asanisimasa

Lehet, hogy végül mégis a Tankcsapdás Lukács Lacinak lesz igaza, miszerint az élet a legjobb méreg? Hála ugyanis az ilyen Werner Boote-féle okostojásoknak, életünk egyre több alkotóeleméről tudjuk meg, hogy tulajdonképpen halálos méreg, de legalábbis minden csak nem egészséges. Ezúttal mindennapi jóbarátunkról, elmaradhatatlan társunkról és segítőnkről, a műanyagról derülnek ki nagyon csúnya dolgok…

Sötét középkor

Akkor volt jó az emberiségnek, amikor még minden egyszerű volt. Amikor száz emberből 99-nek éppen elég volt annyi tudás, hogy itt túrd a földet, ezt vesd belé, majd ennyi hónap múlva learathatod. Hetente egyszer pedig el lehetett menni az adott felekezet templomába, ahol a pap elmondta a mégis felmerülő kérdéseinkre a választ: négy Miatyánk és négy Üdvözlégymária, esetleg Om Mani Padme Hum, ahányszor belefér, esetleg Allah akbar, vagyis a 42 különféle variánsai. Nem volt gond. Amióta azonban ez a nyüves információs forradalom beindult, azóta csak fő a feje az emberfiának, kérdések úgy nőnek ki a földből, mint a gaz, az innen-onnan, egyre több helyről érkező válaszok pedig csak további kérdéseket szülnek. Az internet feltalálásával aztán végképp elszabadult a pokol. Az információ tényleg mindenki számára, szinte korlátlanul hozzáférhetővé vált, tökéletesen függetlenül annak igazságtartalmától. Persze, ez az igazság is fura egy fogalom: ahány ember, annyi igazság. Nem véletlenül tartja így a szólás. Félinformációkból, téves információkból, sőt, dezinformációkból és tévesen értelmezett valódi igazságokból aztán fél-, vagy éppen másként művelt emberek aztán igen gyorsan összekombinálják a saját maguk 42-es válaszát: összeesküvés-elméletekből épül fel ma a világ népszerű, közkézen forgó tudásának igen nagy része. Ha szabad úgy fogalmazni, ennek az új „vallásnak” főpapjai az oknyomozó újságírók, filmesek, akik csak most és csak Önöknek most aztán Isten igazából megmutatják, „mitől megy a villamos”. A mindig csak kérdező Erich Von Dänikentől a manipulatív válaszokkal nem spóroló Michael Moore-ig Frei Tamáson át vezet az út. E „klérus” végül is egyik legszimpatikusabb tagja lett a Földünk, a műanyag bolygó című filmjével az osztrák Werner Boote.

Az örökség

Boote nagyapja az egyik legnagyobb műanyagkonszern igazgatója volt, a nevéhez fűződik például (ha jól vettem ki szavaiból) a graboplast-fólia gyártásának elindítása. Nagyhatalmú és nagytudású lehetett az öreg, azonban viszonylag korán, 61 éves korában már el kellett hagynia e gyönyörűséges kék bolygót, és benne a műanyagok okozta kényelmes jólétet. Talán e korai halál lehetett a közvetlen ok, hogy Boote, aki külsőre nem olyan arrogáns dagadék, mint Moore, és nem is olyan behízelgően nyegle, mint a mi Tamásunk, elengedett Bundesliga-frizurájával egész egyszerűen egy kiöregedett focistára emlékeztető, közvetlen(nek) és joviális(nak tűnő) fazon; szóval Boote e filmben kicsit megpiszkálta, mivel is foglalkozott nagyapja. Körbekérdezgetett egy csomó embert, műanyag-gyárost, ökológust, tenger- és sejtbiológust, táplálkozás-, csomagolás- és újrahasznosítás-szakértőt, még műanyagokat guberáló indiai koldusokat is, aztán kerekre nyílt szemmel kortyolt egyet a mérgező PET-palackba töltött ásványvizéből: ha mától senki nem használ a Földön több műanyagot, akkor is 500 évig még minimum nyögni fogja az emberiség annak áldatlan hatásait. Feltéve, ha leszünk még akkor egyáltalán…

Ne akard tudni, miből készül!

Tehát, e film cinikusan meghozott tanulsága egyfelől az lehet, hogy vissza a középkorba és ne akarjuk tudni mi, miből készül, mit tartalmaz, mert annak a vége legalább olyan beláthatatlan, mintha leülnénk egy csendes sarokba és intravénásan telenyomnánk magunk polietilén polimerekkel (vagy micsodákkal) és LEGO-figurákká válva várnánk a közeli halált. Természetesen, a film nem akar ördögöt űzni. Vicces képekben mutatja meg, mennyire elkerülhetetlenül civilizált életünk részévé vált a műanyag, mely születésünktől a halálunkig végigkísér számtalan formában. Picit mondjuk ránk ijeszt, de azért nem sarkall arra, hogy most akkor dobjunk ki mindent (főleg, hogy attól az nem szűnik meg létezni), pusztán csak rávilágít, hogy lehet ésszel is. Vagy legalább, próbáljunk meg mértékletesen használni a műanyagot, továbbá érdekes alternatívákat is mutat. Itt azonban, mint minden rendes propagandafilmben, adódik egy kis bibi – amennyit beszélünk a hagyományos műanyag ellen, éppen annyit beszélünk az alternatívaként állított bio-műanyag mellett. Logikailag értelmezve így a film elfogult, egyoldalú. Érzelmileg persze, jó, hogy igaza van, és megnézem, és laposra taposom, és szelektíven gyűjtöm és egyebek. Csak nehogy mostantól az egész emberiség természetes anyagokat akarjon használni, mert akkor aztán tényleg annyi az erdeinknek, vizeinknek és a föld összes kincsének, mert a sötét, tudatlan középkorba már semmiképpen nem tudunk visszamenni… Asanisimasa: 7/10

