asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Oskar Roehler - Elemi részecskék (Elementarteilchen)

2009.07.10. 17:59 efes

Ma, 21.55-kor, az M2-n!!!

Fogalmam sincs, hogy van-e német filmes új hullám, vagy nincs, lényeg a lényeg, hogy jelen pillanatban a németek készítik a legfigyelemreméltóbb filmeket Európában. Anélkül, hogy a sztereotípiák csapdájába túlzottan belemerülnék, azt talán kellő felelőtlenséggel kijelenthetjük, hogy a németekre mindig jellemző volt bizonyos brutalitás. Brutalisak a háborúban, az ellenséggel szemben, de brutálisak akkor is, ha lelkük mélyére kell tekinteni, a legbensőbb titkokat kell feszegetni.

Az Elemi részecskék az utóbbi mélységekbe merül hasonló intenzitással, mint a kortárs német film más példái (Sophie Scholl, Bukás, stb.), másmilyenekbe. Ezen nem változtat sokat az a tény sem, hogy a film Michel Houellebecq bestsellere alapján készült, Houellebecq márpedig francia. De ez a legkevesebb egy ilyen szép, új Európai Unióban, a németek gyorsan magukévá tették az író minden eddigi művét, elsőként ezt. Persze, ebben jelentősen közrejátszhatott az említett önmarcangolásra való hajlam, az Elemi részecskék márpedig ilyen. Feltéve, persze, ha olvasás/filmnézés közben önmagunkat és önigazolást keressük. Mármint a németek. (Mi is, persze.) Jelentem, igenis lehet még e szabados világban tabukat találni, hogy jól földre döntsük azokat, az Elemi részecskék egy csapásra többet is talál.

A szex témaköre persze kimeríthetetlen, ha ehhez hozzávesszük a halál és a betegség komor területeit, azért érzékelhető, van miről beszélni. Michael egy szemüveges, jólfésült szobatudós, aki komoly eredményekkel kecsegtető kutatásokat végez a géntechnológia területén. Mikor levelet kap, hogy nagyanyjának sírja épp egy épülő sztráda útjában van, hazautazik, ahol szembesül (a brutális síráthelyezés sokkoló képein túl) gyermekkori barátnőjével, akiről döbbenten tudja meg, hogy mindig is szerelmes volt az okoska fiúba. Aki persze azóta is szűz. Bruno irodalmat tanít egy gimnáziumban, de az agya csak a szexen jár, felesége a szülés után már nem kívánatos. Bruno viszont kielégítetlen, elfojtott, aztán lopva kirázott szexualitása már-már az agyát köti gúzsba. Michale és Bruno féltestvérek, anyjuk közös, aki csak szülte őket, de nem nevelte, inkább egyik hippikommunából a másikba vándorolt, ágyról ágyra.

Oskar Roehler, aki előző, Ágnes öcsénk című filmjével már bizonyította a kényes témák iránti érzékenységét, pszichologizáló alkatú, tehetséges filmes, az amerikai Todd Solondz nyomában. Sőt, bizonyos tekintetben mélyebb is nála, Solondz azonban formailag erősebb. Sűrűbb, intenzívebb filmeket csinál, s ezzel elmondtam Roehler filmjének, az Elemi részecskéknek talán egyetlen hibáját is. Tehát, hogy kissé elfolyó, inkoherens. A két, olykor egymást érintő, majd szétváló szálon futó történet, Michael és Bruno frusztrációkkal és elfojtásokkal telített életének bemutatása olykor kissé dagályos, a két szál néha csak közelít egymáshoz. Viszont éppen ezért, alaposabb és hitelesebb is így a két figura lélekelemzése. Kifejezetten érdekes a kis péniszűek fokozott hatalomvágyáról s a rasszista gondolkodásra való hajlandóságáról szóló erősen freudiánus, de ettől még akár tudományosnak is tekinthető következtetése Brunót illetően.

A léha anya figurája alkalmat ad Roehlernek szubkultúra-kritikájának kifejtésére, a nyilvánvalóan gazdag, jó családból származó nő, ahogyan egyik szektából esik a másikba, ahogyan vallási, filozófiai meggyőződését úgy váltogatja, ahogy a gondosan castingolt kisportolt testű hímeket az ágyában. Gondtalanul furikázik hófehér kabriolet Mercédeszén keresztül-kasul a világban, Rolling Stonest hallgat (ami az ő korában nagyon radikális volt), közben zagyva kommunisztikus eszmékről hadovál és világmegvált. És persze, világra hoz, és magára hagy két törődést és odafigyelést igénylő fiúgyermeket. Csoda, hogy a filmnek olyan vége van, amitől nem leszünk heppik? Bruno szerepében az új német film egyik transzparensarcát, Moritz Bleibtreu-t láthatjuk (vö., egy Pindroch Csabába oltott Csányi Sándor), aki Ezüst Medvét nyert a 2006-os Berlini Filmfesztiválon, ezért is, meg másért is, megérdemelten. 

Asanisimasa: 8/10

Apu végnapjai (Apu vad napjai-The Savages, 2007)

2009.07.09. 15:26 efes

Gondolom, bizonyos Frank nevű pasas Tom Waits által megénekelt vad éveire utalhatott a címmagyarító ezzel a ferdítéssel (Apu vad napjai), de mindenképpen mellé nyúlt, hiszen ehhez a célközönségnek behatóbban kéne ismerni Tom Waits dalát (ez nyilván hülyeség), de ami a lényeg: magához a filmhez sincs túl sok köze. Az Apu vad napjai ugyanis egy hóbortos, lassan középkorú bölcsész testvérpár édesapjának utolsó, egyáltalán nem vad, inkább szánalmas és nyomorult napjairól szól, illetve arról, mennyire nem tud a halállal, és úgy általában, az élettel, mint leglényegesebb dolgokkal mit kezdeni az önmagát öntetszelgőn az intellektualizmus elefántcsonttornyába záró értelmiségi.

Olyan igazi kékharisnya-film ez. Kissé szétfolyó, mint nagy, kövér macska a pamlagon, kissé lila, kissé felületes bölcselkedés az élet komoly dolgairól egy nagy csésze ginzengtea vagy egy pohár sárdöné felett... Melankolikus, édesbús, néha hál'stennek fanyarul humoros, de néha sajnos tétován unalmas. Ha úgy talál, olyan, ha így, akkor ilyen. Bölcsészlány írta, rendezte és főszerepli: sorrendben, Tamara Jenkins kétszer és Laura Linney. Plusz Philip Seymour Hoffman, aki mindettől függetlenül zseni. A filmben természetesen senki nem foglalkozik villanyszereléssel, tőzsdeanalízissel vagy növénynemesítéssel, és más efféle unalmas és lélektelen munkákkal, aki itt nem Brecht-szakértő, az drámaíró. Esetleg szarral obszcén szavakat fest a fürdőszoba falára. Asanisimasa szerint 5/10. Talán 6 (hat).

Uborkaszezonsaláta 2.

2009.07.06. 14:33 efes

Időbűnök (Los Cronocrímenes/Timecrimes, 2007) - Hogy Nacho Vigalondo tavalyelőtti rendezői debütálása mennyire komoly munka, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy már készül (sőt tán már el is készült) angol nyelvű remake-je. A priori mondom, hogy ez a jobb. Afféle Lost-hoz hasonlítható mindfucking, amit a megrögzött rendmániások az időutazásos scifi-thriller skatulyába sorolhatnak leginkább. A néhány mondatban elmesélhető cselekmény igen jól meg van kavarva  és írva, amelynek eredményeképpen a négyszereplős kamaradráma mindvégig feszült és meglepetésekkel teli, ehhez csak még hozzátesz a viszonylag ismeretlen spanyol színészek pontos játéka. Nyilván nem kifejezetten közönségfilm ez, nincsenek szemkápráztató látványelemek, akciók, az egész film két ultramodern házban, valamint a köztük elterülő erdőben játszódik; de a műfaj(ok)ra specializált érdeklődők szerintem gondolkodás nélkül (illetve egy kis gondolkodás után, hiszen a film felvet egy csomó dolgot...) megszavaznak neki 8-9 pontot a 10-ből, mint ahogy teszi azt az asanisimasa is.

