asanisimasa

Hát, ahogy döcög ez a vébé, normális embereknek egyre inkább új, vagy éppen az eddig is megszokott dolgokat kell újrainstallálni. Az azért mégiscsak botrányos, hogy eddig csupán egyetlen csapat focizott a látott tizennégyből, és az is éppen a német volt... Tényleg azt mondom, eddig csak a vuvuzella miatt érdemes erről az vébéről beszélni (arról is csak kortárs zenei konstellációban...:)

Tehát, a Hollandia-Dánia, a Japán-Kamerun és az amúgy komoly brutáliának ígérkező Olaszország-Paraguay meccseken kívül, mi lesz ma a tévében? (Megint esik, sőt zuhog.)

m2, 23.15 - Genya. Larry Clark általam nem látott paradoksija, nyilván majd tinik fütyiznek, puniznak benne, sőt tán még lesz drog is. Nem lesz könnyű mozi, nézem is, ha még ébren vagyok.

Duna, 23.20 - Vagy ezt az olasz-eu dokumentumfilmet, állam és maffia-témában: Más világ. Előtte 20.30-tól lesz egy Filmbarát című amerikai (port.hu szerint filmvígjáték, szerintem inkább) dráma, ami nem különösebben frappáns témáról, pénz nélküli önjelölt zseni filmesekről szól. Ezt azonban minden bizonnyal ki fogja ütni

az RTL Klub, na nem a békával, hanem a Hazudj, ha tudsz! második évadának első részével (21.20). Tim Roth (a képen) egy hiperokos pszichiátert alakít, aki szanaszéjjel szívatja a gonoszokat. Testbeszéd, szemkontaktus, paranoia a köbön. Egyik kedvenc sorozatom. Közvetlen utána esetleg A rejtély, de az nekem nem nagyon jött be. Nagyjából, ennyi.

A Dina vagyok az összskandináv filmipar eddigi legköltségesebb produkciója, két lényeges dolgot bizonyít: Skandinávia természetileg gyönyörű, illetve a legtöbb kevéshez szokott rendezőnek elszáll az agya, ha sok pénzhez jut. Kevés kivétel akad az utóbbiból, Ole Bornedal sem az. Nagyszabású, hömpölygő filmeposzt tervezett, mintegy a skandináv nőtípus Kalevaláját, de végül csak egy csilivili turisztikai album sikeredett belőle, amilyeneket az Alexandra-típusú könyvesboltokban, közvetlenül a lépcső mellett, a jobbra található stócból szoktunk válogatni.

Látomások, költői képek akadnak szép számmal a csodálatos tájképek mellett, ezek azonban egymás mellé állítva alig adnak ki egy nyamvadt szinopszist, nemhogy filmeposzt. A film karakterei, még a fő- és címszereplő Dina is, levegőben lógó transzparens-figurák, a többi szereplővel kényszerűen meglévő kapcsolatrendszerük pedig esetleges. A mellékszereplők (pl. Tomas) holmi búvópatakként előbújnak valahonnan, hogy aztán minden ok és következmény nélkül eltűnjenek, majd fél óra múlva újra előbukkanjanak. Az igen költséges filmben maszkra alig költöttek, a szereplők szinte nem is öregednek, Dina pl. gyerek, majd felnőtt. 10 és kb. 25 éves, pedig a cselekmény szerint azért ennél lényegesen nagyobb intervallumot él meg, filmidőben is. Sok jó nem mondható el jellemfejlődésükről sem. Bár Dina apja fejlődik, az őrjöngő férjből teszetosza, ám cinikus nagypapa lett, de hogy miért, hogyan, milyen körülmények miatt, ezt Bornedal és az írók megtartották maguknak. Dina (Maria Bonnevie ill. Amanda Jean Kvakland - Dina gyerekként) jobbára szemét forgatva, meresztgetve próbálja tudtunkra adni, hogy ő egy különleges személyiség. Az is, mint ahogy egy elmegyógyintézet összes ápoltja (sőt, tulajdonképpen mindenki a világon) különleges személyiség. De sem csodálatot, sem vágyakozást, de még érdeklődést sem bír kelteni maga iránt.

Ez persze betudható a színészvezetés teljes hiányának is, hiszen még az olyan rutinos bölények, mint Gérard Depardieu (Jacob, Dina férje) vagy Mads Mikkelsen (Niels, Dina mostohafia) sem tudnak nagyon mit kezdeni figurájukkal, nemhogy a viszonylag névtelen (vagy csak felénk kevéssé ismert) skandináv színészek. A rendezőt szemmel láthatóan semmi más nem érdekelte, minthogy a vásznon viszontláthassa látomásos képeit. Hogy ezek aztán mégsem állnak össze filmmé, az kizárólag az ő hibája. Az amúgy tehetséges Ole Bornedal filmje így legalább akkora csalódás, akkora kudarc, mint nálunk volt annak idején a Hídember. A Dina vagyok-ot is csak a szépséges tájképek mentik meg attól, hogy olyan költséges nevetség tárgya legyen, mint Bereményi hasonló kondíciókkal, bár eltérő igénnyel készült kurzusfilmje. Asanisimasa: 3/10

Apatörténetek után anyatörténetet mesélnek el a díjhalmozó belga Dardenne-fivérek. Az alapszituáció most is drámai, mint a korábbi remekeknél, A gyermeknél és A fiúnál, a feldolgozás szintén dokumentarista, a végkicsengés pedig még mindig visszhangzik...

Pazarlás,
állítják egyes külföldi kritikai hangok a belga (vallon) Dardenne-fivéreket illető díjözönnel kapcsolatban. A zúgolódás némileg érthető, ha azt vesszük, hogy a fivérek készítenek egy filmet, és azt Cannes-ba benevezik, akkor az biztosan nyer is valami díjat. Így van ez 1999 óta, úriember ilyenre már nem fogad. Ha nem az Arany Pálmát hozza el az adott film (Rosetta 1999-ben, ill. A gyermek 2005-ben), akkor az Ökumenikus Zsűri Díját kapja, mint A fiú 2002-ben, de legalábbis a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, ahogy a Lorna csendje is, 2008-ban. Tekintve, hogy az egyik legnívósabb filmes elismerésről van szó, több mint szemet szúró ez a díjdömping, még akkor is, ha a filmek jók. Mindenesetre, nem jönne rosszul hitelüknek egy nem francia nyelvterületről kapott vaskos (de főleg nívós) elismerés. A Dardenne-fivérek amúgy már a hetvenes években elkezdték dokumentumfilmes pályájukat és a kilencvenes évek végére kristályosították ki a díjakkal elismert dokumentarista játékfilmes stílusukat. A sok közelivel, sőt szuperközelivel szinte a szereplő (célszemély) mélyére hatoló kamera-szem mindig annak legmélyebb motivációit próbálja megmutatni, felkutatni. A filmek mindig valamilyen összetett morális problémát járnak körül, mint pl. egy, a gyermekét eladó, majd visszalopó; vagy éppen egy gyermekének gyilkosát tanítani kényszerülő apa története. Ezúttal, a Lorna csendjében az apatörténetek után egy anyává váló albán emigráns nő sorsát ismerhetjük meg.

