asanisimasa

Helyes kis romantikus, életigenlő feel-good film A kilencek, bár a legutolsó jelenetig ennek nem vagyunk tudatában. A filmet író-rendező és korábban is már komoly forgatókönyvírói virblijeiről ismert John August most is jól megtekerte a cselekményt, sőt néha már talán kissé öncélúan is lubickol sajátmaga írói zsenialitásának langymeleg vizében, így kell némi türelem, hogy a feloldódást jelentő utolsó jelenetig kitartsunk.

A filmet akár tekinthetjük az ismert kötelező irodalom egyfajta parafrázisának is, hiszen ugyanazt a kérdést (Ez a világ a létező világok legjobbika?) boncolgatja, ám nem feltétlenül jut a Voltaire-rel azonos végkövetkeztetésre. A film tulajdonképpen három film, vagy három tétel, három fejezet. Az első tételben Gary, a léha médiasztár nem tud mit kezdeni sikeres, ám rettenetesen unalmas életével, így egy drogos kaland után házi őrizetbe kerül, ahol a kihívó szomszédasszony mellett a lehengerlő bennlakó terapeutával is meg kell küzdenie. Gary számára ez a világ jelenleg egyáltalán nem a legjobb, és egy utolsó kétségbeesett kísérletet tesz megjobbítására. A második tétel egy reality show. Gavin, a neves forgatókönyvíró mindennapjai a kamerák keresztüzében zajlanak, Truman Show-repríz. Nem tudni, ő irányítja-e a dolgokat, vagy ő is csak része egy nagy egésznek. Ez a világ sem jó, főleg nem, amikor Gavin rájön az igazságra. A harmadik tételben Gabriel családjával egy erdőben ragad kirándulás közben, az autójuk nem indul el, lemerült az akkumulátor. Térerő persze, hogy nincs. Gabriel elindul egyedül, hogy találjon valami segítséget. Talál. Kvázi-horror. Ez sem túl jó világ. Nem spoilerezem le, hogy végül miért is lesz jó világ ez, hadd furdalja a kíváncsiság azok oldalát, akik nem látták e filmet... De a végén Pangloss mesternek lesz igaza.

Igazi írói film ez, a látszólag könnyed hangvétel ellenére elég komoly nézői figyelmet követel, hogy kellően képben legyünk a fordulatokat, utalásokat, a filmen végighúzódó jelek észrevételét és értelmezését illetően. Három fő szereplője van a filmnek, három különböző szerepben, ami Ryan Reynolds (Gary/Gavin/Gabriel), valamint Melissa McCarthy és Hope Davis számára jutalomjáték (a két hölgy is triplázik a karaktereket illetően), amivel élnek is. Még az "undorító, körzővel és vonalzóval tervezett testű, bájgúnár" Reynolds is, nem kis irigységemre és meglepetésemre. Jó a zenéje is a filmnek, amely a kifejezetten virgonc vágással és az ügyesen elhelyezett inzertekkel és más vizuális poénokkal együtt üde lendületet ad August gondolatainak, azonban a film közepe táján mégis kissé leül a film. Ekkor untam is egy picit, ám ha ezen túllendülünk - a második tétel zárópoénja segíteni is fog ezen - már nincs megállás a végéig, ami ugye happy lesz. Asanisimasa-index: 6/10.

A belga Koen Mortier 2007-es Kell egy dobos című filmje az egyik leghitelesebb mozgókép az igazi, őszinte, mocskos, szakadt rockzenéről, ha lenézünk a Üvegtörőktől a Kopaszkutyán, Rock-térítőn keresztül a Rocksuliig és Rockhajóig, sok (néhány jó és sok rossz) film által ásott pöcegödörbe, mely a rockzene feneketlen mélységeit hivatott filmen prezentálni. A valódi rockzenéről van szó, tehát nem a bondorított hajú, flitteres műmájerkedésről, nem a gigakoncertek multimilliomos sztárjairól, hanem azokról a kültelki srácokról, akikben elementáris erővel feszül a düh, jókedv, vagy bármi más indulat, és három-négy akkord tökéletesen elég ezek önmagukból való autentikus és lehengerlő hatású kiadásához. Arról, amikor a felfelé bökő kinyújtott középső ujj egyértelmű gesztusának kinyilvánítása még fontosabb a bankszámlaszám megadásánál.

A Kell egy dobos úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, holott regényadaptáció, Herman Brusselmans ismert és nyelvezete, témái, egyéb megnyilvánulásai miatt (egyszer egy magyar futbalistát nácizott le mezszáma -88- alapján...) hírhedt flamand író hasonló című, 1994-ben megjelent regényének kvázi "videoklipje". Egy vidéki punkrock-banda, a kezdetben dobos nélküli Feministák első koncertjéig tartó göröngyös útnak vagyunk tanúi a filmben, amely útközben nem kevés szociográf éllel villantja fel Európa közepének, Belgiumnak szarcsimbókos ülepét, azt a Belgiumot, melyet nem szívesen mutogatnak Brüsszel kormányzati üvegpalotáiban. Drog, alkoholizmus, súlyos szegénység, a létező összes deviancia egymásra halmozva. A pokol egyik bugyra, ráadásul jó mélyen. A zenekar mindhárom tagja fogyatékos: a gitáros süket, a másik gitáros karja merev, nem hajlik, a harmadik egy stokk bolond, agresszív állat. Dobosnak leszerződtetik az ismert írót, hogy legyen nagy név a csapatban, aki mind közül a legrosszabb. Arrogáns, kötözködő, monomániás, összeférhetetlen figura - a pokol hercege személyesen, aki aludni a mennybe jár vissza. Mindennek ellenére a banda eljut első koncertjéig.

Mortier filmjében benne van e mocskos zene lényege. Zaklatott, olykor a Trainspottingot, olykor Prodigy (Smack my bitch up) és más, még zúzósabb zenekarok MTV-s videoklipjeit idéző, olykor huzamosan a feje tetejére állított nézőpontú, máskor percekig rewindben futó szekvenciákat sorjázó film egy romlott, beteg, aberrált világba enged bepillantást. Minden különösebb felvezetés nélkül látunk saját ürülékükben fetrengő embereket, magukat félméteres abnormális faszra húzó drogos buzikat, indokolatlan és zsigeri erőszakot, olyan természetes drogfogyasztást, mint normál esetben a villany felkapcsolása és ezekhez hasonló explicit képeket, melyek a maguk őrült kaotikusságában valamiféle súlyos, olykor gyomorforgató és undorító, de mégis valami megmagyarázhatatlan módon esztétikussá nemesülő költői képsorozatba állnak össze, melyben semmi sem az, aminek látszik, közben pedig direktben az van, amit látunk. Miközben arról szól, amit nem látunk... Felkavaró és erős film, erős gyomrúaknak. Asanismasa index: 8/10.

Azt hiszem, a kissé nevetségesre sikerült harmadik rész után a Terminátor-széria méltó folytatást kapott: na ebből a Megváltás alcímű etapból biztosan nem lesz akkora kultusz, mint a "Gigamega" Cameron-féle első vagy második részből, sőt tán semmilyen kultusz nem lesz belőle, viszont az a két óra, amit az ember rászán egy ilyen filmre, az viszonylag gond nélkül telik el.

Senki nem vár tolsztoji áradású nagyepikát John Connor újbóli eljövetelétől, ráadásul itt a nagyszámú írógárda (lásd link) inkább a húzáson, mint bonyolításon ügyködött, így az eredmény egy minimális cselekményű, de az előzményekhez sok szálon visszacsatoló akciófilm lett. ha jól emlékszem vissza, talán az első és második rész közben vagyunk, ide exponálódik a Terminátor - Megváltás sztorija. Ugye, az állandó időugrálás... Nos, Connor az ellenállás egyik vezére, akik a gépeket az emberek ellen indító Skynet világuralmi ambícióit kívánja nyesegetni, egyelőre nem sok sikerrel. Most az apját kell megmentenie, aki most még egy srác csak. Nem várt gépi segítsége is akad, no nem a Szentlélek, csak egy fura félszerzet, majd gyakorlatilag nettó 100 perc piff-puff, dirr-durr, csitt-csatt-banggg. A végén happy end, cliffhanger, ilyenek. A filmet bizonyos McG rendezte, van aki zseninek mondja, szerintem inkább csak azt csinálja, amit mondanak neki. (A Vajnáék.) Ezt viszont 100%-ig megcsinálja, különben nem bíznának rá egy százmillió dolláros filmet.

