asanisimasa

A filmes világban a producer általában minden dolgok legfőbb tudója, ő a kezdet és a vég és az őseredő. Ha ő nincs, nincs film sem, hiába van zseniális ötletek birtokában az író, vagy a rendező. A dán/francia Mia Hansen-Løve, az ismert francia filmproducer, Humbert Balsan tragikus öngyilkossága kapcsán arról elmélkedik filmjében, ha meghal a producer, mi lesz a filmmel és mi lesz a családjával…

Humbert Balsan

Balsan neve ismerősen csenghet a magyar filmbarátok számára is, ő volt Tarr Béla Londoni férfi című filmjének francia koprodukciós partnere, aki máig sem teljesen tisztázott okokból, éppen a film forgatása közben lett öngyilkos, komoly veszélybe sodorva annak létrejöttét. Erre is utal Hansen-Løve filmjének jónéhány jelenete. Szó van a filmbéli, Grégoire Canvel nevű producer mániájáról, egy kelet-európai rendezőről, akinek támogatásáról minden barátja le akarja beszélni, hogy nézhetetlen, biztos bukó filmeket csinál, ám akit ellenükben Canvel mégis teljes mellszélességgel felvállal. Ez persze, lehet bármelyik erős ambíciókkal rendelkező filmrendező, de mi tudjuk, hogy ez csak a mi Bélánk lehet, aki épp a napokban biggyesztett frappáns pontot jelentékeny, ám sokat támadott életműve végére. A filmbéli producer figurájának ihletője, Humbert Balsan amúgy jelentős figurája volt a francia filmnek. Gazdag dél-francia családba született, már gyerekként a film volt a mániája. Jó anyagi körülményeinek köszönhetően nem kellett megélhetési filmesként kenyerét keresnie, hanem kedvére kísérletezgethetett. Színészként játszott a legendás Robert Bresson Szent Grál-misztériumában, a Lancelot, a Tó lovagjában, majd a hetvenes évek végétől producerként dolgozik. Nevéhez fűződik több arab származású alkotó arab tematikájú filmjének elkészítése, pl. Elia Suleiman kitűnő Deux ex machinája, de dolgozott Tarr mellett olyan ismert, európai művészfilmesekkel, mint Lars von Trier vagy Claire Denis, bizonyítva, hogy nem hátrál meg a nehéz feladatok elől. Vélhetőleg önzetlensége és filmimádata lett halálának oka, csakúgy, mint filmbéli alteregójának: Canvel is svéd, meg orosz művészfilmekkel foglalkozik, az egyik alkotásból hosszú jeleneteket is láthatunk, amiből nem egy kifejezett csihipuhi blockbusterre következtethetünk.

Grégoire Canvel

A Louis-Do de Lencquesaing (már ez a név megér egy Oscart) által alakított filmbéli producer külsejében is hasonlít Balsanra, az igazira. Alapvetően nem egy pöffeszkedő, szivart pöfékelő, nagyképű és nagyhangú filmproducer-sztereotípiát látunk. Canvel halkszavú, intelligens úriember, higgadtan tárgyal még a legnagyobb krízis közepette is, és mindig van egy jó szava még az iroda leghátsó sarkában gubbasztó gépírólányhoz is. Legfőbb ismertetőjegye a füléhez tapasztott mobiltelefon és a cigaretta. Két kisebb, és egy nagyobbacska lánya, valamint felesége imádja, még akkor is, ha csak röpke órákra látják hétvégente, és akkor is sokszor telefonál. Nézzük a filmet, érezzük a baljós jeleket. Egyre jobban tornyosulnak Canvel feje fölött a hitelezők, a bankok által feltornyozott hullámok, de egyszerűen fel sem tételezzük, hogy ez a higgadt, nyugodt ember megroppanhat alattuk. Éppen ezért váratlan és sokkoló öngyilkossága, melyet a film közepén elkövet. Utána egy másik film kezdődik el…

Az élet a halál előtt, és után

Hansen-Løve Gyermekeim apja című filmjét nemes egyszerűséggel két élesen elkülönülő részre tagolja, az elválasztó éles mezsgye pedig nem más, mint a filmbéli producer öngyilkossága. Az első részben közeleg az apokalipszis, a másodikban pedig azt látjuk, mi maradt utána. Érdekes módon, a film alaphangulata, az ominózus öngyilkossági jelenetet kivéve, egyetlen pillanatig sem komor, sőt, kifejezetten derűs. Az első rész azon jelenetei, amelyek Canvel családi körben eltöltött óráit mutatják meg, kifejezetten vidám, bohókás, meghitt, és ami nagyon fontos, egy másodpercig sem művi, erőltetett, hanem laza, természetes és magától értetődően boldog pillanatok. Nagyon-nagyon ritkán látni játékfilmen a boldogságnak ilyen hiteles megjelenítését. Emellett hasonlóan érdekesek (persze, lehet, hogy csak a magamfajta filmbuzik számára) a produceri iroda életének, a filmkészítés vitáinak, kompromisszumainak, alkuinak pontos és szintén hiteles jelenetei, melyeket a rendezőnő ügyesen hangol olyanra, hogy azok dramaturgiailag pontosan a film fordulópontjához vezessenek. A második részben Canvel hiányának, „örökségének” feldolgozásáról van szó, hogyan próbál helyébe lépni felesége, hogyan küzdenek a hitelezők által küldött felszámoló-biztossal, hogyan varrják el a félbe maradt filmprojekteket, és elsősorban, a lányok és a család hogyan dolgozza fel apjuk elvesztését. Tipikusan nőies, lelki folyamatokat analizáló film a Gyermekeim apja, amit a szemtelenül fiatal (sz. 1981) dán-francia rendezőnő magabiztosan és pontosan abszolvál, finom humorral és okos érzelmességgel. Asanisimasa: 7/10

