asanisimasa

A közismerten jazzrajongó Clint Eastwood első igazi rendezői sikere volt a Charlie Parker életéről szóló filmje, mely kitűnően előrevetíti a későbbi "nagy" Eastwood-filmek legjellegzetesebb ismérveit: a lassan, mégis gördülékenyen hömpölygő epikát, az ide-oda ugráló időkezelést, az aprólékosan hiteles környezetteremtést és azt, hogy a célkeresztben mindig egy nagyformátumú férfi áll. Charlie 'Bird' Parker pedig a jazz műfajának valóban egyik legnagyobb formátumú, stílusteremtő zenésze volt, sorsa pedig valóban tanulságos -mint ahogy azt a film végén Eastwood is ajánlja- minden zenész számára.

Maga a Bird című film tulajdonképpen egy hibátlan életrajz, kezdődik a gyermekkornál és befejeződik a temetés képeivel, közötte pedig ügyesen és lendületesen szerkesztett jelenetmozaikokból - Forest Whitaker pazar megszemélyesítésében- részletgazdag képet kapunk a címszereplő legendáról. Eastwood bár rajongó, de sohasem veszti el realitásérzékét, Charlie Parker ismeretes drog- és alkoholfüggősége, az ebből fakadó állandó vészhelyzetek, valamint emberi gyengeségei is hangsúlyos szerepet kapnak amellett, hogy Bird virtuóz és elementáris zenéjéről és zseniális előadóművészetéről is képet kaphatunk, ráadásul eredeti forrásból (Parker kitűnően újrakevert számai, játéka hallható végig a filmen). Eastwood nagyszerű érzékkel találja meg Parker életének sorsfordulóit, melyeket egzakt történeti hűséggel rendez vászonra, gondja van a mellékszereplők (Dizzy Gillespie, Red Rodney, Chan, Parker felesége és mások) karakterének kellő árnyalására is. Jó sötét a film, erősen fényhiányos, mely kiválóan jellemzi a negyvenes-ötvenes évek jazzklubjainak félhomályos világát, melyek asztalainál pl. Dean Moriarty is üldögélhetett volna, Jack N. Green operatőr munkája szinte azt a Koltai Lajost idézi, aki éppen az ilyen alulvilágított képeivel lett világhírű a hetvenes évek végén (pl. Angi Vera), és sejtelmes komorságával érzékletes hátteréül szolgál Parker szomorú és egyben diadalmas életpályájához. A film jazzrajongóknak, zenészeknek néhány évente újranézendő alapfilm, azok számára viszont, akik idegenkednek a jazztől, valamint a hosszú filmektől, nyugodtan kihagyható. Asanisimasa: 10/10

A Ne szólj senkinek egy olyan film, amit -bár alapvetően nem szeretem a remake műfaját- szívesen megnéznék egy profi, thrillerben jártas rendező (mondjuk Fincher...) felfogásában, akár egy közepesen lejárt szavatosságú sztárral, mint pl. Tom Cruise, valamint egy nagyobb szkriptdoktori konferencia után. Mert a tapasztalt színészként ismert Guillaume Canet 2006-os rendezői próbálkozása, így, ahogy áll, a díjözön ellenére, majdnem nézhetetlen, mintegy bizonyítékául annak, hogy aki jó színész, az nem biztos, hogy rendezni is tud. (Ergo, nem lehet mindenki Clint Eastwood, vagy Robert Redford.)

Hogy majdnem megakad a film a torkunkon, az nem a több mint két órás vetítési időn múlik, hiszen van annyi történés a filmben, ami indokolná a relatív hosszúságot. Harlan Coben sok mindent belezsúfolt regényébe, melyből e film készült, ami abba a műfajba talán belefér, ám egy filmbe már soknak tűnik. Egy tapasztalt direktor, tapasztalt dramaturgi segédlettel még talán tudott volna rendet vágni a történetben, amely így lehetne egy valóban izgalmas, szövevényes thriller, megyilkolt, majd titokzatosan feléledt feleséggel, paranoiás üldözésekkel, gonosz politikusokkal és jófej gengszterekkel, Canet azonban ennek megrendezéséhez sajnos kevés volt.

Mondjuk, a krimi, vagy thriller műfajában a legszerencsétlenebb szerkezet az, amikor az egész műben lilázunk, meg hangulatot próbálunk kelteni, feszültséget fokozni, felmondani Hitchcock-órán a suspenze-leckét, hogy aztán a fináléban -a kulcsszereplő által monológban előadva!- magyarázzunk el mindent. Ilyenkor nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy az alkotó bizony meg akarta úszni a rafinált cselekményszervezéssel járó bonyodalmakat. E filmben is két órán át nézünk, mint Rozi a moziban, hogy az utolsó néhány percben valaki elmagyarázza, amit eddig láttunk, az mi volt. De OK. Legyen így. Viszont akkor legalább legyen a néző olyan feszültség alatt tartva, hogy eddig már lekaparta az arcát az izgalomtól, és alig várja, hogy valaki felkattintsa a villanyt, hogy visszaragasztgathassa a cafatokat. De nem. Canet lagymatag ritmusú, tétova, hiteltelen és indifferens színészekkel telepakolt, borzalmasan vontatott és unalmas jelenetsorral traktálja a nézőt, melyek tobzódnak a nevetségesen béna fordulatokban és rosszul alkalmazott műfaji klisékben. Ráadásul mindezt csakis azért, hogy a végén az egyik szereplővel néhány mondatban elmesélje, amit addig kellett volna látnunk... Szóval ez nagyon rossz volt, a filmet csakis saját felelősségre ajánlom fogyasztásra. Én is inkább mentem volna helyette fagyizni, vagy mittudomén. Asanisimasa: 3/10

A hajdan szebb napokat is látott, a történelemben kivételesen hosszan regnáló brit uralkodóház mára jócskán vesztett erejéből. A birodalom is szertefoszlott, ám még mindig jelentős befolyással bír. Hogy mást ne mondjak, a királynő kéri fel a mindenkori miniszterelnököt ténykedésére és még mindig ő a legerősebb koronás fő Európa demokráciáiban. A britek hagyományosan lojálisak az uralkodóházhoz, amely "jótékonyan" hagyta népének, játszadozzanak csak a demokráciával, ha az uralkodás az övék marad. Az uralkodóház szerves része az angol és a brit nemzeti hagyományoknak, ilyen formában szent és sérthetetlen. Ám tökéletesen el is különül minden alattvalótól, még adót sem kell fizetnie. Na jó, mára már talán kell füstadót, vagy hasonló nagy jelentőségű adót fizetni a királynőnek... Ennyit sikerült elérnie a maroknyi antiroyalistának. A tragikus sorsú Lady Diana volt az első a királyi család tagjai közül, aki átmenetet, kapcsolatot jelentett az uralkodó és a nép között. Kedvességével, közvetlenségével, jótékonyságával milliók szeretetét nyerte el Nagy Britannia határain belül és kívül is, de köztudomású volt az is, hogy II. Erzsébet sosem nézte jó szemmel ezt az "alulról jött" némbert a családban. A brit közvéleményt azonban így is sokkolta az uralkodó családnak Lady D. halálhírére tanúsított rideg érzéketlensége.