Ellenben parázs látványeffektusokkal ábrázolják az alkotók Connorék kommandóját a különféle robotgépterminátorok ellenállásán keresztül magába, a Skynet központjába. Az út egy harmadik típusú világháború sújtotta Kalifornia esztétikusan lepusztult vidékein vezet, előírásszerű kék-szürkébe fényképezve, amiben dinamikus hatást keltenek a sűrű robbanások égővörös-sárgái. Christian Bale ide is betette a lábát (ő John Connor), de mély alakítást itt sem látunk tőle, keményen néz, esik, kel, puffan, nyekken, lő, fut. Mondjuk, ide éppen ez kell, nem holmi "fennkölt mélyenszántás". Sam Worthington (Markus) mintha Bale alteregója lenne, de nem, csak hasonlít rá: ő egy nem egészen embert játszik, színészileg viszont dettó - legközelebb kérheti is ugyanazt a gázsit, mint Bale. Rövidke részletben feltűnik Arnold is, de csak CGI-ben. Én külön élveztem a helyenként igen vicces utalásokat az előző részekre, pl. a komplett Skynet-központbéli finálét, amely szellemesen parafrazeálja az első rész fináléját. Egyszóval felejtsük el a harmadik piros bőrruhás, roskatag Arnie-s részt és tegyük meg ezt egy gyengébb, de még látványosabb harmadik résznek... Asanisimasa szerint legyen 6/10.

Könnyű dolga van a kritikusnakbloggernek jelen esetben, hiszen az Alkonyat című tinilány-bestseller sorozat és annak filmes franchise-ának első része már mindent elvégzett helyette. Mivel a 12-18 évesig terjedő, elsősorban ábrándos lelkű lánykákból álló rajongóhadat ötfelkiáltójeles járványfigyelmeztetéssel sem lehet elriasztani a filmtől, velük nincs mit tenni, a többieknek meg talán elég egy lakonikus megállapítás: a film nézhetetlenül rossz. Akinek ennél cizelláltabb „nem” kell, olvasson tovább.

Bevezetés a vámpírológiába

A vámpír, az emberi vérrel táplálkozó szörnyalak figurája már a történelem kezdete óta benne él az emberek tudatalattijában és az innen burjánzó babonákban, hiedelmekben. Alapja – mint annyi mindennek – az ismeretlentől való félelem lehet. Nem ismerjük a barlangokban, vagy a házak sötét padlásainak homályos zugaiban élő furcsa, éjszaka, tehát az emberektől éppen ellentétes ritmusban élő bőregereket. A tőlük való rettegésből fakadhat a napfényre szétfoszló, csak a sötétben élő vámpír figurája, sőt jellegzetes külső jegyei is, a halottsápadt bőr, a karikás szem, a denevér szárnyaira emlékeztető bő lebernyeg, és a legfőbb fegyver, az elülső két tűhegyes fog is, melyet az áldozat nyakába mélyesztve szívja ki a démon a számára egyedül éltetű nedűt, az emberi vért. A vámpír mítosza a kezdetektől hordoz valami mély erotikus felhangot is, hiszen a harapással és szívással járó táplálkozási módja technikailag szexuális előjáték, gyakorlatilag egy teljes aktus – a végén halállal (vö: a franciák kis halálnak (la petite mort) nevezik az orgazmust). Így nem meglepetés, hogy a legendákban rendszerint hamvas, fiatal szüzek esnek a vámpírok karjaiba (válnak Alkonyat-rajongóvá, hahaha), hogy jöhessen a szőke bátor ifjú, aki karót kalapácsoljon a démon mellébe, mint egyik hatásos ellenszert a halhatatlanság kiküszöbölésére, de egyszerűbb esetekben megteszi az ablak kitárása is, hadd végezze dolgát a hajnali napfény.

A vámpír figurájának van azonban történelmi alapja is, a havasalföldi Vlad 'Dracul' Tepes vajda személyében, aki a Drakula alakját ihlette – a mi Mátyásunk korában élt pogány vajda, mivel frusztrálta, hogy kétfelé, nekünk magyaroknak és másik oldalt, a törököknek is kellett adóznia, ezért népéből azok legvégsőbb tartalékait is kipasszírozta, még ha így vérük is veszett. Érdekes, hogy Drakula alakja Bram Stoker 1890 körül megjelent regényében már a valaha vérengző fenevadból szerencsétlen sorsú romantikus figurává vált, akinek sorsa a magány, az emberi vér fogyasztása pedig létfenntartás. Stoker regénye aztán divatba hozta újra a vámpír figuráját, amely a komor, horrorisztikus jelenésektől (Murnau, link!!!, majd Herzog Nosferatuja, Lugosi Béla klasszikus Drakula-figurája, stb.) egészen a komédiáig, sőt paródiáig terjedt (Vámpírok bálja, Drakula halott és élvezi, stb.). A mormon vallású, írónőnek szemtelenül fiatal Stephenie Meyer nem várt óriási sikert arató regényfolyamában a vámpírok és emberek kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, „lereszelte” az inkriminált tűhegyes fogakat (nyilán a szexibb mosoly kedvéért), és hosszan, nagyon hosszan, ábrándosan és mérhetetlenül szentimentálisan ecseteli Bella, az emberlány és Edward, a vámpírfiú szerelmét. Könnyzuhatag, émelyítő cukorszirup, néhány csepp vér.

Az első rész

A saga első része (Alkonyat) még hordozott valami érdekességet az átlag néző számára is, a veszélyes szerelem mindig érdekes, a sötétre hangolt dizájn akár trendi is lehet, az alkalmazott kurrens alternatív zenék, a Muse, Paramore és társaik adtak még valami plusz markáns élt a már kezdetekben is elég émelyítő, ráadásul kétségbeejtően kétdimenziós történethez, e második részben azonban végképp elszabadul a „pokol”.

Se történet, se színészek, de még zene se

A második, Újhold alcímű részben tovább nyúlik Bella és Edward végtelen egymásra nézése, mellesleg új holdat csupán a film elején látunk. Viszont színesedik a paletta: a szó szoros értelemben véve is, de megjelenik egy új karaktercsoport a történetben, a vérfarkasok, potenciális ellenfeléül a meglehetősen arrogáns és nagyképű vámpíroknak, és hogy Bellának is legyen min őrlődnie 130 percen keresztül. Továbbá, a rajongóhadak is halk sikkantásokkal nyugtázhatják a vérfarkas-fiúk mértani pontosságú párhuzamosokkal és derékszögekkel szerkesztett hasizomzatát, látjuk is ezeket eleget. A sztori amúgy leírható néhány bővített mondatban, fogalmam sincs mit írt ezen Meyer könyvnyi méretben, a film is csak végtelenre nyújtott jelenetekben tudja kitölteni a hosszas vetítési időt. A szereplőkkel az égadta világon semmi más nem történik, mint elhagyják egymást, újra találkoznak, elhagyják egymást, újra találkoznak. Ha találkoznak, akkor hosszú percekig nézik egymást. Akik nem szeretik egymást, azok marakodnak, láthatatlan sebességgel. A vége pedig olyan banális, hogy én például lefejeltem az előttem lévő széket, de a rajongók is nevetésben törtek ki – ez a legpozitívabb a filmben, már, ha magunkon is nevetünk. Kristen Stewart (Bella) és Robert Pattinson (Edward) színészete a mélynek és végtelenül szomorúnak gondolt nézésben merül ki, arcuk mozdulatlan, testük csenevész. Belül viszont semmi nem zajlik, ám ezt támogatja az író Meyer és a rendező, Chris Weltz is. Csak Taylor Lautner (Jacob) kockahasának és természetellenesre polírozott vakító fogsorának örülhetünk. Beszélni senki nem tud a filmben, vagy nehezen artikulál a nagy-nagy szomorúságban, vagy hadar, mint aki heteken át amfetaminkúrán volt. De jellemábrázolás, karakterépítés, személyiségfejlődés nulla. A karakteres poprock zene sem szól már, csak valami műanyag izé, egy normális szám szólal meg a filmben, de azt is gyorsan kiveteti Bella, mert nincs hozzá kedve. Kínszenvedés volt számomra ez a jóval több mint két óra, ha a fele lett volna, akkor talán, nagy toleranciával elmegy. De így, vég nélkül? Dilettáns, olcsón hatásvadász, buta film ez, nem más, köze nincs a romantikához, szerelemhez, semmihez. Tessék olvasni/nézni inkább a Rómeó és Júliát (vagy engedd be ezt), ha már romantikus szerelmet akarunk. Asanisimasa szerint: 1/10

Engem a megszokott horror-miskulanciák, mint a zombik, bőrpofák, vérengző halak, madarak, vadak és űrlények, no és a vámpírok meglehetősen hidegen hagynak, a műfajból általában csak azok a művek szoktak érdekelni, amelyek erőteljesen kötődnek a való világhoz, reális élethelyzetekhez, reális félelmekhez (egyszer majd kibontom ezt valami esszében, ha odáig jutok). Azonban most, hogy a világ nagyobbik felét, illetve annak 10-18 éves korig terjedő, jobbára feminin részét nyálba fojtja az ízlés Alkonya, muszáj (nekem is) piedesztálra emelnem az Engedj be! című svéd romantikus "tinihorrort", mint a fertőzés ellen való egyetlen témába vágó alternatívát az épeszűek számára.

