asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Nem akárkinek való film (Joel Coen, Ethan Coen - Nem vénnek való vidék-No Country for Old Men, 2007)

2009.02.08. 19:48 efes

Több mint egy évvel bemutatása után, másodszori, laza vasárnap délutáni filmnézés után is röhögök csak azon, sokakban (pl. itt) micsoda felháborodást váltott ki ez a film. Valószínűleg a filmet megelőző, Amerikából eredő hájpkampány, illetve a díjözön az, ami becsalt sok olyan nézőt a moziba, akik tudatlan módon azt hitte, hogy most egy hűdeszórakoztató, húdeizgalmas, sztároktól hemzsegő igazi csúcsmozit kap. Holott, a film csupán egy csendes, szomorú, melankolikus merengés a régi idők múlásáról és a modern idők gonoszsága felett, amúgy western-módra.

Persze, ha a csalatkozók ismerték volna Coenék munkásságát, valószínűleg kevésbé érezték volna átverésnek a filmet, ugyanis a rendező testvérpár nem szokványos filmeket készít, inkább vannak közelebb az európai művészfilmhez, mint az amerikai mainstream kommerszhez, persze azért nagyon is amerikai módon. Szabadon kezelik a zsánereket, akár lazán és kreatívan egymásba is úsztatnak többet, haúgy tetszik nekik, amely az együttgondolkodásra nem kész, csupán hátradőlve szórakozni vágyó közönséget könnyen zavarba hozza. Ha vígjátékot rendeznek, az is tele van valami "csehesen" humánus bájjal, de főleg frivol, morbid fekete humorral, azonban akár így, akár úgy, akár máshogyan, komoly pszichológiai alapokon nyugszik minden. "Értelmiségi" oldalon viszont épp a humorérzék akad fenn a torkokon, valamiféle magasztos, fennkölt üzenetet várnak, mélyenszántást, katarzist, miegyebet, ha már díjak... Pedig ott van minden e filmben is.

Az egyik legtekintélyesebb amerikai író, a Pulitzer-díjas Cormac McCarthy 2005-ös könyve szolgált e film alapjául, amely a hírek szerint egy fura képződmény, első blikkre szimpla ponyvakrimi, de beleolvasva virtuóz műfaji bravúr. Ez Coenék első regényadaptációja, amely ugyan más mint a korábbi Coen-filmek -tán még a Fargo áll hozzá legközelebb- mégis a leg-Coenesebb film bármelyik közül. Tehát krimi: egy vidéki suttyó (Llewelyn - Josh Brolin) véletlenül egy 100%-osan sikerült bandaleszámolásra bukkanva magához veszi az ott talált pénzzel tömött táskát, és úgy gondolja, hogy ezzel kezd új életet. Azonban a pénz közé jeladó van telepítve, így könnyen nyomába ered a filmtörténet egyik legszürreálisabb bérgyilkosa, a sűrített levegős marhagyilokkal dolgát végző Chigurh (Javier Bardem). A könnyen sejthető végű macska-egér harcnak az idősödő seriffnek (Ed Tom - Tommy Lee Jones) lenne feladata végetvetni, ám ő inkább csak tűnődve szemléli az eseményeket...

A film helyszíne az Államok Dél-Keleti részének kietlen, már-már Tarr Béla vagy Antonioni pusztaságát idéző vidéke, melyet az állandó Coen-fényképész Roger Deakins filmezett dramaturgiai erővel. A hősök, vagyis itt valóban antihősök ezen az ingerszegény, üres tájon kóvályognak bármiféle komoly, távlatokat nyitó cél nélkül. E világban már a pénz és a drog az egyedüli úr - ingatja fejét mindenről lemondva a seriff. Llewelynta pénz birtoklásának vágya sarkallja a végzetes menekülésre, Chigurh pedig már éppen ennek a világnak érzések és vágyak nélküli, hideg fejű végrehajtója. Arkangyala, krampusza, tökmindegy.

E tényleg nem régimódi öregnek való vidéken játszódó filmben egy végletesen cinikus és nihilista parafrázisát is kapjuk a legnagyobb amerikai kultúrmítosznak, az igazság harcos vadnyugati hősének is. Coenék, McCarthy irodalmi alapanyagának hű és hiteles filmvászonra álmodásával fenekestül forgatják fel az alapvető amerikai kultúrtoposzt, a westernt is azzal, hogy annak minden kliséjét, dogmatikus erkölcsi, etikai és filozófiai kitételeit idézőjelbe, sőt legtöbbször kifejezetten ellenkező előjellel vezetik fel. A film eképpen szól élesen a mai Amerikáról, amelyért már küzdeni sem érdemes.

Coenék "nézőpontváltásos" cselekményszervezésével sem tudtak mit kezdeni az ellenzők, holott rettentően egyszerű a felfogása: kb. olyan, mint az átkompozás Angliába. Egy röpke ringatózás után hirtelen mindenki szembe jön... Általában ezt azért túl szokták élni az úrvezetők. Hogy e filmen viszont fennakadtak, az csak az ajnározó dicshimnuszok által automatikusan kiváltott elutasítás számlájára írható, arra már nem is merek gondolni, hogy ehhez a kiváló rendező testvérpár nyilvánvaló származása által kiváltott irigységnek is köze van. Persze, végtelennél csak a szűklátókörű emberi butaság a végtelenebb - ha szabad Einstein idéznem. Így viszont a Nem vénnek való vidék tényleg csak nyitott gondolkodásra kész, bizonyos műveltséggel rendelkező, előítéletektől mentes nézőknek való. (Az Oscar-díjról pedig annyit, hogy nem minden Titanic, ami sok díjat nyer! Hál'stennek.)

8/10

David Fincher - Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button) 2008

2009.02.04. 18:57 efes

Benjamin Button baromira nem élt különös életet, tök átlagosan teltek napjai, ahogyan a legtöbb, életét a huszadik században leélt férfié telt. Megszületett, felnőtt, nőzött, ivott, háborúskodott, gyereket csinált, dolgozott, megöregedett, majd meghalt. Ebbe semmi pláne nincs, volt ilyen sors néhány százmillió.

Amiben Benjamin Button különös, az az, hogy öregen született és csecsemőként halt meg, gondolom ezzel nem spoilerezek nagyot, ezt tudja úgyis már mindenki. Fordítva élte le életét, mint ahogy az szokásos, persze ilyen nincs a valóságban, csak F.Scott Fitzgerald alkoholtól szentimentálissá vált képzeletében. Persze, van egy progéria (vagy más néven Hutchinson-Gilford szindróma) nevű betegség, itt található egy ezzel kapcsolatos cikk, bonyolult genetikai fejtegetésekkel, a végére tessék tekerni. E cikkben írják, hogy a progériás betegek nem élnek 10-12 éves koruknál tovább, akkor az expressz öregedési folyamatok után rendszerint elviszi őket az agyvérzés, mint jellegzetes öregkori halálok. Tehát a tudomány mai állása szerint Benjaminból semmiképpen nem válhatott feszes seggű, 26 éves Brad Pitt. És semmiképpen nem öregedhetett csecsemővé, hogy elpilledjen ekkorra öregasszonnyá vált hajdani szerelme karjaiban.

Tehát jó kis szentimentális mesefilm a 13 darab Oscar-jelölést begyűjtött David Fincher hosszú című új mozija. Olyan tipikus papírzsebkendőgyűrögetésre bazírozó mozgóképtermék, már annak persze, aki képes végigülni két órát, mert körülbelül akkor kezdődik az igazi könnyzacskóbuzerálás, echte hollywoodi módra. A 166 perces játékidő ad még jócskán lehetőséget erre, ami a bevezető két órából azért kimarad. Addig ugyanis csendes unalomban peregnek a Benjamin fordított irányú napjai, a fentebb említett kínosan banális történések között. Fincher ennél lényegesen érdekesebb pasikkal foglalkozott eddig, bár a Zodiákusnál már látszik valamiféle eltévelyedés: dokumentarista thriller? Ráadásul befejezés nélkül? Atyaég, mi jöhet ezek után. Hát ez: A fordítva élő Benjamin Button unalmas élete, hölgynézőink legnagyobb örömére.

A "fordított irányban zajló élet" gondolatával való játszadozás azonban felvet(het) érdekesebb ontológiai fejtegetéseket is. Ha öreg testben, de szűz elmével születünk, akkor öreg korunkra fiatal testben, de életnyi tapasztalattal halunk meg. Feltéve, ha az elménk teljesítménye is ugyanabba az irányba tart. Akkor van bibi, ha szellemi, érzelmi teljesítményünk testi állapotunkhoz konvergál, tehát öregkorunkra újra elérjük a gyermeki tisztaság édeni állapotát. De akkor miért születtünk gyermeki elmével vén testben? Ha esetleg full tudás is járna az ízületi gyulladásos, ráncos öreg gyermektesthez? Messianisztikus távlatok kihasználatlanul hagyva. Ehelyett órákig várjuk, hogy az alaposan elmaszkolt és digitálisan töpörített Brad Pittből végre a megszokott édibédi popóherceg váljon, aki miatt, és aki által gerjesztett érzelmi viharokra jegyet váltottunk.

