asanisimasa

Na, ez is kimaradt annak idején... A gépész című filmben Lynch barátunk ad pacsit Hitchcock mesternek, jó kis(költségvetésű), hangulatos thriller ez, Christian Bale szemfényvesztésével és egy tragikus, bár amennyire megrázó, olyan lehangoló végkifejlettel. A spanyol produkcióban készült film rendezője, Brad Anderson kemény tévésorozatokon (Drót, Kemény zsaruk) tanult, ami meg is látszik a filmen. Szépen szippantja magába a film a nézőt, mely tele van rejtélyekkel, furcsa, megmagyarázatlan dolgokkal, rendhagyó helyszínekkel, hirtelen feltűnő, nem létező alakokkal, inszomniával. Bale, csontvázzá fogyva, remekel a már egy éve nem alvó gépésztechnikus figurájában, aki információ-szűzen nézi a filmet, és azt mondja, hogy kiszámítható a története, az hazudik. Én sem spoilereznék, bár nyilván már mindenki látta ezt a filmet, akit érint.

Annyit tennék azért hozzá, hogy a végkifejlet, összevetve az odáig vezető paranoid, tudathasadásos hangulattal, a misztikus aurával, meglehetősen banális, hétköznapi tragédiába sikkad bele. Nem mintha nem lenne megrázó az, amit látunk, de a filmben azért annál több volt, mint egy színes hír a Fókusz-híradóban. De alapvetően bírtam... Asanisimasa: 6/10

Godard és Truffaut neve valószínűleg semmit sem mond ma már a moziba járó közönség túlnyomó részének. Esetleg annyit, hogy szemüveges-zakós öreg fazonok szoktak ezekkel a nevekkel dobálózni, vagy hogy, ja, azok olyan művészfilmek. Így a Ketten a hullámban című francia dokumentumfilm valószínűleg csak szemüveges-zakós öreg fazonok és feleségeik érdeklődésére tarthat számot, hiszen témája Godard és Truffaut, valamint gyermekük, a francia filmes új hullám. 

Nouvelle Vague

Ez a hajdan sokat emlegetett kifejezés is legfeljebb a lábakat dobogtatja meg manapság, hiszen ezen a néven egy érdekes cover-zenekar arat sikereket Európa-szerte. Marc Collin zenei projectje elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy popslágereinek finom, jazzes, bossa novás alapokra helyezésével hódít, a filmhez azonban viszonylag kevés köze van. Pedig az ’új hullám’ az én nemzedékemnek (meg főleg a korábbiaknak), amelyik a nyolcvanas években eszmélt, egészen mást jelentett, mint vidám és/vagy tinglitangli popzene, főleg, ha az illetőt a film, a mozi alapjaiban érintette meg. Akkoriban még minden nagyobb városban működtek filmklubok, melyek a rendes moziműsor alternatívájaként igen érdekes filmek, filmesek bemutatására adtak lehetőséget az elszánt és érdeklődő közönségnek. Tematikus programjaikban biztosan előfordult néhány évente egy-egy francia újhullámos válogatás, benne olyan darabokkal, mint a Négyszáz csapás, a Kifulladásig, a Lőj a zongoristára vagy az Éli az életét. Nagy hatással voltak e filmek a nézőkre, én például azért kezdtem el dohányozni (már régen leszoktam!), mert imádtam, ahogy Belmondo dohányzott a Kifulladásigban… Egyébként is, rengeteget bagóztak a francia új hullámos filmekben, melyek azonban mégsem eme rettenetesen egészségtelen szenvedély „felülreprezentálása” okán változtatták meg az addigi egész filmtörténetet és jónéhány milliónyi ember gondolkodását a világról, a filmről és a művészetről. A francia filmes újhullám, mely egy 1957-es cikktől számítva szűk egy évtizedet élt meg, valóban forradalmi hatással volt a filmre, a filmkészítésre, a filmnyelvre, mint művészi kifejezőeszközre, más országok, más kultúrák filmeseire (az angol free cinemától, a cseh új hullámon át Coppoláig, Scorseseig és Spielbergig) egyaránt. Ennek a hullámnak volt két emblematikus alakja Godard és Truffaut, akiknek kezdeti barátságáról és későbbi összeveszéséről egyaránt szól Emmanuel Laurent dokumentumfilmje. 