Március 3.-án járt le a nevezési határideje a pozsonyi Azyl fesztivál 2011-es életREklám / lifeAd egyperces filmversenyének, melyet Budapesten harmadik alkalommal rendezett meg a BuSho fesztivált is szervező Gombolyag Alapítvány.

A tavalyi évtől külön lehetőség nyílt jelentkezni az életREklám workshopokra is, melyen a vezetők –Budapesten Xantus János (SzFE), Szirtes János (MOME) és Széphelyi Júlia (Fiction Science, a nagyváradi Partiumon pedig Patrovits Tamás (ASIFA Hungary) és Balázs Zoltán –(PKE)– a filmversenyhez nyújtottak szakmai segítséget.

Természetesen nem csak a workshopok keretein belül, hanem egyénileg is készíthettek filmet az alkotók, így a szervezők nagy örömére pontosan 60 nevezés érkezett.

A felhívás célja volt, hogy az alkotók olyan 1 perces filmeket készítsenek, melyek a "reklama na život" szabad fordításban „életREklám” szlogenhez kapcsolódnak az idei év tematikájában, melynek címe: Európaiak vagyunk!?

A budapesti döntőre március 10-én 20:00 órakor kerül sor a Vörösmarty moziban, amelynek fődíja: 1000,- USD! majd a 10 legjobbnak ítélt alkotást a prágai döntőre küldi tovább a szakmai zsűri, ahol a nemzetközi döntő győztese 3000,- EUR jutalomban részesül!

A magyar szakmai zsűri immár 3. alkalommal ugyanabban az összetételben bírálta el a beérkezett filmeket, melynek tagjai: Xantus János, Bollók Csaba, M. Tóth Géza filmrendezők valamint a szervezők részéről a pozsonyi független, Bindics Gábor és a BuSho fesztivált igazgató Gábeli Tamás.

A nagydöntőt követően a legjobb filmeket tartalmazó válogatást különböző fesztiválokon mutatják be, de szóba került, hogy a legjobb életREklámok bemutatásra kerülnek a május 8-i Európa Nap programjában valamint a VOLT Fesztiválon felállítandó Európa-sátorban is helyet kapnak majd,

Mindenkit szeretettel várnak a szervezők csütörtök este a Vörösmarty moziba!

Bővebb információ: www.busho.hu

A Didi... Szóval a Digisporton Tottenham Hotspur-AC Milan. Szerintem hajrá hülye angol hülyék! 20.15-től monstre sportközvetítés, sok szakértő szakértővel, de a nettó meccs nyilván 20.45-kor kezdődik. Utána 23.30-tól összefoglaló a Schalke-Valencia meccsről.

Alternatívának ajánlható a Duna két ma esti filmje: A nagy vega sarktúra egy ál-dokumentumfilmnek álcázott angol vígjáték 21.00-tól, míg a Pincér a flamand Alex van Warmerdam írta-rendezte-főszerepelte one man-showja, 22.50-től. Egyik filmet sem láttam, úgyhogy fogalmam sincs mi várható... A tv2-n Ház doki szerelmes.

Van még egy Kísérlet című film mára, ami ugyan erős B-kategóriás szarnak néz ki, de a főszereplő Ray Liotta (képen), valamint Michelle Rodriguez és Willem Dafoe személye adhat okot némi reményre. Halálra ítélt gyilkosból szuperfegyver(vagy valami ilyesmi)-sztori, láttunk már ilyet, szóval, nem tudom. (RTL, 22.15)

A 2011. április 7 – 17. között megrendezésre kerülő 18. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál kínálatában ismét több magyar érdekeltségű film szerepel. A programban helyet kapott három magyar koprodukcióban készült játékfilm, egy magyar származású forgatókönyvíró által jegyzett életrajzi dráma és egy itthoni utómunkával véglegesre csiszolt ír alkotás is.  
Bemutatjuk az Ölésre ítélve (Essential Killing) című lengyel-norvég-ír-magyar koprodukciót, Jerzy Skolimowski politikai thrillerbe oltott egzisztencialista drámáját, amelyben a tálib ellenállót alakító Vincent Gallo űzött vadként menekül a rá vadászó amerikai katonák elől.