Tomas Alfredson, akitől eddig jóformán csak egy 192 perces!!!! komédiát -a Négyféle barnát- láthattak a szerencsések (én sajna nem, de "rajta vagyok" az ügyön), vélhetően megelégelte, hogy egy tehetségtelen, unatkozó amerikai háziasszony és néhány tehetséges amerikai marketingszakember lealázzon egy mítoszt, ami azért mégis az emberiség kultúrkincsének szerves része, így előállt az ő csehovi, vagy inkább bergmani hangulatú tinivámpír szerelmi drámájával, áldassék érte a neve. Az Engedj be! így egy lassú ritmusú, hömpölygő film a végtelen csendben terjengő svéd téli éjszakában, elsősorban szerelmi történet, mely két 12 éves gyerek között szövődik. Kristálytiszta, sallang-, hatásvadászat és modoroskodásmentes érzékeny és hiteles alkotás a film, ebből a szempontból (is). Másodsorban természetesen vámpírfilm, melynek egyik legsűrűb filmes desztillációja, mely valaha készült. Alfredson e filmben tulajdonképpen leszámolt az összes vámpír-klisével, mit összehordtak a századok, gyakorlatilag csupán a vészes fényérzékenységet és az obligát emberi vértől való függést tartotta meg. Ettől függetlenül, a film működik, sőt, ettől a kisebb paradigmaváltástól válik igazán érdekessé a mára már kissé túlbeszélt vámpír-sztori. Harmadsorban egy mély és hiteles sorstragédia a kirekesztett ember, itt egy 12 éves furcsa fiú (Oskar) sorsáról, erőfeszítéseiről és felemelkedéséről - arányaiban, méltóságában, sűrűségében a film maga a vegytiszta művészet, aranyba metszve, katarzissal. A rideg, hideg svéd tájban megbúvó kietlen lakótelep sivár hangulatát esztétikus kompozíciókba fényképezte az operatőr (Hoyte van Hoytema), melyeket veretes és masszív vágás illeszt össze egyetlen képfolyammá, mely a lassúsága ellenére a horror/thriller műfajának megfelelő hangulatfokozással meséli el a 12 éves szerelmespár (ember és vámpír, igen) szívszorító történetét, sok vérrel, hullával de/és viszonylag happy enddel!. Így, ha jót akarsz magadnak, inkább e fimet engedd be magadhoz, mint a hasonló témájú, de összehasonlíthatatlanul gyengébb Alkonyat (kritika róla holnapután) című megagiccset. Asanisimasa szerint az Engedj be! minimum 9/10.

A Gonosz motorosokkal újabb legendát sikerült a minap abszolválnom a filmtörténelemből, méghozzá a Betiltott legendák kiemelt státuszú fakkjából. 1968-ban néhány napig vetítette a Puskin mozi ezt a filmet, állítólag az Astoriáig állt a sor a jegyekért, és állítólag maga Kádár vetette le a műsorról, lelke rajta, bár Amerika nem éppen a legjobb arcát mutatja meg ebben a konkrét és adekvát B-kategóriás opuszban, így tulajdonképpen akár öngólnak is felfoghatjuk e kapkodó cenzori beavatkozást. Akik annak idején sorba álltak, a mai napig baromi jó filmként emlegetik, ez azonban elsősorban az idő mindent megszépítő tulajdonságának tudható be leginkább. Kádárnak (vagy akárkinek) kivételesen igaza volt jelen esetben.

Tulajdonképpen a Szelíd motorosok inverzeként is felfoghatjuk e filmet, ha nem lenne az két évvel későbbi alkotás; azzal ellentétben, itt a motorosok nem valamiféle léha jófiúk, hanem gonoszak, sőt nagyon gonoszak, és nem mennek valahonnan valahová, hanem egy helyben, a kaliforniai Big Rock városában basszák a rezet lányok erőszakolgatásával és a pipogya lakosság terrorizálásával. Egy, csak egy ember van talpon a vidéken, aki szembe mer szállni velük, Billy Jack, a vietnami veterán keményfiú. A többi megy a klasszikus western-sémák szerint, mintegy megelőlegezve Chuck Norris, Sylvester Stallone és Mel Gibson életművét. Persze, gyökerekben sem áll gyengén Billy fiú, az őféle magányos hős az egyik legismertebb hollywoodi hős-archetípus: aki jön, lát, győz és ellovagol a naplementébe.

Ettől még lehetne ez egy jó film is, hiszen rengeteg kiváló mű kellett ahhoz, hogy e hőstípus kőbe legyen vésve Hollywoodban, azonban Tom Laughlin által írt, rendezett, produkált és főszerepelt film annyira naiv, suta, annyira Laughlin prekoncepcióin és azok görcsös igazolásán alapszik, hogy egész egyszerűen nem lehet jó film. Laughlin neve alatt linkelt kitűnő írásból is látszik, nem egy egyszerű pali, e filmjét is a teljes gondolati káosz jellemzi. A Halálfejesek mintha a Rákosi-korszak hírhedt termelési-filmjeinek mintájára készült propagandamozi lenne, amelyet talán valamelyik hárombetűs Cég rendelt meg a becsületes dolgozó és adófizető amerikaiak gyerekeit akkortájt megfertőző hippizmus lejáratására. Ezt támasztaná alá a film eredeti címe is: Born Losers - Született vesztesek. Ennek megfelelően, a motorosok nagyon gonoszak, anakronisztikus napszemüvegekben, sapkákban pompáznak, olyan neveket viselnek, mint Bunyós, Tetű és hasonlók, sört isznak és szó van valami porocskáról is, a kommunájuk falán Hitler és Himmler idézetek vannak feltaggelve, horogkeresztek itt és ott jelzik, hogy milyen fertelmes eszméket vallanak ezek az állatok. Azt nem tudom, James Dean óriási portréja, vagy Picasso egy absztrakt rajza mi gonoszságot sugallnak, de hát ezek is a falat díszítik. Velük szemben a polgárok tulajdonképpen arctalanok, a seriff határozatlan, csak Billy Jack kemény, mint a vídia. Az áldozatként szereplő lányok a vízválasztók, a film elején áldozatoknak tűnnek, de később kiderül, hogy egyáltalán nem volt ellenükre, hogy a banda többször és sorban megerőszakolta őket. (Akkor mi is a baj a motorosokkal?)

Laughlin abbéli igyekezetében, hogy rávezesse a nézőt, kit is kel utálnia, majdhogynem piros szarvacskákat ragasztott a motorosok fejére. Azonban ha a néző látta (bizonyosan látta) mondjuk, a Brando-féle Vad (The Wild One) című hasonló, motoros tematikájú klasszikust, és látott mondjuk egy Hell's Angels bandát és látott már virágzabáló, mantrázó, beszívott hippit, annak számára nyilvánvaló, hogy ez egy tökéletesen hazug, hiteltelen szituáció. Ezeknek a Született veszteseknek köze nincs a később Altamontban rendetlenkedő Pokol Angyalaihoz, nincs köze a majdnai Manson-bandához - ezek tényleg durva dolgokat műveltek, de nincs köze az Átlag-Amerikából kommunákba vonuló, békét, és szeretetet hirdető, transzcendentálisan elszállt hippikhez sem. És akkor még ott van ez a tömzsi idétlenség, ez a Billy Jack, aki cowboynak néz ki, mégis kapásból leindiánozzák, sebaj, mert egyedül száll szembe a motoros bandával. Lekaratézza őket, legalábbis kezdetben úgy tűnik... Amúgy minden, színészi játékot, jelenetszervezést, cselekménybonyolítást tekintve, minden mint egy rendes hatvanas-hetvenes évekbeli B-kategóriás filmben: gyakorlatilag nincs. Az akciójelenetek gagyik, Laughlin úgy karatézik, mint ahogy a gyerekek utánozzák Bruce Lee-t. Az operatőr (egy újabb magyar, Gregory Sandor, akiből megérdemelten nem lett Zsigmond Vilmos) mindent képbe komponál, amíg nem történik semmi, amint azonban valami "fontosat" kéne megmutatni, elkapja a kamerát, mint szende süldőlány a tekintetét, ha himbálózó hímtag kerül eléje. Ezzel kissé paradox, hogy erőszakos jelenetekről nevezetes ez a film. Nos, lehet, hogy akkor az volt, hogy egy figura összecsócsált paradicsomot köpött a kamera objektívjére, majd fura arcot vágva lecsúszott onnan, ma már ez bizony nevetséges.

