asanisimasa

Néhány kiemelkedő alkotást ajánlanék a 21. MEDIAWAVE Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjából. A filmek címére kattintva részletet tekinthet meg a filmekből, amelyek egészében a tavaly év végén európai szinten felújított szombathelyi AGORA-SAVARIA FILMSZÍNHÁZ-ban nézheti meg, 2011. június 2-11. között. A vetítések időpontjáról ide kattintva tájékozódhat, vagy a fesztivál letölthető műsorfüzetében, vagy filmkatalógusában.

Jeanne LABRUNE (FRA): Special Treatment / Különleges bánásmód 95 min. (játékfilm)
prostituált – pszichológus – speciális vágyak megvalósulása Alice egy luxus-prostituált, aki negyven év fölött már kezd belefáradni munkájába, és egy terapeuta segítségével meg szeretné változtatni életét. Xavier egyre fárasztóbbnak érzi páciense monológjainak hallgatását. Majd mikor felesége elhagyja, találkozik Alice-szel. Mindketten különleges bánásmódra vágynak. A film főszereplője zseniális Isabelle Huppert, akit a Zongoratanárnő című filmből ismerhetnek a magyar nézők.

Alexei POPOGREBSKY (RUS): How I Ended This Summer / Így ért véget a nyaram 124 min. (játékfilm)
béke és rettegés, kemény férfiak harca a kihalt, jeges északi kutatóállomáson… A hely egykor fontos kutatóállomás volt a Jeges-tenger egy távoli szigetén, de ma csupán két lakója van: Szergej, a tapasztalt meteorológus és a frissdiplomás Pavel. A hajót várják, ami majd hazaviszi őket. Egy nap, amikor Szergej épp horgászik, Pavel fogadja a rádióüzenetet, amiről nem mer beszámolni Szergejnek de a félelem, hazugságok és kételyek kezdik megmérgezni a légkört...

Ohad ITACH (ISR): Loving Sophia / Drága Sophia 72 min. (dokumentumfilm)
rocksztárból drogos prostituáltá válás igaz és nagyon kemény története A felnőtté válás útjának sötét foltjait tárja fel ez a bevándorlók sorsát erőteljesen ábrázoló film. A Moldovából Izraelbe érkező Sophia többre vágyik, mint ami megadatott neki. Művelt szülei képtelenek lányukat kontrolálni, mikor egy rock együttes énekesnőjeként lassan lecsúszik a drogok és prostítúció világába. Sophia erős és gyenge, sebezhető és érzéketlen. Az eltévelyedés sötétségbe vezető útját Ohad Itach erőteljes filmjében dokumentálja, emellett a továbblépés lehetőségét is felkínálja.

Peter KEREKES (AUT / CZE / SLK): Cooking History / Hogyan főzték a történelmet? 88 min. (dokumentumfilm)
Hogyan lőtték ki 56-ban a hadsereg főszakácsának gulyáságyúját…? Ki gondolta volna, hogy a háborút fazekakban és serpenyőkben is meg lehet vívni? Ezen erőteljesen szatirikus film arra fókuszál, hogy a háborúkban tevékenykedő szakácsoknak van egy egyedülálló, s egy eddig még fel nem fedett pszichológia szerepe: egy csapatot élelemmel ellátni fontos taktikai kérdés, mert az „…éhes katona nem érzi magát biztonságban”!

Matei Alexandru MOCANU (ROM): Shukar Collective Project / The Shukar Collective Project 78 min. (zenei film)
A drum&bass és a cigány zene határán… a fesztiválzárón élőben is a Román Kulturális Intézet támogatásával!!! Valahol a tradícionális és modern, a felpörgetett és a hétköznapi élet, a művészet és improvizáció, az elektro és cigány zene határán találjuk a Shukar Kollektív Projektet. Egy heves és színes videóesszé a román urbán zene modern történetéről.

Phan Dang Di (VIE / FRA / GER): Don't be afraid, Bi ! / Ne félj, Bi! 94 min. (játékfilm)
Jégbe fojtott érzelmek és fülledt erotika napjaink trópusi Vietnámjában - Az Európát napjainkban sokkoló kínai fejlődési pályát pár év lemaradással követő Vietnám mindennapjait mutatja be érzékletesen e finom és érzékeny játékfilm. Bi, a hat éves gyerek, a szülei, a nagynénje és a szolgái egy öreg házban élnek Hanoiban. Bi kedvenc játszótere egy jéggyár… A nagynéni egy igen prűd középiskolai tanár, aki egy buszon való találkozás után egy diák iránt kezd vonzalmat érezni. Ez megbolygatja az életét.

Mohammadreza VATANDOUST (IRI): When the lemons turned yellow… / Amikor a citrom sárgulni kezdett... 77 min. (játékfilm)
Évek óta íráni filmek nyerik a világ filmfesztiváljait. E többször díjazott film az iráni új hullám egyik jeles, finoman festői és líraian érzékeny alkotása. Shahrbanoo és Shahram eljegyzése egybeesik az Irak-Irán háborúval. Mindketten fizikusok és a frontvonalon önkénteskednek. Shahrbanoo az ütközetben eltűnik. Shahrbanoo több hadifogollyal együtt hazatér, és mikor megérkezik...

Aleksei FEDORCHENKO (RUS): Silent Souls / Csendes Lelkek 75 min. (játékfilm)
modern merya misztikumok és szertartások Miron szeretett feleségének, Tanyának halála után legjobb barátjával Aisttal együtt készülnek a Merya kultúra szerinti temetési szertartásra. A meryák egy finn-ugor népcsoport a Nero tó közelében, Oroszország közép-nyugati részén, akik a 17-ik század körül asszimilálódtak ugyan, de mítoszaik és hagyományaik a modern életformában is fennmaradtak. A két férfi nekivág a többezer kilométeres pusztának. Magukkal visznek két kismadarat kalitkában. Merya szokás szerint Miron intim részleteket is megoszt barátjával házasságáról az úton. Ahogy elérik a szent tavat, a szertartás helyszínét, az az érzés kerülgeti, hogy nem ő az egyetlen, aki szerelmes volt Tanyába...

