoholista úszómester Simon (Vincent Lindon) vonakodva bár, de elvállalja a fiú úszni tanítását, titkon remélve, ezzel a tettével visszanyeri válni készülő, az idegenek segítését önkéntes munkában felvállaló feleségének szívét. Bilal elképesztő lendülettel veti magát a vízbe, a fiú lelkesedése és személyiségének tisztasága megérinti a férfit. Bilal és Simon között őszinte, atyai barátság szövődik. Bilal egyre jobban úszik, ám Simon rájön tettének okára is, azonban látva a fiú elszántságát, segíti őrült tettében. Egy nap Bilal nekiindul a La Manche-csatorna jéghideg, emeletnyi hullámokat tornyozó vizének...

Csendes hangú, de minden ízében hiteles

és igaz emberi dráma Bilal és Simon története, Philippe Lioret jó szemmel vette észre a hétköznapi idegenrendészeti konfliktus-halmazban a romantikus történetet. Még a kissé hihetetlennek tűnő csatornaátúszás is megtörténik a valóságban, ráadásul nap mint nap. Általában az áramlatok visszasodorják a sokszor csak úszni alig tudó menekülteket, sajnos azonban nem ritkán csak a holttestüket találják meg a La Manche fövenyén, Gibraltárnál vagy az Adriai-tenger EU-partszakaszán. Biztos lábakon áll a dráma a szereplők érzelmi motivációit illetően, melyet csak tovább súlyoznak az egyszerű, de átélt színészi alakítások. A film végig hideg-kékesszürkében lett fényképezve, ami a környezet embertelen, rideg voltát hangsúlyozza, szinte bőrünkön érezzük a calais-i polgárok elutasító ellenszenvét. A filmbéli romantikus dráma emellett azonban egy határozott hangon megfogalmazott, felhívó erejű kiáltvány is arról, mennyire álszent és képmutató egy gazdag ország a tőle szegényebbek irányában. Itt most egy iraki kurd srác tragédiájának voltunk szemtanúi, de nem kell átlagon felüli asszociációs készség ahhoz, hogy megértsük, miért a gazdag országok tétovázása, sőt, elutasítása Darfúrral, és a többi jelenidejű humanitárius katasztrófával kapcsolatosan. A film talán hozzájárul ahhoz is, hogy többen legyenek, akik tenni akarnak ez ügyben, hiszen képes arra, hogy megszólítsa az ember lelkét. Az asanisimasa szerint ez a film: 8/10.

Az elsőfilmes Mátyássy Áron meséje a közelmúltban, valahol Kelet-Magyarországon, az ukrán határ mellett játszódik, és az ottani kemény, sokszor brutális életről, a testvéri szeretetről, a bűnről és bűnhődésről, illetve az igazságkeresésről és az igazságszolgáltatásról szól egyszerűen, közérthetően.

Rendszerváltás után
A politikai rendszerváltás társadalomra gyakorolt hatását eleddig viszonylag érintetlenül hagyta a magyar film, bár ez azért nem jelenti azt, hogy nem készült a témában játékfilm. Példának okáért itt van a 2008-ban bemutatott Franco Nerós Almási-film, a Márió, a varázsló, amely kifejezetten erről a témakörről szól, ám a sort nehéz lenne folytatni. Érintőlegesen és áttételesen persze, szinte minden 1989 után készült, a mában játszódó magyar film erről szól, hiszen az adott szereplők, a szituáció, így maga, az adott film sem jöhetett volna létre, ha még mindig csak egyetlen pártot lehetne (némán) szidni ebben az országban. Legalábbis nem így, úgy, ahogy azok a filmek megszülettek. A Gigor Attila és Faur Anna nevével fémjelzett generációból most Mátyássy Áron jelentkezik rendezői debütálásával, amely néhány évvel a rendszerváltás után játszódik Magyarország egyik legelmaradottabb szegletében, az ukrán határ közelében. Ez a film, persze nem szociográfia, inkább dráma, bosszúfilm, ha nagyon akarom, még a thriller zsánere is ráhúzható. Az Utolsó idők a demokrácia első éveiben játszódik, amikor a szokásos emberi tevékenységek súlypontjai átrendeződnek, új embertípusok jelennek meg, míg a többiek ebben a furcsa, lebegő térben keresik tétován a fogódzót.

