asanisimasa

Valamiféle latin all star-gálának tűnhet ez a film, pedig nem az, a szó 'hakni' értelmében. A Nobel-díjas José Saramago és eddigi életét Arany Pálmák, Arany Oroszlánok és feszes vigyázzban álló Oscarok közvetlen közelében töltő Fernando Meirelles összedugta a fejét, és olyan apokaliptikus utópiát rittyentett Saramago hasonló című regényéből, mely kategóriájában egészen biztosan benne van a vezető ötösben.

Járvány-film ez, melyben a szereplők egyik pillanatról a másikra megvakulnak. Értsd, elvesztik világukat. A katasztrófaszerűen begyűrűző új helyzetben elveszti jelentőségét minden látszatra épülő szabály, törvény, morális gát, az emberek között újból az eredendő, állatias ösztönök lesznek az irányadók, a betegség villámgyors elterjedésével azonos tempóban újraosztódnak a hosszú civilizálódás alatt kijelölődött szerepek az "erősebb kutya baszik" ősi elve alapján. Hogy a dolog érdekesebb legyen egy szimpla, globális visszafejlődésnél, egyik szereplő nem kapja el a kórt, egyedüli látóként erős katalizátorává válik a történéseknek. Tovább bonyolítja az eseményeket az eredendően vak szereplők megjelenése, akik természetszerűleg óriási előnyökkel bírnak a hirtelen látásukat vesztő, eközben bepánikoló emberekhez képest.

Bár nézhető a film egy szokványos katasztrófafilmként is, bár Meirelles (Saramago tökéletes egyetértésében) laza csuklómozdulattal hagyott el olyan, esetleg dramaturgiailag fontos jeleneteket, mely a sztori sima folyását segítették volna, így ebben a tekintetben kissé döcögős a film. Azonban, ha elrugaszkodunk a filmnézés klasszikus fogyasztói attitűdjétől, miszerint a film a szórakozást, a befogadás pedig passzív bambulást jelenti, akkor ez a kissé hiányos történetmesélés fel sem tűnik. Nem a sztorin van a hangsúly, az csak annyiban fontos, hogy a szituációt biztosítja ahhoz a fiktív társadalmi kísérlethez, vagy inkább hipotetikus elmélkedéshez, hogy mi történne velünk, ha egy pillanat alatt elvesztenénk szemünk világát. Az alkotók a látványos katasztrófafilm, vagy éppen egy apokaliptikus horror kliséivel szemben inkább a szereplők lelki folyamatainak, társas viszonyainak vizsgálatára helyezték a hangsúlyt, a film kisebb részben inkább filozófikus, nagyobb részben érzelmes, mint akciódús és látványos. Azonban ez nem jelenti azt, hogy érzékeinkre nem gyakorol elég hatást. A lehetetlen helyzetből adódik felkavaró, megdöbbentő jelenet épp elég, a bicska többször nyílik ki zsebünkben, mint egy szokvány látványmozit nézve, és izgulhatunk úgy, mint egy jó horror-thrilleren. Tehát nem egy lila, bölcselkedő művészfilmmel van dolgunk, hanem egy zsánerfilmes elemeket ügyesen használó, gondolatgazdag és érzelmeket kiváltó mozival. A film témájához tökéletesen passzoló, sokszor túlvilágított, idegesen rezdülő közelikkel operáló vizualitást talált ki a film operatőre, César Charlone. A sok közel azonos prioritású karaktert a kiválóan vezetett, soknemzetiségű szereplőgárda hibátlanul alakítja, kitűnően illik a hollywoodi sztárokhoz a viszonylag ismeretlen japán, vagy latin színész, egy vak szerep eljátszása pedig amúgy is jutalomjáték minden színész számára.

Ezt a felkavaró, brutális, ennek ellenére mégis okos és érzelmes filmet az asanisimasa 8/10 pontra értékeli.

Vetítik: ma, június 12, 22.55, Duna Tv.

Nyitva van az aranykapu, hadd bújjak be rajta! - feledjük most a nyilvánvalóan pajzán utaláshalmazt, amit e (magyar) gyermekjáték tartalmaz, és gondoljunk csupán arra, hogy szűzlelkű gyermekek vagyunk, s ha átbújunk rajta, mármint az aranykapun, akkor minden jó lesz. Az Aranykapu című film szereplői persze nem bújnak át semmin, ám végül is megérkeznek a vágyott Új világba (Nouvomondo), ahogy e film címe eredetileg jelzi. A költői címmagyarítást nyilvánvalóan a film hangulata igazolja, amely ugyan álomjelenetekkel zsúfolt, lírikus, de semmiképpen nem erotikus. Ez a félreértelmezés zavar engem. Meg a film zenéjében kétszer is megidézett Nina Simone, aki ugyan fantasztikus énekesnő, de egyrészt fekete, másrészt főleg Franciaországban élt a egészen a nemrégiben bekövetkezett haláláig. Tehát nem az 1910-es évek, nem olasz, lengyel, ír, magyar, zsidó, cigány, spanyol, arab, stb. bevándorló, hanem éppen Amerikát elhagyó, öntörvényű és modern gondolkodású fekete bőrű művész. Hogy is mondjam, az ellentétes irányú energiák... Így nem érzem indokoltnak jelenlétét egy, a múlt század elején, az Amerikába "betántorgó", az Óhazában nyomorult sorsú, javarészt írástudatlan milliókkal foglalkozó filmben. Mindazonáltal gondolom ezt, hogy mindkét alkalommal hatásosan szólal meg...

A kritikus persze kekeckedik, Emanuele Crialese filmje ettől függetlenül nagyszerű alkotás, méltán jutalmazták Velencében Arany Oroszlánnal. Sajátos hangulatú, egyedi hangon beszélő film, olykor döbbenetesen erős hatású, expresszív képekkel, hitelesen játszó szereplőkkel, és igen, kitűnő zenével. Persze, hogy kiveri a hideg veríték Nina Simone öblös-rekedt hangjától, de a jeges izzadtságban úszó hátán tűzforró borsószemek szánkáznak, amikor az Ígéret földjére tartó hajó gyomrában megszólal egy szívszaggató szicíliai dal, csörgődobbal kísérve. Ám a zenén felül is komoly hangélmények érik a nézőt. Képzeljük el, olyan egyszerű, műveletlen emberek, akik még falujukat sem hagyták el ezelőtt, sanyarú sorsukat megelégelve (és bedőlve a már akkor is hatékony amerikai propagandagépezetnek) ott állnak a hatalmas óceánjáró előtt. Fülüknek irtóztató hang szólal meg, a hajókürt. Ott ülnek a hajó legalsó fedélzetén, miközben azt vihar dobálja. Recseg-ropog, szuszog, nyekereg az egész alkotmány, a néző tökéletesen érezheti azt, amit a hajó utasai átélnek.

Eközben a szem is szemlélődik. Végtelen sziklás hegyoldalon két alak kapaszkodik felfelé, mezítláb, rongyokban. Szájukban egy-egy kődarab. Hosszan másznak, de végre felérnek. Mindezt egy fohászért, a hegytetőn álló kereszthez. Egyszerű emberek, de komoly, nagy hittel és elképesztő szívóssággal. Két embertömeg áll egymással szemben némán, szinte összeérnek. Hajókürt szólal, s ahogy a hajó távolodik a parttól, úgy szakad el egymástól a tömeg, egyik fele a hajón, a másik a parton. Senki nem szól, némán néznek egymás felé. A még riadtan rebbenő tekintetekben konok elszántság. Álmok, az Ígéret földjén növő gigászi zöldségekről és óriási háziállatokról. A tejben úszó Kánaánról, az igaz szerelemről...

Crialese filmjének szinte nincs is cselekménye, legalábbis a ma trendi, "a huszadik percben jönnie kell a kettes számú főhősnek"-jellegű, futószalag-termelésre optimalizált dramaturgiához képest. Salvato fogja a családját, eladja mindenét és elhajóz Amerikába, ahol csak jobb lehet, mint itt, a napégette, kopár Szicíliában. Ezt sugallják azok a képek is, amit az az ember adott. Útközben megismerkedik egy szép vörös nővel, akit megérkezvén talán feleségül vesz. Amerika pedig tárt karokkal várja az új bevándorló munkaerőt, azonban csak azokat, akik neki is jók. A selejtje mehet vissza. Nagyjából ennyi a sztori, amely ráadásul idegesítően aktuális is. Ezt azért spoilerkedem ide, mert a lényeg nem ez, hanem ami ezen felül, kívül van. Benne a filmben.