Bulvár, történelem, esztétika és politika

A Ketten a hullámban alapvetően négy oldalról közelít a két művész figurájához. Az életrajzi adatokat meglehetősen bulvárízű felhangokkal tálalja, pletykák, magánéleti dolgok egyaránt megjelennek, bár mindig szorosan kapcsolódva a megkerülhetetlen filmtörténeti, filmelméleti és esztétikai jellegű korabeli interjúrészletekhez. Konkrét példa, amikor egy korábbi barátnő említi Truffaut-val való veszekedését, amely másnap már belekerült az éppen akkor forgó Amerikai éjszakába. Igen nagy hangsúlyt kap az új hullám kialakulásában és tulajdonképpeni elhalásában közrejátszó politikai szál: Truffaut és az újhullám első nagy sikere, a Négyszáz csapás az akkori kultuszminiszter, Malraux személyes közbenjárására került be a cannesi fesztivál programjába, de ugyan ő volt, aki betiltásokkal, cenzúrával később komoly akadályokat gördített az újhullámos filmek bemutatásához, melynek eredménye lett aztán a két vezéregyéniség szakítása is. Ugyanígy van jelen a történelem is a 68-as diáklázadások hasonló hatásaival. Van még egy érdekes szempont Laurent filmjében, mégpedig Jean-Pierre Léaud figurája, akit ugyan Truffaut fedezett fel, és vált filmjei önéletrajzi karaktereinek állandó megjelenítőjévé, de akit Godard is ugyanilyen szívesen „használt” saját filmjeiben. Léaud egyfajta katalizátor volt kettejük között, így e filmben is az. 

Szűkre szabva

Laurent több szempontból is szűkre szabta filmjét, hiszen Godard és Truffaut neve ma már korántsem jelent annyit, mint annak idején. Nem divatos ma a művészfilm, mint ahogy a művészet sem, úgy általában.  A sűrűn, ám jelzés nélkül bevágott filmrészletek is csak annak mondanak valamit, akik ismerik ezeket a filmeket. Truffaut már régen meghalt, Godard pedig szélsőbalos anarchista kijelentéseivel ugyan megmaradt egy igen pimasz és radikális alkotónak, de csak a perifériák perifériáin kívül. Igen szűkre szabott és felületes a francia új hullámról adott keresztmetszet is, hiszen az itt tárgyalt két fő alakon kívül volt ott azért még fontos figura, nem is egy. Viszont a konfliktus rendesen, igazi oknyomozó üzemmódban lett feltárva – ez érdekes lehet annak, aki erről a balhéról esetleg még nem hallott. Sajnos azonban azt hiszem, a célközönség már egyéb forrásokból már régen tájékozódott, így marad a nosztalgiafaktor: milyen édes volt Anna Karina (Jean Seberg, Belmondo, stb.), te jó isten! Asanisimasa: 6/10

Van mára a másik BL-elődöntő, ami még jobban lefutott meccs, mint a tegnapi volt. A Schalkénak ugyanis vajmi kevés esélye lehet az Old Traffordban, a MU ellen (DigiSport), így a nép túlnyomó részben nyilván House-t néz (tv2).

A Duna folytatja rejtekben elkezdett Nyikita Mihalkov-sorozatát, ezúttal a zseniális Csehov-adaptáció, az Etűdök gépzongorára kerül adásba, 21.00-tól.

Van még két krimink mára. Az egyik a Get Carter, ami remake, de szerintem nézhető. Külön érdekesség, hogy játszik benne az eredeti változat címszereplője, Michael Caine is, de itt most másik karaktert. Itt most Sylvester Stallone viszi a prímet (kép), méghozzá a jól ismert, félelmetes arcjátékával. (film+, 21.10) A másik film szintén két névvel ajánlható: A Gyilkos álmok főszereplője Annette Bening (Csodálatos Júlia, Amerikai szépség, stb.), rendezője pedig Neil Jordan (Síró játék, Reggeli a Plutón, stb.). A Bening által alakított nő egy sorozatgyilkos elkövetkezendő rémtetteit álmodja meg előre - ismerős téma a remek Médium című sorozatból, talán nem véletlenül. (FEM3, 22.00)