Stephen Frears Az én mosodámtól a Veszedelmes viszonyokon keresztül a Mrs. Henderson bemutatja...-ig terjedő eddigi életművével a kortárs angol filmművészet egyik legmarkánsabb pályáját mutatja be. Egytől egyig minden filmje egy komoly társadalmi jelenséget, problémát jár körül, mindig sajátos szemszögből, de érzékenyen vizsgálva azt. A királynő című filmjének célkeresztjébe -a címből egyenesen következően- nem kisebb személyiségeket, mint magát, a ma is uralkodó angol királynőt, valamint a Lady D. halála környékén nagy többséggel megválasztott, mára (a film készítésének idejére, 2005-re) azonban e népszerűség nagy részét elvesztett Tony Blairt, a miniszterelnököt állítja. Kb. mintha valaki nálunk Orbán Viktorról vagy Gyurcsány Ferencről készítene filmet... Végül is miért ne, bár igencsak észnél kell lenni az adott alkotónak, mit hogyan mutat, ábrázol és sugall.

Élő és ismert alakokról játékfilmet készíteni majdnem olyan, mint életükben szobrot állítani, ezt a csapdát Frears viszonylag elegánsan hárítja. Eszköze az alapos felkészülés és az ebből fakadó hitelesség mellett a finom irónia, amelyet azért annyira nem visz túlzásba, hogy bárkit is mélyen megsértsen. Végig illedelmes marad, bár talán Blair kicsit többet kap, mint Erzsébet. Ebben talán közrejátszhat az is, hogy A Királynőt produkáló Langan-Harries produceri páros, valamint Peter Morgan forgatókönyvíró Frears rendezésében már készített egy televíziós drámát (The Deal) Tony Blairről, illetve az új Munkáspártról, így az ismeretség mélyebb. Nem kicsit leegyszerűsítve, A királynőben Blairék jó szándékú, de mégis csak csupán túloktatott prolik, Erzsébeték viszont önnön mauzóleumukba zárt, korlátolt és degenerált kékvérűek. Bár néha mintha Erzsébetben mocorogna mintha valami emberi... Persze, Anglia azért még mindig Anglia, az alattvalókat még mindig jobban lehet gyepálni, mint a királyi családot s benne magát, II. Erzsébetet. Én mindenesetre elbírtam volna az itt látottnál maróbb és pikírtebb karakterrajzot is, persze, pályán és határokon kívülről mindig egyszerűbb bekiabálni.

Nem kisebb felelősséget ró ez a kortárs és tömegeket mélyen érintő téma megjelenítése a színészekre. Elsősorban a királynőt alakító Helen Mirrenre, aki ennek megfelelve bámulatos teljesítményt nyújt (kapott is érte Oscart, 2007-ben). Érzékletesen mutatja meg, hogyan küzd meg a hagyományok által ráosztott, de majdnem bénító erejű felelősséggel, és hogyan hoz, eleddig precedens nélkül álló döntéseket, saját, illetve leszármazottai sorsát illetően. Michael Sheen Tony Blairje hiteles, épp az az idiótán vigyorgó, ám nyilván nagy képességű stratéga, akit a híradókban mi is láthattunk. James Cromwell Fülöp hercege egy vén hülye, akit nem érdekel más, mint a vadászat és az ötórai tea hőfoka, gyanítom, nincs ez másként a valóságban sem. Alex Jennings ajkát harapdáló, szánalmas Károly herceg, ő talán a legkevésbé szeretetreméltó e filmben a királyi családból. Sylvia Sims viszont kifejezetten tündéri a mára már elhunyt idős anyakirálynő szerepében, főleg amikor dévaj pillantással szemléli a martinijében úszó olajbogyókat. Tegyünk mi is hasonlóképpen, és szemléljük így mi is egy leszálló ágban lévő és idejétmúlt monarchia végnapjait, érdekes, szórakoztató és tán felemelő élmény lesz! (2007.01.11.)
Asanisimasa: 8/10

A közép- és dél-amerikai indián kultúrák meglehetősen alulreprezentáltak Hollywoodban, bár az igazat megvallva, északi testvéreik is sokáig csupán a nagybetűs gonosz, enyhébb megfogalmazásban a pofozógép, vagy a szánnivaló részeges nyomoronc szerepére kényszerültek. Na ja, sokáig a halott indián volt a jó indián abban az országban, amely szívesen aposztrofálja magát a demokrácia első számú exportőrének. A sziúk, komancsok, apacsok és társaik mára már olykor pozitív főszereplővé is előlépnek, nem kis mértékben köszönhetően az indiánt soha nem látott Karl Maynak, a farkasokkal táncoló Kevin Costnernek és a többieknek. Ellenben a mexikói, guatemalai, vagy az andoki indiánok elképesztő magasságokig jutó, kifinomult kultúrájukról eleddig mozivásznon alig esett szó, könyvekben is jobbára csupán fantaszták, jövőbelátók és kérdésfeltevők gyúrták agyukat meghökkentő tudományos és technikai eredményeiket illetően. Persze foglalkoznak ún. "komoly tudósok" is e népekkel, de ők eredményeiket általában nem "popkulturális közegben" publikálják.

A hollywoodi álomgyár gigászi gépezete Ausztráliából importálta ügyeletes kultúrantropológus művelődéstörténészét, akit ezelőtt első vonalbeli színészsztárként ismerhetett meg a nagyérdemű. Mel Gibson néhány éve megelégelhette a legjobb seggű és legsármosabb Igazságos János mások által irigyelt, de belülről valószínűleg unalmas szerepkörét, és nagyszabású történelmi tablók rendezésébe fogott. A középkori Skóciába kalauzoló Rettenthetetlen díjesőt, míg a Jézus kereszthalálát naturálisan bemutató Passió nagy vihart és komoly bevételt okozott. E kettő eredményeképpen készülhetett el Gibson és cége, az Icon Productions új vállalkozása, az ősi maja civilizációba kalauzoló Apocalypto.

Az első két film is komoly energiákat fektetett a minél hitelesebb, és kultúrtörténetileg is helytálló miliő megteremtésére, de míg a Rettenthetetlen esetében ez jobbára a fegyverzetek és a csaták reprodukálásában merült ki, a Passióban már a film nyelve is korabeli volt. Persze, utóbbi esetben a téma jóval nagyobb tömegek érzékenységét sérthette és sértette is, így nem csoda az aprólékos és minden részletre kiterjedő odafigyelés. Az ebből fakadó viták Gibson kedvét azonban nem vették el, ez alkalommal is folytatta a nagy műgonddal kivitelezett és szinte szőrszálhasogató alaposságú filmkészítést. Mivel a maják kultúrtörténetéhez konkrétan nem sokat értek, így nem tudom megítélni, milyen tudományos hitelességű az a temérdek, csontokból, fogakból álló, kövekkel és patinás rézzel gazdagon díszített fejdísz, maszk, nyaklánc és harci eszköz, amit e filmben felvonultattak, így laikusnak azonban szemkápráztató. A szereplők egytől egyig helyi erők, tehát antropológiailag is stimmel minden. A forgatás helyszíne is hiteles: a maják, mintegy négymilliós lélekszámban, a mai napig is a Yucatán-félszigeten élnek, itt forgott a film is. Őserdőt még találtak összefüggőt, a piramisokkal telezsúfolt maja fővárost pedig felépítették egy kukoricamezőn. Dean Semler, a Farkasokkal táncolóval Oscart nyert, és ezzel egyben indiánszakértővé is avanzsált operatőr pompázatos nagytotálokban, az üldözési jelenetekben expresszív, vadul kaszáló közelikben alkotja meg a film izgalmas látványvilágát. A kellékek, felszerelési tárgyak, díszek mint már említettem, gazdagok, a testékszerek és tetoválások lehet, hogy új divatot is indítanak.

