asanisimasa

Gustave otthona egy Párizs melletti helyes kertváros, nem Idaho. Gus Van Sant hősével, a fiatalon narkó-túladagolásban elhunyt River Phoenix alakítása által kult-figurává vált Mike-al (Otthonom, Idaho, rendezte: Gus Van Sant, 1991) annyiban hasonlítanak, hogy mindketten narkolepsziásak. Hiperérzékeny idegrendszerük úgy védekezik az őket érő stresszes helyzetek ellen, hogy egy egyszerű "alvás!" parancsot küld szervezetüknek, minek következtében rendre lebólintják azt, ami éppen előttük van, legyen az egy bevásárlóközpont zsúfolásig tömött polcai között szlalomozó targonca műszerfala, egy tál chilisbab, vagy akár a csókra vágyó szerelmes kedves.

Miként Gus Van Sant filmje Shakespeare Falstaffjára, úgy hajaz a fiatal francia rendezőpáros, Tristan Aurouet és Gilles Lellouche filmje (Narco) az Otthonom, Idaho-ra, ami távolról sem azt jelenti, hogy művük egy nagy nyúlás. Összemosolygás, továbbgondolás inkább. Ahogy jazzzenészek dobálóznak egymás között zenei témákkal, úgy vannak ők is ezzel. A Narco főszereplője, Gustave, mint Gus. A Van Sant. Legjobb barátja, Lenny Barr, akit Benoit Poelvoorde, korunk tán legzseniálisabb európai komikusa alakít, ugyan inkább a Motörhead gitárosára, Lemmyre hasonlít, nem pedig a lányos arcú Keanu Reeves-re, ám pálfordulásuk hasonló mértékű. Ő pedig csupán Jean-Claude Van Damme-ra akar hasonlítani, mivel ő is karatés. Pedig, mint Harry herceg a Falstaffban, és Scott az Otthonom, Idaho-ban, ő is megtagadja legjobb barátját, elveszi nőjét, pénzét, életét. Egy igazi hős, mint pl. Van Damme a Dupla dinamitban, nem tenne ilyet. Csóválja is a fejét a belga terpeszkirály a film végén, személyesen.

A Narco egy szuverén, egyéni hangú alkotás, amely tartogat meglepetéseket a nézők számára. Az első képkockák akciófilmet sejtetnek, de ne meneküljön senki! Rövidesen átvált vígjátékba, hogy aztán némi "értelmiségi nyavalygás" után mindenki megkapja azt, ami jár neki. Nem részletezem, minek a film sztoriját elmesélni.

A film témája a hősmítosz. Az a kétdimenziós hős, amelyet a képregények mutatnak fel olvasóiknak, amelyek az amerikai akciófilmek végén fogják vértől csatakosan hónuk alá az iszonyú öldöklésben megmentett gyermeket/pihegőn alélt leányzót/kiskutyát, s közben tépetten, de magasan lobog a csillagsávos zászló, és rázendít Michael Bolton. Gus, az álomkóros srác, akit Guillaume Canet alakít, és akit folyamatosan Carter doktornak (Noah Wyle, magyar hangja Alföldi Róbert) látok, szóval, Gus képregényrajzoló, nem is akármilyen. Képregényeiben azt a hőst rajzolja meg, akivé betegsége közvetlen folyományaként, álmaiban válik. Legjobb barátja, Lenny is egy fura álomvilágban él. Két sörözés közt, pontosabban állandó sörözés közben ütött-kopott lakókocsijában ő egy valóságos hősnek, egy igazi karatézó kobrának hiszi magát. Nem titok, nem az, minthogy Gustave hőse, Klopp is csak a képregény lapjain az.

A Narco rokonszenves vígjáték arról a frusztrációról, amit a tömegmédia sulykol a mai modern társadalmak átlagpolgárára. Hajtani, taposni kell, hogy legyél valaki, hogy legyél sikeres. Hogy sztár legyél, hogy hős legyél. Tévé képernyőjén hemzsegnek megasztárok, minden filmben ötször menti meg a Földet a mindig készenlétben álló ügyeletes hős. Egy álmos kertvárosban, vagy a lakótelepen azonban nincs szükség a hősökre. Senki nem lesz különb a többinél, ha hetente egyszer részegen felborogatja a kukákat, ha kéthetente elveri az asszonyt, ha 60-al hajt a 30-as táblánál. Ki lehet próbálni a fűnyírást, 35 fokban, tűző napon, ha már hősiesség.