Régen csinált már filmet nekünk Peter Weir, legutóbb a Kapitány és katonát, 2003-ban. Az eltelt időben nyilván terepbejáráson volt következő filmje kapcsán, tippelhetnénk pikírten, hiszen a Visszaút (The Way Back) egy maratoni útról szól, egy szibériai gulágról vissza a szabadságba, Indiába. A történet állítólag valóban megtörtént, mindenesetre Slawomir Rawicz 1955-ben kiadott regénye ezt állítja. Ha ránézünk a földgömbre, akkor azért felidézve hajdani földrajzi tanulmányainkat, némi fejszámolás után elgondolkozva vakarhatjuk fejünk búbját, hogy a francba' sikerülhetett megszökni a szereplőknek a gulágból és gyalog kijutni a szibériai tundrából Mongóliába, átvágni a végtelen mongol füves sztyeppén, majd keresztül a Góbi-sivatagon, megpihenni picit Llhászában, majd a Himaláját is átugorva megérkezzenek Indiába. Mindezt étlen-szomjan, eleve olyan legyengült szervezettel, mint azt a gulágokról szóló horrorisztikus legendákból tudnivaló. Hát, nem véletlenül vágják rá, hogy az egész szimpla hazugság. Nyilván hazugság, mint ahogy hazugság a Hamlet, vagy éppen Monte Cristo grófjának története, sőt, akár az egész Biblia is, hiszen annak valóságát sem bizonyította még senki. Ennek ellenére remek történetek, és remek történet Rawiczé is, melyet Weir komoly megalkuvások nélkül, igen érdekfeszítően álmodott vászonra. Aki mindennek ellenére csak azt hajtogatja, hogy az nem lehetséges, hogy valaki megtegye ezt az irdatlan utat, annak csak azt tudom javasolni, menjen oda és járja le, de tényleg végkimerülésig! - akkor majd megtudja, lehetséges-e.

Szóval, a sztori annyi, hogy a második világháború idején, egy szibériai fogolytáborból egy nap, egy vegyes összetételű, soknemzetiségű csapatnak sikerül megszöknie, akik bár a hosszú menekülésben alaposan megfogynak, de néhányan mégis elérnek Indiába. Ezt a viszontagságos utat mutatja meg a film, jó alaposan.

Azt hiszem, amerikai filmen még nem láthattunk ilyen hiteles megjelenítését a Gulágnak, mint a díszleteket, mind a jellegzetes figurákat illetően. Colin Farrell például olyan igazi, orosz börtöntetkókkal televarrt moszkvai simlist alakít, hibátlan, lucskos, gyomorból jövő orosszal (!) és tört angolsággal, mint a pinty. De a jobtvojmatyok is teljesen autentikusan csattannak el, szűrik át a hiányos fogazatok között és hörgik a nyakadba, a csontig hatoló, állandó hideg csont nélkül jön le a képről és a hosszú, kartonszűrős mahorkák is úgy biggyednek a szájsarkakban, ahogyan az kell. A végtelen, szinte rejtőien komoly (vö: menni vagy meghalni) vánszorgást a vad és szilaj természetben megejtően csodás képekben élhetjük szinte át. A témából adódóan nem sok akció adódik e filmben: a lényeg a végtelen zarándoklatszerű menekülés monotonitásán van, mely a végére törvényszerűen meg is hozza a megtisztulást. Ahhoz azonban, hogy ezt mi nézők is átélhessük, szükség van az odáig vezető, relatíve eseménytelen útra. Annak semmit, de legalábbis sokkal kevesebbet ad a hegytetőről feltáruló látvány, aki lifttel ment fel, mint annak, aki saját erejéből küzdötte fel magát. Amikor az átélt tragédiák és szenvedések után először köszön be néhány mosolygó, barátságos tibeti szerzetes, az valami torokszorító pillanat, de aztán nem sokkal később elhangzik: Welcome to India, na, az kifejezetten katartikus pillanat. Már annak, aki nem kilométereket, kalóriákat számol és azon puffog, hogy ez mennyire lehetetlen... Nincs lehetetlen. Erre bizonyság ez a nagyszerű film is. Asanisimasa: 10/10

Van ugye, a ma esti Barca-Real. 2:0-ról indul, ugye, elvileg sima ügy. A Vészhelyzetben a visszatért Carterrel adódnak majd komolyabb gondok.

Komoly és komor alternatíva a meccsnek és a kórházi melodrámának a legendás lengyel hazafi, Nil tábornok életének utolsó, tragikus szakaszát bemutató film (kép). Az Emil August Fieldorf néven született, német származású hős a második világháborús lengyel ellenállás egyik fontos figurája, akit a háború utáni koncepciós perekben ítélt halálra a szovjetek által irányított lengyel bábkormány. (Duna, 21.00)

Késő estére van egy sokak által dicsért, általam annak idején kissé fanyalogva abszolvált japán szamurájos film. Az alkonyat harcosa begyűjtött Oscar-díjat, Arany Medvét, fityfenét, egyike minden idők legjobb 100 filmjének az imdb-n, hát, nem tudom. Aki tudja (és még nem látta), nézze meg a FEM3-on, ha tudja, 22.00-től.

A Filmmúzeumon egy remek romantikus és háborúsos klasszikus, a Most és mindörökké, 21.00-tól, utána pedig a már többször vetített és többször ajánlott beatles-cover, a Backbeat (23.05).