Mind a főbb szerepekben, mind a nagyszámú statisztéria kiválasztásában az lehetett az instrukció, hogy kizárólag szép embereket vehettek fel, hogy aztán véresen tátongó sebekkel, kelésekkel, kifolyó szemgolyóval jól el lehessen őket csúfítani. A körme mindenkinek koszos és töredezett, rendben is van ez így, hiszen a dzsungel nem higiénikus környezet. A látványosan sokszor vicsorogtatott rothadó (mű)fogazatokat viszont nem értem, hiszen ha valaki "bio" módon táplálkozott valaha, akkor azok a maják voltak. Így azonban nem tudom mitől rohadtak a fogaik... Ráadásul Jaguár Mancs, a főhős fogai, amelyek a film elején a többiekéhez hasonlóan iszonyú állapotban voltak, a film végére alaposan megjavulnak. De az is lehet, hogy a pozitív végkicsengés láttatja csak ezt velem. A film sztorija míg ideáig eljut, egyenes irányban fejlődik minden felesleges kitérő, csavar és elágazás nélkül. Az "alma nem esik messze a fájától"-dramaturgia, a főnök fia is főnök lesz, sőt annak a fia is. A hősiesség pedig családi hagyomány. Nincs meglepetés, Mel Gibsontól, akinek ez alkalommal nem nyomja vállát a Szent Biblia súlya, ezt várjuk. Hősmese, rengeteg vérrel és brutalitással. Ám ezenkívül semmi más, hacsak az nem, hogy van már maja indián hőse is Hollywoodnak...(2006.12.22.) Asanisimasa:6/10

Sietve leszögezném, hogy ez egy igazi "ordibálós dráma", mivel legutóbb egy menő filmes blogon olvastam ilyen definíciót: a blogger en bloc utálta az olyan drámákat, amikben "ordibálnak". Szíve-joga, bár ettől nyilván nem nő szakmai ázsiója. Hát, ti tudjátok - mondom Parti Nórával a Karlós bankreklámból... De amúgy a cím sem árul zsákbamacskát: a Sárdobálókban bizony mindenki mindent hány a másikra, egy család válás utáni apokaliptikus széthullásának vagyunk tanúi. Az efféle legfeljebb akkor megy síri csendben, ha a felek történetesen süketnémák. De az egymáshoz vágott edények nyilván ott is csörömpölnek...

Apa már régen elköltözött egy új, fiatalabb csajhoz, karon ülő csecsemővel jön ki az ajtóba, nyilván megint a túlkompenzált kapuzárási pánik. Anya gyűrte egy darabig, de aztán lassacskán ő is összeszűrte a levet a szomszéddal. A két iker nagyfiú anyával él, de sok köszönet bennük sincs: Thierry agresszív, kötözködő, békétlen alkat, míg Francois szájában megalszik a tej. Thierry ráadásul anyját ipari robotgépnek tekinti, a közeledő szomszéd kiutálása érdekében teljes mellszélességgel küzd. Az ilyenkor kötelezően bekövetkező tragédia nincs már messze...

Joachim Lafosse szikár és szűkszavú, néhány szereplős balladisztikus drámája hitelesen és valódi drámai erővel meséli el nekünk e család történetét. A tanulság szintén szűkszavú, és meglehetősen közhelyes is: viszont nem árt sulykolni, hiszen bárki bármerre néz, mindenfelé láthat az egymásra figyelés, az egymásnak teendő kölcsönös engedmények és a minimális kommunikáció hiánya miatt széthulló családokat. Egy ilyet például e filmben, így a közhelyes tanulságot nem árt talán lassan és érthetően mindenkinek még egyszer jól az agyába vésni. Anya szerepében Isabelle Huppert nevéhez méltóan megrázóan alakít, nem véletlenül tartják őt az egyik legnagyobb francia drámai színésznőnek, pedig azért elég jó a mezőny arrafelé. Thierry szerepében Jérémie Renier, a Dardennes-testvérek filmjeinek állandó, emblematikus szereplője Huppert méltó partnere: szinte robban minden egyes pillanatban, végül aztán pusztít is. Azután már eggyel kevesebben ordibálnak ebben az igen szomorú családi drámában. Asanisimasa: 7/10

Az efféle filmeket igen nehéz megtalálni. Ha mégis, jobbára alig mérhető nézettségű közszolgálati adók késő éjjeli műsorsávjában keresendők (mint ahogy ez alkalommal is), illetve néhány bevállalósabb művészmoziban, amelyeket nem a jegybevételért tartanak nyitva. Az efféle filmek nem szórakoztatnak, hanem közkeletű kifejezéssel élve: odabasznak. Falhoz vágnak, gyomorba gázolnak, szétlapítanak. És ezt nem méregdrága speciális effektusokkal, agyoncsavarított cselekménnyel és más hasonló bűbájjal érik el, hanem azzal, hogy kendőzetlenül, brutálisan az arcodba vágják az igazságot. Azt ami valóban van. Az pedig a legritkább esetben olyan, amilyenek mi szeretnénk látni.

Magyar párhuzamot vonnék: Móricz Zsigmond naturalista paraszttárgyú novelláit senki sem olvassa szórakozásképpen, mégsem vitatja senki értéküket. Tarr Béla Sátántangóját, Jeles András Kis Valentinóját vagy Mundruczó Szép napokját sem könnyed szombat esti "bulielőttiként" nézzük (már ha láthatjuk egyáltalán), hanem azért, hogy pontosan definiálni tudjuk magunkat az "ittben" és "mostban". Az állandó öndefiniálás ugyan beteges, ám vannak az életben pillanatok, amikor muszáj megtenni. Különben talajt, indentitást, sőt személyiséget vesztünk, és elszállunk mint győzelmi zászló a viharban.

A Flandria című film, a francia Bruno Dumont alkotása is ebbe a sorba tartozik, hallunk róla, tudjuk, hogy díjakat nyer, a szakma elismeri, ám alig van forgalmazó, aki áldozna bemutatásukra. Persze, ritkán szeretjük tükörben nézegetni a szaros fenekünk. Mondjuk, nap mint nap, ám ha például furunkulus nő rajta, akkor muszáj. Ismerjük a képet, amit Európa boldogabb fele mutat magáról, a sugárzó kedély, gazdagság, üvegpaloták, szuperexpresszek, méregdrága öltönyök ujja alól kivillanó milliós karórák, tőzsdemutatók, satöbbi. Katonákat küldünk nevesincs országba, ahol kecskebogyót esznek holmi rongyokba bújt szerencsétlenek, és iszonyú drágán adják az olajat nekünk. Na majd jól rendet tesznek ott bátor fiaink. Persze, nem lesz megerőltető, csak kicsit macerásabb, mint egy all inclusive tunéziai nyaralás. Azonban Európa mosolygó álcája alatt ugyanolyan mocsok van, mint ott, ahova "rendet" megy tenni. Sőt. Ám ezzel nem kellemes szembesülni. De néha muszáj, mert különben elhülyülünk.

Tehát Dumont filmje nem tesz engedményeket a közönségnek, így a producereknek sem, kíméletlenül egyenes, brutálisan őszinte, de ezt nem valamiféle önös érdekből teszi, a csillogó szobrocskáért és a hozzájáró gyér tapsért bizonyos "alsó-rácegresi" filmfesztiválokon, hanem azért, mert azt gondolja, így helyes. Tiszta szívvel, tiszta szándékkal. Igaza van, tisztelet neki. Filmje, mint azt a címe is mutatja, Flandriában, Franciaország északi, elsősorban gabonatermesztéssel és állattartással foglalkozó területén játszódik. Semmi délvidéki napfény, provance-i romantika, gyöngyöző bor, édes szőlő. Sár, köd, tehénszar és a szántó. Az ottani emberek szántanak, vetnek, esznek, párzanak. És ugyanezt elölről. Ezt teszi Demester is. Szánt, enni ad az állatnak, elmegy sétálni Barbe-al, a szomszéd lányával, hogy a bokorban ráforduljon és néhány mozdulattal meggyakja. Aztán úgy alakul, hogy el kell menni a háborúba, ahol Demestert olyan élmények érik, amit soha eddig nem tapasztalt. Emberi érzelmek érik, mint félelem, vágyakozás, honvágy, és talán szerelem.