A Morgen című román-magyar-francia filmben egy román kisember és egy török emigráns bürokráciával és korrupcióval vívott kalandos küzdelmének lehetünk tanúi, a cél pedig nem kevesebb, mint átjutni a román-magyar határon. A főszerepben a Kolozsvári Állami Magyar Színház színész-rendezőjét, Hatházi Andrást láthatjuk, de feltűnik a filmben Hajdu Szabolcs is. 

A dán-magyar koprodukcióban készült Juan Mozart klasszikus operájának, a Don Giovanninak 21. századi környezetbe helyezett filmváltozata. A hírhedt nőcsábász történetének e lendületes, modern feldolgozását teljes egészében Budapesten forgatták, és a produkcióban a kaszkadőröktől kezdve az operatőrig számos magyar alkotó vett részt. 

Magyar vonatkozása van a brit Sex & Drugs & Rock & Roll című filmnek is, amely a legendás popikon, Ian Dury életét dolgozza fel, és amelynek forgatókönyvét a magyar származású Paul Viragh jegyzi. Magyarországon készültek az utómunkálatai az ír szekció filmjei között már bemutatott Száz reggel (One Hundred Mornings) című filmnek is. A teljes hírt az alábbi linkre kattintva olvashatjátok:www.titanicfilmfest.hu/2011/

És még egy hír: amint azt a facebookon már közzé tettük, Esther Rots, a tavalyi Hullámtörők-díjas holland film, A bőrön is áthatol rendezője elfogadta felkérésünket, így ő már biztosan tagja lesz a 18. Titanic Filmfesztivál nemzetközi zsűrijének.

Hát nem vagyok egy óriási futballszurkoló, de azért ettől a mai Barcelonától könnyen lepadlózok. Olyan ez a csapat, Xavival, a kis hiénafejű Messivel, Iniestával meg a többivel, mint annak idején, amikor először engedték ki az amerikai profi kosarasokat olimpiára, és erre azok kiállították az igazi Dream Teamet, Jordannel, Barkleyval, a már beteg Magic Johnsonnal... Magától értetődő természetességgel verték végig a teljes világot, ahogyan ez a Barcelona is teszi (nagyjából). Ma este a tv2-n Barcelona-Arsenal (20.25), 98787 néző előtt, otthon a Nou Campban.

Ezalatt a megveszekedett antifocisták a Duna tévén Kiss Manyi (kép) emlékének áldozhatnak Zolnay Pál ...hogy szaladnak a fák! című, fantasztikus szereposztással -ha tetszik, egy másik Álomcsapattal- készült, megrendítő erejű filmjében, 20.40-től.

Ennyi.

Krzysztof Kieslowski közel egy évtizedes dokumentumfilmes múlt után forgatta le első játékfilmjét, a Forradást, így tán nem meglepetés, hogy itt még igen messze vannak jóval későbbi, színes és egyéb fesztivál-kedvenc művészfilmjeinek erős stilizációi, valamint mélyen lírai megközelítései. Bednarz igazgató története felületes olvasatra egyszerű termelési történet, a szó műfaji értelmében. Az elvált igazgató egy olyan óriásberuházás élére érkezik, melyről őszintén hiszi, hogy az elszigetelt kistérség felemelkedését szolgálja, infrastruktúrát, felemelkedést hoz. Az építés okozta irdatlan méretű erdőirtást kezdetben szükséges rossznak fogja fel, a helybéliek tiltakozását pedig annak a jellemző emberi tulajdonságnak, hogy mindenki tart a változásoktól. Bednarz alapvetően tisztességes ember, hobbija a fotózás, ami jól mutatja, hogy van szeme a szépre, de észreveszi a visszás dolgokat is. Már hivatalában van, de egyre nehezebben veszi a párt- és hatalomhű városvezetés megalkuvó intézkedéseit, különmegegyezéseit. Ahogy épül a megagyár, úgy mélyülnek a konfliktusok a helybéliek és a betelepült munkások között, de a vezetésben is. A rendszer sajátsága, hogy a konfliktusokat kifelé eltussolni, befelé pedig ha kell, fentről jött utasításokkal kell elsimítani. Közben a messzi Gdanskban utcai zavargássá fajul a kikötőmunkások áremelések miatti sztrájkja. Bednarz mindenben csalódva lemond tisztségéről. Persze, egy rendes, sematikus termelési filmben Bednarz diadalmasan megnyitná a gyárat, és büszke csasztuska kiáltaná világba a lengyel munkások nagyszerűségét, Kieslowski azonban ehelyett inkább kivág egy fát, melyből később majd a szocializmus koporsója fog elkészülni: nem aratja le a babért, nem ünnepel, hanem kétségek között, csalódásokkal küzdve kivonul a történésekből.

