asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Végrehajtók (Repo Men, 2010)

2010.09.19. 18:55 efes

Valahogy olyannak tűnik ez a Repo Men című film, mintha egy mikroköltségvetésű spanyol vagy mondjuk, dél-koreai scifi-kultfilm sok pénzből, igazi sztárokal elkészített hollywoodi remake-je lenne... De nem az, Miguel Sapochnik kaszabolós-szeletelős scifi-déja vu revüje kvázi eredeti mű. Annak viszont nem túl jó, sőt.

Szinte érezni a filmen az azon dolgozó szkriptdoktorok, forgatókönyvírók, kreatív producerek és más okosemberek homlokán sűrű sorokban gyöngyöző izzadságcseppeket, annyira erőltetetten bonyolódik az amúgy faékegyszerűségű cselekmény. Össze van itt kérem kutyulva minden Ridley Scott Szárnyas fejvadászától kezdve az összes azóta elkészült A, B és az ábécé összes betűjével minősített, legkülönbözőbb színvonalú cyber-, mátrix- és robot-filmekig, sőt egészen Dexter vérnyomszakértő barátunk mambóritmusú, morbid henteléséig, a klasszikus kreatív főzés receptje szerint: egy picit innen, egy picit onnan. Az innen-onnan összelopkodott motívumok könnyebb összepasszítására egy meglehetősen banális fordulatokkal operáló, szögegyszerű sztori szolgál, melynek értelmezéséhez nem árt a logika szokásosnál szabadabb, megengedőbb használata. Két kemény csávó a film főszereplője, akik egy emberi szervimplantátumok kezelésével foglalkozó gigacég megbízásából tevékenykednek: amelyik kuncsaft nem tudja fizetni a beléépített implantátum horrorisztikus árának törlesztését, abból brutális egyszerűséggel kiszedik azt. Na persze, hogy az egyikük különös okokból átkerül az adós oldalra. Lesz még szerelmes szál is, mutatóba, romantika nélkül. És sok akció, spriccelő vér, késes, fűrészes, kalapácsos verekedés. Aztán nagyjából ennyi is, mintha ugyan felvetődne pici szándék arra nézve, hogy talán elfilózgatunk azon, hogy mettől meddig ember az ember, és hogy mitől az, de ezt szépen elmossák az első szemünk közé spriccelő vércseppek. Néhol indokolatlanul/érthetetlenül cinikus humorú, agyatlan hentelés, mint egy közepes B-moziban.

Forest Whitaker vagy Jude Law, ahogy mondani szokás, még a telefonkönyvet is eljátszák, ha kell, így megküzdenek ezzel a két idióta szervbehajtó karakterrel is, bár Law a végén már-már szegény Stallonénak hasonló(an gagyi) drámai szituációban mimikáját is megidézi erőlködésében. Rajtuk nem múlik ez a film, teszik a dolgukat. Látványban is rendben van, kicsit darkos, sötét, utópikus feelinget közvetít a mozi, a buta sztorit kell csak megemésztenünk. Néhány extra-tejszínhabos vasárnap délutáni sütivel elmegy a film, de taposni nem muszáj megtekintéséért. Asanisimasa szerint: 5/10

Mese a szerelemről (Mademoiselle Chambon, 2009)

2010.09.19. 18:15 efes

Stéphane Brizé egyszerű, kézenfekvő és szinte banális eszközökkel operáló új filmjében egy régi-régi nagy romantikus toposz variációját boncolgatja: egymásé lehet-e a nagy, durva, erős munkásember és a szelíd, törékeny művészlány az ártatlan és tiszta szerelemben?
 
Nagysikerű regény adaptációja
A Mese a szerelemről-t Eric Holder francia nyelvterületen és elsősorban a női olvasók körében komoly sikereket arató, Mademoiselle Chambon című regényéből írta és rendezte Stéphane Brizé. Az eredeti műben Antonio, a portugál származású kőműves békés és munkás életet él feleségével, Anne-Marie-val és kisfiukkal, Kevinnel az idilli francia kisvárosban, Montmirailban. A férfi keményen dolgozik. Egy nap Antoniót behívatják az iskolába, hogy gond van a gyerekkel, aki amúgy rendes, szorgalmas gyerek, csak a tananyag túl nehéz neki. Antonio meglepve tapasztalja, hogy a fiú tanárnője egy fiatal, törékeny, kedves nő, aki ráadásul segítőkésznek is mutatkozik Kevin problémáinak kezelésében. Az egyszerű munkásember és a magányos tanárnő között már az első pillanatban erős vonzalom támad, amit a köztük lévő kulturális és társadalmi különbözőség még dinamikusabbá tesz. Amikor a tanárnő megkéri a férfit, hogy javítsa meg lakásában az ablakot, e vonzalom még erősebbé válik ? Antonio, látva a lakásban, hogy a tanárnő kedvtelésből hegedül, megkéri a nőt, hogy játsszon neki valamit. A nő egy Bartók-szonátával ejti rabul végleg a nagy, erős, kérges kezű kőművest. Lehet-e jövőjük, beteljesülhet-e a szerelem két ennyire különböző társadalmi rétegbe tartozó, ennyire eltérő érdeklődésű, műveltségű ember között? Mi lesz Antonio családjával? Mi lesz a tanárnővel? E kérdéseket boncolgatja a könyv, melynek filmes adaptációja szinte egy az egyben vette át a regény cselekményének főbb vonulatait, a szikár, tőmondatos, egyszerű elbeszélőmódot éppúgy, mint kérdésfelvetéseit és a lehetséges megoldásait is. A helyszín maradt tehát, a cselekmény is, csak a portugál Antonióból lett echte francia Jean, Kevinből Jérémy, valamint a francia filmben, francia fülnek talán túl vad, túl egzotikus Bartók-darab cserélődött le Edward Elgar lényegesen lágyabb, melankolikusabb, de ami a fő, romantikusabb hangzású hegedűszonátájára.