Veszett a világ (Wild at Heart, 1990) - David Lynch legkommerszebb - ennek ellenére cannes-i Arany Pálmás filmje szerintem a legviccesebb romantikus film, mely készült valaha is. Nicolas Cage-nek még van haja, senki nem táncol úgy, mint ő, a kelgyóbőr zakó pedig musthave. De nem ez a lényeg, hanem az, ahogy Lynch megcsavarja a magányos-hős-szerelmes-lesz-de-ő-megrázza-magát-és-belelovagol-a-lenyugvó-napba kliséjét. Cage-dzsel ugyanis olyan történik, ami szinte sohasem a tulajdonképpeni westernekben: miután elbukja a végső párbajt, üvöltve rohan vissza a csajhoz, hogy békében és méla unalomban élje le az életét. Ettől függetlenül és éppen ezért Sailor és Lula a filmtörténet egyik ultimate szerelmespárja (Bobby Peru pedig az egyik legördögibb figura - Willem Dafoe). Aki viszont e film alapján akar megismerkedni David Lynch-csel, arra még komoly meglepetések fognak várni...:) (Asanisimasa: 9/10)

Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War, 2007) - Rövid időn belül kétszer is megnéztem ezt a filmet, mert abszolút nem emlékeztem vissza rá, ez azonban nem azt jelenti, hogy rossz film. Megtörtént eseményes film (Hogyan veressük meg az oroszokat az afgánokkal), melynek történelmi, politikai hitelét elsősorban a pl. az Elnök emberei című tévésorozattal már bizonyított Aaron Sorkin jelenti: ő írta a filmet, tehát valószínűleg igen magas a film realitásindexe. Pergő párbeszédek, séróból küldött, fanyar replikák, melyeket az elsőrangó sztárok: Tom Hanks, Julia Roberts és Philip Seymour Hoffman virtuóz módon vezetnek elő. Mike Nichols pedig mindebből laza profizmussal rendezett egy politikai komédiát, melyhez hasonlót igen sokan szeretnénk már látni a hazai viszonyokat illetően, hazai kézből. A legszimpatikusabb köcsög amerikai politikus szórakoztató története nekünk kb: 7/10-et ér.

Halhatatlanok (Immortel ad vitam, 2004)

2009.07.01. 11:50 efes

Enki Bilal saját képregényét alkalmazta filmre Halhatatlanok címmel, melyben zavarbaejtő mennyiségben és kontextusban érthetjük tetten a múlt századvég jelentős scifijeinek különböző motívumait. Igazi posztmodern, összegző scifi ez, lélegzetelállító látványvilággal és példamutatóan homogén elegyítésével a rajzolt és élő szereplőknek.

Rengeteg filmtörténeti utalással találkozhatunk a filmben, miközben az emberré válni akaró isten örök sztorijának egyik variációját figyeljük. A film szereplői Tarkovszkijról elnevezett vodkát iszogatnak, a szerelmet megismerni vágyó isteni lény mintha Wenders Berlin-filmjét juttatná eszünkbe, könnyen összemoshatjuk az egyiptomi sólyomisten, Hórusz szárnyait az angyalok szárnyaival, a filmben adekvát természetességgel átszövő bionikus technológia pedig Ridley Scott Szárnyas fejvadászát idézi. A város felett megjelenő lebegő piramis, és utasai, az egyiptomi mitólógia alakjai a Csillagkapu című filmre, illetve tévésorozatra hajaz, bár valószínűleg éppen fordítva, azt ihlette Bilal képregénye, mint ahogyan Luc Besson Ötödik elemjében is bőven emelt át motívumokat a képregényből. De nyilvánvalóan a Wachovski-tesók könyvtárában is fellelhető Enki Bilal néhány műve...

Egyszóval, vég nélküli elmélkedést lehetne folytatni ez ügyben, nagyjából a tyúk-tojás vitához hasonlítható eredményességgel, hogy vajon lopkodás tényfennforgása van itten-e, vagy csupán mémek manifesztációjának vagyunk ismételt tanúi, esetleg mindez csupán posztmodern vizuális intertextualitás? Ami tény, Enki Bilal agyában kipattant valami, amit képes volt megálmodni, és amit filmben is képes volt realizálni. Az eredmény egy egészen fantasztikus látványvilágú, franciásan melankolikus, olykor ugyan kissé melodramatikus, olykor filozófikus mesefilm, de szerintem mindenképpen műfaji alapvetés. Olyan mélyre ugyan nem hatol Tarkovszkijhoz, Wendershez vagy a Szárnyas fejvadászhoz hasonlítva, hogy az egyetemes filmművészetben is külön polcot érdemeljen, de a katasztrófa-, szappanopera-, akció-, horror- és más zsánerek kliséiben tobzódó tudományos-fantasztikus film mezőnyében mindenképpen kiemelkedő alkotás ez, Must see! kategória. Asanisimasa szerint: 8/10.

Uborkaszezonsaláta 1.

2009.06.30. 14:44 efes

Csillagközi invázió-trilógia, (1997, 2004, 2008) - Robert A.Heinlein regényéből a futurisztikus bizgentyűk iránt élénk érdeklődést tanusító Paul Verhoeven rendezte a trilógia első részét (a többinél már csak producerkedett), mely "pacekban" B-kategóriás scifi létére egészen tetszetős látványvilágával és furcsa hangulatával keltett feltűnést. Meghökkentően agitatív második világháborús (és újabban újra aktuális) náci, fasisztoid motívumok keverednek a XX.század végének harsányan direkt reklám-marketing esztétikájával, a különböző tinisorozatok locsifecsijével és a legbrutálisabb kaszabolós-filmek vérorgiájával, egy meglehetősen zavarbaejtő mixet eredményezve. Az idióta sztori (ufórovarok vs emberiség) az összes logikai képtelenségével ebben a tálalásban még elment egy fogásnak, bár Casper Van Dien, mint főszereplő, önmagában mínusz 5 pont. A második részt már az első látványtervezője (Phil Tippett) jegyezte rendezőként, látványmentesen. Ez egy említésre sem méltó kvázi börtönsztori (erődbe zárva), ahol az elszigetelt környezetben szinte minden emberről kiderül, hogy rovar. Csak kettőről nem, de ők a végén győznek. Majdnem. Értékelhetetlenül szar rész. A harmadik részt végül a trilógia forgatókönyveiért összességében is felelőssé tehető Edward Neumeier rendezte, ami egy orbitális nagy katyvasz, jó adag vallásos tébollyal megfejelve. Sikoltva szakítsa ki mindenki a lejátszójából ezt a részt, ha csak valami perverz indíttatásból nem akarja a falat kaparni kínjában majd' két órán keresztül. Erősen fejlett humorérzékkel persze végig lehet röhögni is. Ebben a részben a rovarok istene megtéríti az embereket, legyen elég erről ennyi. Viszont legalább részben újra van mit nézni... Összegezve, viszonylag korrekt látványvilágú scifi-akció, hangsúlyosan provokatív, de nem mindig működő ironikus utópiával vegyítve, ám az eresztékeiben recsegő-ropogó, idióta sztori végül minden pozitívumot feledtet. Együttesen 2/10, bontásban: 3/10, 1/10, 2/10.

A bosszú (A Bittersweet Life/Dalkomhan insaeng, 2005) - A dél-koreai Kim Ji-woon bosszúfilmje egy látványos költői kép egy marcona "takarító", vagy céges bérgyilkos kvázi emberré válásáról, melynek végén a vér nem válik vízzé ... vagy mégis? Olyan gyors akciójelenetek, hogy még szemmel követni is tereh, ázsiai módra rengeteg vér, brutalitás, Kim Ji-woontól megszokott melankólikus, laza szövetű történet, melynek szegmensei ha akarom így kapcsolódnak egymáshoz, ha akarom úgy, ha akarom, sehogy. Fogjuk fel költészetnek, és akkor 6/10. Park Chan-wook Bosszú-trilógiája lényegesen erősebb mű(vek). (Miért vonzódnak ezek a koreaiak ennyire a bosszú tematikájához? Komoly frusztrációk dühönghetnek ott a háttérben...)

Wilbur öngyilkos akar lenni (Wilbur wants to die/Wilbur begar selvmord, 2002) - Amikor anno láttam ezt a filmet, valamiért nem fogott meg különösképp, el is felejtettem, ezért is szereztem meg még egyszer. Másodszorra azonban Lone Scherfig különös hangulatú filmje, melyet az egyik legeredetibb kortárs forgatókönyvíróval, Anders Thomas Jensennel közösen írt, kifejezetten unikális filmélményt jelentett. (De az is lehet, hogy a Csillagközi invázió mély penetrációja után lélegeztem csak fel? Végre egy igazi film? Na de éppen ezért kell szar filmeket nézni, mert utána a jó még jobb!!!:) Valami furcsa, bizarr humorú mélabú keveredik itt a szarkasztikus cinizmussal, és a mélyen emberi, bölcs humánummal. Ebben a filmben soha senkivel nem az történik, mint azt várható lenne, mégis minden a lehető legtermészetesebben halad előre. Finom, kedves és bölcs film: 8/10.