Kieslowski Forradás című filmjében pompásan modellezi a hetvenes évek lengyel értelmiségének azt a sorsfordító pillanatát, amikor a hatalomhoz való feltétlen elvhűségtől a kimért lojalizmusig terjedő közhangulat először rendül meg komolyan. Bednarz példájában a hatalomhoz és a szocialista államberendezkedéshez alapvetően lojális értelmiségi megrendülését, hitehagyását és eltanácstalanodását láthatjuk meg. E film azonban természetesen még nem fogalmaz, nem fogalmazhat olyan direktben, mint Kieslowski, valamint Wajda és Zanussi későbbi filmjei, de igen pontosan ábrázolja annak a totalitárius rendszert működtető megalkuvásokon és magán-üzelmeken alapuló szigorúan alá-fölérendelt hierarchiáját, de az abban való mozgásokat is, mely nagyjából hasonlóan működött nálunk is, és működik tán még ma is. Asanisimasa: 8/10

Szerintem semmit. Szabadprogram.

Azt mondjuk tudom, hogy viszonylag szűk réteget képvisel azon nézők csoportja, akiknek a Viasat6 újratolja az amúgy 10 évadot megélt Csillagkapu-sorozatot (képen az SG-1), de ez a szűk réteg nyilván örül. Én is örülök, bár kötve hiszem, hogy épp ma fogom megnézni 23.35-től az első évad első két részét. Pedig jó lenne, mert az első évadokra már abszolút nem emlékszem, olyan régen volt... Na, mindegy, egyes ékzár kódolva. De nézzük a rendes ma esti ajánlatot:

A Hableány egy remek kortárs orosz film, Oscarra is jelölték, de egy csomó más fontos díjat el is nyert elragadó alkotás Aliszáról, a minden kívánságot teljesíteni tudó lányról és Szásáról, az életunt, gazdag reklámmenedzserről. (Duna II, 21.00)

Lesz megint az Erin Brokovich, Julia Roberts szerintem legjobb filmje, ha éppen nem láttuk volna még. Nem romkom, hanem inkább dráma egy egyszerű, de erős nőről, aki szembeszáll a gaz környezetszennyező multikkal. (Viasat3, 22.00)

Töredelmesen bevallom, én a norvég Bent Hamer életművéből eddig csak a hírhedten botrányos életvitelű író, Charles Bukowski önéletrajza alapján készített elég hiteles Tótumfaktumot láttam, holott úgy nézem, nem ez éppen a legjellemzőbb műve. A Dunán 22.35-kor kezdődő O'Horten már közelebb jár a rendező igazi hangjához, groteszk élethelyzetekből fakadó, egyáltalán nem tipikusan 'norvég' felhőtlen optimizmushoz. A címszereplő úr egy kényszernyugdíjazott vasútmérnök, aki ahelyett, hogy magába roskadna, elkezdi felfedezni az élet napfényes területeit. Norvégiában. Több, mint érdekes film ez...

Alapvetően kudarcként könyvelném el ezt a képregény-adaptációt, még akkor is, ha tulajdonképpen a dolgát megtette: végignéztem és közben alig unatkoztam. Ha ennyi elég, akkor lapozzunk. De ennyi azért mégse legyen már elég, hiszen felnőtt emberek vagyunk, és már általában annyi már nem kielégítő, hogy megtöltjük gyomrunkat valamivel, ha éhesek vagyunk, hanem gondot fordítunk arra is, hogy mit eszünk és mennyit.

Ellentétben az igaziakkal, alapvetően bírom az anti-szuperhős mozikat, amikor nem holmi önjelölt mindenható Igazságos Jánosok osztják a népet, gumiharisnyában, úszósapkában és köpennyel a hátukon, hanem valódi, hús-vér emberek veszik kezükbe sorsuk irányítását. Ilyen volt nemrég Woody Harrelsonnal a Defendor, de például a Robert Downey Jr. által megszemélyesített politoxikomán Vasember is efféle fajzat. Ezek közül a Zöld darázs kifejezetten egy klasszikus példány, hiszen már a múlt század harmincas éveiben elindult rádiósorozatként, nem sokkal később megjelent a képregény-változat is, majd televíziós-széria is készült belőle, nem akárkivel, mint Bruce Lee-vel a főszerepben. Manapság majd' minden hónapra jut egy képregény-adaptáció, nagy divatja van mostanában ezeknek a filmnek, így Hollywood mindent bevet az adott projekt érdekében, hogy az valamivel kitűnjön a dömpingből. A Zöld darázs rendezését például az egyik legtehetségesebb és legfantáziadúsabb mainstream rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, aki viszont úgy gondolta, hogy képességeinek fékezhetetlen ragyogását ezúttal elfedve, szimpla bérmunkát végez. Rendezői szempontból a film semmi extra, Gondryhoz képest pedig semmi. Pedig lett volna puskapor a történetben, mely egy médiamágnás fiúnak és ezermester kínai barátjának kalandjait mutatja be, ahogyan megtisztítják a várost a bűnözőktől. Egy szuperhős, aki civilben saját maga mítoszát gyártja médiabirodalmában? Áthallásokkal teli, izgalmas és vicces média- és szuperhőskritikus dolgozat is születhetett volna ebből a témából, de nem így lett.