Asanisimasa pontjai: 9/10.

1985 május 29-én szembesült először a világ közvéleménye azzal, mire képesek azok a fiúk, akik a focit "az átlagnál sokkal jobban" szeretik. Akik nem látták annak idején a sokkoló képeket, tán azok is hallottak a brüsszeli Heysel stadionban bekövetkezett borzalomról. Itt csak az idevágó rideg számok álljanak: Labdarúgó BEK-döntő, Heysel Stadion, Brüsszel, Juventus:Liverpool 1:0 (g: Platini, 56', 11-esből), 39 halott, és több mint 400 sérült futballszurkoló. Szinte mindegyikük olasz szurkoló, akik folyamatos provokációjuknak köszönhetően magukra zúdították a tökrészeg, és mai ésszel már felfoghatatlan módon a legkülönfélébb ütő-, vágó- és szúrófegyverekkel felszerelkezett angol szurkolók vak dühét. Az okok valójában sokkal messzebbre és mélyebben erednek, ez csak a sokkoló szembesülés volt azzal, vajon hová tűnnek vasárnaponként apáink, fiaink és férjeink szombatonként, vasárnaponként, meccsidőben.

A vérvalóságos tragédia feldolgozása olasz részről már 1990-ben megtörtént, Ricky Tognazzi A kemény mag (Ultrá) című filmjében, amelyben a hírhedt ultrák kegyetlen és félelmetes táborába nyerhettünk bepillantást, angol részről azonban eleddig csupán az elrettentő legendákra, valamint a királyi rendvédelmi szervek különféle (és példaértékű) intézkedéseiről szóló híradásokra szorítkozhattunk. Kínos téma a futballhuliganizmus a magáról inkább a hűvös elegancia, a fanyar humor és a kimért tolerancia képét mutató angol királyságban, nem lehet véletlen, hogy a Huligánok is amerikai segédlettel, egy német nő (!) rendezésében készült el.

Lexi Alexander nem sokat teketóriázott, a témáról egy majdnem kiváló filmet rendezett, amelyben egy egészen új látásmódban ábrázolja a futballszurkolók zárt világát. Az inkriminált réteg alapvetően kétféle típusra osztható fel, az egyik, vélhetően a túlnyomó tömeg, amely örül, ha nyer a csapat, bánkódik, ha veszít, tapsol egy szép gólnak, egy cselnek, de a meccs végén (2-3 sör után) hazamegy a családhoz békében. Néhányan azonban - róluk szól a film - a meccset ennél lényegesen komolyabban veszik. Rajongóivá válnak a csapatnak, melynek ügyet mindennél előbbre helyezik. Sőt, már nem is igazán lényeges a csapat szereplése, elsősorban az számít, milyen eredménye jutnak a konkurens rajongói csapattal - ahány nemzet, annyi elnevezés, itt céggel. Számukra ez a valódi meccs, előtte s utána a 2-3-nál lényegesen több sörrel. Kegyetlen, brutális és rettentően zárt, egyben kirekesztő világ, az ellenfélnél és a rendőröknél tán csak a kíváncsi újságírókat utálják jobban. Matt (Elijah Wood, anno Zsákos Frodó), a Harvardról fatális körülmények közt kibukott diák éppen újságírónak készült, ám a sorsa Londonban élő nővérének férje révén épp egy ilyen csapatba veti. Idegenként, lenézett jenkiként kegyetlen dolgokat kell megélnie, de már lassan elfogadott tagja a csapatnak, a West Ham United kemény magjának, a Green Street Elite-nek, amikor egy véletlen folytán a csapat megtalálja naplóját, ahová minden történést feljegyzett. Ez gyakorlatilag Matt halálos ítéletével egyenlő, de közben közeleg a Fa-kupa negyeddöntője is, amit a West Ham a legnagyobb riválissal, a Milwall-al vív...

A futballhuliganizmust hajlamosak vagyunk egy legyintéssel lecsürhézni, holott akár barátaink, rokonaink is eshetnek e jelenség bűvkörébe. Lexi Alexander legfőbb érdeme, hogy árnyalja ezt az egyoldalú képet. A csoporton belüli bajtársiasságra, az emberi kapcsolatokra vet fényt, ezzel mintegy megvillantva, ők is emberek, jelen esetben pl. tanárok, rendőrök, stb. Brutális tevékenységük egyfajta túlontúl durva, durvává vált városi extrémsport. Egy kőkemény, ám nyomaiban még tisztességes, férfias világ, amelyben a rendezőnő az igazi emberi kapcsolatokat keresi és találja meg. Az ábrázolt kép, a helyszínek, a mellék- és tömegszereplők hitelesek, angolul tanulóknak hasznos élmény lehet a cockney-ban nyomott szlengjük. A banda összecsapásainak naturalis ábrázolása indokolja a 18-as karikát. A főszereplők esetében érezni, hogy a forgatókönyvíró írta őket bele ebbe a szituációba, ám színészileg jól és hitelesen oldják meg feladatuk. A film (kivéve a legvégét) tipikusan női és humanista szemléletű, ám egyben sokkoló is.

Ami miatt kissé sántának érzem a filmet, az a vége, Matt igazságtétele. Vörös farokként (itt mint: Hollywoodban jobbára kötelező pozitív végkicsengésként) van odabiggyesztve a végére, holott elég lett volna megállni útban a Heathrow felé. Nem részletezem, a filmet e pici ügyetlenkedés ellenére is érdemes megnézni. 

Az asanisimasa szerint: 8/10.

Ozu Yasujiro (1903-1963) talán leghíresebb, legtöbbet elemzett és hivatkozott filmjét talán nem is kellene leporolni, hiszen úgy ahogy van, örök érték. A Tokyo Monogatari olyan mint a zen-buddhista templomok sokszáz éves csendje, amit mindig ugyanabban a napszakban borzol a szerzetesek mormogása, mint a súlyos bronzharangokat lepő finom por, mint a mozdulatlan, megállt idő, ami Buddha mosolyában rejtőzik.

A film szerkezete tökéletesen mintázza az élet örök körforgását, az ellentétek egymásból fakadó és egymást kiegészítő univerzumát a teljességben. Az élet és halál, az öreg és fiatal, az új és a régi, az elembertelenedett és az mélyen emberi, a város és a falu, a férfi és a nő, a tétlen cselekvés és a kapkodó semmittevés filmje ez. A kamera mozdulatlan, a japán hagyománynak megfelelő, földön ülő nézőpontja tárgyilagos távolságtartással ábrázolja a modern japán (és nem csak japán!) társadalom keresztmetszetét. Ozu nem ítélkezik, nem sugall, csupán ábrázol, ám azt pontosan és a dolgok legmélyére látón teszi.

A néhány mondatban elmesélhető történet egy nyugati alkotónál nem igényelne majdnem két és fél órát, Ozunál azonban ez alkalmat ad a dolgok lényegében való elmélyüléshez, a meditációra, melybe az értő és azonos hullámhosszon rezgő néző is bekapcsolódhat. Így a film egyszere adhat semmivel össze nem hasonlítható élményt, de kínkeserves unalmat is a nézőnek, ami tökéletesen megfelel az egész film által hordozott ellentétek örök körforgásaként jellemzett átfogó gondolatnak. Így akár elfogadjuk és belemegyünk Ozu filmjébe, akár elutasítjuk azt, mindenképpen Ozu szellemiségének megfelelően viselkedünk, hiszen a film úgy hat ránk, ahogy a filmben a dolgok hatnak a film szereplőire. Ozu zseni. A film 10/10 az asanisimasa szerint is, még mindig és mindig is.

Kiváló intuícióról tettek tanúbizonyságot a Duna tévé műsorszerkesztői tegnap este, mikor műsorra tűzték Gulyás János, a rendszerváltás szellemi táptalaját jelentő szamizdatirodalom előállításában és terjesztésében nagy szerepet játszó Katalizátor Iroda történetét feldolgozó dokumentumfilmjét. Jó nagyot rúgtak ezzel az előző napi EU képviselő-választáson választói akaratból a politika süllyesztőjébe pottyantott SZDSZ-be, ugyanis mai szemmel, 19 évvel a rendszerváltás után a film gyakorlatilag nem szólt másról, mint az SZDSZ hajdani és mai prominenseinek, a ma már szinte teljesen háttérbe vonult Kis János és Kőszeg Ferenc, valamint ma még aktív Demszky Gábor személyének, sőt, személyiségének -fogalmazzunk úgy- árnyalásáról.