Maoririport (Egykoron harcosok voltak, 1994)

2009.06.27. 19:43 efes

Ezt az új-zélandi filmet rendező Lee Tamahori később komoly karriert futott be Hollywoodban, ennyire erős filmet eddig mégsem tudott letenni még egyszer az asztalra. Ebben az erős rajtban nagyrészt nyilván személyes érintettsége játszhatott közre, hiszen ha az ember maorinak születik, konkrétan az Isten háza mögé, akkor elsősorban ezzel a nem kis problémagóccal tud azonosulni, csak utána képes belebújni mondjuk egy James Bond-sztoriba. Ez az őszinte, szinte zsigeri indulat repíti előre a filmet, s vele a néző figyelmét, így a kisebb hibákat, sutaságokat észre sem vesszük.

Ritkán találkozunk új-zélandi filmmel itt, a világ másik oldalán, főleg olyannal, mely szociografikus szemlélettel vizsgálódik az ország nem a képeslapokon mutogatott alfelén. Ezzel a képpel kezdődik a film, csodálatos érintetlen, idilli völgyet látunk, havas hegycsúccsal, olyat, mint ahol Peter Jackson forgatta a Gyűrűk urát, aztán nyit a kép, és látjuk, mindez csupán egy óriásreklám a hatsávos autópálya mentén, mely közvetlenül a jobbára maori származású őslakosok által lakott gettó mellett húzódik. Az itt lakók helyzete éppen ugyanolyan, mint bárhol a világon a társadalom perifériáján élő rossz sorsúaknak, feketéknek, fehéreknek, sárgáknak és vörösöknek. Nincs munka, dúl az erőszak, aki nem drogos az alkoholista. Kiút sehol, az alagút vége sötét, mint az ördög segge lyuka. Itt él a hajdani maori nemesi felmenőkkel rendelkező Beth, aki a nagytermészetű, de rabszolgasorsból épp csak kikászálódó Jake-kel, valamint négy gyermekükkel. Jake, mint a család egyetlen keresője, épp most veszti el munkáját, a legnagyobb fiú beáll egy motoros bandába, a kisebb fiú bíróság előtt áll, holmi autólopás miatt, a nagyobbik lányt egy részeg estén megerőszakolja apja egyik haverja. Beth el akarja hagyni erőszakos és részeges férjét, amit Jake nem hagy annyiban. A kisebb fiút a bíróság elveszi a családtól és intézetbe küldi, a nagyobbik lány pedig sorsa feletti elkeseredésében felakasztja magát. Röviden ennyi a film sztorija. Balladai sűrűségű tömény fless a kitaszítottság reménytelenségéből.

Ha valaki csak felületesen pillant a filmbe, könnyen tűnhet úgy, hogy ez is csak valami újabb, keménykedő gettófilm, bandákkal, sittes szövegekkel. A film képregényeken pallérozott plánozása inkább utal effélékre, hiszen mi a hasonló szociografikus filmdrámáknál általában a dokumentarista hatást keltő vad kézikamerázáshoz szoktunk hozzá, de az elképesztő intenzitással játszó, számunkra tökéletesen ismeretlen színészek pillanatok alatt bevonják a nézőt az ottani való világ drámájába. Igen megrázó alakítást nyújt Rena Owen Beth-ként, de ami a Jake-et megformáló Temuera Morrison szemében megcsillan, miközben fél kézzel torkon ragadja feleségét, a szerepe szerint tök részegen, az a színtiszta vadállati indulat. Ilyen brutális, vak dühöt filmvásznon, színésztől még nem láttam, pedig nem ez az első film életemben. Hátborzongató teljesítmény! Főleg azzal együtt, hogy Jake amúgy egy jóképű pasas, aki jó kedvében gyakran fakad dalra, méghozzá amolyan happy, maxilaza reggae-kre, maori nyelven. Amúgy, feltűnően szép emberek ezek a maorik, olyan látványosan cizellált kivarrásokkal, melyeket látva sírva adná vissza az ipart jónéhány belvárosi tetoválószalon. Persze, ezt a műfajt ők gyakorolják már néhány ezer éve.

Lee Tamahori felvillant népének egy választható kiutat is ebből a szorult helyzetből, melybe a történelem (és saját maguk) sodorta őket: a saját kultúrájukhoz való visszatérés lehet az, mely az újbóli felemelkedést hozza el a maoriknak, nem pedig a gengszterkedés, vagy a sört vedelő egyik napról a másikra élés. Ezt meglehetősen naivan, erős didaxissal szövi bele a filmbe, azonban ezt könnyen meg is bocsájthatjuk neki, hiszen vitán felüli őszintesége, egyenessége, saját népével szembeni jó szándékú kíméletlensége a nézőt is felül emeli ezeken. Jó kis film volt ez, asanisimasa 8/10-re értékeli.

Director's Uncut (Das Boot - A rendezői változat, 1981)

2009.06.26. 20:27 efes

3 óra 19 perc 31 másodpercnél nyomtam be a Stop gombot, de akkor már a stáblista ment Klaus Doldinger wagneri dallamaira. Persze, hol van ez mondjuk, a Tarr Béla Sátántangójától, vagy Jacques Rivette 773 perces Out 1, noli me tangere című filmfolyamától, de még Frodo koma maratoni "bedobjam vagy ne dobjam" játéka is lényegesen hosszabb Wolfgang Petersen elképesztően klausztrofób remekművénél, melynek túlzás nélkül helye van a legkiválóbb háborús filmek kategóriájának dobogóján. De ami biztos, az az, hogy a Das Boot bőven dupla játékidejű rendezői változatát egész egyszerűen nem vágta.

Éppen a látszólagos lustaság a film legnagyobb erénye, hiszen így alkalmunk nyílik szinte real time résztvenni egy második világháborús német tengeralattjáró bevetésén, amikor még nem volt a vadászatot és a cirkálást megkönnyítő radar, és a rádiós kommunikáció sem működött még úgy, ahogyan ma már az kézenfekvő és elvárt. Továbbá nem kell fáznunk a jéghideg tengervíztől, vagy éppen izzadnunk a merülésben lévő hajóban, nem kell hering módra, hónapos izzadtság- és fingszagban nem önszántukból tetűgazda tengerészekkel összezsúfolódni, nem kell egyre fogyó levegőben várni a tengerfenéken, hogy sikerül-e megjavítani a felemelkedést segítő szivattyút, és végül nem kell parton, tétlenül nézni a dokkban várakozó hajónkat ért támadást, és végül nem kell eközben hülye módon meghalni. Egy tengerésznek a szárazföldön. Egy katonának egy értelmetlen háborúban. Egy német katonának a második világháborúban.

Ez a másik nagy erénye a filnek, hogy képes úgy ábrázolni a második világháborús német katonát, hogy az mindvégig hősies marad, a legvégsőkig lojális hazájához, még akkor is, ha nem szereti azokat, akik irányítják. De teszi a dolgát, mindenféle ideológia és karrierizmus nélkül, de lelkiismerettel és annyi emberséggel, amennyi egy háborúban elvárható. (Sokan vetik a parancsnok szemére, hogy miért nem mentette a megtorpedózott tankhajó legényéségét? - Mégis, hova tette volna őket? Hiszen ők is alig férnek el a keskeny szivartestben... Éppen elég volt emberi volt egy "némettől", ahogy nyilatkozott a bajtársaikat cserbenhagyó angolokról.) A második világháborúról készült filmek között mindig is hiánycikk volt a németek szerepének árnyalása, mindenféle ideológiai, illetve történelemhamisítási célzat nélkül, pusztán a realitás talaján állva. A Das Boot egy ilyen film. Mind szemléletében, mind az ábrázolt események hadtörténeti és pszichológiai hitelességének tekintetében. Ha valaki ért ezekhez a tengeralattjárós szakkifejezésekhez, ezt nyilván igazolja.

Hogy mondjak valami negatívat is, hát nem igazán 'csajozós' film, viszont az első, amúgy szintén realisztikus kocsmajelenetben láthatjuk magát, Piszkos Fredet is, Thomsen parancsnoknak elnevezve... Jürgen Prochnow viszont filmtörténeti jelentőségű parancsnokot jelenít meg a filmben. Úgy néz a periszkópba, karját hanyagul átvetve a fogantyún, ahogy a legnagyobb régi férfisztárok tudnak nézni Cary Granttól Gregory Pecken át Sean Connery-ig. Ha férfiszínész lennék (nem vagyok és nem leszek, de ha mégis az lennék), akkor egyszer az életben én is egy ilyen szerepet szeretnék, egy ilyen filmben. Amúgy meg jó, hogy ez időtájt gyakorlatilag semmi nem történik filmfronton, így láthatok néhény igazi jó filmet is. Asanisimasa index: 9/10.

