Paul Greengrass, akit nyugodtan nevezhetünk túlképzett akció-thriller specialistának is, e filmjében a korábbi Bourne-filmjeit turbózta fel, mégpedig nem kevesebbel, mint a valósággal. Főszereplőnek megtartotta Matt Damont, aki játszi könnyedséggel oldja meg ezúttal nem éppen mindenható karakterét, ellenlábasául pedig egy másik jó színészt, Greg Kinneart állította. A Zöld zóna azonban nem a színészi teljesítményekről szól, hiszen azért alapvetően ez egy műfaji film, amiben a szereplőknek bőven elég futni, lőni és marcona képet vágni. Damon ezt is teszi, míg Kinnear ármány-öltönyös fontos kormányzati szarzsákként híg, nyúlós és folyékony. Ő fontoskodó képpel rohangál. Győz a... nos, itt nem győz igazán senki, és éppen ez az, ami kiemeli ezt a filmet a mezőnyből, egészen a tavalyi Oscar-győztes, a Hurt Locker mellé (sokak szerint fölé is).
A Damon alakította Miller altiszt kis csapatával Szaddam Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereit keresi a szétbombázott, kaotikus Bagdadban, azonban semmit nem talál. Ez azért ciki, mert éppen ezeknek a fegyvereknek feltételezett léte volt a casus belli, egyebek mellett ez volt az egyik fő indok, hogy az USA hadereje lerohanhassa Irakot 2003-ban. Véletlenül azonban olyan információk birtokába jut, amelyek bizonyítják azt, hogy USA mindenképpen lerohanta volna volna Irakot. Miller saját nyomozásba kezd, azonban támogatásért rossz ajtón kopog.
Amellett, hogy a film, a végkifejlet műfajilag kötelező lezárásának hiányától eltekintve, tulajdonképen hibátlan háborús akció-thriller, igen hitelesen ábrázolja a bagdadi utcák anarchikus állapotát, a megosztott, ám egyöntetűen szenvedő irakiakat is. De ami a lényeg, hogy élesen fogalmaz az amerikai katonák, a CIA és a politikai vezetés szerepéről, igen érdekes feltételezéseket villantva fel a lehetséges belső játszmákról. Talán az iraki amerikai szerepvállalást illető, filmben megfogalmazódó markáns kritika lehet az oka annak, hogy Amerikában nem aratott igazán nagy sikert a Zöld zóna. Nincs a filmnek nyertese, győztese, talán csak az igazságérzetétől hajtott Miller és iraki informátora pozitív hős. Irakban azonban azóta sem oldódott meg semmi, káosz, anarchia és polgárháború dúl az országban, s bár Bush elnök még 2003 májusában kijelentette, hogy győztek, még mindig amerikai katonák vannak Irakban (is), így a film, bár alapvetően csak egy zsáner, mégis igen hitelesnek tekinthető. Asanisimasa: 7/10
Maga a film amúgy a jól ismert "öreg ember, nem vén ember"-dramaturgiára épül. A második világháború indiai "napközis" helyszínén járunk, ahol idős angol katonák próbálják átvészelni a háború viszontagságait, jobbára krikettel lovaspólóval és whiskyzéssel. Az óceánon azonban egy német tengeralattjáró tizedeli a szövetségesek utánpótlást szállító hajóit, így a katona urakra vár a feladat, hogy kiderítsék és likvidálják a tengeralattjárót informácikkal ellátó rádióadót. Az adó azonban egy német hadihajón működik, amely semleges kikötőben, az ekkor még portugál fennhatóság alá tartozó Goa kikötőjében horgonyzik. A veterán angol különítmény titkos, illegális és igen veszélyes küldetésre szánja el magát, amit az öregurak kisebb-nagyobb bonyadalmak és áldozatok árán, de végül is sikerrel abszolválnak.
hónapok szórakoztató és művészi animációs filmjeinek legjavát láthatja a japán animéktől az argentin tárgyanimációig, nyolc napon keresztül. 
méltán elhalmozott film messze kimagaslik nem csak az orosz, hanem a nemzetközi mezpnyből, firss, üde humorával, bájos szereplőivel és hamisítatlanul orosz ízeivel (kép). Engem hangvételében, sőt szotijában egy picit Amélie csodálatos életére emlékeztetett, de csak nagyon messziről. Az okozott élmény azonban igen hasonló.