Az élet Vadkeleten
Az élet sehol sem lett könnyebb, nem szálldosnak azóta sem tömeges rajban a sült galambok, sehol nem készült kolbászból kerítés, mézeskalácsból kacsalábon forgó vityilló. Vagy ha mégis, akkor nem e film - amúgy gyönyörű - helyszínén, Északkelet-Magyarországon. Munka nem nagyon van, itt mindenki abból él, amiből tud. Ha fűteni kell, az erdőből lopja hozzá a fát, ha munka nincs, hát keres más megélhetést, Iván, a főszereplő például Ukrajnából gázolajat seftel pubertáskorú Audiján. A törvény névleges, őrei inkább csak lézengenek, mint őriznek és védnek, a valódi törvény az, amit az ember szíve diktál. Csillogó terepjárókon arrogáns idegenek járják a határt, földmérők méricskélnek, autópálya fog épülni errefelé, ami biztosan megváltoztat majd sok mindent. Azonban addig még sok fát lopnak a helybéliek az erdőből. Aki tud, az legszívesebben elkerülne erről a vidékről, és ezért meg is tesz mindent. Kemény élet folyik itt, mint hajdan a vadnyugaton, csak az éli túl, aki erős és talpraesett, aki beteg, gyenge és védtelen, az könnyen válik áldozattá.

Szumma
Mátyássy Áron bemutatkozó filmje tisztességes munka, amolyan eminens felelet. Jól néz ki, szépek a képek, helyükön vannak a szereplők, tudják mit kell csinálniuk, a sztori elég erős és szól is valamiről, sőt még a közhelyeket is sikerrel kerülgeti, nagyon nehéz lenne bármi kivetnivalót találni benne, mégis valahogy nem jön le a vászonról. Szépen fel van oda minden pakolva, de sajnos fenn is marad. Kicsit olybá tűnik, mintha egy Volt egyszer egy Vadnyugat-parafrázis lenne a film, ott a vasút hozná az új idők új szelét, itt az autópálya, azonban mindez egyelőre csak a problémák forrása. Hasonlóan kemény az élet itt is, ott is. Bosszúfilm ez is, az is. Ám ott a táj szerves dramaturgiai szervezőelem, itt csupán szép, és jelzi, hogy éppen nem egy városi környezet, hanem vidék az események színtere. Azonban mindkét filmben az igazság érvényesítése a fő téma, s nem éppen a törvény erejével, ellenben komoly és ellenállhatatlan belső indíttatásból.

Ügyesen választotta ki szereplőit Mátyássy, Eszter kulcsszerepében azért nem nyúlt messzire, saját felesége adja olykor hátborzongató hitelességgel a katatón autistát. Vass Teréz igazi színészi jutalomjáték lehetőséget kapott férjétől, amivel ügyesen élt is. De valódi seftesnek tűnik Iván is (Kádas József), de ügyesek a többi szerepet alakító, eleddig jobbára ismeretlen színészek is. Herbai Máté operatőr olykor brillírozik szuperközelikben, ám a tájat bár szépnek fényképezi, jelentéssel felruházni nem tudja. Ez azonban nem feltétlenül hiba, lehet rendezői koncepció is. Atmoszférikus, izgalmas zenét írt a filmhez Márkos Albert, ám amikor az amúgy elképesztő Harcsa Veronika énekelni kezd, akkor az nagyon zavaró. Egész egyszerűen nem értem, mi szükség van a cselekményhez tökéletesen indifferens angol szövegeket éneklő vokális nu jazz számokra egy vidéki környezetben, 1997-ben, valahol Északkelet-Magyarországon játszódó filmben. Sem hangulatában, sem jelentésében, sem kulturálisan nem stimmel. Többek között ez is "fenntartja" a filmet a vásznon, de ebben része van Mátyássy túl intellektuális, túl finom elbeszélésmódjának is. Egy ilyen dráma elbírt volna sokkal "tökösebb", dinamikusabb megfogalmazást is. Sőt, akkor lett volna igazán ütős. Így azonban az Asanisimasa szerint csak közepes: 5/10.

David Lynch Straight Story-ja és Sean Penn Út a vadonba című filmjei ihlették az idei (2009-es) Titanic Fesztivál Hullámtörők-díjas filmjét, a norvég Északot. Rune Denstad Langlo első filmjében egy tipikus északi probléma sajátos feldolgozását adja: egy depressziós és alkoholista férfi világgá megy. A műfaj: off-road movie.