Mindazonáltal, a B-filmek varázsa, az "annyira szar, hogy már jó", működik - önmaga paródiájaként olykor térdetcsapkodóan kacagtató film a Halálfejesek. Laughlin viszont egészen biztosan nem rendelkezett ennyi öniróniával, így 5 pontnál többet nem adhat az asanisimasa: 5/10. Mai szemmel. '68-ban, amikor a magyar tömegek tényleg szinte semmit nem tudtak arról a nagy valamiről, ami a vasfüggöny mögött van, nyugatra, ennek a filmnek bemutatása, a többi, lényegesen értékesebb és érdekesebb film ellenében tényleg csak a hazugság további fokozása lett volna. Ma viszont, aki teheti, az feltétlenül a korabeli magyar szinkronnal, Latinovitscsal, Gábor Miklóssal (!!!) és másokkal, valamint a ma már vicces korabeli jassznyelvben íródott fordítással nézze meg e filmet. Nem akármilyen időutazás lesz!

Meglehetősen felemás érzésekkel nyomtam 'eject' gombot, miután kissé késve bár, de töretlen lelkesedéssel ledaráltam a Róma című HBO-gyártású tévésorozat mind a két évadát. Az HBO általában nem vacakol saját gyártású sorozataival, nem spórolnak az anyaggal, ahogy ezt szokták mondani a műhelyben, ha masszív felépítményel találkoznak a szakik. A Maffiózókat és a Carnivale-t én a legjobban sikerült sorozatok között tartom számon, már azok közül természetesen, amit láttam, követtem. Hírlik, a többi is, pl. a western-tematikájú Deadwood is jó, majd meglátjuk. A Rómára sem tudom azt mondani, hogy rossz, főleg, hogy ebbe aztán tényleg pakoltak "anyagot" a producerek; szerintem tévére készült sorozatban ilyen tömegjeleneteket, ilyen csatákat, városi és tengeri látképeket még nem láttunk. Láthatóan a jelmezek is masszívak, akár igaziak is lehetnének, szinte érezni a pajzsok, sisakok, kardok súlyát, de a közismerten élveteg rómaiak decens életkörülményei is pazar luxussal lettek megjelenítve. Amennyire ezt meg tudom ítélni, komoly kultúrtörténeti hitelességgel sikerült a kellékeket, ruházatokat megtervezni és azokat igényesen kivitelezni. A panorámáknál, csatajeleneteknél alkalmazott CGI is hatásos, sok mozifilmnél magasabb színvonalat képvisel. A cselekmény nagy vonalaiban követi a történelem kronológiáját, mind események, mind szereplők tekintetében, talán csak az ókori Rómával elmélyültebben foglalkozó amatőr és profi történészek találhatnak a sorozatban hibákat, pontatlanságokat, a hozzám hasonló történelmi laikus azonban semmi kivetnivalót nem találhat. A látványelemek mellett tévés viszonylatban meglehetősen merész stiláris "effekteket" is láthatunk a Rómában. A néha szoft-pornóba hajló szexjelenetek, a bátran megmutatott, olykor igen tekintélyes genitáliák, illetve a véres jelenetek meghökkentően naturális ábrázolása szintén az ókori Rómáról alkotott orgiasztikus képet erősíti. A sorozat egésze, a koncepciója és látványvilága, hangulata nem kicsit hajaz Tinto Brass botrányos(an jó) Caligulájára éppúgy, mint például Fellini Satyriconjára, mint filmes előképekre.

A sutaságok a felszín alatt jönnek elő, bár ezek egy része könnyen meg is magyarázható, elsősorban a tévénézők fogyasztási szokásaival, amelyekbe egy történelmi tematikájú sorozat, főleg ilyen merész felfogásban, elég nehezen fogadtatható el, így jónéhány engedmény meghozására kényszerültek az alkotók. A karakterek építése kimerül egy-két markáns tulajdonság erőltetésében, pl. Antonius az alkesz kéjenc, de bátor katona, Vorenus a szerető apa, szintén bátor katona, Acia az áskálódó nőstény, Cicero, az intrikus. Komoly jellem- vagy személyiségfejlődésen senki nem esik át a nagyszámú szereplőgárdából, szinte mindenki az eposzi "állandó jelzőkkel" szerepel. Persze, mivel a történet több párhuzamos, néha kicsit összegabalyodó, majd eltávolodó szálon fut, az átlagnéző eléggé meg lenne terhelve, ha egy-egy karakter valamiféle cizelláltabb jellemformálásba kezdene saját magát illetően. Nem törekszik archaizálásra a jelenetszervezés, a beállítások és a színészvezetés sem. Némely jelenet kifejezetten olyannak tűnik, mintha a Barátok közt egyik epizódját nézném, csak nem Kertész Géza jön haza a Mátyás téri másfél szobába és kéri a vacsorát, hanem Titus Pullo, a marcona katona az Aventinus dombi villájába, miközben rabszolgából lett felesége törölgeti az amúgy autentikus fatányért (mint Kinga a műanyagot). Az efféle megmosolyogtató sutaságok a sorozat mind a két évadát végigkísérik, nyilván abbéli szándékból, hogy az otthon tévézők inkább néznének a mindennapi élethelyzeteikhez jobban köthető szituációkat egy történelmi témájú sorozatban, mint esetleg egy archaizáló, történelmileg hiteles, de éppen ezért nehezebben fogyasztható, veretes művet. Mivel az ókorban nem jártak fogorvoshoz, plázázni, teniszezni és nyolc órában dolgozni, így olyan tevékenységeket kellett keresni, melyeket akkor is és most is el kellett végezni - ez viszont olykor vicces eredménnyel járt. A párbeszédekre ugyanez érvényes, semmi archaizálás, semmi költészet. Semmi differenciálás, hogy most egy felsőkasztbéli szenátor beszél, vagy egy latint alig törő germán rabszolga, mindenki ugyanazt a huszonegyedik század eleji konyhanyelvet beszéli, amit a néző használ és ért. Engem ezek az ijesztően banális párbeszédek néha kifejezetten idegesítettek.

A sorozat-forma kifejezetten alkalmas ilyen hosszas, korokat átívelő, sok szálon futó nagy történetek elmesélésére, mint a római első és második triumvirátus története, ezt egy kompakt mozifilmben lehetetlen lett volna megcsinálni. A történet bonyolítása néha ugyan - szintén a fogyasztó szokások figyelembevételével - kissé "bemelodrámásodik", amit az akcióra és/vagy a szexjelenetekre gerjedők esetleg unalmasnak találnak, szerintem itt, amennyit láttunk, az belefért. Mindent összevetve, a Róma egy néha igazán látványos, kifejezetten érdekfeszítő, igényes, de néha azonban kissé suta és közhelyes nyelvezetű történelmi szappanopera, amely viszont, nem kevés népnevelési funkcióval, mindenképpen alkalmas esetlegesen lanyhuló történelmi érdeklődésünk felkeltésére is. Asanisimasa szerint az egész, úgy en bloc: 6/10.

Nem ismerem Chuck Palahniouk regényírói munkásságát - még egy hiányosság, sebaj, amíg van mit tanulni, nincs min unatkozni - de aki a Harcosok klubját kitalálta, annak fejében van valami különös, ami megfogja az embert, amivel érdemes foglalkozni, mert egy nem szokványos utat jár be és nem tudni mindig, hova akar kilyukadni, ám az odáig tartó út egészen biztosan tele lesz izgalommal. Ahogy így nézegetek utána, amolyan Vonnegut-szerű író lehet, így biztosan olvasni fogom. A Fulladás (Choke) egy másik regényéből készült (a színész-rendező Clark Gregg által), a fentiek miatt azonban itt és most csak kizárólag a filmre szorítkoznék.