Összetett sors
Lorna sorsa is, aki albán menekültként a belga állampolgárságot Claudy-val, a heroinfüggő fiúval kötött érdekházasság révén szerezte meg. Az abúzusa ellenére, amúgy kedves fiúval ugyan egy háztartásban él - a látszat miatt - ám kapcsolatuk a lány rideg elhatárolódása miatt szinte teljesen személytelen. Lornát egy cél motiválja: immár belgaként ki tudja nyitni a kis ételbárt, melyet albán kedvesével, Sokollal üzemeltetnének. Ehhez azonban pénz kell, melynek megszerzésében Fabio, az alvilági játékokban otthonosan mozgó taxisofőr segédkezik, ő szállítja a belga állampolgárságra vágyó gazdag oroszt, aki hajlandó lenne egy tetemes összegért feleségül venni Lornát. A lány azonban még férjnél van, ám a kábítószerfüggő férj kiiktatása Fabiónak nem jelent különösebb problémát. A férj, Claudy azonban emberfeletti erőfeszítéssel éppen leszokni próbál a drogról, s ez a harc közel hozza hozzá Lornát, aki teherbe esik tőle. Nem egyszerű döntéseket kell meghoznia Lornának. Sziszifuszi munkával, valamint önmagának áruba bocsátásával összehozott "élete álmát" veszítheti el azáltal, hogy sem a leendő orosz férj, sem a maradi albán kedves nem kívánja Lorna Claudy-tól való gyermekét. Hozzájárulhat-e boldogulása érdekében egy heroinfüggő "halálba segítésében", ha az elébb-utóbb úgyis túladagolná magát? Elvetetheti-e leendő gyermeküket? Nincs válasz a kérdésekre, azok megválaszolását a nézőre bízza a rendezőpáros. Ők csupán megmutatják Lornát, az ő életét, felvillantják motivációit, de a végét tulajdonképpen nyitva hagyják. Hogy mégse legyen túl nehéz döntése a nézőnek, Lorna saját maga zár le néhány lehetséges utat, azonban helyzete ennek ellenére sem mondható túlzottan reményt keltőnek.

Járt utat a járatlanért el ne hagyd!
Dardenne-ék a már jó alaposan ki- és begyakorolt filmkészítési metódusukat alkalmazzák e film esetében is. Filmjük ugyanúgy egy nehéz sorsú ember személyiségrajza, portréja, mint eddig az összes sikerük, most azonban a környezetét is alaposabban felvázoltak. Lorna személyiségéről (köszönhetően az őt alakító Arta Dobroshi nemesen egyszerű alakításának is) részletes képet kapunk, tulajdonképpen motivációit is megismerjük, azt, hogy mit kereshet egy albán nő Európa fővárosában, mi itt Magyarországon érezzük: pénzt, boldogságot, mi mást? Most azonban ehhez viszonylag jól kidolgozott képet a mellékszereplők az eddigieknél határozottabb karakterei is hitelesítik: nagyon hiteles alakítás a drogos Claudy szerepében Jérémie Renier-nek, míg néhány erős gesztussal érzékletes figurát teremt a többiből is Fabrizio Rongione (Fabio), Alban Ukaj (Sokol) vagy Anton Jakovlev (Andrej). Kiváló operatőri munka Alain Marcoen teljesítménye, a szűk, klausztrofób terekben alkalmazott közelikkel a szinte a szereplők lényébe hatoló képek a film szuggesztivitását erősítik. Erős, drámai film a Lorna csendje, azonban nem előzmények nélküli. Nem egyedi, sem problémafelvetésben, sem stílusban. Hogy ne menjünk messzire, a magyar filmművészet tele van ilyen és ehhez hasonló, sőt sokszor ennél megrázóbb és hatásosabb dokumentarista játékfilmekkel (lásd. pl. az ún. "Budapesti iskola" filmjeit). Talán Dardenne-ék francia nyelvterületen erősebb érdekérvényesítő készségüknek tudható be az ottani elismerések özöne, vagy csupán kevesebb társadalmi és morális kérdésfelvetésben erős film készül arrafelé, nem tudni. Nem rossz film ez, félreértés ne essék, de nem is annyira megrázó, hogy aludni ne lehessen tőle. Asanisimasa: 6/10

Igazi nagyszabású, szélesvásznú (stb.) háborús film a dél-koreai Je-gyu Kang Harcosok szövetségecímű eposza, amely rendelkezik a műfaj szinte összes buktatójával, csakúgy mint erényével. Megkerülhetetlenül patetikus, heroikus és hatásvadász. A film kísérőzenéjét én elrettentő példaként tanítanám filmrendezőknek, hogy ilyen filmben, ilyen zenét még véletlenül se, ha csak nem paródiára készülünk. Csak egy pici csúszás, aránytalanság és a súlypontok elmozdulnak, és vagy az egész jelenet éppen a szándékoltnak ellenkezőjéről szól, vagy egyszerűen giccsé válik. A giccs pedig mint tudjuk, értéktelen vacak és egy ilyen mementót egyetlen háború áldozatai sem érdemelnek meg, hogy értéktelen vacak kapcsán emlékezzünk rájuk, akár az egyik, akár a másik oldalért haltak meg. A háborús filmek kötelező csatajelenetei egy idő után összefolynak, ha modern háborúról van szó, még a harcoló feleket sem könnyű egymástól megkülönböztetni. Amúgy meg csomó robbanás, folyamatos lövöldözés - egy idő után csupán háttérzaj. Néha felkapjuk a fejünket, ha egy leszakadó láb lóg be a képbe, vagy valami tényleg látványosan robban. Főleg, ha az egy komplett felderítő szakasz... Ez a film ezt mind hozza, a 140 perc körüli vetítési idő durván fele-két harmada nettó háború. Látványos, ahogy szokás, ami a plusz, az az ázsiai módi szerinti extra vérmennyiség, a csonkolások átlagon felüli mennyisége és a sok test-test elleni küzdelem. Annyi a vér, hogy még a kamera is kap belőle. Vagy másképpen: a film vizualitása szuggesztíven és expresszíven idézi meg a háború borzalmait.