Poroló 6 - Böbe baba véres vacsorája (A texasi láncfűrészes mészárlás, 1974)

2009.06.25. 22:36 efes

Ebben a (már múlóban lévő) júniusi novemberben pillanatnyi elmezavartól vezéreltetve beszereztem a teljes texasi láncfűrészes mészárlás-sorozatot, hogy (kényszerű) szűzi magányomban, miközben künn zuhog az eső és befagy a valaga mindenkinek, én szembesüljek a borzalmak borzalmával, teljes önszántamból. Lássuk, mire jutottam.

1974-ben Tobe Hooper követte el Bőrpofa első eljövetelét, melyet a kezdetektől úgy emlegetnek rajongói, hogy a darabolós horrorok egyik non plus ultrája. Én egyszer láttam ezt a "remekművet", még körülbelül 1984 tájékán, amolyan ötször másolt kalóz VHS-verzióban, magyar fahang-alámondással, nagyjából egy időben a Carpenter-féle Köddel, az Evil Deaddel és hasonló alapművekkel. Tágra nyílt szemmel és még tágabb pupillákkal csodálkoztam rá, mi az, amitől tiltott minket akkoriban Gyuri bácsi. Mivel életkori sajátosságokból fakadóan ugyanekkor szembesültem Godard, Fellini és Bergman életművével is, e tiltott filmek nem hatottak túlzottan az elmémre, az akkortájt hozzáférhető filmes megmondók pedig azt állították, hogy ezek nem is arra hatnak, hanem, a pornóval hasonlóképpen, az érzékekre. Mi tagadás, a szemcsés, zöldes, homályos képen inkább elképzelt, mint látott kép hatott az érzékekre, ha máshogy nem, hát úgy, hogy: Mik vannak! Ez kb. azt jelenti, hogy nem gyakorolt rám különösebb hatást. A szabad világ fogalmán a gondolat szabadságát értettem, ebbe az effélék is beleférnek, legfeljebb az egészségesek ezeket elhessegetik maguktól. (Már, ha sikerül...) Mindenesetre azért nem haragudtam Gyuri bácsira, hogy A texasi láncfűrészes mészárlást nem hozatta be a Moképpal az országba.

Aztán eljött a szép, új világ, majd jött ez a Tarantino nevű faszi, és mindenki elkezdte előkaparni ezeket a filléres, B-kategóriás borzalmakat, felruházva azokat mindennel ami tán sosem volt bennük. Így jött fel újból ez a texasi kaszabolás is, meg a többi efféle, melyeket az ekkor már javában viruló internetes alternatív terjesztési módoknak köszönhetően, mindenki jó minőségben begyűjthetett.

Kultusz ide, kultusz oda, az én szememben A texasi láncfűrészes mészárlás egy rettentően szar film, ráadásul még horrornak is rossz, hiszen egyáltalán nem működik horrorként. Még talán paródiaként esetleg, de mit parodizál, saját magát, születése pillanatában? Ugyan már. Talán legjobban úgy tudnám érzékelteni, hogy ha mondjuk egy profi nehézsúlyú bokszmeccs (nem ebből a Klicsko-balettből, hanem még a Tyson véresen tálalt meneteiből) az igazi, jó, súlyosan beparázós horror (mondjuk, a Psycho), akkor ez a láncfűrészes izé mondjuk egy külvárosi tornateremben rendezett wrestling-hakni. Vicc, de annak szánalmas.

Persze, mindenbe mindent bele lehet magyarázni, mint ahogy ha valaki a kádban ülve sokáig nézi a lefolyóba örvénylő habos vizet, megfejtheti akár a galaxisok keletkezését, de örökre félhet a zuhanyzófüggöny elhúzásától is, minden műveltség kérdése. Lehet ebben a filmben valóban valami társadalomkritkai él, mint azt tanult kollégák felsejleni látnak, de kötve hiszem, hogy az átlag rajongó/néző ezt észre veszi. Nem is érdekli. Ez a film egy dologra való, hogy huszonöt alatt, jól besörözve, beszívva haveri társaságban, lehetőleg csajokkal, mert az vicces, ahogy sikítanak, beülni egy moziba (autósmozi lenne az autentikus, de hol van már olyan?), és röhögni egyet. A film nyitott könyv, egy cseppnyi rejtély nincs benne, holott, azért nem ártana, már műfajilag. Az első kockától nyilvánvaló, mi lesz a vége, mint egy tucatpornóban: megy egy nő az utcán, tuti biztos, hogy a végén az arcán folyik a cucc. Hogy valakinek az a heppje, hogy sírokból oszló hullákat lopkod, hogy azokból építsen Böbe baba-házat, és ha elfogynak a hullák, hát gyárt magának? Mengeléék óta nincs új a húspiacon.

Képileg ütős egyedül a film, Daniel Pearl iskolamunkája expresszív képekkel mutatja meg a komplett őrületet, annak emberi és állati csontokból, bőrből nagy és beteg fantáziával (Robert A. Burns) megalkotott enteriőrjét. De a tökéletesen értelmetlen, motiválatlan jelenetek ezeket is feleslegessé teszik. A filmbe áldozatként beterelt szimpatikusnak tűnő arcokról annyit, hogy engedelmesen arra néznek üvöltve, amerre a rendező kéri, színészi jelenlétükről mást nem lehet elmondani. A három balfasz vidéki tahó, akik a gonoszokat alakítják, meg karikatúrák. Valóban amolyan pankrátor-hősök, annyira tűnnek veszélyesnek is. Hol van ide Norman Bates, te jó Isten! Fényévekre. A filmvégi hosszú üldözés, melyben Bőrpofa idiótán lengetve motoros fűrészét üldözi a nagyjából pornószínésznői átéltséggel halálraváltan sikoltozó csajt, pedig kifejezetten unalmas, majdnem azon drukkolunk, hogy érd már utól te fasz, hogy legyen már vége ennek az egésznek, de nem. Alig több a film egy óránál, de háromnak tűnik. Egyszóval lehet, hogy ez egy kultuszfilm, lehet, hogy egy apokaliptikus társadalomkritika az újkori Amerikáról, nekem csak egy idióta, beteg fantáziával megalkotott baromság. Az asanisimasa indexe így: 2/10. Nemhogy poros, tiszta dzsuva az egész.

P.S.: A jobb sorsra érdemes Dennis Hopperrel, szintén Tobe Hooper által készített '86-os második részt akkor hagytam abba, amikor Bőrpofa szerelmes lett, de a nemi vágy erekcióját csak a fűrész túráztatásával volt képes kimutatni. Kukába vele, az egésszel.

Egy valóban pokoli lecke (Sleepers - Pokoli lecke, 1996)

2009.06.23. 11:35 efes

A Pokoli lecke valóban pokoli lecke arról, hogy ha valamilyen filmben összecsődítenek 3-4 zseniális színészt, plusz még vagy 10 jót, sőt, még a filmet is egy neves rendező rendezi, az mindettől még lehet bűn rossz. Ráadásul, 147 hosszú percben.

A film sztorija ismerős klisé. A New York-i "népek kohójának" valamelyik zűrös kerületében nő fel pár srác, akik kitanulva az "utca törvényét" annak királyai lesznek, végül elbuknak. Mások, meg miután megtanulták az utcát, megtanultak mást is, máshol, és karriert futottak be, azóta mint Marci, Hevesen, de a "vér nem válik vízzé". Volt egyszer egy bronxi mese, Amerikában, melyet a keresztapa mesélt a tégláról, vagy ilyesmi. Kisebb forgatókönyvírói lelemény (bizonyos Lorenzo Carcaterra állítólag önéletrajzi könyve volt az alap), ennek az "utcakölykök felnőve"-sztorinak elegyítése Dumas bácsi Monte Christo grófjának történetével, valamint a tárgyalótermi dráma ismert hollywoodi zsánerével. Így kapjuk meg ezt a furcsa képződményt, melyet a kezdőnek messze nem mondható Barry Levinson próbált valahogy gatyába rázni, sajnos kevés sikerrel.