Hogy a Narcora fognak-e emlékezni 15 év múlva, mint az Otthonom, Idaho-ra, azt nem tudom, annyi azonban biztos, hogy elsőfilmes rendezőktől ritkán látni ilyen érett, okos humorú alkotást. Néhol ugyan döccen egyet, néhol meghökkent hangulati váltásaival, de nincs különösebb baj - Poelvoorde pedig zseni.

A San Fernando völgye egy a manapság sokszor előkerülő cowboy-mítosszal leszámoló neowesternek közül, ráadásul nem is a leggyengébb. A cselekmény fordulatai tipikusan westerniek: új fiú érkezik a városba, ahol szemet vet a szép lányra, aki ezt nem veszi rossz néven, sőt. A morc apa ezzel szemben! Ám a románc tovább gyűrűz, az apa feje meg csak dagad. Szó szót követ, majd előkerül a pisztoly is. Végén párbaj.

A cselekmény azonban napjainkban történik. A húszsávos autópályán egymás seggében Amerika lakossága, itt már senki nem jár lovon, nyoma sincs a hajdani tisztességnek, jó modornak. Harlan (Edward Norton) azonban valamiféle naiv meggyőződésből még mindig a filmekből ismert hajdani western-világban érzi magát. Stetson-kalapban jár, válán lasszó, kezében gitár. A pisztolyokat meg úgy kezeli, mint Butch Cassidy, a Sundance Kid és Wyatt Earp együttvéve. A modern világba azonban csak ügyesen rögtönzött lódításokkal, s egyéb csínyekkel képes betagozódni. A film úgy indul, mint egy habos-babos romantikus tinivígjáték, némi veszkós felhangokkal. Azonban ennek a Norton-faszinak a szeme sarkában mindig csillog valami megveszekedett őrület...

Észre sem vesszük szinte, ahogyan a kezdeti langyos limonádé vérfagyasztó thrillerbe fordul. De addig is jó néhány bájos jelenet: pl. Harlan beekszezve a dugóban cammogó autók között sétál a mammutsztrádán, és győzködi az autóba gyógyult becsületes polgárokat, hogy ne a "dobozt" szeressék, hanem szálljanak ki és egymást szeressék... Kb. mint az REM Everybody Hurts klipjében. Azonban a fafejű apa (erre mindig tökéletes választás David Morse) ténykedési elválasztják a srácot szerelmétől (Evan Rachel Wood), így út nyílik Edward Norton előtt, hogy bemutasson egy korrekt kis elemzését, parafrázisát és variációit Robert de Niro híres Taxisofőr-beli őrülési jelenetének (- Hozzám beszélsz?!). Már ezért érdemes megnézni a filmet, hiszen itt Norton mintegy eljelzi az egész filmet, előrevetítve a végét is, mégsem lövi le a poént. Kis túlzással azt is mondhatjuk, az egész film ennek a jelenetnek a körítéséül szolgál, az üzenet, miszerint a westernnek és hőseinek ma már végérvényesen leáldozott, már annyira nem is érdekes. Főleg, hogy így azért nem is igaz. (6/10)

Fincher e viszonylag régi, fordulatos, de tényleg nagggyon fordulatos, gazdag, köcsög bankár-szívatós filmje műfaji alapvetés, némi társadalmi mondanivalóval (a pénz nem minden, höhö), kategóriájában úgy tízes, hogy csak úgy fütyül. Michael Douglas, Sean Penn, Deborah Kara Unger. 10/10.

Paul Haggis agyondíjazott filmjéhez csak annyit fűznék hozzá, hogy egy kiválóan és körültekintően szerkesztett filmkaleidoszkóp az ún."hétköznapi rasszizmusról", amelyet kötelező tananyaggá kellene tenni a középiskolákban (persze megtekintésre és vitaalapként, nem pedig feleltetni belőle!!!).