A film a koreai háborúról szól, frappáns húzással két testvér történetét meséli el, akiket a sors és a háború őrülete egymással szemben álló oldalakra sodort. A film igazi erénye éppen ez. A kötelező patetikus sallangok, a vérszimfónia és más egyéb szerelvények ellenéremellett Je-gyu Kang ügyesen bonyolítja a film cselekményét, mintegy a fű alatt. A két testvér sorsa így válik pontos és árnyalt allegóriájává a háborúnak, akár globális értelemben nézve is. Plasztikusan látszik a filmben, mennyire a pillanatnyi szituáción múlik, hogy valaki milyen oldalra kerül egy háborús helyzetben, mennyire a szerencsén és a fatális véletlenen múlik ez, és mennyire semmi köze nincs ehhez az ideológiának, a személyes politikai, vallási vagy filozófiai meggyőződésnek. Viszont ezzel picit paradox módon, arról is érzékletesen mesél a film, hogy a háborúkban milyen fontos szerepe van a különböző uszító ideológiáknak... Ezzel a búvópatakként elő-előbújó gondolati sodorral válik ez a film műfaján belül egy kifejezetten érdekes és figyelemre méltó darabbá. Asanisimasa: 7/10

John Woo nem nagyon tudott mit kezdeni Philip K.Dick novellájával, legalábbis A felejtés bérének keresztelt filmjében nem látott többet, mint egy tőle megszokott akciófilmet, lassított lövedékekkel, üldözési jelenetekkel úton, sínen, vízen és a levegőben és a végén egy kurva nagy robbanással. Pedig Dick dolgaiba azért szokás mindig filozófiát, jövőbelátást, utópiát és más agyalós dolgokat sejtetni, joggal. Itt az időutazás problematikája, annak létrejötténél az időutazó sorsformáló felelőssége van napirenden, Woo számára azonban ez nem több mint az a szokásos izé, amit bele kell mindig tenni egy filmen két robbanás, és két lövöldözés közé.

Ettől függetlenül, a film sztorija eldöcög, ha nem is Ál/arc szinten. Tipikus B-mozi ez, nem több, klisé klisébe fűzve, meglepetés kizárva. Viszont az akciójelenetek hibátlanok. A főszerepben Ben Affleck néha úgy tűnik, mintha tudná mit kéne kezdenie a szereppel, de aztán a következő jelenetben rögtön látszik, hogy csak improvizál. Uma Thurman ekkor (2003-ban, a film forgatása idején) már meglehetősen leharcolt egy Affleckhez passzoló szerelmes bébinek, így többször felröhögtem szerelmes kettősükön: a gerontofil zseni és a pedofil virágkertész a világ ellen. LOL Hát, szóval elég szar film ez, na. Asanisimasa: 3/10

Amit az idén 80 éves Clint Eastwood ebben az évezredben produkál, az azért nem piskóta. A 2009-ben nálunk (érthetetlen forgalmazói gyávasággal) csak DVD-forgalomban bemutatott Invictus persze picit gyengébb film, mint a tavalyi Gran Torino, illetve Elcserélt életek, a duplafenekű Ivo Jima-tablóhoz sem mérhető és valószínűleg nem fog olyan Oscar-eső sem csilingelni utána, mint ahogy az történt a Millió dolláros bébi után; de nem is olyan perfekt krimi-thriller, mint a Titokzatos folyó. Mindezek az Invictus ellenére messze nem hatástalan, öszecsapott fércmű. Pusztán csak arról van szó, hogy az efféle egyenes irányú, buktatók nélküli sikertörténetet finnyás, úri körökben nem szokás szeretni, úgy igazándiból, mert errefelé a legkisebb aránytalanság megborzongtathatja kényes ízlésünket, és könnyen felesleges pátoszt, hovatovább giccsveszélyt kiáltunk. Nelson Mandela élete azért messze nem az a buktatóktól mentes karrier, hiszen megmerítkezett (bár jobbára akaratán kívül) jó mélyen a mocsokban, ám Eastwood ott kezdi filmjét, amikor Mandelát már megválasztják Dél-Afrika első feketebőrű elnökévé. Innen viszont már töretlenül ível a nagy elnök pályája. Eastwoodot azonban nem elsősorban Mandela személyisége érdekli, hanem inkább az, hogyan próbálta elérni, hogy a legmegveszekedettebb fajgyűlölő, rasszista rezsimből egy barátságos, toleráns ország váljon: a film ennek a sziszifuszi harcnak egyik első lépését idézi meg, annak sikeréig, illetve a siker ünnepléséig. Mi tagadás, ha vagyunk annyira hűvös fejűek, hogy képesek vagyunk a film sodrából elemelni magunkat, akkor kissé kényelmetlenül mocorgunk a film hosszú, bombasztikus dramaturgiával felépített fináléja alatt. Ennyire nem illik lelkesedni mértéktartó körökben. Azonban a főhajtás mégis jár Clint Eastwoodnak (és természetesen Mandelának), hiszen igaza, igazuk van. És persze, azért a film se rossz.

Morgan Freeman például maga Mandela. Nincs szüksége nagy manírokra, széles gesztusokra, látványos színészi trüvájokra, hogy megszemélyesítse Mandélát, az ő lényéből is sugárzik az a magabiztos, bölcs nyugalom, ami a valódi nagy vezetők jellemző tulajdonsága. Freeman minden egyes pillanata a filmben megfellebbezhetetlen tekintélyt és megejtő jóságot sugároz. Eastwood pedig képes a filmet úgy rendezni, hogy ez ne nyomasztóan, hanem végtelen derűvel és optimizmussal jöjjön le belőle. Persze, ehhez ugyanilyen élettapasztalat és művészi tekintély kell, ami Eastwoodnál példamutató alázattal is társul. Matt Damon, mint a Springboks a történések súlyát megértő, és az ahhoz felnőni képes csapatkapitánya kitűnően asszisztál mindehhez.

A xhoszák thembu nevű törzséből származó Mandela elnök a búr fehér-identitás emblematikus toposzával, a dél-afrikai rögbiválogatottal eljárt győzelmes pas de deux-je azonban nekünk, magyaroknak is szolgálhat okulásunkra, amit Clint Eastwoodtól megszokott lassú és érthető mesefolyam alatt akár meg is emészthetünk. Nos, nekünk is van új főnökünk, és a mi kis boldog országunk is eléggé megosztott, azonban annyira tán messze nem, mint Dél-Afrika. Viszont Mandela példája Orbán Viktor számára is tartalmaz követendő elemeket, elősorban bölcsesség és józan, távlati stratégiákban gondolkodás képességének tekintetében. Ha Orbán igazán akarná, nem is lenne olyan messze a nemzeti egység, mint az apartheidet jobbára csak papíron maga mögött tudó Dél-Afrikában, hiszen az Invictus alapján csak egy ütőképes, világbajnokságon eredményesen szerepelni tudó magyar futballválogatott kéne hozzá. Nos, van rá négy éve. (Persze, közben azért azt se felejtse el, hogy Mandela sem csak a rögbivel foglalkozott!!!)