Alireza DAVOODNEJAD (IRI): Salve / Gyógyír 95 min. (játékfilm)
Valószínű nem tudod, hogy hogyan zajlik az iráni fiatalok élete, vagy nagyon furcsákat gondolhatsz róla! A valóság az, hogy ott is ugyanazok a folyamatok zajlanak, mint a világ minden részén, csak az iszlám által támasztott több gát között. Azaz ezen izgalmas filmből megismerheted a teheráni gördeszkások és rapperek, a kábítószereket próbálgatók és az anyagon rajtragadók, a prostutíció világát. Negatívumok és pozitívumok, amelyek a saját egyéniségüket kereső fiatalokat körülveszik, választási lehetőségekkel. Európai szemmel pl. különösen érdekes az, amikor egy kendős fiatal lány rappelni kezd. Ott természetes. A rövid történet: Egy fiatal, impulzív lány, családi botrány után megszökik otthonról, és beleveti magát Teherán fiatalos és underground világába. Kényszerhelyzetek és saját választások sokasága következtében egyre lejjebb csúszik. Nagymamája utána ered, hogy segítsen rajta… megveszi adagját…

Ebrahim SAEEDI & Zahavi SANJAVI (IRI): All My Mothers / Mi anyáink 60 min. (dokumentumfilm)
Irakban a Baathok harminc éves uralkodása alatt iraki kurdok és siiták ezreit ölték meg. Körülbelül 182 ezer ember halt meg, mikor 4500 települést semmisítettek meg Kirkuk, Soleimanieh, Dahouk és Erbil régiókban azzal a céllal, hogy kiirtsák a kurd lakosságot. A 24 év után, Irak déli sivatagában megtalált tömegsír a film alapja, mely olyan falvakba visz el minket, ahol szinte csak az áldozatok anyjai, lányai, feleségei, lánytestvérei élnek.

 
MERÉNYI Dávid (HUN): Napozz holddal - a Kispálfim 85 min. (zenei film)
A film egy valódi, filmes magatartással és igényességgel készült koncertfilm. Egy olyan műfaji hibrid, ami a zenére alapozva prezentálja a koncertet megelőző hónap fontos eseményeit, kulisszatitkait és magát a búcsúkoncertet. Legmeghökkentőbb, legintimebb és egyben legviccesebb pillanatait megörökítve teremt szórakoztató élményt.

HAJDU Szabolcs (HUN / GER): Bibliothéque Pascal 111 min. (játékfilm)
Magyaros, kicsit kusturicás hangulat, sok groteszk kelet-európai helyzettel… Mona Paparu egyedül neveli hároméves kislányát. Egy külföldi utazás miatt a gyermeket a nagynénjénél hagyja. A nagynénitől a gyámhatóság elveszi a kislányt. Amikor Mona visszatér, a gyámhatóságon el kell mondania, mivel töltötte külföldön az idejét. A film Mona Paparu beszámolója: utazásainak, szerelmének, nyugat-európai kálváriájának a története.  

Ozcan ALPER, Zehra Derya KOC, Ulku OKTAY, Ahu OZTURK, Emra AKAY (TUR): Tales from Kars / Karsi történetek 78 min. (játékfilm)
Aki kíváncsi a valós és megragadó török élet belső finomságaira, annak ajánljuk e filmtöredékekből összefűzött, mozaikos szerkezetű filmet… Diákszerelem egy lány és egy fiú között, télen, iskolába menet; egy fiatal nő visszaemlékezése: édesanyja felelete első menstruációjára és melltartójára; végül történet egy diákról, aki visszatér falujába, ahol mindenki nosztalgiázni kezd, őt pedig elragadja a múlt.

ZOMBORÁCZ Virág (HUN): Valami kék / Something Blue 15 min. (kisjátékfilm)
Alíz és Mari együtt jártak középiskolába. Érettségi után elváltak útjaik: Mari főiskolára ment, Alíz pedig szerelmes lett és a majorban maradt. Alíz esküvőjén találkoznak újra. Alíz kimérten, szemrehányóan fogadja barátnőjét. Magát áldozatnak tekinti, Mari pedig annak az életnek a jelképe, amiről ő lemondani kényszerült. 

Bruno ROLLAND (FRA): Léa 93 min. játékfilm
Léa a szülővárosában, Le Havre-ban él. Egyetemista, fekvőbeteg nagymamáját ápolja, és emellett pincérnőként dolgozik egy éjszakai szórakozóhelyen. Közben Léa más életről álmodik, Párizsba szeretne költözni, hogy az előkelő Institut d'Etudes Politiques egyetemen tanulhasson. A felvételi vizsgán elért jó eredménye hirtelen felgyorsítja döntéseit. El kell hagynia a nagymamáját. Mire végre talál egy megfelelő öregotthont az idős hölgy számára, dilemmája fokozódik: az otthon nagyon drága, és semmi esélye rá, hogy ki tudná fizetni. Így Léa elhatározza, hogy sztripíztáncos lesz.

FORGÁCS Péter (HUN): Hunky Blues az amerikai álom / Hunky Blues - American Dream 100 min. (dokumentumfilm) Forgács Péter, a nemzetközileg elismert és a 2007-es Erasmus-díjjal kitüntetett filmrendező 1890 és 1921 között az Egyesült Államokba érkező sok százezer magyar férfi és nő sorsát bemutató dokumentumfilmet készített. A bevándorlók sorsának krónikáját elmesélve, Forgács a korai amerikai mozi, talált filmek, fényképek és interjúk sokaságát szövi össze egyetlen hatalmas tablóvá. A film leplezetlenül megmutatja a megérkezés, beilleszkedés és asszimiláció nehéz pillanatait, ám azt is, ahogyan ezekből a pillanatokból az utódok boldogsága és ilymódon az amerikai álom beteljesülése fakadt.

Marcel RASQUIN (VEN): Brother / Testvér  96 min.
Daniel kivételes focista, csatár. Julio a csapatkapitány, született vezető. Testvérekként nevelték őket a szegénynegyedben, La Ceniza-ban, ahol focizni kezdtek. Daniel arról álmodik, hogy profi focista lesz, míg Julio a család asztalára próbál kenyeret teremteni, fekete ügyletekből szerzett pénzből. Neki nincs ideje álmodozni. Életük legnagyobb lehetősége egy segédedző személyében bukkan fel, aki meghívja őket, hogy a város legjobb csapatával edzenek a Caracas Futball Klub játékosaival. De tragédia leselkedik rájuk. Egy koszos focipályán kell dönteniük, hogy mi nekik a fontosabb: a család, a bosszú vagy életük álma. Ezen a pályán az élet a tét.