Alapszituáció újra egy terápiás csoport, itt a szexfüggők gyülekeznek. Több fura és főleg túltengő szexualitású fazon mellett ide jár Victor is, a kangörcsös "történelmi közvetítő" (értsd: élőszereplő egy történelmi látványparkban), aki nem tud megálljt parancsolni féltelen libidójának, ám állandóan bekövetkező, viharszerű dugásai ellenére teljesen magányos. Egyetlen haverja van, aki szintén a csoportból való - a zsebhokibajnok. Victor élete egy háromszögben írható le, melynek csúcsai a munka a parkban, a terápiás ülés és haldokló anyjának látogatása, a csúcsokat összekötő oldalak pedig lelketlen és kényszeres kúrásokból állnak. Konfliktus: anya haldoklik, és öntudatlan állapotban össze-vissza kotyog mindent, többek között azt, hogy Victort Jézus fitymájából klónozták. Ez a homályos információ komoly szöget üt Victor fejébe, aki amúgy is komolyan frusztrálva van azáltal, hogy a kórház új orvosnője nem akar lefeküdni vele, ami nem szokott máskor előfordulni. Victor, szex-sikerei (bár ezek is inkább mennyiségi, mint minőségi sikerek) ellenére nem egy szimpatikus figura, nem egy jellembajnok. A film címe például arra a trükkjére utal, melyet kissrác korában kísérletezett ki: egy étteremben ülve szándékosan félrenyel, és kissé túljátszott fuldoklásában mindig egy kiszemelt áldozat karjaiba szédül, aki ezáltal Victor megmentőjének hiszi magát, amit a Victor később kisebb-nagyobb pénzösszegek kicsikarásával hálál meg. De a Fulladás utal Victor egész életére is, gyökér és komoly társ híján, gyerekként szinte kizárólag drogos anyja volt mellette; Victor számára fojtogató a magány.

Palahniuk története ismét kellően abszurd, sőt olykor kifejezetten aberrált, a filmváltozatban is érezni az eredetiség erejét, a benne rejlő erőt és szellemi potenciált, Gregg feszes rendezése azonban nem enged teret ezek kifejlődésére, a film így megmarad egy független filmes vígjátékának. Így nézve, kissé beteg, de az illedelmesség kissé lazábban vett szabályain még belüli a film, ám mégis szórakoztató, már annak, aki vevő az abszurd humorra. Másképpen azonban nyilvánvaló dolgok maradnak magyarázatlanul, kidolgozatlanul: pl. csak a Jézus-párhuzam is egy olyan meglehetősen "asszociatív" topik, ami itt néhány, igaz poénos jelenetben, sitty-sutty elrendeződik. Ha úgy nézzük, kifejezetten pörgösre van vágva a film, ha másképpen, lásd mint az előbb. Victor szerepében Sam Rockwellt láthatjuk, aki ma szerintem Hollywoodban, a harmincas férfiszínész kategóriában a legjobb formát futja. Itt is jó, ám aki igazán nagyot alakít, az a haldokló anyukaként Anjelica Huston. Ha ezt egy "komoly" filmben nyújtja, akkora Oscart kap rá, hogy nem fér be a malibui villájába. Így azonban csak egy nagy alakítás egy zavarbaejtő, nem tökéletes, de néhol igen szórakoztató filmben. Asanisimasa index: 7/10. Palahniuk, Palahniuk, Palahniuk.

Álomországban a férfiak csak a kocsmában ülnek, minden munkát a nők végeznek. Így megy ez minden nap. Az asszonyok dolgoznak, férfiak az időt ütik el. Még jó, hogy fékezhetetlen libidóval rendelkeznek, és azért esténként rendre jól meggyömöszölik az asszonyt, ez a dolguk. Egy nap azonban megszűnik a falu vízellátása, az asszonyok se főzni, se mosni, se kenyeret dagasztani nem tudnak, de még fürdeni se. A férfiakat ez a tény kevéssé izgatja, verik a blattot a kocsmában, ahogy mindig. Telnek a napok, az asszonyok egyre türelmetlenebbekké válnak, végül odáig jutnak, hogy megtagadják kanos férjeiktől a szexet, míg meg nem javítják a vízvezetéket. A henye urak azonban nem értenek semmihez se, hogyan is értenének, hiszen egész életükben a kocsmában ültek, csak a tejfeles szájú Temelkóban -akiben bimbózó szerelem ébredezik a kacér, de rátarti Aya iránt - van meg a képesség, hogy valami érdemlegeset tegyen az ügy érdekében. Temelko előtt néhány igen küzdelmesnek ígérkező nap áll...

Veit Helmer óriási kedvencem a Tuvalu, az álomsziget óta, az egyik legkreatívabb, legfantáziadúsabb filmesnek tartom a német származású világpolgár rendezőt. Azt műveli, mi a film lényege: képekben mesél el történeteket. Szinte alig használ dialógokat, általában a szükséges narráció sem több a némafilmek inzertjeinél, gyakorlatilag nem is magyaráznak, csupán összekötik a képeket. Szinte kizárólag amatőr, illetve "amatőr hatású" szereplőkkel dolgozik, mint például a Tuvaluban Dennis Lavant, akire a francia Léos Carax kedvenc figurájaként emlékezhetünk az annak idején kultikus moziban a Point Neuf-híd egyik szerelmese. Úgy tűnik, itt sincs másként, a rengeteg grúz hangzású nevet viselő szereplő mellett, a halványan Bán Jánosra emkékeztető Max Mauff (Temelko) két filmet jegyez, míg Kristyna Malérovának (a dús nőiességű Ayaként) ez első filmje. Helmer központi témája - az önként idejekorán visszavonult Caraxhoz hasonlóan - a szerelem, melyet általában mese-, sőt népmeseszerű történetben mesél el, sok humorral, meghökkentő kütyükkel, fura díszletek között, mindig gyönyörű képekben, óriási életigenléssel. Egy baromi nagy pozitív jel a pasas, úgy, hogy semmi álságos és semmi negédes nincs benne, jófej úgy ahogy van, filmjei pedig valóban jobbá teszik a világot.

Az Abszurdisztán megtörtént esetet dolgoz fel, állítólag Törökország egy távoli falvában az asszonyok e filmben ábrázolt szankciókhoz folyamodtak akkor, amikor ott valóban tönkrement a vízvezetékrendszer. A filmben valahol Örményországban, vagy Grúziában járunk, de lehetünk akárhol, ahol férfiak élnek asszonyokkal. A kaukázusi helyszín csak valami plusz meseszerű miszticizmust ad a történetnek. Jirí Menzel talákozik Otar Joszelianival, Emir Kusturica partiján (és Veit Helmer az egészet felveszi...). Az Abszurdisztán abszurd, igaz mese, általános érvényű parabola, frenetikus Lüszisztraté-remake és szívet melengető romantikus szerelmi történet egy filmben, mindenféle görcs, izzadságszagú igyekezet és szakállsimogató, álságos bölcsészkedés nélkül, akkora happy enddel a végén, mint ide Bollywood. A Tuvalura is tízest adtam, erre is azt adok: asanisimasa index 10/10.

A próféta nyerte az idei cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját, ami az egyik legkomolyabb elismerés az európai filmmezőnyben, még úgy is, hogy francia filmről van szó. A komor, sötét, olykor naturalista eszközökkel operáló nagylélegzetű alkotás tulajdonképpen egy börtönbéli karriertörténet, mely egy írástudatlan, de bátor, bevállalós és tanulékony arab fiú felemelkedését követi nyomon a mai francia alvilágban.

A bűn

A francia irodalomban igen sokszor találkozunk olyan hősökkel, akik nem a szó általános keresztényi értelmében, hanem póri, köztörvényes módon találkoznak a bűnnel. Érdekes elemzés születhetne arról, miért is van ez, saccra a dolog ősoka valahol a francia forradalom környékén keresendő. A polgárság világias életszemlélete ekkor adott jókora pofont az addig az egész nyugati világon „gondolat-rendőrködő” keresztényi bűnfelfogásnak, miszerint annak idején az a bizonyos názáreti megváltott minket bűnünktől, amit pedig azóta elkövettünk, azt gond nélkül „leboltolhatjuk” az adott egyházzal, annak saját regulái szerint. A polgárság, a nép körében azonban a dolgok ennél jóval egyszerűbben, földhöz ragadt, anyagias, zsigeri módon működtek, így az egyház zord vigyázó szemei elől elszabaduló virgonc báránykák közül igen sokan igen messze elkószáltak boldogulásukat keresve. De Sade márki egész életművét szentelte a bűnnek és az abból fakadó élvezeteknek, valamint az élvezetekből fakadó bűn megértésének. Victor Hugo Jean Valjeanja lop. Megtér később, jó útra tér, de mégiscsak lop. Edmond Dantés, aki később Monte Cristo grófja lett, ártatlanul került börtönbe, ám már ott kitervelte, ha egyszer onnan kiszabadul, szörnyű bosszút fog állni sérelmeiért. Kiszabadul és igazságtétel címén gyilkosságokat követ el, méghozzá előre megfontolt szándékkal. A vaskos irodalmi előzmények után a francia filmben tovább folytatódtak a bűnös gondolatok. Jean Gabin, „az alvilág királya”, a külvárosok „ködös útjain” vonult be a „Szicíliaiak klánjába”. Melville és Clouzot súlyosabb és sötétebb filmeket forgatott az amúgy is súlyos-sötét amerikai film noiroknál, főszerepben a „bűnnel”.