Ennek egyik oka, hogy ahhoz képest, hogy a Zöld darázs 3D blockbuster, meglehetősen kevés igazán látványos akciójelenet van a filmben, legalábbis a mezőnyhöz képest. A bevezető bulizós, kávézós rész olyan hosszú és főleg, olyan unalmas, hogy vérmesebb nézők ekkor már nyilván felállnak. Később sem szakítja le fejünket a sodró lendület. De ez nem igazán nagy baj, legalábbis ahhoz képest, hogy Seth Rogen, bár szerepe szerint is seggfej, azonban ezt annyira túljátssza, hogy nézni is idegesítő. Hozzá képest ráadásul Jay Chou pedig kifejezetten halvány. Cameron Diazra nem érdemes még egy szót se vesztegetni, azonban ha nem lenne Christoph Waltz, majdnem nézhetetlen lenne a film. Ex-Landa ezredes azonban ezt a filmet is elviszi a hátán, Chudnovsky filmbéli bemutatkozását mintha Tarantino ihlette volna. Úgy veszem, hogy ez a film pénzkereset volt neki, elsősorban, mint ahogy Gondrynak is. Asanisimasa: 4/10

A minap újból Európa felé fordítottuk mosolygós orcánkat, mikor Tank Aranka, a házastársak közti erőszakot tűzzel-vassal irtó harcosból para-nyilas karrierdiplomatává előlépett honleányunk pacekban ment neki Yoda néninek, aki bicikliző majomként, de baloldali liberálisként is elismert filozófusa az Európa Közösségnek, de hazánk normálisabb harmadának is; hogy "shoot at" avagy "no one was shot". Eme bájos verbális pengeváltás újból felszínre hozta, mint ázott szart a jetski, a néhány évvel ezelőtti, budapesti utcai zavargások mai napig is polgárokat megosztó emlékét. Ilyenkor kell elővenni például a 68-as diáklázadások által ihletett egyik legendás filmjét, az Eper és vért.

Amerikában vagyunk. Csak jövőre megyünk majd Woodstockba, de már tavaly, tavalyelőtt elindultak azok a társadalmi és kulturális tendenciák, melyek miatt nem is olyan sokkal később hippikorszaknak, szeretetnyaraknak és efféléknek nevezzük majd a hatvanas évek második felét. A film egy közelebbről meg nem nevezett keleti parti egyetemen (pl. Harvardon vagy inkább a Massachusetts Institute of Technology-n - hiszen elejtett félmondatokból arra következtethetünk, hogy alapvetően természettudományokkal foglalkozó egyetemről van szó) játszódik, ahol a vietnami háború elleni tiltakozás hullámon, Robert Kennedy meggyilkolásán és az ekkor már általánosan eluralkodó pszichedélián  amúgy is begőzölt diákok picit felkapják a vizet az intézet dékánjának azon bejelentésén, miszerint őt "egy diák véleménye nagyjából annyira érdekli, mint az, hogy evett-e epret reggelire, vagy sem". Innen a film címe (illetve a magyarítás első fele). A diákság egy része sztrájkot hirdet és elfoglalja a rektori épületet, míg a másik felük kissé értetlenkedve örül a potya-szünetnek. A film főszereplője, Simon, az egyetemi evezősök egyik büszkesége sem az a meggyőződéses diáklázadó a film elején, mondhatni véletlenül csöppen bele a sztrájkba, azonban ott hamarosan elrabolja a szívét a rettenthetetlen és elvhű forradalmárlány, Linda bájos mosolya. Egy forradalomban azonban igen nehéz személyesen, intim hangulatban romantikázni, így rövid kapcsolatuk meglehetősen fordulatosan alakul, mígnem a filmvégi híres jelenetben az egészet (értsd: tényleg mindent) széttipor a brutális rendőrattak. És itt értünk el Aranka és Yoda néni szócsatájának (egyik) origójához, amikor szembesülünk egy igazi és valóban brutális rendőrattakkal, amely valóban ártatlan és fegyvertelen ifjak ellen irányult. Mert miért tüntettek e film diáklázadói? Például, hogy vegyék figyelembe véleményüket, hogy engedjék be a fekete diákokat is a sportpályára (sic!), és nem utolsósorban, hogy legyen vége a vietnami háborúnak. Erre meg a liberális és szabadság-egyedüli-letéteményese világhatalom rendőrsége úgy elkente a szájukat, hogy arra még a hajdani ÁVO, sőt még a Gestapo hasonló munkakörben alkalmazott specialistái is elégedetten csettintettek volna. Vader Nagyúr karhatalmistái ehhez képest cérnakesztyűs kézzel simogatták a tankot elkötő, kukákat és autókat borogató, majd felgyújtó, tévészékházat feldúló, kirakatokat betörő és kockaköveket hajigáló békés tüntetők buksiját. Csak mondom...