Különleges film a Rubber, a nézők 90%-át egészen biztosan kiakasztja, a maradék viszont jól fog szórakozni. A bizarr és kreatív reklámfilmesként, valamint DJ-ként ismertté vált Mr. Oizo, alias Quentin Dupieux által rendezett röpke 87 perces mozi egyrészt abszurd, szinte dadaista filmesszé az értelmezés és az ok-okozati összefüggések vizsgálatának hiábavalóságáról, másrészt pedig egy szabad játék a horror kliséivel, kvázi paródiaként. Sőt, ha nagyon akarom, még akár a provokatív hangú környezetvédelmi propagandafilmként is nézhetjük. A titok csak annyi, hogy még véletlenül se vegyünk mindent a szó szoros értelmében ebben a filmben.

Már a film nyitó képsora megadja az alaphangot: a kietlen nevadai sivatagon keresztül futó, poros mellékúton egy széket látunk. majd még egyet és még egyet. Sok széket látunk. Egy férfi mindkét kezében egy-egy csokor távcsövet tart. Aztán bekanyarodik az útra egy szedán, lassan jön, precízen fellöki az összes széket, melyek egyből darabjaikra hullanak szét. Begördül egészen a kép előterébe, felnyílik a hátsó csomagtartója és egy rendőr mászik ki belőle, viszonylag netten, ruganyosan. A volánnál ülő társától egy pohár vizet kér, majd odasétál elénk és filmtörténeti kiselőadásba kezd, különféle ismert filmalkotásokban rejtőző megmagyarázhatatlan dolgokról. Egy idő után a volánnál ülő társa leoltja, és az zokszó nélkül, éles vágással abbahagyja előadását, kiönti a porba az eddig a kezében tartott pohár vizet (ne legyen többé tiszta víz a pohárba!), majd visszamászik a csomagtartóba. Szedán el. A másik férfi, akinek eddig csak a kezeiben tartott látcsöveket láttuk, kiosztja az eddig még nem látott csoportnak (mint nemsokára kiderül, ennek a filmnek a nézőközönségének) a látcsöveket, és jó szórakozást kívánva elbiciklizik a naplementébe. (Azt hiszem, ajánlónak ennyi elég is...:)

A továbbiakban megnézünk egy abszurd filmet egy öntudatára ébredő használt gumiabroncsról, aki véres bosszút áll kihasználóin, és egyáltalán mindenkin. Alfred Jarry, Ionesco és Beckett szelleme találkozik e filmben Örkénnyel és a texasi mészáros Tobe Hooperrel, egy jó adag meszkalin hatása alatt. Ha tudunk nevetni azon, hogy egy nap sportcipőket lövell az égbe az egyik Duna-menti gyár, ha emberek felvonásokon át várják azt, aki tudvalevőleg soha nem érkezik meg, akkor nevetni tudunk ezen a filmen is, a nagy számban felrobbanó fejű emberek, varjak, nyulak és egyéb entitások ellenére is. Az abroncs (neve is van, csak elfelejtettem...) teszi a dolgát, mintha Bőrpofa, vagy éppen nagy büdös fekete kamion lenne.

Pazar a film képi világa, minden egyes kocka a film abszurd hangulatához hangoltan van megkomponálva - levegős, furcsa, szürreális beállítások úsznak a horror képi közhelyeibe. Mivel Dupieux DJ is, nem csoda a film zenei kísérete is unikum. A Rubber egy végletekig átgondolt, megálmodott és megvalósított abszurd mozi, annak, aki az ilyet bírja. Asanisimasa: 8/10

Ha a szolgáltatóm nem ignorálná a Filmmúzeumot, akkor biztosan megnézném a ma esti kilences filmet, melyben Robert Redford egy tehetséges és bátor ügyvédet alakít, aki a kisemberek jogaiért harcol, igen sok sikerrel. Tevékenységére felfigyel a demokrata párt is, és a megveszekedetten konzervatív, kirobbanthatatlannak tűnő republikánus-párti szenátorral állítja szembe. A jelölt című 1972-es dráma fő kérdése valószínűleg az, hogy lehet-e, érdemes-e, szabad-e fejjel a falnak menni...

Ezzel szemben, valószínűleg Mrs. Ratcliffe forradalma lesz a ma esti nyerő, melyben egy angliai család egy ösztöndíjat elnyerve költözik a hajdani NDK-ba. A film egyik érdekessége az, hogy a hatvanas évek végének német népi demokráciája a kétezres évek elejének Budapestjében jelenítődik meg, több magyar színész részvételével, a másik pediglen, hogy a rendező Bille Eltringham hogyan ütközteti a nyugati progresszív értelmiség romantikus baloldaliságát a keleti blokk egyik legszigorúbb kommunista rezsimjének hús-vér valóságával (kép). Úgy nézem, a port.hu szerint a film vígjáték lesz... (Duna, 21.00)