Tiszta vonalak
A filmet rendező Brizé elegáns, letisztult vonalakkal, nagy türelemmel és bölcs visszafogottsággal rajzolja meg e meglehetősen hétköznapi, már szinte banális történetet, mely azonban mégis az egyik legtipikusabb romantikus szerelmi mese. A két szerelmes különbözőségét sok finom eszközzel mutatja meg: Jean például mereven ragaszkodik a megszólítás hivatalos formulájához, ezért is a film címe eredetiben "Chambon kisasszony", jelezve a szinte áthidalhatatlan társadalmi, kulturális szakadékot. Jean lakása egyszerű, funkcionális, olcsó, de jó minőségű tárgyakkal van berendezve, míg a tanárnőé piciny kis apartman, telezsúfolva apró tárgyakkal, bigyókkal, rengeteg kacattal. Többször látjuk mindkettőjüket munkában, Jean keményen melózik, falat bont, zsaluzik vagy téglákat pakol, míg Chambon kisasszony szelíden, türelemmel tanít, vagy éppen csak törékeny kezeit ölébe ejtve ábrándozik. Amikor együtt vannak, az akadozó párbeszédeket hosszú, de a vonzalom feszültségétől vibráló csend veszi körül. Brizé nem takarékoskodik az idővel sem, meri akár percekig is mutatni az egymáshoz szóló szavakat akár percekig tartó csöndben kereső párt, éppen e látszólag üres percek adják meg a film erejét és hitelét. Minden elkapott tekintetnek, minden tétova kézmozdulatnak, nagy jelentősége van a két kéz, a durva munkás és finom, hegedű húrjain játszó női kéz közötti kontrasztnak, minden percnyi csendnek, minden zajnak és zörejnek jelentése van, nem véletlenül, zene is szinte csak annyi van a filmben, amit a lány játszik a hegedűn. Jean pedig közben óriási csapásokkal falat bont. A rendezés eleganciáját és ízlését mutatja az is, hogy a film a felmerülő morális kérdéseiben is tud mértéket tartani és a könnyebb siker érdekében nem merül bele a geil szentimentalizmus rózsaszín mocsarába és képes e mélyen romantikus történetet szinte balladai tisztaságban, tömörségben elmesélni.

Hiteles figurák
Persze, nem működne ez a rendezői szándék, ha nincsenek ezeket megvalósítani képes színészek. A pengeszájú és leginkább Homér Simpsonra, a rajzfilmhősre emlékeztető karakterű Vincent Lindon ismét tanúbizonyságát adja, hogy nagy színész. Nem csak abban mérjük a nagy színészeket, hogy "fú, apám, mekkora Hamlet!", hanem abban is, ha csupán egy egyszerű kőművest kell játszania, akkor nem esik ki a kezéből a fándli. Lindon úgy falaz, úgy keni a purhabot, mintha egész életében azt csinálná, emellett viszont képes felépíteni Jean egyszerű, de számára igen komplex problémával megküzdő személyiségét is. A törékeny Sandrine Kiberlaint (Veronique Chambon) szinte féltjük mellette, pedig óriási őzikeszemeiben forró vágy lakozik. Néhány finom, de pontos gesztussal épít fontos és intuitív karaktert Aure Atika (Anne-Marie), mint Jean nehéz időket megélő felesége. Egyszóval, kiváló színészi alakítások egy tiszta, egyszerű, szép és igaz szerelmes filmben.
Asanisimasa: 7/10

Mi lesz ma? - Vasárnap

2010.09.19. 09:48 efes

Mivel Őszentsége, a 14. Dalai Láma (a képen) ma éppen Budapesten mondja meg a tutit a mi-merre-hány méter topikban, a Duna tv ehhez a valóban tudattágító eseményhez kapcsolódva Szemző Tibor csodás Csoma filmjét tűzi műsorra. Ez a mai, kiemelt ajánlatom. Kezdés: 21.35, bővebben írok a filmről itt.

Van még a szokásos vasárnapi saláta, Öböl Misi ezúttal meteorral döntené romba a Földet, ha nem lenne kéznél egy szakadt trikós, hős vájár, Indy pedig Indiába tart ostorostul, a Végzet templomába. Ezeket számtalanszor láttuk már; Heti hetest, Frizbit pedig nem nézünk.

Érdekes filmnek ígérkezik A fiú és a kutyája (Duna II, 21.00), mely egy 1975-ben készült scifi vígjáték, Don "Miami nyálas köcsög" Johnsonnal a főszerepben. Ez egy annyira szürreális leosztás, hogy mindenképen megér egy bepillantást. Poszt-apokaliptikus vígjáték...

Bertolucci Huszadik század című négyrészes filmeposzáról sokmindent elmondtak már, hogy gigantikus, hogy lenyűgöző, hogy brutális, hogy manipulatív, hogy provokatív, hogy színes, szélesvásznú tabló, hogy ilyen, meg hogy olyan. Szerintem kötelező és igen jó film, izmos szereposztással. Az első két részt ma vetíti a királyi kettő, 22.00-tól. A másik kettő jövő vasárnap kerül majd adásba.

Szemző Tibor - Az élet vendége-Csoma-legendárium

2010.09.19. 09:17 efes

Kőrösi Csoma Sándor igen különös életű figurája volt a magyar tudománynak, és talán kevesen tudják, hogy tevékenysége révén világhírre is szert tett, bár ez sohasem volt célja. A 19. század elején bimbózó nemzeti érzéstől hajtva indul útra Ázsiába, megkeresni a magyarok eredetét. Már tanulmányait is e cél érdekében végezte, Nagyenyeden és Göttingenben tanult klasszika-filológiát, s közben elsajátított tizenhárom élő és holt nyelvet, köztük az arab, török és a perzsa nyelvet. Ezt a tudást később, már Ázsiában húsz beszélt nyelvre gyarapította. Csoma gyalogszerrel és hajóval, több év alatt jutott el Indiába, majd később fel, a Himalája rejtett és szent buddhista kolostoraiba, ahol további éveket töltött az ott talált szent szövegek olvasásával és meditációval. A buddhista szent könyvek feldolgozásával megalkotta a tibeti grammatikát, írt egy tibeti-angol szótárt, és a világ az ő munkájának és tevékenységének köszönhetően ismerte meg Tibetet és a buddhizmust. Később visszatérve Indiába, a kalkuttai Brit Ázsiai Társaság könyvtárában dolgozott, amely épület falain kívül szinte sosem látták. De ez nem jelentette azt, hogy elzárkózott az emberektől, fogadott látogatókat, akik egy csendes, de szellemes és barátságos tudósról számoltak be. Élete végén új utazásra szánta el magát Lhászába, a tibeti szent városba, azonban nem bírva tovább a fáradságos út megpróbáltatásait, az indiai-tibeti határ környékén 58 évesen elhunyt. Tevékenysége azonban mérföldkő a világ kultúrtörténetében.