A film maga, Stuart Hagmann alkotása ma már erősen felemás érzést kelt a nézőben. Egyrészről baromi erős a nosztalgia-faktor, már azokban, akik annak idején látták e filmet és akikben él valamiféle idealisztikus kép a hatvanas évek dolgairól. Ezt támogatja ma is az ominózus kísérőzene, Neil Youngtól és a Crosby, Stills & Nashtől John Lennon híres békedaláig, a Give Peace A Chance-ig, valamint a lobogó hajak, trapéznadrágok és a nyílt, őszinte tekintetek és a béke jele. Másrészről az ebben a filmben is látható durva, éles és dinamikus montázstechnika használata, bár markáns vizuális élmény ma is, de ennek ellenére ma már nagyon modorosnak hat (hasson ez a megállapítás bármennyire is modorosnak...;). Gyakorlatilag nincs a filmben színészi játék, ami egy felől autentikus látszatot kelt, mintha dokumentum lenne az egész, másfelől meg barbarizmus, ha megrendezett. Mondja az egyik lázadó diák a filmben: - A párizsi kommün is ilyen unalmas volt? - Éppen ekkor azon gondolkodtam, hogy ez a film régen is ilyen unalmas volt? Felröhögtem, mi tagadás. A falakon Mao és Che, a diákok szemében hit, remény és szeretet, aztán már csak páni rettenet és eszembe jut a pesti párhuzam, az árpádsávos lobogók, fekete csuklyás, maszkos arcok, a dühtől eltorzult, üvöltő arcok, az agresszív gyűlölet vibrálása a levegőben, a pusztítás... Az Eper és vér ma is hat még, bár korántsem olyan direkten, mint régen. Bár épeszű ember sem menne ki ma már az utcára Mao Ce-tung arcképét magasra emelve. A könnygáz azonban ma is marja a szemünk, a gumibot ütések, a pattogó gumilövedékek is ugyanúgy fájnak, de ugyanígy fogja marni a gáz a szemünk és fog fájni az ütés az elkövetkezendőkben is. Asanisimasa: 7/10

Van mit. Például a Casablancát (képen az egyik főszereplő), a Dunán, 19.30-tól. Elspoilerezem a végét: This is a beginning of a beautiful friendship, Louis.

Ugyan nem földrajzóra a ma esti tévézés, de a Provance-i fűszeres egy nagyon kedves francia film, 20.50-től, a Duna II-n.

A remény rabjairól sok mindent elmond, hogy a mai napig ő vezeti az imdb népszerűségi listáját, ami konkrétan azt jelenti, hogy ez a film a minden idők legjobbja a világ legnagyobb filmes adatbázisának olvasói szerint. Nagy film, jó film természetesen, de nem a legnagyobb és nem a legjobb. (m1, 21.00)

Az ügynökség Robert De Niro második rendezése, a CIA történetét feldolgozó, nagyszabású mozi, ami azonban nem sikerült a legjobban. De nem is annyira rosszul, mint azt a legtöbb kritikus beállítja - egy nagy baja van, hogy igencsak hosszadalmas. De szombat este mindenre van időnk, úgyhogy: m2, 21.05.

A München nemcsak azért érdekes, mert benne Spielberg mester nem mesél, hanem valós történelmi eseményt, a müncheni olimpián az izraeli sportküldöttség ellen elkövetett véres merénylet körülményeit elevenít fel. A film nagy részben Magyarországon forgott, így sok magyar színész és ismert magyarországi helyszín is feltűnik benne, néha alig, máskor épp eléggé felismerhetően. Már csak ezért is érdemes megnézni a tv2-n, 21.45-től.

A nagy filmek zuhatagában szerényen bújik meg a Duna tévé két esti filmje, szerintem mindkettő megér egy-egy misét. (Legfeljebb elkapcsolunk. Van hova.) A Cigánykerék egy ausztrál dráma meg nem értett tinédzserek akár tragédiába is forduló problémáiról, 22.00-tól, majd utána, 23.45-től egy argentin dráma, amely a katonai diktatúra viszontagságai alatt felnőtt Nővérekről szól. Egyiket sem láttam, de mindkettő kifejezetten igényes, komoly és értelmes filmnek tűnik.

És nincs még vége az ajánlónak... Az Akire büszkék vagyunk! egy igen komolyan veendő amerikai filmvígjáték, átlagemberek személyes apokalipsziseiről, igen mély tanulságokkal. (m1, 23.35)

Igen érdekesnek ígérkezik továbbá a már késő éjszakában kezdő (0.55, tv2) Lélegzet című krimi, melyben négy, tökéletesen különböző karakter váratlan fordulatokban gazdag történetét ismerhetjük meg, egy nagyváros kulisszái előtt - Jieho Lee filmjében a boldogság keresése az utolsó lélegzetig tart.