Adj rá kakaót! - Késő esti alternatíva a Viasat6-on, 22.00-től, ebben Christian Slater egy kalóz-rádió DJ-jét alakítja, aki belemenős, provokatív műsorával kétes hírnevet szerez az arizonai kisvárosban. Ez is megkapta a vígjáték billogját, azonban nekem úgy rémlik, inkább azért elég komoly dráma lesz ez, a szólásszabadság témakörében. Persze, lehet, hogy keverem valamivel...X)

Úgy tűnik, van spiritusz Ben Affleckben, vagy éppen gyermekkora színhelyében, Boston környékében, hiszen immár második filmjét rendezi a bűn és az egyetemek városában. A Hideg nyomon után a Tolvajok városa is a bűnöző életmódot kulturális hagyományként, keresztként, vagy éppen a szükséges rosszként megélő, ír többségű közösségben játszódik, ezúttal bankrablósdi a pálya.

Sok tekintetben olyan Affleck pályája, mintha Clint Eastwood munkáit másolná, rendezőként legalábbis, mindenképpen. Eddigi két rendezése (melynek, szintén Eastwoodhoz hasonlóan, egyben főszereplője is) ugyanolyan konzervatív, hagyományos, tisztes és alapos történet, mint a Mesteré. Affleck sem affektál, szikáran és szárazan mesél, komoly figyelmet fordít a történet szociográfiai hitelének megteremtésére, karakterei is valósághűek, igaziak, csakúgy, mint a szituációk, melybe a cselekmény kergeti őket. Nem igazán tisztán műfaji film egyik filmje sem, így a Tolvajok városa sem. Tulajdonképpen krimi-thriller, de igen szép romantikus szálat is sző bele, mely egyáltalán nem lóg ki belőle, sőt. Néhány vonással, olykor egyetlen gesztussal, egyetlen pillantással fest igen plasztikus karaktereket, de van mersze megállni, csendben maradni, ha feszültséget kell fokozni. Az akciójelenetek pedig erősek, pergőek és igen durvák. Kemény, igazságos, férfias film a Tolvajok városa, sőt, kifejezetten értékelném, ha Affleck ezentúl kizárólag ilyeneket csinálna. Motiválhatja erre Clint Eastwood példája is, neki már elég jól megy ez... Asanisimasa: 8/10

Mi itt, nyugaton csupán a felére kurtított változatát kaptuk minden idők eddigi legdrágább ázsiai csatafilmjének, de az is majdnem több, mit szem és agy befogadni képes: a Vörös szikla egy egészen elképesztően látványos, grandiózus, sőt gigantikus film. Az ázsiai 280 perchez képest "mindössze" 148 percesre vágott nyugati verzió tobzódik több tízezer fős tengeri- és szárazföldi csatajelenetekben, egyenként megszámolható, milliárdnyi vércseppekben, melyek a több trilliárdnyi kilőtt nyílvesszők és elhajított dárdák okozta sebekből fröccsennek szanaszét (3D-nek ható 2D-ben!!!), és a rendező védjegyéül szolgáló, mindent elpusztító és megtisztító, fergeteges tűztengerben.

John Woo hazatérése tényleg lenyűgöző élmény, még akkor is, ha a film nettó 3/4-e biztosan csupán akció. Woo az egyik legnagyobb mestere e műfajnak, manapság senki a világon nem képes ilyen nagyszabású, virtuóz módon koreografált, látványos és ötletekkel teli harcokat megrendezni rajta kívül, ez egészen bizonyos. Tolja is végig, ami a csövön kifér. Ha végignézzük a filmet, a végén még csodálkozunk is: csak 80 millió dollár volt ez??? Hod cináta kisz kínai? Ezt Hollywood nem úszta volna meg 2 milliárd dolláron alul, az is biztos...

Nem wuxiát látunk, tehát ne várjunk fák felett repkedő szellemharcosokat, hosszú hófehér szakállú, cséphadarókezű öregembereket, se egyebeket, ez egy klasszikus, kosztümös, történelmi kalandfilm. A történet i.sz 208-ba visz vissza miket, a Han-dinasztia végnapjaiba, a legendás Három Birodalom időszakába, amikor a tétova Han császárt nagyhatalmú, és törekvő főminisztere, Cao Cao meggyőzi arról, hogy eljött az idő, hogy nekimenjenek a rivális két másik birodalomnak, a nyugati Xu és a keleti Wu királyságnak. A két királyság azonban szövetségre lép egymással, és az első ütközetben trükkel megfutamítja Cao Cao hatalmas seregét. Cao Cao dühében teljes erejével tengeren támad vissza, és a Vörös Szikla-erődnél lezajlik a mindent eldöntő, hatalmas ütközet. Nagyjából ennyi a sztori, rengeteg közel egyenrangú és néhány kiemelkedő szereplővel - de hát nem igazán a cselekmény a fontos e filmben, az csak apropó a látványos háborúzáshoz. (A hosszú verzió vélhetőleg azért több teret enged a különböző karakterek cizelláltabb megrajzolásának, a bonyolult viszonyrendszerek ábrázolásának, a jellegzetes ázsiai hangulatok megteremtésének és egyáltalán, a történetmesélésnek, de ott a mérleg másik serpenyőjében a négy és fél órás, az átlagnéző számára nézhetetlen és befogadhatatlan vetítési idő áll.) Asanisimasa: 8/10