Gulyás János a Katalizátor Iroda egyik alapítójával, fő motorjával, Modor Ádámmal közösen, 1997 óta forgatott filmjében első látásra több ülésben sztorizgatva mesélik el a kiadó alapítói és későbbi aktivistái, hogyan voltak azok az ellenzéki dolgok akkoriban, hogyan szerezték első stencilgépüket, hogyan tanította meg őket az akkor már amolyan ellenzéki hősnek tartott Demszky Gábor a szitázásra és hasonló primitív nyomdatechnikai eljárásokra, mint a földalatti kiadványkészítés akkoriban egyedül lehetséges módszereire, hogyan terjesztették a már elkészült szamizdatokat, hogyan konspriáltak; hogyan működött ez az egész szamizdatosdi. Az elmondottakból azonban, amellett, hogy természetesen érzékletesen felsejlik a hajdani ellenzéki lét akkor még meglehetősen üldözési mániás, paranoid, ma már inkább romantikus fényű kora, a mai aktuálpolitikai kontextusban érdekes jelentéstöbblettel gazdagodhat a néző. Modor (és társai, Kurdi, Gehér, Orosz István és a többiek) szót szóba öltött elbeszéléséből az akkori, Haraszti Miklós által Demokratikus Ellenzéknek keresztelt Kőszeg-Demszky-féle, a híres Rajk-butik körüli csoport kezdetben valamiféle atyai jóbarátnak tűnik, mind szellemi, mind ideológiai, mind "ellenállás-technikai" vonatkozásokban, hiszen mintegy ők "képezték ki" Modorékat, sokszor az akkori viszonyok között jelentős anyagi bevételekhez is juttatva őket. (Modor mondja a filmben, hogy míg az akkori hivatalos keresete 3000 forint volt egy hónapban, addig Demszkyéktől egy két hetes stencilezési munkáért tízezret kapott.) Azonban útjaik egy idő után kettéváltak, Demszkyék csinálták a Beszélőt, Modoréák megalakították a Katalizátor Irodát, amely olyan látókörtágító műveket adott közre, mint pl. Zsille Zoltán A létező kecske, Kovács Imre Magyarország megszállása vagy Bibó esszéi. Ettől kezdve a két kör munkája párhuzamosan, felületes érintkezésekkel és átfedésekkel, a kádári titkosszolgálat fokozott figyelme alatt folytatódott, egészen a rendszerváltásig. Ekkor az ún. demokratikus ellenzék beleolvadt az SZDSZ-be és bevonult a "nagypolitikába", a Katalizátor Iroda pedig Kft. lett, és az immár szabad piacon próbálta meg forintosítani az eszmét. Modorék, bár már korábbi időkről szólva is éreztettek bizonyos tartózkodást Demszkyék részéről, ettől kezdődően azonban már kizárólag negatív hangnemben beszélnek a hajdani szövetségesekről, de különösen Demszkyről. De éleset kap a Nyilvánosság Klubos Kenedi János is éppúgy, mint Hegedűs B. András, az '56-os Történelmi Igazságtétel Bizottság nagytekintélyű ügyvivője.

Felmerül a kérdés, mi lehet ennek kedélyes sztorizgatásból sértődött vagdalkozásba forduló múltidézés hátterében? Közszereplései alapján egyáltalán nem nehéz elképzelni a piperkőc, pávahajlamú Demszkyről a hisztériás, hatalmi dominanciára törő despotát, amilyennek Modorék festik őt, mint ahogy Kőszeg ideges, sértődésre hajlamos figurája sem állhat messze a valótól és Kis Jánost is könnyű elképzelni könyvtárszobák homályában, öblös karosszékből szálakat szövögető nagy konspirátornak, azonban ez így csak egyoldalú poénkodás, hiszen mint azt a film végén látjuk, ők a nyilatkozattételtől elzárkóztak. Ők persze elzárkózhatnak, bár ez nehezen érthető a kommunikációval régóta és mélyen foglalkozó emberektől, viszont a film alkotóinak kutya kötelessége lett volna azt bármi áron kicsikarni és/vagy a vádakat dokumentumokkal alátámasztani, ha az objektivitást a dokumentumfilm műfajának sarkköveként tisztelik. Ez így azonban csak egyoldalú vagdalkozás, egy amúgy is régóta döglődő ló rugdalása. Konkrét vádak nélkül, néhány csípős megjegyzés után csak úgy odabiggyeszteni a film végére, hogy a másik fél elzárkózik: olcsó, bombasztikus fogás, a kereskedelmi televíziók heccpiacára való, de a tárgyilagos objektivitástól messze van. Ettől persze még lehet, hogy Demszkyék valóban hisztérikus, hatalommániás despoták, Modorék pedig a lánglelkű hősök, a becsület bajnokai, csak! Nincs kontraszt, hallgat a másik fél (és hallgat a mély is...), persze ez a koncra vágyó, csaholó falkának éppen elég, azonban tisztességes alkotó ezt nem engedhetné meg magának/nekik.

Ráadásul, így Modorék zárt körben, olcsó sörök között füstölgő társasága is inkább tűnik a nagy osztásból kimaradt lúzerek savanyú szájszagú kocsmaasztalának, mint tiszta és jó szándékú hajdani ellenzékieknek, amilyenek pedig vélhetően valóban voltak. A túl sok, egyoldalúan másra mutogatás, az anyagiak túlzott és sokszori emlegetése elgondolkodtat. A Katalizátor Iroda 1995-re anyagilag csődbe ment, régi munkatársai, alapítói közül többen nem állnak szóba egymással, viszont azóta ugyanúgy hajdani ellenálló ellenzékiségükből élnek, mint hatalomba emigrált hajdani szövetségeseik. Ezért talán nem őket kellene rugdalni, hanem önvizsgálatot tartani, illetve minden oldal érveinek, motivációinak megvilágításával végre tiszta vizet önteni ebbe a pohárba is. Ha már lassan sikerült az összeset teletölteni mocsokkal... Ebben nagy szerep jut e filmnek is, mely így az asanisimasa szerint legfeljebb 5/10 pontra értékelhető.

Mark Fergus eddigi legnagyobb tette az volt, hogy benne volt a szerintem (a Batman: Kezdődik mellett) legjobb szuperhősös film, a Vasember forgatókönyvíró csapatában. Emellett csak másodrendű, hogy megírta és megrendezte ezt A jóslat című filmet, ami se nem túl rossz, se nem túl jó ahhoz, hogy fennmaradjon az emlékezet rostáján.

Az egész film ötlete szerintem Jonathan Glazer zseniális Radiohead-klipjén alapul. Igen, a főszerepben Kovács Lajost látjuk.

A Jóslatban egy megfelelően nyegle, gátlástalan, simabeszédű ügynök (Guy Pierce) száguld a kietlen új-mexikói sivatag néptelen országútján a végzete felé, amit egy útmenti vándorjós jövendölt meg neki. A jóslat lényege, hogy fasza minden, amíg le nem hull az első hó (hogy értsük, miért ez a film eredeti címe: Első hó). A film látszólag roadmovie, valójában azonban egy belső fejlődésfilm, amelyben egy beszarisága ellenére alapvetően felelőtlen ember ráébred a tettei súlyára, miközben emberi és szakmai kapcsolatainak is megérzi valódi súlyát.

A hangsúlyosan ingerszegény környezetben kénytelenek vagyunk Jimbora, a Guy Pierce által érzékletesen alakított figurára, annak tulajdonképpen pitiáner, közönséges gondjai így tudnak filmes témává válni - azokat egy városi környezetben talán észre sem vennénk. Piti seftelés, majd lebukás, amikor is Jimbo a rendőrök első ráijesztésére alaposan bemószerolja társát, gyerekkori legjobb haverját. A haver börtönbe vonul, míg Jimbo közepesen sikeres üzletember lesz. Mikor azonban a haver szabadul, megkeresi Jimbót - erre vonatkozik a jóslat.