Jacques Audiard,

A próféta rendezője ez utóbbiak nyomában jár, talán nem véletlenül, hiszen apja, Michel Audiard Clouzot-ék neves pályatársa volt forgatókönyvíró-rendezőként. A fiú ennek is köszönhetően szintén neves forgatókönyvíró-rendező lett, sőt még nevesebb is, mint apja. Nyert már több César-díjat (Férfiak mélyrepülésben, A számat figyeld, Halálos szívdobbanás), Bafta-díjat, A prófétával a filmmel pedig Cannes-ban nyűgözte le a zsűrit. E nívós műfaji filmekkel Audiard kiérdemelte, hogy a francia thriller új nagymestereként tartsák számon.

A próféta

azonban jóval több egy szokványos thrillernél vagy kriminél, már csak hossza miatt is: 152 percbe majdnem kettő is belefér az efféle zsánerekből, melyeket jobb ötlet, mélyebb történet híján a kereskedelem törvényszerűségeinek megfelelve vágtak össze alkotói. A Keresztapát vagy a Volt egyszer egy Amerikát nézve azonban senkit nem nyomaszt az esetenként háromórás hossz, A prófétát nézve is gyorsan pereg az idő, persze ehhez kell az is, hogy Malik, a címben szereplő képességgel megáldott írástudatlan arab fiú sorsa legyen olyan érdekfeszítő, mint az volt a Corleone-klán esetében, például. A próféta azonkívül, hogy börtönfilm – a film egy börtön falai között játszódik 90%-ban – a jelenkori francia alvilág szélesvásznú, plasztikus és részletgazdag tablója is egyben, mely világosan vázolja a különböző etnikumú bűnszövetkezetek egymáshoz viszonyuló struktúráját, sőt, hierarchiáját. Emellett Malik személyes fejlődéstörténete is a film, melynek során az analfabéta, magányos és elesett fiúból bátorsága és talpraesettsége révén önálló, nagy formátumú személyiség. A szűk játéktér és a hosszú vetítési idő ellenére sem mondható eseménytelennek a film. Malik „beavatódása” bővelkedik brutális, sőt obszcén jelenetekben, melyek kendőzetlenül mutatják meg a börtön erőszakkal, korrupcióval és drogokkal teli kőkemény világát. Most nem a hollywoodi filmek műmájer rapper-gengsztereit látjuk, itt tényleg igazinak tűnik mindenki: a masszív muszlim blokk éppúgy, mint a nagyhatalmú korzikai maffia. Vezetőjük, Luciani szerepében az echte skandináv létére veretes korzikai akcentust toló Niels Arestrup a legendás Brando-hoz mérhető súlyú figurát alkot és nem a kilók számában. A fiatal Tahar Rahim is meggyőzően játssza a tanulékony Malikot, fel tudja kelteni karaktere iránt a néző érdeklődését, amit ráadásul ébren is tart végig. Szép ív ez, annak ellenére is, hogy egy percig sincs Malik figurája „kimosdatva”: a gyilkosságok, a jelentős mennyiségű kábítószerrel való bizniszezés ellenére mégis valahogy jó figura tud maradni a szemünkben. Ez az árnyalt ábrázolásmód a film egészére nézve is érvényes, egyben legnagyobb erénye is, a finoman kidolgozott cselekménybonyolítása, valamint a precíz, logikus és tiszta szerkesztése mellett. Asanisimasa-index: 9/10 

Azt mondják a hatalmasok (kiknek a hatalma sok, mert nekik hat alma sok), hogy a világ megismerésének két módja van: vagy a nyakadba veszed az egészet és végigjárod töviről-hegyire és vissza, vagy leülsz egy kőre és végignézed, ahogy végigvonul előtted. Don Johnston is valahogy így járt. Élete sikeres, magánélete talán épp ezért romos. Az egész faszi, így ötvenen felül elég hervatag: üldögél luxuslakásában kedvenc csíkos mackójában, és bambul maga elé. Annyira plötty, hogy már depressziósnak se mondanánk. Szomszédja épp az ellentéte: Winston egy etióp származású csupa élet faszi, feleséggel, három állással, öt gyerekkel, és még van szabadideje krimiket barkácsolni, összeesküvés-elméleteket gyártani és napotna kétszer felzárni Dont katatón állapotából. Don romos élete egy nap végleg összedőlni látszik. Ugyanaznap hagyja ott barátnője és kap egy rózsaszín, jószagú levelet, hogy valahol van egy 18 éves fia. Winstonnak ez éppen szakmába vág, rögvest nyomozni kezd és előkeríti Don fiatal korának szerelmeit, akik közül egyik írhatta a levelet. De melyik? Winston öltönybe rázza a mackós Dont, kezébe adja az ítinert, kit hol talál meg és útnak indítja. Egy dolgot köt lelkére, mindenkinek vigyen egy csokor rózsaszín virágot. Hervatag Szindbád így indul hosszú (és veszélyes) útjára...

Jim Jarmusch Hervatag virágok című 2005-ös filmjében tulajdonképpen egy furcsa Szindbád-parafrázist ad. Akarva, akaratlanul nekünk (magyaroknak) Huszárik gyönyörű filmje jut eszünkbe a nőtől nőig vándorló, de önmagát, és létének értelmét kereső férfiről. Jarmusch filmjében Don Johnston, a gazdag számítógépguru hasonló utat jár be, ő is tulajdonképpen önmagát keresi, aki valójában már inkább a fia, hiszen ő az élettől már mindent elvett és mindent megkapott, mire igénye volt. Útja során különféle élmények érik, van aki örömmel fogadja, van aki hidegen, van aki kifejezetten durván és van, aki temetőben, élete átértelmeződik. Don azonban messze nem olyan sármos férfi, mint Latinovits figurája volt, Bill Murray egy búvalbélelt, fád, szomorú és fáradt Szindbádot alakít, ami viszont olyan jól áll neki, mintha mást se csinált volna egész életében, pedig. Anakronisztikus figura, Kaurismakinál is megállná helyét, ami persze nem nagy ugrás Jarmuschtól. Nem véletlen, hogy Tilda Swinton, Sharon Stone vagy Jessica Lange játssza Don hajdani nőit, hiszen a rendelkezésükre álló rövidke epizódokban kell tökéletesen különböző karaktereket ábrázolniuk, melyhez azonban komoly rutin szükséges. A hölgyek a feladatot simán megoldják, és mi tagadás, jobban néznek ki, mint Bill Murray...

A megszokott lassú ritmusú road-movie ez is, mint sok más Jarmusch-film is, melyet a különös hangulatú etióp zene (Mulatu Astatke zenéje) tesz egyedivé. Talán nem annyira karakteres alkotás, talán túl színes, a kertvárosi lét unalma a filmen is nehezen válik érdekessé, bár itt a lényeg valahol az unalom lélekölésének megragadásán is van, de Bill Murray szomorúsága már majdnem annyira vicces, mint Buster Keatoné. Ha ezt elfogadjuk, értékeljük és el tudunk vonatkoztatni a Florida a paradicsom groteszkjétől vagy a Törvénytől sújtva abszurd romantikájától, hiszen azóta egyrészt sok idő telet el, másrészt ez már egy más, idősebb, tapasztaltabb és profibb Jarmusch, akkor ez is működőképes film. Nekem legalábbis tetszett. Asanisimasa index: 8/10.