Dumont hosszú beállításokban, szenvtelen kamerával, természetes fényben, természetes hanggal mutatja - most jó ez a szó - antihőseit, ahogy élik érzelemhiányos életüket, szinte állati közönnyel. A film végén megcsillant ugyan egy pici reményt, hogy tán nincs mindennek vége, de ehhez a háború, az értelmetlen hódító háború borzalmai szükségesek. Nem legalizálja, nem mondja jogosnak a háborút, hanem azt mondja, akkora a baj, hogy abból csak ekkora impulzussal lehet (talán) kizökkenni. Dumont amatőr szereplőket alkalmaz, amelyek döbbenetes alakítást nyújtanak, főleg a megesett szomszédlány, Barbe szerepében Adelaide Leroux.

A Flandria egyrészről döbbenetes erejű filmszociográfia a mai modern francia/európai parasztságról, másrészről provokatív és felkavaró, igazmondó háborús film, szerintem legalábbis. Ehhez képest a film Cannesban nagydíjat, nálunk a Titanicon (talán épp ezért is) fanyalgást kapott (mint sok minden más is). Önök döntenek. Asanisimasa szerint: 7/10

Igazi, tipikus német munka a Napola című film, szerkezetileg precíz, kivitelezésében hibátlan, masszív, veretes mű, fut is, szalad is, és biztonságosan el lehet vele jutni az elejétől a végéig. Ennyi, ezt tudja, de azt biztosan. Gondolom, senki nem vár tőle vad forradalmi hevületet, körmonfont, intellektuális csapdákat és hajtűkanyarokat, de nincs benne semmi múltbarévedő, konzervatív mélabú sem, egész egyszerűen a középszer üzembiztos diadala a film. Szigorú nevelőintézetekben játszódó filmekből szép a felhozatal, azonban e filmnél igen sok lényegesen drámaibb, erősebb és felkavaróbb, bár az igazság szerint azok közül egyik sem bír azzal a messze nem elhanyagolható pikantériával, miszerint Hitler elit katonai iskoláiról német szemszögből még nem szólt egyik sem. És ez azért éppen eléggé érdekes attitűd lehet...

Mint ahogy az is. A Napola mozaikszó, mint a Gestapo, pl., a Hitler által létrehozott nemzetpolitikai tanintézetek neve volt ez. Szigorú, komoly és komolyan veendő, elit agymosodák voltak ezek, melyeknek célja Hitler hadseregébe jól felkészített, fanatikus katonákat kiképezni, és ennek ezek az intézetek igazi német hatékonysággal eleget is tettek. A film, amit Dennis Gansel írt és rendezett, az egyik ilyen intézetben játszódik, amely egy ódon várkastélyban székel. Ide nyer soron kívül felvételt Friedrich (Max Riemelt), mivel jól bokszol, és egy ilyen ügyes és erős, északi 1B-s osztályú árja fiúra igazán szüksége van a Wehrmachtnak. Csakhogy Friedrich öntudatos munkás-környezetből származik, így jelentkezése komoly családi konfliktust okoz, de a fiú -a bokszkarrier és a szürke munkáskörnyezetből való kitörés reményében- szakít családjával és elszökik az intézetbe. Az efféle filmeknél megszokott kiképzési, szívatási és barátkozási klisék sorjázása után kiderül, hogy Friedrich bizony nem az a kocka, akire a Birodalomnak szüksége van, hiszen van benne emberi érzés, könyörület, ilyesmi, ez viszont nem sorolható a kiváló árja harcos tulajdonságai közé. Ez a film fő konfliktusa, melyet Gansel precízen bár, de a nézőre gyakorolt különösebb fejbekólintás nélkül old meg. Igen, voltak normális emberek is abban az őrült világban. Miközben közepesen súlyos pszichopata, részegeskedő és/vagy agyatlanul fanatikus nácik diktálták a tempót, voltak, akik direkt, vagy éppen tudattalanul, de elvétették azt. Megakadályozni persze nem tudták a gépezetet, de legalább magukat megmentették (talán) a biztos haláltól.

Szóval, szép, emberi film ez, érdekes az is, ahogyan árnyalni próbálja a nácikról bennünk élő (nagyjából azért mégis valós és igaz) sztereotípiákat, de valami miatt mégsem bír igazi átütőerővel. Talán, mert a túl pontosan, patikamérlegen és logarléccel kimért karakterek, szituációk, sőt ezáltal az egész cselekmény túl sterilen, túl sablonosan, tehát hibátlanul, de épp ezért picit unalmasan simulnak egymába? Talán, mert Friedrich sorsa nem eléggé drámai? Talán valami másért? Mindenesetre, ez így csak egy közepes film a sok jobb-rosszabb második világháborús, illetve intézetes, kollégiumos film között. Asanisimasa: 5/10

Woody Allen egyéb erényei (mint pl. a legjobban klarinétozó filmrendező...) mellett minden bizonnyal jogosan birtokolja minden idők első áldokumentumfilmjének (angolul: mockumentary) tulajdonjogát is, ha nem tekintjük áldoksinak a különböző politikai propaganda-célú valósághamisításokat (pl. az "átkosbéli" Panoráma, stb.), valamint az olyan filmeket, melyekben a dokumentarizmus csupán mint stílus jelent meg, ám nem lépett fel a valóság olyan mértékű manipulálásának igényével, hogy az alkalmassá váljon a néző ennek észlelésében való megtévesztésére, de legalábbis elbizonytalanítására. Ha áldokumentumfilmről, mint műfajról van szó, általában kapásból rávágjuk, hogy persze, az Olajfalók. A zseniális cseh filmet azonban éppen öt évvel előzte meg a nem kevésbé zseniális Zelig, ami az említett műfajteremtés mellett sok tekintetben Woody Allen pályája első felének egyfajta összegző műve is.

Természetesen itt szó sem lehet a néző megtévesztéséről, hiszen Leonard Zeliget, a kaméleonembert, aki tökéletesen képes hasonulni mindig ahhoz a környezethez, azokhoz az emberekhez, akik éppen az adott pillanatban körülveszik, Woody Allen alakítja, akit ugye mindenki ismer. A borzalmasan nagy trüváj a filmben az, hogy Zelig egy tulajdonságnélküli ember, akinek arca egy idő után már csak emlékeztet Woody Allenre, aztán már egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy az a vékony, csúnyácska arcú pónemű figura ki is valójában. Ehhez persze az kell, hogy Allen a mai, az állandó fotosoppoláshoz szokott szemmel nézve is bravúrosan idézi meg a múlt század húszas-harmincas éveinek mozgóképes és hangzó dokumentumanyagait, melybe tökéletes illúziót keltve applikálja bele enmagát. Látjuk Woody Zeliget pl. az igazi Tom Mix-szel, látjuk tolldíszes indián törzsfőként, idős néger zenészként, részeges vörös írként, sőt, igazi morbid zsidó humorként, néhány méterre Hitlertől, echte náciként is. Egy szóval, a Zelig a valóság tökéletes illúzióját nyújtja, mely alkalmas lehet a néző teljes megtévesztésére is.