Asanisimasa: 8/10

Véletlenül futottam bele ebbe a fura filmképződménybe a tévében. A Kegyetlen faj című mozi úgy néz ki, mintha olcsó tévéjáték lenne, bár Donald Sutherland, Diane Lane azért tán még nem ez a kategória. Úgy keződik, mint egy életközeli, "már nem drogos" melodráma, aztán egy romantikus diák-komédiává válik, amely a végére thrillerbe fordul, hogy a végére ismét melodramatikusan zárja le a kacskaringós történetet. Az egyveleg egy meglehetősen durva történetet mesél el egy egyetemista fiúról, drogos anyukájáról, valamint egy meglehetősen exentrikus, ám baromira gazdag családról, meglehetősen keserű tanulsággal a társadalmi migráció rejtett és nyilvánvaló akadályait, a kábítószerfogyasztás veszélyeit és az egymás értékei, érzelmei, sikerei iránt tanúsított féltékenységet illetően. Érdekes film, az asanisimasa szerint: 7/10.

A sport éppúgy része a globális szórakoztató-biznisznek, mint a film, ráadásul akkora, ha nem nagyobb tömegeket mozgat meg, így nem meglepő az sem, hogy gyakorlatilag a kezdetek óta kedvelt témája a filmkészítőknek. Ám nemcsak jól felfogott gazdasági megfontolásokból van ez így. Aki valaha sportolt, nagyon jól tudja, - a saját bőrén megtapasztalva is -, minden sportteljesítmény, minden győzelem és minden kudarc mögött komoly emberi drámák állnak. Ha valami, ezek igazán vászonra/képernyőre való témák, legalább annyira, mint a hajdani nagy csaták hőseinek cselekedetei. Közhely: a sportolók korunk hősei. Emellett tevékenységük jobbára látványos is.

A sportfilmek között azonban színvonalában igen nagy a szórás. Sok filmes esik abba a hibába, hogy nem tud ellenállni az adódó lehetőségeknek, a saját gyengeségein felülemelkedő emberből félistent faragnak, a diadal pátoszát terjengő és dagályos ömlengésként ábrázolják, a nagyobb hatás kedvéért. Komoly a giccsveszély! A műfaj csúcsain azonban megfellebbezhetetlen, ráadásul díjakkal is elismert alkotások állnak, mint például Scorsese Dühöngő bikája, Hudson Tűzszekerekje vagy Clint Eastwood Millió dolláros bébije. Ezek a mozik azonban valami többről is szólnak, mint a sportról és a sportolóról. Meg történelemről, krimiről, szerelemről. Vagy mint a Pedálkirály esetében, magáról a sportolóról, de valami penetráns és maró öngúnnyal.

Foci, mármint labdarúgás, vagy amerikaiul soccer viszonylag ritkán jelenik meg (jónéhány, elsősorban a fociszurkolók szubkultúráját feltérképező brutáliákon kívül) sportfilmek témájaként, hirtelen nem is jut eszembe, csak az az amerikai mozi, amelyben Pelé és Sly Stallone próbált meg kitörni a berlini stadionnak maszkírozott MTK-pályáról (Menekülés a győzelembe), de az se az volt. Vagy a Csavard be, mint Beckham? Kell egy csapat.

Apropó. Az isteni David megjelenik a Góóól! című filmben is, sőt szót is vált a kissé megilletődött Santiagóval (hogy frappánsan cikkünk témájához kanyarodjak). De látható még több híres focista, Shearer, Raul, Zidane és a teljes Newcastle United, a fakótól a nagycsapatig. Ők hozzák a hiteles focit, mert a Santiago-t egyébként hitelesen alakító, rokonszenves Kuno Becker labdába rúgni sajnos nem tudott megtanulni. De a rendező Danny Cannon se nagyon tud, mert különben nem vágta volna be azokat a nevetséges kifliket, amelyet szegény Santiago követ el, ráadásul sokszor... De ennyi baj legyen.

Nagyon nincs is baj, mert sikerült e művet bekalibrálni a sportfilmek mezőnyébe, valahová a Dühöngő bika által fémjelzett élbolyt követő tömörülés első harmadába. A film egy tervezett trilógia első darabja, amely a briliáns képességű Santiago Munoz karrierjét hivatott bemutatni. Santiago gyerekként menekült az USA-ba Mexikóból, a családjával. Apja csupán túlélni akart, de Santiago, aki bűvészként játszadozott a labdával, többre vágyott, világhírű focista akart lenni. Egyszer egy helyi, Los Angelesi meccsen egy valaha volt angol profi focista felfigyelt a srác zsenijére, és Angliába hívta, a Newcastle Unitedhez...

Karriertörténet, de fejlődéstörténet is, földrészeken, kultúrákon, társadalmi osztályokon keresztül, arról, hogyan válik egy "másodosztályú" amerikaiból, egy mexikói illegális bevándorlóból Premier Ligás angol profi futballista. Persze nem könnyen, de ha könnyű lenne, minek készítenének róla ügyes filmesek filmtrilógiát. Santiago történetének hiteléül egy valódi csapat valódi játékosai szolgálnak, de ügyesen alkalmazott dokumentarista eszközökkel oldotta meg a rendező a sztori fiktív részeit is. Az érzelmek viharairól pedig gondoskodik a bőven, de azért még emészthetően adagolt latin temperamentum. Szerelem, élet, halál.

A film megtekintéséhez nem szükséges focirajongás, ám a lányok, asszonyok tán könnyebben csábítják el férfitársaikat e filmre, -fociról szól!- felkiáltással. Annyi biztos, hogy ebben a bő mérkőzésnyi játékidejű filmben több izgalom és szenvedély van, mint a teljes hazai NB-I-es bajnokságban. Tényleg, a focisták járnak moziba? Asanisimasa: 7/10

Hát, valahogy így nézne ki, ha Tarr Béla rendezné a St.Galleni kalandot... Bár, a mi megközelíthetetlen mesterünk nyilván irtózna az olyan brutális, explicit ábrázolásától a pőre erőszaknak, mint amivel a Valhalla Risingben él Nicolas Winding Refn. Közismert, hogy nyugaton portyázó eleink semmivel sem voltak szelídebbek, mint ahogy nagyjából ugyanebben a korban osztották szomszédaikat és saját magukat is az északi vikingek. Az utóbbiak ultraerőszakos hétköznapjait osztja meg a nézőkkel, méghozzá szemmel látható élvezettel, az amúgy szimpatikus, szemüveges értelmiségi külsejű dán filmrendező, akit egyébként az érdeklődőbbek a dán alvilág köreiben játszódó Pusher-trilógia kapcsán emlegetnek már-már kultikus státuszban.

