Lehet, hogy végül mégis a Tankcsapdás Lukács Lacinak lesz igaza, miszerint az élet a legjobb méreg? Hála ugyanis az ilyen Werner Boote-féle okostojásoknak, életünk egyre több alkotóeleméről tudjuk meg, hogy tulajdonképpen halálos méreg, de legalábbis minden csak nem egészséges. Ezúttal mindennapi jóbarátunkról, elmaradhatatlan társunkról és segítőnkről, a műanyagról derülnek ki nagyon csúnya dolgok…
Sötét középkor
Akkor volt jó az emberiségnek, amikor még minden egyszerű volt. Amikor száz emberből 99-nek éppen elég volt annyi tudás, hogy itt túrd a földet, ezt vesd belé, majd ennyi hónap múlva learathatod. Hetente egyszer pedig el lehetett menni az adott felekezet templomába, ahol a pap elmondta a mégis felmerülő kérdéseinkre a választ: négy Miatyánk és négy Üdvözlégymária, esetleg Om Mani Padme Hum, ahányszor belefér, esetleg Allah akbar, vagyis a 42 különféle variánsai. Nem volt gond. Amióta azonban ez a nyüves információs forradalom beindult, azóta csak fő a feje az emberfiának, kérdések úgy nőnek
ki a földből, mint a gaz, az innen-onnan, egyre több helyről érkező válaszok pedig csak további kérdéseket szülnek. Az internet feltalálásával aztán végképp elszabadult a pokol. Az információ tényleg mindenki számára, szinte korlátlanul hozzáférhetővé vált, tökéletesen függetlenül annak igazságtartalmától. Persze, ez az igazság is fura egy fogalom: ahány ember, annyi igazság. Nem véletlenül tartja így a szólás. Félinformációkból, téves információkból, sőt, dezinformációkból és tévesen értelmezett valódi igazságokból aztán fél-, vagy éppen másként művelt emberek aztán igen gyorsan összekombinálják a saját maguk 42-es válaszát: összeesküvés-elméletekből épül fel ma a világ népszerű, közkézen forgó tudásának igen nagy része. Ha szabad úgy fogalmazni, ennek az új „vallásnak” főpapjai az oknyomozó újságírók, filmesek, akik csak most és csak Önöknek most aztán Isten igazából megmutatják, „mitől megy a villamos”. A mindig csak kérdező Erich Von Dänikentől a manipulatív válaszokkal nem spóroló Michael Moore-ig Frei Tamáson át vezet az út. E „klérus” végül is egyik legszimpatikusabb tagja lett a Földünk, a műanyag bolygó című filmjével az osztrák Werner Boote.
Az örökség
Boote nagyapja az egyik legnagyobb műanyagkonszern igazgatója volt, a nevéhez fűződik például (ha jól vettem ki szavaiból) a graboplast-fólia gyártásának elindítása. Nagyhatalmú és nagytudású lehetett az öreg, azonban viszonylag korán, 61 éves korában már el kellett hagynia e gyönyörűséges kék bolygót, és benne a műanyagok okozta kényelmes jólétet. Talán e korai halál lehetett a közvetlen ok, hogy Boote, aki külsőre nem olyan arrogáns dagadék, mint Moore, és nem is olyan behízelgően nyegle, mint a mi Tamásunk, elengedett Bundesliga-frizurájával egész egyszerűen egy kiöregedett focistára emlékeztető, közvetlen(nek) és joviális(nak tűnő) fazon; szóval Boote e filmben kicsit megpiszkálta, mivel is foglalkozott nagyapja. Körbekérdezgetett egy csomó embert, műanyag-gyárost, ökológust, tenger- és sejtbiológust, táplálkozás-, csomagolás- és újrahasznosítás-szakértőt, még műanyagokat guberáló indiai koldusokat is, aztán kerekre nyílt szemmel kortyolt egyet a mérgező PET-palackba töltött ásványvizéből: ha mától senki nem használ a Földön több műanyagot, akkor is 500 évig még minimum nyögni fogja az emberiség annak áldatlan hatásait. Feltéve, ha leszünk még akkor egyáltalán…
Ne akard tudni, miből készül!