Az északi depresszió
Büszkén/lehangoltan (attól függ, honnan nézzük) szoktunk mi magyarok dicsekedni, milyen előkelő helyen állunk az alkoholizmus és öngyilkosságok világstatisztikáiban, de mindig hozzá is tesszük, csak a skandináv országok előznek le ebben minket. A pszichológusok talán egyetértenek a pszichiáterekkel (és önmagukkal) abban, hogy az északi depresszió ilyen nagymértékű elterjedésének jórészt éghajlati okai vannak. Az északi sarkkörhöz közeledve a mérsékelt égöv jól megszokott négy évszak váltakozásának ciklusa megfeleződik, az egyik félév éjjel is világos, mérsékelten meleg nyarát mindig a hosszú, hideg és sötét téli félév váltja. Vidéken ilyenkor világosságot (a mesterséges villanyvilágításon kívül) csak a csillagok jeges hóról visszatükröző sápadt fénye ad. Az északi emberek télen hajlamosak bezárkózni otthonaikba, jobb esetben hosszú alvásokkal, olvasással, teázgatással, rosszabb esetben egymás- és önmaguk marcangolásával és tetemes alkoholfogyasztással töltik idejüket. A fényhiányos téli időszak egyébként is meleg táptalaja a depressziós tünetek kialakulásához, ezt az emberes mennyiségű ivászat csak még jobban felturbózza. Ennek eredménye lehet a társadalmi méretű alkoholizmus és a nagyszámú öngyilkosság. A szomorú látleleten cseppet sem fényez az a tény, hogy évszázadok óta éppen ez ihleti a svéd és norvég művészeket, Ibsentől, Griegtől és Strindbergtől Bergmanig, Garbarekig és az ABBÁ-ig. És talán Rune Denstal Langlóig.

Út a semmibe
Denstal Langlo főhőse, Jomar is az északi emberek tipikusan rossz utat választó/járni kényszerülő csoportjába tartozik. Valaha menő síbajnok volt, aztán egy idegösszeroppanás követően már csak sípálya-gondnokként tevékenykedik, illetve jobbára kuckójában döglik félrészegen cigarettázva. Aztán egyszer egy régi haverja elköpi neki, hogy valahol messze északon van Jomarnak egy gyermeke. Jomar összeszedi magát, felül motoros szánjára egy kanna benzinnel és ugyanennyi vodkával és nekiindul a végtelen hómezőnek. Kvázi, világgá megy. Tipikus választása a depressziós embernek az önkéntes kivonulás, erről szólt e film egyik ihletője, Sean Penn, egy amerikai fiú, Chris McCandless valós történetét feldolgozó Út a vadonba című filmje is. Chris a szülei és az iskola által állított elvárásoknak nem tudván és nem akarván megfelelni, fogta magát és elment világgá, úgy, hogy aztán vissza se nézett, vissza se jött. Jomar hasonlóképpen cselekszik: mivel adott élethelyzetében semmi motivációt nem talál, egy kósza hírre otthagy csapot-papot és elindul megkeresni állítólagos gyermekét, a boldogságot, önmagát, akármit. Választása tulajdonképpen a lehető legsúlyosabb, hiszen az önkéntes kivonulás a kietlen és fagyos jégvilágba maga az öngyilkosság.

Szumma
A sors vidor iróniája, hogy Jomar szerepét "passzentosan" játszó, korpulens alkatú Anders Baasmo Christiansen éppen Hamlet figurájával küzdött egy színházi produkcióban, amikor Denstal Langlo megkereste e szereppel. Viszont a belső építkezéssel így tulajdonképpen nem is kellett törődni, csupán a tépelődő dán királyfi intellektualizmusát kellett a minimálisra redukálni, ami viszont nem volt gond. Aki látja Christiansen alkatát, és elképzeli őt Hamletként, rögtön érezni fogja, hogy nem állhat messze a pasastól az (ön)irónia, éppen így illik bele legjobban a rendező koncepciójába: a depis Jomar hosszú szánkózását a boldogságba meleg iróniával, fanyar humorral, olykor bölcs rezignációval, máskor groteszk, sőt morbid humorral mesélik el. A road-movie műfaji sajátossága az epizódok laza láncolatán alapuló dramaturgia, hiszen a film, a történet maga egy út, egy utazás, valahonnan valahova, a sztori "testét" pedig az útközben történő kalandok jelentik. Így van ez az Észak esetében is, a tapasztalt Erlend Loe forgatókönyvíró ügyesen kerülgeti a műfaji klisék adódó csapdáit, úgy, hogy közben erőltetetté sem válik. Frenetikus jelenetek sorjáznak parádés karakterekkel, de szép, emberi pillanatokkal is, a közönség hol térdét csapkodva nevet, hol könnycseppeket morzsolgat lopva, titokban (pl. A magányos házban lakó lány és nagymamája, a lengyel "gyors berúgás kevés piából" módszere vagy a jégmezők remetéje...). A filmnek szép az íve, egészen a befejezésig, amikor viszont vége van, mint a botnak. Tűnhet ez sutának is, de talán jobban járunk, ha a "frappáns" jelzőnél maradunk. Minek is mindig mindent túlcizellálni... De addig gyönyörködhetünk a csodás téli tájakon és mosolyra rögzült arcberendezéssel követhetjük böszme Jomar világgá menetelét, hogy mindenkinek jó legyen.