Spoilerveszély. A Valhalla Risingben egy félszemű, hallgatag harcos útját követjük nyomon, aki a pogányok rabszolgaságából megszökve a Szentföldre induló keresztesekhez csatlakozik. Útja során a kísérőjének szegődött tejfelszőke, kiskorú "magyar hangja" kivételével majdnem mindenkivel végez, míg nem vele is végeznek, hogy végre nyugodtan letehesse vértől csöpögő baltáját, és elfoglalhassa méltó helyét a viking harcosok mennyországában, a Valhallában. Én különösebb okát nem tudtam felfedezni az öldöklésnek, talán a bosszú, talán így tudja Egyszemű legjobban kifejezni világgal kapcsolatos mondanivalóját? Mindenesetre Mads Mikkelsen leragasztott félszeme mellett olyan morcan néz a másikkal mindenkire, hogy a néző ilyenkor már reflexből, előre húzza el a fejét a pillanatok múlva spriccelő vér elől. Koponya szakad, agydarabkák szanaszét, gyomor felvág, bél kiömlik.

Refn gyaníthatóan a vikingség velejét próbálja megfogalmazni ezzel a rettenetesen lassan hömpölygő, ám meglepetésszerűen rövidke (alig 90 perc) filmben, amely nyilván tele van mindenféle utalással különböző mitikus viking dolgokra, szokásokra, ám ezeket néhány hagyományőrzőn, szakirányú kultúrantropológuson és druidán kívül szerintem nem nagyon ismer senki. Így azonban a film hősének motivációi meglehetősen a levegőben lógnak, nélkülük viszont ez csak egy jó véres roadmovie, sehonnan sehova. Atmoszférája viszont van a filmnek, sötét, ködös, nyirkos világban járunk, szemmel láthatóan hideg van. Nem az a szibériai csikorgós, amikor a földre köpünk és koppan, mert még a levegőben megfagy a nyálunk, hanem amolyan 4-5 fok körüli csontig hatoló, reumacsalogató, didergős, nedves hideg, amit legjobban csak mint a halál leheleteként jellemezhetnénk. Feltűnő, hogy Refn az egész filmben amolyan képregényszerű filmnyelvet alkalmaz, a beállítások szinte kivétel nélkül statikusak, benne az akciójeleneteket kivéve nem mozdul senki, áll, néz, mint egy diafilm kockáján. Éles, néhol természetellenesen torz színek erősítik ezt az erősen stilizált képi világot, mely a szinte tőmondatokból álló, ritkás dialógusokkal együtt adják a film egyedi hangulatát. Mintha egy újabb Terence Mallick-tablót néznénk, csak az amerikai filmes remete okoskodó, bölcselkedő, de főleg szépelgő narrációja nélkül, ami miatt én képtelen vagyok végignézni a mester bármelyik filmjét. A nagyképű, ex catedra narráció hiányának én még örülnék is, de sajnos Refn filmjében nincs benne Mallick vitathatatlan gondolatisága, legalábbis én nem tudom azt sehol sem felfedezni. Enélkül viszont a Valhalla Rising csak egy egyedi kivitelezésű, viszont lassú és unalmas kaszabolós fantasy. Lehet érdekes, de lehet utálni is. Asanisimasa: 6/10

Ambícióban és merészségben nem szenved hiányt Johnny Depp, nem véletlenül tartja őt korunk egyik vezető filmszínészének a szakma és a közönség (bár ez utóbbi inkább). Másképpen persze nem is menne. Személy szerint bírom a csávót, de nem az utóbbi, különböző blockbusterekben való szerepvállalásai miatt, hanem inkább azért, mert emelett hajlandó a legkülönfélébb projektekbe is beszállni - amellett, hogy nem ellensége saját bankszámlájának, hajlandó művészi őrültségekre is. Mint például már ismert színészként, de még nem gigasztárként A halál ára című filmben is, mely tulajdonképpen egy komplett szerzői film. A filmet Depp rendezte, ő a főszereplő és a forgatókönyv írásában is közreműködött, mely Gregory McDonald regénye nyomán készült.

Tehát, a film nem éppen nézhetetlen, de azért jó sem. Mondjuk azt jó indulattal: reményt keltő. Az nem véletlen mindenesetre, hogy az utóbbi 13 évben Johnny fiú nem kapott több lehetőséget rendezésre, persze, az is lehet, hogy nem volt hozzá kedve, illetve belátta, hogy nem biztos, hogy éppen ez az ő műfaja. Egy felszámolásra ítéltetett romtelepen tengődő indiánközösségről szól a film, melynek egyik, nem éppen feddhetetlen előélettel bíró tagja, Raphael (ő Depp) családja sanyarú sorsán elkeseredve végzetes tettre szánja el magát: 50 ezer dollárért hajlandó arra, hogy kamerák előtt halálra kínozzák. Fausti történet, mai indián környezetben, balladisztikus modorban elmesélve.

Depp szemmel láthatóan sokat merített rendezői bemutatkozását megelőző művészfilmes tapasztalataiból, A halál árában egyaránt tetten érhető Jarmusch melankolikus hangneme (Halott ember), illetve egy jó adag Kusturica groteszk, frivol bacchanáliáiból (Arizonai álmodozók). Az is szembetűnő viszont, hogy Depp a film forgatása során képtelen volt megosztani energiáit a főszerep, illetve a rendezés között. Ennek az lett az eredménye, hogy a filmből gyakorlatilag hiányzik a drámaiság, és tekintve, hogy tulajdonképpen balladáról van szó, ez igen nagy hiba. Szegény Raphael tétován bóklászik egyik jelenetből a másikba, ezen kívül sokminden nem történik vele, pedig hát mégis csak egyfajta mini krisztusi tettet vitt ő végbe: feláldozta magát a családjáért. Ennek súlya azonban sajnos kevéssé jön le a filmből, amin a rendezés erőtlensége tovább ront. Színészvezetéssel, jelenetszerkesztéssel nincs nagyobb gond, csupán a határozottság és az energia hiányzik a filmből. Az a meghatározhatatlan, knézy-i plusz. A filmben szereplő komolyabb színészek azért rendesen megcsinálják maguk karaktereit, Marlon Brandónak nem okoz gondot a tolószékes sátáni figura, Luis Guzmán is pazar Raphael pitiáner, drogos ex-spannjaként. De ők remek kabinetalakításaikkal sajnos csak a zavaró kontrasztot erősítik, izmos karakterek egy erőtlen, lomha filmben. Szóval, nem véletlenül kevéssé ismert mozi ez, türelmes és avatott nézőknek azonban ajánlható, mert a végére azért összeáll a sztori, így a film is megáll a lábán, még ha az odáig vezető út igen hosszú is volt és sokáig a végét sem lehetett sejteni. Asanisimasa: 5/10 Egy érdekességnek elmegy.