Szemző Tibor is igen különös alakja a mai magyar művészeti életnek, egy igazi "gesammtkünstler", alapvetően és eredendően zenész, zeneszerző. Egyik első hazai meghonosítója és művelője a huszadik század második fele egyik meghatározó zenei irányzatának, a repetitív zenének. Emellett ír, fényképez, és mint e cikk tárgya is mutatja, filmet rendez. Tipikus kísérletező alkat. Talán nem véletlenül fordult az ázsiai eredetű spirituális tudományok, vallások felé, hiszen a repetitív (azaz monoton ismétlődő mondat, ill. zenei szekvenciákat alkalmazó) zene egyik őse valószínűleg a buddhista szerzetesek monoton mormolással végzett mantráiban keresendők, és ez lehet a pont, amelyben Kőrösi Csoma és Szemző találkoztak.

Az élet vendége - Csoma legendárium című filmjében Szemzőnek nem szándéka a híres tudós egy újabb életrajzát, tudományos tevékenységének újabb elemzését adni, ezek különböző könyvekben, tudományos munkákban bárki számára olvashatók. A rendező-zeneszerző elsősorban Csoma alakját szerette volna megidézni, milyen ember lehetett a híres tudós. E munkában avatott társakra lelt a neves Ázsia-kutató Sári Lászlóban, aki a film szövegkönyvét írta hiteles szövegek felhasználásával, Goethétől Milarepáig, és a Bibliától a Tibeti halottas könyvig, illetve Szaladják 'Taikyo' István operatőrben, aki szinte kizárólag a különböző keleti spirituális tudományok és vallások témakörében, hatása alatt és céljában készíti filmjeit, legutóbb a 37. Magyar Filmszemlén a csodálatos Madárszabadító, felhő, szél címűt.

A film két szálon fut. Az egyik festményanimációk alkalmazásával, diafilmszerűen mesél el legendákat a tudós életéből, míg a másik szuper 8-as keskenyfilmre, eredeti helyszíneken forgatott életképekkel, tájképekkel jelenítik meg azt a közeget, amely Csomát is rabul ejtette. A kissé szemcsés, alulexponált képek olykor valami furcsa, szürreális izzást hordoznak, máskor pedig éppen a valóság tipizált képei, kiválóan illusztrálják vagy éppen ellenpontozzák a gazdag szövegnarrációt. Szemző régóta kísérletezik zenéjében, filmjeiben a különböző nyelvű irodalmi textúrák konkrét zenei szövetként való megjelenítésében, illetve a több rétegű narráció lehetséges eszközeként, amelyre a Csoma legendárium egy újabb szép eredmény. A Sári László által szerkesztett és írt szövegek kitűnően és főleg, hitelesen reprezentálják Kőrösi Csoma poliglott szellemiségét, az erdélyi népi költészet mesélőnyelvét idéző történetek a festményanimációban (Roskó Gábor munkái) ízesen szólalnak meg Törőcsik Mari hangján.

Nem szokványos film Az élet vendége, de megtekintése tanulságos kiruccanás lehet a mindennapok taposómalmából bárki számára. Asanisimasa: 9/10

Mi lesz ma? - Szombat

2010.09.18. 08:09 efes

Eső, és rengeteg remek film.

Az Alatriste kapitányt (m1, 21.05) már megkritizáltam egy 9/10-esre korábban, az Ádám almáit (Duna II, 21.00) pedig egyenesen maximális pontszámmal jutalmaztam. Így aki ezeket a filmeket még nem látta, ma sürgősen pótolja. Egyiket nézi, a másikat felveszi.

Ezeken kívül: Terry Gilliam 21.45-kor, az m2-n kezdődő Grimmjét nyugodtan ki lehet hagyni, gyenge, erőltetett baromság.

A Taviani-fivérek Pacsirtavár című eposzát nem láttam, így ezt ma fogom megtenni a Duna tévén, 22.25-től. Igényes, nehézveretű, komoly, megrázó drámát várok: a téma az 1915-ös törökországi örmény tömegmészárlás, az azt túlélő Antonia Arslan szemszögéből.

Alternatíva is van: 22.55-től az RTL egy 1967-es filmmel kedveskedik, főszerepben óriási színészekkel (A képen egyikük, Christopher Plummer). A Tábornokok éjszakája tulajdonképpen egy hagyományos krimi-thriller, második világháborús környezetben. Vagy 22.20-tól a Viasat3-on a John Q-Végszükség, Nick Cassavates filmje, melyben Denzel Washington súlyosan szívbeteg kisfia életéért tesz meg minden elképzelhetőt, sőt még azon túlit is. A film jelmeztervezője a magyar Pásztor Beatrix Aruna.

Mi lesz ma? - Péntek

2010.09.17. 09:10 efes

Ma van az a nap, amikor a műsorszerkesztők szerint a munkásosztály a kocsmába megy, ám ennek ellenére mégis igen jó, de legalábbis érdekes filmek kerülnek adásba a tévében. Persze, 22.00-ig ki kell húzni valahogyan...

Este tízkor kezdődik az m2-n a Svédország szépe című mozi, melyben a címszereplő egészen biztosan szőke, ám a film dráma, melyben egy erdőben egyedül élő, de a városban, gyárban dolgozó lány keresi önmagát, és gondolom, boldogságát. Jó választásnak ígérkezik ez a film ennek az előttünk álló, rettenetesen nedvesnek ígérkező napnak a végére...

A Viasat3 ugyan bepróbálkozik egy meglehetősen érdektelen, sablonos De Niro-filmmel az este korábbi szakaszában, de ez a kísérlet csak arra jó, hogy sokat kelljen várnunk Columbo hadnagy egyik igen csavaros okfejtésére. A meglehetősen jól sikerült Gyilkosság, füst és árnyak 23.30-kor kezdődik. A képen a legendás nyomozó szerepében a zseniális Peter Falk (és nem kevésbé kitűnő magyar hangja, Szabó Gyula) böki hátulról szembe a tényeket.

Kemény alternatívaképpen 0.15-kor a Dunán a vájszeműek megnézhetik a csavaros életpályát futó, japán Takeshi Kitano korai, hírhedten brutális jakuza-trilógiájának középső darabját, a Forráspontot, mely korábban inkább talán az eredeti, 3-4x jugatsu címén vált ismeretessé. Én is ezt tenném, ha ébren bírnék még maradni...