De miért ennyire kudarc ez a film, amelyet érthetetlen módon, 9,4 ponton tartanak pl. a port.hu kattintói? Mert tele van a filmművészeti kurzusokon tanítanivaló negatív példákkal a színészvezetést, cselekményszervezést és -bonyolítást, karakterépítést, motivációkat és efféléket illetően. Másképpen, e film egy dologra alkalmas kiválóan: hogy be lehet rajta bizonyítani, mitől nem működik egy film. Adott a négy nehéz sorsú utcakölyök, itt már siklunk egy picit, mert a képek egyáltalán nem győznek meg arról, hogy olyan baromi szarul élnének ezek a srácok: játszanak és unatkoznak az utcán, mint nagyjából bárhol a világon, kisebb stiklikkel szórakoztatva magukat, bosszantva másokat. Hogy lopnak a hotdogárustól? Nahát. Az már viszont durva, hogy egy ilyen félresikerült hotdog-lopási akciónak köszönhetően az amúgy szintén nehéz sorsú, a filmet amúgy elmesélő narrátor (aki a négy srác közül az egyik, már felnőve) egy odavetett félmondatából kiderül, még náluk is nehezebb sorsú, görög származású ember mozgó pultja egy lépcsőn lezúdulva elgázol egy járókelőt, aki a balesetben meghal. Egy, hogy az árusnak tönkretették megélhetését, kettő, hogy a srácok, pusztán unalomból, felelőtlen szórakozásból egy embert megöltek (vagy "csak" megnyomorítottak, teljesen nem világos - de végül is ez már mindegy is). Elkövették az egyik legsúlyosabb bűnt, mit ember elkövethet. Az ezért kapott másfél év egy javító-nevelő intézetben majdhogynem dicséret.

Az intézetben rengeteg gonosz dolog történik az ártatlan fiúkkal... MICSODA? Ezek a fiúk EMBERT ÖLTEK! A filmben mégis áldozatként vannak ábrázolva. Szívatja, megalázza, sőt szexuálisan bántalmazza őket az őröktől az idősebb elítéltekért mindenki. Szerintem, bár az intézet javító-nevelő funkcióját nyilván nem ezek jelentik, meg aztán ott van a humánum, és más, sok egyéb jó kis liberális alapelv, de végső soron a sorsukat megérdemelték, a film viszont egyértelmű, és majdhogynem vétlen áldozatként mutatja őket. Ugrunk az időben vagy tíz évet.

A négy srác közül kettő maradt az utcán, immár királyként, ha nincsennek betépve, akkor gyilkolásznak, néha még betépve is gyilkolásznak, ennek ellenére két jóarcú, majdhogynem szelíd, szimpatikus srácot látunk. EZEK TÖBBSZÖRÖS GYILKOSOK!!! A két másik csávó rendben van, viszonylag, az egyik ügyész lesz, a másik újságíró (ő narrálja végig a történetet). Azonban egy nap, a két bűnöző életmódot folytató meglátja az egyik kocsmában hajdani fegyőrüket, aki annak idején előszeretettel verte, sőt többször meg is erőszakolta őket. A két csávó, a vendégek szeme láttára, sérelmeikért szarrá lövik a békésen falatozó hajdani börtönőrt, melynek eredményeképpen bíróság elé állnak. Ekkor jön az ügyész haver, akiről megtudjuk, hogy valahogyan törtölték gyermekkori csínytevését, így lehetett ügyész, aki az újságíró haverjával kitervelik, hogy kamueljárást folytatnak, és amellett hogy felmentetik a hidegvérrel gyilkosságot elkövető haverjaikat, jól elverik a port a hajdani, brutális fegyőrökön. Ehhez asszisztálnak újabb közhelyes karakterekként egy alkoholista, de amúgy éles eszű zsidó ügyvéd, egy idős maffiózó, aki még hordoz valami a hajdani stílusból, valamint valahonnan előkerült egy csaj is, aki szociális munkás... Hogy mi a szerepe, azt nem tudni, viszont jól mutat, ahogy ott izgul a tárgyalóteremben. A vége teljes siker, majd mindenki megkapja azt, ami neki jár: kinek az óverdózis, kinek a golyó, kinek a csaj.

Tehát, a film tele van motiválatlan, levegőben lógó karakterekkel, akiknek ráadásul fontos tulajdonságait egyszerűen figyelmen kívül hagynak a film alkotói, ám ezzel hiteltelenné is téve azokat. Nincs képünk a fiúkat az intézetben ért borzalmakról, az a néhány, expresszívnek szánt villanás legfeljebb csak jelzi, hogy itt kérem az egyiket seggbekúrták, vagy csak a falhoz állították? Nem egyforma súlyú dolgok ezek. Mondani lehet bármit, ma már példának okáért ott tartunk, hogy sokan azt mondják, Hitler nem is volt olyan ördögi figura, sőt, az egész második világháborús córeszről a zsidók tehetnek... Itt a filmben is elmondják, hogy mi történt a négy sráccal, de a nézőnek nincs képe róla, így melléjük állni is nehéz. Főleg, hogy ezek a srácok alapvetően bűnösök, közülük kettő később megrögzött sorozatgyilkossá válik és a film arról szól, hogy örüljünk neki, amikor ők egy újabb svindlinek köszönhetően ezt megússzák. Hogy az utolsó jelenetben megtudjuk, hogy a sors végül valódi igazságot szolgáltatott, a filmet már nem menti: az az első perctől az utolsó előttiig hazug és hiteltelen. Egy színtiszta csúsztatás, sajtónyelven fogalmazva. Amúgy, még unalmas is, de ezt alig érezni az átbaszás okozta düh miatt.

Pedig Robert De Niro pályájának eddigi utolsó valóban zseniális alakítását nyújtja a srácokat pátyolgató, sőt a végén a hamis tanúzásra is hajlandó pap kulcsszerepében, sehol egy grimasz, sehol egy maníros gesztus, szigorúan visszafogott, de épp ezért drámai az alakítása, Kevin Bacon is kellően geci a geci börtönőr karakterében, sőt még rohadtabb lehetett volna, ha több tér engedtetik neki - ez a film javára is vált volna, hiszen így kicsit jobban megérthettük volna, miért kellett tíz év múltán szétlőni a fejét. Láthatjuk Dustin Hoffmant (ügyvéd), Brad Pittet (ügyész) még, ők hozzák, amit kell, nem a színészeken borul tehát a film. Az asanisimasa a legjobb szándékkal sem adhat többet 3/10-nél erre a filmre.

Poroló 5. - Nagy zabálás 2. (Peter Greenaway - A szakács, a tolvaj, a felesége és annak szeretője, 1989)

2009.06.22. 11:44 efes

Meglepődtem, amikor utánanéztem Peter Greenaway egyik legismertebb filmje keletkezési dátumának, kicsit korábbra datáltam azt 1989-nél, így tán nem is kéne a Porolóra húzni, de ha már ott van, hát nézzük meg, kell-e rajta ütni.

Természetesen, nem kell. Azonban, mai szememmel A szakács, a tolvaj... nem film, abban az értelemben legalábbis semmiképpen nem, hogy bár kamera előtt játszódó jelenetek egymás után fűzésével alkot nagyjából két óra (mozifilm) hosszúságú képszekvenciát, mely ráadásul rendelkezik bizonyos cselekménnyel is, mégsem nevezném filmnek, hiszen Greenaway gyakorlatilag a filmet, mint nyelvet nem használja. Abban az értelemben semmiképpen sem, hogy a képeket egy speciális rendezői elv szerint egymáshoz rendelve mesél el egy történetet. Greenaway mint filmes, gyakorlatilag semmi mást nem csinál, mint felteszi a kameráját egy baromi hosszú fahrtsínre, és le-fel kocsikázik rajta, miközben a kamera szinte soha nem közelít jobban a jelenet tárgyához, a benne játszó személyekhez a kistotálnál. A film első kockájától az utolsóig kistotálok váltakoznak nagytotálokkal, majdnem azt mondom, hogy szemérmes távolságban maradva a film cselekményétől, szereplőitől, ha a 'szemérmes' jelző nem állna mindennél távolabb Greenawaytól.

Számára a celluloid filmszalag csak egy eszköz arra, hogy komplex metaforarendszereit dokumentálja, mint jelen esetben teszi a fogyasztói társadalom mindent bekebelezni kész orális fixációjával kapcsolatban. Spica, a címbeli Tolvaj (Gengszter, Vállalkozó, stb. - a fogyasztói társadalmak csúcsragadozója) mondja is: "Minden ember szeretne megszabadulni a haláltól. Az az étel, ami sötét vagy fekete, az maga a halál. Lenyeljük és kinevetjük: Haha Halál! Most megettelek." Sokan elemezték már Greenaway gazdag szimbólum- és metaforatárát, a színek jelentéstöbbleteitől és az archetipikus szereplőktől a Pokol-Purgatórium-Való világ-Mennyország négyes egységét az Utca-Konyha-Ebédlő-WC és egyéb mellékhelyiségek frivol, de maróan találó szimbolikájára konvertáló leleményig, aki kíváncsi a kulcsokra, használja bátran a guglit. Ami a lényeg azonban, hogy Greenaway inkább egy színházi előadást, egy alaposan megszerkesztett és színpadra dramatizált filozófiai példabeszédet filmezett le, amelyre inkább valamiféle óriási gesamtkunst performanszként tekintünk, mint filmként.