A Citromfa fanyar humorú szatírájával nemzetközileg is ismertté vált Eran Riklis legújabb filmjében sem szakad el Izrael hétköznapi életétől, aminek egyetlen pillanata is izgalmasabb, sőt sajnos sokszor tragikusabb, mint húsz év a „békés és boldog” Magyarországon. A HR-menedzser egy öngyilkos merényletben elhunyt román vendégmunkás koporsóját kíséri el Romániába, az út azonban jóval messzebbre kanyarodik, mint azt egy ilyen banális küldetéstől elvárhatnánk… 

Hétköznapok az olajfák alatt

A film kiindulópontja Jeruzsálem, a világ összes egyistenhitű vallásának egyik legszentebb városa, ahol látszólag békésen élnek egymás mellett ortodox, neológ vagy éppen teljesen világi zsidók, muszlimok és keresztény palesztinok, valamint a legkülönfélébb Jézus-hitű felekezetek hívői, papjai, szerzetesei és apácái a koptoktól a római katolikusokig. Valóságban is így van, legalábbis nagyjából, a sokszor véres, és rengeteg áldozatot követelő öngyilkos merényleteket (állítólag) sohasem jeruzsálemiek követik el, a háttérben mindig illegális terrorszervezetek, politikai csoportok állnak, fanatizált és mindenre kész aktivistákkal. Nálunk, Magyarországon még mindig azon vitáznak, hogy jogosan verte-e szét a rendőrség az autókat gyújtogató, randalírozó és fosztogató békés tüntetőket, Jeruzsálemben azonban mindennapos, hogy teljes készültségben lévő katonák igazoltatják a piacra éppen fél kiló paradicsomért leugró polgárt, függetlenül attól, hogy zsidó-e vagy valamilyen más vallású. Itt mindenki számára nyilvánvaló, hogy akár egy az átlagosnál idegesebbnek, feszültebbnek látszó, babakocsit toló anya is lehet potenciális életveszély. A HR-menedzser című film apropója is egy efféle merénylet, melynek áldozatául válik az egyik legnagyobb jeruzsálemi pékség nemrég elbocsájtott, román származású takarítónője. Ez a tragikus eset nyomtalanul tűnt volna el az idő forgatagában, hiszen a nő egyedül élt Jeruzsálemben, ha egy agilis újságíró egy cikkben nem kezdi el részvétlenséggel és közönnyel vádolni a pékséget, hogy miért nem vállalta fel hajdani alkalmazottja búcsúztatását. 

A pékség HR-menedzsere

A pékség vezetésének a jó publicitás mindennél fontosabb, ezért megbízza a munkaügyest, intézze el ő Julia Petrache méltó hazaszállítását. A HR-menedzser teljesen átlagos, középszerű és középkorú férfi (Mark Ivanir), nemrégiben vált el feleségétől. A munkáját utálja, ám azért kötelességszerűen végzi. A koporsó hazaszállításával járó tortúrát is kötelességtudatból vállalja, és ennek megfelelő szolid kedvetlenséggel indul útnak. Ahogy azonban megérkezik Romániába (a film alapjául szolgáló, A. B. Jehoshua által írt regény ugyan Szibériába helyezi a film cselekményét, de a lényeg itt az izraeli nyugati típusú jólét és a messzi keleti létbizonytalanság és nyomor dinamikáján van), és szembesül egy teljesen más kultúrával, életminőséggel, időjárással, valamint az ebben élni kényszerülő emberekkel, a koporsó meglehetősen problematikussá váló hazajuttatásán túl egy váratlan belső utazás veszi kezdetét, melynek során a HR-menedzser kénytelen újradefiniálni saját korábbi és eljövendő életét. 

Olykor morbid humorú, de mégis mélyen emberi mese

A filmet rendező Eran Riklis nem törekszik semmilyen formai bravúrra, használja, amire lehetősége nyílik. E filmben a road-movie mára már bejáratott műfaji kliséjét alkalmazza, mely tökéletesen alkalmas egy kisköltségvetésű film relatíve látványossá tételére éppúgy, mint bármilyen külső és belső utazás filmes megjelenítésére. Külsődlegesen érdekes mixet látunk Jehoshua regényének szibériai jéghidegéből és a Kárpátok völgyeinek számunkra ismerős zordságából. A jeruzsálemi képek hangsúlyozottan a hétköznapiságot sugallják, míg a Romániában játszódó jelenetek már erősen sarkítottak, szinte stilizáltak. A román reptér libalegelő, szélén kis vasúti állomásszerű épülettel. Bár a film cselekményének idején már nyilvánvalóan vége a Ceausescu-érának, a határőrök még mindig magasak, félelmetesek és kellően korruptak. Riklis fanyar, szatirikus humorát jelzi, hogy a helyi izraeli konzulasszony (román férjével) inkább tűnik kikupálódott kofának, mint diplomatának, ezt támasztja alá az a rozoga kék-fehér birodalmi Barkas is, mellyel menedzserünknek kell „leszállítania” Julia koporsóját. Szinte stalkeri az a világvégi, romos táj, ahol Júlia elvadult fiát kell megtalálni, volt férjének kietlen lakótelepe viszont sajnos számunkra is túlontúl ismerős. A vad táj mégsem ridegséget hoz a filmbe, hanem éles kontrasztot alkot a menedzserben (valamint másokban) végbemenő belső fejlődéssel. Kiválóan ellenpontozza a koporsóval és a gyászos küldetéssel törvényszerűen együttjáró komor hangulatot a mindenhol ott lábatlankodó, pofátlan riporter groteszk figurája, és az általa képviselt cselekményszál is. A kérdés már csak az, hogy a koporsó célba jutásán való izgalmak mellett érdekel-e bennünket egy tényleg nem különösen érdekes átlagember önmagára találása? Amennyiben mi is azok vagyunk, azt hiszem, feltétlenül. Egy ilyen saját úthoz erőt adhat Eran Riklis szép, egyszerű, kissé könnyes emberi meséje. Asanisimasa: 8/10