Az előszó (már megint a súlyos jelentéseket feltételező, de legalábbis sugalló, veretes regény-szerkezet...) lassított felvételben ábrázolt, pornografikusan részletgazdag mosógépen kúrásának és ezzel párhuzamosan vágott gyermek-szerencsétlenségének még éppen esztétikusan hatásvadász jelenetsorában Willem Dafoe barázdált arcát látjuk, aki maga volt a megkísértett Krisztus, egy korábbi botrányfilmben (Botrány! Érdekel! - kiáltott fel von Trier, vélhetően). Rajta Charlotte Gainsbourg élvez - eközben kisfiúk szépen átbucskázik az ablakon, hogy lassított felvételben haljon szörnyet. Von Trier már itt saját maga dugájába dől, hiszen nem meri megmutatni a kisgyermek szörnyű összeroncsolódását, ehelyett a Disney-world szemforgató, giccses közhelyét, a hóba csapódó plüssjátékot látjuk. Persze, nem akarjuk látni egy kisgyermek betonba csapódását, de ha von Trier ezt nem mutatja meg, ellenben azt a sok minden más, nem kisebb szörnyűséget igen, akkor minimum következetlennek kell őt tartanunk. Akkor mi végre a sokat emlegetett későbbi csiklócsonkolás, a véres spermát lövellő merev fallosz, a kíméletlen precizitással lábszáron áthajtott csavar és más hasonlóan brutális képek? Puha vagy, Lars. És ráadásul öncélúan számító, ami sokkal rosszabb. Vagy beteg, de az a legrosszabb.
Három fejezet következik, a már említett két színész hősies, önfeláldozó és önveszélyes előadásában (nem is látunk rajtuk kívül mást a filmben), a gyász három stádiumának feldolgozása: a Fájdalom, a Kétségbeesés és a Három koldus kódnéven futó Bosszú. A Nő a temetésen idegösszeomlásban csuklik össze, az amúgy is pszichoterapeuta Férfi magára vállalja a terápiás gyógyítását. Elvonulnak az Erdőbe, ami egyaránt értelmezhető a jungi analízis fogalomrendszerében és bibliailag: nevén is nevezik, ez az erdő az Éden. A Férfi öntelt magabiztossággal lát neki a Nő gyógyításához, úgy hiszi, ő az erősebb, bár nem sok javulást tapasztal. Állítólag von Trier ezt megelőzően súlyos depresszión esett át, így e film önterápia is (végül is, inkább az). A Férfi azonban nem érti meg a Nő szexualitását, mitől nő a nő, így nem is tud neki segíteni. A Nő egyre jobban felülkerekedik a Férfin, és amikor az már nem képes kiszolgálni annak egyre vadabb, extrémebb és brutálisabb szexuális igényeit, akkor jön el a bosszú ideje. (Itt jönnek az idézett explicit jelenetek, hogy botránkozhasson és szörnyülködhessen a fesztiválok művelt és igényes közönsége...) B-kategóriás csavarral (bibliai fordulattal?) azonban minden helyére zökken, a Gonosz elpusztíttatik, még az Édenkert lakói, a kis Vuk, Bambi, az őzike és Bubó bagoly is mindenttudón mosolyognak, a Férfi győztesen áll fenn a dombtetőn, fáradt, elgyötört, de jövöbe tekintő tekintettel tekint le a felszabadított, arctalan nők ezreire, amint vonulnak bele a napnyugtába... Bibliai és poszt-freudi jungiánus gondolatok szürreális kavarodása ez a film a férfi és nő örök problematikájáról, amit vulgárisan úgy emlegetünk: egy férfi és egy nő sohasem értheti meg egymást, hiszen mindegyik mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit (az egyéb opciókat most hagyjuk). Különböző felfogásban, műfajban, mélységben és minőségben rengeteg mű áldozott már e témának, ide talán legjobban a szomszéd Ingmar Bergman életművének nagyrésze passzolna, nem pedig az inkább filozofikus és transzcendenciákkal foglalkozó Tarkovszkij, aki emlékének von Trier provokatívan ajánlja e filmet... a Perszóna, a Kígyótojás, a Suttogások és sikolyok és egyéb más filmjeiben Bergman már olyan mélységében és olyan brutális őszinteséggel járta meg ugyanezeket az utakat, amit most von Trier jár. Ezt legfeljebb csak utánozni lehet. Von Trier nyilvánvalóan nem akarta Bergmant másolni, ezért is talán az elterelő Tarkovszkijra mutogatás a film végén és ezért 
a szerintem indokolatlan pornográfia, ezért a végiggondolatlan gondolati katyvasz. A világ legjobb rendezőjétől (ahogy maga magát nevezi) "kedves kis közönsége" mindig vár valamit, hát ő szállítja is nekik.