Persze, ez a megtévesztés egyáltalán nem rossz szándékú, csupán egy zseniálisan kivitelezett és végigvitt módszer arra, hogy Woody Allen ismét arról beszéljen, amiről akkoriban mindig: magáról. Saját pszichózisairól, a neurotikus brooklynni zsidó értelmiségiről, szorongásairól, üldözési mániáiról, életéről, szerelméről. Ki lehetne jegyzetelni összes mondatát, mindegyik remekbe szabott potenciális szállóige, sok közülük valóban azzá vált. (pl.: "Álmomban keresem az élet értelmét. Befutok egy zsinagógába, ahol a rabbitól megkérdezem az élet értelmét. Ő meg is mondja, de héberül. De én nem értek héberül. Erre ő felajánlja, hogy héber nyelvórákat vehetek 600 dollárért.") Az idézet kiválóan utal a film egy lehetséges másik olvasatára is: Woody Allen itt nemcsak magáról beszél szellemes öngúnnyal, hanem úgy általában a zsidó származás legjellemzőbb rákfenéjét is pontosan fogalmazza meg. Azokról a zsidó származásúakról beszél, akik valamilyen okból eltávolodtak már az izraelita vallástól, de zsidóságuk hagyományai megannyi megválaszolatlan kérdés formájában még mélyen bennük mocorognak. Ezek a jobbára városlakó zsidó származásúak minden erejükkel asszimilálódnának az adott társadalomba, -minden erejükkel hasonulnának, mint Zelig-, azonban egyrészt ez teljesen sohasem sikerülhet, hiszen mélyen gyökerező zsidóságuk ezt mindig akadályozni fogja, másrészt ugyanekkor saját zsidóságuktól pedig egyre messzebb távolodnak, így gyökereiket vesztve amolyan Zelig-szerű tulajdonságnélküli emberekké vál(hat)nak. Woody Allen jellemző fanyarsággal a szerelemben látja ebből az ördögi körből kivezető utat, ekkor Mia Farrow személyében a valóságban, illetve a filmben Dr. Eudora Fletcherben, egykori pszichiáterében. Asanisimasa: 10/10

Vannak ám intelligens, művelt, sőt kifejezetten előzékeny és kedves biztonsági őrök is. Az egyik kalapácsosbankfiókban is van ilyen, ahova néha betérek, de az igazi kedvencem (nem reklám!) a Szépművészeti Múzeumban teljesíti szolgálatát. A minap zárt be egy pazar tárlat, melyen kiállítottak néhány képét olyan ismertebb festőnek, mint Van Gogh, Picasso vagy Gauguin, ennek megfelelően általában komoly sor kígyózott a Hősök terén. A nap tűz, szél fúj, hajléktalan kéreget. Sorban állunk, mint mindenki (kinek nem volt annyi esze, hogy interneten előrendeljen...). Egyszercsak kisétál egy enyhén őszes biztonsági őr, és kissé palócos tájszólással ugyan, de nyelvtanilag helyes magyarral, angolsággal, majd németséggel fennhangon megkérdezte a sorban állókat, hogy kíváncsi-e valaki a múzeum rendes, állandó tárlatára, mert azoknak nem kell sorba állni. Jé, -gondoltam- bácsi kérem, ez itten Európa? Néhány, nyilván a kötelező penzumot teljesítő, szemlátomást jóllakott napközist formázó nyugati nyugdíjas kilépett és már benn is voltak, mi maradtunk a sorban. Aztán mi is sorra kerültünk. Kifelé jövet újra belebotlottunk a poliglott biztonsági őrbe, akiről itt már kiderült, hogy amatőr tárlatvezető is: kedvesen és szívélyesen azzal invitált minket az állandó tárlatra, hogy érdemes azt is megnézni, mert a múzeum most kapott vissza néhány kölcsönadott képet, például egy Rippl-Rónait is... Mondtuk, hogy fú, köszi, de egy napra 4-5 zseni éppen elég, még ilyen pici mackóknak is, mint mi vagyunk, de erre a biztonsági őr elszomorodott! Tovább győzködött, hogy legalább azt az egy Rippl-Rónait nézzük meg, azt ő naponta legalább kétszer megnézi, és attól boldog a napja, ám mi tényleg tele voltunk élménnyel, ám azóta is sokszor eszembe jut a pali: az egyenruha alatt bizony ugyanolyan ember található, mint civilben mindenhol. Sok ostoba, türelmetlen és agresszív és néhány kedves, érzékeny és okos.

 A Műkedvelő műkincsrablók tulajdonképpen ugyanilyen múzeumi teremőrök, mint a fent bemutatott kollégájuk, valahol a nyugdíj környékén, és mindegyikük rajong a műtárgyakért, egyikük a szobrokért, másikuk bizonyos festményekért. Egy nap azonban tudomásukra jut, hogy a tárlatot elköltöztetik, messze Dániába, helyettük valami modern skandináv krikszkrakszok között kell tölteniük a munkaidőt. A három jólszituált, kedves öregúr gondol egy nagyot, és bonyolult tervet eszel ki, hogy kedvenc műalkotásaiktól ne választhassa el őket senki.

Peter Hewitt komótos, olykor nyugdíjközeli tempójú, klasszikus krimi-vígjátékot rendezett ebből a szituációból, mely első, második és akárhány blikkre is olyan, mint egy tipikus hetvenes évekbeli francia, angol vagy olasz filmvígjáték, mondjuk a dán Olsen bandás filmeknél ezért egy fokkal magasabban. De képzeljük el Jean Rochefort-t, Michel Galabrut és mondjuk Michel Serrault-t amolyan nyugdíjas műkedvelő műkincsrablókként, amint egy bakikkal, bénázásokkal és szerencsétlenkedésekkel súlyosbított múzeumrablást bonyolítanak le, kizárólag abból a célból, hogy kedvenc festményeiket ne vehesse el tőlük senki. A film nézhetetlenül unalmas lenne, ha akárki (értsd: bárki más) játszaná a három botcsinálta képrablót, de Christopher Walken, Morgan Freeman és William H. Macy lazán elviszik a vállukon ezt a projektet, mely velük egy kedves, nyugodt és nagyon emberi, szelíd kis filmmé válik. Asanisimasa: 6/10

A spanyol film legjobb hagyományait ápolja Daniel Sánchez Arévalo 2006-os bemutatkozó filmje, a Sötétkékmajdnemfekete. A könnyed hangvétel ellenére pontos társadalomszemlélettel találkozunk, amely nyíltan és szókimondóan beszél igazságtalanságokról, emberi tragédiákról, ám mégsem hanyagolja a humort. Ez a fajta spanyolos humor azonban nem az a bumfordi seggrepacsi-kacagós, hanem finom, intellektuális, amolyan groteszk, néha már az abszurdba hajlik, ahogy azt Bunuel mestertől megismerhettük. És hát, mint minden latin műben, azért itt is dúl a szerelem, bár a szálak talán mintha jobban összegubancolódtak volna, mint egy rendes szappanoperában, ahogy az általában Almodovárnál látható.

Persze, Arévalo rendezői debütációja nem véletlenül nyerte el a rangos velencei filmfesztivál különdíját, nem olcsó limonádé, még ha sok szódával akár még annak is elmegy. Pontos karaktereket rajzol, melyeknek gazdag előélete, múltja és jelene van, sorsuknak iránya, tehát összetett, reális és valóságos személyiségeket mutat be. Szereplői valódi, akár itt Budapesten is átélhető problémákkal küzdenek, mint állástalanság, létbizonytalanság, a társadalom különböző rétegei közti átjárhatatlanság vagy éppen a homoszexualitással való szembesülés, illetve annak kényszerű elfogadása.

