A filmes világban a producer általában minden dolgok legfőbb tudója, ő a kezdet és a vég és az őseredő. Ha ő nincs, nincs film sem, hiába van zseniális ötletek birtokában az író, vagy a rendező. A dán/francia Mia Hansen-Løve, az ismert francia filmproducer, Humbert Balsan tragikus öngyilkossága kapcsán arról elmélkedik filmjében, ha meghal a producer, mi lesz a filmmel és mi lesz a családjával…
Humbert Balsan
Balsan neve ismerősen csenghet a magyar filmbarátok számára is, ő volt Tarr Béla Londoni férfi című filmjének francia koprodukciós partnere, aki máig sem teljesen tisztázott okokból, éppen a film forgatása közben lett öngyilkos, komoly veszélybe sodorva annak létrejöttét. Erre is utal Hansen-Løve filmjének jónéhány jelenete. Szó van a filmbéli, Grégoire Canvel nevű producer mániájáról, egy kelet-európai rendezőről, akinek támogatásáról minden barátja le akarja beszélni, hogy nézhetetlen, biztos bukó filmeket csinál, ám akit ellenükben Canvel mégis teljes mellszélességgel felvállal. Ez persze, lehet bármelyik erős ambíciókkal rendelkező filmrendező, de mi tudjuk, hogy ez csak a mi Bélánk lehet, aki épp a napokban biggyesztett frappáns pontot jelentékeny, ám sokat támadott életműve végére. A filmbéli producer figurájának ihletője, Humbert Balsan amúgy jelentős
figurája volt a francia filmnek. Gazdag dél-francia családba született, már gyerekként a film volt a mániája. Jó anyagi körülményeinek köszönhetően nem kellett megélhetési filmesként kenyerét keresnie, hanem kedvére kísérletezgethetett. Színészként játszott a legendás Robert Bresson Szent Grál-misztériumában, a Lancelot, a Tó lovagjában, majd a hetvenes évek végétől producerként dolgozik. Nevéhez fűződik több arab származású alkotó arab tematikájú filmjének elkészítése, pl. Elia Suleiman kitűnő Deux ex machinája, de dolgozott Tarr mellett olyan ismert, európai művészfilmesekkel, mint Lars von Trier vagy Claire Denis, bizonyítva, hogy nem hátrál meg a nehéz feladatok elől. Vélhetőleg önzetlensége és filmimádata lett halálának oka, csakúgy, mint filmbéli alteregójának: Canvel is svéd, meg orosz művészfilmekkel foglalkozik, az egyik alkotásból hosszú jeleneteket is láthatunk, amiből nem egy kifejezett csihipuhi blockbusterre következtethetünk.
Grégoire Canvel
A Louis-Do de Lencquesaing (már ez a név megér egy Oscart) által alakított filmbéli producer külsejében is hasonlít Balsanra, az igazira. Alapvetően nem egy pöffeszkedő, szivart pöfékelő, nagyképű és nagyhangú filmproducer-sztereotípiát látunk. Canvel halkszavú, intelligens úriember, higgadtan tárgyal még a legnagyobb krízis közepette is, és mindig van egy jó szava még az iroda leghátsó sarkában gubbasztó gépírólányhoz is. Legfőbb ismertetőjegye a füléhez tapasztott mobiltelefon és a cigaretta. Két kisebb, és egy nagyobbacska lánya, valamint felesége imádja, még akkor is, ha csak röpke órákra látják hétvégente, és akkor is sokszor telefonál. Nézzük a filmet, érezzük a baljós jeleket. Egyre jobban tornyosulnak Canvel feje fölött a hitelezők, a bankok által feltornyozott hullámok, de egyszerűen fel sem tételezzük, hogy ez a higgadt, nyugodt ember megroppanhat alattuk. Éppen ezért váratlan és sokkoló öngyilkossága, melyet a film közepén elkövet. Utána egy másik film kezdődik el…