Tarik SALEH (SWE): Metropia 86 min. (animációs játékfilm)
Metropia a nem túl távoli jövőben játszódik. A világ olajkészletei drasztikusan üresek és egy földalatti metróvonal épül, ami egész Európát behálózza. Amikor Roger belép ebbe a rendszerbe egy idegen hangját hallja a fejében. A titokzatos Ninát hívja segítségül, hogy kiszabaduljon a zavaró metro hálózatból, de minél többet utaznak, annál mélyebbre süllyednek egy sötét összeesküvés részeként.

Nicolás PEREDA (MEX / CAN / NED): Summer of Goliath / Góliát nyara 76 min. (játékfilm)
Teresa férje hirtelen távozásától felindulva elindul kideríteni, hogy mi történt valójában. Válaszok helyett különféle emberekkel találkozik, és küldetése egy utcákon és otthonokban történő utazássá válik. A dokumentumfilmbe hajló fikció Teresa útja során lefesti a város életét és lakóit. A szereplőkön és a falu környékén túl Teresát végigkísérhetjük elvesztett szeretteink iránti szenvedések, megszegett ígéretek, egymástól való eltávolodás és örök vágyakozás tájain.

Mintha Paul Haggis újrázta volna Ütközések című filmjét, csak ezúttal "idegenrendészeti" témakörben, olyan ez A szabadság határai. De nem, ez Wayne Kramer filmje, bár dramaturgiája, narratív struktúrája, meg az összes többi efféle okostojás akármije ugyanarra a sablonra épül, de még a hibái is. A modell, az ötlet azonban minden bizonnyal Haggis filmje volt.

Kramer így, a felvezetésben említett sémára szintén több párhuzamos életsorsot húzott fel, mely a film végén gubancolódik össze. E film célja nem a gubanc kibogozása, hanem annak a folyamatnak megvilágítása, milyen, hogyan fest az USA idegenrendészeti politikája valójában. Tényfeltáró fikció, ám aminek valóságtartalmát a maga vaskos didaxisával is el lehet fogadni. Egy izraeli zsidó fiú, egy iráni család, egy mexikói anya, egy ausztrál Nicole Kidman-klón és egy dél-koreai fiú sorsa kapcsolódik össze e filmben egy idegenrendész (Harrison Ford), egy zöldkártya-engedélyező felügyelő (Ray Liotta) és néhány már amerikai állampogárságot elnyert rokon katalizátori részvételével egy szép, színes elegybe. (lásd: "Amerika - a népek kohója")

A szabadság határai annyiban is hajaz az Ütközésekre, hogy a tartalom most is benne van a filmben, azonban a forma, ha lehet, még egy fokkal hatásvadászóbb, még szájbarágóbb, még didaktikusabb. Politikailag nagyon korrekt, patikamérlegen kiméricskélt, gondosan árnyalt az egész film, szinte már annyira, hogy ez hitelteleníti is a filmet. Nem mondom, hogy fekete fehér, de a színek olyan élesen különülnek el egymástól, mint egy filctollal rajzolt képen, minden vagy piros, vagy kék, vagy zöld. Szegény Harrison Ford is lelkesen teszi oda magát, jön, megy, részvéttel teli, amíg a szolgálati szabályzat ezt engedi, de valahogy az ő karaktere sem működik. Ray Liotta és az ausztrál lány (Alice Eve) párosa tetszett egyedül, mind színészileg, mind történetként. Önmagában megért volna egy filmet. De ez az egész így egyrészt nagyon sok, másrészt pedig éppen ezért nagyon kevés is. Ugyanazt tudom mondani, hogy vitaalapnak jó, filmnek nem igazán. Asanisimasa: 5/10

Hétvége előestéjén a kormánytévé engedni látszik egy picit a szorításon, mivel véletlenül egy igen tisztességes filmet tűz műsorára. A Hosszú nagypéntek (lehet, hogy csak cím alapján válogattak?) a címétől kissé félrevezetve azonban nem valami vallási hagymázban tocsogó agymosás, hanem egy angol dráma, egy nagyhatalmú londoni fickóról, aki klubok, éttermek és kaszinók tulajdonosaként tevékeny részt vállal az alvilág fennmaradásában. Egy nap azonban úgy tűnik, a fejére szakad minden. Az 1980-ban készült, szokványosnak tűnő maffiatörténetet a naturalista környezetábrázolás (kép), a szövevényes cselekmény és a két remek főszereplő, Helen Mirren és Bob Hoskins teszi kiváltképpen érdekessé. (m1, 21.40)

Átfedésben van e filmmel, de műfajában, témájában teljesen más A szerelem bősége, a Duna tévé alternatívája. Ha ezt választjuk, egy tündéri, aranyos, okos és szép filmet láthatunk, a mindig remek Greg Kinnear és Morgan Freeman főszereplésével, valamint Marozsán Erika egyáltalán nem megalázó, ám dramaturgiailag fontos jelenésével, 22.05-től.

Cinkes témába vág Costa Gavras 1988-as Becsapva című filmje, mely látszólag akár egy szerelmi történet is lehet a kitűnő Debra Winger által alakított kombájnoslány és Tom Berenger autentikus farmerfigurája között, a valóságban azonban, a mélyben sokkal zűrösebb, vadabb dolgokról van szó. Costa Gavrast a sarkos és provokatív politikai krimi mesterének ismertük meg, és ezúttal sem fogunk csalódni benne. (Filmmúzeum, 00:00)

Ment régebben az a szöveg, hogy "Úgy élj, ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned!". Na most, egy drogos élete valójában baromi unalmas, beszűkült, gyakorlatilag napi 24 órában az anyag megszerzése és elfogyasztása körüli teendőkre szorítkozik. Lépj be az Ürességbe! - így szól a francia Gaspar Noé botrány(osan rossz)filmjének címe, ami ennek meg is tud felelni: beléphetünk általa egy drogos fiú életének utolsó és azt követő jónéhány pillanatába, tehát a teljes ürességbe.