Szóval Fincher langyos vizeken evez ezzel a sztorival, mégha adódna valami meghökkentő távlat, akkor is elkapja tekintetét és szöszmötöl. Álomszerűre CGI-zett képi világban nincs helye színészeknek: Pitt maszkja a film nagy részében eltakarja arcát, amikor nem, akkor sem látszik rajta sokminden. Tilda Swintonból, Cate Blanchettből és a többiekből se, a sok szekond plánban felvett és véresre vágott, mégis hosszúra hagyott jelenetekben. Swintonból esetleg még valami, de ő ennél lényegesen intenzívebb szokott lenni. A film hosszan megszült tanulsága se gyújtja meg azt a bizonyos villanykörtét: nem vagyunk egyformák, te is légy az, ami vagy, történjen veled bármi is. Fogadjuk el a világot olyannak, amilyen. Nos, hát ezt is hallottuk néhány ezerszer már. Ennek ellenére nyilván leakad majd e filmnek is pár kiló arany, ahogyan ez szokásos. Én elfogadom azt is, elfogadom ezt a filmet is, de ennek ellenére nagyon untam. (6/10)

40. Filmszemle - Miért Mátyássy?

2009.02.04. 10:28 efes

Salamoni döntést hozott a Mészáros Márta által elnökölt, Zsigmond Vilmos Oscarjával tekintélyesített, Hartyándival függetlenített és Tolvallyal súlyosbított szemlezsüri: három díjazott (és nyugodtan mondjuk ki: az összes többi) elsőfilmes szemmel láthatóan tehetséges teljesítménye mellé csupán a Gárdost tudta felhozni mentségként a szakma védelmében. Mondjuk őt is leváltanám a Pálfival, mert Pálfi legalább próbálkozik valamivel, valami mással, egyedivel, ráadásul nem is eredménytelenül, míg rendezői díjat kapott Gárdos egész egyszerűen filmjében elfelejt egy fontos karaktert (mi van a fasisztoid pappal?). A magyar filmszakma többi, játékfimben érintett része ezúttal vagy hallgat, vagy a fiatalokéhoz egész egyszerűen nem mérhető produkcióval állt elő.

De hogy miért Mátyássy kapta az Arany Orsót? Azért, mert az ő filmje többe került, mint Szabó Simon Papírrepülőkje és Szajki Péter Intim fejlövése, sőt ezekhez még nyugodtan hozzávehetjük Pálfi Gyuri Nem vagyok a barátod-ját is, együttesen. Egész egyszerűen a mai gazdasági helyzetben nem lehet fődíjat adni egy bármilyen kitűnő filléres filmnek, miközben százmilliók mentek el meg sem említett mozikra. (Itt jegyezném meg azt is, hogy azért azok sem érdemtelenül, hiszen e filmek is a magyar kultúra szerves részei, de főleg azok lesznek 10-20-100 év múlva, azon korok emberei részben ezekből kapnak képet rólunk. Ezért fontos minden film, legyen akár 10 nézője is, hogy hagyjunk nyomot erről az izéről, amiben most élünk és főleg, magunkról.)

Ha egy picit fordítok a dolgon, akkor is jó döntés Mátyássy díjazása, hiszen a három díjazott elsőfilmes közül ő egyedül az, aki az egyetemen tanulta a szakmát. Szajki diplomamentes színész volt, amúgy meg otthon, autodidakta módon önmaga elemezte kedvenc filmjeit, mintegy megnézve, "mitől megy a villamos", Szabó Simon is inkább filmezett egész életében, minthogy iskola padját koptassa. De Mátyássy belső ember, a "mi kutyánk kölyke", a SZFE papírral rendelkező filmrendező, így neki (vagy effélének) kell a díjat kapnia. A jóval erősebb, hitelesebb filmeket készítő, kvázi amatőrök azért megkapták legjobb elsőfilmesnek járó elismerést, megosztva, hogy azért a "látó" nézőknek se legyen kiszúrva a szeme. És főleg, így a mundér is látszólag tiszta maradt.

Persze, ez nem ment attól, hogy bár felkerült néhány fényes új jelvény a mundérra, azért belül meglehetősen sebes, roskatag és beteg az, amire ráhúzták. Egy igazi, karakán, fasza zsüri nem mismásolt volna ennyit: oda adta volna a díjat, ahová jár. Igaz, akkor az egész világ láthatná: tök meztelen az egész sereg...

A díjazottak listája, miheztartás végett:

40. MAGYAR FILMSZEMLE

Hivatalos díjlista díjazottak megnevezésével


 

DÍJ

FILMCÍM

ALKOTÓ

KÜLÖNDÍJAK

1.

Magyar Filmplakát díj

 

 

2.

Diákzsűri: Zöld hollódíj

Utolsó idők

Mátyássy Áron

3.

Mozisok Országos Szövetségének díja

Macskafogó 2.

Ternovszky Béla

9 és ½ randi

Sas Tamás

4.

FILM.HU díj

Kaméleon

Goda Kriszta

5.

Gene Moskowitz díj

Apaföld

Nagy Viktor Oszkár

TUDOMÁNYOS- ISMERETTERJESZTŐ FILM

6.

Kollányi Ágoston – rendezői díj

Nexus

Szekeres Csaba

7.

Legjobb tudományos-ismeretterjesztő film, kategória fődíj megosztva

Pannon sivatag

Mosonyi Szabolcs

Korhadó múlt, porladó jövő?

Kollányi Ágoston

DOKUMENTUMFILM DÍJ

8.

Elismerő oklevél

Apró örömök

Bálint Ibolya

A gyakornok – 20 évesen a BBC-nél és a CNN-nél

S. Takács András

9.

Schiffer Pál díj

A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció

Hajdú Eszter

10.

Legjobb Operatőri díj, megosztva

Csempelevél

Somogyvári Gergő

A három nővér

Kőszegi Gyula

11.

Legjobb rendezés díja, megosztva

Nem vagy egyedül…

Domokos János

Mit tudjátok ti, ki vagyok én!

Pálos György Ali

12.

Fődíj, megosztva

Csempelevél

Somogyvári Gergő – Feszt Judit

Kémek a porfészekben

Papp Gábor Zsigmond

KISJÁTÉK FILM KATEGÓRIA

13.

Kategória különdíj

Mama

M. Tóth Géza

14.

Legjobb forgatókönyvíró-rendezői díj

Apró dolgok

Nagy Anikó Mária

15.

A legjobb kisjátékfilmnek járó díj, megosztva

Alena utazása

Ujj Mészáros Károly

Hideg berek

Schwechje Mihály

TV-FILM KATEGÓRIA

16.

TV-film kategória színészi alakítás különdíj

Irodalom

Rendező: Bereményi Géza

Töröcsik Mari

17.

Zsurzs Éva rendezői díj

Koccanás

Török Ferenc

18.

Legjobb tv-film, fődíj

A barátkozás lehetőségei

Ferenczi Gábor

 

JÁTÉKFILMDÍJAK

19.

Aranymikrofon hangmérnöki díj

Mázli,

Valami Amerika 2.,

Pinprick

Major Csaba

20.

Aranyolló vágó díj

1

Kiss Wanda

21.

Látványtervezői díj

1

Lányi Fruzsina, Pater Sparrow, Varga Judit

22.

Legjobb eredeti filmzenének járó díj

Utolsó Idők

Márkos Albert,

Harcsa Veronika

23.

Játékfilm produceri díj

Papírrepülők,

1

Csáky Attila

24.

Legjobb forgatókönyvíró díj

Mázli

Hegedűs Bálint

25.

Legjobb férfi színész alakítás díja

Príma primavera, Mázli

Lukáts Andor

26.

Legjobb női színész alakítás díja

Majdnem szűz

Ubrankovics Júlia

27.

Simó Sándor első filmes díj

Intim fejlövés

Szajki Péter

Papírrepülők

Szabó Simon

28.

Legjobb játékfilm operatőr díj

1

Tóth Widamon Máté

29.

Játékfilm legjobb rendező díj

Tréfa

Gárdos Péter

30.

Legjobb szórakoztató közönségfilm díj

Valami Amerika 2.

Herendi Gábor

31.

Játékfilm Aranyorsó fődíj

Utolsó Idők

Mátyássy Áron

 

 

40. Filmszemle, Díjkiosztóm

2009.02.02. 18:28 efes

Legjobb film: Intim fejlövés (r: Szajki Péter)

Legjobb rendezés: Pálfi György (Nem vagyok a barátod)

Legjobb női alakítás: nincs kiosztva

Legjobb férfi alakítás: Terhes Sándor (Adás)

Legjobb női mellékszereplő: Botos Éva (Intim fejlövés) és Vass Teréz (Utolsó idők), megosztva, bár ha Vass Teriét főszerepnek minősítjük, lehet övé a "Legjobb női". :) De szerintem ott a fiú volt az abszolút főszerep, mellette Teri csak mellékszereplő volt.

Legjobb "Első film": Szabó Simon (Papírrepülők) (Mivel a "Legjobb film" is első film, így jut Simonnak is, mert megérdemli.)

Legjobb operatőr: Pohárnok Gergely (Adás)

Legjob forgatókönyv: Szajki Péter (Intim fejlövés)

Legjobb látvány: Lányi Fruzsina, Pater Sparrow, Varga Judit (1)

Legjobb zene: Dresch Dudás Mihály (Vadlány - Boszorkánykör)

Részemről, ennyi. :)

40. Filmszemle, február 1, vasárnap

2009.02.01. 17:08 efes

Mára két film maradt, a már "befutott", ezért nem tárgyalt 9 és fél randin és a Valami Amerika 2-n kívül, a holnapi Príma Primaveráról, valamint a mindig érdekes kisfilm-blokkokról pedig egyéb elfoglaltságok miatt maradok le. Az egyik ismét egy elsőfilmes, Szajki Péter Intim fejlövés című filmje. Az elsőfilmesek között is "sötét lónak" tűnt e film, azonban most, miután láttam, számomra ez az idei szemle legjobb filmje. Szintén sok szálon futó történet, úgy tűnik, ez a dramaturgiai séma a divat manapság, ami itt összeköti őket, az egy topless bár, ahol a csajok egy rúdon tekeregnek, lentről pedig a pasik nézik őket, általában nyálcsorgatva. Az Intim fejlövés annak jár utána, kik is ezek a pasasok, miért ez a sasolós módszer jelenti számukra a szexualitást. Spoilerezés nélkül, legyen elég annyi, hogy mindennek megvan a maga oka, és ezek között nincs két hasonló, de mindegyik igen-igen tanulságos. Szajki forgatókönyvíróként ritkán látható-hallható precizitással kidolgozott történetecskéi egytől egyig hitelesek pszichológiailag, dramaturgiailag jól kidolgozottak, a dialógok peregnek és simán csusszannak egymásba, nem pedig idegen szavakként esnek ki koppanva a szereplők szájából, ahogyan ez sajnos sokszor tapasztalható magyar filmekben. Mintha a korai Soderbergh rendezne Bergmant Woody Allen modorában, és ezt a legnagyobb dícséretként mondom. Talán alátámasztja mindezt, hogy az ismert színészek is lubickolnak szerepeikben, kivétel nélkül nyújtanak kimagaslót, de közülük is kiemelkedik Botos Éva, Huszár Zsolt, Nagy Zsolt, Szabó Győző, Várkonyi Eszter, Stubnya Béla, Gáspár Kata, Gáspár Tibor, Kovács Lehel, Földes Eszter és Nagy-Kálózy Eszter, valamint aki véletlenül kimaradt tragikomikus remeklése. Ha rajtam múlna, én e filmben, e filmnek ki is osztanám a díjak nagy részét.