Fergus filmje mondjuk, thriller, a finálé megoldása ráadásul eléggé közhelymentes egy ilyen néhány szereplős filmben, amíg azonban odáig eljutunk, többször elunhatjuk az egészet. Jimbo figurája egyáltalán nem kelt bennünk részvétet, ez pedig jó lenne, hiszen drukkolnunk kell valakinek, a haver nem tűnik fel a végéig, a munkahelyi haver ugyanolyan érdektelen bizniszmen-fazon (William Fichter - pl. Szökés), a csaja helyes, de szintén tök átlag (Piper Perabo). Szóval kimért ritmusú para-szuszpenzió Hitchcock-módra, csak éppen a szereplők súlytalanok kissé, mintha egy MLM-ügynök pszichoanalízisét kellene végigkövetnünk. Nem egy ördöglakat, na. Fergus nem vét különösebb hibát a filmben, csupán uncsi. Amolyan tipikus egynek elmegy-mozi, az asanisimasa 6/10-re értékeli ezt a filmet.

Spoilerveszély!

Jack Bauer még nem tudni, túléli-e életének hetedik nagyon szar napját, hiszen baszott nagy cliffhangerrel ért véget a 24-ik óra. Ezen a napon Jack ugyan egyszer sem halt meg, ám a minden eddiginél közelebb került ahhoz, hogy tényleg meghaljon. Azok a fránya vírusok, ugye... De semmi gáz, már forgatják a nyolcadik évadot, Kiefer Sutherland is kibékült legutóbbi áldozatával, így nem kell különösebb agymunka, hogy kitaláljuk, hogyan kezdődik Jack nyolcadik szar napja, reggel 8 órakor.

Az első hat évad fő mellékszereplőiből főleg a volt CTU-sok közül jöttek elő, Buchanan pl. hősi halált halni. Chloe, aki csúnyább nem lett, viszont arroganciájában és geekeskedésben mindent visz, és Tony Almeida, aki viszont nem halt hősi halált, ellenben végig kavarja a szart. Újra feltűnik Pierce ügynök, a végtelenül becsületes és tisztességes több mint testőr és fontos szerep jut Jack lányának, Kimnek is. Ám feltűnik egy bizonyos Wilson nevű nagyon nagyhatalmú geciember (ha jól emlékszem a nevére), aki valószínűleg komoly szerepet fog játszani a nyolcadik évadban, már ha a másik sorozatvégi cliffhangerben Renée FBI különleges ügynök és Jack legújabb tanítványa, a törvények tökéletes figyelmen kívül hagyásával nem harapja át a gigáját.

A hetedik évadban nő az elnök, Allison Taylor, s mivel ez a sorozat már megjósolta az USA fekete elnökét (Palmer), így minden bizonnyal hamarosan itt a női is. Neki sincs könnyű dolga, hiszen afrikai terroristák támadják meg saját Fehér Házában, majd miután Buchanan és Jack megoldotta a szituációt, újabb komoly ellenfele akad, immár belülről, Jonas Hodges, aki egy hadiipari vállalkozó. Figuráját egy újabb Oscar-díjas színész alakítja, aki nem mellesleg Brad Pitt apósa is: Jon Voight. Tony Almeida ekkor kezdi nagyon keverni a szart, és ez már így is fog menni egész a végéig. Mindegy, Jack Renée-vel a kezdetben túl merev és túl hivatalos FBI ügynökkel, valamint annak még hivatalosabb és még merevebb főnökével ezt is megoldják, ráadásul Renée és Jack között mintha szövődne valami. Taylor elnök közvetlen közelében is van egy bizonytalan pont, a túlzottan karrierista, és az újságírókkal túl szoros kapcsolatokat ápoló lánya személyében. Meg kell említeni még Janeane Garofalót, mint ismertebb színésznőt, aki Chloe karakterének FBI-os analógiáját hozza, viccesen, bár kissé idegesítőan.

Jack hetedik napjában tulajdonképpen három, ugyan végül is összefüggő, de mégis különálló történet fűződik össze egyetlen nagy ámokfutássá, azonban a csatlakozási pontoknál ijesztő dramaturgiai hibákat, illetve a cselekményben már-már eltúlzott csavarokat vétettek a nagy forgatókönyvírói sztrájkban a munkától nyilván elszokott forgatókönyvírók. Ilyen pl. Renée élve eltemetésénél a megmentésére siető Buchananék (Jack nem szólt nekik, de ha mégis, akkor biztosan nem mondta, hol van eltemetve a csaj). Ez egy nagyon durva hiba, majdnem abba is hagytam a sorozat nézését pedig itt még csak a 12-ik órában járhattunk. Tony Almeida motivációi is olyan kacifántosan voltak összegabalyítva, hogy az már majdnem az egész sorozat komolyan vételét hiúsították meg, Jack sokórás haldoklása is többször volt inkább nevetséges, mint drámai, főleg, hogy rendre a néző tudtára hozták: bármikor meghalhat. De ő csak rohant még az újabb akcióba, látszólag semmi baja, aztán hirtelen szarul lesz, de egy injekció, és újra a régi Jack szalad a gigák felé.

Én jobban szerettem, amikor még egy nap, egy eset volt a dramaturgiai modell, ez a túlbonyolítás már picit mintha sok lenne. Továbbá, most éreztem először, hogy a 24 rész (+ a Redemption című másfél órás előzmény) még egybenézve sem áll össze egy nap történésévé, ahogyan pedig az alapötlet szerint kellene. Ha akarom, ez egy huszonnégy részes sorozat, amely akár egy hét, vagy egy hónap eseményeiről is szólhat... De így is még mindig ez a legpörgősebb, legizgalmasabb és legfeszültebb akciósorozat a tévében. Asanisimasa 6/10-et szavaz meg rá (és várja a 8-ik napot).

Az új Legyek urának emlegetik e filmet, az alapjául szolgáló könyvet, mangát, satöbbit, ami azért jó nagy túlzás, mint az efféle bombasztikus marketingszlogenek általában. Takami Kósun regényét szokás szerint nem olvastam (ezek után nem is fogom), így nem tudom lehet-e mérni William Golding remekművéhez, az viszont biztos, hogy Peter Brook lényegesen jobb filmet csinált, mint Fukasaku Kinji. A Battle Royale szinte csak a véletlennek köszönhetően nő túl a B-kategóriás vérfürdőfilmek tömkelegén, egyrészről a zseniális soundtracknek köszönhetően, másrészt a filmben látható öldöklés precízen dokumentált képeinek mennyiségében és tartalmában. Nem az öldöklés ténye ami átlag fölé emeli e filmet, hanem az, hogy a filmben (egy kivétellel) tinédzserek gyilkolják egymást halomra. Ez az eddig filmvásznon sosem látott méretű tini-trancsírparti alaposan kiverte a biztosítékot Japán összes háztartásában (és sokfelé a világon), ám ahhoz elég volt, hogy japán és Japán-mániás tinédzserek (és talán néhány fegyelmezési gondokkal küzdő tanerő) kultusszá tegye azt saját hatókörben.

A sztori szögegyszerű: egy 42 fős gimnazista osztályt, az utópikus filmbéli tanügyi törvényeknek köszönhetően egy szigetre deportálnak, hogy ott bűnhődjék meg az általánosan békaseggére süllyedt magaviseleti és morális züllést. Minden tanuló kap egy uzsi-tasit, valamint egy fegyvert, hogy a dolog gonoszabb legyen, senki sem azonos erejűt: van akinek zseblámpa jut, van akinek UZI géppisztoly. A végén csak egy maradhat életben (...who wants to live forever...), erre vigyáz a több szakasznyi marcona katona és a táborparancsnok, aki történetesen régebben főnöke volt az osztálynak. A film ettől kezdve kíméletlen alapossággal mutatja be az (összezártság pszichózisából, a végletesen kiélezett versenyszituáció miatt, az abból fakadó stressztől kirobbanó, blablabla) egymásnak eső tinik változatos kivégzését, a képek brutálisak, ha el tudunk vonatkoztatni a hektóliterszámra szétlocsolt, minden összepacsmagolt hecsedlilekvár-színű művér komolyan vehetetlenségétől. Elég nehéz absztrakció ez, és még ez a kisebb lehetetlenségek közé tartozik. A korábbi munkáiban nem ezt a minőséget képviselő Fukasaku Kenji komoly hibákat vétett a dramaturgiában, a cselekménybonyolítás logikájában, olyan komolyakat, hogy azokkal gyakorlatilag az egész filmet kiheréli. A spoilerkedés minimalizálásával csak utalnék például a nyitó képre, majd ebből következően az osztály tudatlanságára és meglepődésére, a filmvégi felesleges reggeli tornára, a hasonlóan oktalan hekkerkedésre, vagy a robbantásra, stb., stb. A film legnagyobb része körülbelül annyira izgalmas, mint egy first-person-shooting játékot játszó gamert nézni órákon át. Tamagocsi kinyírja Cukimukit, Kakifagyi baltával fejbedobja Kutyagumit, és így tovább, míg hárman nem maradnak. A kivégzések szabályszerű táblázatba rendezve azonnal láthatóak is a képernyőn/vásznon, hogy minden még jobban kiszámítható legyen. A matematikailag dramatizált öldökést különösen érdektelené teszi, hogy a 42 fős osztályban mindössze két markánsan megkülönböztethető karakter van, az összes többi nebuló ráadásul egyenruhában sikoltozva várja sejthető végét. Nem csoda, hogy nem rendít meg, amikor az egyik tökéletesen arctalan egyenruha összehecsedlizi a másikat.