Némi technikai jellegű akadozás után, íme egy kis updatelt ragacs:

Azt hiszem, Koltai Lajos elsősorban a tengerentúli közönség egy bizonyos rétegének általa vélt ízlésvilágának próbált megfelelni első igazi amerikai játékfilmjével. Azért mondom, hogy "általa vélt", mert a július eleji, amerikai premiert követően, az ismert internetes kritikai cikkgyűjtemény 27%-os tetszésindexe bizony nagyfokú elutasítást tükröz. Persze, a kritikus típusát (már amelyiket, persze) kemény kőből faragták, nem hisz a könnyeknek, nem hisz a naplementéknek, egyáltalán, inkább részesíti előnyben a szellem kisüléseit az érzelem viharainál. Pedig ha a tudnák a kedves olvasók, milyen vicces élmény látni a sajtóvetítésen, hogy egy felkavaró jelenet után a "zord filmkritikusok" mélyen az ülésbe csúszva próbálják szemük sarkából kitörölni a könnycseppeket: "Csak a kollégák észre ne vegyék, a francba, kurva könnyek..." Persze ha azt nézzük, hogy ugyanezek a kritikusok 92%-ot adtak Koltai, a Kertész regényével éppen ellentétesen, túl érzelmesre sikerült Sorstalanság című filmjére, érezhetjük, mennyire nem szentírás a kritikus véleménye. Ennek ellenére, azért próbálkozunk...

Való igaz, biztosan nem az elsősorban mozibajáró 15-25 év közötti közönség kedvence lesz ez a film, 2007 tomboló nyarának közepére időzített amerikai premier sem volt éppen szerencsés időpont. Az Este az elmúlásról, a hajdani szép (és kevésbé szép) napokról, régi szerelmekről és barátságokról szóló édesbús és melankolikus, éppen a fogyaszthatóság határain egyensúlyozóan ragadós és csöpögős film, s mint ilyen, elsősorban a korosabbfelnőtt női közönség érdeklődésére tarthat számot. Persze, kánikulában ők is inkább a strandon vannak (vagy oda vágynak). Ellenben ősszel, mikor egész nap ordított a főnök, kinn meg zuhog, milyen jól fog jönni egy ilyen film!

Olyasmi ez az Este című mozi, mintha a nemrég elhunyt nagyszerű svéd filmrendező, Ingmar Bergman készítette volna, ám úgy, mintha nem a sötét és zord Skandináviába született volna, hanem jó néhány szélességi fokkal délebbre. A mélabú megvan, ám nincs komorság, helyette derű és életvidámság, az önmarcangoló tépelődés helyett nyugodt szemlélődés. Meleg, sárgásbarna őszi táj, óarany naplementében fodrozó békés tenger, partján kis fehér villával. Szép, okos női arcok. Bergmannál láttam utoljára filmen ilyen hosszan, ilyen közelről női arcokat, ám ott szinte végig valami mély szenvedés, gyötrődés zajlott a szinte mozdulatlan bőr alatt (velük történt/történik valami), Koltai nőalakjai jóval szelídebbek, belenyugvóbbak (tulajdonképpen nem történik velük semmi az élet nagy dolgain, születésen, házasságon és halálon kívül). Persze, talán nem is akkora művészi igénnyel mutatja ezeket az arcokat, mint a svéd mester(e), csupán elmeséli történetüket, azokat a hajdani kis csip-csup dolgokat, amelyek azért vannak annyira jelentősek, hogy azt a sok finom ráncot odarajzolják.

Koltai nőalakjait, Bergmanhoz hasonlóan, ikonszerű színésznők jelenítik meg, ott Liv Ullman, Ingrid Thulin vagy Bibi Anderson, itt Vanessa Redgrave, Meryl Streep és Glenn Close. Koltai, már ezúttal az állandó társává vált Pados Gyula kameráján keresztül úgy szemléli őket, mint ahogy az egyszeri hívő pravoszláv szemlélné az ikonokat, mély tisztelettel, ám őszinte kíváncsisággal: "Vajon kik ezek és vajon mi zajlik bennük?" Nem az ő hibájuk (hanem elsősorban az íróké, Susan Minoté és az "Órák"-os Michael Cunninghamé, valamint az itt is érzelgősen mesélő Koltaié) hogy látszólag semmi. Ám hogy ez azért a filmvásznon érdekes is legyen, ehhez kellenek az olyan színésznők, akik meghálálják a figyelmét és tudnak is élni vele. Elsősorban Vanessa Redgrave számára jutalomjáték a haldokló Ann Lord megformálása, Meryl Streep egy rövid kabinetalakításban mint Ann hajdani legjobb barátnője jelenik meg, de az a jelenet, amikor befekszik haldokló hajdani barátnője mellé és hosszan néznek közvetlen közelből egymásra, bizton bekerül a filmművészet nagy képei közé. Érdekesség, hogy mindkettejük lánya -Natascha Richardson (Redgrave) és Mamie Gummer (Streep)- is fontos szerepet kap a filmben, amelyet tehetséggel oldanak meg. Tehát anya-lánya problematika, többszörös vetületben, amolyan "női regényes" inkább giccses, mint művészi kivitelben: ennek is megvan a közönsége, ám mint ahogy jeleztem nem a moziban, hanem tévében, illetve DVD-n. Tea, sütemény, puha meleg takaró illik hozzá, tudja mindenki, hogy unalmas, langyos dolgok ezek, mégis néha milyen jól esnek... Asanisimasa szerint 5/10.

Sokan várják a filmezést Angliában tanult Pater Sparrow első magyar scifiként is emlegetett filmjét. Nos, az 1 nem az első magyar scifi, mert egyrészt az már régen megszületett (Szíriusz), másrészt, mert csak hosszas rángatással lehetne ráerőszakolni a scifi zsánerét erre a hogyismondjamcsak, katyvaszra. De krimit se lenne egyszerűbb. Inkább valamiféle szürreális utópia, afféle, mint a Meteo volt annak idején. Vagy képzeljük el mondjuk Tarkovszkij Stalkerjét egybegyúrva a Lost eddigi négy évadával.

Szóval valami ilyesmi, legyen elég, hogy a film producere Kamondi Zoltán. Aki látta a rendező-producer bármelyik filmjét, az érzékeli a koordinátarendszert. Igényes, de elég nehezen megfejthető szimbolikájú látványvilág és még bonyolultabb cselekményszövés. Pater Sparrow nála közérthetőbben fogalmaz, de a vizuális megfogalmazás igényességét ő sem adja alább. (Abszolút jogosan kapta a 40. Filmszemle szinte összes vizualitást elismerő díját a film: Tóth Widamon Máté operatőr, és a látványtervben is jeleskedő rendező mellett Varga Judit és Lányi Fruzsina.) Attól, hogy a film magyar viszonylatban kimagaslóan szép kiállítású, nézni még tereh. Leginkább egy közepesnél kissé jobban érdekes ötletzuhatagnak tűnik, melyet viszont láttunk már a kilencvenes évek elején-közepén: Jeunet-Caro, Tim Burton, Veit Helmer, stb. Valamiféle filmesszét látunk inkább, valami nehezen körülírható, lebegő sztorival, könyvekről, mindenségről, semmiségről, effélékről. Szorokin Jég című műve jutott még eszembe most, bár az azért lényegesen erősebb, és ami a fő, összeszedettebb mű ennél (az előadásról nem is szólva). Mindkettőben szerepel Mucsi Zoltán, ott Szúnyog, itt főszereplő. De ugyanúgy ordít, hál'stennek néha azért beszél is. Sinkó László meghökkentő karakter, de van súlya. Balázs Zoltán ágáló, harsány, túlhajtott figurája viszont idegesítő (-en sok). Mácsai Pálra viszont kifejezetten irigykedtem, az ilyen szerepekért lennék színész (a rejtvény megoldása a filmben van, a vége felé).

Nehezet vállalt a film, hiszen Stanislaw Lem sűrű szövegeit nehéz filmre ültetni, nem is sikerült ez maradéktalanul, egyfajta elkalandozós, asszociatív olvasat ez. Sparrow talán többre ment volna első filmként valami saját, szeméyes sztorival, az ilyen irodalmi alapanyagú, filozofikus példálózgatáshoz középkorú, magukról már mindent elmondó filmművészek szoktak fordulni. Egyszóval VerebesSparrow Peti rendezői debütálása egyelőre inkább egy költséges l'art pour l'art játéknak tűnik, mint komolyan veendő intellektuális kihívásnak, bár tagadhatatlanul van benne spiritusz, ahogy szokták azt a dorong után biggyeszteni, vörös farokként. A többit majd meglátjuk... Asanisimasa szerint: 5/10.