Az élet a halál előtt, és után
Hansen-Løve Gyermekeim apja című filmjét nemes egyszerűséggel két élesen elkülönülő részre tagolja, az elválasztó éles mezsgye pedig nem más, mint a filmbéli producer öngyilkossága. Az első részben közeleg az apokalipszis, a másodikban pedig azt látjuk, mi maradt utána. Érdekes módon, a film alaphangulata, az ominózus öngyilkossági jelenetet kivéve, egyetlen pillanatig sem komor, sőt, kifejezetten derűs. Az első rész azon jelenetei, amelyek Canvel családi körben eltöltött óráit mutatják meg, kifejezetten vidám, bohókás, meghitt, és ami nagyon fontos, egy másodpercig sem művi, erőltetett, hanem laza, természetes és magától értetődően boldog pillanatok. Nagyon-nagyon ritkán látni játékfilmen a boldogságnak ilyen hiteles megjelenítését. Emellett hasonlóan érdekesek (persze, lehet, hogy csak a magamfajta filmbuzik számára) a produceri iroda életének, a filmkészítés vitáinak, kompromisszumainak, alkuinak pontos és szintén hiteles jelenetei, melyeket a rendezőnő ügyesen hangol olyanra, hogy azok dramaturgiailag pontosan a film fordulópontjához vezessenek. A második részben Canvel hiányának, „örökségének” feldolgozásáról van szó, hogyan próbál helyébe lépni felesége, hogyan küzdenek a hitelezők által küldött felszámoló-biztossal, hogyan varrják el a félbe maradt filmprojekteket, és elsősorban, a lányok és a család hogyan dolgozza fel apjuk elvesztését. Tipikusan nőies, lelki folyamatokat analizáló film a Gyermekeim apja, amit a szemtelenül fiatal (sz. 1981) dán-francia rendezőnő magabiztosan és pontosan abszolvál, finom humorral és okos érzelmességgel. Asanisimasa: 7/10



kezdődik. Utána 23.30-tól összefoglaló a Schalke-Valencia meccsről.




Olyan ez a csapat, Xavival, a kis hiénafejű Messivel, Iniestával meg a többivel, mint annak idején, amikor először engedték ki az amerikai profi kosarasokat olimpiára, és erre azok kiállították az igazi Dream Teamet, Jordannel, Barkleyval, a már beteg Magic Johnsonnal... Magától értetődő természetességgel verték végig a teljes világot, ahogyan ez a Barcelona is teszi (nagyjából). Ma este a tv2-n Barcelona-Arsenal (20.25), 98787 néző előtt, otthon a Nou Campban.
hogy van szeme a szépre, de észreveszi a visszás dolgokat is. Már hivatalában van, de egyre nehezebben veszi a párt- és hatalomhű városvezetés megalkuvó intézkedéseit, különmegegyezéseit. Ahogy épül a megagyár, úgy mélyülnek a konfliktusok a helybéliek és a betelepült munkások között, de a vezetésben is. A rendszer sajátsága, hogy a konfliktusokat kifelé eltussolni, befelé pedig ha kell, fentről jött utasításokkal kell elsimítani. Közben a messzi Gdanskban utcai zavargássá fajul a kikötőmunkások áremelések miatti sztrájkja. Bednarz mindenben csalódva lemond tisztségéről. Persze, egy rendes, sematikus termelési filmben Bednarz diadalmasan megnyitná a gyárat, és büszke csasztuska kiáltaná világba a lengyel munkások nagyszerűségét, Kieslowski azonban ehelyett inkább kivág egy fát, melyből később majd a szocializmus koporsója fog elkészülni: nem aratja le a babért, nem ünnepel, hanem kétségek között, csalódásokkal küzdve kivonul a történésekből.