Egy arc nézi végig ezt az egészet, Kitano, a tábor parancsnoka, akit Takeshi Kitano, a valódi kultikus figura alakít megszokott egykedvű modorában, decens otthoni mackójában, mintha csak cigiért ugrott volna le, és útközben fűzték volna be erre a szerepre. Filmvégi alakítása talán az egyetlen igazi filmes pillanat a filmben, egy remekbe szabottan bizarr geg.

Viszont zseniális a film zenéje (zeneválogatása), ami ugyan szintén nem eredeti ötleten alapszik, hiszen Alexék is Beethovenre gyilkoltak a Mechanikus narancsban, azonban Verdi Requiemjét, Bach Air-jét vagy Johann Strauss giccses Kék duna keringőjét hallgatni, miközben japán tinilányok géppuskázzák egymást cafattá vagy verik szét egymás agyát egy baltával, az azért mindig szürreális élmény. Amikor pedig felhangzik a Radetzky mars, a film tényleg olyannak tűnik, mintha valami mély, pengeéles és vesébe látóan valóságos utópiát látnánk. Közben meg a francokat. A film végső tanulságát látva a nagyátlagnál összetettebben gondolkodó ember nyilván levakarja az arcát: szar a világ, de küzdeni kell és akkor túlélhető, fuss hát. Na bazmeg. A film asanisimasa szerint: 4/10, de csakis a zenés jelenetek miatt.

Gus Van Sant igenis jó rendező, hiszen aki Otthonom, Idaho, az Elefánt és a Good Will Hunting elkészítése mellett nagy részt vállal abban, hogy Tarr Béla életműve viszonylag szűk körben bár, de kultusz legyen Amerikában, az jó rendező, mivel a filmhez ért. Más kérdés, hogy a Milk sok szempontból valóban nem jelenti pályájának csúcsát, azonban rossz filmnek semmiképpen nem nevezném.

Először is, témaválasztásában abszolút menő és bátor, hiszen a homoszexuálisok a heterókkal egyenjogú élethez való jogáért való küzdelem még Amerikában is cinkes téma, manapság, egy a hátrányos megkülönböztetést saját bőrén érző elnök alatt is, de még inkább az volt ezelőtt 30 évvel ezelőtt és még régebben, a mi kis kedves és toleráns országunkról nem is szólva. Harvey Milk, az első, homoszexualitását nyíltan vállaló és annak elfogadásáért küzdeni, harcolni is kész politikus -az ő életéről, küzdelmeiről szól ez a film- példája azóta sem vált ragadóssá, annak ellenére, hogy valószínűleg nem lett kevesebb meleg politikus azóta sem. Mindössze néhány bátor és becsülnivaló, bár erősen politikai marketing-ízű coming out történt azóta a világban, nem több. Nálunk eleddig összesen kettő, hiszen csakis az számít, aki magáról mondja, az összes többi szimpla, ocsmány, rágalmazó buzizás. Milk San Francisco önkormányzatának volt képviselője, aki amelett, hogy nyíltan vállalta hovatartozását, ezen messze túlmenően megszervezte a melegek egyenjogúsági harcát, sőt annak élére is állt (míg tehette). Ehhez háttérinformációként fontos megemlíteni, hogy nem véletlenül San Francisco lett a helyszíne a meleg büszkeség kipattanásának, nem pedig valamelyik közép-nyugati város. Frisco, gyakorlatilag megalapítása óta etnikailag és kultúrálisan az egyik legszínesebb városa volt az Államoknak, így természetesen fogadta be mindig is a legkülönbözőbb furcsaságokat és vált a legtoleránsabb amerikai várossá. Elég csak rákeresni egy jellegzetes friscói városképre a gugliban, egyből látni mennyire más látványt nyújt, mint a megszokott amerikai városok. Ismert látványosság a híres Chinatown, vagy a Lisszabont idéző villamosok. A hatvanas évek közepén egyik városnegyede a híres (később egyre hírhedtebb) Haight Ashbury a hippivilág nemhivatalos központjává vált, szabad a fű, szabad a csók, ugye, így tán nem meglepő, hogy a melegek (férfiak és nők egyaránt) szívesen költöztek ebbe a szabad és szabados városba. Mindazináltal a különböző szabados életvitelek inkább hajlanak az anarchiára, mint a tömeges együttmenetelésre, Milknek így egyáltalán nem volt könnyű dolga még a melegek között sem, nem szólva a város szabadosságától mereven elzárkózó bigott, konzervatív részére, inkluzíve a szinte teljes rendőrséggel.

Másodsorban, a film teljesíti célját is, hiszen bemutatja nekünk Harvey Milk figuráját, küzdelmeit, szerelmeit életét, hiszen gyakorlatilag ez volt az élete. Persze, nem részletezi ezt túl, valamikor a hetvenes évek elején kapcsolódunk be Milk életébe, amikor biztosítási ügynökként keresi kenyerét, hogy aztán az ebben a munkában kikristályosított és a meleg férfiakra amúgy is jellemző sima bőbeszédűségét a politika frontján hasznosítsa saját maga, és ezzel együtt a vele hasonló gondokkal és örömökkel küzdő többi meleg és leszbikus érdekében. Látjuk, hogyan kezdi egy kis fotósboltból kiindulva a szervezkedést, toborzást, hogyan egyezkedik a másságát mereven elutasító ír katolikus közösséggel, valamint a gazdag és befolyásos, ám óvatos meleg körökkel, hogyan küzd meg a rendőrökkel, a sajtóval és hogyan a melegek elleni boszorkányüldözést szító konzervatív és szűklátókörű amerikai hatalmasságokkal. Miért lenne baj, hogy az ábrázolt kép idealisztikus? Van Sant nem dokumentumfilmet készített, ahol fel lehetne róni a figura történelmileg és pszichológiailag árnyalt ábrázolását, hanem példaképet állít a meleg közösségek piedesztáljára. Felmutat egy embert, egy sorsot, hogy íme: kövessétek! Ehhez mérten még kifejezetten realisztikus a meleg közösségek örökösen cívódó, féltékenykedő, áskálódó mindennapjainak ábrázolása éppúgy, mint ahogy nincs túldémonizálva a homofób Briggs képviselő és Anita Bryant énekesnő figurája sem (bár utóbbi csupán korabeli dokumentumként szerepel a filmben, így kvázi önmagát adja). Ráadásul Milk szájába ad egy olyan hangsúlyosan önironikus megjegyzést is a polgármester irodájában, ami akár emblematikus is lehet: - Egy homoszexuális, hatalommal. Ez félelmetes...

Harmadszor pedig Sean Penntől egy olyan tökéletes produkciót láthatunk Milk szerepében, hogy egyből értjük, miért nem volt esélye az idei legjobb férfiszínész Oscarjára az amúgy szintén zseniális Mickey Rourke-nak A birkózóban. Az valami egészen elképesztő, ahogyan ez az ízig-vérig macsó, tökös ír gyerek, aki visszakézből úgy vágta pofon anno a szexistennő Madonnát, amikor az nem úgy szerette őt térdelve, ahogy akarta, hogy a gardróbajtó adta a másikat (ez persze, nem érdem, csak a macsóságát bizonyítja), szóval ez a balhés, kőkemény csávó olyan simulékony, mézédesen bájgúnár kőbuzivá tud változni, méghozzá mentesen mindenféle sztereotípiás túlzástól, hogy az szinte süt. A tutit ez ügyben nyilván a melegek mondják ki, de nekem innen nézve, úgy, hogy azért ismerek jónéhány valódi meleg férfit, Sean Penn alakítása abszolút hitelesnek tűnik.