A Digisporton Real-Barca BL-negyeddöntő odavágó. Vagy House. Megjelent amúgy Hugh Laurie-nak (tehát House-nak) a new orleansi-blues előtt tisztelgő első lemeze. Itt beszél róla, némi zenével:

Úgy látszik, a karvalyorrú, pájeszos sátán már a becsületes szlovákok közé is beette magát, hiszen ők is elkészítették saját, nagyszabású holocaust-filmjüket, Martin Friedmann-Petrásek valóban regényes, és szerencsés véget érő élettörténetéből. Sok sorstársa azonban Szlovákiában sem élte túl a második világháborút, ott a katolikus papból köztársasági elnökké avanzsált Jozef Tiso nácibarát bábkormányának áldatlan tevékenységének köszönhetően. A Megszegett ígéret egy tisztességes, alapos és hiteles háborús kalandfilm, egy valóban kalandos élettörténetből: ennyi, se nem több ennél, se nem kevesebb. Jirí Chlumsky rendező nem alkot filmjében háborús mementót, de könnyes, tragikus és megrázó felkiáltójelet sem állít, amit viszont vállal, azt korrekten meg is teszi. Martin kalandjai izgalmasan és fordulatosan elmesélve kerülnek szemünk elé, a kor és a milliő ábrázolása minden oldalról hiteles, a szlovák rendező cseppet sem udvariaskodik, amikor saját népének bizonyos elemeiben meglévő, gyűlölködő antiszemitizmust kell megmutatnia, legyenek azok egyszerű kisvárosi polgárok, parasztok, Tiso karhatalmistái vagy a felszabadító, szovjetek által támogatott partizánok. Érdekes módon, még sincs hír arról, hogy a különösebb felzúdulást keltett volna a nacionalizmustól ma sem mentes Szlovákiában, sőt még Oscar-díjra is jelölték e filmet.

A film minden pillanatában igényes kiállítású, ízléses és esztétikus. A nyilvánvalóan nem túlságosan vaskos költségvetéshez képest helyenként kifejezetten látványos jeleneteket láthatunk, beleértve a csatajeleneteket is, bár a valóságban kitűnően futballozó Martin focimeccs-jelenetei azért elég bénára sikerültek. Megfelelő számú zsidó "pónemű" szereplőt sem sikerült feltalálni szép Szlovákiában, így őket is kerekfejű, derék szlovák és pirospozsgás felvidéki magyar színészek keltik életre - azt mondom, ehhez képest hibátlanul. Mind a cselekmény, mind a tárgyi környezet hiteles és teljes illúziót kelt: minden felesleges sallangtól megtisztított, tisztességes háborús kalandfilm ez, egy zsidó túlélő túlzás nélkül fantasztikus történetéből. Asanisimasa: 6/10

Mint első hivatalos magyar Dogma-filmet, mindenképpen számon kell tartani Dömötör Tamás 2006-os Premier című filmjét. Egyfajta kísérletnek, ujjgyakorlatnak megteszi - filmként azonban kevéssé működik. A relatív kudarc oka egyszerű, Lars von Trier és Thomas Vinterberg Dogma'95 elnevezésű filmkészítési knowhowja nem alkalmas filmkészítésre, még akkor sem, ha e szigorú szabályrendszernek megfelelve készült is néhány olyan darab, melyek méltán kerültek bele a világ filmművészetének nagykönyvébe. A Dogma alapvetően a valóság minél tökéletesebb, manipulációktól és más külső, zavaró behatásoktól mentes megragadására szolgáló, nagyjából dokumentarista metódus, melynek jellegzetes stílusjegyei (kézikamerázás, csak az a hang a hasznos, amit a felvétel idején felvesznek, nincs külön világítás, nincs "felszínes" cselekmény, stb.) az első néhány, valóban forradalmi kísérlettől eltekintve (ám azokat is beleértve) ma már inkább üres formalizmusnak, hovatovább modorosságnak hatnak. A punkszakácsként és a remek Füst Milán-parafrázissal egyaránt erőteljesen kopogtató Dömötör e filmjében javarészt alkalmazta is a Dogma szabályait, azonban sokszor el is tért tőlük. 67-ik bizonyítvánnyal is ellátott "dogmatikus" alkotás előtt azonban már erősen felhígult a mezőny. Hiszen itt már a rendező neve is fel van tüntetve a stáblistán, továbbá alkalmaz fényszűrőt a kamera objektívjén, melynek következtében a Duna hullámai revüműsorba illő csillagokként szikráznak. Van benne ún. "sekélyes" cselekmény, aminek bár csak a végeredményét látjuk, de feltűnik mind a gyilkosság eszköze, mind annak eredménye. És így tovább...

Egy színházi premierre készülő színésznő lelki válsága visszatérő téma a filmművészetben, hiszen alkalmat adhat egy jó színésznek egy hatásos előadásra. Cassavetes Premierje óta nem először látjuk ezt, itt Pető Kata él a lehetőséggel. Valóban hatásos kívülről nézni egy szereppel küzdő színésznőt, annak főleg, aki civilként nem járatos színházi próbák légkörében (aki mégis, az talán tanúsíthatja, hogy sokféle próba van, van intenzívebb, és unalmasabb, ez a filmben látott nagyjából középszar...). E filmben Kleist Pentheszileia című darabját próbálják, mint az új Nemzeti Színház nyitódarabját, melyben a cassavetesi alapvetésnek megfelelően, a szerep és a valóság összemosódik a színésznő idegrendszerében. A szó szerint vett cselekmény természetesen más, itt Kleist művének van megfeleltetve, a lényeg azonban ugyanaz: a főhős megszabadul terhétől.