Azonban műalkotásként (megérdőjelezve a díjeső jogosságát) képtelenség értelmezni, hiszen a különböző rasszhoz, társadalmi osztályhoz, akármihez tartozó karakterek jelleme, motivációi műviek, sematikusak, ahogyan sorsaik egymásba "ütköztetése" is inkább egy hipotézis, vagy egy társadalmi szituáció modellálásának didaktikus, tanári tálalása. Minden alaposan kicentizve, kiporciózva kerül tálalásra, felhasználva a hollywoodi zsánerfilmek teljes hatásvadász eszköztárát is, csak hogy a mondanivaló mindenképpen eljusson a nézőhöz, úgy, hogy abban semmi félreértés ne legyen. Az idegesítően precíz didaktika miatt Haggis műve oktatófilmnek, politikai propagandának, önvizsgálatra bújtó provokációnak éppen ezért csillagos ötös (és még láthatunk egy csomó jó színészt, amúgy ötletesen kitalált és ügyesen megvalósított jelenetekben), azonban művészfilmként, de bármiféle zsánerként is, éppen e fentiek miatt: bukta. 5/10.

Ízlésem szerint valahogy így kéne kinéznie egy valamirevaló kosztümös-történelmi filmnek manapság, ahogyan az ebben a remekbeszabott spanyol (meg stb.) filmben látható. Paco Femenia valami egészen káprázatos operatőri teljesítménnyel festett hibátlan tablót az 1600-as évek Spanyolországáról, Flandriájáról és Németalföldjéről. A film minden egyes kockáján tükröződik, milyen alapos előtanulmányokat végzett/végezhetett a kor (+/-50 év) festészetében, minden egyes kocka tökéletes kompozíció. Ahogy a világítást használja, mintha Velazquez vagy Rembrandt korabeli festményeit nézegetnénk. Annyira erősek és esztétikusak a képek, hogy a viszonylag hosszadalmas (147 perc) filmben észre sem vesszük a kissé keszekusza, és nem is túl érdekes történetet: a cinikus és megveszekedett Alatriste kapitány életét. Az operatőr mellett természetesen ki kell emelni a képek minőségéhez méltó kellékek tárát, a pazar kosztümöket és díszleteket.

Viggo Mortensen (Aragorn után) a címszerepben ismét egy "kószát" alakít, jól áll neki ez. Egykedvűen sétál végig a kissé melankolikus életén, sétáját néhány összetört női szív és rengeteg levágott ellenfél szegélyezi. Nem kifejezetten pozitív figura, hiszen egy zsoldoskatona volt, aki pénzért ölt, így felmentése a zsó szoros értelmében vett Erkölcs szerint nem lehetséges, mégis példáján és az azt bemutató filmen keresztül legalább annyit tudhatunk meg koráról, annak társadalmáról, kül- és belpolitikai viszonyairól, mint egy egyetemi előadásból. Szememben ez egy majdnem tökéletes történelmi film. (9/10)

Ez minden idők egyik legbénább címmagyarítása, aki egy kockát sem látott e filmből, az is látja, hogy itt valami baromira nem stimmel. Halvány lila fogalmam sincs, mi vezethette a fordítót, hogy az eredeti A Hívő (esetleg A Hithű) címet éppen az ellenkezőjére, A hitetlenre fordítsa...

Ha megnézzük a filmet, már tudjuk, hogy itt tényleg nem stimmel valami, de még véletlenül sem arról van szó, amit ez az elképesztő címferdítés sugall. Danny Balint a zsidó származású, hajdani jesiva-béli éltanuló ma már egy agresszív neonáci rasszista skinhead-banda tagja, aki éles szavakkal, és brutális tettekkel uszít a zsidóság elleni harcra. A talmudista oktatási módszer, a pilpul (פלפול) által kiélezett lehengerlő érvrendszerével és vitakultúrájával gyorsan vezérévé válik a bandának, sőt egy értelmiségiekből álló illegális fasiszta szervezetnek is. Sikeresen titkolja származását (német név! - állítja nevét firtató kérdésre egyszer a fasiszták gyűlésén), sőt az állandóan hordott horogkeresztes póló elől provokatív arcátlansággal húzza szét a bombert, azonban vére, kultúrája, erőszakkal elszorított hite nem hagyja ezt annyiban...