Mi lesz ma? - Csütörtök

2010.09.16. 08:26 efes

Jó reggelt, Magyarország, jó reggelt, magyarok. Rátok is fér egy ilyen jókívánság. Mikor tegnap kb. ezidőtájt majd' hónapnyi távollét után újra (erre a drága, szent, de szétszabdalt és testnedvek áztatta) magyar földre léptem, ez volt az első mondat, ami eszembe jutott, hiszen ennyi sok búvalbaszott, mogorva, goromba és rosszkedvű ember sehol máshol e világon nincs, mint itt... Már a reptéren feltűnt: aki (akár sokórányi repülőút után is) viccelődik, mosolyog, vagy akárcsak derűsen néz az elkövetkezők elé, az biztosan külföldi, akinek pedig orra a földig ér, sértődött és pokróc, az magyar. (Kivétel én. Még.) Pedig hát itt van a királyság végre, most már lehetne örülni is, nemdebár? ;)

Erre meg még itt van ez a november végét idéző idő is ma reggel. Fogalmam sincs mi történt az elmúlt egy hónapban, nem néztem tévét, csak amik földöntengerentúli messzi világok kocsmáiban villództak a háttérben, azokon viszont vagy helyi zenetévék, vagy sport ment; filmeket pedig csak amit buszon, hajón, repülőn vetítettek. Szóval semmit. Így ma még talán Csoóri Sándor világába is feszült izgalommal fogok becsatlakozni ma este kerek nyolckor, a Duna kettőn, akkora a képernyőéhségem. Bár lehet, hogy bevállalok inkább egy részt a BK-ból, miheztartás végett...

A Duna tévéken látszólag nem változott semmi, továbbra is remek filmeket adnak. A provance-i fűszeresről itt szólok (Duna, 20.30), és az Ördöggerincet, Guillermo Del Toro kiváló kis filmjét is ajánlottam már (Duna II, 22.15). Ezek szerintem bőven megteszik mára.

Ha esetleg mégsem, akkor az Apádra ütök (Tv2, 21.20), Niro bácsival és Ben Stillerrel is jöhet... Sokan utálják ezt a filmet, pedig szerintem tök vicces és szórakoztató, néhány dekás löket ez, melyben Robert De Niro bemutatja összes grimaszát (pl. mint a képen), melyek vágásáról azt hiszi, ez a komédiázás. De Stiller mellett az összessel együtt sem tud sok lenni. Én végigröhögtem.

Biztonsági alternatívának pedig van még a film+-on az Alkonyattól pirkadatig, Robert Rodriguez ellenállhatatlanul nevetséges bad tripje, századszorra is nézhető 21.10-kor. Szóval, fel a fejjel.

Az én kis Provance-om (A provance-i fűszeres-Le Fils de l'épicier-The Grocer's Son), 2007

2010.09.16. 07:43 efes

Nem bor és nem mámor, de Provance a tárgya ennek a francia vidéki drámának, mely tulajdonképpen egyfajta belső road-movie. A harmincas évei elején járó, nagyvárosba szocializálódott Antoine-nak komoly belső utat kell végigjárnia, amikor kényszerűségből átveszi szülei vegyeskereskedését az isten háta mögötti faluban. Meglepetés számára, hogy ez az út még tartogathat számára meglepő fordulatokat...

 

Provance

Franciaország e déli tájéka lassan mítosszá válik, persze elsősorban azok számára, akik nem jártak még errefelé. A legtöbben tán Van Gogh aranylón hullámzó napraforgómezőiről ismerik Provance-t, talán a fülnyisszantó őrült zseni lázas tájképei égették bele milliók agyába e táj szépségét. A franciák persze sokkal régebb óta emlegetik e vidéket, főleg a nemzeti kulinária szempontjából. Számos ínyencség érkezik innen a párizsi előkelő vendéglők asztalára, a rozmaringtól, bazsalikomtól, kakukkfűtől kezdve az ízletes paradicsomig, cukkiniig, manduláig, sóig (!), a semmivel össze nem hasonlítható ízű házi lekvárokig és egyéb titokzatos összetételű nyalánkságokig, kecskéig, birkáig, valamint a különböző sajtokig, amelyek köztudomásúlag a francia konyhaművészet obligát szegmensei. A „szent” szarvasgombáról és egyéb erdei kincsekről nem is szólva. A francia filmek rajongói is sokszor „járhattak” Provance lankái között, hiszen a francia filmesek előszeretettel hozzák a filmjeik vidéki jeleneteit ide, hiszen festői látványt nyújtanak azok a völgyek között kanyargó utak, mellettük a terméskőből rakott, enyhén düledező, kétszintes házak, a levendulakékre festett spalettákkal, a parányi falvak főterén a kávézó, három asztal, négy székkel, egy pohár bor előtt pipázó, micisapkás helybéliekkel – Provance a „vidék” romantikus manifesztációja. Bor, mámor, Provance, ahogy Ridley Scott is láttatja velünk.

 

A valódi Provance

sem jár messze ettől az idealizált képtől, hiszen a táj valóban elbájoló, a klíma is tökéletes, az illatok, az ízek... De azért mégiscsak az Isten háta mögötti vidék ez. Az élet ugyanolyan kemény, mint bármilyen jóval kisebb marketinggel rendelkező mezőgazdálkodó vidéken, hiszen a birkákat valakinek ki kell vinni legeltetni. A paradicsom se ugrik be a ládába, a sajt se lesz a tejből, ami nem jön ki a kecskéből, tehénből, a szőlőből sem lesz bor magától. A fiatalok ugyanúgy a városba, könnyebb munkára, több pénzre, jobb, kényelmesebb életre vágynak Provance-ban, mint akár itt a Nyírségben. A házak nem azért düledeznek, mert a rendező így kérte, hanem azért, mert nincs pénz a felújításukra. A kávézó előtt azért csak néhány öreg üldögél, mert a fiatalok a városban dolgoznak (vagy vannak segélyen). A földrajzi adottságok, melyek egyrészről a környék báját adják, másrészről meghiúsítanak minden fejlesztést, beruházást, a szétszórt néhány házból álló piciny falvak között vándorboltosok, -pékek, és hasonlók nyújtják a minimális szolgáltatást annak a néhány öregnek, akik még itt élnek, ezzel egyben a mindennapi társaságot, kommunikációs lehetőséget nyújtva nekik. Antoine apja is ilyen vándorboltos volt, míg földhöz nem vágta az infarktus, így a fiúnak kénytelen-kelletlen vissza kellett jönnie Párizsból, hogy továbbvigye a boltot. Ez a majdnem tragédia a film apropója.