Spoileres lesz, bár sok poént nem tudok lelőni... Maga a film technikailag úgy néz ki, mintha az ismert, ominózus Prodigy-klipet, a Smack My Bitch Up-ot extra extended versionba néznénk (azt azonban Jonas Akerlund egyszer már igen jól megcsinálta), alaposan felütve a misztikus irodalom híres könyvének, a Tibeti halottaskönyvnek a halál stációit tárgyaló passzusaival. Nem mintha nem láthattunk volna ezt megelőzően is point of view-ban (egyes szám első személyű kameraállásban, mintha a fejünkön, fejünkben lenne a kamera) felvett filmeket, most hirtelen JJ Abrams Cloverfieldje jut eszembe, de van több is, ettől még lehetne ez egy jó film. Jó is ez a módszer, szuggesztív és expresszív, mint az állat, de 160 percen át nézni baromi unalmas. Főleg, ha velem, mármint a főszereplővel, akinek szemével nézem a körülöttem és velem történő eseményeket, tulajdonképpen semmi különösebb dolog nem történik, azon kívül, hogy betépek, mint a sajt, aztán viszek a havernak is egy kis cuccot, de hát az a kurafi feldobott a zsaruknak, és az így kirobbanó zűrzavarban lelőnek, mint a kutyát. Láttunk már ilyet, sőt ezer más még ilyenebbet is. Ehhez képest kifejezetten rossz hír, hogy mindez lezajlik a film első negyedében. A fennmaradó uszkve két órában kerengünk a város (Tokió, mert az trendi) felett elkárhozott lélekként. Hát, régen feszengtem ennyit. Mikor lesz már vége??? Ebben a két órában történik a Tibeti halottaskönyvben leírt dolgok kitárgyalása, azonban igencsak egysíkú, felületes módon. Elöször jött a testelhagyás élménye, OK. Megnéztem magam felülről, hogy ott fekszek, átlőtt mellkassal a retyóban. Nem egy felemelő látvány. Aztán jött az a bizonyos életem filmje. Fiatal csávó vagyok, a szülők még gyerekkorban lefejelték egy szembejövő kamion hűtőrácsát, én és a húgom alig éltük túl. Ők sehogyan. Csoda, hogy drogos lettem? Aztán kievett Tokióba a fene, mit keresek én itt? Drogdíler lettem, mi más. Betépés, partik, betépés, partik. Aztán így jártam, ahogy. Ennyi az életem, hát ezt tényleg kár végignézni. És jön a maratoni harmadik stáció: amikor jönnek a fények. Ha belépek az egyikbe, egy másik tudati síkra kerülök - jé, még hullaként is be tudok tépni? De semmi extra, csak saját nyomorúságom körül körözök, mint légy a leves felett, vigyázok hugicámra, bár inkább csak rajta tartom a szemem, ahogy ezzel kúr, azzal kúr... Ez a szakmája. Neki se könnyű. Nagyon-nagyon sokáig kóválygok Tokió felett, látom magam, ahogy elégetnek, látom hogy húgom a mosogatóba önti hamvaimat, látom, haverjaimat, hogy parázzák szét magukat, közben megnézem Tokió összes szeretkező párját, jó sokáig... Néha olyan fénybe szállok bele, ami a gyerekkoromba visz vissza, na az jó. Olyan békés. Aztán látom apát, ahogy anyán mozog, majd látom apám kukiját, ahogy anyukám nunijában éppen jól érzi magát. És végre benn vagyok az Ürességben. (Itt már teljesen ki is estem a szerepemből, hiszen hogy nézhetem saját magam megteremtését?!) Eh...

Nyilvánvalóan keménynek és provokatívnak szánta Noé a filmjét (ilyenekben utazik amúgy...), ehelyett azonban csak egy szépelgő, szentimentális ömlengés lett belőle, ami ráadásul szinte a nézhetetlenségig unalmas. Legalább viszont a címében nem árul zsákbamacskát: aki ezt végig nézi, valóban 160 percnyi ürességben lesz része. De nem is fogja megköszönni... Mintha a fogamat húznák, úgy adok annyi pontot erre a giccses blöffre, amennyit, azt is csak az első negyven perc amúgy hiteles drogos szcénáira - ennyinek kéne lenni a filmnek, nem többnek. A többi már iszonyú geil. Asanisimasa: 4/10

Ma este az ország 15 városában megy le egy időben Gaspar Noé Enter The Void c. őrületes vizuál tripje a magyarhangya hatfilmes bérletének, a hangyaPASSnak második vetítéseként.  

A film megtekinthető hangyaPASS#01 birtokában, illetve 800 forintos egyedi jeggyel.

 20:00 órakor Gaspar Noé bejelentkezik élőben és az est házigazdája felvezeti a programot (előzetes szavazás, videóklippek és Enter the Void)

Utána várunk titeket a Merlin Színházba, ahol a DJ-k külön a film inspirálta settel készülnek, a Merlin Void-á alakításáról pedig a VJ Centrum gondoskodik.

 Meghirdettünk egy remix versenyt is a filmből, aminek az átadójára 24:00 – 00:20ig kerül sor a Merlinben.  

A zsűri

Gaspar Noé / Irréversible, Enter the Void /
Pálfi György / Hukkle, Taxidermia /
Szabó Simon / Papírrepülők /
Laki L. László / Cinetrip /

A fődíj egy franciországi utazás az Unifrance jóvoltából, amelyet Gaspar Noé, a zsűri elnöke ad át a Merlin kávézójában.

A nyertes VJ –k reggelig  szolgáltatnak vizuált a meghívott DJ-k alá:

Dublic /Future Music/ - special techno set
Tmx /Kollektiva/
Subotage /NVC/
Tolo /LavaLava/

A belépő hangyaPASS tulajdonosoknak: 500 HUF, egyébként egy ezres.

Hát, igazándiból ne nézzünk ma semmit a tévében. Nincs mit.

Késő este ugyan lemegy a két hete elkezdett Woodstocki napló harmadik napja is, de kíváncsi még ma valaki egyáltalán Joe Cockerre, Country Joe & The Fishre, a Ten Years Afterre (mekkorát teker pedig Alvin!), a The Band-re, Johnny Winterre, a Crosby Stills & Nash-re, Paul Butterfieldre, Sha Na Nára, és hát Jimi Hendrixre? Aki esetleg mégis, az 22.45-kor bekapcsolhatja a Duna tévét.