Hogy esetleg mégsem tekinthető ez a film még Gus Van Sant életművében sem igazán kiemelkedőnek, az egyrészt a ritmusából adódhat, amely a hangsúlyosan idealisztikus, szinte forradalmi hangvételhez képes kissé elfolyó. Másrészt, hogy érzek pici hangulati bizonytalanságot. A film első részében még mintha egy hatvanas évekbeli francia szerelmesfilmet néznénk, csak a félhomályban az ifjú Belmondo nem Jean Seberget csókolja szerelmesen, hanem Alain Delont. Közben meg subadubázva szól a háttérben a Swingle Singers. Aztán ahogy Milk politikusi pályafutása beindul, a film átmegy egy History Channeles dokumentumfilm száraz darálásába, melyet a melegtüntetések híradó-realisztikus képei, valamint Milk gyújtó hangú beszédei töltenek meg csak feszültséggel, illetve érzelemmel. Aztán a film végére újra visszatér a szerelmi vonal, csak most már tragikus felhangú melodrámában. Ezek nem durva hibák, hiányosságok, nüansznyi tévedések csupán, ám ennyin már múlhat egy-két pont a végelszámolásnál. Egy másik, a filmtől magától már független, ám annak témájával mégis szorosan összefüggő tényező az a heterók ösztönös ellenkezése a homoszexualitással kapcsolatban, ami persze alapvetően kulturális neveltetésből fakad, de a film "élvezeti értékén" csökkenthet. Sokakban kelthet ellenérzést, hogy már megint a melegek tukmálják rá magukat az "egészségesekre", egyrészt erről itt sincs szó, hiszen semmi sem kötelező, másrészt csak úgy kell nézni, ha ez zavar, hogy képzeljük Milk figuráját egy tetszőlegesen választott, általunk jónak tartott ügy mögé: egyből más színben látjuk a világot. Ez minden olyan filmnél működik, amely határozottan áll egy markáns oldal, gondolat, eszme mellé. Ha ennek ellenére kiröhögjük azt, akkor a film szar, itt azért szerintem nincs ok csúfolódásra. A Milk egy tisztességes, pici hibái ellenére is jó mozi, markáns, de túlzásokba nem eső állásfoglalással. Az asanisimasa 8/10 pontra értékeli.

Lassanként szivárognak be hozzánk a távol-keleti film eleddig igencsak szűk körben híressé-hírhedté vált kultuszai, de szivárognak, és ez jó (ezúton is gratula a Black Mirror Kft-nek ködszurkáló tevékenységért). Ezúttal a Sukiyaki Western Djangot alkotó Takashi Miike, egy korábbi, 1997-ben készült Fiatal huligánok című filmjét néztük meg a kínálatból.

Ahogyan arról korábban már néhány mondatban megemlékeztem, Takashi (Miike?, sosem tudom, az angolból eredő átírási káosz miatt mikor melyik a japánok valódi családneve...) sokak által kultikusnak mondott spagetti-western paródiája rám messze nem bírt maradandó hatással, ám adtam neki még egy esélyt, mérlegelve, hogy hozzáértők szerint gigászi életművet halmozott fel eddigi csekély 48 éves korára, és ebből akár vak tyúk is talál szemet-alapon lehet még olyan is, ami tetszik. Nos, a Fiatal huligánok egy nagyon szerethető, bár néhol frivol, de mégis nagyon szórakoztató film, s bár itt is találunk nyomait Takashi spagetti-western-mániájának, ez még a komolyan veendő kategóriában bír maradni nálam is.

Ellentétben a belinkelt port.hu adatlap 'akciófilm'-veszélyt jelző műfaji definíciójával, ez nem valami kommandós-utcai harcosos verekedős-lövöldözős izé, hanem egy gyaníthatóan önéletrajzi elemekkel átszőtt regényadaptáció, melyben az Oszaka külvárosában csavargó 10 év körüli Riichi különféle kalandok során tapasztalja meg a férfivá-válás viszontagságait, s egyúttal megérti saját, céltalanul lébecoló, suttyó apját és saját csavargásának tulajdonképpeni okát is. A történet időpontja könnyen beazonosítható, hiszen Takashi sokszor mutatja az ekkor már erősen technicizálódó japán háztartásokban mindig működő tévék képernyőjén futó híradórészleteket, melyek az Apollo 11 kilövéséről, a Holdra szállásról, valamint az egész világon zajló diáktüntetésekről tudósítanak. A Japánban eléggé tipikus családmodellt láthatjuk, melyben több generáció él együtt: bár a léha apa valahol linkel, az anya hazavárja, éppúgy, mint iskolakerülő kisfiát. A nagypapa, ha nem mahjonggozik öreg haverjaival a ház előtt, vagy nem lopja unokájával cinkos egyetértésben a szomszéd földieprét, Riichi útjait kíséri óvó figyelemmel. Anya, mint minden anya, aggódik mindenki iránt. A kissrác haverjaival innen-onnan összelopott kacatokból egy titkos helyen az Apollo 11 űrhajó mását építi, melyet a szomszéd, hasonlókorú banda irigykedve néz. A tanítónéni Riichi magaviseleti problémái miatt családlátogatásra érkezik, épp akkor, amikor részeg apja is úgy gondolja, itt az idő hazatérni. A nagypapa oldja meg meghökkentő egyszerűséggel a kínossá fajuló szituációt, hogy aztán este nagy tüzijátékkal köszöntse a Holdra szálló Armstrongékat.

Takasi lazán összefűzött epizódokban meséli el a kis Riichi sorsfordító napjainak történetét, bár a nagypapi már említett egyszerű megoldása meghökkenésre adhat okot, e filmben nincsenek Takashi filmjeire amúgy jellemző különösen extrém akció- vagy szexjelenetek. A Fiatal huligánok egy kifejezetten kedves, humánus film, persze, a gyermeki lélek tisztasága vitán felül áll, eredendően makulátlan, mocskossá mindig kívülről jövő hatások teszik. E film éppen ezt a pillanatot ragadja meg pontosan, amikor a tisztaságon az első piszkos folt esik.

A film hiteles atmoszféráját Takashi szabadon szárnyaló képzelete által sugallt jelenetek, a bizarr szituációkat is perfektül teljesítő szereplők, és a szemmel láthatóan minimális büdzsét erénnyé tenni képes, dokumentarista stílben dolgozó operatőr (Hideo Yamamoto) képei adják össze együttesen. Az általam látott két film alapján Takashi Miike különc-státuszáról szóló hírek megalapozottnak tűnnek, aki két ennyire különböző filmet képes csinálni, arra nem szabad nem odafigyelni. Az asanisimasa ezt a filmet 8/10-re értékeli.

Woody Allen "nagy" filmje az Annie Hall, legalábbis az Oscarok számát tekintve (a 3-ból 2-őt erre kapott), de talán a közönség is ezt ismeri legjobban. Sokan azt hiszik, önéletrajzi, én azt mondanám: önreflexív. E filmben valósul meg talán legjobban a bergmani pszichodráma brooklyni zsidó értelmiségi koordinátarendszerébe konvertálása, melynek kísérlete tulajdonképpen Woody Allen első nagy korszakára mindvégig jellemző volt. Ma már sokaknak talán kissé porosan hathat a film, ám ennek elsősorban az az oka, hogy azóta rengeteg film készült önlélekboncolás-témakörban, az eredeti tweed-zakós, szemüveges, nervőz figurától a pánikbeteg maffiózókig terjedő széles társadalmi spektrumban. Másodsorban pedig, hogy Allen manapság már egészen másmilyen filmeket csinál, és a jelenlegi mozibajáró közönség életkorából fakadóan kimaradt ebből a Woody Allenből.

Lehet, hogy poros, lehet, hogy nem, én nem láttam már régen, annyi azonban biztos, hogy egyik régi csoporttársam (Helló Fozó!) két sör után folyamatosan Annie Hall párbeszédeit tolta. De ennek is húsz éve már. Most ezen a késő májusi őszi szombat délutánon újra előkapartam e filmet és vinnyogva röhögtem végig, sőt, jónéhány benyögést már előre mondtam, ahogy kell. Nekem működött a film ma is.