 

Antoine

viszonya apjával sohasem volt rózsás, mint ahogy bátyja sem értette meg az öccse elvágyódását. Egyedül az anyja viseltetik aggódó türelemmel a fiú iránt. Antoine kezdetben mogorván, dúlva-fúlva veszi át apja üzletét, ezen még a vele érkező, a csendes vidéki környezetben tanulni vágyó életvidám Claire sem tud változtatni, egyelőre. A helybéliek, szinte kivétel nélkül idős, rigolyás öregek csodálkozva, olykor bölcs humorral, olykor gonoszkodva fogadják a fiút, hogy aztán ennek, valamint a tájnak és Claire varázsának köszönhetően valami elkezdődjön Antoine-ban.

 

Szumma

A provance-i fűszeres esetében Eric Guirardo rendező alapos előtanulmányokat folytatott a vidéki mozgó boltosok (és hasonló mesterségek) témájában, a filmen meg is látszik a szinte dokumentarista alaposságú hely- és emberismeret. Emellett kiválóan vezeti színészeit és a helybéli amatőröket, akik úgy improvizálják saját szövegüket, olyan természetesen viselkednek a kamera előtt, mintha mást se csináltak volna egész életükben. Mindemellett a film alapos és jól kidolgozott forgatókönyvre épül, szép, íves cselekménnyel, finom humorral átszőve mutatja be Antoine hazatalálását eredményező jellemfejlődését és egyben ad pontos portrét a provance-i vidék igazi arcáról. A film csodálatosan komponált képei nemhogy mítoszt rombolnak, hanem a részletek éles megvilágításával éppen megerősítik azt. A provance-i fűszeres tipikusan olyan film, amitől jobban érezzük magunkat ebben a környezetszennyezéses, gazdasági válságos, gyűlölködő szar világban, örüljünk neki hát és tapsoljuk meg!

 

Asanisimasa pontjai: 8/10

 

Mr. Nobody (2009)

2010.09.01. 19:34 efes

 

Az élet vajon micsoda? Honnan jött, hova tart, mennyiben befolyásolhatjuk menetét és mennyiben van minden előre elrendezve? Mik lehetnek, és milyen messzire hathatnak tetteink következményei? Ezeket az örök kérdéseket kutatja messze több mint két órában Jaco van Dormael Mr. Nobody című bulvárfilozófiai videoklipjében.
 
Legnagyobb költségvetésű belga film
Soha még ilyen nagy büdzsével nem készült Belgiumban film, mint a Mr. Nobody. Nem véletlen, hogy a valamivel több, mint 58 millió dolláros költségvetés (mai árfolyamon 13 milliárd 166 millió HUF, durván 31 darab Biblioteque Pascal) összehordásában részt vett szinte az összes tehetősebb európai nagyhatalom, plusz Kanada. A színes koprodukciós paletta ellenére, van Dormael szülőföldje okán azonban elsősorban belgának kell tekintenünk e filmet, azt most hagyjuk, hogy vallonoké inkább vagy a flamandoké, ez most elég zizi topik arrafelé. Van Dormael mindenesetre szép munkát fektethetett ennek az európai viszonylatban is igen komolynak tekinthető bizalomnak elnyerésébe, hiszen a Mr. Nobody mindössze harmadik nagyjátékfilmje, ráadásul az ezt megelőző 13 évben egyáltalán nem rendezett semmi filmes viszonylatban értékelhetőt. 1996-ban mutatták be És a nyolcadik napon… című drámáját, mely egy hajszolt életet élő, városi értelmiségi férfi és egy Down-kóros fiú kapcsolatát tárgyalta, elsősorban a nézők érzelmeinek képletes húrjait pengetve. Még öt évet kell visszamenni az időben ahhoz, hogy első filmjéhez, a Totó, a hőshöz érjünk. A bemutatkozó filmben a címszereplő idős fejjel azon gondolkodik, hogy ő maga nem is önmaga, és valaki más élte le életét, vagy mégsem, mindenesetre zűrzavaros egy sztori lehetett. A közönség mindenesetre mindkét filmet jóval 7 pont fölé tolta az imdb-n, és díjakat is nyeregettek szépen. Ez utóbbi melyik kinek az élete-történet valószínűleg van Dormael életének egyik alapkonfliktusa lehet, nyilván valami szörnyű trauma érhette őt egyénisége kibomlásának időszakában, hiszen új, monstre filmes agymenése is gyanúsan efféle témakörben mozog.
 
Ki vagyok én?
Egy aggastyán ébred a film első kockáin, kórházi ágyán, majd egy enyhén Darth Maulra hajazó fejtetkót viselő orvos kérdezgeti őt. Az agg semmire nem emlékszik előző életéből, csak azt hajtogatja, hogy ő 34 éves és 2009-et írnak. Az orra alá tolt újság 2090-et mutat és arról ad hírt, hogy aznap van a világ legidősebb halandó emberének 115-ik születésnapja. Az orvos kérdéseire lassan megelevenednek emlékei, melyek azonban további, zavaró, aggodalmakra okot adó kérdések özönét gerjesztik. Hogyan élte életét az öreg, jól oldotta-e meg azokat a szituációkat, melyek életének fordulópontjait jelentették, dönthetett volna-e másként, illetve ha igen, milyen következményekkel járt volna az? Az emlékfolyam parttalanul árad, össze-vissza cikázik idő- és térsíkokon, néha maga az öreg sem tud rendet vágni közöttük, hát még maga a rendező. Mindenesetre, a filmbéli agg (akit a Rekviem egy álomért-ből megismert Jared Leto alakít elképesztően tengerszínű, óriási szemeivel fiatalon és öregen) a 115 évesek bölcsességének tudatában, gunyoros heherészéssel kommentálja erőfeszítéseit, valamint saját, filmbéli, igencsak zavaros életét.
 