Dömötör olyan szűkre húzta a filmet, hogy az már majdnem a megértését is meghiúsítja, drámai érzéke azonban igen pontos: a vége azért nagyot csattan. Az állandó kaszáló kamerázást, az alulvilágított (pontosabban, nem világított) képeket, a gyenge hangminőséget és a többi dogmás hókuszpókuszt viszont nem tudom már tolerálni. Így vagy azt mondom, hogy OK, ez egy vizsgafilm, vagy kísérleti film és tök fasza. Vagy azt, hogy: ezt, így minek kellett? Asanisimasa: 5/10

Talán nem kellene azon meglepődni, hogy az ember úgy nyolcvan éves kora környékén olykor már elérzékenyülget, máskor meg elmélázik olyan komor témákon, mint a halál. Így van ez olyan tökös öregurak esetében is, mint például Clint Eastwood, aki nyugdíjaskorára az egyik legjelentősebb kortárs filmessé nőtte ki magát a világ filmtörténelmében. egész egyszerűen lenyűgöző és elképesztő az a vitalitás, amivel ez a faszi ontja a filmeket. A tavalyi termés az Azután (Hereafter) volt.

Persze, a misztikus témák eleddig hidegen hagyták a Mestert, sőt, elsősorban sarkos, száraz és realista stílusáról volt ismeretes. Ez a film azonban a halálközeli és azutáni élményekkel foglalkozik, ami így önmagában is elég misztikus, tekintve, hogy az orvostudomány nem jelentkezett még megdönthetetlen bizonyítékokkal a halál utáni továbbiakkal kapcsolatban. A film cselekményének három szála meglehetősen messziről indul egymás felé: egy francia tévésztár valahol, egy távol-keleti üdülőparadicsomban átél egy cunami-katasztrófát, pontosabban egy pillanatra meghal, de aztán újjáéled; egy San Franciscó-i látóembernek, aki egy gyerekkori súlyos műtétnek köszönhetően beszélni képes a túlvilágiakkal, egyszerre elege lesz abból, hogy egész életében halottakkal beszélgessen, és inkább az életre vágyik; egy londoni nehéz sorsú, egypetéjű ikerpár egyik fele autóbaleset áldozatává válik, amit a másik fél képtelen feldolgozni. Ahogy Eastwood filmjeinél megszokhattuk, e három szál szép komótosan, érdekes mellékutakon ugyan, de biztosan halad egymás felé a filmben, hogy a végén szépen összefonódjanak. A három különböző életút megrajzolása közben, mintegy a valósághoz való rögzítőkapocsként, beleszövődnek a cselekménybe az elmúlt évek nagy katasztrófái, mint az említett nagy cunami mellett a londoni metrórobbantás is. A cunami jelenetei különösen precízen és expresszív erővel lettek megoldva, amivel a film felütése is igen erősre sikerült. Eastwood pedig van annyira profi, hogy utána bár visszavesz az intenzitásból, a film végig feszült marad. A végkifejlet pedig amolyan "spielberges" lett, könnyes és kissé szentimentális, de hát nem véletlenül olvassuk Spielberg nevét a producerek között, valamint ahogy már említettem, ennyi elérzékenyülés megengedhető már egy nyolcvan éves palinak is.

Minden misztikus felhang ellenére a film mégsem csúszik bele valamiféle lila new age-es ködbe, hanem mindvégig megmarad a józan romantikus érzelmesség szintjén. Elszoktunk ettől, bár ha visszagondolunk például A szív hídjait rendező és főszereplő Eastwoodra, azért már régen sem állt messze tőle a könnyes romantika. Ez a misztikus cucc talán új elem, de ha úgy fogjuk fel, hogy egy nyolcvanéves elismert filmes, még ekkor is tud újítani, akkor nincs más dolgunk, minthogy le a kalappal! Szerintem szép film volt, messze nem olyan erős, mint a Gran Torino, például, de nincs gond ezzel sem. Asanisimasa: 7/10

Egyrészt van ez a Schalke 04-MU BL-negyeddöntő, avagy Raúl kontra Rooney. Raúl, egyértelműen. Minden idők tényleg egyik legszimpatikusabb játékosa, amióta kirúgták anyaegyesületéből, a Real Madridból, ahol tulajdonképpen egész addigi pályafutását lejátszotta, végtelenül szerényen, ám nem is eredménytelenül, a berlinigelsenkircheni csapatban szárnyal. Rooney hullámzik, emellett sokszor ki is jön belőle az arrogáns proli suttyó, ami valójában, mikor nem játszik sztárfocistát. Ez nyilván bejön a permanens pöcsrészeg angoloknak, hiszen ő is csak egy közülük. A MU pedig amúgy is az a "nagycsapat" ebben a párharcban, akiket ütni kéne...

Néhány nap Oblomov életéből - Ez az elbűvölő és csodálatos film annak idején még az Oblomov néhány napjaként futott a mozikban és filmklubokban, nem tudom, miért kellett átvariálni a címét. Goncsarov nagyszerű regényét Nyikita Mihalkov varázsolta filmre, Oleg Tabakov nagyszerű címszereplésével (a képen balról Tabakov, jobbról Mihalkov). Igen erős a gyanúm, hogy miatta Raúlék csak összefoglalót érnek ma, hiszen az Oblomov akárhányszor nézhető alapmű: hiszen mi Oblomovok vagyunk mindannyian. (Duna, 21.00)

Éjszakára 2001-Űrodisszeia a Filmmúzeumon, 23.05-től. Bár én ezt a remek csatornát nem tudom fogni, azért reménykedem, hogy Kubrick és Arthur C.Clarke remekművét nem merészelték leszinkronizálni...