Talán Bacsó első Tanúját nem tekintve, nincs még egy film a filmtörténetben, melynek gyakorlatilag minden mondata szállóigévé vált. Az Annie Hall pedig ilyen, az "aki nem tudja, tanítja, aki tanítani sem tudja, az a tornatanár"-tól a "megvan a kulcsszó: intellektualitás! Hogy kapnátok be az összes faszom!"-ig és ezeken túl. Az asanisimasa ma is 10/10-re értékeli Diane Keaton és Woody Allen filmtörténeti kettősét.

Az intellektuális kultuszrendező Darren Aronofsky egy pankrátor végnapjairól forgatta legújabb filmjét. Nem egy igazi bunyósról, akit valódi, súlyos pofonok zúznak, hanem amolyan műmájer amerikai csihipuhi bohócról. Aronofsky ezzel a tőle nem megszokott témájú filmmel ezúttal a Küzdő Ember freskóját festette meg.

Mit akar Aronofsky?
Jó filmet csinálni, ezt akar Aronofsky, ami sikerült is neki. Méghozzá annyira, hogy a Pankrátor lazán veri (nálam) az összes többi, az év elején induló nagyágyút, A szabadság útjait (Sam Mendes) és a Benjamin Buttont (David Fincher), egyedül talán csak az indiai okostóbiásról készült film (Gettó milliomos - Danny Boyle) veszi fel vele a versenyt, de ez utóbbi is csak furcsaságban. Amúgy Aronofsky maga is fura egy pasas. A fekete-fehér, kabbalisztikus, számmisztikás, utópikus Pi című sci-fi után megcsinálta az egyik legbrutálisabb drogfilmet a filmtörténetben (Rekviem egy álomért), majd bármiféle zökkenő nélkül rittyentett egy olyan lila, álbölcselkedő megagiccset, hogy a fal adta a másikat (A Forrás). Ahogy a hajdani tüzérek szokták mondani, az első lövés túl rövid, a második túl hosszú, akkor a harmadik lesz a telitalálat. Nos, a Pankátor nagyon közelre csapódott be...

Mi is ez a wrestling, avagy pankráció?
A pankráció a birkózás egy ága, melyben a küzdő felek látványos külsőségek között verekednek, illetve egyfajta előadóművészet, ahol a résztvevők egy olyan műsort hoznak létre, mely egy küzdősport jellegű meccset szimulál. Jellemzőek a különböző ütések, dobások, ugrások és feszítések, melyek a klasszikus birkózáson kívül különböző harcművészetekből származnak. A kűzdőfelek úgy teszik a meccseket még izgalmasabbá, hogy különböző, más sportágtól átvett ruhát, vagy egyéb kiegészítőt (láncot, maszkot, palástot, sőt van, hogy gitárt) viselnek. A pankráció szimulált harc, olyan értelemben, hogy az eredmények előre megbeszéltek, az ellenfélre gyakorolt hatásuk eltúlzott. A wrestlingshow-kat inkább szokásos a szórakoztatóipar részeként egyfajta előadásként vagy színjátékként értelmezni, mint sporteseményként.

Egy hős lassú hanyatlása
Darren Aronofsky "A Kos" becenevű végzetesen idősödő pankrátor (Mickey Rourke) figurájának felmutatásával egyszerre ásott ennek az igazi, hamisítatlan amerikai szórakoztatóipari műfajnak, a mélyére és alkotta meg egy szintén tipikus hőstípusnak, a "Küzdőnek" jellemrajzát. "A Kos" harcos, aki még a halállal is dacolt, ha úgy alakul, még a falnak is nekimegy, ahogy neve is jelzi. (Úgy tűnik, Aronofsky hosszabb távra eljegyezte magát a hős archetípusainak boncolgatásával, ui. következő filmje is hasonló témában készül, Brad Pittel és Mark Wahlberggel.) Persze, a Kos messze nem olyan idealizált hős, mint például volt korábbi kollégája, a Sylvester Stallone által teremtett ikonikus Rocky. A Kos tulajdonképpen egy lúzer, még ha nagy király volt is a nyolcvanas években, amikor még a Gun's&Roses meg az AC/DC tolta a rakkendrollt. Mára egy benga nagy lakókocsi jutott neki, amilyenekből álló parkokban lakik az amerikai társadalom alja. Elfogódottan dörmögve köszöni meg, ha kéthetente rátalál egy hajdani rajongója és autogramot kér tőle. Éppen ellentétes utat jár be, mint Rocky: a Kos lefelé tart. A hétvégénkénti koszlott külvárosi tornatermekben rendezett wrestling-showkon még ő a sztár, egészen addig, míg be nem üt a szívroham. Egyszem lányával (Evan Rachel Wood) nincs semmilyen kapcsolata, a legjobb barátja Cassidy, a gogotáncosnő (Marisa Tomei), naponta záróráig.

Pátoszmentes laudáció a Hősnek
Aronofsky megejtően szikár naturalizmussal és az idealizmus teljes hiányával ábrázolja a negyedrangú pankrátorshowk bajolin-, láb- és izzadságszagú öltözőit, illegális üzelmeit, ahol a muszklinövesztő és -karbantartó szereket adják-veszik, azokat a pitiáner módon ötletes trükköket, amelyekkel e szórakoztatóipari szakmunkások "megvásárolják" a közönség figyelmét, pillanatnyi szeretetét. E szemétdombon kakas a Kos, akinek mélyen emberi sorstragédiája filmen, s főleg amerikai filmen ritkán átélhető katarzissal ajándékozza meg/döbbenti le a nézőt. Küzdelem, fájdalom, szerelem és szenvedély ízléses mértéktartással, szikáran és keményen. Igazi, jó értelemben szentimentális mozi ez a hagyományosan "férfias" értékekről és gyarlóságokról. A mára sármőrből fasírtképű terminátorrá vált Mickey Rourke pedig alakításáért vitán felül megérdemelte volna az Oscar díjat. Az asanisimasa szerint: (8/10)

Épp felért szakmája csúcsára Clint Eastwood, amikor elkövette a Tökéletes világ című filmjét, melyet a szokásos újságírói szófordulattal élve, nyugodtan nevezhetünk akár zavarbaejtőnek is.

A bevezető (lírai) képsorok után egy börtönszökési jelenettel indul a film, az ismert fullrácsos, amerikai típusú börtönfolyosó, ahol a rabok a rácsok között kidugott borotválkozó tükreikben szemlélik az üres folyosót, ám azt nem értem, hogy egy beszélgetéshez minek ez. Mindenesetre két rab (egyik a későbbi főszereplő, a másik mondjuk azt, hogy nem...:) így beszéli meg szökésének knowhowját (na ja, a többiek addig illedelmesen a falnak fordulva fejükre húzzák a kispárnát, hogy ne halljanak semmit se), aztán máris rúgják ki a szellőzőrácsot és már kinn is vannak. Persze, hogy arrajár a hazafelé tartó börtönőr autójával, akit persze, hogy gond nélkül gyömöszölnek a csomagtartójába, lényeg a lényeg, hogy a két rab szabadlábon van immár, és kezdetét veheti a film. Ez a kihagyásos történetmesélési mód ad okot az első zavarbaesésre, most akkor ez a film ilyen döcögős lesz, vagy ez a rendezői koncepció, hiszen tagadhatatlan ad ez a módszer bizonyos groteszk felhangot.

Ez a furcsa, Eastwoodtól kissé szokatlan modor aztán végig kitart az egész, jellegzetesen két órán bőven túlnyúló vetítési időn, így egyértelmű, hogy ez egy rendezői koncepció része. Emellett azonban a film bőven tartalmaz egészen naturalistán ábrázolt brutális jeleneteket, kvázi a megelőző Nincs bocsánat nyomán is, éppúgy, mint szívhez szóló, romantikus szcénákat a következő Szív hídjait megidézve. Ezek további okok

a fejvakarásra. Az nem meglepetés, hogy Eastwood játszik saját rendezésében, de az már meglepetés, hogy a főszerepet átadja másnak, mondjuk, nem akárkinek: Butch-ot, a szökésben lévő főszereplőt Kevin Costner alakítja, farkasokkal táncoló, karakán formájában, mellette (sőt, inkább mögötte) Eastwood körülbelül az öregedő Piszkos Harry gonosz, kaján karikatúráját hozza, mondjam, hogy zavarbaejtően? Viccesen.