Apa
középpontjában, ez áll minden történése mögött. Különböző jellegzetes jegyei férfiakon, nőkön egyaránt megjelennek, e filmben elsősorban a férfin, az apán. Szakmájában sikeres, jól keres, igazán nincs már hová fejlődnie, előrelépnie. Anyagilag sincsenek gondjai. Lánya is nagyobbacska már. Még mindig csinos feleségével, az anyával azonban már régen csak rutinszerűen élnek együtt, a szerelem, a szexuális érdeklődés már régen elmúlt. Szinte törvényszerűen lép ki az elfásult kapcsolatból, akár a teljes bizonytalanságba, a jó tizenöt évvel fiatalabb, karrierje elején álló fiatal nőhöz, akibe úgy érzi, valóban szerelmes. És ugyanez érvényes viszont is, a harmadik irányából. Tipikus azonban az is, amilyen nehezen közli feleségével, hogy van egy másik. Nem gyűlöli, hanem még mindig szereti őt, a gyermeke anyját, ragaszkodik is bizonyos mértékben az általa nyújtott biztonsághoz, ám a szerelem már elmúlt. Az anya a hírre törvényszerűen összeomlik. A karácsonyt azonban még együtt töltik, a látszat kedvéért, az azonban kérdés, mi lesz majd az ünnepek után…
mégha nem is tesz eleget a Dogma minden kitételének és az emblematikus besorolás sincs kinn a film elején. Pedig kinn lehetne… (feltéve, ha ez fontos Munteannak.)
gondolkodott/gondolkodtak benne impresszáriói. A 
A sorozat szakít azzal az alapdramaturgiával, hogy van egy egész évadon átívelő főeset, és epizódonként Dexter (még mindig Michael C. Hall), jó sztahanovistaként, megold mindig még egyet-egyet, fináléban pedig jön a fóliázás, szike, mintalemez. A főeset megvan, ráadásul kiváló gonosszal, a John Lithgow egészen vérfagyasztó látszólag békés családapaként, templomi kórusvezetőként, satöbbiként. Közben pedig igen sajátosan, példátlan brutalitással dolgozza fel sanyarú gyermekkorát, minek eredménye rengeteg hulla. Dexter azonban veszi a lapot, és a végére teljesíti is hivatását, hiszen végül is erről szól a sorozat. Akad néhány mellékeset is, de feltűnően sok epizód záródik a megszokott kivégzéses finálé nélkül, ehelyett Dex családi élete bonyolódik, párhuzamosan Laguerta hadnagy és Batista örmi is teljesen egymásba gabalyodnak, de Debra érzelmi élete is komoly hajtűkanyarokat vesz ebben az évadban.
A főcím a régi, még mindig a legesztétikusabb, legétványgerjesztőbb a mezőnyben, tökéletesen megelőlegezi a sorozat fanyar, bizarr, fekete humorát - ami ezúttal szinte kizárólag Dexter belső monológjaira szorítkozik. Debra szájából persze hull a kapa kifele, Masuka sem fogja vissza magát perverz beszólásaiban, ezek azonban már rutinszerűen durrannak el, itt, a negyedik évadban már észre sem vesszük. A sorozat krimi- illetve thrillerjellege azonban erősen tompul a feldúsult melodramatikus történetelemek miatt, ami a sztorit és Dexter személyiségét is közelebb hozza az átlag családhoz, miközben mondjuk, a számítógép-programozó apuka és óvónő anyuka összebújva elheherészik egy epizódon, miközben a gyerekek már ágyban vannak, belül jól elmorfondíroznak azon, ha ők is ilyen tökös legények lennének, mint Dex, akkor az a bunkó főnök se ugrálna annyit, satöbbi. Egyáltalán, a melodráma jól kontrasztos a pszichopata Dexterhez. Viszont így picit unalmasabb is lett a sorozat. De a Lithgow által alakított Hármas becenevű szörnyeteggel való nagyívű összeütközésnek is szép tér nyílt így, hogy nem lett ez az évad szétaprózva, mindenféle apró-cseprő gonosztevők helyére rakásával. Talán soha nem is lett ilyen szépen bemutatva egyetlen ellenfele sem Dexternek, mind pszichológiájában, mind családi körülményeiben, mind történetében. 
Szóval, Caprio kurva jó. Ahogyan végigviszi a figurát a mit sem sejtő tengeribetegségtől az egyre erősődő üldözési mánián keresztül a teljes hasadásig, úgy, hogy közben mi nézők, az égadta világon semmit nem sejtünk, az fenomenális. Ezzel az alakítással teljes jogú utódjává vált Scorsese hajdani médiumjának, Robert De Nirónak.
az alapeset, még a Petrocellivel a főszerepben, gyerekkorom nagy élménye volt. Úgy emlékszem, ez volt az első 18 éven felülieknek szóló film, amire beengedtek a kádári idők zsarnok mozijegyszedő nénijei. Pedig nem volt benne semmi. Másfél óra száguldás a semmibe. Ma már másképpen gondolom, de ezt nem itt fogom kifejteni, talán majd egy külön posztban, ha egyszer kezem közé kerül újra az eredeti 
21.25-kor kezdődik mindkét mai ajánlatom, ráadásul mindkettő háborús tematikájú, mégis két tökéletesen ellentétes alkotás. 
sem képes elérni ma ezt a szintet. Utána akár maradhatunk a film+-on is, mert a következő film, a francia 