A
Amerikában vagyunk. Csak jövőre megyünk majd Woodstockba, de már tavaly, tavalyelőtt elindultak azok a társadalmi és kulturális tendenciák, melyek miatt nem is olyan sokkal később hippikorszaknak, szeretetnyaraknak és efféléknek nevezzük majd a hatvanas évek második felét. A film egy közelebbről meg nem nevezett keleti parti egyetemen (pl. Harvardon vagy inkább a Massachusetts Institute of Technology-n - hiszen elejtett félmondatokból arra következtethetünk, hogy alapvetően természettudományokkal foglalkozó egyetemről van szó) játszódik, ahol a vietnami háború elleni tiltakozás hullámon, Robert Kennedy meggyilkolásán és az ekkor már általánosan eluralkodó pszichedélián amúgy is begőzölt diákok picit felkapják a vizet az intézet dékánjának azon bejelentésén, miszerint őt "egy diák véleménye nagyjából annyira érdekli, mint az, hogy evett-e epret reggelire, vagy sem". Innen a film címe (illetve a magyarítás első fele). A diákság egy része sztrájkot hirdet és elfoglalja a rektori épületet, míg a másik felük kissé értetlenkedve örül a potya-szünetnek. A film főszereplője, Simon, az egyetemi evezősök egyik büszkesége sem az a meggyőződéses diáklázadó a film elején, mondhatni véletlenül csöppen bele a sztrájkba, azonban ott hamarosan elrabolja a szívét a rettenthetetlen és elvhű forradalmárlány, Linda bájos mosolya. Egy forradalomban azonban igen nehéz személyesen, intim hangulatban romantikázni, így rövid kapcsolatuk meglehetősen fordulatosan alakul, mígnem a filmvégi híres jelenetben az egészet (értsd: tényleg mindent) széttipor a brutális rendőrattak. És itt értünk el Aranka és Yoda néni szócsatájának (egyik) origójához, amikor szembesülünk egy igazi és valóban brutális rendőrattakkal, amely valóban ártatlan és fegyvertelen ifjak ellen irányult. Mert miért tüntettek e film diáklázadói? Például, hogy vegyék figyelembe véleményüket, hogy engedjék be a fekete diákokat is a sportpályára (sic!), és nem utolsósorban, hogy legyen vége a vietnami háborúnak. Erre meg a liberális és szabadság-egyedüli-letéteményese világhatalom rendőrsége úgy elkente a szájukat, hogy arra még a hajdani ÁVO, sőt még a Gestapo hasonló munkakörben alkalmazott specialistái is elégedetten csettintettek volna. Vader Nagyúr karhatalmistái ehhez képest cérnakesztyűs kézzel simogatták a tankot elkötő, kukákat és autókat borogató, majd felgyújtó, tévészékházat feldúló, kirakatokat betörő és kockaköveket hajigáló békés tüntetők buksiját. Csak mondom...
A remény rabjai
szenvedéstől való, emberhez méltó megszabadulás érdekében. Azzal, hogy Barry Levinson rendező Kevorkian dokit tette meg filmjének hősévé, és minden jelenetet annak rendelt alá, minden dramaturgiai és filmnyelvi eszközt úgy alkalmazott, hogy azzal a doki mellett beszéljen, a film az orvosilag felügyelt eutanázia propagandafilmje lett. Nekem ezzel az égadta világon semmi bajom nincs, Kevorkian módszeres ceremóniájával a legmesszebbmenőkig egyetértek, s mivel ez a film a doktor életéből kiragadott fontos szakasznak a rajza, elfogulatlanságot felesleges rajta számon kérni. A Dr. Halál nem dokumentumfilm, bár tárgy- és tényszerűbb sokuknál, nem publicisztika és nem más zsurnalisztikai műfaj, így objektívnek sem muszáj lennie. Levinson és az HBO felvállalta magára Dr. Kevorkian megosztó, különc személyiségét, és az általa képviselt iszonyú horderejű ügyet - ezért tisztelet illeti.
Az
Hogy Boyle jó rendező, azt tudtuk eddig is, ízlésével vannak gondok, hajlamos erős túlzásokba esni, ami eléggé ragacsos giccseket (a