A szakács, a tolvaj... egyik legközelebbi szellemi előfutára, Marco Ferreri A nagy zabálás című nem kevésbé botránykőként működő és társadalomkritikai élét tekintve nem kevésbé találó műve sokkal inkább működik filmként, mint Greenaway alkotása. Ferreri hagyományos filmnyelvi eszközökkel, plánozással, dramaturgiával közli nem konvencionális véleményét, Greenaway azonban a képzőművészi attitűdjéből fakadó magasfokú és alaposan végiggondolt absztrakcióval mégis mélyebbre hatol a társadalom jólétben rothadó húsába, szó szerint kannibalizmussal vádolva azt. A második nagy zabálás a filmvásznon így egy teljesen más minőséget, más dimenziót képvisel.

Talán paradoxonként hathat, hogy mindezek ellenére, nézhető a mű Michael Nyman posztmodern barokk zenéjére komponált gigantikus videoklippként is, azonban ez is csak azt jelenti, hogy nem filmként működik. Talán alátámasztja ezt a vélekedést, hogy Greenaway, bár továbbra is tele van filmes projektek terveivel, úgy tűnik inkább a Tulse Luper-féle interaktív kísérletek, és más furcsaságok felé fordul inkább. Az általa, a filmes univerzummal is közös halmazt képviselő, szuverén művészi útnak a mai globális gazdasági válság által gerjesztett kultúraellenes hangulat sem kedvez. Mindezek ellenére, érdemei maximális elismerése mellett mégsem tudom ma már filmként kezelni A szakács, a tolvaj... című művet, hiszen bárhogyan is filmnek látszódik, mégsem az. Az asanisimasa így nem is értékeli.

Esős, hideg, nyirkos júniusi hétvége, napforduló idején

2009.06.21. 14:37 efes

A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, 1988 - Guy Ritchie immár több mint tíz éves első nagy sikere harmadszorra nézve már csupán szórakoztató, jópofa, könnyed krimi-vígjáték, amúgy nincs benne semmi különös. Talán csak a mai füllel is néhol meghökkentően trágár dialógok... Asanisimasa szerint műfajában, kb. 7/10.

Klicsko - Csagajev, 2009.06.20.(Sport1) - Idegesítően egyhangú robot-bokszmeccs, melyben az ukráén favágó egész egyszerűen szétcséphadarózta a májbeteg Csagajevet. Kevés unalmasabb súlycsoport van ma a profi nehézsúlynál, jöhetne már valaki, aki szétcsap ezek között a poszt-szovjet terminátorok között. Felüdülés volt utána az ajrósporton a régi K1-válogatás, Le Bannerrel, Sakival, a színes hajú fiatal japán csákóval meg a többivel. A Bokszmeccs 2/10 lenne, ha én pontoznám.

Who the fuck is Milos Brankovic? (2008) - A szinte vadonatúj szerb film, Nebojsa Radosavljevic gyakorlatilag első filmje, érthetetlen módon csupán 5.2-n áll az imdb-n. Valószínűleg nem értik a művelt nyugaton, mi zajlik ma Szerbiában, ezért tán a fitymálkozás. A ...Milos Brankovic egy majdnem fekete-fehérre húzott színspektrumban éles fényárnyékhatásokkal, ellenfényben gomolygó füstfellegekkel operálva fényképezett, tanítanivalón feszesre vágott, kőkemény krimi-thriller, mely az összes műfaji kellék felvonultatása mellett érzékletesen mutatja be a mai Belgrád gátlástalan bűnözőktől, drogosoktól, művészektől, korrupt állami hivatalnokoktól és szexuális deviánsoktól nyüzsgő alvilágát egy fiatal építész pokoljárásán keresztül. Ha intézményesen bejön a film Magyarországra, biztosan lesz róla hosszabb poszt is, mert megérdemli: 8/10.

Cloverfield, 2008 - Miután jól meg-, pontosabban leposztoltam a Képlet című most aktuális borzalmat, mihez tartás végett, és hogy a mérleg nyelve ne billenjen túlzottan félre, muszáj volt újranéznem azt a filmet, amely szerintem minden csacskasága ellenére a mai napig még mindig a legjobb apokalipszis-film. Itt posztoltam már róla.

Világvége búzamezőben, nyuszikákkal (Képlet - Knowing, 2009)

2009.06.20. 19:58 efes

A minapi Lost-darálás viszonylagos megelégedettsége bátoríthatott fel ennek a legújabb Nicolas Cage-opusznak megtekintésére, hiszen olajos szemű barátunk manapság ritka szar filmekkel szomorítja el (igazi) rajongóit, kell hát a kellő elszántság. Ráadásul, apokalipszis - apokalipszis, ha már dől a sziget, dőljön az egész világ. Persze, csak képletesen.

A Képlet (Knowing) a dark-gothic szubkultúrák dicsőségtáblájára a Hollóval és a Dark Cityvel nevét beíró Alex Proyas munkája, felületesen nézve egy rendkívül látványos, izgalmas és kifejezetten sablonmentes végkifejletű katasztrófafilm. Éljen, kiálthatnánk örömmel, de akkor a Rohadt paradicsomok nevű kritikai gyűjtőportál miért hozza csupán 32%-ra ezt a nagyszerű alkotást? (Ok, a rajongók az imdb-n 6, a port.hu-n 7 fölé kattintották a filmet, aminek nyilván örülnek a producerek.) A lényeg azonban, ha jobban belepiszkálunk ebbe a friss látványosságba, akkor bizony csúnya, piszkos, sőt ótvaros dolgok kerülnek napvilágra. De tény, ezek szépen be vannak csomagolva.

A kritikus viszont egy olyan állatfajta, hogy foggal-körömmel cincálja szét a méregdrága, csillogó díszpapírba csomagolt ajándékot, és lám, kiderül, hogy keresztapa már megint egy döglött ló fejét küldte. Ez a szerencsétlen Nick Cage most azt találta ki, ha orrhangon mórikál, akkor az olyan, mintha egy szórakozott, de nagyon okos asztrofizikus lenne... Hát nem, mert így csak egy orrhangon mórikáló Coppola-unoka. Nem is tudom, ilyen kiégett, fásult színjátszást láttam-e gyakorlatilag első vonalbeli hollywoodi sztártól? Ráadásul, évek óta. Vagy Cage nem is volt soha jó színész? Mindenesetre ezekkel a mostani bénázásaival saját korábbi munkáinak megítélését is vaskos idézőjelek közé teszi.

Akkor ott van a product placement, ami ma már (szerintem) filmben elég ciki. Itt, ha nem a Google, sőt, iGoogle villog az arcunkba, mert tudósunk (Cage) épp onnan szerzi az információt elméletéhez, akkor az Apple almás logója lóg be a képbe. Régen láttam már ilyen durva bújtatott reklámot.

A film cselekménye ezerszer elpattintott sztorielemekből van összelegózva: valaki, valamiért megjósol valami szörnyűt (Nostradamus, etc), ami sokáig rejtve marad (addig, az alatt semmi?), majd megtalálják. Persze, nem érti senki sem, mi az, csak egyvalaki: Ő. Akkor itt vannak azok a Sting-fejű suttogók, akik valami ET-be oltott szárnyas angyalokként segítenek a ... gyerekeken (Lukács, 18:16). A Földet megint katasztrófa fenyegeti, mivel Bruce Willis szabadságon van, Will Smith egy másik ügyön dolgozik, így Nick Cage menti meg... na itt van egy kis csavar, ami a lényegen ugyan nem változtat, csak árnyal. Cage megmentené, mert akarja, csak nem sikerül neki, viszont megkapjuk helyette az eleve elrendeltetettség biblikus dogmáját. Dőljünk hát hátra, nyugodjunk meg, lelkünk biztos kezekben van, és élvezzük a világ végét! Egy vallási tébolyában Jehova tanújává vált jezsuita inkvizítor nem hallucinálna ennél tökéletesebb Armageddont. A valóban Bibliai méretű katasztrófa elől nincs menekvés, csak a kiválasztottak számára, akiknek hangok szólnak a fejükben. Hol hallottuk már ezeket? Míg ide eljutunk, van kételkedő barát, segítő nő, és a materialista tudós belső vitája lelkész apjával. Nem csoda, hogy vége a világnak. Ráadásul, egy filmben kéne lennie valamilyen oknak, ami miatt elpusztul a Föld. Egy banális (bár brutális) napkitörés nem ok, hanem véletlen, ami ráadásul túl valószerű. Ettől idegesek lehetünk, de tenni ellene nem tudunk, így mi nézők nem hibáztathatunk miatta senkit, se a terroristákat, se a komcsikat, se a zsidókat, se valami őrült tudóst, bűnbak hiányában csupán a Föld sorsa iránti aggódásban körmünket rághatjuk - eleve el van minde  rendelve. A kis faszomat! - mondja ilyen szituációban a púpos alkesz fazon a sarkon, és kivételesen most egyetértünk vele. Legalább valami nyamvadt globális felmelegedést, vagy valamit!