Itt van Május Elseje, énekszó és tánc köszöntse! A mai napra is jut (legalább) egy Aktus, mégpedig II.János Pál boldoggá avatásának ceremóniája. Valamiért azonban itt már nincs akkora tülekedés, a (náluk) mindenható celeb-rangsorban Wojtyla Karol nyilván messze a brit trónörökös pár mögött tanyázik, így a kertévék hagyják is az egészet... A kormánycsatornák, természetesen, mind a négy, azonban ezerrel tolják az eseményt (élőben, 10.00-től). Természetesen, ne akadjunk fent azon, hogy ismét felülreprezentált a túlnyomórészt a római katolikus egyházat és híveit érintő esemény az elvileg közszolgálatban, az egyéb vallásokhoz és a vallásmentességhez képest. Így volt ez Loyolai Ignác korában, s ezek azt szeretnék nyilván, hogy így legyen ez most is. Így is van. A pápa viszont tényleg jó arc volt, én örülök annak, ha boldog.

Délután gyerekprogram. Estére van egy Vasemberünk, ami a cselekmény és látvány szintjén egy átlagos szuperhősös baromság, azonban Robert Downey Jr. dekadens sármja és a filmbe rejtett vicces képzettársítások, utalások és szellemes, pergő dialógusok mégis érdemessé teszik a megtekintésre. (tv2, 20.00) Főleg, hogy nem nagyon van más alternatíva ebben a sávban...

A Rochester grófja szépen végigmegy az összes tévécsatornán, ezúttal a Story4-en bukkan fel, a pikáns témájához méltó 23.00 órás kezdéssel. A vérbő kosztümös drámában Johnny Depp (a képen íme, ő) alakítja az életet merőkanállal habzsoló grófot, aki egy nap összetűzésbe keveredik egy kurva és egy színházi előadás kapcsán a királlyal, akit John Malkovich játszik.

Ritkán keveredik kortárs orosz krimi az országos csatornákra, így talán meglepetést kelthet a Pucoljunk! című darab. Két malagyec egy nap véletlenül pecázás közben megtalálja a maffia elveszett pénzét, így azonban komoly bajba kerülnek. További érdekesség a filmben, hogy a fagyi visszanyal, hiszen az orosz maffiafőnököt az amerikai Michael Madsen játssza... Amúgy fogalmam sincs, milyen lesz ez a film, nem láttam még. (RTL, 23.10)

A szentimentális giccs nagymestere, Franco Zeffirelli két filmmel is jelen lesz ma az éterben (kábeleken): Az Assisi Szent Ferenc életét feldolgozó Napfivér, Holdnővér vélhetően II. János Pál kapcsán kerül adásba (tv2, 0.15), míg a Rómeó és Júlia, szerintem csak úgy. Vagy csak félrenyúltak a Fem3-nál. (23.20) A két film természetesen bőven fedi egymást, úgyhogy vagy-vagy. Vagy...

Nemrégiben került moziba a Jason Statham által fő- és címszerepelt, 2011-es remake-je ennek a filmnek, de ha előkotorjuk az eredeti Mestergyilkost, már az első szűk húsz perc meggyőz bárkit (na jó, az elvakult Statham-fanokat tán nem) arról, hogy a felújítás tréfli, ám az eredeti még mindig süt. Ma egész egyszerűen alig akad filmes, főleg nem a zsánerfilmek mezőnyében, aki meg merné engedni magának, hogy úgy indítsa el filmjét, hogy abban sokáig emberi szó nem hangzik el. Holott, a film alapvetően képekben elmesélt történetnek kéne lennie, amiben beszélnek, az a rádiójáték. A Michael Winner rendezte eredeti opusz hosszas bevezetésében Charles Bronson egy foghegyről odavetett Jó napot!-on kívül némán, precízen teszi a dolgát - bérgyilkol, mesterien. A környezet zaja hallatszik csupán, igazi vinnyogó vonósokkal elhúzott feszültségfokozó zene, aztán a lövés, majd a robbanás zaja, semmi más. Mégis, ez a húsz percnyi néhány jelenet többet ér, mint az egész csilivili 2011-es remake, amit valamikor februárban láttam, de csak a pasas high-end hificuccára emlékszem belőle. Többet tudunk meg ebből a Bronson által alakított, szinte mániákusan és aprólékosan precíz bérgyilkosról, emellett egy igazi, fotelbeszegező krimi alaphangja is megpendül.