Van még egy Dirty Harry-film mára a Filmmúzeumon, 21.00-től, A Magnum ereje. Ha tudnám fogni ezt a csatornát, akkor azt nézném, bár a filmet láttam már néhányszor...

Giro, Roland Garros. A mezzon egész este Arthur Rubinstein-zongoraverseny, mármint bajnokság, lehet hallgatni a jövő nagy zongoristáit. De addig is hallgassuk meg, Jimi milyen áhítattal játssza el hazája himnuszát, a hétfő hajnali, addigra már eléggé leharcolt woodstocki közönség őszinte elképedésére:

Mi azt jól tudjuk, hogy a zene mindenkié, hiszen az általános iskolában jól belénk vésték nagy tanítónk, Kodály Zoltán bölcs szavait. Sokan, mint például e film hajléktalan, mozgásukban korlátozott zenészei saját bőrükön tapasztalják ezt, amikor a kongói Kinshasa koszos sikátoraiból a világzene nagyszínpadaira vezette őket egy szemfüles francia dokumentumfilmes stáb. A zene az övék is, és ennek egy egész világ tapsol… 

Világzene?

Maradjunk annyiban, hogy az úgynevezett világzene, vagy „world music” a globalizációs világfolyamat egyik vitán felül pozitív eredménye. Magát a kifejezést a hatvanas években használta először egy amerikai zenetudós, de valódi zenei irányzatként közfelkiáltással a nyolcvanas évektől használjuk. Ekkor jelent meg például Paul Simon Graceland című albuma, és ekkoriban indultak a WOMAD-fesztiválok is. Valójában szerintem a hetvenes évektől él ez a zenei mozgalom, amikor a CoDoNa, vagy az Oregon együttesek zenéjükben először vegyítették a klasszikus komolyzenei és jazzharmóniákat indiai klasszikus, dél-amerikai, valamint fekete-afrikai hangszerekkel, dallamokkal és ritmusokkal. A világzene lényege pedig éppen ez: a világ összes zenei megnyilvánulásának földrajzi, kulturális és egyéb korlátok nélküli keveredése. Amikor a kilencvenes évek közepére végigsöpört a világon a world music (divat, irányzat, stb.), a kezdeti kevert zenei projektek és együttesek „oldalvizén” egyre-másra jöttek elő a különböző tisztán lokális, helyi zenéket játszó csoportok, elsősorban a gazdaságilag gyengén teljesítő harmadik világból, ahol a zene, a sokszor nyomorgó helybéliek számára szinte az egyetlen kitörési pontot jelentette. Rengeteg világsztár született így, a híres kubai Buena Vista Social Clubtól a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khanig, a szenegáli Youssou N’Dourtól a román cigány Taraf De Haidouksig és még hosszan sorolhatnám. Persze, aztán az óriási siker és a divathullám felszínre, avagy a színpadokra hozott egy csomó nem igazán felkészült, zeneileg értéktelenebb produkciót és előadót is, ami a kétezres évekre kissé aláásta a világzenei előadók hitelét, azonban ez a Benda Bilili! című francia dokumentumfilm (és a film főszereplőinek MüPa-béli 2011. május 6-i, jellemzően sajnos félházas, ám remek koncertje) a bizonyíték, hogy vannak még ismeretlen jó zenék a világban… 

A Kinshasai Állatkert zenészei

A Staff Benda Bililit Florent De La Tullaye és Renaud Barret, két francia dokumentumfilmes fedezte fel a kongói főváros utcáin, amikor egy kamerával Kinshasa sikátorait járták, éppen abból a célból, hogy valami érdekes, új és ismeretlen zenét találjanak. Ebből a szempontból kísérteties a hasonlóság Ry Cooder és Wim Wenders ismert dokumentumfilmjével, hiszen a Buena Vista veterán kubai zenészei is egy dokumentumfilm által jutottak hozzá a megérdemelt világhírhez, itt ugyanerről van szó. Azonban a Benda Bilili-csapat, ha lehet, a kubai szociális otthon lakóinál még több lépcsővel lejjebb fogott talajt az Úr mérhetetlen kegyéből, hiszen többen közülük életük teljes egészét az utcán töltötték, szánalmas, rozoga kerekes-székekbe kényszerítve az elhanyagolt polio (járványos gyermekbénulás) következtében, konkrét nyomorban, kéregetéssel, és mint látni fogjuk, utcai zenéléssel fenntartva magukat. Nyilvánvalóan rengeteg hasonló zenészt rejt még az afrikai nyomor, nekik szerencséjük volt, hogy az állatkert parkjában rájuk talált ez a francia ministáb, a Benda Bilili tagjai 2009-es európai bemutatkozásuk óta már saját lakással büszkélkedhetnek, de szerencsés hírnevüket és vagyonukat nemcsak saját magukra, hanem népnevelésre is fordítják. 

A film

Maga a film tulajdonképpen semmi különös, készítői (ha jól vettem le) két etapban, néhány jellemző részletet megragadva követik végig a csapat felfedezésétől, majd első lemezfelvételétől az európai turné nagyszínpadjaiig vezető néhány évnyi utat. Megismerkedünk a zenekar karizmatikus vezetőjével, Papa Rickyvel, aki amellett, hogy zenei zseni, komoly vezetői hajlamokkal is megáldott, igazi úriember – akinek a film elején a vágya az volt, hogy legyen egy saját matraca. A film másik fő karaktere Roger, aki sajátos hangszerén (egy konzervdobozba szúrt fadarabra kifeszített damilon) elpengetett virtuóz szólóival a zenekar Jimi Hendrixet idéző frontembere: őt éppen a filmet készítő stáb fedezte fel, még utcagyerekként Kongó egy másik zugában, és ők mutatták be Rickynek. Így a film tulajdonképpen nem is hagyományos értelemben vett dokumentumfilm, hiszen alkotói tevékeny részt vállaltak az általuk ábrázolt valóság alakításában, etették, itatták, sőt még füves cigivel (!) is ellátták a szereplőket, az így megmutatott portré azonban ettől függetlenül egy megható, megdöbbentő, de mégis hiteles, mélyreható és számunkra is érvényes tanulságokkal szolgáló remek kis film lett. Asanisimasa: 8/10

Kora esti könnyű vacsora mellé/helyett rögtön egy örökké tanulságos, és ma is csípősen aktuális legenda: A tanú a Filmmúzeumon, 18.15-től. Nem tudod elégszer látni, sajnos.