A film egy fiatalember története, aki miután apja agyvérzés következtében lebénul, átveszi annak házmesteri állását, ezáltal azonban tulajdonképpen ki is zárja magát tanult szakmájában, a kereskedelemben teljesíthető karrierből. Apja ápolása, valamint a házmesteri állás teljes embert kíván, így főhősünk csupán csak szemezgethet a közeli kirakatban kiállított elegáns, sötétkék, majdnem fekete öltönnyel, az áhított társadalmi státusz szinte fétikus ruhadarabjával. Társas kapcsolataiban sincs semmi rendben, gyermekkori barátnője Németországban tanul, s ha onnan hazajön, egész biztosan nem fog lecövekelni egy házmester mellett, bátyja börtönben ül, egyetlen haverjáról pedig kiderül, hogy meleg. A Sötétkékmajdnemfekete című film azért jó film, mert ebből a meglehetősen reménytelennek látszó problémagócból mégis egy okos, szórakoztató, humánus és szeretetteljes film képes válni, a tehetséges ifjú rendezőjének, a kitűnően megírt forgatókönyvnek valamint a tökéletesen alakító szereplőgárdának köszönhetően. Asanisimasa: 7/10

Annak idején, Martin Scorsese szépen kiakasztotta Krisztus utolsó megkísértése című filmjével a különböző keresztény szektákba, de különösen a római katolikus egyházba tartozó túlbuzgó keresztény hívők tömegeit, tudomásom szerint a filmet a mai napig nem mutathatta be például magyar televízió. A film magyarországi mozibemutatója nagyjából a rendszerváltás körüli hosszas huzavona idejére esett, ekkor már tulajdonképpen bárki bármit mondhatott olyan, addig rendszeridegennek számító topikban is, mint a vallás, így akár nyugodtan fel is háborodhatott, mint azt tette a nyugati szabad világban sok Jézus-hívő. Istenkáromlást, hitgyalázást emlegettek, bár talán csak figyelmesen végig kellett volna nézniük a filmet, nem pedig gondolkodás nélkül korlátolt és ostoba, vagy ami még rosszabb, cinikus és számító egyházi megmondóemberek dogmáit benyelni, mint a Corpus Cristit áldozáskor. Holott Scorsese (és a film alapjául szolgáló regény világhírű írója, Nikosz Kazantzakisz) egyáltalán nem tiszteletlenül mutatja meg Jézust, nem gúnyolja, nem becsmérli tetteit, csupán egy egyházi dogmát hagy figyelmen kívül: Jézust, a Megváltót nem Isten fiaként, hanem emberként (lásd még: Ecce Homo), ráadásul tépelődő, gondolataival viaskodó emberként ábrázolja. Ha valami, akkor igazán az aggasztó, hogy ma még mindig van olyan, sokmillió ember gondolkodását befolyásoló hatalom, amely tűzzel-vassal küzd kézzel-lábbal kapálózik minden olyan vélemény, gondolat ellen, ami esetleg az általa üdvösnek tartott véleményekkel és gondolatokkal ellenkezik. Pedig Kazantzakisz története, melyből Scorsese csinálta filmjét, épp olyan csodálatos történet, mint amilyet a különböző Evangéliumokból ismerhettünk meg, s aki írta, nyilvánvalóan semmivel kevésbé nem hisz Jézusban, mint az ellene tiltakozók. A regény nálunk már közel sem aratott olyan vihart, mint a belőle készült film, bár ehhez az kellett, hogy csak 2001-ben jelenjen meg belőle az első magyar fordítás. A nézők (és a hívők) pedig mára már túl vannak sok, ennél lényegesen botrányosabb Jézus-történeten, pro és kontra, a Mel Gibson-féle vériszamos pornográfiától a South Park valóban gyökér (ám vicces) Jézus-fricskájáig. Ezekhez képest, ma már Krisztus utolsó megkísértése egy kifejezetten illedelmes és jólfésült műnek tűnik, mintegy bizonyítékául annak is, hogy hitkérdésekben észérvekkel, eltérő nézőpontokkal előállni pusztába kiáltott szó. Például, egy idő után csak elfogadták azt is, hogy a Föld gömbölyű, pedig hogy kardoskodtak az ellen is...

Maga a film, így tizenkét év távolából már inkább hasonlít mondjuk Pasolini Máté evangéliumának egzakt és száraz hitelességéhez, mint valami botránykőhöz, bár annak idején a nyíltan baloldali, bár katolikus Pasolini is kapott hideget, meleget az anyaszentegyháztól azért a filmjéért (is). Egy meglehetősen hosszadalmas, epikus film ez, mely a fő bibliai történeteket (kánai mennyegző, a gyógyítások, az utolsó vacsora, a Pilátus előtti idézőjeles coming out, stb.) részletesen megmutatja. Míg azonban Pasolini az evangéliumhoz szöveghű verzióval, addig Scorsese látványban és hangokban, kultúrában a korabelit idéző felfogással állt elő. Alapvetően jó ötlet a bibliai Júdea helyszíneit, városi enteriőrjeit, hétköznapjait és ünnepeit a mai észak-afrikai sivatagi nomád kultúrából egy az egyben átvett hasonló képekkel, jelenetekkel megidézni, ebben csak azok találhatnak kivetnivalót, akiknek feltűnik, hogy például a marokkói berber gnawa zenész mit kereshet vajon a kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálemben, vagy a szintén észak-afrikai tuaregek esküvői szertartása egész biztosan nem volt kóser már idő számításunk szerint néhányban sem. Ezektől a nüansznyi bakiktól eltekintve azonban Scorsese valóban megfelelően korhűnek látszó környezetet teremtett, mely mentes minden hollywoodias képeskönyves giccstől. A véres jelenetek akkoriban nyilván sokkolóan naturálisnak hatottak, de ezek már így, Mel Gibson után, 12-es karika alá sorolható szimpla paradicsomkonzerv-csatának tűnnek.

Willem Dafoe az "akciójelenetekben" elementáris erővel játszik, szemei valóban messianisztikus tűztől szikráznak, ám a tépelődés, vívódás kulcsfontosságú szcénáiban mindössze egykedvű ücsörgést látunk, egy embert, aki látszólag azon gondolkodik, hogy mi lesz ma ebédre... Ráadásul, a film kezdetén Scorsese némi Monty Pythonos gonoszsággal Jézust belekényszeríti egy meglehetősen viccesnek ható keresztgyártó kisiparosi státuszba, ezzel azonban szemmel láthatóan Dafoe nem igen tud mit kezdeni, így hát elpróbálja történetvégi keresztútját. Júdásként Harvey Keitel egy trafikos közönyével nézi haverjának, Jézusnak az ő szemszögéből önpusztítónak tűnő kálváriáját, nem is csodálkozunk túlzottan, hogy vacsora közben egyszercsak felpattan. Néhány perc múlva aztán római katonák előtt csókolja arcon, de ekkor már késő... Barbara Hershey Cleopátrát játszik, viszont bibliai témájú filmben merészen: egy kurva, vagyis Mária Magdolna ő. Egy jó jelenete van, aztán beáll a Jézust követő sorba, legközelebb talán már csak a kereszt alatt rívó asszonyok között gubbasztva látjuk viszont. Nekem legjobban David Bowie Pilátus-figurája tetszett. Nyegle volt, távolságtartó, hűvös és cinikus, amilyennek lennie kellett.