A folytatásban persze már lesz dialóg, a szuszpenz is enyhül a film közepe táján egy picit. Itt azért már oda is kell figyelni egy picit, hiszen szegény Bronson azért nem egy vibráló színészegyéniség, partnerei pedig még annyira nem, azonban ekkor is remek jeleneteket láthatunk. Kiemelkedik közülük az olasz helyszín autós üldözése, ódon, kanyarokban életveszélyesen csúszkáló doboz-Fiatokkal, Alfa Romeókkal. A fontos és jellemző jegyek, mint a mestergyilkos szuper háza, az ominózus hifi, mind megvannak, a lakás szerintem még exkluzívabb is, mint Statham hipermodern betonpecója, a hifin viszont felröhögtem: íróasztalfiókba rejtett fekvő kazettásmagnón szól a vonósnégyes! '72-ben nyilván az volt a menő (bár én azért inkább egy Revox A77-est állítottam volna be...). Összességében, az eredeti Mestergyilkos a zseniális bevezető 20 perc után egy közepesnél azért lényegesen jobb oldszkúl krimi, érdemesebb megnézni, mint a remake-t. Asanisimasa: 7/10

Lehetne találka akár a 7-es buszon is (született is anno egy ilyesmivel foglalkozó szkeccsfilm valaha...), sőt, az M7-en is (Széééép, nyári nap! Foltos farmerek az út szélén...), de itt most a francia nemzeti 7-es főútvonalról lesz szó. Az országút mellett fekszik a film fő helyszínéül szolgáló, mozgássérültek számára fenntartott otthon, ahol a film szereplői laknak és ami mellett... Szóval.

Gyógyíthatatlan izomsorvadásos betegségben szenvedő, kerekesszékhez kötött emberek mindennapi apró-cseprő dolgairól filmet készíteni igen felelősségteljes vállalkozás, látatlanban mélyen felkavaró, torokszorító filmet képzelünk el e témában. A magatehetetlen emberek vergődésében és segítőik emberfeletti küzdelmében nem valószínű, hogy sok szórakoztató jelenet adódik, ezért is meglepetés, hogy Jean-Pierre Sinapi Légyott a hetesen fura című filmje kifejezetten vicces alkotás, mely tobzódik a helyenként obszcén, máskor bornírt, leginkább viszont bizarr jelenetekben, valamint brutálisan egyenes, amolyan "csapjunk a lecsóba"-jellegű direkt ábrázolásokban. A film René, az egyik beteg -kiállhatatlan, mufurc figura- személyes problémájának megoldását meséli el, a tolószékhez kötött fazon szeretne egy utolsót szexelni, míg egyáltalán valamennyire képes az aktusra. Az erősen katolikus szellemiségű otthonban a szex iránti vágy explicit kifejezése, érthetően, nem kis botrányt okoz. Sinapi nem tököl sokat részvéttel, ilyesmivel, szereplői révén nevén nevezi a dolgokat, így mutatja meg iszonyúan plasztikusan a mozgássérültek mindennapi problémáit. Teszi ezt úgy, hogy közben a néző, kezdetben pironkodva, majd egyre jobban felszabadulva röhög a szereplőkkel, a szereplőkön. Elképesztő színészi teljesítmények sorát látjuk, a Renét alakító Olivier Gourmet pedig döbbenetesen hiteles. Leginkább akkor fog ez tudatosodni bennünk, amikor a film (igen ügyes) záró képsorai is kifutnak... Asanisimasa: 9/10

Francia tangóromantika, CIA-biográfia, némi Woody Allenes-effekt és brókerarcok a ma esti kínálatban.

Tétova tangó - Egy középkorú, fásult és kiégett bírósági végrehajtó egy külvárosi tangóklubban találja meg boldogságát. Vagy sem. (m2, 20.35) Nem láttam még, de hátha... A rendező Stéphane Brizé, akinek tavalyi filmjét, a Mese a szerelemről címűt viszont láttam és azt szerettem (a nagy erős kőműves és a törékeny tanárnő esete..;).