Asanisimasa pontjai: 7/10

Az előző posztban gyenge színészi alakításokon keseregtem, de jelentem, nincs vége a világnak! Az Örkény Színházban (a volt Kis Madáchban) október 3-án volt a bemutatója Bertold Brecht zsarnokság természetéről, kialakulásáról szóló "tanórájának", az Arturo UI feltartóztatható felemelkedésének. A darabot sokan, sokszor értelmezték már, én ezzel nem foglalkozom, meg hát maradjon meg a nézőnek is a felfedezés, rádöbbenés élménye, hogyan fejti fel Zsótér Sándor "karfiolját", színkódjait, szereposztási blikkfangjait, vicceit. Most kizárólag Kerekes Évának kérem, követelem, könyörgöm a Kossuth-díjat, mint ebben az országban színészi teljesítményért adható második legnagyobb elismerést. A legeslegnagyobbat, a közönség tapsát már megkapta.

Zsótér ebben a rendezésében, zseniális húzással, egy törékeny, szőke, napsugár-mosolyú nőre osztotta a gengszter Arturo Ui szerepét, aki ugye, nem az. Ma, ezt a pályát, mellyel Brecht egy ronda és gonosz bajuszos ember felemelkedését modellezte anno, most egy nő futja nálunk széles, vészjósló mosollyal vigyorral, egész egyszerűen, nem juthat más eszünkbe. Kerekes Éva csendes, szelíd nőciként tűnik fel a színpadon, cserfes és kissé ügyetlen kislányként fűzi magát egyre feljebb (itt) a zöldségárusok hierarchiájában, kezdetben kedvességgel, bájjal, majd (marcona segítőinek segítségével) egyre határozottabban lépdel feljebb és feljebb, egészen a csúcsra. Útját hullák kísérik. Aki önként hódol, azt maga mellé veszi és a végsőkig kihasználja, aki ellenáll, az mehet a levesbe. Eközben mosolyog, elbájol és megbűvöl, édesen piheg - belül azonban számító és rideg, céltudatos és kegyetlen. Mindenkinek azt mondja, amit az hallani akar. Kerekes Éva nagyformátumú demagóg és ártatlan naiva egy személyben, egy szerepben. Eközben zokszó nélkül, a lehető legnagyobb természetességgel, laza akrobatizmussal, meglepő humorral teljesíti azt a rengeteget, amit Zsótér (köztudomásúlag) elvár színészeitől. Végig van ereje erre az óriási szerepre, végig bírja energiával, hanggal és érzelemmel, a finálé monológjának katarzisáig. Sőt, azon túl is, amikor figurája, (újabb zseniális rendezői húzással) kiszakadva a kényszerű aktualizálásból, általánosítva csatol vissza a brechti figurához, de éppen így adva meg annak valódi, veszedelmes súlyát. Persze, kiválóak a partnerei is ehhez az előadáshoz, a furcsa, de találó a díszlet és koncepció is szórakoztató, szellemes, Zsótér ez alkalommal meglehetősen direkten utal és jelez, Kerekes Éva pedig maradéktalanul tesz eleget a szerep nagyságának. A darab még jó ideig repertoáron lesz az Örkény Színházban.

Az világos, hogy 'egy az egyben' tökéletesen felesleges vállalkozás lenne színpadra állítani Lars von Trier remek filmjét, a Dogville-t, melynek alapkoncepciója a színházi hatások 'teátrális' alkalmazása. Ha egy alapvetően színháznak kinéző filmet vágyunk színpadra akalmazni, akkor muszáj valami csavart vinni bele, hiszen pusztán reprodukálni a gyakorlatilag megfilmesített színházat, sónak tengerbe lapátolásához hasonló hiábavaló erőfeszítés.