Nos, egy igazán jobb világban el sem kellett volna készülnie egy ilyen filmnek, mint Susanne Bier Egy jobb világ című, különféle díjakkal és jelölésekkel bőven elhalmozott alkotása. De azt, hogy az erőszak a mai napig a hétköznapi problémamegoldás szokásos eszköze, mi sem bizonyítja jobban, minthogy belekattintunk bármelyik (és nem feltétlenül csak a bulvárra specializálódott) sajtótermékbe: diákok vernek tanárt, akik olykor visszaütnek, kollégiumokban, börtönökben és más, többé-kevésbé zárt helyeken "ősi" hagyomány a csicskáztatás, parlamenti képviselők adnak érveiknek nyomós alátámasztást jobbhorgokkal, sőt székekkel, a közlekedésben annak van elsőbbsége, akinek nagyobb és drágább az autója, sorolhatnánk. A minap késő délután, a tömött 6-os villamoson egy kb. 180 centis, 100 kilós, életerős (a séróból cigányozók kedvéért: szemlátomást színmagyar) férfi azzal állt oda az orra elől az utolsó ülőhelyet elfoglaló 50 kilós nő elé, hogy "Mi van rágózós geci, nem bírsz már állni?" Az Egy jobb világ az erőszakról szól, illetve arról, hogyan tudunk emberként, embernek maradva tenni ellene. Bier, és forgatókönyvíró társa, Anders Thomas Jensen természetesen nem tud (nem akar) jobbat kitalálni a jézusi "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel", illetve "ha megütnek balról, fordítsd oda a jobb orcádat is" tanításnál, azonban a legnagyobb dicséret azért illeti őket, mert ezt mindenféle vallásos maszlagtól, biblikus didaktikától mentesen tudják és merik nekünk megmutatni.

Jensent nem véletlenül szokás a jelenkori filmművészet legeredetibb forgatókönyvírójának tartani, e filmben is nyilvánvalóan ő az agy. Sikerrel kerülgeti a kézenfekvően adódó közhelyeket, mindamellett, hogy tanítani valóan direkt és őszinte, mint egy egészséges pofon, ha szabad élni ezzel az itt frivolnak ható hasonlattal. Kiválóan felépített karaktereinek élettörténete, főleg az orvosé és a két gyereké, eredetiségüktől fogva húzzák bele a nézőt az események sodrába, és egyben tökéletesen érthetően, beleélhetően indokolják tetteiket is. Pszichológiailag is világos és nyilvánvaló az összes motivációjuk, mint ahogy az őket ért kihívásokra adott válaszaik is. A nézőknek kétségük sem lehet afelől, hogy a végkifejlet erkölcsi-etikai értelemben "rendben van", a film mégsem ex catedra agymosás, mint ahogy nem is papi szentbeszéd, csak egy alaposan végiggondolt, reális és tanulságos példázat. Annak ellenére is, hogy a filmbéli tettéért Christian nem nagyon van felelősségre vonva - lehet, hogy a dán iskolarendszer tényleg ilyen...

A dán (és skandináv) filmektől megszokottan visszafogottságukban is hitelesen, átélten játszanak a színészek, kiemelendő itt is a két gyerekszereplő, William Johnk Juels Nielsen, illetve Markus Rygaard. Viszont igazán megrendítő az Mikael Persbrandt, az orvos szerepében, de meglepetésként ér Ulrich Thomsen érzékeny és kissé tétova figurája is.

Néhány kötekedő kritikus kollégával ellentétben, én nem érzek semmilyen közhelyességet a történetben, mint ahogy túlzottan hatásvadásznak sem gondolom a filmet, bár a rendező nőiességéből adódó, de azért visszafogott érzelmesség azért nyilvánvalóan tetten érhető benne. Én egyedül a zeneválasztást, illetve az afrikai képek vibráló expresszivitásával szembe állított dán tájképek lágy és langyos, turisztikai prospektusokat idéző színeit érzem giccsesnek. Amúgy nagyon erős film ez. Asanisimasa: 9/10

A mai tévéműsor köztudomásúlag a locsolókat váró lányok-asszonyokra, illetve a süteményzabálásba belefáradt gyerekekre van optimalizálva, normális férfiember ilyenkor késő délelőttre már valamelyik árokparton hortyog részegen. Ennek megfelelően mese- és rajzfilmek, valamint családi romkomok találhatók a kínálatban. Késő délután ugyan már van a józanabb hímneműeknek is nézni-, pontosabban inkább bámulnivaló itt-ott, de a nap főeseménye mindenképpen az Aktus. A kétharmad ekkor nyilván hagy csapot, papot, kölni- és pálinkásüveget, vizesvödröt és szódásszifont, kaja- és süteményhalmokat, és vigyázzállásban, lélegzetvisszafojtva várja, hogy a köztársasági (vagy most akkor már magyarországi?) Elnök Úr aláírja (már előre röhög a harmad ország...) az Új Nemzeti Alap Törvényt (Újnemzeti Alaptörvényt?, esetleg Új Nemzetialap Törvényt? Hogy írjuk, hogy Smitt?). Aktus délben, minden csatornán. Vigyázz, jobbra nézz.

Szóval, ilyenkor nem nézünk tévét. 22.25-kor kezdődik a Pop, csajok satöbbi című kultuszfilm a Viasat3-on, na, erre már érdemes bekapcsolni. Stephen Frears vígjátékában minden benne van, amit a nyolcvanas évek popkultúrájából tudni és újraátélni érdemes, de ezt úgyis tudja mindenki, akinek ez egyáltalán jelent bármit is. Nekik akárhányszor nézhető üdítő film, főleg egy ilyen dühítő nap után, mint ez a mai is.

A tv2 23.10-re kalibrált Viharszív című krimijét nem láttam még. Viszont 1992-ben, amikor ez a film készült, a főszerepet, egy indián származású nyomozót alakító Val Kilmer (a képen Graham Greene-nel) még pályája kezdeti csúcsán volt, és az, hogy a film egy indián rezervátumban játszódik, kifejezetten érdekessé teszi. Meglátjuk.

A Filmmúzeumon 23.55-kor Woodstock.

Hát, a mai nap sem igazán a tévézésé... A kormánycsatornák akár le is cserélhetnék a csatornalogókat egy-egy bazi nagy keresztre, mert a húsvét keresztényi tematikáján kívül mást szinte nem is engednek ma műsorba, holott azért "vannak e világon még keskeny vágányú vasutasok is".