Rokonok
Az utóbbi években szép számmal készültek efféle filozofálgató szándékú, furcsa filmek. Legkézenfekvőbb „rokon” a szintén környékbéli (francia) Michel Gondry, és az ő fékezhetetlenül makulátlan elméjének örök ragyogása. A Mr. Nobody dramaturgiájának, tér-idő-valóság-álom-kezelésének szinte tökéletes szabadsága (káosza) erre hajaz. Beköszönhet a tavalyi Oscaros Benjamin Button is, elsősorban szinte cseppfolyós szentimentalizmusával, valamint azzal, hogy mindkét film fő- és címszereplője ugyanazt kutatja: az élet élésének optimális módját. Kissé elszállt, mélynek látszó, de valójában azért igencsak sekélyes, színes, nyomott-borítós nuage életvezetési magazinokat idéző bölcselkedése miatt pedig A forrás is eszünkbe juthat, Fincher mester műhelyéből. Ne firtassuk, mert kifakad.
 
Az ítélet
A nagy nekirugaszkodás, és szemmel láthatóan komoly igények ellenére nem lett jó film tehát a Mr. Nobody. Az egy, hogy meglehetősen zavaros, az kettő, hogy émelyítően édeskés, az három, hogy az első látásra erős vizualitás szinte minden kockáját ezerszer látta mindenki a különböző MTV-s videoklipeken. E három tényező azért akár összeállhatna egy komplex filmmé is, de van Dormael annyi mindent összekutyult itt, hogy abban rendet nehezen találni. Látványos, sok gondolatba belekapó, de semmit végig nem vivő, a végén pedig pofonvágásszerűen banális végkifejletet odavágó, kissé dilettáns munka ez a film. A rendező bizonytalanságát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy állandóan szól a zene (mint egy videoklipben), ráadásul a kulcsjelenetekben közhelyek: Satie, a híres Casta Diva-ária a Normából, 99 Luftballon Nenától, a Sweet Dreams Annie Lennoxtól, és a Mr.Sandman című idióta sláger az ötvenes évekből, ami tovább erősíti a videoklip-jelleget. Annak viszont a 138 percnyi vetítési idő nagyon hosszú. Asanisimasa: 5/10

 

Hajsza (Persécution, 2009)

2010.09.01. 16:35 efes

 

Feszült, pergő ritmusú, vibráló filmet várhatnánk e cím alapján, ehelyett azonban egy tépelődő fiatalember hétköznapjait kísérhetjük nyomon a neves francia művészfilmes Patrice Chéreau César-díjra is jelölt melankolikus, lassú mozijában.
 
Esik
Fázós, didergős, párás idő van végig a Hajsza című filmben. Daniel (Romain Duris), akinek életét, pontosabban életének társas kapcsolatait Chéreau annyira érdekesnek tartja, hogy az egész filmet ennek szenteljen, szóval a főszerepet betöltő fiatalember vélhetőleg munkanélküli. Most éppen egy lakást újít fel, hogy aztán az sajátja-e, vagy csak fusiban végzi ezt a munkát, nem tudni. Talán a sajátja… Ebben a lakásban téblábol, amikor nem éppen a sarki kávézóban ücsörög, vagy nem egy nyugdíjas otthonban látogat ott lakó időseket. Földre dobott matracok, festékes bödönök, szegőlécek, deszkák összevisszasága, hosszabbító, létra. Romantikus környezetnek semmiképpen nem nevezhető, mint ahogy a sarki kávézó sem az. Pici asztaloknál kuporognak a helyiek, általában kabátban, mert a vastag cigarettafüst miatt állandóan nyitva az ajtó – fázós, didergős, párás az idő, mint mondtam. Egy nyugdíjas otthon pedig csak a reklámokban romantikus hely. Daniel néha Sonia (Charlotte Gainsbourg) lakásában köt ki, amelynek egyik fő berendezési tárgya egy vasalódeszka, tehát szintén nem az a turbékolós kéjlak. Ennek ellenére, Daniel és Sonia merész szexjelenetben egyesülnek egy pillanatra, bár ez a jelenet felfogható a rendező Patrice Chéreau kézjegyének is.
 
Chéreau
A film írója, rendezője a kortárs francia művészet egyik fontos figurája. A filmezés mellett színházi- és operarendezései keltettek komoly feltűnést, sőt, Franciaföldön elsősorban ebbéli tevékenysége kapcsán vált ismerté, ahogyan ismert klasszikus művekhez nyúlt hozzá friss, modern szemlélettel. Legendás volt Wagner Nibelung-tetralógiájának 1976-os bayreuthi színpadra állítása, melyben az ógermán mítoszt a XIX. század ipari környezetébe helyezte át. Ma már ez az idő- és kultúrakonvertálós színpadi dramaturgia már szinte közhely, Chéreau azonban úttörő volt ebben. Filmjeiben amellett, hogy sokszor ott is klasszikusokhoz nyúl, érdeklődésének középpontjában elsősorban az emberi kapcsolatok állnak. Nem riad vissza az inkább a gyötrődés szenvedélyéből, mint a szerelem boldogságából fakadó szex naturalista, olykor már szinte pornografikus ábrázolásától, mint pl. az Intimitásban az explicit orális szex. Filmjeiben szereplői gyakran homoszexuális kapcsolatban élnek, Chéreau maga is nyíltan vállaltan meleg.
 
Mi vagyok én?
Maga a Hajsza című film is a homoszexuálisok örök problémájával foglalkozik, mi szerint mik is ők maguk? Merre viszik őket vonzódásaik, mik az irányok, miközben ők maguk sincsenek sokszor saját magukkal tisztában. A filmbéli Daniel is csak annyit érzékel, hogy egy furcsa férfi figyeli, követi őt (Jean-Hughes Anglade). Daniel nemtetszésének egyszer igen határozottan ad hangot, ám ez a fura pasit abban nem zavarja, hogy tovább hívogassa telefonon. Máskor belopózik a lakásba, ahol jól berúgva vár hősünkre. Aztán már az ágya szélén ülve fújja cigarettája füstjét Daniel arcába, aki viszont Soniához menekül, ám szeretkezésük vihogásba fúl. Baráti társaságuk csak annyit észlel, hogy Daniel furcsa fiú: vagy nagyon fent van, vagy nagyon lent. Normális középút nem létezik.
 