A másik film az Erdély-specialista Zsigmond Dezső Vadlány-Boszorkánykör című etno-krimije. A meglehetősen "fatengelyes" technikai körülmények ellenére kifejezetten szép, izgalmas és élvezhető film Erdély csángók lakta vidékére, Gyimes völgyébe kalauzolja el a nézőt, ahol két rendőr egy bizonyos bicskázás kapcsán veszélyes hiedelmeknek, mítoszoknak és pletykáknak jár utána, részben végzetes eredménnyel. A megkapóan vadregényes táj önmagában is hordoz jó adag miszticizmust, hiszen ha az ember ránéz ezekre a szinte függőlegesen az égbe szökő zöld mezőkre, melyeket tűéles sziklaperem választ el az égtől, önkéntelenül összerezzen, és különféle teremtményeket fantáziál mindenhová, amit a helyiek egyenes-bölcs-talányos modora csak tovább táplál. Az itteni egyszerű parasztemberek döbbenetes közvetlenséggel és a legkisebb elfogódottság nélkül játszanak a kamerák előtt együtt a rutinos magyar és erdélyi színészekkel (Trill Zsolt, Tankó Erika, Pálffy Tibor). Sajnos, kicsi az esély, hogy tömegek láthassák e filmet, mert a megvalósítás technikai színvonala legfeljebb a tévés bemutatást teszi lehetővé, azt is a Dunán, bár az elvárt célközönség papíron úgyis azt nézi. Pedig ez esetben nézhetné más is, mert megérné...

40. Filmszemle, január 31, szombat

2009.01.31. 21:44 efes

Sokan várták Pater Sparrow (Péter Veréb? Vajon kit is takarhat ez az álnév??? ;) első magyar scifiként beharangozott filmjét. Nos, az 1 nem az első magyar scifi, mert egyrészt az már régen megszületett (Szíriusz), másrészt, mert csak hosszas rángatással lehetne ráerőszakolni a scifi zsánerét erre a hogyismondjamcsak, katyvaszra. Krimi se. Inkább valamiféle szürreális utópia, afféle, mint a Meteo volt annak idején. Vagy képzeljük el mondjuk Tarkovszkij Stalkerjét egybegyúrva a Lost eddigi négy évadával. Szóval valami ilyesmi, legyen elég, hogy a film producere Kamondi Zoltán. Aki látta bármelyik filmjét, az érzi a koordinátarendszert. A film egy közepesen, olykor annál kissé jobban érdekes ötletzuhatag, valamiféle filmesszé inkább, csak valami nehezen körülírható sztorival. Könyvek, mindenség, semmiség, ilyenek. Szorokin Jég című műve jutott még eszembe most, bár az azért lényegesen erősebb mű ennél (az előadásról nem is szólva). Mindkettőben szerepel Mucsi Zoltán, ott Szúnyog, itt főszereplő. De ugyanúgy ordít, hál'stennek néha azért beszél is. Mácsai Pálra viszont kifejezetten irigykedtem, az ilyen szerepekért lennék színész (rejtvény: a filmben van a megoldás, a vége felé). Egyszóval Sparrow Peti rendezői debütálása, így szombat reggel, inkább tűnik egy költséges játéknak, mint komolyan veendő intellektuális kihívásnak, bár van benne spiritusz, ahogy szokták ezt a dorong után biggyeszteni vörös farokként. Majd meglátjuk a többit...

Egy másik nagyon várt alkotás a Fekete kefével Szemlét nyerve debütáló Vranik Roland filmje, az Adás, amely egy utópikus színes álomköntösbe bugyolált médiaszociológiai kísérletet mutat be: mi történik velünk, ha egyszer valamilyen okból minden eltűnik a világ összes képernyőjéről. Akik ezt a szöveget olvassák, túlontúl is tisztában vannak vele, mit jelent ha egyszer csak elsötétül a képernyő, s akárhogyan, majd akármivel püföljük a billentyűzetet, sehogyan sem sikerül egy kósza villogó pixelt varázsolni a fekete monitorablakra. Nincs olyan ember, aki örülne egy ilyen eseménynek, legfeljebb az unatkozó hanyagolt családtag, de ő is csak addig, amíg le nem ül a gép elé. A dolognak azonban ez csak az egyszerű mezei júzer által legkézenfekvőbben felfogható tragédiája, amikor 87. percnél hirtelen elsötétül a képernyő, és nem látod a film végkifejletét, amikor végre eljutsz a 10-ik pályája, aminek már látszik a vége, és hopp! És nem látszik az égadta világon semmi. Azonban ha jobban belegondolunk, rá fogunk jönni, a modern élet mennyi területén nélkülözhetetlen a képernyő. Kezdjük ott, hogy az erőművek irányítótermében is monitorokon keresztül irányítják a termelést, ha nincs monitor, áram sincs. Ha nincs áram, semmi sincs. Megállnak a kórházak, az üzemek, leolvadnak a hűtők, elébb-utóbb nem lesz mit enni, aki megbetegszik, arra fel is adhatják egyből az utolsó kenetet, hiszen nem lesz hol meggyógyítani, nincs termelés, nem keresnek az emberek, stb., stb. Nincs tévéműsor sem, ahonnan információkat lehetne szerezni, hogy most mi van? Természetesen internet sincs. Nincs rádió se, hiszen a rádióstúdiókban is monitorokon üzemeltetik az adást. Nincs újság se, hiszen ma már szinte mindenhol számítógépen tördelnek. Egy szóval, könnyű belátni, vége a világnak.

Az elképzelt világvége-szituációhoz olyan helyszínt kellett keresni, amely nem rendelkezik speciális ismertetőjegyekkel, hiszen általánosnak kell lennie. Civilizáltnak is kell látszódnia, hiszen ahol sohasem volt áram, ott ez az egész nem okoz semmilyen problémát, ők lesznek a túlélői ennek, azonban a film nem róluk szól, hanem rólunk, akik már nem tudnak élni villamosenergia nélkül. Mivel az élelmiszertermelés is régen leállt, valamit kell enni a megmaradt lakosságnak, így a legjobb választás, ha tenger melletti a helyszín, hiszen a tengerből azért lehet halászni. Hosszas keresgélés után az alkotók rátaláltak a romániai Konstancára, amely minden szempontból tökéletes választásnak bizonyult. Kellően lepusztult, hogy el lehessen hinni róla, hogy a világ végét éljük épp, viszont a tengerparti városban van azért decens villanegyed is, amely képes elhitetni velünk, hogy van mit sajnálni, hajdan e régi világban voltak szépségek is. És a nappalikban jól mutatnak a hatalmas plazmatévék sötét képernyői. Konstanca még annyiban is jó választás, hogy építészete sokban emlékeztet a budapesti házakra, így nem lesz nehéz magunkénak érezni a problémát, minden szemszögből. (Érdekes, hogy Mundruczó is Románia távoli vidékein találta meg a helyszínt, hasonlóan apokaliptikus drámájához, a Deltához.)

Vranik második filmje sem lett egy szemet kápráztatóan pörgős mozi, lassú, kíméletlen monotóniában peregnek a világvége másodpercei, azonban úgy gondolom, ez a helyén van, hiszen így a néző zsigerileg élheti át a képernyőmentesség gyötrelmeit, igen, a mozivászon előtt. A lehető legfurcsább dolgok történnek az emberekkel. Az, hogy anarchia van, talán természetes is. Kizárólag tartós élelmiszereket lehet kapni, valamint dohányárut és alkoholt. Mindenki iszik. Egyesek nem képesek aludni, hiszen mindig a tévére aludtak el. Mások idegbetegek lesznek, de legtöbben az unalomtól szenvednek. (Sajna, kicsit a néző is.) Számomra szimpatikus a világításhoz minimálisan szükséges áramot adó akkumulátorok edzőtermi futópad segítségével történő feltöltése, ezt a valóságban is be lehetne vezetni.

Vranik hősei a képernyő halála után sem képesek már anélkül élni, ha nincs tévé, akkor az ablakon bámulnak ki, ha fal húzódik előttük, hát azon vágnak lyukat. Érzelmeik eltompultak, kapcsolataik is primitívek, konfliktusaik rendezése is az. Vranik utópiája negatív utópia, egyfajta post-war-dream movie, még ha szó sincs háborúról, fel sem merül, hogy bármi is pozitívan változna, ha a „doboz” elpusztulna. E negatív utópiához tökéletesen illő geometrikusan komponált minimalista beállításokat fényképez Pohárnok Gergely. Terhes Sándor megrázóan adja a tévé nélkül katatón állapotba jutó tévéfüggőt, amikor a film végére mégis megteremti magának a „bámulnivalót”, az katartikus. Rátóti Zoltán drámaian, Hajduk Károly pedig érzékenyen alakítja a két másik testvért, e triász kvázi tragédiája képezi a film cselekményét. Vranik Roland második filmje lassúsága és depresszív, melankolikus hangulata miatt nem kifejezetten nézőbarát alkotás, ám akinek bejön a Tarkovszkij: Stalker - Besson: Élethalálharc - Wenders: A dolgok állása által képzett filmuniverzum, az most sem fog csalódni.