Azt gondolom, hogy az eutanázia témakörében mindenkinek megvan a maga véleménye, így nekem is és ennek a filmnek is, e két utóbbi pedig nagyjából egyezik. Nem akarok a továbbiakban a szükségesnél több erkölcsi, etikai és jogi fejtegetésekkel foglalkozni, mert ez egy filmblog. Maradjunk hát a filmnél, amit jelen esetben Dr. Halál címmel mutatott be az HBO, és Dr Jack Kevorkian küzdelméről szól az ún. "kegyes halál" legalizálása érdekében. Maga a hírhedt doki több mint félszáz utolsó stádiumú gyógyíthatatlan beteg eltávozásában segédkezett, minden egyes alkalommal a beteg és hozzátartozói kifejezett és videón is rögzített személyes szabad akaratából, továbbá több, különböző specialitástól származó szakvélemény figyelembevételével, kizárólag a kilátástalan és elviselhetetlen szenvedéstől való, emberhez méltó megszabadulás érdekében. Azzal, hogy Barry Levinson rendező Kevorkian dokit tette meg filmjének hősévé, és minden jelenetet annak rendelt alá, minden dramaturgiai és filmnyelvi eszközt úgy alkalmazott, hogy azzal a doki mellett beszéljen, a film az orvosilag felügyelt eutanázia propagandafilmje lett. Nekem ezzel az égadta világon semmi bajom nincs, Kevorkian módszeres ceremóniájával a legmesszebbmenőkig egyetértek, s mivel ez a film a doktor életéből kiragadott fontos szakasznak a rajza, elfogulatlanságot felesleges rajta számon kérni. A Dr. Halál nem dokumentumfilm, bár tárgy- és tényszerűbb sokuknál, nem publicisztika és nem más zsurnalisztikai műfaj, így objektívnek sem muszáj lennie. Levinson és az HBO felvállalta magára Dr. Kevorkian megosztó, különc személyiségét, és az általa képviselt iszonyú horderejű ügyet - ezért tisztelet illeti.

A 134 perces filmben egy perc üresjárat nincs, hangulatában, a jól megválasztott kísérőzenékkel, valamint Kevorkian civil életéből vett vicces, vagy akár bájos jelenetekkel ügyesen idegenít el a téma komorságától, ám éppen így válik az még érzékletesebbé, hatásosabbá. Az utolsó, végzetes tárgyalótermi dráma pedig a műfaj legjobbjai közé tartozik. Al Pacino élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja Dr. Kevorkian szerepében, pedig azért odatette magát már úgy néhányszor, hogy az szinte beleégett a vászonba, illetve képernyőbe. Nemcsak a tárgyalótermi nagyjelenetben játszik óriásit, beszélni nagyon tud, ismerjük, hogy közben a néző is egyre mélyebbre süllyed a székben, ha Al Pacino beolvas az adott filmben valakinek. Ez alkalommal viszont olyan mélységben lényegült át Jack Kevorkianná, hogy többször elfelejtettem, hogy Al Pacinót látom, pedig láttam már ezerszer, majd' az összes filmjében. Aztán kiváló az asszisztencia is ehhez az elképesztő alakításhoz: John Goodman, a maga grizzly-alkatával és ehhez méltó, masszív játékával mindenkinek biztos háttér, Susan Sarandon pedig Hollywood egyik legjobb színésznője, amiben megjelenik, ott nagy hiba nincs. Nagyon jó Brenda Vaccaro is, aki Kevorkian nővérét játssza - éttermi veszekedésük elementáris. Geoffrey Fiegernél pedig kevés szemétládább, karrieristább ügyvédet hordott a hátán a föld, legalábbis Danny Huston ezt el tudja hitetni velünk. Fontos és tisztességes film ez. Asanisimasa: 9/10

Természetesen a felülmúlhatatlan A piszkos tizenkettőt, bármennyiszer (film+, 21.10), vagy a tényleg közel tökéletes Tökéletes gyilkosságot, szintén nem először (Viasat3, 21.15).

Az Alex Csodaországban már viszont egy tényleg érdekes darab, mondhatni unikum. Egy Európában sikeres filmrendező kalandjai Hollywoodban, művészet kontra szórakoztatóipar, européer kifinomultság kontra amerikai faragatlan céltudatosság, effélék. Az 1970-es filmben az akkor még iszonyúan fiatal, Kelly hőse-fazonú Donald Sutherland alakítja a filmrendezőt, Ellen Burstyn a nagyravágyó feleségét, de fontos és jellemző jelenetekben cameózik (a Szelíd motorosokat éppen befejező Kovács László fényképezte) filmben Federico Fellini és Jeanne Moreau is, önmagukat alakítva. (Duna, 21.15)

A Viasat6 péntek esti (22.00) retro-horror sorozatában egy 1971-es spanyol-NDK !!!! horror kerül a véres terítékre, A vámpírok éjjele címmel, ez sem lesz akármi, ha kibírunk tíz percet röhögés és/vagy elkapcsolás nélkül.