Utána jön két tökös csaj, akik persze csak a jelző átvitt értelmében férfiasak, valójában a kortárs filmszcéna két legdögösebb csaja játszik westernt: a Las Bandidas Penelope Cruz és Salma Hayek (kép). A producer pedig Luc Besson, úgyhogy nem kell semmi komolyra gondolni. (Duna II, 19.30)

A magányos zsaru Jean-Paul Belmondo, 1987-ből. (Story4, 22.10)

A Vékony jégen úgymond, sötét ló. Diane Keaton kétgyermekes özvegyet játszik e filmben, aki szorult anyagi helyzetében drogfutárnak áll. A film dráma, azonban ajánlása közben én is vékony jégen táncolok, mert erős a gyanúm, hogy inkább a nyúlósabb, mint a sűrűbb fajtából. (RTL, 23.50)

A végére marad egy érdekesnek ígérkező dokumentumfilm, a Mély torok mélyén. A késői időpont (01.35, a tv2-n) is mutatja, hogy ez a film az, amit a cím is sugall: azonban nem az híres pornófilm egyfajta werkfilmje, hanem inkább azt vizsgálja, milyen hatással volt az inkriminált bő nyálas nyelés az amerikai társadalomra. Ebben a tekintetben viszont már kissé túlzottnak érzem a hajnali kezdést, bár a manapság tomboló, szemforgató prüdériában tényleg nem lehet elég óvatos az ember...

Délután lesz persze Giro, Roland Garros, valamint este House, ott, ahol szokott.

Ma estére a Gladiátor éppen jó film. Jó hosszú, látványos, agytekervényeinket nem veszi túlzottan igénybe, közérthetően szól olyan alapvetőnek tartott férfiúi erényekről, mint a bajtársiasság, meg az önfeláldozás. Nem véletlenül kapott annak idején (2001-ben) szekérderéknyi Oscar-, BAFTA- és egyéb más díjakat. A tv2 adja, vélhetően a konkurencia Vészhelyzetének alternatívájaként, 21.25-től. (A képen Joaquin Phoenix látható, Commodusként, Marcus Aurelius gonosz-gonosz fiaként.)

Az igazi alternatívát azonban az m1 szállítja. Akinek Ridley Scott nem elég történelmi, az szembesülhet azzal, hogy a jelenkori kurzus felkent népoktatója, a legnagyobb magyar filmrendező, Alsó- és Felsőkoltay Koltay Gábor hogyan láttatja a magyar történelem egyetlen fehér lovon parádézó tengerészét, valamint kormányzóját, Horthyt. Ma este 21.40-től a dokumentumfilm első része lesz látható. Kötelező nézni minden magyarnak, aki mégis azokat az imperialista szemeteket nézné, annak olvasson esti mesét Orbán Viktor, életfogytiglan.

A valódi konzervatívok azért találhatnak maguknak szórakozást ma estére, hiszen a mezzo ismét Lullyhoz nyúl vissza, aki bár nemi identitásában legalábbis bizonytalan volt, ám zeneszerzőként igen sok hangjeggyel díszítette a barokk aranykor legfényesebb lapjait. 20.30-tól az Armide remek koncertszerű előadása kerül műsorra, William Christie értő elővezetésében.

Ma délután megint lesz Giro-szakasz, dübörög a Roland Garros, úgyhogy...

Ezt a világfájdalomtól zokogó filmet mintha az emo néven közismert tinidivathullám hozta volna felszínre, ha lennének még emósok. Vannak még egyáltalán emósok? Megy még ez? Szó szerint persze, nem szembelógó hajú, csámpás lábú, halálfejkendős-kockáscipős idiótákkal van tele A prímszámok magánya, de az ördög a részletekben rejtezik, mint azt tudjuk jól. A történet, mely könyvformában egy fiatal olasz fizikaprofesszor, Paolo Giordano mellékági termékeként keltett feltűnést a 2008-as év könyvpiacán, két fiatal párhuzamos élettörténetét meséli el, mely valamiféle tudománytalan térgörbületből fakadóan a végén összekapcsolódik. Az egyik, vélhetően önéletrajzi ihletésű figura (Mattia), jól tanul, sőt a fizikai tudományok iránt kifejezetten a zsenialitás jegyeit mutatja, ez azonban semmit nem jelent számára: a srác tökéletesen szociopata, szinte mániákusan emberkerülő, évente kétszer öngyilkos. Emo. A másik, egy zsarnok apa pici lánya (Alice), aki egy síbaleset következtében örökre lesántul. Ő lesz később az osztály menői számára a gúnyolódások céltáblája, magány, kiközösítés, véletlen és természetesen elbénázott találkozás az öngyilkossági mániás fizikazsenivel, majd jön az anorexia nővér... Szereplőink aztán annyira felnőnek mély magányukban, hogy rájöjjenek, egymás mellett lehetnek legjobban magányosak. Ez egy tipikus emós sztori, már gondolatiságában, nem annyira külsőségeiben, ha ezzel nem sértem meg érzékeny lelküket...

Ebből a mélységesen szomorúságosnak tűnő, valójában álságos és erőltetett tiniborzalomból Saverio Constanzo próbált valami épkézláb filmet összeeszkábálni, sajnos nem sok sikerrel. A két párhuzamos életsors különböző jelenetei ad hoc jelleggel, kósza káoszban rakódnak egymásra, Constanzo mindössze arra ügyelt, hogy a találkozás jelenete legyen az utolsó. Ugrálunk előre-hátra az időben, azonban mindenféle rendezőelv nélkül. A gyerekkorra rávágott felnőttkori jelenet egyből elspoilerezi a rákövetkező ifjúkorban történteket, mintegy önmaga alól húzva ki azt a bizonyos dramaturgiai varázsszőnyeget. Képileg is érdekes a film: úgy néz ki, mintha néhány Dario Argento-opuszból, valamint Kubrick Ragyogásából próbálnánk összeragasztani egy mélyen érzelmes(nek szánt), (ál)romantikus, világfájdalmas drámát. Értsd: mintha Constanzo vöröshagymából, egy szelet szép bélszínből, szójaszószból szeretne sütni egy tálca krémest. Ez nonszensz. A film zenei környezete szintén Argentót idézi (Lehet, hogy ez koncepció? Ne már...), a mániákusan ismétlődő gyerekdalrészletekkel, a hetvenes évek Tangerine Dreamjét idéző, ostoba szintetizátorfutamokkal és néhány ordenáré popslágerrel. Mike Patton, aki ugye, az underground experimentális zenei szcéna egyik kultikus figurája, filmzeneszerzőként sem vacakolt, azonban a filmhez az égadta világon semmit nem tett hozzá, sőt, még jobban elvitte a lila ködbe.