Bár már több mint egy hete lezajlott minden idők egyik leghűhább, legaztakurvább mindfucking sorozatának extrahosszú sorozatzáró fináléja Amerikában, nálunk még valahol a 9-ik rész táján járnak a nézők (ha nézik), így nekik lehetnek még spoilerek az elkövetkezendőkben. Én viszont mihamarabb kipipálnám ezt az izét, hadd merüljön el nyugodtan a feledés végtelen óceánjába. Mintegy leadként azért hadd szabadjon az elsőnek feltoluló, legkevésbé sem elegáns szófordulattal élnem (bár már aludtam is rá egyet): szóval azért egy büdös nagy lófalLOST Abramséknak oda, ahová legkevésbé sem szeretnék!

Pedig valóban nem indult ez a LOST című sorozat rosszul (sőt!), én sem véletlenül néztem végig; ám éppen ezért is a nem megszokott aktusra való felszólítás, amit a finálé kiváltott. Egy pazar helyszínen játszódó, érdekes karaktereket felvonultató, izgalmas és misztikus cselekményt görgető, akár még gondolatébresztő kérdéseket is felvetni képes sorozat volt ez kb. a harmadik-negyedik évadig. Aztán -ráfoghatjuk ezt a hollywoodi forgatókönyvírók sztrájkjára is- elkezdett széthullani az eddig masszívnak és végiggondoltnak tűnő szerkezet. Feltűnően megszaporodtak a megmagyarázhatatlan és főleg megmagyarázatlan logikai bukfencek, túl sok szál maradt zavaróan elvarratlanul, lebegve hagyva, túl sok a megválaszolatlan kérdés. Egyre több hang hallatszik, hogy még Abramsék sem tudják, hova fut majd ki a sorozat, ami azért a megnyugtató (mégha paradox módon nyugtalanító is) lezárásért aggódókat erős kétségekkel látja el. Ezen nem változtat a sorozat cselekményében is végig sulykolt fatalista, ál-filozófikus világszemlélet sem, hiszen mi értelme van kérdőjel-erdőt állítani a megadható kielégítő válaszok legkisebb esélye nélkül? Megoldatlan, megoldhatatlan rejtélyekből van a való világban is éppen elég. Az ötödik évad időugrálásos tematikája már szinte követhetetlenné, nézhetetlenné tette a Lostot. A záró, hatodik évad nézettsége gyaníthatóan az ezt megelőzőkön alapszik, hiszen sokan kíváncsiak arra, vajon hogyan sikerül az alkotóknak befejezni ezt a gyakorlatilag káoszba fúló mesét.

Nos, kiábrándítóan. A mítosz, a legenda éppen a kreátorai által lett porbagyalázva, úgy, hogy kérdések tömege maradt megválaszolatlanul. Megteremtettek egy új és izgalmas univerzumot, amivel mintegy strandlabdaként eljátszadoztak, majd amikor megunták, egész egyszerűen ottfelejtették a napon, hogy végül egy szánalmasan szottyadt, kipukkadt lufiként temesse be azt a homok. Maga a finálé egy átlagosnál is gyengébb tyékategóriás katasztrófafilm unalmas sablonjára van ráhúzva, ráadásul nevetségesen gyermeteg megoldásokkal bonyolítva leegyszerűsítve. A Desmond által kihúzott, majd Jack által visszadugott dugó-trükk nekem már fájt, a "ha iszol a poharamból, te is olyan leszel mint én"- megváltó-váltójával együtt. Ha kiengedjük a szellemet a palackból, akkor az attól visszamegy, ha a dugót visszedugjuk? Ugyan már, ez még Aladin meséjében sem megy ilyen egyszerűen. Jézus vacsorája, Éden, Pokol. Meg cüzzmárja, dharmakarmabuddha, jinyang, Locke, Hume, és a többi. OK, zavaros, homályos, de legalább érdekes. De aztán a Boeing meg csak úgy simán el tud startolni a trópusi sziget homokplázsáról, mi? Mi értelme Locke és Jack harcának, miután nyilvánvalóvá válik, Locke nem sérthetetlen tovább? Aztán a végén a sokvallású templomban az émelyítő bájmosolyos tapsrend, az összes szereplővel? Legalább valami durva cliffhanger a végére, mint pl. a Maffiózóknál volt... De semmi, csak egy sebtiben elszegett, kontár vég, ami se nem megnyugtató, se nem felszabadító, de ami a legidegesítőbb, hogy még elgondolkodtató sem. Kihunyt a zöld lámpa, a sorozatnak kasza, Abramsék vállat vontak és letipliztek. Sika, kasza, léc - azért ennél több volt ebben. Asanisimasa szerint így a Lost: 5/10. A legjobb szó rá: gagyi.

Michael Cristofer rendező és David McKenna író több mint tíz éves filmjének a magyar címe esetleg egy könnyed, bulizós komédiára, esetleg romkomra utalhat, de mondjuk, ha belekattintunk a szerzők filmográfiájába, már sejthetjük, hogy valószínűleg másról lesz itt szó. A Body Shots (hanyagolnám a béna magyarítást) első képei nem is hagynak kétséget afelől, mégha limonádé is ez, valami durva biztosan van belekeverve. Egy húszon alig túli pasi és egy hasonló csajszi fekszik ruhástul az ágyon, ezt látjuk egy elforgatott beállításban, aztán a pasi felkel, kitántorog a WC-re, és vizelni kezd a kagylóra, még azt sem veszi észre, hogy a fedél nincs felhajtva. Ad 1, nehéz egy éjszakája lehetett, ad 2, nem az saját lakásában van. Aztán egy erősen szétzilált, véraláfutásokkal súlyosbított szőkeséget látunk a zuhogó esőben száguldani luxus Mercijében, fékcsikorgás, ajtó kivágódik, a lány kirókázik az úttestre. Szóval, ennyit a könnyed romantikáról...