Tehát, e film cinikusan meghozott tanulsága egyfelől az lehet, hogy vissza a középkorba és ne akarjuk tudni mi, miből készül, mit tartalmaz, mert annak a vége legalább olyan beláthatatlan, mintha leülnénk egy csendes sarokba és intravénásan telenyomnánk magunk polietilén polimerekkel (vagy micsodákkal) és LEGO-figurákká válva várnánk a közeli halált. Természetesen, a film nem akar ördögöt űzni. Vicces képekben mutatja meg, mennyire elkerülhetetlenül civilizált életünk részévé vált a műanyag, mely születésünktől a halálunkig végigkísér számtalan formában. Picit mondjuk ránk ijeszt, de azért nem sarkall arra, hogy most akkor dobjunk ki mindent (főleg, hogy attól az nem szűnik meg létezni), pusztán csak rávilágít, hogy lehet ésszel is. Vagy legalább, próbáljunk meg mértékletesen használni a műanyagot, továbbá érdekes alternatívákat is mutat. Itt azonban, mint minden rendes propagandafilmben, adódik egy kis bibi – amennyit beszélünk a hagyományos műanyag ellen, éppen annyit beszélünk az alternatívaként állított bio-műanyag mellett. Logikailag értelmezve így a film elfogult, egyoldalú. Érzelmileg persze, jó, hogy igaza van, és megnézem, és laposra taposom, és szelektíven gyűjtöm és egyebek. Csak nehogy mostantól az egész emberiség természetes anyagokat akarjon használni, mert akkor aztán tényleg annyi az erdeinknek, vizeinknek és a föld összes kincsének, mert a sötét, tudatlan középkorba már semmiképpen nem tudunk visszamenni… Asanisimasa: 7/10



aktivistákkal. Nálunk, Magyarországon még mindig azon vitáznak, hogy jogosan verte-e szét a rendőrség az autókat gyújtogató, randalírozó és fosztogató békés tüntetőket, Jeruzsálemben azonban mindennapos, hogy teljes készültségben lévő katonák igazoltatják a piacra éppen fél kiló paradicsomért leugró polgárt, függetlenül attól, hogy zsidó-e vagy valamilyen más vallású. Itt mindenki számára nyilvánvaló, hogy akár egy az átlagosnál idegesebbnek, feszültebbnek látszó, babakocsit toló anya is lehet potenciális életveszély. A HR-menedzser című film apropója is egy efféle merénylet, melynek áldozatául válik az egyik legnagyobb jeruzsálemi pékség nemrég elbocsájtott, román származású takarítónője. Ez a tragikus eset nyomtalanul tűnt volna el az idő forgatagában, hiszen a nő egyedül élt Jeruzsálemben, ha egy agilis újságíró egy cikkben nem kezdi el részvétlenséggel és közönnyel vádolni a pékséget, hogy miért nem vállalta fel hajdani alkalmazottja búcsúztatását.
könnyes, tragikus és megrázó felkiáltójelet sem állít, amit viszont vállal, azt korrekten meg is teszi. Martin kalandjai izgalmasan és fordulatosan elmesélve kerülnek szemünk elé, a kor és a milliő ábrázolása minden oldalról hiteles, a szlovák rendező cseppet sem udvariaskodik, amikor saját népének bizonyos elemeiben meglévő, gyűlölködő antiszemitizmust kell megmutatnia, legyenek azok egyszerű kisvárosi polgárok, parasztok, Tiso karhatalmistái vagy a felszabadító, szovjetek által támogatott partizánok. Érdekes módon, még sincs hír arról, hogy a különösebb felzúdulást keltett volna a nacionalizmustól ma sem mentes Szlovákiában, sőt még Oscar-díjra is jelölték e filmet.
jellegzetes stílusjegyei (kézikamerázás, csak az a hang a hasznos, amit a felvétel idején felvesznek, nincs külön világítás, nincs "felszínes" cselekmény, stb.) az első néhány, valóban forradalmi kísérlettől eltekintve (ám azokat is beleértve) ma már inkább üres formalizmusnak, hovatovább modorosságnak hatnak. A punkszakácsként és a remek Füst Milán-parafrázissal egyaránt erőteljesen kopogtató Dömötör e filmjében javarészt alkalmazta is a Dogma szabályait, azonban sokszor el is tért tőlük. 67-ik bizonyítvánnyal is ellátott "dogmatikus" alkotás előtt azonban már erősen felhígult a mezőny. Hiszen itt már a rendező neve is fel van tüntetve a stáblistán, továbbá alkalmaz fényszűrőt a kamera objektívjén, melynek következtében a Duna hullámai revüműsorba illő csillagokként szikráznak. Van benne ún. "sekélyes" cselekmény, aminek bár csak a végeredményét látjuk, de feltűnik mind a gyilkosság eszköze, mind annak eredménye. És így tovább...