Alex Proyas azonban szakmailag jó rendező, így ezt a filmet is úgy rakta össze, hogy az hat. Ért a feszültségfokozáshoz, az idióta cselekményt képes úgy tálalni, hogy még a cinikusabb néző is kivárja a film végét. Döbbenetes látványt nyújt a szárnyával földbe csapódó repülőgép, a metróállomásba zúgó kisiklott szerelvény, a távolban széjjelrobbanó emberi testek, jól néznek ki az űrhajók. A végső, amúgy nevetségesen giccses finálé majdnem olyan, mintha katarzis lenne. Bár a kettős lenyugvó nap fényében, az aranyló búzamezőn hófehér nyulacskákkal játszó gyermekek a világ végén azért erősen túl van a jó ízlésen, így csupán hatásvadász finálénak nevezhetjük. Beethoven VII. szimfóniáját (2.tétel, Allegretto) viszont nem lehet elrontani, így ezzel és a valóban hatásos látványi megoldásokért az asanisimasa 4/10-re értékeli ezt a filmet.

Lost - 5-ik évad

2009.06.20. 15:21 efes

(Lesznek kisebb spoilerek.)

Egyáltalán nem volt olyan könnyű végigpörgetni Locke bácsi és haverjai, no meg ellenségei történetének ötödik fejezetét, mint azt a sokmilliós rajongói massza hirdeti, bár ez a nyögvenyelés nálam már áll talán a harmadik szezon óta. De valahogy annyi mindig van benne, hogy végignézzem és a végére mindig fejbe is nyom valami szétpörgetetten agyafúrt fináléval. Nincs ez másként a Lost mostani - valamelyik magyar tévén (AXN) még futó - ötödik felvonással sem.

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy J.J. Abrams nevével fémjelzett, de nyilván egy masszív alkotói gárda által kreált sorozat a szárnyaló fantázia és a forgatókönyvíró-sztrájk által végzetesen széjjelcincált történetszálaiból néhány úgy elszállt, hogy azok a büdös életben nem lesznek rendesen elvarrva; néhány meg úgy összebogozódott, hogy azt a bogot Abrams még Nagy Sándor segítségével sem vágja át. Ezeket legjobban onnan lehet felismerni, hogy megjelenik egy új, minden eddiginál titokzatosabb karakter, aztán még egy, majd még egy. A végén már annyian játszanak ebben a sziget-projektben, hogy már azt nehéz elhinni, hogy ha valamiről ennyien tudnak, az hogy maradhat titok. Ugyanaz a betegség, mint a Heroes esetében: ott is lassan több a hős, mint a normális ember.

Én egészen a nyolcadik részig gondolkodtam, hogy mindek nézem ezt a baromságot, akik a szigeten vannak, ide-oda ugrálnak az időben, ráadásul percenként, mások meg a "normál" világban tucat-akciófilmes klisékkel és némi melodrámával, ám meglehetősen fáradtan bonyolított cselekménnyel untattak halálra, persze az adott rész végére mindig adódott valami olyan csavar, hogy csak betettem a következő részt. Aztán végre Locke bácsi visszaforgatta azt a kurva kereket, amit Ben az előző évad fináléjában eltekert - ez okozta az időugrálást. Ettől kezdve végre beindult a sorozat, gyakorlatilag mindenki újra a szigeten van, olyan mint régen. De miért kellett erre 7 részt várni?!

Ettől kezdve viszont folyamatos a karfaszorongatás, csavaros a mozi, kapkodjuk a fejünket. Tényleg nem mindig tudni, ki kivel van, Ben is kavar rendesen, Locke meghal párszor, de azért ő lesz a führer, sőt, talán még arra is fény derül, ki a sziget főnöke. Fontos szerepe van Sawyernek, Milesnak, Jacknek, Danielnek a csajok azonban - az évadban többször is kulcsszerepet játszó Juliet kivételével - mintha háttérbe szorulnának, több, régen viszonylag mellékes figura pedig előrébb lépett. A teljesen értelmetlenül közbeiktatott 13 és feledik, összefoglaló rész picit megakasztja ugyan a sztori sodrását, de a DVD-n simán tovább kell léptetni, semmi lényeges nincs benne. Viszont az évad fináléja túlzás nélkül apokaliptikus, közkeletű kifejezéssel élve: odabasz, hogy a fal adja a másikat. Főleg úgy, hogy tudjuk, jön az utolsó, a hatodik évad!

A Lost még így, a kezdeti téblábolás ellenére is az egyik legfantáziadúsabb, legkülönlegesebb és legrejtélyesebb sorozatok egyike. A karakterépítés azonban kissé felületesebb lett a cselekményszervezés javára, a régi karakterek saját, eddig megrajzolt skatulyáikba vannak szorítva, az újakról egy-két dolognál többet nem tudunk meg, ezért különösen zavaró a sziget urának, Jacobnak, a rejtélyes örökifjú Richard Alpertnek és Daniel anyjának, Eloise-nak a kétdimenziós alakja, ahhoz képest pedig főleg, hogy az ötödik évad fő rejtélyeit - Locke mellett - ők jelentik. A sorozat elején komolynak szánt, markáns felhangokat hordozó, ám mostanra azért mindenképpen viccessé híguló fatalista vulgárfilozofálás sem a poztitív megítélést segíti, azonban: amikor megszólal az a mára már filmzenei közhellyé vált hajlított vonóshang, mindenki előrébb hajol a székében, amikor már szinte mindent tudunk a szigetről, még mindig nem tudjuk, mi az a kőláb a parton, és egyáltalán, mit keresnek ott végül is a Dharmások és a Többiek, de ami a legfontosabb, kicsoda Jacob? (És még Locke bácsi fura életminőségváltozásait nem is boncoltuk...) Asanisimasa ezek ellenére, az utolsó 6 rész feszültségének és az apokaliptikus finálénak köszönhetően 7/10-re értékeli ezt az évadot.

Kivarrva bevarrva (René-Egy élet a rácsok mögött, 2008)

2009.06.18. 04:35 efes

Egy vékony testalkatú, hosszú, seszínű hajú, alaposan kitetovált férfi álldogál a jicini vasútállomáson, vonatra várva, mint ahogy volt egyszer vadnyugaton. Helena Trestiková húsz éven keresztül dokumentálta a férfi életét, melynek összegzését egy Európa-díjas dokumentumfilmben adja közre.

 

Kedvelt téma

Szívesen nyúlnak a börtöntémához a filmesek, nem csoda, hiszen akit bezárnak, annak mindig van valami oka, ha pedig nincs oka, akkor éppen azért érdekes, mert oktalan a hős szabadságtól való megfosztása. A rácsok mögötti világ sajátos szabályai által hierarchizált élete ráadásul kiválóan modellálja, karikírozza a kinti világ visszásságait, vagy éppen alkalmat adhat a legalantasabb ösztönök pornográf kiszolgálására, alkotói szándékok, művészi koncepciók szerint. A bezártság-élményt gazdagon dolgozta fel az filmirodalom a Monte Christo romantikus börtöntörténetétől a Pillangó kalandjáig, de ide tartoznak a lágerfilmek is, Schindler listájától a Sorstalanságig, illetve az elmegyógyintézetes filmek is, mint a Száll a kakukk fészkére, és a többi. A számtalan B-kategóriás tucatterméket meg sem említem. A dokumentumfilmesek börtöntémáiról pedig csak legyen elég annyi, mit ad ki találatként a Google a börtön+dokumentumfilm kulcsszavakra. Az első oldal eredményei: Van a börtön, babám (Gábor Sós Ágnes), Börtönben születtek (amerikai dokumentumfilm), Akarom, hogy a szavaim hatására (írásterápia az egyik amerikai börtönben), Bebukottak (Monory Mész), Egy börtön gyilkos anatómiája (megint amerikai doksi), Butinszkaja börtön, Élet Guantanamóban, A börtön és a lelkész. Nincs két ugyanarra a filmre mutató cím. Hogy túlnyomórészt amerikai filmek, azt tudjuk be a gugli sajátosan válogató algoritmusának. A valóság ezzel szemben az lehet, hogy ahol dokumentumfilmet készítenek, ott előbb-utóbb készül film a börtönben is, hiszen hol máshol lehetne ennyire sarkítva, ennyire drámaian megmutatni a bűn és bűnhődés, az igazság és hazugság, a szabadság és rabság dinamikus ellentéteit. Ráadásul mindezt a valóság brutális érvényesítő erejével.