Hajsza helyett ácsorgás
Chéreau filmje viszont meglehetősen középutas megoldást választott az általa felvetett problematika megoldására. Maga a cím is félrevezető, talán Daniel sorsára utal, melyben állandóan önmaga elől menekül, a néző azonban könnyen gondolhat valami valódi és megszokott üldözéses, bankrablásos, ne adjisten paranoid gyilkosos mozira. Ez a pici átverés azonban még belefér. Ez a fajta modor, amiben Chéreau beszél, manapság már inkább tűnik szenvelgésnek, kékharisnya mélabúnak, mint erős, karakán művészi hangnak. Fassbinder és Ozon után, illetve óta homoszexualitásról nem lehet ilyen lagymatagon beszélni. Kapunk egy szoftpornó betétet, néhány izgalommentes férfi hímtagot, ezen kívül pedig egy közepesen vonzó srác (Duris) téblábol ide, majd oda, csak a Betty Blue hajdani idolja (Anglade) és a híres sanzonénekes lánya (Gainsbourg) mutat valami színészit. Egy rendetlen rendező szétszórt történetmozaikjaiból pedig mi nézők rakosgathatjuk össze filmünket, ami vagy sikerül, vagy nem. Igen nehéz, bár Daniel beszél róla a filmben, a nyugdíjas otthoni szálat kötni valamihez. Az én puzzle-m nem sikerült, legalábbis nekem nem tetszik a végeredmény, ráadásul közben konkrétan halálra is untam magam. Erről viszont kizárólag Patrice Chéreau tehet. Asanisimasa: 4/10

 

A kilencedik légió (Centurion, 2010)

2010.09.01. 14:50 efes

 

Nos, ez A kilencedik légió nem az a kilencedik légió, melyet nemrégiben magyar stúdiókban forgattak, jó néhány ismert magyar színész részvételével, a témája viszont közel azonos. Egy ókori katonát fogságba ejtenek gaz barbár gerillák a limesen túl, valahol Britanniában, aki megszökik, majd szökik, szökik, egyedül majd társaságban, aztán hazaér. Közben fejek, karok, lábak hullnak és hektószámra ömlik a vér…
 
Történelemóra
Krisztus után 117-ben járunk, amikor Róma birodalma talán a legnagyobb kiterjedésében regnált. A határok a Fekete-tengertől Egyiptomon át az Ibériai-félszigetig húzódtak. Északon Britannia szigetén volt a határ, melynek nyomai a mai napig láthatóak Angliában, azonban ez volt az egyik olyan pont, ahol koránt sem volt olyan biztos Róma katonai fölénye, mint mondjuk más, békésebb határszakaszokon. A kezdetben cölöpökből megépített véd művek még csak-csak ellent tudtak állni a lesből támadó barbár hordákkal szemben, de az ellátás Róma távolsága miatti szakadozottsága és a barátságtalan időjárás eredményeképpen ez volt a legrosszabb szolgálati hely egy római katona számára. (Kb. ugyanaz, mint a mi időnkben, a Varsói Szerződés végnapjaiban volt mondjuk Lenti.) Kemény világ volt az azokban a szandálos, tunikás, lebernyeges időkben, főleg, hogy az emberfia telis tele volt aggatva még mindenféle vaslemezekkel, meg kardokkal, pajzsokkal, és még a sötétből is a gonosz ellen sziszegett rá vérét szomjazva. Történt egyszer, hogy a rómaiak parancsnokai annyira megelégelték a kósza piktek gerillatámadásait, hogy egy légiót (a kilencediket) csatasorba rendeztek, és útnak indították, hogy rendet tegyen végre. A piktek, akiknek leszármazottai valószínűleg a mai skótok között élnek, azonban rajtaütöttek a rómaiakon és csúnya nagy vereséget mértek rájuk. Pontos ismereteink nincsenek a kilencedik légió valódi történetéről, csak annyit tudunk, hogy elindultak északnak és soha nem tértek vissza. A film az egyik római centúrió elképzelt története.
 
A rendező
A filmet a viszonylag fiatal, 1970-es születésű Neil Marshall rendezte, akiről e film szempontjából két fontos dolgot kell tudni: az egyik, hogy filmrendezői diplomamunkája egy zombifilm volt, a másik pedig, hogy gyerekkorát pedig Newcastle mellett töltötte, ahol Hadrianus falának maradványai is húzódnak, így az ókori Róma britanniai ügyködése körüli regék és mondák is mélyen beleívódtak. Ez a két elrugaszkodási pont pompásan érhető tetten e filmben: egyrészt a csatajelenetek elképesztően véres megvalósításában, másrészt a római katonák és a pikt harcosok kellékeinek szinte már gibsoni mértékben pipi faxos részlethűségében. Marshallt amúgy a néző a jobb Barlang (Descent), illetve a gyengébb Végítélet (Doomsday) című horrorokból ismerheti, ami e film szempontjából is egy jó közelítést adhat, nagyjából mire számíthat.
 
Amikor a harc még tisztességes volt...
Sok beszélgetésben fel szokott merülni az az álláspont, hogy a háború akkor volt utoljára emberhez méltó (ha szabad ilyet mondani), amikor még test-test ellen folyt a harc. Nos, ez a film látványos cáfolata ennek, hiszen itt nyilvánvalóan látszik, ez is embertelen küzdelem. Főleg, ha egy eredendően horrorokra specializálódott rendező nyúl hozzá. Állítólag a forgatás alatt félúton elfogyott a berendelt művér mennyiség, annyit használtak, de tény: mainstream filmben ennyi végtaglevágást, lefejezést, torokelmetszést, baltával arcba vágást, karnyi dárdával gyomorba döfést, majd azt magunkon áttolva az ellenségbe továbbszúrását, szóval ennyi vérengzést még egészen biztosan nem láthattunk. A kilencedik légió mégsem a brutális erőszakban tobzódó képek öncélú vizuális orgiája, hanem inkább egy kivételesen véres történelmi akciófilm. Ami azért néhány lépcsőfokkal feljebb van a lépcsőn, és jelzi azt is, hogy Marshall nem ügyetlen rendező.
 
Tisztességes iparosmunka
ez a film is. Van lendülete, sodrása, hiszen egy akciófilmtől ezt várjuk, maguk az akciók pedig látványosak, véresek. Van hős, akiért szoríthatunk, Michael Fassbender jól is hozza azt, bár kell némi képzelőerő ahhoz, hogy bele tudjuk képzelni a brutális római katonát. Az érzelmes vonal viszont stimmel. A negatív karakter egy néma amazon, akit Olga Kurylenko formál meg olyan elszánt arckifejezéssel, hogy azt még a brikettfejű Grace Jones is megirigyelné (már, ha mond ez még valakinek valamit). Feltűnnek még kisebb-nagyobb szerepekben ismert figurák, mint Ulrich Thomsen, Dominic West, stb., azonban ez nem az a film, amelyikben színészi kvalitásaikat megvillanthatják. Viszont kitűnően ont vért, beleket és hasít le fejet, karokat mindegyikük. Ide most ez kell. Ezenkívül vannak hosszú futások, Gyűrűk ura-módra, völgyvidéken és hegygerincen át, némi romantika, valamint az obligát és explicit kardozós-nyilazós-dárdázós jelenetek, ügyesen összefűzve, hogy a végeredmény egy tisztességes, (viszonylagos hitelét tekintve) történelmi (sodró lendületű és véres) akciófilm lesz.
Asanisimasa: 7/10

 

ó, ió, ció, áció, káció, akáció, VAKÁCIÓ!

