asanisimasa

Furcsa nekem ez az egy 'm'... Lehetne ez a film akár egy laza ábécévégi-kategóriás szemétdomb is, de ha picit jobban belenézünk a Mamut adatlapjába, ha más nem is, de az talán egyből nyilvánvaló, hogy nincs az az elvetemült filmguberáló, aki svéd-dán-német drámaként akar eladni valami őslényes horrorisztikus baromságot. Írta-rendezte Lukas Moodysson. Hát igen, számomra ő az egyik legfontosabb alakja az akár posztdogmatikus skandináv új hullámként is felcímkézhető, műfajilag teljesen különböző, de szinte kivétel nélkül igen színvonalas műveket produkáló észak-európai kortárs filmgyártásnak. A '69-es születésű filmes eddigi filmográfiája imponáló, én legalábbis bármelyiket felvállalnám, ha filmes lennék. Legjobban azt bírom a paliban, hogy nincs szüksége semmilyen extrém műfaji virblizésre, szadista sorozatgyilkosokra, őrült tudósokra, effélékre, hanem a legközönségesebb hétköznapi szituációkban képes megmutatni annak fonákságait, úgy, hogy filmjeit még akkor is belengi valami optimista hit, amikor a szereplőivel a legnagyobb szörnyűség történik. Pedig svéd...

A Mammut például a családról, mint a társadalom legkisebb szegmenséről mesél. Egy átlagos filmes, ha a családról készítene filmet, vagy valami romantikus családi vígjátékban, vagy (melo)drámában gondolkozna, Moodysson pedig egyik kezébe veszi saját kultúrkörének, a jómódú, nyugati értelmiségnek jellegzetes családmodelljét, a másik kezébe pedig ennek egy lényegesen elmaradottabb, harmadik világbéli megfelelőjét. Majd kezeit összecsapva, alaposan összegyúrja a kettőt, aztán felénk tárva megmutatja nekünk, nézőknek, mi lett belőle: ez a film. A mexikói Inárritu kedvenc színésze, Gael Garcia Bernal gazdag yuppie-t alakít, aki számítógépes játékokból lett azzá, ami, felesége (Michelle Williams) pedig baleseti sebész. A srácot beszippantotta a business life kíméletlen mókuskereke, a feleséget pedig a sürgősségi vészhelyzet. Kislányukat egy filippínó asszony, Gloria (Marife Necesito) neveli, aki vendégmunkásként így próbálja előteremteni az otthoni házuk befejezéséhez szükséges pénzt, hogy legyen hol lakni otthon maradt családjának, férjének és két fiának. A rendező két tenyere abban a pillanatban "csattan", amikor Leo, a yuppie-papa üzleti útra Thaiföldre utazik: Gloria családja mellett a gazdagék családja is kettészakad. Moodysson az elkövetkezendőkben társadalomkritikát mond, valamint leteszi a garast és tanulságot hoz.

A jóléti, fogyasztói társadalom érzelmi elsivárosodásának, zakatoló embertelenségének megállapítása persze nem újdonság, ám ennek nem kell azt jelentenie, hogy ha ezt egyszer már valaki megállapította, akkor azt már nem lehet még egyszer kijelenteni. Sőt, egyenesen ki kell, sulykolni kell a kritikát, hogy megfelelően hasson, pontos, sebészi beavatkozással oda, ahol fáj. Ez a film a családot veszi célba. Leoék családja látszólag boldog és vidám, amikor azonban a papa elutazik, egyből borul a bili: anyu a munkába temeti magát, élénk, okos és érdeklődő kislányuk pedig a filippínó dadussal köt egyre mélyebb barátságot. Apu közben szénné unja magát Bangkokban, aminek eredménye az lesz, hogy az üzleti út majdnem átcsap szexturizmusba, azonban Leo mégiscsak egy családos ember, emellett normális férfi is-a meghozható legjobb gesztust teszi meg. Gloria családja pedig eközben egyre nehezebben viseli a különélést, hiszen anya csak egy van. Kisfia naiv családegyesítési próbálkozásának majdnem tragédiája kell ahhoz, hogy a kerék visszadöccenjen rendes kerékvágásába. Moodysson a lehető legnagyobb természetességgel ütközteti a két kultúrát, szereplőinek minden egyes lépése, minden egyes szituáció teljesen hétköznapi és megszokott, ezáltal hiteles is. Kétség sem merül fel, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül, sem a gazdag, sem a szegény világ, ráadásul ezek a legalacsonyabb társadalmi szinten tökéletesen ugyanúgy működnek: csak akkor van boldogság a családi tűzhely körül, ha együtt üli körbe apu, anyu és a gyerekek, függetlenül attól, hogy a tüzet bőrkanapék veszik körül vagy műanyag székek, a vacsora egy tál rizs vagy valami a dugig tömött hűtőből. Közhely ez? Sajnos, nem az. Legfeljebb vágyálom, nyugaton éppúgy, mint keleten. Moodysson nem kiabál, hanem figyel. Szerényen mutat meg fontos dolgokat, pontosan kiemelve azok lényegét. Humora is van, de az is csendes. magátólértetődő dolgokról mesél úgy, hogy kétség sem merül fel bennünk különlegességüket illetően. Okos, de nem szájbarágó, kedves, de nem mézesmázos, ám kemény is, mégsem agresszív. Ezt hívom én intellektuális filmnek. Asanisimasa: 8/10

20.40-kor a Dunán egy igen cinkes témába vágó angol dokumentumfilm kezdődik, Mugabe és a fehér afrikai címmel. Ezt írja ajánlója: "Michael Campbell az utolsó pár száz fehér farmer egyike Zimbabwében, aki nem volt hajlandó elhagyni otthonát Robert Mugabe elnök erőszakos földkisajátítási programjának 2000-ben történt indulása óta. A 75 éves Mike és családja számos erőszakos támadást élt át az utóbbi években, de ez sem tartotta vissza attól az addig példa nélkül való lépéstől, hogy nemzetközi bíróság előtt keressen védelmet, faji megkülönböztetéssel és emberi jogainak megtiprásával vádolva Mugabe elnököt és kormányát. Miközben a bíróság ítéletére várnak, Mike és családtagjai tisztában vannak vele, hogy a jogaikért való kiállásuk életveszélyt jelent számukra. Az angol dokumentumfilm az egyik első tudósítás, amelyből a világ az érintettek szemével láthatja, mi történik ma Zimbabwében." Meglátjuk...