 

Húsz év René nyomában

Helena Trestiková cseh dokumentumfilmes 1975 óta készíti jórészt portré műfajú filmjeit, mellesleg rövid ideig még a Cseh Köztársaság kultuszminiszteri posztját is betöltötte, első igazán nagy elismerését azonban éppen e filmmel aratta. Pedig több mint harminc film van mögötte és konkrétan ebben a filmben húsz év munkája van, mintegy jelezve, mennyire nem könnyű elérni egy dokumentumfilmesnek a sikert. A film kezdetén René 16 éves, először küld levelet a börtönből, majd ezt követően szinte havi, negyedévi rendszerességgel küldi a többit. Az idő múlását a René testén gyarapodó tetoválásokban látjuk múlni, valamint a be-bevágott híradórészletekben: Husák még szájon csókolja Gorbacsovot, aztán a magyarok megnyitják a kelet-német turisták előtt a határt, majd Hável leteszi az esküt a Cseh Szocialista Köztársaságnak, majd a Cseh Köztársaságnak, majd lemond, majd újra eskü, aztán Václav Klaus hasonlóképpen. René pedig írni kezd, majd kiadják könyvét. De csupán hónapokra van szabadlábon, vért sosem ont, csak ellop ezt azt, mert valamiből élni kell. Visszaesőként szinte bérelt helye van a Jicin melletti börtönben, ott, ahol a környező erdőben tanyázott gyermekkorunk kedvenc haramiája: Rumcájsz.

 

Rendes ember én már nem leszek...”

René azonban már a modern kor haramiája, nem kedves és nem szimpatikus, mint Rumcájsz volt (ha élt egyáltalán). Cinikus, kiszámíthatatlan, megbecsülhetetlen és megbízhatatlan. A modern társadalom tipikus gyermeke. Vagy inkább áldozata. Trestikova filmjének narratív síkja kizárólag René leveleire épül, a képeket, melyeket látunk, ezeknek magyarázó illusztrációi, vagy éppen valami mögöttes mondanivalót sejtető ellenpontjai. René élete hazugságok halmozására épül, már 16 éves korában azt hazudja, hogy ha kikerül a börtönből, dolgozni fog rendesen, ahogy elvárják tőle, de ekkor még tán néha ő is elhiszi ezt. Később aztán már egészen biztosan csak kifelé kommunikálja a jobbá válás szándékát, ő maga már teljesen beszocializálódott a börtön sajátos, de egy idő után kiismerhető, és ami a fő: működő szabályrendszerébe. A szabadság vágyként megélhetőbb számára, mint a mások számára járhatónak bizonyuló úton. A film nem minősít, a képi magyarázattal, illetve ellenpontokkal csupán alátámasztja René rácsok mögött töltött életének tanulságát, miszerint a börtön messze nem tölti be azt a funkcióját, amit a kinti társadalom hinni szeretne. Aki innen kikerül, soha nem lesz „rendes ember”, a börtön csupán konzerválja, elmélyíti a bűnöző életmódot. Erre a kérdésre viszont a film megoldást nem adhat, mivel azt még nem találták fel. Sajnos a film hatását nagyban csökkenti az, hogy René alapvetően egy suttyó, meglehetősen taszító jelenség, nem igazán kelt érdeklődést, szimpátiát. Az általa képviselt méla világutálat pedig nem jön elő olyan markánsan, hogy állásfoglalásra késztessen. Hogy író lett, ezt csak elmondják, elmondja – a cseh közönség persze, nyilván ismeri – nekünk viszont nincs fogalmunk arról, miről, hogyan s mit ír. Így Trestikova amúgy alapos dokumentumfilmes stílusa úgy tűnik, komoly képzavarral élve, mintha picit „üres malomban őrölne”.

Asanisimasa pontjai: 5/10

 

Takszisafjor (Taxi Blues, 1990)

2009.06.15. 18:29 efes

Két dolog jut eszembe a Taxi Blues című orosz filmről, mely talán az egyik utolsó, amely még a nagy Szovjetunióban készült: az egyik természetesen Martin Scorsese Taxisofőrje, a másik pedig Hajnóczy Péter Tücsök és a hangya-parafrázisa.

Moszkvában már javában dúl a glasznoszty és a peresztrojka, az utcákon immár legálisan annyi a részeg, mint anno november 7-én a Vörös téren az orosz katona. Az Arbaton zug-vodkaárusok és kuncsaftjaik seftelnek, az újgazdag orosz oligarchák egyelőre még felemelkedésük első lépéseit teszik a nagy állami cégek irodaházaiban, a maffia későbbi tagjait is inkább még a KGB foglalkoztatja. A hajdani, a párt erős kezével egybetartott hatalmas ország mára szétesett, zülött anarchiába süllyedt, senki sem tudja merre tovább. Egy fülledt moszkvai nyári este a moszkvaiak éppen a tűzijáték fénye által megvilágított Kremlben gyönyörködnek, amikor Shlykov (Pyotr Zaychenko) Volga típusú taxijába egy meglehetősen részeg társaság vágódik be Lyosha, a szaxofonos vezetésével. Kisebb hercehurca után Lyosha fizetés nélkül szökik meg a taxiból. Shlykov azonban nem hagyja annyiban, következő napjait Lyosha felkutatására és a viteldíj behajtására szánja. A film ennek az ámokfutásnak eseményekben gazdag történetét dolgozza fel, melynek végén mindenki elnyeri méltó büntetését.

Travis Bickle Shlykovhoz hasonló búskomor ábrázattal rótta annak idején New York mocskos utcáit, ő az utca megtisztításában látta meg felemelkedését (tévesen, min tudjuk), Shlykovból azonban tökéletesen hiányzik ez a messianisztikus vátesz, őt egy dolog érdekli: az a néhány rubel, mellyel az őrült szaxofonos lóg neki. Érdekes módon, e filmben Lyosha, a zsidó származású underground szaxofonos, az aki művészetével kitörni szándékozik ebből a pokolból (szerepében Pjotr Mamonovot, az orosz undergound zene egyik neves figuráját látjuk, míg a film zenéjét Vladimir Csekaszin, a legendás és világhírű orosz free-jazz szaxis játssza), itt a taxisofőr inkább masszív tagja a pokolnak, aki mndent megtesz, hogy a renegát művészt világának kicsinyes törvényeihez idomítsa. Itt jön Hajnóczy linkelt kis meséje...

A két film környezetéül szolgáló város sokban hasonlít egymáshoz: mindkettő szinte fuldoklik a mocsoktól, s mindkettő egy hatalmas ország központja, annak minden hozadékával. Talán csak az épületekben és az utcákat járó autókban van némi különbség, New Yorkban viszonylag hiánycikk a tipikus szocialista házgyári lakótelep, Moszkva utcáin viszont (ekkor még) szinte kizárólag a hatalmas szovjet autóipar remek termékei, úgymint Zaporozsecek, Volgák, Moszkvicsok és természetesen, Zsigulik futottak, amelyekből egy példányt is úgy állnának körül New Yorkban, mint egy frissen landolt ufójárgányt. Furcsa és kifejezetten érdekes látni a meglepően jól fényképezett autós üldözéses jeleneteket orosz filmben, Moszkvában. Ráadásul, még akkor. Talán ez az első orosz film, amelyben kendőzetlen és meglehetősen brutális szexjelenetek láthatók, Pavel Lungin rendező Golden Globe-ra jelölt és Cannes-ban díjazott ízlésének hála, minden a helyén van, a tipikusan orosz, vodkavedelős-uborkazabálós, sírva-ordítós, vetkőzős orgiák pedig nagyon is. Mamonov foghíjas, absztrakt figurája különösen expresszívvé teszi ezeket. Persze, lehet fanyalogni, hitetlenkedni, hogy pont egy excentrikus free-jazz szaxis mutatja meg Moszkvának, mitől döglik a légy, szerintem pedig fogadjuk el, hogy ez egy ilyen világ. Ebben a világban maga, a Sátán is megjelent (nem is egyszer), így akár egy őrült és alkoholista zenész is mutathat utat. Amúgy is jobban járunk, ha a művészet emel fel minket, vagy éppen súlyt porba, mint a nacsalnyikok, vagy éppen egy önjelölt megváltó. Ugyanis így legalább szórakozunk közben. A Taxi Blues érdekes, furcsa, de mégis nagyon ismerős film, az asanisimasa 8/10-re értekeli.

süti beállítások módosítása