2010.08.17. 09:26 efes

Elmék!

Végre eljött a rendes évi nyári szünet ideje, így én is világgá megyek picit csavarogni, mert az jár kell. Azonban, mivel semmi sem végleges: I'll be back! (Érkezésemre szeptember közepén számítsatok, dél-keleti irányból...)

Addig is, aki kitalálja, milyen filmes utalások rejtőznek e néhány mondatban, értékes asanisimasa.blog előfizetéseket nyerhet! ;)

Megfejtés: I'll Be back - Terminátor (ez egyszerű volt), Érkezésemre stb. - Gyűrűk ura, Két torony (ez is) de az: Elmék! - Árvácska, azért fifikás volt nem? :) Ha kijelölöd eddig, meglátod.

Mi lesz ma? - Hétfő

2010.08.16. 10:03 efes

Azon kívül, hogy Bauer Buci Almeida Zoli megmérkőzik Dr. Lightmannel, nagyon semmi...

Csak a 12 majom című Terry Gilliam-filmet tudom ajánlani mára, még akkor is, ha én nem nagyon szeretem. Többször láttam, olykor egyszerűen idegesített, hogy Gilliam milyen görcsösen igyekszik mindent elképzelhetőt (sőt, még azon túlit is) elkövetni annak érdekében, hogy Bruce Willist és Brad Pittet komolyan vegyem, olykor pedig mérhetetlenül untam, mint általában az ehhez hasonló disztópikus baromságokat. Azt elismerem, hogy van egy (súlyos és nyomasztó) atmoszférája a filmnek, Pitt pedig tényleg jó, Gilliam azonban ezt a filmet egy súlyosan depressziós időszakában követhette el, mintegy terápiás céllal - még saját életművében sincs a dobogón. Akiknek viszont elege van már a nyári, kötelező, napsugaras életérzésből és/vagy egyébként is szívesen merülnek el közepesen súlyos paranoiától gerjesztett világvégét terjesztő konspirációs teóriákban, azok e filmben megtalálhatják a remény hangjait. Ízelítő:

Mi lesz ma? - Vasárnap

2010.08.15. 09:09 efes

Csak slágvortokban, mert rágják a fülemet, hogy mikor megyünk már a strandra...

Mindig ajánlgatom a Sky kapitányt, most is, mert jó: m2, 21.25.

Vagy: 22.00, AXN. Azonosság, korrekt horror idegileg stabilaknak, John Cusackkal, Ray Liottával és másokkal. Nem szoktam horrorokat ajánlgatni, nem vagyok rajongója a műfajnak, de ez tényleg jó.

Vagy: 23.20, Tv2. Irina Palm. Ez az a film, amelyikben Gryllus Dorka kézimunkázni tanítja Marianne Faithfult. 7/10-es.

Vagy: 23.40, Viasat3. Helter Skelter. Film arról, mi kattintotta be véglegesen Roman Polanskit. Mansonék, Sharon Tate-gyilkosság, effélék. Nem láttam még, de jó hosszú filmre készülök.

S ha már Polanskinál vagyunk: 20.35, Film+. A kilencedik kapu. Ördög bújt ebbe a Johnny Depp-be - gondolja Polanski...

Mi lesz ma? - Szombat

2010.08.14. 09:54 efes

Lesznek kisebb lyukak, illetve nagyobb átfedések e napi ajánlóban a mai tévéműsort illetően. Sok film lesz ma, a Vadászat a gyilkos krokodilra címén már ezelőtt öt perccel fetrengtem a röhögéstől, így természetesen azt jó érzésű nézőknek (olvasóimnak) nem ajánlom. Lesz Bud és Terence is, mint az uborkaszezon örök bajnokai, őket azonban hagynám most békében, ahogy Hugh Grantot, Bruce Willist, Sharon Stone-t és Sly Stallonét is; hagyományos játékfilmnek A zöldfülűt javasolnám a film+-on, 21.00 órai kezdéssel, melyben Clint Eastwood osztja Charlie Sheent ezerrel. Masszív, szórakoztató krimi-vígjáték ez 1990-ből.

Előtte megnézhetjük (és jól felbosszanthatjuk magunkat) A burka túloldala című iráni dokumentumfilmen, melyet a Duna II tűz műsorra vidor gonoszsággal szombat este tuti főműsoridőben, 20.00-tól. Burka, csador, tehát az a lepel izé, amely mögé a Próféta parancsolja a benne hívő nőket, férjuraik legnagyobb örömére...

A Duna Tv csatornái amúgy ma este izmos zenei témájú kínálattal jelentkeznek: a normál Dunán 22.20-kor levetítik a világhírű rockfotós, Anton Corbijn Ian Curtisról, az önmegvalósítóan depressziós halálzenészről szóló, fekete-fehér, igen artisztikus beállításokban tobzódó portréfilmjét, a Controlt. Joy Division-rajongóknak, illetve akik szeretnék megismerni a nyolcvanas évek rockzenéjének lényegét, azoknak kötelező a film.

Utána éles stílus- és téridőváltással a portugál fado-ba fordulunk (ugyanitt, 00.15) egy lírai zenés dokumentumfilmmel, melyről itt értekezem bővebben.

Ha azonban valamilyen averziónk lenne Ian Curtis-szel kapcsolatban, (idegesít a punk-rock minimál csiszatolása, stb.) kapcsoljunk nyugodtan a másik Duna tévére, ahol 22.25-től a magyar rock-blues legendával, Radics Bélával találkozhatunk egy posztumusz-dokumentumfilmben. Ő mondjuk csak halálra itta magát, addig nem jutott el, mint Curtis... Bár gitárosnak nyilván jobb volt. Íme életének talán utolsó gitárszólója, nem bizonyítékként, csupán mintegy ízelítőként a filmből:

süti beállítások módosítása