Anger Zsolt és a Bárka társulata Szappanos Gábor fordításában használták fel előadásukhoz Lars von Trier és Christian Lollike forgatókönyvét, melyből azonban csak a történet dramaturgiai vázát tartották meg, a dialógusokat a társulat tagjai találták ki a próbafolyamat során. Angerék színpadi adaptációjának kötelező "csavarja" az lett, hogy egy mai magyar bérházba, a mai magyar valóságba exponálták a történetet. Ide toppan be - szemlátomást üldöztetve - a zilált, törődött, rebbenékeny Angelika (és most már végképp vonatkoztassunk el a filmmel való állandó megfeleltetéssel, a darabban, a koncepciónak megfelelően, végig magyar nevei vannak a szereplőknek). A ház lakói befogadják a lányt, ezzel kezdetét veszi kálváriája - új lakó a házban, idegen betelepülők az országban, menekültkérdés, etnikai, kulturális kisebbségek aktuális problematikája, kézenfekvő értelmezési sorvezetők ezek a darabhoz, amely vastagon hajaz is ezekre. Egy bérház kellően sűrű szövetű modellje a társadalomnak, így az Angelika érkezése által benne keltett hullámok, változások markáns ábrázolására is alkalmas. A próbákon improvizált dialógok olyan hitelességű szövegeket, sőt, ezekből adódva olyan erős és valós szituációkat eredményeznek, melyeket író íróasztalnál soha nem talál ki. Örvendetes tény, s ezt világosan artikulálják is a darab alkotói, hogy gondolnak valamit a film kapcsán, képesek a magyar valóságra aktualizálni von Trier száraz moralizálását, azonban az előadás sajnos ettől még nem lett jó.

Az előadás legfőbb buktatója technikai természetű, ami különösen idegesítő, hiszen viszonylag egyszerűen kiküszöbölhető lenne. Nem tudom elfogadni színházban, főleg egy ilyen kicsi játéktérben a mikroport használatát (fetéve, ha nem zenés műről van szó, ez nem az, bér sok a zene benne, de erről később). Mindenki ugyanabból a hangszóróból szólal meg, miközben előttem össze-vissza mozognak, rohangálnak az üres színpadon. A játék térélménye herélődik ki így a technika felesleges alkalmazása által. Egy színésznek be kell tudnia élőhanggal töltenie egy színházi teret, erre képesek voltak mindig, képeseknek kell lenniük ezután is. A hangszálgyulladás persze lehet felmentő ok, de egy egész társulat sohasem reked le egyszerre. Azonkívül rettenetesen zavaró, amikor a színész egy spontán gesztussal belekap a mikroportba, vagy belefúj egy nagyot, ami a hangszóróban dramaturgiailag indokolatlan hangeffektként, mennydörgésként, atomvillanásként hat. Nem szerettem, nem értettem a darabban nagy számmal, s még nagyobb hangerővel alkalmazott zenéket sem, főleg, hogy néhány instrumentális, hangulatszínező kivételtől eltekintve szöveges, magyar nyelvű popszámokat hallhattunk. A Kispál és a Borz, Quimby, a Csík zenekar és a többi alternatív hangszíntéren menő zenék önmagukban erősek, hatásosak, szövegükben is nívósak, ám ez utóbbival leginkább a nézőt idegenítik el a darab valódi témájától. Néha ugyan felfedezni véltem, hogy a dalok szövegei mintha illusztrálnák a darab történéseit, azonban egy színházban, a színpadon folyó történetnek muszáj olyan erősnek lenni, hogy az ne igényeljen jelenetről jelenetre zenei magyarázatokat. A zene amúgy is olyan erős absztrakt hatás, hogy annak csak a leginkább indokolt drámai szituációban szabadna megszólalnia, minden egyéb ellenkező esetben elidegenít, hatását veszti. Hovatovább, a túl sok zenehasználat gyakran utal rendezői ötletszegénységre is. A második rész elején, amikor a darab amúgy is irritáló slágere (az iciripiciri lencsi lányka..., muhaha) önironikusan időzőjelbe került, még ötletesnek is tűnhetett az egész, de hogy ez az ötlet "üljön", ahhoz az egész első részben üvöltenie kellett a zenének, ennyit viszont az egész vicc nem ért. Ráadásul ezután a másodikban is végig zene szól, pl. egy jelenetben hosszú percekig Dvorákot hallgat színész, közönség együtt. A közös zenehallgatás egynek elmegy, de semmi esetre sem színházi előadásnak/ban. Így viszont gyakran tűnt úgy, mintha egy gimnáziumi színjátszócsoport szabadult volna be egy stúdióba, ahol mindent bekapcsol, minden potmétert csutkára teker, és bulizni kezd... azonban ennek, ebben a darabban nincs helye.