Este (fess a pesti nő). Én valamiért bírom Kevin Costner Waterworldjét, amit amúgy a filmtörténelem egyik legnagyobb bukásaként szokás emlegetni a befektetés-megtérülés viszonylatában, ma, a kora esti órákban viszont tényleg ez lesz a legnézhetőbb film. (Cool, 19.40)

Aztán van még a Tűzszekerek, jó néhány kosárnyi különféle díjaival, Vangelis ikonikus zenéjével és az igazi sportfilmekhez méltó pátosszal. A szinte szakrális hangulat érdekes módon e filmben valahogyan mégis magától értetődőnek, természetesnek hat, éppen úgy, mint a két futó (kép) filmbéli rivalizálását mélyen átható történelmi fátyol is. Ez mindenképpen a rendező Hugh Hudson érdeme. Az ATV idióta módon vágja ketté a filmet elmaradhatatlan híradójával, ami semmivel sem jobb a reklámoknál. A film viszont mindenképpen jobb választás például VV Mucika és VV Tapló napi nyavalygásánál. Kezdés 20.00 órakor, az ATV-n.

Késő esti ajánlatom mára a Párizs, szeretlek című szkeccsfilm, melyben a legjobb kortárs rendezők Párizs-szerelem témakörben készült kisfilmjei fűződnek csokorba. Van köztük néhány egészen kiváló darab mellett néhány gyengébb is, de összességében üde, friss és ropogós élmény ez a film, mint egy reggeli croissant valahol a Montmartre-on.

Ha már ébren vagyunk és nem kell főzni, akkor gyorsan nézzük meg Spielberg Harmadik típusú találkozásait Zsigmond Vilmossal, ami egy darab Oscart ért az utóbbinak. Relatíve ritkán látható darab a tévében, olyan főszereplővel, mint bizonyos Francois Truffaut. (10.05, AXN)

Délután lesznek ugyan érdekességek (Rozsda-portré a Duna II-n, Csillagok háborúja IV, ilyesmi), de úgysem leszünk itthon.

Este aztán nagy halál. Persze, ha éppen Wagnerre akarunk kattanni, akkor megtehetjük a Mezzon, hiszen ott a Parsifal kerül terítékre, az általam nem ismert Kent Nagano vezényletében. Kezdés 20.30, vége 0.30, ahogy kell.

Egy gésa emlékiratai van az RTLen, 23.30-tól, nekem kicsit édeskés, giccses, de tényleg nincs mára más. A film bár valóban egy igazi gésa, Mimeko Ivaszaki emlékein alapul, azonban erőteljesen nyugati, ráadásul angol ízlésnek megfelelően lett megírva annak idején, bizonyos Arthur Golden által. Így tulajdonképpen annyi köze van a japán gésák valódi életéhez, mint Puccini Pillangókisasszonyának a kabukihoz. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy a Pillangókisasszony egy gyenge fércmű, hanem csak azt, hogy az igazság bizony még mindig odaát van. Állítólag, Mimeko annyira fel is háborodott Golden könyvén, hogy ő maga is kiadta saját készítésű emlékiratait, a film azonban nem ebből készült. Rob Marshall természetesen a nyugati verziót használta fel filmjéhez, mely bár autentikus helyszíneken játszódik, majdnem autentikus színészekkel (azon persze fenn lehetne akadni, hogy miért kínai színésznő játssza a japán gésát...), szellemében alapvetően nyugati. Alig érezni azt a finom, mégis markáns különbséget például, mi a különbség egy gésa és egy kurtizán között. Ennek ellenére ez egy pazar kiállítású, jó hosszú és jó romantikus hollywoodi film(giccs - kép!), mely nem véletlenül kapta meg 2006-ban a legfontosabb technikai Oscar-díjakat.

Szintén késő esti alternatíva a Story4-en a Rém című film, Charlize Theronnal és Christina Riccivel, amiért az elébbi hölgynek leakadt egy Oscar (de szerintem inkább az utóbbi érdemelte meg, ha már). Egy sorozatgyilkos kurva brutális története, (túl) hatásvadász, egyben (túl) érzelmes, túl túl. Nem szeretem ezt a filmet, hiteltelennek és hazugnak érzem, de azért a Gésával pariban van. Kezdés 23.00-kor.

Hála az Atyának, tombol a tavasz, szó sincs égzengésről, vadfekete felhőkről és nappali éjszakáról, mint az a Fiú kétezer évvel ezelőtti halálánál volt, így nem kell tévét sem nézni. Nem mintha lenne mit, hiszen a közfideszszolgálati adók úgyis valami nézhetetlenül ostoba Koltay-agymenést nyomnak két ájtatos megnyilatkozás között, sehol egy vérben tocsogó Mel Gibson-féle szadomazo-Passió, de még egy jó kis cseppfolyós Zeffirelli-mézmáz se... Az m2 renitenskedik ugyan egy kicsit (nyilván repül is a műsorszerk.), hiszen a látványos légifotóiról ismert Yann Arthus-Bertrand élete inkább a Földünk szépségéről, ökológiáról és természetvédelemről szól, minthogy beletartozna a húsvéti tematikába. Róla láthatunk egy portrét 21.25-től, biztosan szép lesz. Utána pedig (22.10-től), mindezt megfejelve, a Gyűrűk ura. No, nem a háromrészes, majd' kilencórás gigaverzió, csak a '78-as rajzfilm. Persze, ez is megvan két óra, nettó. Aztán, hogy Frodónak mennyi köze van ahhoz, aki egy egész világ bűnét vette vállára, az egy másik szép lapra tartozik...

A Film+-tartja egyedül a frontot a hardcore tévénézők igényesebb szegmense számára, hiszen Takeshi Kitano (a képen középen) Fivér című filmje (számomra legalábbis) remekmű. Buta magyar szinkronnal megnézhetjük ma 23.05-től. Persze, tölthetjük az egész estét itt, ezen a csatornán, hiszen Takeshi Kitano Los Angeles-i kiruccanása előtt, 21.10-től egy jó kis hongkongi kaszabolós etűd is műsorba kerül: a Félelem nélkül Jet Li főszereplésével készült, virtuóz koreográfiában és könnyen érthető cselekménnyel.

Hát, így. Van még Kóma a Filmmúzeumon, 21.00-tól, jó film, régi film, láttuk negyvenhétszer.