A Story4 pedig egy drámát szállít ma estére, hiszen a filmbéli középkorú házaspár (Sissy Spacek és Tom Wilkinson) otthonának A hálószobájában kezdetben úgy tűnik, minden rendben van, mígnem egy nap hazaérkezik egyetemista fiuk (Nick Stahl) barátnőjével, a csinos és kacér barátnőjével (Marisa Tomei). Mi ez, ha nem drámai szituáció? Kezdés: 22.30

Indul a Fade In / Raindance Filmírói Mesterkurzus

2011. áprilisában a RAINDANCE BUDAPEST keretében indul újra a Fade In gyakorlati forgatókönyvíró kurzusa. A 6 hetes intenzív tanfolyam elvégzése nem csupán kezdő és gyakorló filmírók, de a filmkészítés bármely területén boldogulni kívánó szakemberek, kritikusok, vagy akár laikus mozibolondok számára is hasznos, hiszen a modern filmes és televíziós történetmesélés eszközrendszere kerül terítékre.

Gyakorlati képzés
Az oktatás elméleti részénél fontosabb a gyakorlati oldala: film- és sorozatepizód-elemzések és műhelymunka, melynek során a hallgatók eljuthatnak egy kisjátékfilm forgatókönyvének kifejlesztéséig.
A kurzus egyik központi témaköre az író szerepe a megváltozott filmszakmában ill. a nemzetközi piac elvárásai a forgatókönyvíró szemszögéből. Kiemelt szerepet kapnak az alacsony költségvetésű (lo- és no-budget) filmek írásának fortélyai.
A tanfolyam anyaga a producerekkel való kapcsolattartás, a nemzetközi szakmai fórumokra eljutás módjai éppúgy, mint a filmötlet-prezentációkra (pitching) való felkészítés.

Az oktatókról:
Az oktatók Hegedüs Bálint és Lovas Balázs forgatókönyvírók, tanácsadók, a Fade In Script Consulting alapítói. A Fade In számos nemzetközi és hazai forgatókönyvírói börze szervezése, filmek és televíziós sorozatok írása, hazai és külföldi forgatókönyv-konzultációk, és sokévnyi oktatás tapasztalatával a háta mögött indítja el az iskola új évfolyamát.

Menetrend, tandíj:
•    A 6 alkalmas kurzus április 14-én indul.
•    Öt héten át csütörtök 16-20h között találkozunk – valamint egy extra szombaton 10-16h között.
•    Az első két órában elméleti előadásokat hallgathatsz meg, majd pedig kiscsoportos műhelymunka keretében fejlesztjük a hallgatók filmterveit.
A tanfolyam ára: 90.000 forint + ÁFA

RÉSZVÉTEL MEGFIGYELŐKÉNT:
Lehetőséget nyújtunk megfigyelőként is részt venni a kurzuson, azaz ha valaki nem táplál írói ambíciókat, ám érdekli a filmezés sarkkövének számító forgatókönyvírás és dramaturgia, saját filmterv nélkül is meghallgathatja a tanfolyam anyagát.
Megfigyelőként a részvételi díj: 60.000 forint + ÁFA

JELENTKEZÉS: küldj e-mailt az info@fadein.eu címre, legkésőbb április 4-ig!
További információkat és a tanfolyam részletes tematikáját itt találhatod: www.fadein.eu

Danny Boyle mindent kihozott a szorult helyzetbe került extrém sziklamászó-biciklista valóban megtörtént sztorijából, ezért mindenképpen dicséret illeti; maga a film viszont, ha nem is 127, de bő másfél órányi, embert próbáló feladat. Ha nem is annyira, mint amit gyakorlatilag egyetlen szereplője, Aron Ralston átélt.

Hogy Boyle jó rendező, azt tudtuk eddig is, ízlésével vannak gondok, hajlamos erős túlzásokba esni, ami eléggé ragacsos giccseket (a Napfényre gondolok) is eredményez olykor, itt azonban elengedhette magát: Ralston tényleg olyan dolgot vitt végbe, amit nem lehet száraz, visszafogott modorban elmesélni. Az emberi lét olyan fokára jutott, amire csak igen kevesen, s hogy mire képes az életösztön, bizonyság rá az, hogy tavaly gyermeke is született. A mély sziklahasadékba csúszott hegymászó túlélésért folytatott, igencsak reménytelen harcának megjelenítése filmes szempontból igen nehéz. Szűk a hely, kevés a fény, s mindössze egyetlen szereplő játszik, gyakorlatilag az egész filmben. (Persze, egy koporsóban való élve eltemetkezéshez képest ez is semmi.) Boyle mégis megoldja a problémát, nem spoilerezek, így csak annyi, hogy különböző filmnyelvi eszközökkel és egy jó színésszel: James Francoval. A végén aztán ömlik a fény, padlógáz-himnusz, fotómontázs. Elszállunk, a filmmel és szereplőjével együtt, mint az a bizonyos győzelmi zászló, de hát túléltük. Ő 127, mi csupán másfél órát, de mindannyiunknak van oka az örömre.

A 127 óra amúgy egy bravúrosan fényképezett, iszonyúan klausztrofób, feszült film, bőven adagolt filmes és narratív hatást fokozó elemekkel. Kalandtúrázóknak, extrém sportolóknak és rajongóiknak kötelező, kultfilm-gyanús alkotás, de "mezei" nézőknek is nézhető és élvezhető lehet, ha kellően erős idegekkel rendelkeznek. Asanisimasa: 7/10