Volt még két rövidfilm az információs, tehát versenyen kívüli mezőnyből: Kenyeres Bálint A repülés története című francia-magyar koprodukciója ismét egy szeniális operatőri bravúr, emelett jó film is, azt mondom, hogy veri a nagyjátékfilmeket. Persze, ez csak 15 perc, ám annak sűrű. A másik film egy dokumentumfilm, amely nem került versenyprogramba, ettől függetlenül már elhozta a Karlovy Vary-i legjobb doksinak járó elismerést, ami viszont beszarás, hiszen A-kategóriás díj ez. Itt meg nem fér be. Hahaha. Nemes Gyula Letűnt világ című dokumentumfilm-költeményéről van szó. Pazar vizuális trip, beszélő fejek nélkül.

 

Nem láttam a Kaméleon-t, meg a Mázli-t... de ezek lerágott csontok, kinn vannak a moziban már rég, akit érdekelt, már látta őket.

40. Filmszemle, január 30., péntek

2009.01.30. 22:33 efes

Brutál-filmek napja volt a mai, a Bacsó bácsi Majdnem szűz című filmjét már nem volt erőm megnézni. Kezdjük az elsőfilmes az Utolsó idők című dolgozattal.

Az elsőfilmes Mátyássy Áron meséje a közelmúltban, valahol Északkelet-Magyarországon, az ukrán határ mellett játszódik, és az ottani kemény, sokszor brutális életről, a testvéri szeretetről, a bűnről és bűnhődésről, illetve az igazságkeresésről és az igazságszolgáltatásról szól egyszerűen, közérthetően.

A rendszerváltás óta az élet sehol sem lett könnyebb, nem szálldosnak azóta sem tömeges rajban a sült galambok, sehol nem készült kolbászból kerítés, mézeskalácsból kacsalábon forgó vityilló. Vagy ha mégis, akkor nem e film -amúgy gyönyörű- helyszínén, Északkelet-Magyarországon. Munka nem nagyon van, itt mindenki abból él, amiből tud. Ha fűteni kell, az erdőből lopja hozzá a fát, ha munka nincs, hát keres más megélhetést, Iván, a főszereplő például Ukrajnából gázolajat seftel pubertáskorú Audiján. A törvény névleges, őrei inkább csak lézengenek, mint őriznek és védnek, a valódi törvény az, amit az ember szíve diktál. Csillogó terepjárókon arrogáns idegenek járják a határt, földmérők méricskélnek, autópálya fog épülni errefelé, ami biztosan megváltoztat majd sok mindent. Azonban addig még sok fát lopnak a helybéliek az erdőből. Aki tud, az legszívesebben elkerülne erről a vidékről, és ezért meg is tesz mindent. Kemény élet folyik itt, mint hajdan a vadnyugaton, csak az éli túl, aki erős és talpraesett, aki beteg, gyenge és védtelen, az könnyen válik áldozattá.

Mátyássy Áron bemutatkozó filmje tisztességes munka, amolyan eminens felelet. Jól néz ki, szépek a képek, helyükön vannak a szereplők, tudják mit kell csinálniuk, a sztori elég erős és szól is valamiről, sőt még a közhelyeket is sikerrel kerülgeti, nagyon nehéz lenne bármi kivetnivalót találni benne, mégis valahogy nem jön le a vászonról. Szépen fel van oda minden pakolva, de sajnos fenn is marad.

Kicsit olybá tűnik, mintha egy Volt egyszer egy Vadnyugat-parafrázis lenne, ott a vasút hozza új idők új szelét, itt az autópálya, azonban mindez egyelőre csak a problémák forrása. Hasonlóan kemény az élet itt is, ott is. Bosszúfilm ez is, az is. Ám ott a táj szerves dramaturgiai szervezőelem, itt csupán szép, és jelzi, hogy éppen nem egy városi környezet, hanem vidék az események színtere. Azonban mindkét filmben az igazság érvényesítése a fő téma, s nem éppen a törvény erejével, ellenben komoly és ellenállhatatlan belső indíttatásból.

Ügyesen választotta ki szereplőit Mátyássy, Eszter kulcsszerepében azért nem nyúlt messzire, saját felesége adja olykor hátborzongató hitelességgel a katatón autistát. Vass Teréz igazi színészi jutalomjáték lehetőséget kapott férjétől, amivel ügyesen élt is. De valódi seftesnek tűnik Iván is (Kádas József), de ügyesek a többi szerepet alakító, eleddig jobbára ismeretlen színészek is. Herbai Máté operatőr olykor brillírozik szuperközelikben, ám a tájat bár szépnek fényképezi, jelentéssel felruházni nem tudja. Ez azonban nem feltétlenül hiba, lehet rendezői koncepció is. Atmoszférikus, izgalmas zenét írt a filmhez Márkos Albert, ám amikor az amúgy elképesztő Harcsa Veronika énekelni kezd, akkor az nagyon zavaró. Egész egyszerűen nem értem, mi szükség van a cselekményhez tökéletesen indifferens angol szövegeket éneklő vokális nu jazz számokra egy vidéki környezetben, 1997-ben, valahol Északkelet-Magyarországon játszódó filmben. Sem hangulatában, sem jelentésében, sem kulturálisan nem stimmel. Többek között ez is „fenntartja” a filmet a vásznon, de ebben része van Mátyássy túl intellektuális, túl finom elbeszélésmódjának is. Egy ilyen dráma elbírt volna sokkal „tökösebb”, dinamikusabb megfogalmazást is. Sőt, akkor lett volna igazán ütős.

Sopsits Árpád kamasz-trilógiájának befejező része azonban üt, mint a szívlapát. De addig is el kellett valahogyan jutni, összefoglalólag:

Az első részben (Céllövölde) még a gyermek ad brutális választ a külvilág kihívására, a második részben (Torzók)azonban a külvilág esélyt sem ad bármilyen szabad döntésre, autoriter módon megszabja mit, meddig tehet az ártatlan emberi lény. A harmadik részben a kör bezárul. A hetedik kör felvetése a következő: milyen az, amikor a külvilág tökéletesen semleges, közömbös a serdülő lélekben megfogalmazódó kérdésekre, akkor hogyan születik válasz, mi lehet a megoldás? Sopsits következtetése mellbevágó. A filmben jó anyagi körülmények közötti élő családok szüleik által pénzzel bőven ellátott, de érzelmileg elhanyagolt, és/vagy a felnőttek érdeklődését (világát) agresszíven elutasító, unatkozó, célokat és érdeklődést nélkülöző tizenéves gyerekeket ismerünk meg, akik jobb híján a város környékén csavarognak. Amikor valahonnan a semmiből egy ismeretlen furcsa fiú csatlakozik hozzájuk, általa egy veszélyes, ám ennek ellenére, sőt éppen ezért hívogató világ tárul fel előttük. Ketten aztán túl mélyen merülnek e világba (lásd: Dante Isteni színjátékának hetedik köre!), mely kalandnak elkerülhetetlenül tragikus vége lesz. „A jövő itt van, előttünk hever...”

A hetedik kör a trilógia leggyengébb, ám legerősebb és leghatásosabb darabja. Leggyengébb azért, mert bár zseniális jelenetek sorjáznak benne, nem sikerült zökkenőmentesen összefűzni őket, a film néha dadog. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy a kulcsszereplők játéka messze nem olyan hiteles, mint azt például a Torzókban megszoktuk. Nem lenne szerencsés az amatőr, és szemmel láthatóan igyekvő gyermekszereplőket bántani, a kulcsjeleneteket amúgy is döbbenetesen alakítják, ám az odáig vezető úton sokszor csak azt halljuk, ahogyan elmondják, amit a rendező bácsi kér tőlük, mintegy órai feleletként. Ez egyértelműen próbahiány. A másik furcsaság az amúgy kitűnő Trill Zsolt játéka, aki Gábor atyát, a gyerekek hitoktatóját alakítja. Az ő szerepe a gyerekek kiábrándultsága, hitetlensége ellen éppen a hit erejével való küzdés lenne, ehelyett néhol egy, a Mátrixból eltévedt ördögűzőt látunk a filmbe nem igazán illő groteszk jelenésként. Ad absurdum, jelenléte olykor bizony nevetésre ingerel! Játéka talán szereptévesztés, vagy éppen a színészvezetés hiánya, ami viszont nem megszokott Sopsitstól. Ennek ellenére olyan a film, mint tízemeletnyi zuhanás után arccal érinteni a betont. Kérdésfelvetése, annak kifejtése és megválaszolása egyaránt aktuális, hiteles és sajnos igaz, így A hetedik kör még hibái ellenére is, a trilógia többi darabjával együtt, az egyik legfontosabb kortárs mű a magyar filmben.

E két mű közé beékelve láttam Nagy Viktor Oszkár rendezői debütálását, az Apaföld című produkciót. Sajnos, nem sokra emlékszem belőle, amire mégis, az Derzsi János jeges balszeme, valamint hogy le s fel száguldozik valami domboldalon a naplementében, egy ócska Lada kombival, máskor meg szőlőkarókat ver be a földbe nagy elánnal. Valamint Bruce Lee döbbenetes alteregójaként megismertem Ravasz (vagy Halmi?) Tamást, akit most azonnal leszerződtetnék kungfu-filmekre, és zsibbadtra keresném magam velük. Tessék megnézni! Viccet félretéve a film egy szép és megható apa-fiú történet, jó hosszú snittekkel, s megható véggel. Olyan jószándékú és illedelmes, hogy ritkaság. A baj vele ugyanaz, mint Mátyássy Áron esetében: hiányzik belőle a tűz, a dög, a dinamika. Vagy ha lassú Tarkovszkijosba, vagy Kopár szigetesbe (Shindo Kaneto) nézzük, akkor a transzcendencia. Ezek nélkül sem ilyen, sem olyan, amolyan semmilyen. De mondom, becsületes, szép munka...