Az az igazság, hogy elég silány a mai kínálat. Fábry elvtárs nyilván főnökét tolja, érdekel ez még egyáltalán valakit? A Duna Trisztán és Izoldája a mozikban csont nélkül bukott. Amúgy nem olyan rossz film, csak éppen semmi különös. Amolyan klasszikusan szép (értsd: unalmas) romantikus mese a Scott Brothers (Tom&Ridley) műhelyéből, de azért még nézhető. (21.00)

A Mezzon viszont jó napja lesz a jazz-kedvelőknek, tehát nekem. 20.30-tól portréfilm Don Cherryről, a híres trombitásról, akinek a nevéhez egyaránt köthető a free jazz és az world music elindulása. Remélem, nem franciául fog megnyilatkozni... 21.00-től koncert, Don Cherry Multikultija játszik, valami ilyesmit:

Utána egy másik legenda: Charles Lloyd, a legfehérebben fújó fekete szaxis következik. Először szintén portré, majd egy duó, Jason Morannel. Éjféltől pedig Black Wax: Gil Scott Heron mondja el nekünk, mi a tutiság a blaxploitationban.

A rendező

Magyar nagyjátékfilmes mezőnyben talán viszonylag kevéssé ismert figura Molnár György, aki e furcsa, Ki/Be Tawaret című filmet is jegyzi, pedig már több mint harminc éve a pályán van. Elsősorban televíziós műfajokban alkot, melyek közül jónéhány ért el jelentős nemzetközi sikert, A varázsló álma című tévéfilmjét például a New York-i Modern Művészetek Múzeumának Televíziós részlege örök időkre archiválta 1990-ben. Csáth Géza - hisz' róla, az ő írásai alapján szól a film - így ebben a formában is bevonult a világtörténelembe. Molnár előszeretettel dolgozik magvas irodalmi alapanyagból: Csáth-ot már említettem. A rossz orvos például Kosztolányi, az Egyszer élünk Tar Sándor, az Anna filmje Esterházy művéből készült, de sokszor szolgált Molnár-filmek alapanyagául Füst Milán, Békés Pál, Szerb Antal és mások több műve is. Jelenlegi filmje a fiatal, excentrikus költőnő, Karafiáth Orsolya önéletrajzi ihletű írásai alapján készült. Molnár amellett, hogy több száz különféle műfajú tévéfilmet, és négy mozifilmet rendezett, a Képzőművészeti Egyetemen is tanít díszlettervezőket, bizonyítva mintegy azt, hogy egy televízióra készülő mű is készülhet képileg igényesen.

E film képi világa

is meglehetősen markánsra sikeredett, ám ez nem feltétlenül pozitívum. A mai filmpiacon, amikor százmillió dolláros, 3D-trükkökkel felturbózott látványmozikkal etetik a közönséget, igencsak szánalmasan fest afféle paintbrush-szerű szabadkézi óvodásrajzokkal effektezni egy játékfilmet, amely ráadásul messze nem gyerekeknek, hanem igencsak felnőtteknek szól. A greenbox már minden szinten elfogadott, csak nem az itt látható kőkorszaki szinten, ami inkább idézi a rettegett Rajnai András kísérleti videóit a televízió hőskorából (Televíziós mesék felnőtteknek), mint a mai korszerű technikát. A be-begyorsított burleszkjeleneteket még el tudom fogadni, de azt is csak sok szódával. Az egész film összes kezdetlegesen kivitelezett effektje tökéletesen felesleges, ezek olyan szinten idegenítik el a nézőt a történet követésétől, amit semmilyen dramaturgiai koncepció nem indokol. Egy állandó pénzzavarban küzdő mai magyar filmes produkciónak tökéletesen felesleges pénzkidobás efféle dolgokra költeni akár egy fillért is.

A sztori

Adott egy viszonylag jó karban lévő, középkorú nőgyógyász, akiért bomlanak a nők, s aki éjszakánként mégis harmincas évekbeli slágerek jazzfeldolgozásait fújja szaxofonján egy népszerű kocsmában. Ez tök jó, sok negyvenen túli értelmiségi ábrándozik efféléről, már ha ábrándozik még egyáltalán. A moziba viszont jelenleg elsősorban a 14-től legfeljebb 30-ig terjedő korosztály jár, akiket szerintem éppúgy nem érdekelnek egy kapuzárás előtt álló pasi nőügyei, mint hogy fújja John Coltrane modorában a régi magyar filmek betétdalait. Van a doki-szaxisnak egy fia, na, ő már inkább betalálhat a közönség érdeklődésébe, azonban ez az itt felvezetett metálos-sörözős karakter úgy hiszem, épp nem trendi manapság. Kettejük folyamatos konfliktusa mozgatja a filmet, közöttük pattognak a nők, a középkorú takarítónő, a szintén középkorú szerető, a srác volt csaja... na, ő a legérdekesebb. Bár rikító piros ancúgjai inkább hajaznak egy szemlátomást művészi ambíciókkal teli kékharisnyára, mint egy mai wannabe médiasztárra. Nyilván ő Karafiáth Orsolya filmbéli alteregója. Sok dolog nem történik vele sem, vándorol ágyról ágyra, fiútól apáig és vissza...

Groteszk lett

A film szándékoltan groteszk hangnemben kíván mesélni, nyilván költői képekben, egy budapesti, hatodik kerületi kissé zavaros család zavaros hétköznapjairól. A végeredmény azonban egy zavaros film lett, igénytelen képi machinációkkal, zavaros filozófiai, mitológiai utalásokkal, motívumokkal telezsúfolva, ami így összhatásában igen groteszk látvány, sajnos pont nem úgy, ahogy az alkotók elképzelték. Pedig Schlanger András (a doki) szimpatikus pali, imádom nézni, ahogy főz és szerintem szaxofonon is tud játszani, Kerekes Vica (a csaj piros cuccokkal) csodaszép és ráadásul tehetséges is... sajnos, egy elég rossz filmben. Szépen, hagyományosan, "vonalban" elmesélve ez egy szép, helyes és főleg szimpatikus film lett volna, de így ebben a groteszk burleszk-hangnemben valami egészen "izé" lett csak. Kár érte. Asanisimasa: 2/10

Az idei Titanicon, a fesztiválozó közönség körében igen zajos sikert aratott a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című abszurdba hajló komédiája, nem mondom, hogy teljesen érdemtelenül. Legfeljebb annyival egészíteném ki, élve a kézenfekvő szófordulattal, hogy jó kis film ez, de csak hajszál híján. 