Peter Gabriel azóta agyonjátszott és agyonhallgatott kísérőzenéjével ugyanaz a helyzet, mint a gnawa-zenésszel. Az elektronikus trackek mai füllel már nevetségesen gagyinak hangzanak, az etnozenei betétek avatatlanul stimmelnek, ám ha kicsit járatosak vagyunk a világzenében (melynek divattá válása amúgy nagy részben Gabrielnek köszönhető), akkor kifejezetten elidegenítő effektusként hathat az amúgy a film emblematikus dallamává vált örmény duduk hangja, vagy amikor megszólal a pakisztáni szufi Nusrat Fateh Ali Khan éteri éneke, miközben a zsidó Jézus az utolsókat leheli a kereszten. Tehát, Scorsese hajdani botrányokat keltő filmje ma már bizony több helyen is recseg-ropog, hosszabb, dagályosabb is, mint kellene, de Pasolini Máté evangéliuma után még mindig a legszebb, legigazabb és legelgondolkodtatóbb Jézus-történet a filmművészetben. Asanisimasa: 7/10

A Vanília égbolt az új hollywoodi rendező-nemzedék sokak által egyik legtehetségesebbjének tartott Cameron Crowe az önéletrajzi ihletésű Majdnem híres sikerét követő munkája, ami már születése pillanatában majdnem biztosan slágergyanús szerzeménynek volt tekinthető. Minden bizonnyal abszolút tuti húzás abban az értelemben, hogy Cameron Diaz, Penelope Cruz, valamint Tom Cruise és Kurt Russel együttes szerepeltetése előre kiszámítható sikerrel kecsegtet, mind hím-, mind nőnemű rajongói oldalról. És azért szerzemény, mert igaz, bevallottan, korántsem eredeti műről van szó. Alejandro Amenábar spanyol rendező 1997-ben készült Nyisd ki a szemed című sci-fi thrillerje már komoly sikert aratott a Philip K.Dick nevét ismerők elég széles körében. Crowe, Tom Cruise és a producer, Paula Wagner is látták e légies hangulatú filmet, amely olyan nagy hatással volt rájuk, hogy azonnal megszületett a döntés: újra kell forgatni ezt a filmet, Amerikában, amerikaiaknak és amerikaiul. Becsületükre legyen mondva, minden nyilatkozatukban megemlítik az eredeti spanyol film érdemeit, és az ő változatuk sem lett rosszabb. Mondhatni, ugyanazt a filmet forgatták le, csak más helyszíneken, más szereplőkkel, bár Penelope Cruz az eredetiben is játszott, ráadásul ugyanazt a szerepet, Sofiá-t, az ifjú és léha sajtómágnás életébe hatoló igazi, nagy és tiszta szerelmet, de azért jócskán megtűzdelték sajátos, amerikai ízekkel is. David Aames (Tom Cruise), a fiatal média-mogul beceneve Varangypolgár, ami vicces utalás Orson Welles örökbecsű Aranypolgárjára, akinek mintájául egy valódi sajtóbirodalom valóságos feje szolgált. David kocsija Ford Mustang, ami önmagában legenda, s egy parti alkalmával egy másik legenda, John Coltrane szaxofonozik, igaz csak egy hologram-kivetítőn, mivel már vagy harmincöt éve halott a jazz egyik legnagyobb alakja. Múltjára visszaemlékező flash-ekben pedig az amerikai kultúra és közélet számos ismert alakja tűnik fel, Gregory Pecktől Bill Clintonig oda és vissza.

A Vanília égbolt egy Monet festményen látható, amely David luxuslakásának falán függ, édesanyja véleménye szerint amikor a fiú ilyennek fogja látni az eget, tudnia kell, fontos döntés előtt áll. David igazi playboy, iszonyú gazdag és legalább annyira könnyelmű, a pénzéért és hatalmáért sohasem dolgozott meg, mindenét apjától örökölte, ám komoly döntést még sohasem hozott. Játszi könnyedséggel lép túl szerelmeken, barátságokon, vallva, hogy New Yorkban amúgy is mindenki hazudik, a pénzen kívül semmit sem ismer. Egyszer azonban berobban az életébe egy gyönyörű lány, aki egyszerű kedvességével, tisztaságával ráébreszti David-et, mennyire értelmetlenül telt eddigi élete. Ám volt partnerével a szakítás tragikusan alakul, David fejében minden összezavarodik. Emlékképek és rémálmok váltják egymást, közben gyilkossággal gyanúsítják. Ő pedig azt sem tudja, ébren van, vagy álmodik.

A film egészében és nagyjából a Mátrix által ezidőtájt felvezetett vonalba sorolható, mentesen annak agyondizájnolt világától és nagyzoló álfilozófiájától. David Neo-val ellentétben hús-vér figura, aki nem egy misztikus virtuális világba zuhan bele, összeomlása életéből törvényszerűen adódik, ám a (lehetséges) kiút hasonló. Légy tisztában önmagaddal és felelősséggel vállald tetteid következményeit, akkor talán jobbra fordulnak a dolgok. Csavaros a történet, Cruz és Diaz művésznők bájosak, Tommy boy sármőr, mint mindig, a vég pedig meredek. Nekem ugyan jobban tetszett az eredeti, de ha nem láttam volna, mint nyilván sokan, azt mondanám: rendben van ez a mozi. (2002.01.22.)

Asanisimasa: 7/10

Nick Hornby a modern Jane Austen. Éppolyan élesen és tisztán ábrázolja az angol társadalom struktúráit, alá- és fölérendeltségi viszonyrendszereit, mint kiváló XIX. századi kolléganője, témaválasztásában természetszerűleg azonban férfiasabb. Hősei gyenge ifjak és tébláboló férfiak, mivel Hornby is férfi, ahogy Austen nő, azonban pontosságban, éleslátásban, finom iróniában és okos humorban, igazi, szép romantikában minden Hornby-történet hasonlít Austen értelmes és érzelmes történeteire, legyen az Pop, csajok, satöbbi, vagy Egy fiúról szóló, vagy más. Ezek nyilván filmek is, de Austen is írna fimeket, ha ma élne, ez egészen bizonyos, mint ahogy Hornby is ír könyveket.

Hornby azonban elmesélt Egy lányról is egy történetet, melyből a dán Dogmából érkező Lone Scherfig rendezett egyáltalán nem Dogmatikus, ám annál inkább klasszikusan modern Jane Austen-filmet, de legalábbis olyat, amilyet egy XX. század végi Jane Austen írna. Korlátolt, garast (vagyis shillinget) a fogához verő kispolgári családban él Jenny, amelyből számára egyetlen kitörési pont létezik: ha felveszik Oxfordra. Ettől függetlenül, a lány inkább Piafot hallgat, franciául tanul és csellóján játszik, Párizsról, jazzklubokról, bohém éjszakákról ábrándol. Sármos ifjú tűnik fel, pazar sportkocsiban, kicsit túlkoros, de ezt kedvességével, sármjával, elbűvölő társasági modorával, valamint pénzével és zsigeri szabadságával kiválóan ellensúlyozza. Jenny nem sokat vacillál, és beugrik a sportkocsiba (egy igazi Bristol, valaki?) és irány Párizs, éjszaka, csillogás, Oxford felejtve. Aztán kiderül, aminek ki kell derülnie ilyenkor, nem minden kóser, ami annak látszik, satöbbi, satöbbi. Tulajdonképpen egy tipikus Jane Austen-történetet látunk, az 1960-as évek elejének Londonjában.