Színészileg sem erős az előadás. Angelikaként Szorcsik Kriszta annyira alázatos és szelíd, hogy szinte alig lehet észrevenni, a végét viszont jól oldja meg - bár ez inkább rendezői lelemény, a finálé valóban erős. Blaskó Péter (akinek pengeváltása a rendezővel a visszautasított Kossuth-díj kapcsán itt akár izgalmas felhangokat is gerjeszthet a darab értelmezésében) apa, sőt Atya-figurája viszont erős, vészjósló, ő nyújtja a darab egyetlen igazán súlyos színészi jelenését. Dévai Balázs, Tamásként, az Angelikához leginkább vonzódó helybéliként, súlytalan, bár a mérleg nyelve épp így mutat egyensúlyt. A többiek közül Spolarits Andrea kelekótya neohippi feleségfigurája, Margitai Ági számító öregasszonya, Gajdos Béla tutyimutyi férjalakja és Ilyés Róbert vak, cinikus megmondóembere emelhető ki. A többiek észrevétlen teszik a dolgukat, bár Mucsi Zoltánt én már kifejezetten eltiltanám a káromkodástól.

Felesleges a darab elején a beavató funkciójú, didaktikus konferansz, a színházba járó közönség ennél apróbb jelzésekből is ért, nem kell a szájába rágni: ez nem az, amit már láttak, hanem az, ami most, itt van, odakint. Felesleges továbbá a teljesen átmagyarított előadásban az angol cím. A végén ugyan megvan a trieri angol nyelvi játék (dog-god), azonban ezt mindenki ismeri, aki a filmet látta, és valószínűleg ők lesznek túlnyomó többségben az elkövetkezendőkben. De Blaskó figurája/játéka is elég érthető. Az előadásnak azonban ettől függetlenül biztosan lesz közönsége, az erős alapanyagnak hála, érthetően, de a benne rejlő, tagadhatatlanul erős, sőt hiánypótló hatású gondolatmorzsák miatt megérdemelten is. Az igazán jól kidolgozott finálé miatt is érdemes végigülni a három órás előadást, bár nem lesz könnyű. A színházrajongó azonban már jól van trenírozva, ha tapsolni akar a végén, tapsolni fog, ebben semmi sem gátolja meg, gyakran még maga az előadás sem, nemhogy egy kritika...

(A fotókat Garamvári Gábor készítette.)

Az örmény származású, kanadai Atom Egoyan cannesi nagydíjas Eljövendő szép napok című filmje után ismét a bűn mélyére próbál ásni: a Velencében Arany Oroszlánra jelölt Az igazság fogságában című filmjének újságíró főszereplője azt próbálja kideríteni, hogy került egy meztelen női vízihulla a híres komikus-duó szállodai fürdőszobájába. A rejtői szituáció színes szélesvásznon, de film noir modorban került feldolgozásra.

A pikáns, erotikus jelenetekben bővelkedő filmben egy törekvő, csinos újságírónő ered a bűnügy nyomába, munkájában ahogy halad előre, úgy helyeződnek a dolgok, a szereplők motivációi új s újabb megvilágításba, egészen a (viszonylag meglepő) végkifejletig. Természetesen a zsáner szabályainak megfelelően, folyamatosan kommentálja a történéseket, így ha figyelünk, követni is tudjuk a csavarokat. Láttunk már sok ilyen filmet, ettől még lehetne ez egy szórakoztató, izgalmas krimi is, azonban nem az.