Egyedüliként az anorexiás lányt alakító Alba Rohrwacher dicsérhető, de ő is elsősorban Christian Bale emlékezetes fogyását is meghaladó súlyvesztésével - bár könnyen elképzelhető, hogy ő eleve volt csontsovány és a film közben hizlalták fel. Nagyon rossz film ez, abból a fajtából, amely úgy néz ki mintha valami komoly és mély "művészet" lenne, de nem az. Giccs, mégpedig vastagon, de annak is rossz, mert egy másodpercig sem szórakoztató. Kínszenvedés. Asanisimasa: 2/10

Nagyon régen, talán tévében láttam előszörre Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés című filmjét, most, hogy tegnap újranéztem, csak képek ugrottak be, valamint Gene Hackman gránitba szobort raktárost mintázó arca. Másodszorra is érdekes volt, bár azt nem gondoltam, hogy ennyire unalmas film ez... De, hát nyilván nem sok izgalom adódik egy lehallgatás-specialista életében, ül a magnója előtt és hallgat. Hackman rezzenéstelenül hallgat, ám van olyan jó színész, hogy mégis érezni a benne zajló feszültségeket, amit Coppola filmmé is rendez. Ettől függetlenül unalmas, de ez nem zavaró, ha közben azért szól valamiről a film, márpedig szól. Az eleje és a vége pedig igen feszült, a szaxofonos keret pedig zseniális.

Ami zavaró, hogy alapvetően a kor, tehát a kora hetvenes évek audio-technikai színvonalára van a film kihegyezve dramaturgiailag és a cselekmény szempontjából is, ami viszont mára már múzeumi távlatokba tűnik. Szalagos magnó, ráadásul párhuzamba kötve. Autókarosszéria-műhelynyi hangstúdió. Saját maga által fabrikált csúcstechnológia... Vicces.

Ami viszont tegnap feltűnt, azok a szép allúziók Antonioni Nagyításával, valamint Donnersmarck Mások életével. Az egyik korábbi film ennél, a másik jóval későbbi, de nem gondolom, hogy bárki koppintott volna itt bárkitől, csupán arról van szó, hogy összecsengenek, egymást kiegészítik itt a dolgok. (Bár Antonioni nyilván hatott Coppolára, és ezek hatottak Donnersmarckra, az ötletek szintjén.) Antonioni fotósa szintén véletlenül talált "leselkedés" közben egy bűntényre utaló nyomot egyik képén, aminek felderítéséről szól erősen leegyszerűsítve a film, míg Wielser Stasi-ügynök éppolyan lehallgató, mint Coppolánál Harry Caul, csak éppen ő az állam szolgálatában áll. Wieslert a lehallgatott személyek által közölt dolgok indítják tettére, Cault szintén, bár nála ez inkább egyfajta belső történéseket jelent első sorban. Caul egy készülő gyilkosságról hall, ami szeretne megakadályozni - s itt visszajutunk a Nagyítással való párhuzamhoz. Caul és Wisler karakterében ezenfelül a mérhetetlen, sótlan humortalansággal társuló magány is hasonló, ami a Magánbeszélgetésben fő motívumként működik.

A leselkedés, így a lehallgatás is a filmművészet egyik fontos motívuma is egyben, hiszen tulajdonképpen a filmművészet lényegét tárgyalja: a filmezés maga is leselkedés valahol, lényege a titkok ellesése, feltárása és megmutatása. Coppola Magánbeszélgetése attól függetlenül egyik fontos darabja ennek, hogy ma már nem működik olyan jól, mint bemutatása idején. Persze, a korabeli sikerhez nyilván hozzájátszott az is, hogy nem sokkal később kirobbant, a film témájára erősen hajazó Watergate-botrányba maga Nixon elnök is belebukott, így Coppolát váteszként is tisztelhették érte. A Magánbeszélgetés ma már azonban csak amolyan "érdekes" darab. Asanisimasa: 7/10

Játsszuk azt, hogy adásszünet van ma...

De ha mégsem bírjuk ki tévé nélkül, akkor a Dunán lesz egy westernfelhangokkal bíró krimi, Kris Kristoffersonnal (ő volt, ugye Gumikacsa a Konvojban...). A Lone Star - Ahol a legendák születnek hangzatos címmel ellátott 130 percnyi opusz 21.00-kor kezd.

Ha unjuk a seriffeket, nézhetünk modern ex-szamurájokat (Ronin - Viasat6, 22.00), vagy igaziakat (A sógun árnyéka - film+, 22.55).

A Girón ma pihi, a mezzón pedig például ő fog énekelni:

Délelőtt a kánikulaközeli ájer, valamint a elő-gyermeknapi kötelességtudat fogja majd kicsalogatni a néptömegeket a ligetekbe, strandokba és plázákba, hogy aztán a délutáni zuhé ugyanilyen lendülettel majd haza is kergesse őket. Talán még elkapják a Giro újabb, ultrabrutális hegyi befutóját. Aztán sokáig csak üresedő tekintetek, tétova csatornaváltások és elhaló gyerekkacajok.

Clint Eastwood ébreszti a népet (kép!) a révedésből, mivel úgy tűnik, a Duna rákapott a régi, tökös, amerikai zsarufilmekre. Jól teszi. A Piszkos Harry, amúgy műfaji alapeset, 22.30-kor kezd.