Maga a sztori, ahogy jeleztem is, nem szolgál világrengető tanulságokkal, azonban egyenes és őszinte látásmódjával, finom humorával és a szerelembe és szabadságba vetett hitének tisztaságával, valamint plasztikus és árnyalt karaktereivel, és az ezeket alakító kifinomult és egzakt színészi teljesítményekkel (Carey Mulligan, Peter Sarsgaard, Alfred Molina és a többiek) mindenképpen egy szerethető film. Asanisimasa: 7/10

A digitális fényképezés korában a mai kor gyermekének már nem mond sokat az az amúgy torokszorító tény, amikor ott állunk életünk egyszeri és megismételhetetlen pillanatában, és csak egyetlen üres kocka van a gépbe fűzött filmen. Nem törölhetjük a korábban felelőtlenül ellőtt érdektelen képeket, ha azt az egyet elrontjuk, nincs mit mutogatni a későbbiekben az unokáknak, barátoknak, ellenségeknek. Viszont kényszerítve vagyunk arra, hogy figyeljünk, és türelmesen kivárjuk a megfelelő időpontot a tökéletes expozícióra. Digitális géppel korlátlan számú képet készíthetünk, nagy eséllyel lesz köztük egy, ami jó, ám ezzel el is vesztettük a pillanat vadászatának semmihez sem fogható élményét. Valamit valamiért.

Polly Perkinsnek (Gwyneth Paltrow), a kétbalkezes, ám szemfüles riporternek két kockája maradt a gépben, de az egyiket elpazarolta egy balszerencsés esés következtében, mikor is sohasem látott lények támadtak rájuk, ő egyensúlyát vesztve nem azokat, hanem a földet kapta le. Így maradt egy. Hogy mit kezd azzal az egyetlen kockányi celluloiddal, azt megtudhatjuk a Sky kapitány kalandjait bemutató moziban. Miért nem használt a riporternő digitális gépet, adódhat joggal a kérdés, hiszen ez esetben a lények, és a lényeg is megörökítődhetett volna, méghozzá hiánytalanul. A kérdés szempontjából lényegtelen, hogy a film valamikor az 1930-as években játszódik, amikor természetszerűleg nem beszélhetünk digitális fényképezésről, valamint hogy a film műfaja sci-fi. Perkins kisasszony bénázása azzal az utolsó kockával mindössze stiláris és dramaturgiai elem.

Kerry Conran író-rendezőnek példátlan igényességgel, hét év sziszifuszi munkájával elkészített bemutatkozó filmje, a Sky kapitány… a Földön, egy konkrét behatárolható korban, mégis egy képzeletszülte fantasztikus világban játszódik. Az I. világháború után vagyunk, a Hindenburg léghajó az Empire State Building csúcsához köt ki (még a WTC nem épült fel), ám a kivételes pilóta, Joe Sullivan, akit Sky Captainnnek is neveznek (Jude Law) egy fantasztikus több-éltű repülőgépet vezet, nem szólva el nem hanyagolható légibázisáról, vagy a titokzatos Totenkopf uránbányájáról (csak 45-ben dobták le az amerikaiak az atombombát!) és egyéb szerkentyűiről és ketyeréiről. Vagy a brit titkosszolgálat légben lebegő repülőteréről, amit Franky Cook (Angelina Jolie, ezúttal mint Lara „Air”-Croft) parancsnokol fél szemmel.

Conran debütáló munkája egyfajta stílusbravúr. Az utóbbi években tele lettek a mozik a különböző jól-rosszul sikerült képregény-feldolgozásokkal, a Batmanektől a Sin Cityig, szinte kivétel nélkül maximális látványzuhatag és hangorgia bevetésével. Ezeket a filmeket ráadásul sokat próbált profik kalapálták össze, míg Conran a Sky kapitányt állítólag saját, otthoni MacIntosh számítógépén kezdte megálmodni. Aztán ez a géppark az idő során kissé felfejlődött, és a végeredményként kiadott film megállja a helyét, minden tekintetben. Látványában, stílusában a Sin City által (is) divatba hozott film noir és Fritz Lang csodálatos Metropolisa keveredik a Star Wars, a Jurassic Park és az Ötödik elem legújabb kori mítoszaival egyfajta poszt-posztmodern látomássá, amely azonban egyáltalán nem ciki. Értem ezalatt, hogy fogyasztható, nem émelyítő. Tökéletes a színészvezetés, figyelembe véve azt, hogy a szereplők az összes képkockában egy zöld(vagy kék) háttér előtt játszottak, minden más helyszín, akció, partner csak utólag lett mögéjük, melléjük, eléjük montírozva, digitálisan. Az illúzió tökéletes. A végig következetesen valami szürkés-kékes-barnás színvilágban megfogalmazott film fölfogható egyfajta film- és stílustörténeti idézetgyűjteménynek is, hiszen se szeri, se száma a filmben fellelhető filmes tárgyú idézetnek, utalásnak vagy éppen karikatúrának. Ezek felleléséhez az átlagosnál komolyabb filmtörténeti jártasság szükséges, ez azonban ne riasszon el senkit sem, hiszen ha a film sztorijától csak annyit várunk, mint egy átlagos képregénytől, nem fogunk csalódni. Persze, hogy a végén a Sky kapitány meg fogja menteni, el fogja nyerni, stb… De ami addig történik, azt is látni kell! (2005.08.18.)

Asanisimasa: 8/10

Rupert Wyatt két éves börtönfilmje valamilyen okból hanyagolt terjesztői szinten hazánkban. Kár érte, mert ennél sok, lényegesen gyengébben muzsikáló filmmel rugdalják lejjebb a fogyasztói ingerküszöböt, annyi esélyt, mint azok, a Menekülők (The Escapist) is megérne.

Klasszikus börtönfilm amúgy a Menekülők, legalábbis a témáját tekintve. Rabok ülnek a dutyiban és meg akarnak szökni, szövetkeznek, tervet szőnek és megszöknek, ha sikerül. Az a bizonyos knézy-i plusz a kivitelezésében, narrációjában és dramaturgiájában keresendő és található meg. Egyik sem egy ördöglakat persze, de ami van, az legalább következetesen végig van víve a filmen. Volt is és nyilván lesz is a filmtörténetben irányban és térben párhuzamos, csak időben egymásból fakadó, de egymásra végig reflektáló cselekményszálat felgöngyölítő film, mondjuk börtönfilmben ilyet még nem láttam, ez tehát egy plusz. Főleg, hogy ügyes rendezői leleménnyel a végén úgy forr össze a két szál, hogy ezzel a néző egy olyan többletinformációnak jut birtokába, ami az egész addigi tortúrát, az egész filmet más megvilágításba helyezi.

Egy másik plusz a szűkszavú verbális kommunikáció. Szinte alig van a filmben dialógus, ami van, az pedig suttogva elejtett tőmondat. Pedig abszolút logikus, egy börtönben, ahol még a falnak is füle van, senki sem fog bőbeszédűen locsifecsizni a szupertitkos menekülési tervről... (A trailerben hallható majd' az összes párbeszéd.:) A duplapályán futó cselekmény bravúrosan fotografált (Philipp Blaubach), jól megrendezett jelenetekből áll össze, szinte némafilmszerűen. Mégis tökéletesen érthető az egész film így is, fényes bizonyítékául annak, hogy a film elsősorban mozgókép, és felesleges elmondani azt, ami úgy is látszik. Ehhez a vizuális nyelvhez adekvát és hiteles színészi játék is szükséges, ami viszont hiánytalanul megvan (lásd a stáblistát).

Ami baj van a filmmel, az máshol keresendő, és ha megvan, sajnos az egész addigi ügyes és tehetséges munkát idézőjelbe teszi: maga a mű értelme és tanulsága "botlik meg" a végére. Anélkül, hogy elspoilerezném, csak annyit árulnék el, hogy indokolatlan és a mű addigi folyamához képest indifferens a film végkifejlete, hangulatában, filozófiájában és erkölcsében, etikájában is. Tudom, ez így lila, de így érzem. Persze, lehet, hogy rosszul és/vagy félreértettem, ezért nem kaszálnám el ezt az amúgy tényleg érdekes (és fenntartva azt is, hogy megosztó) filmet. Asanisimasa: 6/10