Brilliánsan megírt és megrendezett dráma, vagy inkább esszéfilm ez a huszonévesek állandó problémájáról, a heti robot utáni hétvégét úgy eltölteni, hogy abban legyen szex, ha lehet érzés nélkül, l'art pour l'art, buli, pezsgő, agyletevés. A gőz kiengedésének ultrafelelőtlen és féktelen kétnapos szeánsza. A szereplők karrierjük elején álló sales managerek, kezdő rendezők, középhíres sportolók, wannabe színész- és táncosnők, teljesen normális emberek, akik még fiatalok, és életüket egyelőre nem egy család kötelékében, hanem önállóan, az élet ízeit kiélvezve szeretnék élni. Annyira normális emberek, hogy szinte kizárólag legális drogokkal bombázzák magukat széjjel, ha az ittas vezetést is ide sorolhatjuk. A féktelennek, ámde ártalmatlannak induló bulizás mégis egy pillanat után eldurvul. A film ezt vizsgálja, a lehetséges összes szemszögből: meddig tart a léha csábítás, meddig az agresszív hódítás, hogy a szex vajon mi, hogy hol van a választóvonal a felelőtlen bulizás és a nemi erőszak között. Messze nincs szó azonban nyögvenyelős, vagy akár tanári moralizálásról, a film, bár végül is komoly témát vet fel, felületesen nézve egy thrillerbe hajló bulifilm, amely egy péntek esti őrület tempójával pörög. Az ügyesen felvetett és megtárgyalt problematika melett az adekvát, és valódi drámaiságot sugárzó, átélt színészi alakítások, elsősorban Jerry O'Connell, mint a macsó focista, és Tara Reid, a megesett rókázó szöszi szerepében teszik a filmet a szemmagasság körüli polcra. Friss és üde film a Body Shots, és bár több mint tíz éves, a mai napig érvényes mondanivalóval bír. Asanisimasa: 7/10

Ritkán kell teljes szívemből üdvözölnöm egy ízig-vérig manipulatív propagandafilmet, de A sivatag virága kapcsán mindenképpen ezt kell tennem, mivel a híres, szomáliai származású topmodell, Waris Dirie életét feldolgozó film érzékletesen és hatásosan beszél a nők nemi szervének a primitív kultúrákban a mai napig megszokott csonkításáról, és ellen, ezt pedig támogatni kell.

A fátyol mögött
Az nagyjából közismert tény, hogy az iszlám vallási előírásai minden mohamedán férfi számára előírja a körülmetélést (tehát a fityma eltávolítását), a zsidó valláshoz hasonlóan és minden bizonnyal abból eredően. E beavatkozás névleg az iszlám felvételének a rituáléja, a valóságban tisztasági okai vannak, ám a Korán is előírja. Ezzel a kis műtéttel nincs is igazából senki emberfiának kifogása, az adott műveletet elszenvedőn kívül, bár néhány nap múlva már ő sem emlékszik az egész hercehurcára. Nem ez a helyzet a sajtóban elnagyoltan női körülmetélésnek nevezett tradícióval, melyet elsősorban Afrikában, Közel-Keleten és az iszlámhívő ázsiai országokban hajtanak végre a lányokon, két-három éves korukban. A női nemi szervek rituális célú csonkításának három fajtája van. Az első legenyhébb során csupán a klitoriszról távolítanak el egy darabka bőrt, a másodikban viszont ez egész klitoriszt kimetszik. E két mód főleg az ázsiai országokra jellemző, ám Fekete-Afrika iszlám vidékein egészen brutális csonkolást hajtanak végre a kislányokon. A rítust általában a törzsbéli idősebb asszonyok hajtják végre, európai ésszel felfoghatatlan higiénés körülmények közepette, miközben egy rozsdás konzervfedéllel, borotvapengével vagy üvegcseréppel gyakorlatilag a női nem szerv minden „kiálló” részét levágják. Az ilyen módon körülmetélt nők (ha a „műtétet” túlélik, és nem véreznek el vagy pusztulnak bele a fertőzésekbe) egész további életükben kínok között szenvednek meg minden vizelést, minden menstruációt, a szexről és gyermekszülésről nem is beszélve. Emellett ezek a nők ki vannak téve az állandó fertőzésveszélynek is. Az aktust a hiedelem szerint a nők szüzességének megőrzése céljából tartják fontosnak, továbbá így látják megakadályozhatónak a maszturbáció gyakorlását, valamint a házasságtörést. Fontos megemlíteni, hogy ezt a brutális rítust nemcsak Afrikában gyakorolják, hanem a bevándorlók magukkal hozták Európába és Amerikába is, valamint azt is, hogy a Koránban sehol sem található erre vonatkozó, konkrét utasítás. Az ENSZ több szervezete, többek között éppen Waris Dirie által kirobbantott botránynak köszönhetően elérte, hogy mára már igen sok országban törvény tiltja a női körülmetélést, azonban illegálisan a mai napig nagy számban hajtanak végre ilyen beavatkozásokat.

A sivatagból a divatshow-k kifutóira
Waris Dirie élettörténete valóban egy igazi Hamupipőke-sztori, azonban érdekes módon, éppen e jelző okozta azt, hogy Dirie az ENSZ nagyköveteként egyik első szószólója lett a nők rituális célú körülmetélése elleni mozgalomnak. Valóban a sivatagban született, Szomáliában, közel az etióp határhoz, egy nomád kecskepásztor családban, és valóban minden úgy van, ahogy ebben a filmben láthatjuk, és Dirie önéletrajzában olvashatjuk. Döbbenetes sztori, de sokkal döbbenetesebb az a probléma, amire rávilágít. Az igazán meseszerű azonban az, hogy Dirie így tudott élni azokkal a lehetőségekkel, melyek adódtak előtte, nem lett dúsgazdag üzletember kirakatbabája, nem lett belőle a bulvármédia botrányhőse, hanem felvállalva önmaga és sorstársai ügyét, szembe áll milliók megrögzött babonájával, azokkal harcolni merészel, sőt győzelmeket is arat. Életútja nemcsak egy sikeres modell karrierje, hanem valóban egy igazi példakép modellértékű pályája.

A könyvből a mozivászonra
Dirie nagysikerű önéletrajzát a német Sherry Hormann rendezte filmmé, mely tulajdonképpen egy lineáris szálon futó, hagyományos életrajzi film, amit kissé bombasztikusan heroikus zenei kísérettel, ám pazar afrikai panorámákkal elővezetett etnografikus igényű afrikai flashbackek tagolnak, illetve illusztrálnak. Szép a Dirie sorsából adódó érzelmi ív is, a megfelelő dramaturgiai pontokon nincs az a néző, ki ne nyúlna zsebkendőjéért. Sikerült a főszerepre egy minden szempontból tökéletes karaktert találni: a szintén fekete-afrikai származású Liya Kebede Dirie-hez hasonlóan szintén topmodell, és kitűnően birkózik meg a szerepből adódó, komoly színészi kvalitásokat követelő jellem- és karakterfejlődéssel. Profi angol színészek asszisztálnak neki: Sally Hawkins (Marilyn, a londoni barátnő) most is elementáris, csakúgy, mint Juliet Stevenson (Lucinda, a leszbikus modellügynök). Elképesztő pofa a jobbára a Harry Potter-filmekből ismerős Timothy Spall is, mint a Dirie-t felfedező sztárfotós. Ők adják a lendületet a film jeleneteibe, miattuk kifejezetten szórakoztató is ez az amúgy inkább megdöbbentő és felkavaró film. Ami ugye, mint azt az elején említettem, propaganda, de abból egy afféle, melyet illik komolyan venni. Asanisimasa: 8/10

(Poroló - e cikksorozatban filmklasszikusokat nézek újra, mintegy "leporolva", megvizsgálva őket, mennyire "működnek" mai szemmel nézve.)