A rasszista, sőt durván antiszemita zsidó figurája az, ami nem stimmel (nem mintha nem létezne!) ebben a filmben, ennek a figurának ábrázolását, a téma felvetésének tabudöntő bátorságát díjazta annak idején a Sundance és sok más fesztivál. Henry Bean és Mark Jacobson filmje viszont ennek ellenére (de semmi esetre sem éppen ezért!) nem igazán jó.

A Danny Balint karakterének jellemfejlődésére, Istenhez való viszonyának vargabetűire épülő sztori meglehetősen didaktikus fordulatokkal van tálalva. Ennek tán ellentmond, hogy Danny figurája valós alakról, Daniel Burrosról, az Amerikai Náci Párt, ahogy szintén botrányos körülmények között kiderült, zsidó származású prominenséről mintázódott, de hát a valóságban történnek a legblődebb, sőt legabszurdabb dolgok. Ezeket el lehet izgalmasan, tanulságosan, okosan és érdekesen mesélni, de unalmasan, prekoncepciózusan, kiszámíthatóan és hiteltelenül is, mint ahogy e filmben is inkább sikerült. Ám a sztori igazság- és valódiságtartalmát vitatni nem lehet, nem érdemes. Danny Balint figurája, Ryan Gosling abszolút nem zsidós pónem-e ellenére igyekvően visszafogott, hatásos alakításában nagyjából húsvér, hihető alak, motivációi, brutalitása és lényének kisugárzása hiteles és valódi, mindenki számára felfogható és megérthető, vallástól és politikai beállítódástól függetlenül. Ám a többi karakter, beleértve a zugfasiszta értelmiségieket (Theresa Russell-Lina Moebius és Billy Zane-Curtis Zampf), a karikaturisztikusan agresszív skinhead-eket, az együgyű hajdani iskolatársakat a jesivából, az álmodozó zsidólány arcával motivációját erősen hiteltelenítő szerelmes Moebius-lány (Summer Phoenix), főleg, ahogy a filmből kiderül, gyakorlatilag zokszó nélkül válik véresszájú antiszemitából bigott izraelitává (ha van ilyen), ezek mind szánalmasan kétdimenziós, vérszegény figurák.

Ezekkel, valamint a didaktikusan elővezetett propagandisztikus élű cselekménnyel e film csupán egy jószándékú, kihajtod-és-a-figurák-felállnak-típusú színes képeskönyv a (zsidó) hitről, Istenről és hasonlókról. Persze vannak iszonyú erős jelenetek a filmben, pl. amikor Danny rátámad egy fiatal zsidófiúra, vagy a finálé imája, de ezeket nagyban rontják az olyanok, mint amikor a nagy zsinagógadúlás közepette Danny rászól a többi kopaszra, hogy ne nyúljanak kézzel a Tóra betűihez, és a többi... Ezek miatt nem (nagyon) érte el a kívánt értelemnyitó, gondolatébresztő hatást a film, amelyben talán csak a vallás és a zsidóság iránt komolyabban érdeklődő emberek fogadnak érdeklődéssel. Azokban, akiknek agyában az antiszemitizmus akár csak gyökeiben megvan, e gondolkodásmódra oly jellemző cinikus fordulattal éppen az ellenkező hatást fogja elérni: naná, hogy a zsidók a legelvakultabb rasszisták (nácik, fasiszták, stb.)! E következtetés a mai időkben fokozottan veszélyes. (6/10)

Ari Folman izraeli dokumentumfilm rendező legújabb, a Cannes-i versenyben is indult filmjében a háború poszt-traumatikus hatását vizsgálja, egy emlékeit vesztett izraeli katona múltidéző nyomozásán keresztül. A rendező a téma expresszív feldolgozásához egy első hallásra talán furának tűnő, de egyáltalán nem előzmények nélküli műfajt, az animációs dokumentumfilmet választotta.