Nem kevésbé cinkes témába vág, de tőle igencsak megszokottan, Costa Gavras 1988-as Becsapva című filmje, mely látszólag akár egy szerelmi történet is lehet a kitűnő Debra Winger által alakított kombájnoslány és Tom Berenger autentikus farmerfigurája között (kép), a valóságban azonban, a mélyben sokkal zűrösebb, vadabb dolgokról van szó. Costa Gavrast a sarkos és provokatív politikai krimi mesterének ismertük meg, és ezúttal sem fogunk csalódni benne. (23.00, Filmmúzeum)

Ole Bornedal menő arcnak számít a skandináv filmesek között, hiszen az ő nevéhez fűződik az egyik legnagyobb költségvetésű észak-európai film, a Dina vagyok. Én azonban sokkal jobban szerettem az intim hangulatú, igazi felnőtt filmjét, ami tényleg Csak egy szerelmesfilm. Igazán jól viszont thrillerben teljesít, a Sam Peckinpah Szalmakutyákjára hajazó Szabadíts meg a gonosztól brutálisan jó film, de igen ötletes, friss thriller volt bemutatkozó munkája, az 1994-es Éjféli játszma is. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy szinte azonnal elkészíthette a film amerikai remake-jét is, Steven Soderbergh produceri segédletével. A főszerepben pedig Ewan McGregor, mint az Éjjeliőr a hullaházban. Ennek a frissességnek köszönhető, hogy a remake ez esetben semmivel sem rosszabb, mint az eredeti alkotás, a mássága csak a különbözősége, nem pedig bármiféle hígulás, olcsóbbodás, mint ahogyan más remake-esetekben az lenni szokott. A filmet ma a Duna II vetíti, 21.05-től. A viszonylag korai kezdés is mutatja, hogy bár a horror határmezsgyéin vagyunk, szó sem lesz itt valami eszement hentelésről, inkább csak amolyan jóféle borzongásról.

A Retúr pedig egy elbűvölő film, sajnos sok szereplőjét már nem láthatjuk élőben. Sinkovits (kép), Agárdy és Kibédi már nincsenek köztünk, mint ahogy a legendás Illés Gyuri bácsi sem, akinek éppen ez a film volt utolsó nagyjátékfilmes munkája. A dolog jó oldala, hogy a többiek, Bárdy, Lohinszky Lóránd és Gera Zoltán (Lázár Katiról persze, nem is szólva), valamint a rendező, Palásthy György még igen. A film tulajdonképpen végig egy vonatfülkében játszódik, ahol egy csoport, különböző társadalmi rétegben tartozó 70 év feletti nyugdíjas gyűlik össze egy retúrutazásra, bárhová, kihasználva a nekik járó ingyenes utazás előnyeit. Kezdés: 21.00, Duna.

Azt hiszem, az az értelme annak az őrületnek, amit én is tolok, mármint hogy szakmányban darálom le a világ gyakorlatilag összes kultúrájának filmművészetét, hogy néha, miképpen annak idején az aranyásók a Klondike felső folyásánál, ráakadjak olykor egy-egy olyan kivételesen tisztán csillogó, masszív aranyrögre, mint például ez a Kiskakukk című csoda. Pedig a filmben a világ konkrét végén járunk. Nyár van, ennek ellenére mind a három szereplő nyakig gombolt kabátban, vastag pulóverekben szaladgál a köves, mohás-zuzmós, csenevész nyírfaligetes északi tájon, valahol a finn-orosz határnál, a tengernél vagy az óriási Ladoga-tó partján, Karéliában. Néhol még látszik a tavalyi hó is. A második világháború végnapjai. A német hadsereg molekuláira bomolva menekül, felégetve maga mögött mindent, hátrahagyva nem árja "tartozékait", halálra ítélt utóvédként. A háború stressze nem kímélte az oroszokat sem: nagy erőkkel folyik a paranoid belső tisztogatás, a hátország pedig megpróbálja túlélni ezt az egészet. A fiatal finn egyetemistát kötelezően sorozták be a Wehrmachtba, mint a szövetséges állam hadrafogható férfiait, most, amikor a bukás nyilvánvaló, egyetlen puskával és néhány tölténnyel láncolják sziklához, hogy fedezze a német trupp menekülését. A langaléta oroszt saját tisztje jelentette fel, hogy az ellenségnek kémkedik, holott csak a természet szépségeit megéneklő verseit körmölte szorgalmasan füzetébe, ezzel tompítva a háború borzalmait. A tengerparton élő fiatal lapp lány már négy éve nem látott élő embert, nemhogy férfit, csak a hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák, a kutyája, valamint a rénszarvasok voltak társai.

A film e három szereplő kamaradrámája egy rideg és kietlen, bár tagadhatatlanul csodálatos, vadregényes tájon. A finn hosszas, sziszifuszi munkával megszabadul láncaitól, az orosz pedig épp a dolgát végzi, amikor kísérőit véletlenül lebombázza egy baráti repülőgép. A két férfi a lapp lány házában találkozik össze. Az orosznak egyből szemet szúr a finn német egyenruhája, ám az hiába bizonygatja, hogy csak azért húzták rájuk, hogy ne tudjanak megszökni - az orosz nem érti a finnt, de a finn se az oroszt. Köztük nem tolmácsolhat a kényszerű vendéglátó sem, hiszen ő meg egyiküket sem érti, lévén lapp (vagy számi, ahogy tetszik). Viszont szemlátomást örül a két izmos, erős férfinak, akiken bár meglátszik "a háború vas és halál szaga", ő nagyanyjától tanult sámánmódszerekkel megpróbálja elűzni a gonoszt.

Három szereplő, akik ráadásul nem értenek egymás nyelvén, s mindez valahol a világ végén? Igen. Aleksandr Rogozhkin (író, rendező) bravúrosan használja ki a filmnek, mint nyelvnek összes tulajdonságát, hogy elmeséljen egy mesét a barátságról, a szerelemről, valamint a háborúról és békéről. A manapság szinte kizárólagosan látható, túlhajtott verbális narrációval szétbeszélt filmek nézése közben teljesen elfelejtkeztünk arról, hogy mennyire szépen lehet mesélni csakis a képek kifejező ereje által. A Kiskakukk ráadásul nem néma, viszont a három különböző nyelven, három különböző irányba szétfolyó dialógok semmilyen cselekményszervező erővel nem bírnak, ám egyáltalán nincsenek funkció nélkül. Az egymás mellett elbeszélés dadaista bája, ha olykor "vak tyúk is talál szemet" alapon két szereplő párbeszéde mégis beletalál a történetbe, amikor viszont csak úgy karattyolnak, az már maga az színtiszta abszurd. A háború legtalálóbb jellemzésére pedig semmi más nem alkalmasabb, mint az abszurd, így tartalom és a forma tökéletesen kitölti egymást. A díszítés rajta pedig az a szinte gyermekien naiv, optimista derű, amit a háborút teljes magányban átvészelt lapp lány misztikus belső világa ad a két látszólag ellenséges, de valójában egymáshoz igenis hasonló katona történetéhez.

Ráadásul a film igen sűrű. Rogozhkin nem mélázik, nem merül el a táj filozofikus jelentéstöbbletének hosszadalmas kifejtésében, megmutatja az északi sztyeppét, mint helyszínt. Megmutatja benne szereplőit, de nem boncolgatja őket, hanem erős, határozott kontúrokkal megrajzolja karakterüket, hogy aztán ugyanezzel a lendülettel végigvezesse őket a filmen. Anni-Christina Juuso, Ville Haapasalo és Viktor Bychkov pedig élvezettel hagyja ezt. A világ legjobb háborús filmjei között van ennek a nem eléggé elismert, csodálatos filmnek a helye, mely hangvételében talán Jancsó klasszikus Így jöttem című filmjéhez, vagy Tanovic szintén remek Senki földjéhez hasonlít, azonban azoknál sokkal derűsebb és optimistább, a végkifejletében pedig kifejezetten gyógyító erejű alkotás. Asanisimasa: 10/10

Együttműködés jött létre Európa legjelentősebb független filmes szervezete, a Raindance és Magyarország legfontosabb nemzetközi filmfesztiválja, a Titanic között. A megállapodás szerint a 2011. április 7 – 17. között megrendezésre kerülő 18. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál helyet biztosít a Raindance híres 99 perces villámkurzusainak – amelyeket a Raindance budapesti irodája szervez –, illetve a jövő évi Raindance Filmfesztivál programjának összeállítása során segít a magyar alkotások kiválasztásában, míg a Raindance külön válogatással jelenik meg saját fesztiváljának legsikeresebb filmjeiből a Titanicon.

„Sokban hasonlít a Titanic Filmfesztivál filozófiája a Raindance-éhez.  A Titanic 18 éve olyan kiváló filmeket mutat be a budapesti közönségnek, amiket máshol nem láthatnak.  Mi is hasonlót csinálunk a független filmek világában Londonban már 19 éve” – mondta Elliot Grove, a Raindance alapítója.

Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

1993-as útjára bocsátása óta Budapest első és egyetlen nemzetközi filmfesztiválja folyamatosan mond ellent saját nevének, és ahelyett, hogy hullámsírba veszne, évről évre több filmmel és színesebb programmal jelentkezik, miközben a nemzetközi filmszakmában is egyre ismertebbé válik. A Titanic Horváth György fesztiváligazgató irányításával hatalmas lépést tett meg 2006-ban, amikor saját versenyprogramot indított, amelynek fődíja a Hullámtörők-díj. 

A díj neve sokat elmond a fesztivál célkitűzéséről, amely a kezdetek óta mit sem változott: elhozni a magyar közönségnek az izgalmasan új, elvárásoknak és trendeknek ellentmondó, gyakran provokatív alkotásokat a világ minden sarkából, legyen szó vígjátékról, krimiről, társadalmi drámáról vagy dokumentumfilmről. A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál minden évben április elején kerül megrendezésre tíz napon át Budapest négy art mozijában.

Raindance

Az Elliot Grove által 1992-ben alapított Raindance már majdnem 20 éve képez független filmeseket Londonban, Torontóban, Brüsszelben, New Yorkban és 2010 szeptembere óta Budapesten. A Raindance rendszeresen jelen van a berlini, cannes-i, edinburgh-i és egyéb filmfesztiválokon kurzusokkal és olyan eseményekkel, mint a népszerű Live!Ammunition nyitott pitching fórumok.

Raindance Filmfesztivál
A Raindance az Egyesült Királyság legnagyobb független filmfesztiválja, amelyet Elliot Grove alapított még 1993-ban, és amelyet minden év októberében London központjában tartanak meg. A fesztivál a független filmkészítés valamennyi aspektusát képviseli és népszerűsíti, legyen szó alacsony költségvetésű gerillaprodukciókról és rövidfilmekről, vagy nemzetközi szintű kasszasikerekről.

Raindance Filmiskola
A Raindance esti és hétvégi kurzusokat kínál forgatókönyvírás, rendezés és a produceri feladatok területén. Ezeket a képzéseket úgy alakították ki, hogy az alapelvektől egészen az utómunkálatokig, sőt, azon túl is segítsék a független filmeseket. A Raindance képzésein olyan, azóta befutott filmesek vettek részt, mint Guy Ritchie (Blöff, Sherlock Holmes), Christopher Nolan (Batman), Edgar Wright (Az élőhalottak éjszakája) és Charles Steel (Az utolsó skót király).

Brit Független Filmdíj

A Brit Független Filmdíj a független finanszírozású brit filmek által elért eredményeket ünnepli, új tehetségeket mutat be, illetve a brit filmeket és filmkészítést hivatott népszerűsíteni szerte a világban már 1998 óta.

www.raindance.org

http://budapest.raindance.org

www.titanicfilmfest.hu

Van egy CIA-s film mára, pl. George Clooney-val, vagy egy thriller Nicole Kidmannel, vagy nézzünk sorozatokat az RTL-en, vagy doksikat a Dunán.

A sok szálon futó cselekményű Sziriana nem kevesebbet, mint a világot behálózó hatalmi törekvések bonyolult és meglepő kapcsolati pontokból álló szövevényét próbálja kibogozni. Végül is, érdekes kövektkeztetésre jut a film, de nem árt tudni, hogy ez azért nem dokumentumfilm, hanem hollywoodi termék, valamint amiről beszélünk, az nem lehet titok. A valóság tehát még mindig odaát van... Clooney azért kapott egy Oscar-jelölést az itt megjelenített hájas, dörzsölt és cinikus titkosügynök figurájáért. (21.20, Cool)

A Nicole Kidman (kép) főszerepelte Születés címében benne van témája, s mivel műfajilag thrillerről van szó, ne várjon senki édibédi cukimesét. Ami miatt különösen érdekel ez a film, az a rendező illetve a forgatókönyvíró személye. Jonathan Glazer eredeti látásmódú kliprendezőként jelentkezett, ő csinálta pl. azt a híres Radiohead-klipet, melyben a mi Kovács Lajosunk fut, menekül az éjszakába. Az író Jean-Claude Carriére-nek pedig elég belekattintani életművébe, ha bizonyosságot keresünk. (Viasat3, 21.30)

Ha nincs kedvünk a fikcióhoz, akkor nézhetünk a Dunán különböző dokumentumfilmeket: édes-bús groteszk ügynököset, rasztafárisat, mesélő képeset, majd nagy, kövér, részeg orosz politikusosat.

Vagy megúszhatjuk az egészet valamelyik mosóporos csatorna sorozatos agyzsibbasztásával.

Olyan ez a Shanghai című film, mintha alkotói a Casablancát szerették volna modernizálni néhány minapi maffia- és akciófilmből vett szcénával, színesben és Shanghaiban. A város is hasonlóként funkcionál, egyfajta világvégi utolsó kikötő, ahol a decens városban lebzselő soknemzetiségű bagázs az utolsó hajóra vár, ami elviszi őket onnan; az idő is a második világháború eleje-közepe, amikor még nem nagyon tudni semmit, mi lesz a vége. Csak éppen John Cusack (akit amúgy bármennyire bírok is) nem Humphrey Bogart, Gong Li (aki bármennyire szép is) nem Ingrid Bergman és hát a rendező, Mikael Hafström pedig messze nem Kertész Mihály. És a sornak ezzel nincs vége...

Szóval, Shanghai nem Casablanca. Ellenálló és korrupt kínaiak, japán agresszorok, simlis fehérek kavarognak meglehetősen összefüggéstelenül ebben az igen sajátos logikátlansággal elmesélt, divatosan film noirosra vett fazonú kémtörténetben, amelyet bátortalanul bandázsol gúzsba egy idegesítően szomorú és sehova nem tartó szerelmi szál. (Spoileres cselekmény-sűrítmény a címlink alatt.) Szegény Cusack, ha nem mondja el, mit fogunk látni a következő jelenetben, akkor üres tekintettel, enyhén rekedten suttogja végig a filmet, nyilván ő sem tudja, mit keres itt, a pénzen kívül. Partnerei sem járnak jobban, Chow Jun-Fat tekintetét például mindenvégig nem látni, annyira alulvilágított minden jelenet, pedig karaktere engedne ennél jóval többet is, mint amennyi jut neki. De nem jár jobban a másik nagy távol-keleti sztár, Ken Watanabe sem. Gong Li pedig egy képeslap csupán valamelyik Wong Kar-Wai-filmből. Nem létező, vagy csak nem kommunikált rendezői koncepció híján fogalmuk sincs, mihez kéne kezdeniük szerepükkel, ezért rutinnal a minimumra veszik - ott vannak a képernyőn, látszanak. Aztán ennyi. Nem is vesztegetnék több szót erre a filmre: ez egy elfuserált, vacak katyvasz. Asanisimasa: 3/10

Például a klasszikus Bonne és Clyde-ot, Faye Dunaway-jel és Warren Beatty-vel, Arthur Penn oscarokkal elhalmozott rendezésében, ha értjük az angolt és van TCM-ünk (pontosabban sosem tudom, a TCM általában milyen nyelven sugároz, nálam a Digi angolul). 21.00-kor kezdődik ez a remek film.

Magyar vizekre evezve, a Duna tv sem éppen a kortárs filmtermésből szemezget, van egy szerintem éppen eléggé ásatag romantikus Jean Marais-Jean Cocteau opusz az Autonómián. Én mondjuk sosem szerettem valamiért az amúgy legendás francia páros műveit, ezért inkább egy másik duót ajánlanék, szintén Franciaországból. Annie Girardot (kép) a Szoknyás zsaru Philippe de Broca kitűnő krimijében, partnere pedig a szintén elbűvölő Philippe Noiret. Fakó hetvenes évek, báj, kecs, szellemesség, nulla erőszak. (21.00, Duna)

A Story4 tévének nem kis meglepetésre, mára is van egy dobása: az Ütközések, 22.00-tól, ami viszont konkrétan az erőszakról, annak természetéről és hétköznapi megjelenési formáiról szól. Paul Haggis sok sztáros, oscaros filmjével nekem igen komoly bajom van(volt), de azt elismerem, hogy akkor kissé alulpontoztam. A könyv és a rendezés mindenképpen bravúros, ha képesek vagyunk elemelkedni a diadaktikus és erőltetett problémafelvetés szintjétől.

Nos, ez az érdemtelenül DVD-forgalmazásra kárhoztatott film azt vizsgálja meg, mi van, ha nincs kéznél Jack Bauer. Terroristás film az Elképzelhetetlen, de nem igazán annak akció vonulatába tartozik, hanem inkább a terrorizmus, illetve az ellene való védekezés morális, erkölcsi vonatkozásait veszi górcső alá, egy sűrű atmoszférájú kamaradráma keretében.

Egy férfi videoüzenetben közli, hogy három különböző amerikai nagyvárosban atombombát rejtett el, melyek fel fognak robbanni, ha nem teljesítik követeléseit, amit majd később hoz nyilvánosságra. Ugyanez a férfi áll mozdulatlanul, egy helyben már 23 perce a forgalmas bevásárlóközpontban - jellemző a 0911 utáni Amerikára, hogy 23 perc kell ahhoz, illetve ennyi elég arra, hogy valakit gyanúsnak nyilvánítsanak a biztonsági erők - az illetőt lefogják. Kiderül, echte amerikai, de sajátos életpályája nyomán áttért a muszlim hitre. A pali viszonylag nyugodt, s mint kiderül, valaha a hadsereg robbantási szakértője volt, Iránban is szolgált, és igen, hozzáférhetett nukleáris hasadóanyaghoz. Muszáj tehát komolyan venni. A film tulajdonképpen vallatásának története, egy meglehetősen feszült kamaradráma keretében, melynek szereplői Juszuf, a terrorista, H, a CIA hivatásos vallatója, valamint Helen Brody, az FBI terroristaellenes ügynöke.

A film azt a nehéz és bonyolult kérdést veti fel, meddig lehet elmenni a terrorizmus elleni harcban, a védekezésben lehet-e olyan embertelen módszereket alkalmazni, amely ellentétes minden demokratikus alkotmánnyal, lehet-e információért cserébe valakit kínvallatásnak alávetni, illetve hozzátartozóinak életével zsarolni? Tegyük fel, hogy ez az ember igen komolyan veendő atombombával fenyegeti az Egyesült Államok több milliónyi állampolgárát. A több millió ártatlan amerikai életének védelmében meddig mehet el egy amerikai kormányfelhatalmazással, akár embertelen eszközöket is igénybe vevő ügynök? Mi van ha a terroristának van igaza, de legalábbis meglehetősen akceptálhatóak indokai? Mi van, ha mégis blöfföl, és csupán 10 perc nyilvánosságot akar magának, indokolt-e ilyen esetben az ellene foganatosított, törvénytelen és brutális eljárás? Dicséretére legyen a filmnek, hogy meg sem kísérel válaszokat adni ezekre a nehéz kérdésekre, valószínűleg ezért is maradt DVD-dobozban. A nézőre hagyja a komolyabb, összetettebb válaszok megkeresgélését, ráadásul a filmben el is rejtett néhány igen meggyőző, savas ellenérvet a kapásból adható radikális változatokra .

Sok kritikus hiányolja, hogy a film nem ad válaszokat: szerintem ha meg adna, akkor egyből kapná is a szájbarágós, és didaktikus bélyegeket, hogy csak a finomabbaknál maradjunk. Szerintem Gregor Jordan a legjobbat választotta, amikor nyitva hagyta a filmet, bár így a szájtáti tömegek nyilván hőbörögnek, mert gondolkodniuk kell, ráadásul, meglehetősen kényelmetlen dolgokon. A kamaradráma feszült és elegánsan felturbózott suspense-ét ügyesen viszi végig, mégha nem is tudja/nem is akarja feloldani. A vallatás erőszakos jelenetei sem mennek messzebb, mint Jack Bauer néhány hírhedt megoldása, tehát bőven belül vagyunk még a 16-os karikán. Michael Sheen egészen átütő alakítást nyújt Juszuf szerepében, nagyon ráfér már valami egészen komoly elismerés, hiszen a legszínesebb kortárs színészegyéniségek egyike. Samuel L Jackson is egészen jó a nem kicsit pszichopata H szerepében, van néhány igen hátborzongató jelenése. Nekem nincs bajom Carrie-Anne Mossal (Helen) sem. Jobb, érzelmesebb és drámaibb, mint a Mátrixban, az biztos. Merész kérdésfelvetéseivel, ügyesen bonyolított, feszült hangulató cselekményével, valamint a különösen Michael Sheen remeklésével témájában, műfajában messze átlagon felüli film az Elképzelhetetlen. Asanisimasa: 8/10

21.45-ig nagyon semmi, akkor Menzel bácsi remek Őfelsége pincére voltam-ja, Hrabal bácsi könyvéből, az m2-n. Ajánlottam már, most is ezt teszem.

22.00-tól a Story Tv nyomul, a változatosság kedvéért most Milos Forman egyik viszonylag friss filmje, a Goya kísértetei kerül terítékre. Írtam róla annak idején, de nem találom valamiért, mindegy. Amolyan tisztes mestermunka, a Mester korábbi zseniális műveitől azonban messze van. Megnézni azonban feltétlenül érdemes. Javier Bardem!

22.10, RTL - Alpha Dog, krimi, Nick Cassavetestől, realista, életszagú megközelítés, szikár, pontos rendezés. Justin Timberlake...(kép) Mindenképpen jobb választás, mint a nagyjából vele párhuzamosan a Dunán futó, unalmas és széteső Szégyenfolt, az impozáns szereplőgárdájától és az igényes, irodalmi alapanyagától függetlenül.

A végére egy elég brutális kis holland dráma marad, Hugicám címmel, mely egy család furcsa érzelmi struktúráját fedi fel morbid és meglehetően "beteg" humorral. Csakis fejlett toleranciafaktorral megtekintendő film. (Duna, 0.10)

Folytatódik Kusturica Undergroundja, a harmadik és negyedik résszel, ott, ahol elkezdődött, lesz Mátrix (Viasat3, 21.30), meg Démonok 3 is (olasz horror a kukából, Tv6, 22.00), ellenben én inkább a Fiennes-klán női tagjának, Marthának politikai krimi-elemekkel átszőtt családi drámáját ajánlanám először, mert első filmjét, az Anyegint szerettem romantikus feslettségért. A Kromafóbiát nem láttam, így ma például megtehetem, hiszen ez a pazar szereplőgárdát (a képen közülük az egyik) felvonultató film az m1-en kezd, 21.35-kor.

Lesz még Lázadás a Bountyn, méghozzá a második klasszikus verzió, a Brandós, azonban azt hiszem, már ez is olyan poros, hogy nem látszanak benne azok a csodálatos vitorláshajók és azok a szigetek, melyekről az ismert csoki dizájnja is ihletődött. Mindenesetre, kezdés: 19.15, Duna.

Az ágyban című remek chilei film tulajdonképpen majdnem végig egy ágyban játszódik, két, majdnem végig meztelen szereplővel, ennek ellenére nem pornó és nem unalmas. (m2, 22.05)

Mindjárt megyünk ki a térre, tüntetni a sajtószabadságért, a cenzúra bevezetése ellen, vagy csak úgy kötelességtudatból, kinek-kinek miért. Talán tanulságos lehet szembesülni azzal, hogyan néz ki a világ jelenlegi legvirulensebb gazdasággal rendelkező, de totálisan felülről vezérelt országában egy lázadó, ellenzéki film. A Kis piros virágok a negyvenes évek végének Pekingjének egyik óvodájában játszódik, szereplője rengeteg 3-6 éves kis kínai, valamint néhány 20-30 közti lelkes, nagy kínai óvónéni. A főhős a kis Qiang. Új fiú az oviban. A többiek szép, katonás rendben kakilnak reggelente, maguktól öltözködnek, maguk lapátolják piciny szájukba a rizst, hogy aztán jutalmul együtt énekelhetik kézenfogva a dalt: "Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!" Vagy ennek kínai megfelelőjét valami farkasról, tökmindegy. A lényeg az üzeneten van: ha jó leszel, akkor boldogan játszhatsz, ha nem, akkor megszívod. Pedig a lekiismeretes óvónénik, a katonásan szigorú Litől a lágyabb, engedékenyebb Tangig igazán mindent elkövetnek, hogy rendes óvodást faragjanak Qiangból, a kis lázadó nem hajlandó betörni. Ő továbbra is inkább az ágyba vizel, minthogy a többiekkel egymás popójába fordulva sorba intézzék dolgukat, szigorúan reggelente, sőt, még kakis fenekét kitörölni is rest. Ennek ellenére, sikerül a szomszéd kislány szimpátiáját kivívni egy időre, bár többször megkapja: Büdös vagy. Qinget a sikertelenség és a magány egyre dacosabbá változtatja, megbirkózni az irdatlan rendszerrel azonban nem képes. A film végére már teljesen egyedül maradva, a sarokba kuporodva sírdogál, miközben a többiek boldogan mosolyogva lépkednek Mao elvtárs által kijelölt fényes ösvényen a kiérdemelt ígéret földjére, a kommunizmusba.

Yuan Zhang saját emlékei alapján forgatta ezt a felületesen bájosnak és tüneményesnek látszó, de valójában mélységesen keserű filmet. Kétfenekű, kifinonultan faramuci nyelvet használ, ugyanis a kis piros virágok (piros virágok, és nem vörös virágok, mert ez utóbbi túlságosan közvetlenül utalhat a kommunista jelképek uralkodó színére; ám itt szó sincs semmilyen direkt fogalmazásról, éppen ellenkezőleg) a jól teljesítő, parancsra kakilni, pisilni tudó, mindent megevő és maguktól felöltözni tudó, fegyelmezetten játszó óvodások jutalma. Erre vágyik Qiang is, mégis inkább a dacos ellenkezést választja - nem csoda, hogy sosem kap belőle. A film kétfelé játszik. Maximálisan igyekszik a rendtartó, kínai cenzúra igényeinek is megfelelni, hiszen a lázadó megkapja megérdemelt jutalmát, ott sírhat egyedül a közbudi sarkában, míg a "rendes" többiek odakint játszhatnak. Ennek ellenére, állítólag Kínában mégis be van tiltva a film - nem könnyű hát ott sem átverni a cenzúrát. Végül is, a néző szimpátiája egyértelműen Qiangé, hiába szaros a segge állandóan, hiába válik kifejezetten pimasszá a végére, mindenki érzi, hogy neki van igaza és őt sajnáljuk a végén. Virtuóz és áttetszően világos narráció, elbűvölő gyermekszereplők a sok pisi és kaki ellenére kifejezetten ízléses, szépen fotografált filmen. Nem árt, ha alaposan fekötjük a gatyát, mert netán ott fogunk majd mi is sírdogálni a sarokban, a szabad pofázás helyett... Asanisimasa: 9/10

A TCM ma megint erőset dob 21.00-tól, egy korai, 1969-es Coppola-opuszt vetít. Az esőemberek címmel, mely nem véletlenül hajaz a közismert Dustin Hoffmann-féle esőemberre, mondom ezt a priori. Itt is hasonló problémáról lesz szó, egy szabadságra vágyó fiatal nő véletlenül kapcsolatba kerül egy fiúval, aki mentálisan retardált - vajon mit kezdenek egymással? Francis elmeséli.

Eközben a Dunán két számomra meghatározóan fontos film fog futni. Keith Floyd (kép) sajnos már nincs köztünk, főzőműsorai azonban meghatározóak az én konyhabeli működésemre is (garlic, more garlic, chili, more chili - két korty között). 20.40-től spanyolországi kalandjai kezdődnek, sajnos a mára szintén örök hiányzó Végvári Tamás tolmácsolásában. Utána egy ősrégi thriller, Henri-Georges Clouzot Ördöngösök című filmje következik (21.35-kor), mely az egyik alapvető, meghatározó filmélményem. Még ma is mirelit zöldborsók gurigáznak a hátamon, ha belegondolok, mit éltem át e film alatt, kb. 16 évesen, egy vasárnap délutáni filmtörténeti filmklubban (hja, mik is voltak még abban az átkos barakkban...). Ahogy néztem tegnap az előzeteset, a film minősége mára erősen megkopott (én tűéles, raszteres fekete-fehér képekre emlékszem), de azt hiszem, tartalmilag ma is hibátlan. Legalább olyan műfaji alapvetés, mint Hitchcock Psychója.

Az örök helyettes film+ egy Brett Easton Ellis-adaptációval készült mára. Az informátorok 22.55-kor kezd, sok híres színésszel, én valamiért azonban kevésbé lelkesedem. Sem a film nem tetszett igazán, az irodalmi alapanyagtól sem estem hanyatt... Mindenesetre, én szóltam.

A képregényfilmek általában azon buknak meg, hogy mindent meg akarnak mutatni, még azt is, ami a képregények sajátos, töredezett narratívájából természetszerűleg kimaradt. Edgar Wright a Scott Pilgrim a világ ellen című filmjének padlógáz-tempójával és ügyesen alkalmazott effektjeivel ezt a problémát ugyan sikeresen megoldja, a tartalom pedig olyan, amilyen.

Fából vaskarika

Kis túlzással, majdnem minden hétre jut egy képregényfilm-bemutató, ám ezek közül igazi nagy sikert csak elvétve kasszírozhat közülük egy-egy produkció. Természetesen ne soroljuk most ebbe a körbe a különböző Super-, Bat- és Spiderman-történeteket, hiszen bár ezek is alapvetően a képregényekből kerültek filmvászonra, a karakterek már olyan mélyen szervültek az amerikai popkultúrába, hogy esetükben nincs már értelme eredetről beszélni. De ezeken kívül is van még kismillió képregényhőse a globális képregény-kultúrának, köztük sok olyan történettel, melyek komoly kultuszt is kerítettek maguk köré. Vannak jobbak, rosszabbak, ötletesebbek, komolyabbak, viccesebbek és elmebetegebbek, ízlés, korosztály és műveltség szerint, kinek-kinek a kedvére. Részben éppen a rajongótáborok erős, és olykor kifejezetten egymással ellenséges rétegzettsége az egyik ok, ami miatt az ezekből készült filmverziók általában gyengébben teljesítenek a kasszáknál. A bukások (vagy nem eléggé nagy „durranások”) másik okát én az egész koncepció „fából vaskarika”-jellegében látom: a képregények igazi vonzereje szerintem abban van, hogy a jobbára még mindig szabadkézi rajz stilizációja erősebben mozgatja az olvasó fantáziáját, mint a bármekkora vizuális eszköztárat mozgósító film készen kínált, szemkápráztató látványvilága. A képregényeknek olvasóira gyakorolt erősebb hatásmechanizmusát tovább erősíti azok sajátos, képekre, kimerevített mozdulatokra, pillanatnyi érzelmi és fizikai hatások vizuális jelzésére építő, töredezett narratív struktúrája, mely a mozi fogyasztásra készen kínált, kompakt élményvilágánál mélyebb értelmezésre és az asszociációkkal való „játszadozásra” sarkallja az olvasót. Azzal, hogy a képregény olvasása a mozinál lényegesen személyesebb élményt nyújt, a rajongó is jobban magáénak érzi az adott képregény hőseit, történetét – így azonban csak ritka esetben fordulhat elő, hogy a saját maga által elképzelt világot kapja vissza a filmvászonról.

Basszgitár, csajok, fanta

Scott Pilgrim egy átlagos 23 éves torontói srác, aki egy átlagos garázsbandában basszusgitározik, ha van csaja, ekkor az a baj, ha nincs csaja, akkor az. Lóg, csak úgy bele a világba, mint korosztályából a hozzá hasonló fazonok. Bryan Lee O’Malley képregény-sorozata nem a cizellált és karfaszorongatóan izgalmas sztorijai miatt vált kultusszá a nagyjából hősével megfelelő életkorú és státuszú ifjúság körében, hanem inkább azzal, hogy Scott kalandjaiban egyéni módon keverednek ennek a korosztálynak tipikus szubkultúráinak különböző szegmensei, mint a jellegzetes középiskolás garázspunk, valamint az olyan oldschool videojátékok, mint a Mortal Kombat, a Final Fantasy, vagy Super Mario, és effélék. A képregény stílusában is magában viszi ezt az eklektikát, a tipikus amerikai típusú szuperhősös képregény ötvöződik itt a japán mangák különböző irányzataival.

Végül is, gurul…

A zombihorror és az akciófilm zsánerét a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban remek humorral, ám rajongó tisztelettel kiparodizáló Edgar Wright harmadik játékfilmjében tulajdonképpen sikerrel oldotta meg a képregényfilmek fentebb tárgyalt problematikáját. Megcsinálta fából a vaskarikát, amelyik ráadásul gurul is. Az biztos, hogy az itt felvetett gondolati mélységtől senki nem fogja megerőltetni agytekervényeit, de a képregény műfaja ebben a tekintetben éppen olyan, mint az opera: egyiket sem a mély és szövevényes történeteiért szeretjük, még ha természetesen akadnak is szabályt erősítő kivételek. Scott Pilgrim története szimpla kamasz-sztori, becsajozással, kicsajozással, „kapunyitási pánikkal” és a szokásos többi nyűggel-bajjal, amit a fentebb említett videojátékokból és egyéb helyekből vett motívumokkal, modorosságokkal megrajzolt sajátos fantáziavilággal feldúsítva, átszőve mesél el a képregény, illetve most már a film is. Wright tökéletesen alkalmazza a sajátos képregény-narrációt a filmben, remek tempót nyom, dinamikusan pergeti a jeleneteket, szinte úgy érezzük magunkat, mintha egy szélesvászon-méretű óriási képregény lapjait pörgetné előttünk valaki. Ha kell, inzertezik, akár szervesen a képbe applikálva, akár amúgy „némafilmesen”, a képregények jellegzetes hangulati és érzelmi effektjeit bátran vegyíti a videojátékok nyeremény- és büntetésszimbólumaival, és egyéb sajátos szekvenciáival. A párbeszédek olykor egészen szellemesek, elsül néhány egészen frenetikus szójáték. Kivételesen a magyarítás (Speier Dávid kiváló munkája) is „üt”, majdnem hibátlanul sikerült magyarra ültetnie az eredeti vicceket. Nincs baj a szereplőkkel sem, illően kétdimenziós „rajzfilmfigura” mindegyik, bár a címszerepet játszó Michael Cerát minimum 6-7 évvel fiatalabbnak nézem a 23 éves Pilgrimnél, hiába annyi idős papíron, mint az általa játszott karakter. Amúgy igazi, habkönnyű mozi ez: 0% tartalom, 100% szórakozás. Asanisimasa: 6/10

Juliette Binoche nem véletlenül kapta a Hiteles másolatban nyújtott alakításáért az idei, 23. cannes-i fesztivál legjobb női alakításáért járó díját, hiszen a napnál is világosabb, hogy ma a mozivásznon és a képernyőkön nem lehet nála magától értetődőbben és természetesebben viselkedő színésznőt látni. Annyira kerek egész „nőci”, hogy egész egyszerűen meg lehet zabálni! 

Abbas Kiarostami

A Hiteles másolat Kiarostami első, teljes egészében Iránon kívül készült filmje a priori is érdekes kísérlet. Kiarostami az iráni film egyik (külföldön) legelismertebb figurája, aki bár eddig filmjeit otthon készíthette el, az iráni, vallási alapú cenzúra egyik fő kegyeltje volt ő, a lehető legnegatívabb értelemben. A Hol van a barátom háza?, Az olajfák alatt, vagy az Arany Pálmát érő A cseresznye íze elkészülhetett ugyan, de bemutatásuk már komoly akadályokba ütközött odahaza, illetve külföldön is egyaránt. Kezdjük ott, hogy a Korán alapból tiltja minden élő állatnak, embernek képen való ábrázolását, így a film, mint olyan, elvileg nem is létezhetne. De hát létezik, és ahogy a folyóknak sem tudják megszabni az ajatollahok, hogy merre folyjanak, képtelenebbnél képtelenebb szabályokat szabnak: például tilos szakállas férfit negatív szerepben ábrázolni, tilos a nők arcán és kézfején kívül bármely testrészének megmutatása, tilos a könnyűzene és a csokornyakkendő (illetve ez utóbbit meg lehet mutatni, de csak negatív szereplőn), és ehhez hasonlók... Hosszú a litánia. Külföldre pedig egész egyszerűen nem adtak útlevelet a filmeseknek, de ez ismerős nálunk is. Ilyen körülmények között mégis csodák születtek, melyeknek egyik letéteményese Kiarostami, akiről Godardtól Kuroszaváig a legnagyobb, legtekintélyesebb filmesek nyilatkoztak úgy, hogy ő a filmművészet utolsó mestere. Tiszta, világos nyelven fogalmaz meg kultúrtörténeti és filozófiai utalásokkal bőven megszórt egyszerű, alig-történeteket, melyeket mostanában már kizárólag kézikamerával, kicsi stábbal, digitális formában készít el, a lehető legnagyobb természetesség jegyében. 

A hiteles másolat

Kiarostami sosem volt egy nagy történetmesélő, így a Hiteles másolat története is egyetlen mondatban összefoglalható. Egy híres író könyvének dedikációjára érkezik a festői Arezzóba, ahol a helyi galéria tulajdonosnője kísérgeti a hamisítatlan toszkán városban, mígnem egy kávézóban házastársaknak nem nézik őket. Ettől a pillanattól kezdve bolondos játékba kezdenek, mintha már tizenöt éve házasok lennének. OK, két mondat. A film címe részben erre utal: a szereplők hiteles másolatát játsszák el egy házasságnak, kezdve a menyegzőtől, apró-cseprő évődéseken, összeveszéseken és kibéküléseken át a kemény vádaskodásig, és a bölcs megnyugvásig. A galériásnő és a híres író végigbeszélik az egész filmet, ráadásul három nyelven: az író angol, a nő francia és hát Olaszországban vagyunk, olykor a nő franciául kérdez, a férfi angolul válaszol, s a nő olaszul folytatja. Tényleg nem történik a filmben semmi, csak mászkálnak a varázslatos toszkán város macskaköves utcáin, dohszagú sikátoraiban, beülnek valahová egy kávéra, bemennek múzeumokba, kiállításokra, végül egy kicsi szálloda tetőszobájában kötnek ki, hol eljátszott szerelmük megszületett. Vagy éppen megszületik? A vég nélküli, ám elragadóan szellemes csacsogáson kívül érdemes figyelni az apró-cseprő részletekre is, mert ezekkel együtt lesz teljes a film, Kiarostami valóban nagy mágus. Az író könyve például az eredeti műalkotás és művészi másolatának viszonyáról szól. A nő galériájában híres művek másolatai kaphatók, melyek szinte szebbek az eredetinél, sőt, a nő erről megpróbálja meggyőzni az írót is. 

Felszabadulás

Kiarostami, kiszabadulva az iszlám cenzúra kalodájából, Európa szívébe, a romantikus közhely-gyűjtemény Toszkánába költözött, ahol egy életvidám, bölcs és elragadó szerelmes filmet készített. A film sztorija csak első hallásra lehet abszurd, tulajdonképpen tényleg nincs benne semmi különös: a felnőttek is szeretnek játszani. A híres író rutinfeladatként, fáradt figyelmességgel próbálja venni a könyvének promóciójával járó akadályokat, azonban a galériásnő túláradó nőiessége, bája előtt nincs más választása, mint behódolni. Persze, azért küzd, a látszat és a hitelesség kedvéért, de úgy tűnik, ezúttal a másolat szebb, mint az eredeti. Vagy akár ugyanaz. Binoche remekel a galériásnő szerepében, nem azért, mert három nyelven játszik, hanem természetességével és elképesztő érzelmi intenzitásával. A kávézó jelenetben, amikor fordul a kocka, ahogy szembe néz a kamerával, abban több van, mint Leonardo híres Mona Lisájában. Partnerét, a híres írót William Shimell, az ismert operabariton alakítja, sokszor ugyan Jeremy Ironst idézve, akire fizimiskája emlékeztet, de alapvetően igazi férfias, deres halántékú jelenség: szép pár ők Binoche-sal. A Hiteles másolat friss, szellemes, szórakoztató és okos film a szerelemről, nem is értem az idióta fesztiválozókat, akik „kibúzták” a filmet a cannes-i vetítésen.

Asanisimasa: 8/10