Naná, hogy az ifjú Marlon Brandót szeretik a nők, Sidney Lumet határozott hangú, expresszív Tennessee Williams-adaptációjában, az Orfeusz alászállban. A gyíkbőr zakóban, vállán gitárral cél nélkül kóborló Val egy déli kisvárosba érkezik - a figurát később David Lynch is megidézte a Veszett a világban. Ismert alaphelyzet fogadja, a férfiak bőszen markolásszák fegyverüket, gyűlölködve merednek mindenkire, aki a városon kívülről érkezik. Védik tyúkszaros udvaraikat, vélt értékeiket, nyomasztó a város gyűlölködő, mérgező légköre. Mindenki úgy kompenzál, ahogy tud. A seriff felesége vallásos hóbortokat folytat, a fiatal Carol permanens botrányaival elégíti ki magát, az olasz származású, hajdani szépasszony Lady Torrance - Anna Magnani alakítja borzalmas olasz angolsággal, ám elsöprő mediterrán intenzitással - boldogtalan házasságban pergeti napjait félig nyomorék, ám teljesen agresszív férje mellett. Közéjük toppan be a kígyóbőrkabátos Val s vele együtt a szabadság, függetlenség, sőt a szerelem hűs, frissítő fuvallata. A férfiak, élükön a seriffel viszont azonnal a fegyverükhöz kapnak - a film a város börtönében kezdődik, ahová Valt csipcsup indokkal bezárták.

Klasszikus alaphelyzet, idegen a cowboyok között, vietnami veterán hazatér, a szelíd motorosok utolsó méterei, magányos hős, a szabadság lovagja a bunkó déli kisvárosban, klasszikus dráma, klasszikus vég. Marlon Brando már kilenc éve, hogy eljátszotta Stanley Kowalski emblematikus figuráját a Vágy villamosában, de még hamvas, szálkás ifjú. És úgy játszik, mint egy isten. Még nem láttam egy filmjét sem, amikor olvastam, hogy ekkora, meg akkora színész, hogy mindenki, aki ma számít, őt tekinti példaképének - már színészileg persze; eh, a múltba révedő túlzások! Aztán megláttam, mint e filmben is, hogy milyen színész is volt a Brando. Gyakorlatilag mozdulatlan arccal játszik, azonban elképesztő tekintete van. Tökéletesen uralja a szemeit, a legapróbb, másnak tán önkéntelen rezzenéssel is a karakter építését szolgálja. Olykor tényleg mintha lézersugár égne benne. Al Pacino hasonló, de tán ő se ennyire intenzív. És ezzel együtt mindig visszafogott! Természetesen, sőt kissé galuskásan mondja szövegét, mégis kiválóan érthető minden hangja. Amit a szemeivel művel, ugyanaz érvényes a mozdulataira is, minden egyes gesztus ki van dolgozva, de a lehető legnagyobb természetességgel adja elő. Egy percig nem merül fel, hogy aki nő (vagy érdeklődő férfi) az abban a szent pillanatban ne essen szerelembe iránta. Igen, azt hiszem kezdem megérteni azt az elképesztő nimbuszt, ami Brandót övezte életében. A filmet rendező Sidney Lumet ekkor már a 12 dühös emberrel bemutatta, milyen komoly érzéke van a drámához, ezt a filmet is fantasztikusan eltalált arányokban rendezte meg; kissé szenvtelen, thrillerbe hajló modorában már itt is kora előtt járt. Izgalmas, hatásos drámaként működik az Orfeusz alászáll ma is, méltó filmes adaptációja a klasszikus alapanyagnak. Asanisimasa szerint: 7/10.

(Érdekesség, hogy a Nemzeti Színház Sopsits Árpád rendezésében éppen most próbálja Tennesseee Williams darabját, bemutató 2009. december 19-én lesz. Igen érdekes a szereposztás, Valt Szabó Kimmel Tamás, Lady Torrance-t pedig Udvaros Dorottya alakítja. Mellettük többek között Péterfy Borit (Carol), Bodrogi Gyulát (Jabe Torrance) és Nagy Marit (Vee, a seriff felesége) láthatjuk.)

Természetesen nem egy szokványos szerelemről van szó William Wyler hollywoodi "ősbölény" egyik utolsó filmjében, melyet John Fowles annak idején legendás regényéből adaptált filmvászonra. A lepkegyűjtőben egy magányos fiatalember kétségbeesett, torz, tragikus társkeresési kísérletének lehetünk szemtanúi, melyet a rendező hat évvel a monstre gigaszuper Ben Hur után egy éles váltással, gyakorlatilag két szereplővel, egyetlen helyszínen mutat be.

Talán kevesen tudják, hogy a film alapjául szolgáló regényt bevallottan Bartók Kékszakállú herceg vára című operája, pontosabban annak Balázs Béla által írt szövegkönyve ihlette. A történet váza tehát ugyanaz, itt is egy férfi ejt foglyul egy nőt, azonban szó sincs ajtók nyitogatásáról, áriákról, mély szimbolizmusról, a regény, meglehetősen direkten a két teljességgel különböző szereplő - egy magányos, torzult lelkű, frusztrált fiatalember és egy életvidám, érzékeny, nyitott és kreatív lány - minél teljesebb személyiségrajzát, illetve ezek egymásnak vetülését próbálja ábrázolni, komoly sikerrel. A film tulajdonképpen hű "megfilmesítése" a regénynek, azonban terjedelmi, súlyponti, és egyéb problémák miatt lényegesen szegényesebb az eredmény. A filmet 1965-ben mutatták be, amikor Hollywoodban még igen mereven értelmezték a filmek műfaji szabályait, még egy olyan nagyság esetében is, mint Wyler. Hiába dobott előzőleg nagyot egy 210 perces (!!!) filmmel, azért egy kétszereplős kamaradrámára, egy pszichothrillerre nem kapott két óránál többet. Ez, a regény olvasata nélkül elég is lenne, hiszen a film megáll saját lábán is - összevetve azonban nyilvánvaló (bár legalább 25 éve olvastam) a különbség. Fowlesnek volt "ideje", tere és voltak írói eszközei is a két jellem, a kétféle személyiség szinte teljes kibontásához, a film esetében viszont erre nem nagyon, illetve részben, torzóban volt csak lehetőség. A férfi, Freddie Clegg figuráját még csak-csak sikerült plasztikusan felfesteni, bár a hangulatváltásai tűnhetnek akár indokolatlannak is, amihez csupán az emberrablás ténye szolgál alapul, ez pedig kicsit kevés. A lány, a művészeti főiskolás Miranda karaktere azonban meglehetősen kétdimezniós marad. Wyler alapvetően a férfi karakterére fókuszált, úgy gondolta, egy thrillerben azt kell jobban érezni a nézőnek, mitől kell félni, a vétlen és ártatlan áldozat szerepébe könnyen beleképzelheti magát bárki. Ennek megfelelően, Samantha Eggar jórészt rettegtében tágra nyíló szemeinek riadt meregetésével vesz részt saját drámájában. A Terence Stamp által alakított Freddie már plasztikusabb figura, alapvetően félszeg, pipogya fickó, aki lepkéket gyűjt. Banktisztviselő. A gyakorlati dolgok kivételével kommunikációképtelen. Frusztrálja minden és mindenki, amiről úgy hiszi, több, magasabb nála. Műveletlen. Van benne valami régimódi, merev lovagiasság, mely azonban nem több annál, hogy a férfi tiszteli a nőjét. Aktusra, valódi párkapcsolatra képtelen. Azonban a színész erőfeszítései - mai szemmel - túl teátrálisnak, művinek, túljátszottnak tűnnek, amely éppen ezzel hiteltelenné teszi a figurát. Ehhez nagyívű összeomlásaival méltó partnere is - mindez felfogható kortünetnek, illetve egy ma már kissé divatjamúlt filmiskolának is, melynek a rendező Wyler nagy mestere volt. Akkor ez ment, ma más. Ha színészvezetésben nem is, de feszültégteremtésben, a drámai szituációk megteremtésében mégis hathat korszerűnek a film. Sőt, két szereplőt két órán keresztül, érdekfeszítően mutatni, úgy, hogy közben a drámai feszültséget is egyre feljebb kell tornászni, az egy mai, ifjú, szerkesztésben zseni rendezőnek is komoly feladat. Ehhez képest, A lepkegyűjtő elég biztosan áll 44 éves lábain, túlzásait és szegényességeit feledve ma is tud érdekes lenni. Asanisimasa szerint: 6/10. (Azért nem Poroló, mert a filmet most láttam először.)