A Silent Hill, számomra az egyik legnevetségesebb műfaji gnóm, a számítógépes játékokból szétturbózott játékfilm egyik szép példánya, s mint ilyen, meglehetősen megosztó darab. A játék rajongói (nyilván) azért utálják, mert nem lehet vele játszani, a horrorrajongók azért, mert nem elég véres, a művészfilmrajongók azért, mert alapvetően idiotizmus, és igen, valahol mindez egyben. Néha, szó szerint döbbenetes pillanatok, hátborzongató látomások vannak a filmben, ám összességében mégis csupán egy nagy katyvasz. Aki nem hiszi, a film+-on csekkolhatja, 22.55-től.

A Sokkos kezelés ismét egy jó kis régimódi krimi, ezúttal Franciaországból, főszerepben Alain Delonnal. A jóval későbbi klasszikus orvoskrimire, a Kómára sok tekintetben hasonlító, izgalmas film a francia újgazdagok egyik divatos szépségmegújító szanatóriumában játszódik, sok rejtéllyel, melyekről a végére azért Delon nyilván jól lerántja a lepleket. (Story4, 23.00)

A 10 nap szeptemberben-nel szerintem mellé nyúltak a tv2-nél (persze, nem először), ugyanis kifejezetten nem olyan film, mint azt ezen a mosóporos tévén megszokhattunk - egy komoly szereplőgárdával elővezetett, tisztességes, épkézláb, ám csendes, szerény film, amely az itt található nagy átlagot azért magasan veri. Kémek, emberközelben. (tv2, 0.05)

A Filmmúzeum 22.00-tól egy erős közepes Vonnegut-adaptációt, az Éj anyánkat állítja ki, főszerepben az előző ajánlatban is résztvevő Nick Nolte-val. Utána húzhatunk lapot a 19-re, David Lynch Kék bársonyával, 0.00-tól. Jó éjszakát.

Szigorú leszek, ma csak a hendikepeseket fogom ajánlani, a fő trash-csatornákat nézi úgyis mindenki (bár, a filmek nézhetőek lesznek ma azokon is).

A San Franciscói zsaru egy igazi, oldszkúl krimi, 1968-ból. Van benne tökös faszi (Steve McQueen), jó kocsik (azok a benga nagy, lapos dögök), jó csajok hónaljkutyával, effélék. Kemény zsaru a politika útvesztőjébe csöppen, de egy igazi kemény zsaru rendet vág ott is... Az idén elhunyt, veterán Peter Yates pedig rendesen meg is rendezte ezt a filmet. (Duna, 21.15)

A Bukott angyalkák Wong Kar-Wai '95-ös filmje, mely egy kiábrándult, hidegfejű bérgyilkosról szól (kép), aki utolsó megbízásának teljesítésére készül, de még nem tudja, hogy eggyel többet vállalt, mint az optimális lenne... Párás képek, mélabús tekintettek, szplínes fazonok, ahogyan ezt a hongkongi mester filmjeiből megszokhattuk. (m2, 22.05)

A mezzon Jean-Baptiste Lully (akinek a Napkirály oly szívesen táncolt...) Atys című vérbarokk operája fog hömpölyögni 19.30-tól 23.10-ig, William Christie és az ő Les Arts Florissant-jának mesteri gondozásában.

A Filmmúzeumon 22.55-től az egyik kedvenc Coen-filmem, a Fargo.

A TCM-en 21.00-tól a klasszikus Bonnie és Clyde, angolul.

Délután, aki nem strandol, az nyilván a Girót nézi, egészen brutális hegyiszakasz lesz ma, a kérdés, hogy Contador ma átengedi-e valakinek a győzelmet, vagy tovább alázza a mezőnyt?

Igazi, nyári estének nézünk elébe, amerre nyúlunk, filmet találunk. Rögtön a Hálózaton, 21.00-től a klasszikus Pillangót nézhetjük meg, Dustin Hoffmannal és Steve McQueennel. Charriére könyvét minimum ötször olvastam, de a filmet is láttam jónéhányszor. Egy szökés története a hírhedt guyanai Ördög-szigetről, a börtönszigetről. A kedvenc jelenetem a leprások között játszódik, sajnos az a filmben nem olyan, mint ahogy a könyvből olvasva elképzeltem - ennek ellenére ez egy jó kis film.

A film+-on, 21.15-től megnézhetjük, milyen volt '87-ben a Rudas-fürdő és milyen "szép" volt Bán János orosz katonának: Vörös zsaru. Sztereotípiákban dúskáló, zsigerileg buta és gyermekien ostoba akciófilm-klasszikus Arnolddal, A Producertől.

Ha ez nem kell, akkor azt csekkolhatjuk le a Coolon, 21.20-tól, hogy most akkor van rajta bugyi, vagy nincs. (Ott éppen, szerintem, nincs, de amúgy legtöbbször úgyis a dublőrt látjuk...) Villantás Numero Uno (ha Marylin ismert szoknyás képét nem nézzük): Elemi ösztön.

A budapesti Keleti Pályaudvar a város egyik legszínesebb "intézménye" volt mindig is, többször játszott filmben, ráadásul komoly szerepet, fő színhelye Cseh Tamásék Frontátvonulásának, de nagyjából minden magyarnak van valami, jobb-rosszabb élménye róla. Rudolf Péter és az Új Színház művészei először a színpadon idéztek meg "róla" egy kis, színes történetekből álló szkeccs-előadást, amiből tavaly készült egy tévéfilm is. Jó lesz a Keleti pu., minden bizonnyal. (m1, 21.40)

A Fekete dália a Dunán (22.00-tól) Brian De Palma film noirja, én bírtam.

A Zombik városa pedig Lucio Fulci horrorja, a címe nagyjából tartalma is. (Viasat6, 22.00) "Mikor Thomas atya felköti magát Dunwichban, megnyitja az utat az elátkozott lelkeknek a temetőben, hogy visszatérve bosszút álljanak..." Muhahaha. (kép)

A ma esti Hal Hartley-filmtől kicsit tartok, a Hétfői lány ugyanis állítólag scifi, márpedig Hartley ha valamiről, hát éppen nem a finoman megpengetett műfaji virblizésről híres (ismert, szeretett, stb.). Meglátjuk, de legalábbis belenézünk... (m2, 22.05)

Délután, ahogy hazajöttünk a strandról, Giro. Jó lesz.