Persze, a misztikus témák eleddig hidegen hagyták a Mestert, sőt, elsősorban sarkos, száraz és realista stílusáról volt ismeretes. Ez a film azonban a halálközeli és azutáni élményekkel foglalkozik, ami így önmagában is elég misztikus, tekintve, hogy az orvostudomány nem jelentkezett még megdönthetetlen bizonyítékokkal a halál utáni továbbiakkal kapcsolatban. A film cselekményének három szála meglehetősen messziről indul egymás felé: egy francia tévésztár valahol, egy távol-keleti üdülőparadicsomban átél egy cunami-katasztrófát, pontosabban egy pillanatra meghal, de aztán újjáéled; egy San Franciscó-i látóembernek, aki egy gyerekkori súlyos műtétnek köszönhetően beszélni képes a túlvilágiakkal, egyszerre elege lesz abból, hogy egész életében halottakkal beszélgessen, és inkább az életre vágyik; egy londoni nehéz sorsú, egypetéjű ikerpár egyik fele autóbaleset áldozatává válik, amit a másik fél képtelen feldolgozni. Ahogy Eastwood filmjeinél megszokhattuk, e három szál szép komótosan, érdekes mellékutakon ugyan, de biztosan halad egymás felé a filmben, hogy a végén szépen összefonódjanak. A három különböző életút megrajzolása közben, mintegy a valósághoz való rögzítőkapocsként, beleszövődnek a cselekménybe az elmúlt évek nagy katasztrófái, mint az említett nagy cunami mellett a londoni metrórobbantás is. A cunami jelenetei különösen precízen és expresszív erővel lettek megoldva, amivel a film felütése is igen erősre sikerült. Eastwood pedig van annyira profi, hogy utána bár visszavesz az intenzitásból, a film végig feszült marad. A végkifejlet pedig amolyan "spielberges" lett, könnyes és kissé szentimentális, de hát nem véletlenül olvassuk Spielberg nevét a producerek között, valamint ahogy már említettem, ennyi elérzékenyülés megengedhető már egy nyolcvan éves palinak is.
párharcban, akiket ütni kéne...
180 centis, 100 kilós, életerős (a séróból cigányozók kedvéért: szemlátomást színmagyar) férfi azzal állt oda az orra elől az utolsó ülőhelyet elfoglaló 50 kilós nő elé, hogy "Mi van rágózós geci, nem bírsz már állni?" Az Egy jobb világ az erőszakról szól, illetve arról, hogyan tudunk emberként, embernek maradva tenni ellene. Bier, és forgatókönyvíró társa, Anders Thomas Jensen természetesen nem tud (nem akar) jobbat kitalálni a jézusi "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel", illetve "ha megütnek balról, fordítsd oda a jobb orcádat is" tanításnál, azonban a legnagyobb dicséret azért illeti őket, mert ezt mindenféle vallásos maszlagtól, biblikus didaktikától mentesen tudják és merik nekünk megmutatni.
várja, hogy a köztársasági (vagy most akkor már magyarországi?) Elnök Úr aláírja (már előre röhög a harmad ország...) az Új Nemzeti Alap Törvényt (Újnemzeti Alaptörvényt?, esetleg Új Nemzetialap Törvényt? Hogy írjuk, hogy Smitt?). Aktus délben, minden csatornán. Vigyázz, jobbra nézz.
filmtörténelem egyik legnagyobb bukásaként szokás emlegetni a befektetés-megtérülés viszonylatában, ma, a kora esti órákban viszont tényleg ez lesz a legnézhetőbb film. (Cool, 19.40)
azonban erőteljesen nyugati, ráadásul angol ízlésnek megfelelően lett megírva annak idején, bizonyos Arthur Golden által. Így tulajdonképpen annyi köze van a japán gésák valódi életéhez, mint Puccini Pillangókisasszonyának a kabukihoz. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy a Pillangókisasszony egy gyenge fércmű, hanem csak azt, hogy az igazság bizony még mindig odaát van. Állítólag, Mimeko annyira fel is háborodott Golden könyvén, hogy ő maga is kiadta saját készítésű emlékiratait, a film azonban nem ebből készült. Rob Marshall természetesen a nyugati verziót használta fel filmjéhez, mely bár autentikus helyszíneken játszódik, majdnem autentikus színészekkel (azon persze fenn lehetne akadni, hogy miért kínai színésznő játssza a japán gésát...), szellemében alapvetően nyugati. Alig érezni azt a finom, mégis markáns különbséget például, mi a különbség egy gésa és egy kurtizán között. Ennek ellenére ez egy pazar kiállítású, jó hosszú és jó romantikus hollywoodi film(giccs - kép!), mely nem véletlenül kapta meg 2006-ban a legfontosabb technikai Oscar-díjakat.
és természetvédelemről szól, minthogy beletartozna a húsvéti tematikába. Róla láthatunk egy portrét 21.25-től, biztosan szép lesz. Utána pedig (22.10-től), mindezt megfejelve, a
E film képi világa
filmrajongó rohan a moziba, ha új skandináv film kerül a terítékre. Ugye, így van?