A (relatív) kudarc okait ritkán testáljuk színészekre, itt azonban elsősorban a jellegtelen és szürke karakterekben kereshetjük, miért nem hivatkoznak azóta is erre a filmre a filmes fórumokon. Kevin Bacon, az inkriminált komikusduó egyik tagja (Lenny Morrisként) nyújtja még a legjobb teljesítményt, énekel, táncol, komédiázik, meredek szexjelenetet vállal, igyekszik, de lényéből hiányzik az az "entertrainer" kisugárzás, ami nélkül szórakoztatóipar nem alkalmaz senkit se. Bacon jó szemét zsarunak, vagy gátlástalan gazfickónak valami westernben, de táncoskomikusnak nem. De legalább valamilyen. Társa, Vince viszont egyenesen semmilyen, Colin Firth jobb híján egy színpad szélén ácsorgó, unatkozó díszletmunkást formál, nem egy sztárt. A nagyobb baj, hogy még helyét sem keresi, részt vett a forgatáson, arcát, testét adta a filmhez, aztán annyi. Legsemmilyenebb azonban a dolgokat kibogozó újságírónő, Maureen karaktere, Rachel Blanchard égővörös hajkoronája vadítóan mutat, de arcán, szemein semmi nem látszik, még a sajtómunkásokra jellemző, témára bulldogként rágyógyuló agresszivitás sem. Pedig, valamiféle női Marlowe-ként, az ő a titok nyitja, de legalábbis a kulcs hozzá. Nem az, nem képes rá. A karakterek érdektelensége így a nézőt is nehezen vonja bele a kusza cselekménybe, figyelem könnyen elkószál így, ásítozás, gyomor korgás és effélék, izzadt székkarfaszorongatás helyett.

Egoyan bár kicsit komótos ritmusban, de alapvetően ügyesen bonyolítja filmje cselekményét, csak a legcinikusabb (legvájtszeműbb) nézők találják ki már a film közepén, ki az igazi gyilkos. A fényképezés (Paul Sarossy) pazar, bár semmi egyéni motívumot nem mutat. A zenei szövet, a tipikusan film noiros vonósoktól a vicces Jefferson Airplane-feldolgozásokig kifejezetten jó, maga a film azonban mégis csak közepes, felejthető. Az asanisimasa 6/10-et ad erre a filmre.

(Ebben a rendszertelenül megjelenő rovatban önmagukban is működő filmzenékre szeretném irányítani a figyelmet.)

Szeptember 21-én jelent meg Nick Cave és Warren Ellis duplalemeze (a mellékelt képen az urak láthatók), mely két igen komoly, szűkebb körben bár, de igen nagy feltűnést keltő nu-western, illetve egy még be nem mutatott poszt-apokaliptikus scifi (The Road) zenei környezetét tartalmazza. A két western, Az ajánlat (The Proposition) és a hosszú című Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford) igen erős vizualitásuk mellett a filmek egyedülálló hatásában fontos szerepet játszik a Cave és Ellis által alkotott kísérőzene is, amely viszont megáll a saját lábán, a filmek ismerete nélkül is.

A 33 darab zeneszám tulajdonképpen felfogható 33 darab hangokból és zajfoszlányokból festett festménynek is, vagy akár valamiféle akusztikus kamarazenei ambientnek, Cave énekhangja alig, sokszor csak szövegfoszlányokat mormolva hangzik fel, a prímet sokszor egy remegő hangú hegedű, egy vibrafon, fuvola vagy zongora viszik. Köréjük festenek levegős hátteret a vonósok, egy énekkórus vagy valamilyen visszafogott (vagy éppen brutálisan expresszív) elektronikus atmoszféra. 33 db. hangfestményt hallunk, melyek a lenyugvó nap fényében hosszú árnyékot vető ördögszekeret, a végtelenbe szóródó sivatagi homokszemeket, az éjszakában zsákmányára vadászó dingókutyát, egy percbe sűrített többhetes magányos lovaglás élményét, a tűzbe bámuló elvágyódást és a Cave-re jellemző mély, nagyon mély szomorúságot ábrázolják, olykor erős színekkel, máskor elmosódó pasztellekben. Nick Cave az a zenész, akitől bármilyen szélsőséges hangulati kifejeződést el tudunk viselni, hiszen életpályája nyújtja alá a cáfolhatatlan hitelességét. Ő valóban átélte és túlélte mindazt, amiről énekel, zenél. Ellis 1995 óta zenél Cave-vel, érzékeny hangú multiinstrumentalista, együttműködésük a westernben olyan minőséget hozott létre, mint amilyet Morricone klasszikusai óta senki. A zene egyetlen hangjából beugrik a film annak aki látta, aki pedig nem, az fejben megalkothatja a magáét. Ennél többet filmzenétől nem várhatunk - na jó, fütyülni való sláger nincs benne, de Nick Cave-től senki nem vár ilyet. A lemez rejtett tracket tartalmaz, csak szólok...