Történelmi pillanatkép
1970-es évek végére Libanonban a palesztin többség ellenében az Izrael támogatását élvező Bashir Gemayel vezette keresztény falangisták kerültek az ország élére. A palesztinok, a szomszédos Szíriával a hátuk mögött, a győztes iráni forradalom által megerősített hittel azonban nagyobb részt kértek a hatalomból. A keresztény-muzulmán szembenállás polgárháborús helyzethez vezetett, melybe a nemzetközi szemöldökráncolás ellenére, casus belliként használva londoni nagykövete ellen elkövetett merényletet Izrael is beavatkozott a keresztények oldalán. 1982 szeptember 14-én a keresztény Gemayel elnök bombamerénylet áldozata lett, melynek válaszul az izraeli hadsereg bevonult a főváros, Bejrút nyugati kerületeibe, kaput nyitva egyúttal a keresztény milíciáknak. A falangista keresztény fegyveresek betörve a palesztin Sabra és Shatila menekülttáborokba, 4000 ember életét kioltó őrült vérengzést rendeztek, melynek eredményeképpen a vérontáshoz szervesen hozzájáruló Izrael a nemzetközi és hazai tiltakozáshullám hatására kivonta csapatait Libanonból. Ari Folman filmjének hőse izraeli katonaként részt vett ebben az őrült háborúban, azonban az átélt sokk hatására elvesztette emlékeit, csak a furcsa és megmagyarázhatatlan rémálmok maradtak belőlük. Évtizedekkel később, már megállapodott középkorú férfiként végigjárja volt katonatársait emlékei nyomában, így lassan felidéződnek a borzalom képei, melyek talán magyarázatul szolgálhatnak a rémálmokra.

Fából vaskarika?
Fából vaskarika! Első hallásra talán meglepő lehet Ari Folman műfaji választása, joggal merülhet fel a kérdés, hogy alkalmas-e az animáció dokumentumok, tehát a kvázi valóság megjelenítésére? Az animáció alapjául szolgáló rajzzal, a rajzolt figurákkal, a rajzolt háttérrel a rajzoló alkotja meg a maga rajzolt valóságát, ami logikusan végiggondolva nem lehet valóságos. Hiszen rajzolt. Ha a valóságot, annak történéseit rajzoljuk meg, azt sohasem tudjuk annak mikronokban és kilométerekben mérhető részletgazdagságával ábrázolni, azonban a rajz, és annak megmozdítása, az animáció tökéletes eszköze lehet a szemlélő, a rajzoló alkotó kiemelő, hangsúlyozó szándékának. Markánsabb kontúrral húzzuk ki azt, amit jobban meg akarunk mutatni, részletgazdagabban árnyaljuk és satírozzuk a lényegesebb részeket, és elnagyolva hagyjuk a lényegtelent. Ezáltal az általunk ábrázolt kép a valóság másaként egy karakteres, expresszív műalkotás lesz. Persze, Folman nem találta fel a spanyolviaszt a rajzolt dokumentumfilmmel, több évtizedes múltra tekint vissza e műfaj. Sok forrás szerint ezt is magyarok találták fel, talán az idén elhunyt nagyszerű rajzfilmes, Macskássy Katalin. A hetvenes években a rendezőnő a televízió politikai műsoraiban megjelenő igény hatására fejlesztette ki e fura műfajt. Nemcsak politikai, hanem szociológiai, pszichológiai és ismeretterjesztő animációkat is készített nagy számmal. Hasonló, de a művészet felől érkező legendás mestere volt a műfajnak Kovásznai György, aki az "anima verité" koncepciójával egyenesen a valóság igaz természetének feltárását tűzte ki célul. Folman elképzeléséhez inkább ez utóbbi módszer felelt meg, hiszen ő célja majdnem ugyanez, a valóság feltárásának megmutatása volt. Azonban ő egy csalafinta eljárást választott, az egész filmet, annak alapjául szolgáló beszélgetéseket, de a háborús akciójeleneteket is videokamerával rögzítette, majd ennek alapján készítette e az animációt. Az eredmény látvány és vizualitás szempontjából valahol a Nyócker, a Hayao Miyazaki-filmek és Richard Linklater kamera által homályos (Scanner Darkly) filmje között van.