Szerintem, Dusan Makavejev, ma is élő, de 1993 óta nem filmező emigráns szerb filmes legenda Montenegro című filmje a mai átlagnézőnek már messze nem mond annyit, mint annak idején. A Mester legnagyobb közönségsikere volt ez a frivol, groteszk és helyenként bizarr szatíra annak idején, mely jellemző módon, a port.hu-n 10/10-en, míg az imdb-n csupán 6,9-en áll. A két tetszési mutató közötti különbség talán az előbbi állításomat is igazolja egy picit.

Az a néhány kattintó, akik a port.hun maximálisra értékelték a filmet, nyilvánvalóan már eszmélve éltek a hetvenes-nyolcvanas években, amikor a film játszódik, ismerik pl. a jugó, a vendégmunkás, a disszidálás, a Nyugat, a kapitalizmus, a marxizmus, a szabadság szavak jelentéseit, legalábbis azt, amit ezek akkor jelentettek. Továbbá, valószínűleg rendelkeznek azokkal a politikatudományi ismeretekkel is, melyek szükségesek Makavejev filmjeinek teljes megértéséhez, és nemcsak aktuálpolitikai zsurnál-észosztók manipulatív lózungjait mantrázák, jobb, és főleg más híján. Nem mondom azt, hogy akik nem ismerték, nem ismerhették e korszakot, azok kimaradtak valami jóból, és bánhatják, mert nem erről van szó. Csupán csak a történelem (sors?) gonosz szeszélye folytán most éppen abban a karosszékben ülnek, melyből e film főszereplőnője olyan radikális mozdulattal kelt fel. Az a jóléti társadalom, melyet Makavejev e filmben olyan vidor gúnnyal jellemez, most épp mi vagyunk, éljünk bár valójában szarul. A világ azonban azóta kinyílt, és mindenki láthatja a saját szemével, hogy mindig van, aki még nálunk is lényegesebben szarabbul él.

Az átlagnéző jobbára a rendszerváltás környékén talán éppen az első osztályba készült, így a dolgok valódi állásáról érzéki fogalma még nem lehetett. Az azonban valószínűleg mindenki számára lejön a filmből, hogy a fogyasztói társadalom unalma és igénytelensége ellen lázad a szőke hősnő, de azok motivációit, akikhez innen menekül, már nem biztos, hogy mindenki kritálytisztán fogja érteni. Az imdb-n vélhetően sokkal heterogénebb az olvasók összetétele, származási ország szerint, így nyilván több nyugati is kattingat, aki a filmnek csak ezt lázadó olvasatát fogja fel, a természetszerű történelmi sajátosságok miatt, talán ezért a 6,9.

Pedig Makavejev tökéletesen és ma is érvényesen látja a világot, amiben rendszerváltás ide vagy oda, ma is élünk. Itt is, ott is. Csak a szereplők mások. A nyelve ma már talán darabosnak, avíttnak tűnhet, sok mindent nem is értünk már annyira, meg olyan régen is volt az már, de ha szentelünk rá egy kicsivel több figyelmet, mint amennyit amúgy filmre pazarolnánk, akkor világosan fogjuk látni, hogy Makavejev az egyetemes filmművészet egyik kivételes, leginkább talán Kubrickhoz hasonlítható volumenű zsenije, még ennek a felületesen bohókás, jobban odafigyelve azonban nyilvánvalóan többrétegű, mély filmnek alapján is. Hát még, ha a Sweet Movie vagy a W.R. kerülne terítékre... Asanisimasa: 8/10

Szerintem, A lázadás az első vietnami produkcióban készült zsánerfilm, amit láttam életemben. Az Indokínai-félsziget keleti oldalán kanyargó, hosszúkás ország filmművészetének mindössze néhány -bár figyelemreméltó- szerzői filmje (pl. Zöld papaya illata, vagy az idei Titanicon a Vergődés) jutott el Európába, de vietnami akciófilmet legfeljebb a legelvetemültebb ázsiaifilm-rajongók említhetnének meg. Persze, nehéz egy olyan országban virágzó filmipart építeni, ahol vagy háború zajlik, vagy Ho apó népi antidemokráciája. De azért valami ott is elindult...

A professzionális hongkongi, sőt amerikai akciófilmek mellekszereplőjekként, kaszkadőreként szép karriert futó Johnny Nguyen, Charlie nevű testvérével otthon, Vietnamban egy, a múlt század húszas éveiben, a francia megszállók, illetve a velük kollaboráló vietnamiak ellen történt lázadás történetét vitték filmre, amúgy tipikusan ázsiai modorban, rengeteg akcióval, némi szende romantikával és takarékosan, a százas szög egyszerűségével elmesélt, ám épp ezért világos, és gondolom, a történelemhez, történetiséghez is hű cselekménnyel. Nincs a filmen semmi szégyellnivaló, aki egy filmtől nem vár többet, mint a fentiekben leírtak, akkor ez egy 100%-os alkotás. Képileg gyönyörű, mint ahogy általában a távol-keleti filmek mindig is, a sztori pedig nem egy ördöglakat, de azért rendelkezik azzal a minimális meseszerűséggel és egzakt, történelmi hitellel, hogy még a finnyásabbak is érdekesnek találják. Az akciójelenetek és az epikus részek aránya a műfajban optimálisnak mondható 60:40, ami önmagában már garancia arra, hogy nem fogunk unatkozni. A harci és verekedős részek még távol-keleti mércével mérve is virtuóz módon lettek előadva, és ami a fő, ezek a jelenetek nincsenek agyon vágva. E filmben egy snittben lehet látni, ahogy az egyik szereplő dupla fordulatos köríves rúgással veszi le a másik fejét, miközben annak freccsen a véres nyála, stb., ahogy az az ilyen jelenetekben lennie kell (kéne). De van hagyományos lövöldözéses, robbantós, valamint üldözéses szcéna is, úgyhogy... Többet mindek beszélni egy ilyen filmről, aminek a vége jó, mert annak úgy kell lennie. (Már kérdés, hogy a filmben ábrázolt események végül is csupán elvetélt próbálkozások maradtak, a franciák pedig még sokáig ott tetvészkedtek az országban, aztán ahogy végre sikerült őket hazazavarni, jöttek ugye nemsokára Rambóék.) Asanisimasa: 7/10