 

Maga a film valamikor a hatvanas évek első felében játszódik Texas államban. A filmben egy börtönből szökésben lévő gyilkosságért elítélt férfi egy túszul ejtett kisfiúval lopott kocsikban száguldja végig az államot, nyomában a teljes, FBI-különítménnyel és a kormányzó saját spéci bűnüldöző lakókocsijával megerősített rendőrséggel. Egy klasszikus menekülős road-movie ez, melyben a főhős a menekülő rab, akiről persze megtudjuk, hogy sanyarú körülmények között töltött ifjúkorában került először börtönbe, ahol tulajdonképpen a büntetésvégrehajtás nevelt belőle bűnözőt, de valójában azért jó ember. Legalábbis, nem olyan nagyon rossz. Mutatja ezt az is, hogy a túsz kisráccal mély, baráti, szinte apa-fiú jellegű kapcsolatot alakított ki. Kapcsolatuk alakulása a film romantikus vonulata, maga a menekülés, és eközben adódó kalandok a drámai, míg a rendőrök reakcióit kifejezetten pikírt, gunyoros színben látjuk. Eastwood filmjét fel lehet fogni a családon belüli, gyermekeken elkövetett erőszak-elleni protestálásként is, ami előrevetíti a későbbi nagy Eastwood-eposzok harcosan közéleti, moralizáló szellemiségét. Persze, ez a film is egyike már ezeknek, azonban ez a gunyoros hangvétel még valahogyan hatástalanítja a figyelemfelhívás mellbevágó erejét. Emellett, Eastwood gyakran csúszik a bombasztikus szentimentalizmus csapdájába, ami mondjuk, mindig is jellemző volt/lesz rá, itt és így azonban a finálé, benne Laura Dern drámainak szánt velőtrázó sikolyával és a szellőben szanaszét szálló bankjegyek hosszan mutatott képével gyakorlatilag saját maga paródiájává válik. Ezért és a közbeeső sok zavarbaesésért nem tudom nagy filmnek mondani a Tökéletes világot, csupán egy kellemes, szórakoztató, s ennek ellenére elgondolkoztató, igazi vasárnap délutáni-esti mozinak. Asanisimasa: 7/10.

A véletlenszerűen adódott Tommy Lee Jones-napok folytatódnak, ez alkalommal egy vadonatúj krimi került a képernyőmre a mélyen barázdált arcú színész főszereplésével. Színhely az Amerikai Egyesült Államok egyik legizgalmasabb vidéke, a mocsaras, zsombékos, fojtóan meleg Mississippi-delta. Sok filmből ismerhetjük e vidéket, Bud Spencer ufógyerekes filmjétől kezdve Jim Jarmusch törvénytől sújtva bolyongó alakjaiig, de Mundruczó is valami ilyesmit kereshetett a Deltában. Végtelen számú szúnyog, alligátorok, mokasszinkígyók, szétterpeszkedő törzsű mocsári cédrusok, mangróve-erdők. Ez sem vénnek való vidék, iszik is mindenki kefekötőmód.

Robicheaux seriff (őt játssza Tommy Lee Jones) is így indít: - Alkoholista vagyok. Ezen aztán nem segítenek a mocsárból sorozatban előkerülő oszló hullák sem, de iszik az éppen környéken forgató híres hollywoodi sztár is (neki fontos szerepe lesz később), iszik a film egyik producere is, aki történetesen a seriff gyerekkori iskolatársa, ám ettől még közel sem jó barátok. Iszik mindenki, mint a Carmina Buranában. Sőt, egyszer még LSD is kerül a seriff italába, melynek köszönhetően napi kapcsolatba kerül a híres gettysburgi csata egyik tábornokával is, akivel aztán a zsaru jól elmoralizálgathat az élet dolgain. Emígyen tehát Robicheaux seriff kénytelen a zizegős elektromos ködben levezényelni a film tárgyául szolgáló szövevényes ügy kinyomozását, melyet a műfajilag kötelező buktatók, vakvágányok és kelepcék teljesítésével a film végére -mintegy meglepetésszerűen- sikeresen abszolvál.

Mivel lehet a gyakorlatilag Sherlock Holmes ügyei óta eléggé szétcincált nyomozós történeteket ma is érdekessé tenni? Először is, végy egy karakteres főszereplőt. Tommy Lee Jones karakteres színész, mondjuk arca nem sokat mozdul, gyaníthatóan azért, mert ha változtatna arckifejezésén, a ráncai rögtön egy tökéletesen ismeretlen szereplő arcát mintáznák, ez pedig okozhat némi malőrt a cselekmény problémamentes bonyolításában. Viccet félretéve, ő az eszköztelen színészetet műveli, de én speciel bármit elhiszek neki, pedig ugyanúgy néz, amikor dühös, meg amikor szerelmes. Ja, vigyorogni szokott, na az durva! Viszont mindig meglep, milyen fitt, amikor a kissé ösztövér öregember akciózni kezd. A helyszínről már szóltam. Adott a különböző szereplők közti társadalmi különbség, melynek dinamikája jól jön a drámai feszültséghez, ez ebben a történetben színeződik a déli államokra ma is jellemző fekete-fehér elkülönüléssel is. Érdekes elem a filmen végighúzódó enyhe pszichedélia is, valamint az ebből is fakadó "gomolygó" időkezelés is.

A neves francia rendező, Bertrand Tavernier filmje mégsem üt akkorát, mint amekkorát üthetne. Néhol kicsit széteső a film szerkezete, mintha a valódi stáb is delíriumban lett volna, egy jól működő kriminek pedig feszülnie kell(ene). Néhol azonban, váratlanul, mint ahogy Józsi bácsi sufni-vegykójának mechanizmusa is hat, kifejezetten izgalmassá válik a film, néhol meglepően csararodik a sztori, de sajna a végére elfogy a szusz. Pedig a genya gonosz megérdemelt volna valami látványosabb véget. A szereplő színészek azonban nem tehetnek semmiről. TLJ rendben van, de a többi színész is ott van: például John Goodman kövér, arrogáns és bunkó producer-maffiózója méltó a korábbi elementáris figuráihoz. Mindent összevetve, Tavernier néhol elerőtlenedő, széteső, de összeségében, furcsaságában mégis érdekes krimije az asanisimasa szerint 6/10 pontot ér.

Ron Howard éppen bezsebelte a Csodálatos elméért járókat, és még nem fogott bele az egyházbirizgálásba, akkor készítette ezt az ígéretes westernt, Tommy Lee Jones-szal és Cate Blanchett-tel. Ígéretes western, hiszen Tommy Lee Jones ebben az évezredben ígéretes formát fut, westernekben pedig különösen, a film elején látunk is néhány szinte pszichedelikus tájképet, de a végére csupán (!) egy jó kis hagyományos kalandfilm lesz belőle. Tehát nem afféle nu-western, filozófikus elmélkedésekkel, posztmodern műfaji keresztezésekkel, bár azért itt az indián misztika elég hangsúlyosan, és eleddig a mainstreamben különösebb hagyományokkal nem rendelkezően szivárog be, mint komoly cselekményszervező elem, hanem afféle üldözős, lövöldözős, emberrablásos, a végén - Hazamegyünk! - elmaradhatatlan kliséjével záródó klasszikus zsáner. Ron Howard pedig az ilyeneket tudja.

Nincs is hiba, izgalmas, 131 perces hossza ellenére jó ritmusú a film, persze a cselekmény csavarjait a zsáner törvényszerűségeinek ismeretében jó előre ki lehet sakkozni, ennek ellenére mégis szórakoztató a film. Tommy Lee Jones barázdált arcában gunyorosan csillogó szemétől amúgy is ki lehet készülni, e filmben egy indiánok között élő fehért játszik nagyon lazán, perfekt spanyol- és apacsnyelvtudással. Egyébként is sok apacs nyelvű dialóg van a filmben, szerény tippem szerint a filmtörténetben dobogós mennyiségben - a film apacsul tanulók számára így kötelező penzum, a túlnyomó többségnek pedig a fura zeneiségű egzotikus nyelv élvezete miatt (is). Blanchett a szokott szikárságával alakítja a Tommy bácsi által alakított figura bigottan vallásos lányát. Eric Schweig a gonosz, emberrabló indián varázslóként pedig komolyan vérfagyasztó. Ismert színészek tűnnek fel mellékszerepekben, mint Val Kilmer katonatisztként, Aaron Eckhart Blanchett szeretőjeként, Evan Rachel Wood Blanchett lányaként, Jones unokájaként. Szóval, semmi különös, de szórakoztató és izgis, néhol meghökkentően brutális film: asanisimasa kb. 6/10-et ad rá.