Az ügynökség - Robert De Niro második rendezése ez a jó hosszú (csak 134 perc?) film, melybe nyilván sokan bele fognak aludni, akik viszont szeretik az ilyen hömpölygő ritmusú, elmesélő jellegű dolgokat olyan misztikus szervezetekről, mint például a CIA, az amerikai hírszerző ügynökség, azok talán szerethetik ezt a filmet. Láthatunk benne sok jó színészt, magát a rendezőt is. Akció ugyan nem nagyon lesz benne, de konspiráció annál több. Pihenten szerintem nézhető. (Duna, 21.00)

Füles - Én talán jobban bírom Woody Allen újabb keletű, néha komor, néha szinte kisrealizmusba hajló drámáit, mint a legendás korai vígjátékokat; a Füles valahol félúton van a kettő között, de már benne domborít Scarlett Johansson (kép). (Story4, 22.10)

Brókerarcok - A Giovanni Ribisi, Vin Diesel és Ben Affleck által főszerepelt, 2000-ben készült izgalmas filmben a brókerek irigyelt, ám igen cinkes lapokkal játszó világába nyerhetünk betekintést. Lesz majd shortolás, bennfentes kereskedés és minden ilyen átverős, tőzsdézős hülyeség, amivel manapság is bőszen dobálóznak nagyképű, zselézett hajú, nyakkendős köcsögök - a film tényleg jó, ne riasszon el senkit, hogy Ribisi leginkább az Avatarból, Diesel pedig buta akciófilmekből lehet ismerős. (RTL, 23.20)

Az mondjuk, tényleg agyrém, hogy három magyar országos tévécsatorna is élő egyenes adásban közvetíti egy számunkra tökéletesen indifferens nép nyakán élősködő parazita család egyik fattyának esküvőjét... Még ha Schmitt Pál valamelyik lányáról lenne szó, akkor esetleg csak felháborodnék, de hogy mi a lófasz közünk van nekünk magyaroknak az angol királyi házhoz, azt nekem soha, senki nem fogja megmagyarázni. Maximum egy hír a híradó kis színesei között. Ehhez képest az m1 (a mi pénzünkből, bazmeg!), az RTL és a tv2 egymás nyakában loholva minimum két-két órát szentel ennek a parasztvakításnak. Botrány. Elment már az esze itt mindenkinek...

Estére azért megnyugodhatunk egy remek zenés dokumentumfilmen, mely a melankolikus portugál dalokról, a fado-ról szól. A Carlos Saura által rendezett Fados a Duna II-n kezd, 19.30-tól.

Egy magára valamit is adó ínyenc filmrajongó nem válogat finnyásan a műfajok között, hanem mindenevő, mint egy igazi gourmand. Ennek megfelelően, biztosan nem hagyja ki a film+ esti filmjét, mely a kommandós-filmek egyik legfontosabb alapvetése, jó értelemben vett kliségyűjteménye, mondhatni enciklopédiája. Ha ezt a filmet láttad, az összes kommandós-filmet láttad, viszont, ha ezt nem láttad, semmit nem tudsz a kommandós-filmekről. A Kommandó Mark L.Lester 1985-ben készült munkája, melyben Arnold Schwarzenegger még fiatal, slank és nagyon izmos. Kezdés 21.00-kor.

Mindig öröm ha egy magyar film kerül a tévébe, még akkor is, ha A kanyaron túl nem éppen a legfrissebb alkotások közé tartozik. Dér András 2001-es filmje egy katolikus papról szól, aki masszív kábítószereseken próbál meg teljes erejével segíteni. A megrendítő filmben olyan kitűnő fiatal színészeket láthatunk viszont, akik már sajnos nincsenek közöttünk: Bubik István (a képen elöl), Bertók Lajos... (m2, 22.15)

Ma sem muszáj feltétlenül tévézni, egy csak egy filmet találtam, de az is elég cinkes. A félig tele, avagy félig üres pohár tipikus esete a Ki nevel a végén? Vagy Jack Nicholson süllyedt le Adam Sandler ótvargagyi, kakipuki szintjére, vagy éppenhogy Jack emelte fel magához Adamot. mondjuk, hogy félig tele van az a pohár, a film még a nézhető vígjátékok sorában van, Nicholson tolja ezerrel, amihez Sandler séróból asszisztál. Maga a film a megöntözött öntöző, avagy amikor a fagyi visszanyal klasszikus sémájának egyfajta variációja: amikor az orvos talán betegebb, mint a betege. Indulatkezelés, napjaink egyik fő civilizációs mifenéje. Mindenesetre, a film a mai konkurenciát biztosan veri. (RTL, 21.25)

Csütörtök lévén, ma megint a jazz-rajongók járnak jól, hiszen a Mezzo-n a szokásos jazz-csütörtök megy, ezúttal az egész este a bizarr külsejű, ám igen remek zongoristáé, Michel Petruccianié, aki már sajnos régen a mennybéli Steinwayt püföli... Íme, egy kis ízelítő: