Paolo Sorrentino Cannes-i különdíjas filmje látszólag maffiafilm, a valóságban valószínűleg tényleg az, tulajdonképpen pedig politikai filmpamflet. Középpontjában a hétszeres olasz kereszténydemokrata miniszterelnök, a később bűnös és korrupt vélt/valós maffiakapcsolatai miatt többször elítélt/felmentett Giulio Andreotti élete, illetve azon keresztül az olasz politikai közélet igen zajos közelmúltja áll. A történet gyakorlatilag ma is, 
Berlusconi regnálása idején is tovább tart, a film befejeződik Andreotti legutolsó perének eredményhirdetésével.
Ha Shakespeare ma élne, az Andreotti-sztorit biztosan megírta volna, hiszen ahhoz képes Macbeth, Lear vagy III.Richárd története habos-babos gyerekmese csupán. A hullák számát tekintve is, de az ügy bonyolultságát, az azt átszövő ármányok, intrikák, politikai alkuk és baklövések számát tekintve is mindenképpen a legnagyobb királydrámák sorába illene, még akkor is, ha a végkifejlet szemtelenül vigyorgó cliffhanger.
Sorrentino feldolgozása egy minden szempontból igényes, nagyszabású vállalkozás, mely azonban szemléletében közel sem követi a tiszteletteljes biográfiák hosszú és unalmas sorát, hanem kifejezetten pimasz és gunyoros, ezért mondom: a film inkább egyfajta pamflet inkább, mint egy politikus életrajza. Meghökkentő jelenetek sorjáznak pazarul fényképezve, melyeken a közelmúlt olasz politikájának ismert és számunkra ismeretlen arcai szívatják egymást keresztbe-kasul, valamiféle fura marionett-előadásban, melynek zsinórpadlásán a végletesen cinikus Andreotti ül fapofával, a kezeiben összefutó szálakat mozgatva. Sajnos ez a film nagy hibája is, hiszen aki nem járatos a témában közepesnél mélyebb szinten, az egy idő után semmit nem fog a filmből érteni, képtelenség lesz rendet vágni a rengeteg össze-vissza rohangáló, ide-oda nyilatkozó és az eseményeket kommentáló öltönyös figura között. Ha legalább nagyjából tudjuk követni a film igen vad ritmusát, akkor néha hangosan felröhögünk, ami azért egy miniszterelnöki életrajztól nagy trüváj. Üde és gondolom, igen bátor alkotás ez, nálunk is kéne ilyen, de erre én most szemernyi esélyt sem látok. Asanisimasa: 8/10
olyan erős, mint anyu. Aztán anyu egyszer annyira erősen osztja (művészien, pohár tejben oldja ki a fehér leander halálos mérgét...) az egyik ideiglenes aput, hogy az halva marad, így elkezdődik a leány kálváriája, nevelőcsaládról nevelőotthonba, majd nevelőcsaládba, otthonba, családba. A tulajdonképpeni film, mint olyan, belső és külső roadmovie, hiszen a leány akaratlan végigutazza Kaliforniát, miközben folyamatosan reflektálva a börtönben ülő anyu által sugallt tanításra, a leány maga is felnő, független művész, de anyunál talán jobb emberré válik. A tanulság közhelyes, de megszívlelendő és megszívlelhető: légy önmagad, akkor jársz a legjobb úton. Látva körös-körül a sok értékvesztett, céltalanul bóklászó tinédzsert, pozitív példákból sosem elég. A film ezt nyújtja, pont.
De általánosságban igaz, a nem-lengyel szereplők tökéletesen arctalanok, egy hatalmas, érzéketlen háború-gép szinte nem emberi alkatrészei csupán. Különösen igaz ez a kivégzés megdöbbentő, brutális képeire. A filmben ábrázolt lengyel férfiak reményvesztett tekintete az áldozatoké, csak a lengyel asszonyokból sugárzik valami hatalmas erő, a túlélés ereje.
Wajda soha nem hangsúlyozza túl a gyűlölt jelképeket, a horogkeresztet éppúgy nem, mint a vörös csillagot. Feltűnnek, mert fel kell tűnniük a történelmi hitelesség miatt, de nem lóg állandóan egyik sem didaktikusan a néző arcába. A film cselekménye több szálon fut, ide-oda ugrálva térben, és a végkifejletben időben is, mintegy tökéletesen érzékeltetve a háború kizökkent valóságát. Wajdának még arra is van ereje, hogy egy mellékszálban mintegy elmerengjen arról, milyen kevés választja el az esendő ember ellenséggel való kollaborációját az azzal való ellenállástól. A neves kortárs lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki súlyos, hömpölygő, komor vonósai soha nem nőnek a film fölé, csupán aláhúzzák a dramaturgiailag fontos pillanatokat, a film végén pedig meg sem szólalnak. Csak a csend hallatszik. Asanisimasa: 
Esther Rots filmje egy megerőszakolt nő sajátos öngyógyító terápiájának szocio-horrorisztikus feldolgozása. Egy vadul vágott egotrip a film, egy kitűnő női alakítással (Rifka Lodeizen) a középpontban, szinte követhetetlenül keveredik a múlt valósága a jelen mocskával, és a jövő ígéretével, valamint a bosszú hiábavaló vágyával. De felfogható egyfajta lakásfelújítási oktatófilmnek is. Asanisimasa szerint: 
Lindholm és Michael Noer alkotása, mely hasonlóan egy börtönkarrier dokumentarisztikusan hiteles története, csak éppen a végkifejlet más. Itt alapvetően negatív. Ez a film is felfogható akár kézikönyvként, mondjuk: Hogyan éljük túl börtönbüntetésünket? címmel, hiszen aprólékos, és ami a lényeg valósághű részletességgel ismerjük meg a dán börtönök csicskáztatásait, szigorú hierarchiáját, üzleti lehetőségeit, hasonlókat, melyek nagy vonalaiban, gondolom, (de nem akarom igazán tudni), mindenhol a világon ugyanazok. Etnikumok, kulturális és vallási sajátosságok, komfortfokozatok különbözhetnek, de a dolgok mindenütt így mennek. Nekem bejött: 
egyfajta furcsa szexterápiáról. Könnyed, kacskaringós, nőies szerkezet, intim és ízléses megközelítés, helyes szereplők, ám ez kis filmecske mindennek ellenére csak tévéfilm. Remény viszont még él: 
ismeretlen, de menő amerikai függetlenfilmesnek kikiáltott Andrew Bujalski filmje a fesztivál talán legunalmasabb, leghétköznapibb filmje lett, így a végére. Olyan banális, mint lemenni a boltba egy pohár tejfölért. A szemlátomást civil szereplők civil hitelük helyett idétlenül és természetellenesen mozognak a semmilyen szituációban, amibe a rendező kényszeríti őket. Mintha egy igyekvő és akarnok gimnáziumi videoklub-vezető félévi dolgozatát látnánk, én mindenesetre alig bírtam végignézni: 
Chuan Lu monstre háborús drámája az 1937-es japán-kínai háború egyik fő eseményének, az akkori kínai főváros, Nanking elfoglalásának története, mely 300 ezer kínai áldozatot követelt, a hódító japán katonák számlájára írható rengeteg nemi erőszakon és fosztogatáson kívül. A film elsősorban egy valóban nagyszabású memento az áldozatok emlékének, parádés és a kort és körülményeket messzemenő hitellel megidéző fotografálásban, látványos és tömeg- és háborújelenetekben. Igazi sztorija nincs is a filmnek, néhány főbb karakter tűnik néha elő az események szörnyű és szüntelen áradatából, hogy sorsuk néha összekapcsolódjon, aztán el is szakadjon egymástól. Igen érdekes a film szemléletmódja, hiszen bár nettó kínai alkotásról van szó, a film majdnem közepéig szinte csak japán szót hallunk, a japán agresszor soraiból nézzük az eseményeket, ha kínait látunk, az csak némán szenvedi a történéseket. Lu meglehetősen szenvtelenül ábrázolja Nanking lemészárlását, bízik a képek sokkoló erejében, az majd megteszi a kellő hatást - mi tagadás, igaza van. Példamutató, ahogy az események elszenvedőit ábrázolja: a csatában nincsenek hősök, a jelenetekben a katonák szemében páni félelem és rettegés látszik csak, a film patetikus jelenetei a csata után jönnek el, amikor néhány kínai önfeláldozásában, illetve a film egyik fő japán karakterének filmvégi "gesztusában" szembesülünk azzal, hogy a háborúnak csak áldozatai vannak. Asanisimasa szerint az Élet és halál városa a legjobb háborús filmek közé tartozik, mely nem cicózik méricskéléssel, egyensúlyozással, szerecsenmosdatással, hanem kimondja, a háború en bloc rossz - és nekünk nézőknek, kétségünk sincs efelől: 
azonban itt messze kerülünk a 
2008 - Az izraeli Omri Givon filmje 94 perc a képzelet, az emlékek és a vágyak birodalmában, egy szörnyű trauma hatására. Galia (Reymond Amsalem megrázóan hiteles alakításában) súlyosan megsérül, a barátja pedig meghal egy öngyilkos terrorista által végrehajtott buszrobbantásban. A film annak története, hogyan képes a törékeny nő újraépíteni életét, miközben tisztáznia is kell önmaga szerepét tragikus véget ért kapcsolatában, de a jövőre nézve is. Givon lágy vonalakkal, de bravúrosan bonyolított, intim hangulatú, őszinte filmet készített egy Izraelben általánosnak mondható problémáról, nem kevés magyar segédlettel: 
a faluhoz vezető közút megépítését. Nem rajta múlik, hogy az út csak nem készül, ezalatt Pedro, tétlenségében, készített egy weboldalt a falunak: www.aguasaltas.com. A falu persze nem ismeri még fel az internet nyújtotta előnyöket, internet is csupán a falu egyetlen kocsmájában van, amit a polgármester üzemeltet. Mégis ennek az ismeretlen „áldásnak” köszönhető, hogy a falu országszerte híressé válik.
spanyol Javier Rebollo filmje különös ötvözete Aki Kaurismaki minimalista és Luis Bunuel szürrealista indíttatású abszurdjának. Egy középkorú, tisztes és jólszituált nő házasságát különös éjszakai túráin dobja fel, a film egyiket követi nyomon, melynek során egy furcsa lengyel fiatalemberrel járja végig az éjszakai Madrid különböző helyszíneit, miközben rengeteget dohányzik és még több konyakot iszik, és kíváncsian figyeli, ahogy a lengyel végigeszi a madridi éjszaka tipikus ételkínálatát. Vicces beállításokban, olykor dekomponált képekben, jól és pontos jelentéssel megkonstruált zajkörnyezetben, viszonylag kevés párbeszéddel lezavart filmben az átlagos nő szeretet- és törődéséhségének állított oltárt a rendező, amely előtt minden valamirevaló férfinak fejet kell hajtani. Asanisimasa szerint: 
igazi film, tekintve, hogy gyakorlatilag párbeszédek nélkül, néhány odavetett tőmondatban, gondosan megszerkesztett hang- és tárgykörnyezetben, valamint szuperközli makrókkal sűrűn operáló, veretes vizualitással mesél egy egy időtlen és rusztikus történetet. A film amolyan igazi művészfilm, akik ezt pejoratív értelemben szokták használni, azoknak az lesz, akiknek ez egy ígéret egy unikális élményre azoknak pedig ez. Valkeapää erős képekben gondolkozó, és gondolatait elsősorban ezen a módon közölni tudó, a szó jó értelmében vett művész. Ennek megfelelően, nem elsősorban szórakoztatni akar, hanem hatást gyakorolni, megérinteni, gondolatokra sarkallni, így a filmjét sem könnyű nézni, de bizonyos ráhangolodás után már nézeti magát. Ő azt mondja, Murnau és Fritz Lang útját járja, mi azt, hogy Tarkovszkijét és bizonyos értelemben, Tarr Béláét. Szintén 
Tarik Saleh munkája. Érdemes megnézni, mert (én legalábbis) ilyet még nem láttam, amilyen egészen egyedi, film noirosan expresszív látványvilággal operál a srác... Körülbelül a film feléig azon agyaltam, hogy hogy a francba' csinálta? Az elrajzolt, ufófejű karakterek egytől egyig, mintha valódi lények lennének, még a tekintetük is él. Egészen fantasztikus! A sztori azonban szimpla B-kategóriás disztópikus baromság, unom már az ilyet, de nagyon. Így, bár mondom, kötelező megtekinteni, a tetszési indexem nem több, mint: 
bizonnyal a jövő Iránjának egyik meghatározó kultuszfilmje lesz, hiszen egy olyan kultúráról beszél, amely a jelen pillanatban konkrétan, államilag be van tiltva, és olyan bátor fiatalokról beszél, akik a szó szoros értelmében föld alatt (underground) végzik mániájukat: rockzenét játszanak. Míg azonban nálunk annak idején, hasonló esetben legfeljebb kitiltottak a KISZ-ből, ma, Iránban börtönbe csukják az elvetemült szólógitárost, amellett, hogy a nagyhatalmú imámok is kiátkozzák a bűnös nyugat majmolásáért. A film sztorija laposka, de ez nem igazán lényeges, hiszen megismerhetünk egy csokor teheráni bandát, a raptől a heavy metálig terjedő műfaji spektrumban, egzakt és árulkodó vágóképekkel a mai perzsa főváros mindennapjait illetően. A zenekarok meglepetésszerűen jók, a városképek, ellopott élethelyzetek, szituációk pedig érdekesek. Nader, a menedzser karakterében pedig elementáris komédiást ismerhetünk meg (elnézést kérek, de fogalmam sincs, hogy ő egy fiktív karakter és színész játssza, mert akkor a színész a zseni, ha pedig önmagát alakítja, akkor ő maga). Szórakoztató film volt: 
Egy igazi, bájos női filmmel állt elő a jelentős hagyományokkal rendelkező cseh filmművészet, Maria Procházková Piroska és farkas-adaptációja a papa és a mama konfliktusának fényében szólal meg, egy cserfes hatéves rezignált szemszögéből. (Engem kicsit félrevitt a cím, mely alapján én a Piroska-mese Albee 
finom női film, kevésbé bájos, mint az előbbi, inkább olyan csajos, teázgatós, csendes beszélgetős. Claire Denis, aki olyan rendezők mellett tanulta asszisztensként a szakmát, mint Jarmusch, Wenders vagy Rivette, lassú ritmusú, de tökéletes arányokkal rendelkező filmet rendezett, mely egy afro-francia család meglehetősen színes kapcsolati és érzelmi hálóját festi fel, a figyelmet elsősorban az érzelmi és lelki folyamatokra irányítva. Ez a film egyetlen célja, így könnyen belátható az is, hogy a nézők köre is elég markánsan körvonalazódik így. Okos és érzékeny, szép film a tiszta és érdekek nélküli szeretetről. Asanisimasa szerint: 
filmje olyan örmény, spanyol, lengyel, olasz és magyar származású férfiakról szól, akikre a második világháború vége óta egész Franciaország büszke és saját mártírjainak tekinti. Valós események korrekt és izgalmas feldolgozása ez, egy amúgy formai szempontból semmi különös trüvájt fel nem vonultató, hagyományos eszközökkel operáló történelmi drámában. Az arra érzékenyek viszont jó, ha tudják, a film szereplői közül sokan zsidó származással is bírnak, sőt, horribile dictu, kommunisták, több alkalommal az Internacionálé is megszólal - mégis nekik kell tapsolnunk. Ez van, ezt a békát le kell nyelniük, a franciák ilyenek. Megható és/vagy dühítő film: 
(micsoda szép ausztrál név!) komoly előtanulmányok után, egyfajta ausztrál honfoglalás-mítoszt mesél el e filmben, persze, fehér szemszögből. Lecke: Ausztráliát, illetve annak egy piciny részét (Van Diemen-föld=Tasmánia) kezdetben börtönként használta a brit birodalom, a későbbi kontinens-országot pedig tulajdonképpen szökött fegyencek alapították. (Gondolom, ezért az elméletért ott lent ugyanúgy füles jár, mint a downunder-ért.) A német nevű rendező eképpen (dicséretes önkritikával) egy fegyenc-trupp szökését meséli el, egy tasmániai (Van Diemen-földi) börtöntáborból a tasmán vadonban valahova, amit a szökevények szabadságnak sejtenek. (
mondjam csak, nagyon édes. Egy friss házas taxisofőr éjszaka aludni szeretne, amit az ifjú és gyönyörű feleség buddhista nyugalommal vesz tudomásul, csak aztán úgy dönt van élet a házasságon kívül is. A taxisofőr azonban nem ússza meg a szexet, egy kakasfuttató apa elől menekülő fürdésmániás tinédzserlány személyében. Életképszerű történetmozaikokból, tűndési és naiv eleganciával összeállított elbűvölő film, röpke lábfétisizmussal, a kortárs vietnami lakberendezés különböző kollekcióival és remek vietnami rockzenével fűszerezve. Könnyed, törékeny, bájos és mégis rejtelmes film, imádtam: 
"családom és más állatfajták" típusú csoportképekből. Az efféle filmek egy dolgon állnak vagy buknak: az alkotók képesek-e kellő öniróniával és humorral, valamint kellő memóriával visszatekinteni saját családjuk eseményeire. Ha igen, működik, ha nem, művi, erőltetett és hazug lesz, tehát nem működik. Bezancon egy naplóra alapoz, tehát a memória adott, humora is van, öniróniája is, így ez a film is működik. Főszerepben egy család áll, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, de valami bibi mindog van - ezért kell filmet csinálni. Persze, valaki meg is fog halni, hiszen ez az élet rendje, valaki pedig születni, hiszen ez is. Sírunk, de inkább vigadunk. Kifejezetten szórakoztató, habkönnyű, de mégis értelmes, tanulságos és okos mozi, a közönség is sokat nevetett és nagyon meg is tapsolta. Az asanisimasa hasonlóképpen: 
tehetséges iráni író-rendező, Asghar Farhadi az iráni társadalom szerves részét képező szemfényvesztés-kultúrára (értsd: a társasági élet sajátos formuláira) világít rá egy felső-középosztálybeli teherániakból álló társaság tragikusan végződő tengerparti kirándulásáról szóló izgalmas drámával." - kezdi ismertetőjét a hivatalos Titanic-oldal, amivel nagyjából egyet is érthetünk, kivéve az 'izgalmas' jelzőt. E jelző jelentéséről ugyanis nekünk itt, a bűnös nyugaton egészen más fogalmaink vannak. Szegény (és gyönyörű) Elly története körülbelül annyira izgalmas, mint egy hétközépi Barátok között-epizód, tehát igencsak lomhán impulzív. A vaskos melodramatikus felhangok is inkább a szappanoperás felhangokat támasztják alá, ám ezektől a film cseppet sem válik érdektelenné. Miképpen a tőlünk délebbre pozicionálható identitású népek sem az IKEA pasztelljeit részesítik előnyben népi kultúrájuk színeiben, úgy a történetmesélés érzelmi intenzitása is lényegesen nagyobb amplitúdóval rezeg. E filmben is villognak a szemek, csillognak a fogak, mindenki három kézzel gesztikulál, és pörög, mint a búgócsiga. Emellett és ezzel együtt pedig betekintést nyerhetünk egy meglehetősen zárt társadalom egyik szegmensébe, megleshetjük, hogyan él az egyik legdühödtebben iszlám állam viszonylag liberálisnak tekinthető társadalmi rétege. A dráma egy nő eltűnése, amely szép lassan bomlik ki a bonyolult szituációban, ez szépen végig van vezetve, de mint az mondtam, nem fogunk közben levegőt kapkodni az izgalomtól. Bár némi hitchcocki hatás azért érezhető Farhadi cselekményszövésében, azért ez csak olyan vasárnap délutáni, jóllakott suspenze. De amúgy szép embereket nézhetünk, furcsa szokásokkal, rítusokkal, hazugságokkal. Ha valaki elmenne Iránba, csak úgy, ott lenni egy picit, annak az illúziónak megteremtéséhez tökéletes ez a film. Drámának pedig majdnem, csak kriminek alig. Asanisimasa tetszési mutatója: 
Bergmark középkorú szerelmi négyszögű háromszöge egy remekbeszabott tragikomédia, mely talán sehol máshol nem készülhetett volna el, mint Svédországban. Ahhoz, hogy tökéletesen hitelesnek higgyünk el egy olyan szituációt, melyben két ötvenes, nagyrészt munkáskörnyezetben élő, vidéki pár gyerekek, sok hosszú év után úgy dönt, hogy egy fellángoló ötlet miatt párt cserélnek, és összeköltözve próbaházasságot tartanak úgy, hogy az újonnan létrejött két pár egyike szerelmes egymásba, a másik nem. És nem is pár. Amúgy a film a megöntözött öntöző dramaturgiai sémájának egyfajta szabad remake-e, melyben egy házassági tanácsadó házasságának apokaliptikus felbomlásának lehetünk tanúi. Bergmark, kiváló színészeinek segítségével (bár a skandináv színészek masszív pszichológiai alaposságú játéka úgy tűnik, pont olyan nemzeti sztereotípia, minthogy minden svéd szőke - persze, hogy nem mindegyik, csak 100-ból 99) egy meglepő téma valóban bölcs, okos humorú feldolgozását adja, néhány szép pillanattal, és egy parádés befejezéssel. 
helyben, a pompás látványvilággal és a sajátos humorú, hagyományos kínai színjátszással operáló történelmi drámánál. Az Aratás két katonaszökevény története, akik közül az egyik mániákusan szeretne hazatérni falujába az aratás idejére, de közben az ellenség városába téved, ahol -mivel a férfiak éppen abba a háborúba mentek, ahonnan hősünk szökik- az asszonyok vannak hatalmon. Ez alkalommal viszonylag kevés harcjelenetet láthatunk, a történet hangsúlya most azon van, hogy mit élnek át azok, akik a harc hátországában élnek. Kissé kusza elbeszélőmodorban, de végül is teljességében feláll a mese, mely olyan szép, mint amilyeneket az efféle kínai mesefilémektől megszokhatunk. Precízen kivizelezett, pompás képek folynak egymásba, gyönyörű emberek szerepelnek, csak azt az idiótát untam már nagyon, aki az egész filmen meztelen seggel rohangált végig, miközben hülye képeket vágott. Ezt a kínai humort nem fogom megszokni sohasem, de ettől függetlenül, maga a film nekem tetszett. Persze, nem hibátlan alkotás, cselekményszövésében akadnak üresjáratok, meg hát azt akár soványkának is jellemezhetnénk, de azért ezt a műfajt -a történelmi drámát- ma ott, Kínában csinálják a legeredetibb és talán legszínvonalasabb módon. 
részben úgy néz ki, mint egy a kritikusok által nagyjából jól sikerültnek kikiáltott, de itthon 10 ezres nézettséggel a mozikból néhány hét után eltűnő, tipikus magyar dráma. Sanyarú sorsok az élet pereméről, mintha krimi, de mégsem, ballada, dráma, komorság. Ettől persze, még lehetne jó film is, a Revans is majdnem az, de hogy igazán üssön a ballada, nem tömör. Hosszú a film, de nagyon. Ráadásul elkezdődik, mint egy windowsos gyári backscreen, majd folytatódik egy epizódként a Két férfi, egy eset-típusú német szociokrimiből: előre kurvák, gengszterek. A kurva ukrán és kokós, a gengszter piti, a strici nagymenő, ez megy át egy félresikerült Bóni és Kleide-sztoriba, ami az alsóstájer ingoványban landol, mint egy osztrák németre fordított Móricz-novella, mely azonban olyan nagyon komoly akar lenni, hogy közben a nagy igyekezet tudattalanul gonosz viccekkel szórja teli a szűkszavú bonyodalmat. Oszthatjuk a főszerepeket is, Gáspár Tiborra, Györgyi Annára, Rezes Juditra, Hirtling Istvánra, aki látta a filmet, az könnyen beazonosíthatja, mikor kire gondolok. Persze, nincs baj az eredeti színészekkel, hiteles és átélt alakítást nyújtanak, csupán arról van szó, hogy ezt a filmet mi itt már annyira ismerjük, hogy már nem nagyon van kedvünk nézni. De így azt is értjük, hogy mi lehetett az, ami az Oscar-jelölőket megragadta. Mondjuk, Hitchcockot én e filmmel kapcsolatban inkább békén hagynám, szuszpenzről szó sincs, minthogy thrillerről se, egy meglehetősen kacskaringósan felvezetett bosszúfilmet látunk, melyen azért Spielmann tud egy olyat csavarni, amely indokolttá teszi a film címét, és elég jól el is magyarázza azt, hogy miért revans az a bosszú. A végére így csak összejön egy pici katarzis is ezáltal, én is csak azért finnyáskodok, mert ilyen marketinggel akár az 
jazzt, van néhány ezer lemezem Duke Ellingtontól Charlie Parkeren, Coltrane-en, Miles Davisen át Thelonius Monkig, Mingusig, nem kihagyva a fehéreket, Stan Getzt, Mulligant, Chet Bakert, de ezen a filmen majdnem halálra untam magam. Pedig maga a jazz, mint zene a film egyik főszereplője, kvázi a főszereplő eccervót zongorista, olyan Keith Jarrettbe bújt Bill Evansosan tolja, és ezzel nincs is baj. Azzal már inkább, ahogyan ő és a többi szereplő végigszenvelgi a filmet, amely hálistennek, csak egyetlen éjszaka története. A hajdani jazzongorista egy vidéki kiküldetésen leragad egy vidéki jazzklubban, ahol újra fogylul ejtik démonai, az alkohol, a fekete-fehér billenytúk, no meg a szép tulajnő, aki énekesnő is. Szóval, a filmben a pasi küzd a démonaival, szól a jazz, küzd a démonaival, mint Boguslaw Linda a fázós eszkimó asszonnyal, szól a jazz, megtörténik a tragédia, szól a jazz, zongorista homlokába hulló fürtökkel bűvöli a zongizongorát, szól a jazz. Sajnos, a film unalmas közhelygyűjtemény egy mára periférikussá vált műfaj fogalomköréből. All That Jazz, persze. Én tudom mit akarsz mondani, de NEM JÖN ÁT. Nekem is alig, aki meg élből nem szereti a műfajt, annak még ennyire sem.
mélabút a végére friss hegyi szellő fújta el, Insallah. Shahram Alidi iraki filmje az iraki kurdok 
része, stílusosan egy gyermek születése körüli bonyodalmakat meséli el. Felvonul Ozon világának legtöbb szegmense, van családi botrány, tengerpart, heroin, sőt, heroinos terhesség, terhesszex, homoszexuális pár, s mindez a megszokott szellős, elegáns, laza szerkezetben, mely viszont olyan stabil, mint a gránit magja, atomi szinten. Ozon csinálja ma a legszebb és legvilágosabb filmeket a világon, úgy, hogy témaválasztásában is meredek témákhoz nyúl, aki ismeri őt, tudja ezt, aki nem, az magára vessen (követ, hamut, tök mindegy). Nincs szó divatról, nincs szó (ál)művészkedésről, sem műmájerkedésről, csakis az élet legnagyobb dolgairól. Én imádom a filmjeit, ezt is. Asanisimasa szerint: 
amit az elvakult nacionalizmustól fűtött idegengyűlöletről tudni akarsz, de sosem merted megkérdezni. Sőt, egyáltalán elképzelni. Ole Bornedal remekműve Sam Peckinpah '71-es 
stílusirányzat, hogy lírai brutalizmus, akkor ez az orosz film annak csúcsa. Pedig Vaszilij Szigarev csak egy kislányról és anyukájáról mesél, az egész filmben összesen, minden jelenéssel együtt nem szerepel 15-nél több ember, 95%-ban csak a kislány és az anyja. Azonban őket az emberi létezés legtávolabbi peremvidékeire űzi számon (saját színpadi drámájában, melyből ezt az első filmjét is készítette), hogy mindezt varázsos, meseszerű képekben mutassa meg. Alekszej Arszentyev operatőr egészen odáig megy, hogy a hányást is úgy mutatja meg, mint amire vita nélkül jár a Michelin-csillag. És nem esztétizál, nem "gyönyörködtet" öncélúan, hanem csupán megteremt egy egészen egyedi, bűvős, de rothadt, lepusztult, sivár és lelketlen atmoszférát, amiben két lényegi szereplője él (ameddig tud). Mintha Nick Cave írná Björk életrajzát, és ezt emeljük a köbre. A társadalom peremén élő véglények szinte embertelen életéről még senki nem csinált ilyen gyönyörűséges filmet, mely viszont úgy vág gyomron, mint az ötliteres uborkásüvegben, csavarlazítóval gerjesztett denaturált szesz, egy slukkra. 