A vékony vonalról szól ez a film is,
melyről egy régebbi hosszú-hosszú filmben Terrence Mallick is beszél, arról, amely a normálist elválasztja az őrülttől. Csak éppen itt a kontúrok vastagabban vannak meghúzva, amely kevesebb melankóliát, viszont nagyobb expresszivitást és erősebb szuggesztivitást kölcsönöz a filmnek. A Holt-tenger jordán oldalán nyaralva láttam én is becsapódó rakéták felszálló gombafelhőit a túlparti, ramallah-i övezetben, de láttam a strandon sertepertélő arabok arra villanó sötét tekintetét is ugyanekkor. Tűélesen közvetíti a film ezt ez érzést, ami azért is döbbenetes, mert itt minden rajzolva van. Az álomszerű rajzolt képek belénk égetik azt a semmivel össze nem hasonlítható, egyáltalán nem kellemesen bizsergető érzést, amely a bizonyos vonal túloldalán éri azt, aki kényszerűségből ott van. Felkavaró élmény Ari Folman filmje, a mészárlásról tudósító valódi híradófelvételek záróképei nélkül is. Azokkal együtt viszont letaglózó.

10/8

A spanyol tévében sikeres sitcomokkal nevet, népszerűséget és filmes tapasztalatokat szerző Nacho G. Velilla első játékfilmjében homoszexuális férfiak gyakori problémájával foglalkozik: mi legyen a gyerekkel, aki akkor született, amikor még nem döbbent rá valódi nemi identitására? A kedves humorú filmvígjáték nagy erénye, hogy a Brokeback Mountain által bejáratott utat járja, a melegeket nem valamiféle fura különcöknek, hanem természetesen viselkedő, egészséges embereknek mutatja meg. A fura a dologban az lehet, ha éppen ezzel veri ki a biztosítékot a homofóbiára hajlamos embertársainknál.

Ahol meleg a konyha

Maxi, a séf Madrid melegek lakta negyedében működteti decens éttermét, úgy gondolja, tökéletes életet él. Homoszexualitását, csakúgy mint a környék legtöbb lakója, nyíltan vállalja, különösebb problémák nélkül éli életét. Az étterem jól megy, a beosztottait határozott kézzel irányítja, sőt ha kell, lelki gondjaikban is segítségükre van. Egy napon azonban felbukkannak egy régi életében született gyermekei, ráadásul a szomszédjába költözik a szívdöglesztő argentin focisztár, Horacio is. Maxi tökéletes élete fenekestül borulni látszik...

A homoszexualitás a filmekben

Az azonos neműek közti szerelem ábrázolása talán meglepetésre, talán nem, a tömegkultúra tárgykörébe tartozó filmeknél jelent meg hamarabb. Az ok egyszerű: a transzvesztita-kultúra kitűnő termőtalaja a vígjátéki alaphelyzeteknek, hiszen a női ruhába öltözött férfi önmagában vicces jelenség, s ezt csak erősíti a transzvesztiták hagyományosan excentrikus viselkedésmódja, manírjai. (Érdekes módon, a férfiruhákba öltözött nőket kevésbé ábrázolják a filmekben viccesnek, sőt olykor kifejezetten agresszív dominaszerepben tűnnek fel különféle S/M pornófilmekben.) Nagy sikerek, mint Billy Wilder Van, aki forrón szereti-je, Louis de Funes Szárnyát vagy combját-ja, vagy a Michel Serrault és Ugo Tognazzi nevével fémjelzett Őrült nők ketrece és folytatása, a Fehér telefonok mind meleg férfiakról szólnak tulajdonképpen, de ők még valamiféle furcsa, nem evilági, szórakoztató paradicsommadarak vannak ábrázolva. Rajtuk nevetett a néző, ezen azonban nem sértődött meg senki. A filmművészek a hatvanas évek ifjúsági mozgalmainak felszabadító hatására nyúltak a homoszexualitás témájához. Pasolini, Fassbinder, Fellini, Jarman, vagy nálunk Makk és Szabó filmjei mélyebbre merültek a témában, de ezek a filmek lényegesen kevesebb, és elsősorban a műveltebb, nyitottabb nézőközönséghez jutottak el. A kilencvenes években ez a kettősség megmaradt, a Priscillán, a sivatag (csodálatos) királynőjén vagy Dustin Hoffman Aranyoskámján nevetett a széles közönség (is), míg Gus van Sant Otthonom Idahójának végtelen szomorúságán, Gregg Araki brutálisan őszinte filmjein inkább megdöbbent a fesztiválok és művészmozik szűkebb közönsége. A „művész” oldal inkább a homoszexualitás valódi természetének felfestésével próbálkozik, míg a tömegfilmek főleg a furcsasággal, az ártalmatlan mássággal szórakoztatnak. Botrányokat inkább a művészfilmek okozzák, pl. Gregg Araki, vagy régebben Fassbinder és Pasolini. Valamiféle áttörés már bőven az új évezredben jelentkezik, amikor sorra jelennek meg a művészi igénnyel készült, mégis tömegek érdeklődésére számot tartó tágabb-szorosabb értelemben meleg-témájú filmek, mint például másságát nyíltan felvállaló Truman Capote életéről rögtön két film is, vagy a sokat hivatkozott Ang Lee-féle Brokeback Mountain. Itt az Oscar- és egyéb más díjak mellett komoly közönségérdeklődés is tapasztalható volt, de a meleg cowboyok szerelmét a Marlboro-reklámok dizájnjával megjelenítő Brokeback Mountain erős ellenérzéseket is szült. Ang Lee nagy és elvitathatatlan érdeme, hogy meleg férfi-hőseit a szerelem tökéletes és idilli természetességében ábrázolta, annak teljes problematikájával együtt.