40. Filmszemle, január 29, csütörtök

2009.01.29. 20:14 efes

Nagy nehezen elkezdődött a játékfilmes szekció mustrája is, (a sajtóvetítéseken) állandósuló technikai zűrökkel (a MOM Park Palace technikailag az egyik legkorszerűbb multiplex...) és csúszásokkal. Ez utóbbiban egészen odáig fajultak a dolgok, hogy a mára utolsónak hirdetett Edelényi-film (Príma primavera) elmaradt, így azt a sajtó és a szakma csak akkor láthatja, amikor már a nagyközönség lassan meg is unta. Persze, ha nem vesz jegyet a "rendes" előadásokra, feltéve, ha kap. Márpedig nem nagyon kap, ui. nagyjából elfogytak... Ez van.

Néhányan talán egy kis meghökkenéssel fogadták Daniel Young Prinpick (Leányszoba?) című filmjét. Mit keres a magyar filmszemle versenyprogramjában egy amerikai rendező filmje? Hát azt, hogy ez már nem az első magyar filmje, valamint azt, hogy szinte a teljes stáb, valamint a négy szereplőből kettő: Nagy Ervin és Rátóti Zoltán magyarok. Az egész film angol nyelven forgott, a két magyar egész jól teljesít hunglishben, főleg, hogy ügyes dramaturgiai trükkel Nagy Ervin szövege eleve törtben lett megírva. Korrekt, szuszpenszes, fokozatosan fojtogatóvá váló szerelmi négyszöges, szélhámos-egyszerre-szereti-anyukát-s-lányát-típusú thriller, (Nagy Ervin amellett, hogy ügyeletes szívtipró, ő a szélhámos-felelős is manapság...) egész váratlan csattanóval a végén, nyugodtan vállalható erős közepes film. Tisztességes, alapos és kissé unalmas, egészen a végkifejletig. Viszont Nagy Ervin rajongói kajálni fogják, mert Ervin a film felében egy szál alsógatyában tomporít. De a film igazi jelentősége abban rejlik, hogy a mai utolsó vetítésként, mintegy kontrasztot képezve, rávilágított arra, micsoda jó kis filmet rendezett a Pálfi, valamint a Moszkva tér galuskás hangú hajdani suttyója, a Szabó Simon.

Azt mondják, az igazi filmrendező egész életében ugyanazt a fimet rendezi - ebben az értelemben Pálfi György nem filmrendező. Nincs két egyforma, egymásból következő, vagy egymással összevethető filmje, de legalábbis ehhez akkora fokú absztrakciós képesség kell, hogy az már beteges. Pedig filmrendező ő, akinek legújabb projektje sem akármi: egy triptichon, Nem vagyok a barátod címmel. E hármas tagolású, állítólag majdan DVD-n megjelenő műből csupán ízelítőt kaphattunk, hiszen a három rész együtt nézhetetlen hosszúságú lett volna. Az első rész nagyon geci: fürtös, pisze, zabálnivaló kiscsoportos óvodásokat látunk, akik a maguk módján osztják le egymás között a társadalmi berendezkedést - ki kinek a barátja, s kinek nem. Núansznyi dolgok döntenek, logikát ne keressünk. Amiért szemét dolog ez, az az ősi filmes törvény, miszerint egy filmben kisgyermek és/vagy állat szerepeltetése biztos siker. Na de egyszerre vagy húsz, édes kis dundi angyalka, akiknek a szájából öntudatlan zseniális dolgok jönnek ki?! Fuldoklott a nevetéstől a terem érző fele. A második rész (azért a jó ízlésnek is van határa) azonban visszaránt minket a valóságba, két csaj húz csíkot egy bár pultján, felszívják, majd kinyitják a boltot. Ez egy, a szereplők improvizációján alapuló dokumentarista thriller, pörgős, hiteles, igazi, pontos és csattanós. Az improvizációs felvételi technikának és a kiváló szereplőválasztásnak köszönhetően nincsenek idegenül hangzó párbeszédek, hiteltelen szituációk, minden úgy látszik, mintha a valóság lenne, persze, bizonyos értelemben az is. Süt az egész. A triptichon harmadik része a szereplők kiválasztásának hosszas próbafelvételeit tartalmazza, állítólag az is baromi érdekes, majd meglátjuk a DVD-n, bár szerintem a köztévén is lazán mehetne. Az óvodásos rész akár főműsoridőben is, imádnák a népek.

Török Feri Moszkva tér című remekében ismertük meg Szabó Simont, aki azóta nagyobb nem lett, viszont filmrendező igen. Nem kifejezetten intellektuális, ám annál sallangmentesebb figura, aki nem cifrázta, arról csinált filmet, amit ismert, élt és átélt. Ahogyan azt mesterének, Török Ferinek is tanította annak mestere, Simó Sándor. Én itt és most megkockáztatom, Jeles András Kis Valentinója óta nem készült ilyen igaz és hiteles film a húszévesek zárt, belső világáról, mint a Papírrepülők. Több, egymással lazán összefüggő történet láncolata a film: egy írni képtelen író, egy leszbikus pár, két normál pár és még egy, egy edzőtermi recepciós, két tróger (az egyik maga a rendező), két DJ. Életszerű, kisrealista történeteik egy sajátos világot vetítenek elénk, ahol ugyanúgy működnek a klasszikus társadalmi szabályszerűségek, mint a barátság, szerelem, vágy, hűség, szolidaritás, csak éppen kicsit sarkosan, kicsit másképp. Néha úgy tűnik, jobban. Hasonló a felvételi technika, mint elébb a Pálfinál, eredmény ugyanaz, sőt tán még ütősebb is. Az efféle, utcán, sőt a föld alatt játszódó (underground) filmek ott buknak meg általában, amikor a színész szájába olyan mondatokat ad a forgatókönyvíró, amelyek a valóságban soha nem hangoznának el. Szabó és amatőr szereplői viszont a saját szövegüket nyomják, ami az igazi, hiszen a valóságban is ők és a hozzájuk hasonlók nyomják így. Emellett a film úgy van összerakva, a jelenetek olyan sűrűek és hatásosak, hogy azt oktatni lehetne. Egy korosztály emblematikus filmje ez, akár kultusz (divat) lesz belőle, akár nem. Nekem nagyon tetszett Szabó Simon első nagyjátékfilmje, bár a DJ-k csépelése kíván jó adag zenei toleranciát...

E két igen erős realista löket között bújt meg az örök kísérletező Szirtes András kétszereplős "barkács"-filmje, a Juliette. A film egy elmebeteg nő és terapeutájának kapcsolatát mutatja meg, hogyan fejti fel a nőt a terapeuta, és ezáltal hogyan fejtődik fel ő maga is. A terapeuta maga Szirtes, a nő egy angyali teremtmény, Érsek Obrádovics Mercédesz. Szirtes egy kangörcsös, kissé a lant- és farokművész Benkő Dánielt idéző vén kéjencként lengi körül az ártatlan arcú lányt, akinek története olyan brutális, amilyen ártatlanul mered bele a kamerába, gyakorlatilag 71 percen keresztül. Szirtes filmje inkább valamiféle kísérleti portréfilm, szerintem semmi keresnivalója nincs a játékfilmek között. Nem hatástalan, sőt, helyenként zseniális pillanatok is vannak benne, ám egész egyszerűen nem összemérhető a szekció eddig látott többi darabjával. De legalább ez is közönség elé került...

Itt jegyezném meg az ilyesmire gerjedőknek, hogy Szirtes filmje konkrétan fillérekbe került, de Szabó 12 milliós költségvetése is csak elenyésző mértékben terheli meg a magyar adófizetők pénztárcáját.

40.Filmszemle, január 28, szerda

2009.01.28. 19:45 efes

A mai nap szinte kizárólag a dokumentumfilmeké, nekem három darabra volt kapacitásom, amiből egyet kihúzott az oktalan fafejű bürokrácia. Amúgy a peszgés már megindult, filmesek társalognak jobbára egymással illetve a sleppel fontoskodva, a nem túl ismerteket megismerni onnan, hogy nagyon úgy néznek ki, mint akinek életműve valami miatt éppen most nem lett jelölve az Oscar-díjra. Könnyen összekeverhetők az ún. szemlenézőkkel, a különbség az, hogy az utóbbiak elfogódottabban viselkednek. Az ismertebb filmesekeket meg ismerjük. Pl. az idén 79 éves Zsigmond Vilmos iszonyú vékony, de energikus mozgású bácsi, aki húsz-huszonöt évet lazán letagadhat. A büfé nem olcsó, viszont az espresso finom. Új kezdeményezés, hogy fasza, filmszalagot mintázó sálat lehet vásárolni, melynek ára adomány a gázszámlát kifizetni nem képes észak-magyarországi szegényeknek. Nem volt nálam adománynyi összeg, de holnap tervbe vettem, hogy nekem is lesz filmszalagos sálam. Ennyit a bulvárhírekről.

A Toldi moziban már néhány hónapja megy Hajdú Eszter és Gát Balázs "darázsfészekbenyúlós" dokumentumfilmje, A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció. A beszélő fejek-típusú filmben egy baráti kapcsolaton és egy családon keresztül vizsgálják alkotói a manapság a magyarság körében oly elterjedt tudathasadásos állapotot, hogy bal vagy jobb. Székely Gábor és Sebes Gábor hajdan barátok voltak, ma nem állnak szóba, mert Székely az SZDSZ-hez hű, akit származása szerinte nem enged msámilyen párthoz csatlakozni, míg Sebesből zsidó létére fidesznyik lett, kispolitikai szinten. Állítólag hárman vannak így vele a lassan uralomra kerülő pártban. (Innen szép nyerni, ahogyan szokták ezt mondani...) A két Gábor politikai expoziciójuk következtében szakították meg barátságukat, a mediátor hölgy minden igyekezete ellenére nem kerülnek közelebb. Ez van, lehet filózni, kinek is van igaza... A film másik története hasonlóképpen veszett fejsze nyelének látszik: Zsuzsa és Lajos Mezőtúron élték boldog életüket, mígnem Lajost megfertőzte az a fajta hazaszeretet, amelyet azok érzenek, akik mindenkinél jobban imádják azt, hogy magyarok. Akik kétmillióan voltak anno a Kossuth téren. Ma már nem élnek együtt, ennek oka, hogy azt mondta egyszer a Lajos: "Nincs benned semmi nemzeti érzés, alkalmatlan vagy anyának!" Nyomatékosításul saját egyszem Zsófi lányuk is átnézett az elképedt nőn, így 2002-ben, a mellesleg endrődi zsidó gyáros-családból származó Zsuzsa elköltözött. A mediátor itt is vért izzad, az előbbi békítéshez hasonló végeredménnyel, a végkövetkeztetés itt is a nézőre vár. Lehetett volna gyűjteni más családokat, párokat, van ilyen ma Magyarországon több ezer ilyen, a hírek szerint viszont nem nagyon álltak kötélnek az alkotók által felkértek. A film így kicsit torzó, természetesen semmit nem old meg, ám ha sikerül vitát, vagy ami jobb, párbeszédet generálnia, már többet tett, mint az MSZP és a FIDESZ együttvéve.

A másik film a retróhullámot archív híradó- és egyéb filmrészleteket összelegózva jó érzékkel meglovagoló Papp Gábor Zsigmond új filmje, amely a Kádár-rendszer Belügyi filmstúdiójában készült oktatófilmekből összevágott Az ügynök élete című mozinak egyfajta spinoffja. A kémek a porfészekben - Rimner Gábor története egy igazi, a CIA által beszervezett kém története, a delikvens PGZS irányítólag be-beszúrt kérdései által saját szavaival elmondva. Interjúfilm, ám korabeli kémfilmeket idéző stilizált illusztrációkkal (Lovasi Zoltán operatőr ügyes munkája) vizuálisan érdekessé téve. Rimner Gábor története abszurd és tanulságos, PGZS filmje viszont picit manipulatív. De milyen legyen egy kémről szóló film, akinek élete a megtévesztésen alapult?

Szerettem volna még megnézni Pálos György Ali Mit tudjátok, ki vagyok éncímű filmjét, ám ezt egy fafejű pénztáros meghiúsította, így megírtam helyette ezt a posztot. Ali bácsi filmje pedig biztosan jó, ilyen kallódó, drogos fiatalokról szól állítólag. Ennyi fért a dokumentumfilmekből ide, holnaptól a nagyjátékfilmek jönnek.

Patrick Tatopoulos - Underworld-A vérfarkasok lázadása (Underworld: Rise of the Lycans) 2009

2009.01.28. 19:36 efes

A harmadik rész tulajdonképpen az első

Sorozattá fejlődött filmeknél már nem újság, hogy a sorozatszámok nem feltétlenül a cselekmény időrendjét követik. Így az Underworld harmadik része is tulajdonképpen az első rész, az eddigi első két rész előzménye. A 2003-as első Underworldből megtudhattuk, hogy már ősidők óta zajlik a véres háború a vámpírok és a farkasemberek között, a csaták akkor már egészen a budapesti Eötvös utcáig is elhúzódtak, a szegény BRFK-s járőrök legnagyobb rémületére. Viszont Görög Zita is jól mutatott a Neóék által épp a szekrénybe akasztott hosszú kabátokban, valamint a szexeszközboltok kirakataiban látható szadomazo-bőrökben. A vérzivataros családi dráma második részében (Underworld – Evolution, 2006) tovább zajlik a csetepaté a vérszívók és vérfarkasok között, még mindig Zitával (és a főszerepben ismét Kate Beckinsale-lel), földig érő felleghajtó köpenyek, bakancsok. A felületes szemlélő mintha egy darkos szadomazo divatbemutatóra tévedt volna, a leszakított végtagok és a szakadatlan ömlő vér csupán ennek kellékei. E mostani harmadik eljövetelből megtudhatjuk, hogyan is kezdődött ez az egész vérfétisiszta szappanopera.

Vérfarkas Rómeó és Vámpír Júlia

Ahol két hatalom viszályban áll, ott előbb-utóbb bimbózik a szerelem is, hogy ha már tragédia, akkor legyen nagyon az. A vámpír Selena-Beckinsale már az előző részben is összeszűrte testnedveit a farkas-hibrid Michaellal, mely aktus vicces lepedőakrobatikájának imitációját azóta is gyakorolják a normál szeretkezésbe beleunt sportos (ember)párok. Ám mivel e mostani rész annak előzménye, akár csodálkozhatunk is, hogy a vámpírhercegnő belement e románcba, hiszen itt kiderül, hogy farkasember-vámpír leosztásból semmi jó nem sül ki. Az ügy emberekre szabott „gyenge” modellálását megtalálhatjuk bizonyos William Shakespeare-nél. Úgy tűnik, a vámpírok sem jobbak az embernél: semmit nem tanulnak őseik hibájából. Viktor, a gonosz vámpírkirály egyszem lánya naná, hogy a vérfarkashibrid Luciánba habarodik bele, aki azért mellesleg Viktor lieblingje is, míg be nem csúnyázik egyszer, szabadságvágyból kifolyólag, az öreg üvegszeműnél. Erre pakol még rá a vérbő románc (pici akrobatika itt is van, de közel sem olyan extrém, mint eggyel elébb), nem csoda hát a vérfürdő.

 

Régebben más volt a divat

Az első két részt meghatározó Mátrixos-S/M-s stíl a múltban (tehát itt, A vérfarkasok lázadásában) még sehol sem volt. Itt a vámpírok decens sötét lovagi páncélzatban feszítenek, míves kardokat forgatnak és meglepően hightech sorozatvető nyilakkal szórják a farkasokat. A farkasok saját szőrmentéjükben szerepelnek, nevetséges is lenne bármilyen más kosztüm számukra. Emberek nincsenek itt sem. Viktor már ismert állandó hupikék üvegszeme már itt is megvan, de a többieké csak akkor válik kékké, ha dühösek vagy izgatottak. (Vagy amikor a kellékes nem felejti el a felvétel előtt feltenni nekik...) Egyszóval, e részben a korábbi felnőttesebb extrém-szexis dizájn helyett itt inkább a kamaszosabb fantasy dominál. A vámpírok leginkább Elrond, a tündekirály íjászaira emlékeztetnek, csak éppen fényes feketére festve. A vérfarkasok is mintha a Gyűrűk Urából lennének exportálva, talán a film alkotói is épp azt az animációs szoftvert használták, amellyel Vasudvard farkaslovasait is mozgatták: ördögi a hasonlóság.

Szumma szummárum

Az alvilági szappanopera harmadik felvonása a megszokott és elvárt vériszamos kaszabolásokon túl a darkos, sátánista, enyhén erotikus felhangokat elhagyva most inkább a fantasy felé tendál. A kékesszürke-sötét látvány marad, ez nem meglepetés, hiszen e filmet a múlt rész díszlettervezője rendezte: Patrick Tatopoulos. Némi változás van szereplők motivációjában is, e részben a farkasemberek alárendelt viszonyukat is megváltoztatják Lucian vezetésével. A melodramatikus családi viszály helyett heroikus szabadságharc, persze csak idézőjelekben. A film alapvetően látványközpontú, a vámpír-vérfarkas mitológia vélt/valós vonzerejére épít, a harmatgyenge, minimális bonyodalmat ragozó sztori csupán apropó a csatajelenetekhez, valamint a főszereplők olykor bizony nevetséges pózaihoz. Bill Nighy (Viktor) vámpírkirálya már-már önmaga karikatúrája a szája sarkából csurgó vérrel és meredt üvegszemeivel, Rhona Mitra (Sonja, a vámpírkirálylány) tökéletes alteregója a Beckinsale által alakított Selenának, olyan, amilyen. Michael Sheen (Lucian) azonban mindent visz. Pengére szálkásított testével és népvezér hős karakterével anakronisztikus ellentétben állnak óriási, nedves és szomorú bociszemei. Kiválasztása óriási tévedés.

 

3/10

 

Januárban láttam még...

2009.01.27. 22:07 efes

Kánikulai délután (Dog Day Afternoon),1975 - Sidney Lumet filmje a fiatal Al Pacinóval a végének fájó közhelyét leszámítva, egy fasza túszejtős-bankrablós kamaradráma, bunkó- geci zsarukkal és némi robinhoodizmussal. 7/10

Lora, 2006 - Herendi ún. "művészfilmje". Túlbeszélt mozifilmesített szappanopera. 3/10

Mackenna aranya (Mackenna's Gold), 1969 - Alapwestern, bár nem tipikus. Egészen elképesztő, pszichedelikus képekkel, montázsokkal. 7/10

A bosszú ura (Boksuneun naui geot / Sympathy for Mr. Vengeance), 2002 - Chan-wook Park Bosszú trilógiájának első része. Nyers, brutális, egyenes. 8/10

Oldboy, 2003 - A Bosszú-trlógia kettő. Színtiszta paranoia. Süvöltős. 8/10

A bosszú asszonya(Sympathy for Lady Vengeance/Chin-jeol-han Geum-ja-ssi), 2005 - A Bosszú-trilógia befejező része, általában ezt tartják a leggyengébbnek, szerintem ez a legjobb. Éppen kifinomultsága, esztétizálása és az előbbiekhez képest inkább rejtőzködő brutalitása miatt tetszik jobban. És nem utolsósorban, a zenéje miatt! (Sok Vivaldi és a Mareta, no’m faces plorar Savall bácsitól, nénitől és a kislányuktól.) 9/10

Zodiac, 2007 - David Fincher kísérlete a thriller és az életrajz ötvözésére, fél sikerrel. Kissé unalmas. 6/10

Sukiyaki Western Django, 2007 - Takashi Miike kultikusnak mondott filmjét én rettenetesen untam. Se nem tisztelgésnek nem gondolom, se nem karikatúrának, paródiának vagy szatírának. Még talán Tarantinóék Grindhouse-sorozatába passzolna, de ahhoz is gyenge. Kaotikus zagyvaság, legjobban még a klasszikus(an szar) Limonádé Joe (Limonádový Joe) című marhaságra hajaz, ám ez messze nem erény. 3/10

Más filmre nem emlékszem... :)

Sam Mendes - A szabadság útjai (Revolutionary Road) 2008

2009.01.27. 18:39 efes

Titanic 2. Ha annak idején nem bólintotta volna le a jéghegyet az a monstrum, akkor mondjuk ebben a filmben követhetnénk nyomon a hajóorrba széttárt karral kiálló Rose és Jack történetét. Ez is olyan szomorú lesz, sőt! Szóval eléri a kikötőt a Titanic, a szerelmesek partraszálltak, majd letelepültek. Vettek egy kis házat, ahol kezdetben fütyültek a világra és élték a szerelmesek mézédes életét, de aztán ahogy telt s főleg múlt az idő, a derű szürkébe fordult és elkezdték darálni az egyhangú hétköznapokat, és ezekkel együtt romantikus szerelmüket is. Sam Mendes filmje felfogható akár így is, de úgy is, hogy a rendező továbbforgatja nyitótémáját, az amerikai átlaglét tipikus helyszínének, a kertvárosnak igazi Amerikai szépségét, s benne lakók sivár, lélektelen, műérzelmek és műkapcsolatok között vergődő életét.

Kate Winslet nem véletlenül nyerte el az idei Golden Globe-ot alakításáért, és nem véletlenül figyel neki ki az Oscar is jó sansszal, igazi, nagyívű, díjra méltó alakításban hozza Aprilt, aki önfeláldozó szerelemmel szereti a fess Franket (akit Leonardo DiCaprio alakít nem kevesebb elánnal, ám egyelőre díj nélkül). April és Frank rajonganak egymásért, úgy hiszik, ők a tökéletes pár, kissé vonakodva költöznek be az amúgy helyes kis kertvárosi házba és úgy gondolják, sosem fognak betagozódni az itt szokásos, jobbára a fűnyírás-muffinsütés problémakörén belül zajló közéletbe. Az idő múltán azonban a dolgok másként kezdenek alakulni, ám ekkor még April önfeláldozó mentőötlettel menti a dolgot: elhatározzák, hogy a fiú kedvenc városába, Párizsba költöznek (Titanic Reverse). Azonban a dolgok továbbgyűrűznek, csupán a szomszéd elmebeteg fia látja át a dolgokat. Frank váratlanul kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, Aprilre pedig szemet vet a szomszéd Shep. A társadalom végleg és tragikusan beszippantja a lázadó párt.

A történet klasszikusan szép, katartikus ívéért Richard Yates regénye felel, amely a szkript alapjául szolgált, persze, Mendes van annyira jó rendező, hogy ezt nem múlja alul a filmben. Persze, könnyű ilyen színészekkel! - mondhatjuk némi joggal, ha nem kéne e valóban elsőrangú színészi teljesítmények köré szituációt teremteni, azokat megfelelően instruálni, "csúcsra járatni", úgy, hogy a néző mégis egy komplett drámát lásson, nem pedig néhány kiváló színész mesterségbeli sziporkázását. Már-már bergmanian sűrű a levegő April és Frank kapcsolatában, az erre érzékeny néző egyre menthetetlenebbül csavarodik bele a párkapcsolat egyre tarthatatlanabbá váló pszichózisába. A (messze nem romantikus!) pszichodráma suspense-én csak tovább nyomaszt a kulcsjelenetekben rendre megjelenő idegbeteg John figurája (Michael Shannon), aki 37 db. elektrosokk-kezelés után sajátos, bár talán a legnormálisabb színben látja e fojtogató atmoszférájú művilágot.

Mendes filmjei egyáltalán nem mutatnak romantikus képet Amerika "velejéről", de ezt tudjuk az Amerikai szépség óta. E filmben ez odáig fokozódik, hogy a korábban a feszültésget oldó száraz és cinikus humor is a minimumra csökkent, fordított arányban a tébollyal. Mendez Amerikájában egyáltalán nem jó élni, az amerikai társadalom megnyomorítja az tagjait, azok normális vágyait, álmait, emberi kapcsolatait, úgy, hogy közben a boldog élet illúzióját sulykolja lépten-nyomon. Néha némely bátrak fellázadnak, egy darabig harcolnak, aztán rendre elbuknak, ám a lobogó fennen lobog.

A szabadság útja (itt is jobb az eredeti cím: Revolutionary Road - ez az utca neve, ahol éli "forradalmár" életét April és Frank) majdnem bergmani mélységű lélektani dráma, majdnem tökéletes mű. Ha kevesebb látványos veszekedés, ordibálás lenne ott, ahol Bergmannál mindig csönd van, ha ott nem egy ökölcsapást fogna vissza DiCaprio, hanem csupán az látszana, hogy a következő pillanatban robban fel konkrétan, akkor közel járna a film a maximumhoz, így mondjuk csak: Bergman light. 8/10. Az Oscar jár Winsletnek, de nem lenne csalódás, ha Leo is kapna, bár komoly a mezőny...

Joel Coen, Ethan Coen - Égető bizonyíték (Burn After Reading) 2008

2009.01.27. 12:29 efes

Egészen biztos, hogy ez a film úgy született, hogy Coenék a tavalyi díjeső után összetrombitálták haverjaikat, és míg egyéb emberek hosszas partizásba, ők egy efféle könnyed és súlytalan film forgatásába kezdtek. Persze, olyan frivolsága ellenére is komor film, mint a Nem vénnek való vidék után kell egy kis lazítás, még akkor is, ha e film készítésének körülményei nem egészen úgy alakultak, ahogy én elképzelem.

Krimi-vígjátékba manapság már elég nehéz olyan elemeket hozni, hogy arra felkapják az emberek a fejüket, ám így egy nagy dobás farvizén talán el lehet passzolni ilyen kissé összefércelt dolgot is, mely néhol szórakoztató, olykor nevetségeses is, úgy Coenesen bizarr és cinikus, ám valljuk meg: elég üres. Balfék lúzerek kontra vérprofi menőcsávók, ilyen kémtörténetes szósszal leöntve, melynek végén csak annyi derül ki, hogy a menőcsávók is épp olyan balfék lúzerek, mint jelenlegi ellenfeleik. Itt mindenki a farok kellemetlenebb végén van, ahogy ezt szokás mostanában mondani, csak az nem derül ki, hogy a kellemesebb végén van-e egyáltalán valaki. Cinikus válasz lenne, hogy perszehogy: a Coenék.

Azért, persze szórakoztató a film, egészen komoly sztárok csinálnak magukból idiótát a lehető legnagyobb nyugalommal, vélhetően a legnagyobb szórakozásukra, szórakozásunkra. Brad Pitt például a melírozott hajú, ugribugri fitnesszedzőként elementárisan komédiázik, utolsó filmbéli arckifejezésén azóta is röhögök. John Malkovich kopasz titkosembere a lassan és jól artikuláltan trágár beszédmódjával találó karikatúrája az önön fontosságába vetett hitében csalatkozó bürokratának. George Clooney szimplán idétlen, ő már többedjére cikizi ki saját, macsó karekterét.

Kiváló szituációk, meghökkentő ötletek is adódnak a filmben, azonban ezek csupán öncélúan elpuffogtatott poénokban sülnek ki, nem állnak össze egy ívvé, amely valahonnan valahová húz. Ha pedig ez a nihil a mondanivaló, akkor meg nem elég erős a konfliktus: ui. ki nem szarja le, hogy egy középkorú fitnesszteremtulajdonosnő honnan szerez pénzt szépészeti műtétjeire/kirúgnak egy CIA-ügynököt? Valahogy úgyis szerez, ha annyira muszáj/amúgy is túl sok van belőlük. Úgyhogy ez a film csupán kevéssé átlag feletti műfajában, amúgy még annyi sem. Coenéktől egyértelmű csalódás. (5/10)

Benoit Delépine, Gustave Kervern - Profi bérgyilkost keresünk-nem nem akadály (Louise Michel)

2009.01.21. 21:45 efes

Az Abszurd belga oszlopai

Benoit Delépine és Gustave Kervern mintegy 15 évnyi televíziós humorkodás (a.m.: nálunk a Balázstól Gálvölgyin át Fábryig terjedő spektrum) után, állítólag Maurice Pialat, ismert francia filmrendező tanácsára fogtak filmezésbe, hogy rögtön a kortárs európai film egyik legmarkánsabb hangú alkotóivá váljanak. Bemutatkozásuk az Aaltra című fekete humorú road movie volt, melyben egy vidéki gazda és egy irodista addig utálta egymást, míg egy tettlegességig fajuló vita következtében rájuk borult egy traktor és mindketten kerekesszékbe kényszerültek. A groteszk baleset a két szerencsétlent egymástól függetlenül ugyanarra az útra sarkallja: megkeresni a traktor gyártóját és rajta venni elégtételt. Ez az út hosszú és rögös, főleg kerekesszéken, és főleg úgy, hogy a két résztvevő utálja egymást. A film éppen ezt az utat mutatja meg, fekete-fehér képekben, keresetlen és őszinte humorral, mentesen minden „politikailag korrekt” álszenteskedő bénázástól, és éppen ezért mélységes mély bölcsességgel és humánummal. Következő (nálunk még be nem mutatott) filmjük (Avida) egy kövér milliomos kutyusának egy süketnéma és két drogos éhenkórász általi elrablása körül bonyolódik még mindig fekete-fehérben, de talán ennyiből is sejthető, marad az abszurd, groteszk szemléletmód. Harmadik filmjük már színesben idézi meg a hajdani montmartre-i Vörös Szűz, Louise Michel személyiségét, szellemiségét.

Louise Michel

1830-tól 1905-ig élt francia anarchista feminista volt. Liberális neveltetése folytán III. Napóleon kispolgári rezsimjében semmi jóra nem számíthatott, így számára egyenes út vezetett a Kommün barikádjaira. Ott a porosz ostromlók elleni ellenállásra biztatott szóval és fegyverrel, de sebesülteket is hasonló lelkesedéssel ápolt. A Kommün leverése után húsz hónap börtön, majd száműzetés következett, ahol még jobban elmélyedt az anarchizmus és az ekkortájt megjelenő feminizmus tanaiban, valamint rá oly jellemzően támogatta a helyi népek függetlenségi harcát. A kommünárok amnesztiája után visszatért Franciaországba, ahol az anarchizmus egyik vezető, nagy hatású alakja lett. George Sand mellett ő is egy volt a kevés nő közül, aki férfiruhában járt a XIX. században, egész életében harcosan áll ki az elnyomottak és gyengék oldalán, temetésén sokezres tömeg búcsúztatta.

Louise és Michel találkozása

A kis észak-franciaországi (vagy belgiumi) üzem bezárása fatális tettre sarkallja az így állásukat, megélhetésüket elvesztő helyi asszonyokat. Bérgyilkos felfogadása mellett döntenek, hogy keresse meg az üzemet elkótyavetyélő tulajdonost, és likvidálja őt. Az ügylet lebonyolítására a kissé kelekótya Louise ajánlkozik, aki a sors kegyéből hamarosan meg is találja az ideális bérgyilkost: Michelt. A kiszemelt likvidáló szakember azonban messze nem áll szakmája csúcsán, így küldetésére elkíséri megbízója is. Louise és Michel útra kel, hogy megtalálja a gaz tőkést, aki nincstelenné tette volt alkalmazottait...

 

Két testben egy lélek

Benoit Delépine és Gustave Kervern ugyanazt az utat járja, mint amit az Aaltrával elkezdtek. Valóságos, bárhol elképzelhető probléma abszurd megoldással, komikus, abszurd sőt, szürreális jelenetekkel, szituációkkal zsúfolt road-movie keretében. E hosszú és félrevezető magyar, ám találó és frappáns eredeti című filmjükben a problémát a nálunk is túlontúl ismerős gyárbezárások és munkaerő-elbocsájtások jelentik, Kervernék azonban nem szociologizálnak, mondhatnám, nem lacafacáznak, hanem egy kemény, ideologikus választ adnak: hőseik elpusztítják, ami életükre tör. A rendezőpáros azonban mintegy felülről szemlélve ironikusan láttatja hőseit, alakjukat egyaránt elrajzolt, abszurd karikatúrákként mutatja, így azonban rögtön nem pozitív és negatív szereplőket látunk, hanem embereket a maguk valós árnyaltságában, tűéles pontossággal. Más szóval, a film ékes példája annak, hogy a valóság karikatúrája sokszor pontosabb képet mutat a valóságról, annak valódi természetéről, mint a legrealisztikusabb fényképfelvétel. E kegyetlen és gyilkos látlelet elkészítésében olyan személyiségek segítenek, mint Mathieu Kassovitz, a reformbiofarmer, és Benoit Poelvoorde, a „tomketes” zugterrorista (elementáris) figurájával. A montmartre-i Vörös Szűz evilági reinkarnációjának „puzzle-jét” gyakorló, fesztiváldíjakkal bélelt színész-rendezők alkotják meg: drabális, férfias Yolande Moreau, mint Louise és a feminin Bouli Lanners, mint Michel. Ketten egy lélek, mégpedig a harcos anarchista Louise Michel szelleme, jaj az elnyomóknak! Ám úgy tűnik, Benoit Delépine és Gustave Kervern is két testbe szorult szellemként tevékenykedik, kettejük között maximális az összhang. Az ebből megszülető, látszólag abszurd geg- és poénhalmazból a mai modern fogyasztói társadalom kíméletlen képe rajzolódik ki, méghozzá megfelelve a szürrealizmus legjobb hagyományainak is. E filmjük is kihagyhatatlan ínyencfalat az effélét értékelőknek.

 

port.hu/pls/fi/films.film_page

 

Saul Dibb - A hercegnő (The Duchess)

2009.01.21. 16:34 efes

A XVIII. század végén játszódó, pompás kiállítású kosztümös dráma egy olyan nőről szól, aki a kor viszonyaihoz képest karakán kiállásával, szokásaival és szerelmi életével az egyik első volt, aki elindult a női egyenjogúság felé vezető hosszú és még sok viszontagságot rejtő úton. A friss és ropogós mai, valamint a kissé már töppedt tegnapi sztárok játéka mellett csodás ruhakölteményeket, fényűző kastélyenteriőröket is élvezhetünk a filmben, a mai nők számára is érdekes történet mellett.

 

Az asszonyállat

Már a Biblia is csupán másodrangú szerepet szánt a nőnek, hiszen kezdetben vala Ádám, ugye, a férfi. Aki rettentően unatkozott vala, ezért az Isten kioperálá annak oldalbordáját, és abból teremté meg a nőt: Évát. A nem bibliai alapú kultúrkörökben is hasonlóan másodlagos (sőt, ha olykor a kényszerű földrajzi, kulturális illetve történelmi sajátosságok miatt még a ló, kutya, vagy más férfikedvenc állat is beelőz, akkor még visszaszorultabb) szerep jut a női nemnek, elegánsan szemet hunyva ama tény felett, hogy a tudomány jelen állása szerint nincs olyan férfi, akit ne anya szült volna. Ennek nem mond ellent az sem, hogy történelmi időkben voltak más születési módokat feltételező vélekedések is, ám ezek is csak azt bizonyítják, hogy a történelmet a férfiak írták. Naná, az alatt, amíg az asszonyok kimosták a harcban összeszart ruháikat, illetve elkészítették az ennivalót nekik és a szoknyáik között kergetőző utódaiknak. A nők egyenjogúságáért való küzdelem a XIX. században elkezdődő új, radikális társadalmi folyamatok eredménye volt, amely azonban sok helyen a mai napig nem ért véget. Talán néhányan meg is lepődünk, amikor azt olvassuk, hogy a szomszédos Svájcban (a minta bezzeg-államban, ugye) csak 1971-ben szerezték meg a nők az általános választójogot, a női emancipáció a közhivatal-gyakorlás és a felsőoktatásban való részvétel melletti fő sarkalatos pontját. Az iszlám világban mindez még manapság is jobbára álom, sőt a tendencia is inkább visszafelé tart. A fejlett nyugati világban azonban a múlt század közepére legtöbb helyen teljessé vált a nők egyenjogúsága, legkorábban Franciaországban és az Egyesült Királyságban.

 

Georgiana Spencer

A híres cigarettázó, nadrágot viselő írónő, George Sand, a párizsi kommün „Vörös Szüze”, Louise Michel, vagy a szüfrazsettek mozgalma csupán az első közismert harcosai voltak a női egyenjogúságnak, tudatos-tudattalan kísérletek azért voltak korábban is arra, hogy a férfitársadalom felnézzen a nőre, de ezek vagy vallásos víziók következményei voltak (pl. Jeanne D'Arc) vagy a vágy a többség számára elérhetetlen tárgyaiként fetisizálódtak, mint a híres kurtizánok. Néhány királynő, illetve főrangú hölgy pedig a korabeli merev társadalmi berendezkedésből fakadóan kerülhetett a férfiakkal egy szintre. Georgiana Spencer (a néhai, szintén problematikus életű Lady Diana oldalági őse) is társadalmi pozíciója miatt élhette meg életét, úgy, ahogy azt A hercegnő című filmben láthatjuk. Devonshire hercegnőjeként sok mindent megengedhetett magának, élhetett szerencsejáték-szenvedélyének, kedvére iszogathatott, politizálhatott, járhatott a saját maga által tervezett ruhakölteményekben és élhette a kor normái szerint igen zűrös magánéletét.

 

A film pompás, kosztümös, dráma

Lady G. relatíve szabad élete azonban csak annyira volt szabad, hogy a fenti, amúgy önmagukban elég merész dolgokat megengedhette magának, életének lényegi részét alaposan beszabályozta társadalmi státusza, családi körülményei és maga, a meglehetősen rideg, céltudatos Duke of Devonshire, a férj. Rideg és érzéketlen, fiúörököst mindenek felett vágyó, ám az érkező lányokat semmibevevő herceget (Ralph Fiennes) a kor illemszabályai által rákényszerített tettetett, mozdulatlan arcú méltósággal eltűrő Lady Georgiana szerepére igen jó választás volt Keira Knightley. Tartása, alkata valóban nemesi, sőt hercegnői. A dramaturgiailag is fontos ruhákat, súlyos hajviseletet természetesen viseli, hatalmas és kifejező szemei közvetítik csak a benne zajló drámát, arca (valószínűleg a ma menő intenzív kozmetikai kezeléseknek is köszönhetően) mozdulatlan. Itt azonban nem zavaró, hiszen viselkedik, elfojt, önmegtartóztat. A rutinos Fiennes herceg-figurája morózus, sótlan, merev, hiteles.

A fiatal és gyakorlatilag ismeretlen rendező, Saul Dibb Jeffrey Hatcher és Európa jelenlegi egyik legnagyobb forgatókönyvíró(és rendező)-sztárja, az Oscar-díjas Anders Thomas Jensen szkriptjéből (mely Amanda Foreman bestselleréből íródott) logikusan szerkesztett, jó közepes ritmusú, tiszta és világos filmet rendezett, nagy figyelmet fordítva a hiteles tárgyi, ruha és díszletkellékekre, az antik enteriőrre, de a tömegjelenetet bonyolult energiaviszonyaira is, mely nagyon fontos egy olyan kor ábrázolásában, amelyben fontosabb volt az, amit nem mondanak ki.

A filmet a magyar Pados Gyula fotografálta hibátlan mesteri precizitással. A XVIII-XIX. századi angol tájképfestőket, Turnert, Constable-t és a többieket idéző masszív, gyakran szimmetrikus kompozíciói tökéletes hátterei az angol arisztokrácia mélyen gyökerező (soviniszta és fafejű) mozdíthatatlanságának.

A film összességében tipikusan „női” film, amely elsősorban az igényes felnőtt nők érdeklődésére tart inkább számot mind témaválasztásával, mind kivitelezésével, mind a felvetett problematikájával. Finoman cinikus társadalombírálata külön üdítő élmény.

 

7/10

 

 

süti beállítások módosítása