A rockandroll az nem egy tánc, ugye, hanem elsősorban életérzés, világszemlélet, divat, nettó energia és bruttó őrület. Ezt a tünetegyüttest önti egyféle formába az eddig elsősorban Rowan (Mr. Bean) Atkinson untermannjaként (szövegírójaként, na ez meg milyen meló?!) tevékenykedő Richard Curtis, Rockhajó című filmjével/ben. Jó mélyre nyúl a mára erősen betrutyisodott hajdani ízlésforradalomba, és a rockzene hőskorába exponálja filmjét, mely egy Anglia partjainál ringatózó hajóról, illetve az azon működő minden idők leghallgatottabb kalózrádiójáról szól. Ekkoriban, 1966-ban, az angol állami rádió, a BBC csupán heti két órában nyomott rockzenét (illetve beatzenét, ha pontosak akarunk lenni), ami viszont ekkor már a tömegigényeket nem igazán elégítette ki. Ekkor még nem voltak kereskedelmi rádiók, a rádiózás állami monopólium volt. Ebbe az állóvízbe pancsolt bele a Rádió Rock, amely rövid idő alatt 25 milliós hallgatóságot ért el, az akkoriban menő számok non-stop játszásával, és addig az éterben sosem hallott sikamlós, kétértelmű szövegeivel, melyeket a rocksztárok népszerűségét elérő DJ-k nyomtak két szám között. A kormány persze ferde szemmel nézte ezt a "drogos, liberális hosszúhajú csinnadrattát", de mivel nem volt törvény betiltásukra, így gyorsan csinálni kellett egyet...

Tehát az első, vagy egyik első illegális rádió története a film, némi romantikus "első szexélményem"-típusú mellékszállal felütve, nem egy tolsztolji epika, de hát a rockandroll sem nagyopera. Ami fontosabb, az az, hogy a film egész jól tolja a cuccot, lejön róla az a laza, energikus, fickós fíling, ami nem más, mint a rockandroll lényege. Sok jó zene a hatvanas évekből, Stones, Kinks, Animals, Hollies, Monkies, tudjistenkik (Beatles nem, hoppá!). Számomra a legviccesebb figura Korai Bob, aki hajnali műsorában mindig a jövőben jár: van itt egy Hendrix nevű fiú, egész ügyesen pengeti a gitárt... jeeee. De akivel azonosulni is tudunk/szeretnénk, az az amerikai Báró (Philip Seymour Hoffman), aki először mondja bele az éterbe azt a szót, amit addig soha senki nem mert: FUCK. Nem ezért, hanem azért mert ő a hős, aki az utolsó pillanatban is feltesz még valami odaillőt (a Whiter Shade of Pale-t a Procol Harumtól), ő egyszemélyben a Titanic vonósnégyese.

Nézhető valamiféle múltbarévedő nosztalgiaként is a film, úgy is működik, azonban, átvitt értelemben ma is aktuális az üzenete. Zajlik a PirateBay-per, a Mininovát is kóstolgatják a művészet jogvédőinek becézett hiénák, ma ezek (és az ezernyi többi) filecserélő szájtok töltik be azt a szerepet, amelyet a kezdetekkor a Rock Rádió. Olyan helyekre juttatják el a zenét (és más jóságokat), ahová azok földrajzi, anyagi és egyéb okok miatt nem jutnak el. Sorsuk is ugyanaz: előbb-utóbb megszületik az a törvény, ami alapján százszoros halálra lehet ítélni az elvetemült filemegosztót, ahogyan annak idején az első kalózrádiósokat. De addig is, kalózkodni szükséges. Sőt, azután is. Ezen a filmen pedig egy jót szórakozhatunk egy tipikus szombat estén, és ne gondoljunk arra, hogy nemcsak az internetes kalózkodásnak őseredetei ők, hanem a vízcsapból is folyó, természetellenesen agyonmodulált hangszínekkel a reklámokkal fűszerezett geil popnyálat arcunkba toló kereskedelmi rádióké is. De ne lássuk bele Báróba Boross Lajost, ha jót akarunk magunknak. A Rockhajó az asanisimasa szerint 7/10-re jó, egyszer. Amúgy az igazi rockzene ott kezdődik, ahol a film véget ér, valójában... :)