Meleg cowboyok, meleg szakácsok, meleg focisták

Nacho G. Velilla filmje bár műfaja szerint filmvígjáték, mégis az elébb említett meleg cowboyos filmmel megjelenő tendencia érvényesül benne. Maxi, a szakács, Ramiro, a pincér, Horacio, a focista egyaránt melegek, ez minden gesztusukból látszik, nemi érdeklődésüket mégis tökéletes természetességgel viselik, olyannyira, hogy ha kell, Maxi férfiasabb a legmacsóbb torreádornál, a szénné varrt Ramiró egyenesen maffiózónak tűnik, nem egy meleg-étterem főpincérének, Horacióba, az argentin futballsztárba pedig a csinos Alex, aki nő, fülig szerelmes lesz. Nem vígjátéki, hanem amolyan jó latinosan melodramatikus Maxi gyermekeinek cselekményszála, főleg ahogyan a fiú kezdetben ellenkezik, majd lassan elfogadja apja másságát. Ez sincs, de az egész film sincs szappanoperásan túlmesélve, éppen csak annyira ömlenek a szavak, hogy a vígjátéki könnyedség megmaradjon. Van a filmnek egy Lecsó-szerű Michelin-csillagos vonulata is, ami tovább színesíti, gazdagítja ezt a tüzesen fűszerezett, igazi latin temperamentummal felvezetett meleg-komédiát. A vígjáték tanulságát a szájbarágás érezhető kerülésével lopja be tudatunkba a rendező, amin jól elrágózhat az a nyilván véletlenül betévedő, homofóbiával küzdő néző, már ha a filmet eddig kibírta, ám akik előítéletektől mentesek, nyugodtan végigmosolyoghatnak egy kedves humorú, bájos és könnyed filmet.

10/6

port.hu/pls/fi/films.film_page

Amíg Önök alszanak

címmel készít dokumentumfilmet egy spanyol tévé stábja, ma este éppen a tűzoltókról. Az éjszakai szolgálat első bevetése egy házba szólít, ahol kezdetben úgy tűnik, mindössze egy ajtót kell kinyitni. Mosolygós felkonf, mosolygós tűzoltók, mosolygós lakók. Az ajtó mögött azonban szörnyű dolgok bújnak meg, de a kamera már forog...

„Veled is megtörténhet”