Északi fény

Egyrészről természetesen az északi fényről hallva, az aurora borealis nevű fényjelenségre gondolunk, melynek lényege, hogy a Napból és a csillagközi térből a földi légkörbe csapódó töltött részecskék, protonok és elektronok ionizálják a légkör atomjait, ami a földi halandó számára csodás látványosságként realizálódik. Mivel itt azonban nem meteorológiával és asztrofizikával foglalkozunk, nyugodtan rásüthetjük e kifejezést a Skandinávia felől már évtizedek óta felénk sugárzó sokrétű és sokszínű, rendkívül kreatív filmes kultúrára is. A skandináv film persze már a kezdetek óta jelen a filmtörténelemben, gondoljunk Zorora és Hurura, a dán Stan és Panra, Asta Nielsenre, Greta Garbóra, az örök dívákra, aztán természetesen Ingmar Bergmanra, mint megkerülhetetlen obeliszkre. A némafilmekre és a korai klasszikus, fekete-fehér filmek mára már múzeumi darabok, a pszichologizáló, érzelmi és lelki útvesztőkben való bolyongásokat, pszicho-thrillereket azonban a mai napig könnyen hozhatjuk párhuzamba Bergmannal, egészen Woody Allen életművéig bezárólag. Ez utolsó félmondatból már talán következik, hogy mennyire balgaság „leskandinávfilmezni” a lassú ritmusú, lelkizős lélektani horrorokat, hiszen az északi mentalitásban benne van a humor is, legfeljebb nehezen dugja ki a fejét a jeges hó alól. És akkor még békén is hagytuk a kemény pornó világát, amiben a svédek igen komoly hírnévre tettek szert a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Manapság pedig már minden picit igényesebb filmrajongó rohan a moziba, ha új skandináv film kerül a terítékre. Ugye, így van? 

Ó, ió, ció, áció, váció, Ováció!

Tavaly Berlinben a híresen finnyás német közönség hangos ovációval és tomboló tapssal jutalmazta a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című filmjét, amely meg is kapta a jelölést az „arany macira”. Végül nem kapta meg, de hát a jelölés az már egy komoly dolog, mint tudjuk. Nálunk e filmet a 18.Titanic Filmfesztiválon mutatták be, ahol a fogadtatás a berlinihez volt hasonló: elfojtott kuncogásoktól a térdet csapkodó kacajig terjedt a közönség érzelmi reakcióinak skálája. A közönség tehát örült, mert szórakozni akart, s ebbéli vágyában ez a film nem nagyon akarta megakadályozni. A közönség azonban sohasem egynemű, homogén massza, mindig vannak köztük renitenskedők, akik szembemennek a közakarattal, nos, bennük azért felütheti a fejét a hiány érzete… 

Fapofa

A címbéli úriembert Stellan Skarsgård alakítja, aki biztosan hozza a jutalomjátékot. Az általa alakított karakter egy középkorú, börtönbüntetéséből szabadulva a „kinti élet” viszontagságait blazírt egykedvűséggel abszolváló férfi, aki ugyan picit hajaz Anger Zsolt figurájára A nyomozó-ból, vagy éppen arra a tüdőbeteg bérgyilkosra Kaurismaki Bérgyilkost fogadtam-jából, azonban vitán felül egy eredeti fazon. Ahogy a cím is mondja, hajszál híján úriember. Kimért és száraz, mint két deci rajnai rizling, de szemeiben valami mély szomorúság rejtezik, amely mutatja, hogy bár jogosan ült gyilkosságért, valójában ő egy jó ember. 

Kapufa

Maga a film a sztori szintjén egy viszonylag egyszerű cselekménnyel bodorított bosszúfilm, mely a meglepő, enyhén moralizáló végkifejletével válik eredetivé. Hangvétele viszont fanyar és groteszk, szinte abszurd. Olyan, mintha Guy Ritchie-t „rimékelné” Aki Kaurismaki. Olykor elementárisan bumfordi jelenetek váltanak az elképesztően képtelenekhez, a legfurcsább azonban az, hogy néha úgy érzelmes, hogy közben szinte sírva csapkodjuk a térdünket a röhögéstől. Persze, ha megtalál a film, mert ha nem vagyunk egy hullámhosszon vele, akkor bizony erőltetettnek is hathat... Egy kapásból, teli rüszttel megküldött kapufás lövés, ugyanúgy pattanhat a labda kifelé, mint befelé, a gólba. Ha egy film alapvetően a túlzásokkal operál, ha nagyon más, mint a többi, akkor éppen annyi rajongót gyűjt, mint ellendrukkert – és mi tagadás, én is vakarom egy picit a fejem. A film poénjai semmiképpen nem vádolhatóak túlzott intellektussal, amolyan burleszkszerű, a helyzetkomikumra épülő, illetve azokat kifacsaró gegek ezek, melyek engem a vége felé már inkább fárasztottak, mint szórakoztattak. Mivel viszonylag könnyen kiismerhető a film „mechanikája” - egész egyszerűen csak mindig a legképtelenebb fordulatra kell tippelni az elkövetkező jelenetben - viszont így a film, értelmezve a jeleneteket, a halálra unt, olcsó bohóctréfák szintjén kezd el muzsikálni. Nekem A hajszál híján… egyszerre volt sok és kevés (bár azért legtöbbször éppen elég), azonban piedesztálra talán nem kéne emelni. Egy szórakoztató blazírt blődli, semmi több. Asanisimasa: 7/10