A klasszikus horror, hatásmechanizmusában, kultúrtörténetében alapvetően a középkori misztériumjátékokon, az angol gótikus regényeken, a német és francia „sötét” és „fekete” regények motívumain alapszik, mindig a sötét=rossz és a világos=jó harcán keresztül jut el a megnyugtató végkifejletig. Megjelenése a XIX. századi romantika időszakára tehető, közismert figurái Frankenstein, Dracula és társaik voltak. A horror e klasszikus válfaja azonban még inkább a mesék fantáziavilágához kapcsolódott, és bár borzongtak tőle, senki nem vette őket túl komolyan. A modern horror ezzel szemben már vastagon épít arra, hogy reálisnak tüntesse fel tárgyát, még akkor is, ha az az emberi fantázia leghátsó és legsötétebb bugyrából bújt is elő. A Jó szinte már fel sem lelhető a modern horrorokban, elszenvedő áldozatként tűnik fel inkább, a Gonosz pedig megállíthatatlannak tűnik, sőt, „látszólagos” pusztulása után, kötelezően visszatérő elemként, az utolsó mondatban, az utolsó filmkockán újra feltűnik. Nincs happy ending. Történjen bár a történetben bármilyen túlvilági borzalom, a modern horror azt sulykolja belénk: velünk is megtörténhet e borzalom. Főleg, ha a Gonosz bennünk lakozik...

Ez a való világ

Kezdetben a vonat érkezése elől még ijedten félreugráló mozinézők gyorsan megszokták, hogy amit a vásznon látnak, az bizony csak mása a valódinak, az ő szórakoztatásukra gyártotta az amerikai álomgyár: Hollywood. A statikus, egy helyben álló, legfeljebb lustán kocsizó kamerák által mutatott képek nem is tűntek valódinak, Edward G. Robinson füle mögött vetített táj kanyargott a '39-es Plymouth hátsó ablakában, Cary Grant pedig festett sziklák között lovagolt bele a lenyugvó napba. Aztán a háborús híradókhoz kifejlesztett könnyű kézikamerák soha nem látott dinamikájú képei behozták a vérrög valóságot a moziba is. A horrorokban azonban sokáig még inkább a maszkmesterek munkája dominált, mígnem az olasz Ruggero Deodato 1979-es Cannibal Holocaust című filmjét bemutatták és majdnem azzal a lendülettel be is tiltották. Deodato filmjében bizonyos amazonasi kannibálok irtanak ki egy őket kutató dokumentumfilmes stábot, ennek a „valódi és eredeti” tekercseire épül a film, melyet annyira komolyan vett a közönség és főleg a bíróság, hogy a rendezőnek komoly erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy bebizonyítsa, a filmjében nem valódi gyilkosságok történtek. A tét életfogytiglani börtönbüntetés volt Deodato számára, de ebből is látszik, a fikciós dokumentumfilmnek látszó horror ha lehet, hatásában nagyobbat ütött Orson Welles klasszikus rádiójátékánál, a Világok háborújánál is. A valóság valóságosnak tűnő látszatával való játszadozás, az amatőr kézikamerázás kézenfekvő vizuális hitelessége azonban végérvényesen kedvelt horror-klisévé vált, lásd a valóban amatőr barkácsfilmnek tűnő Blair Witch Projecttől a Lost-os J.J. Abrams-féle csúcs professzionális Cloverfieldig. A jobbára horrorokra specializálódott spanyol Jaume Balaquero sokatmondó Rec című filmje egy újabb a sorban.

Díjak, kritikai- és közönségsiker

A film nagyszámú díjat nyert kisebb-nagyobb filmfesztiválokon, emellett a közönség imdb-s 7.8 pontja mellett a mérvadó kritikagyűjteményként számon tartott Rotten Tomatoes a kimagasló 94%-ra értékelte. Tagadhatatlan, igen erős expresszív hatással van a nézőre Balaquero alkotása, azonban ezeket a mutatókat erős túlzásnak érzem. Nyilván az érzékekre gyakorolt hatást díjazza ekkora számokkal a közönség és a kritika, mert látni nem sokat láthatott a filmből, tekintve, hogy éppen a kézikamerás alapkoncepció miatt alig látni belőle valamit. Nem is a már megszokott eszeveszett kameracibálás, a folyton repkedő, rángatózó, kaszáló, villódzó kép a zavaró, hanem a fényhiány és a rendre eltekert fókusz. Más szóval, néhány viszonylag stabil képtől eltekintve alig látni valamit a filmből, homályos és sötét foltok villódzásán kívül. A cselekményt a hangjátékként a kép(hiány) alatt futó képhangból, a rögzített interjútöredékekből, zajokból követhetjük -ez jó pont, a hang narrációként tökéletesen működik!-, így csak következtethetünk arra, hogy a film amolyan mérgezéses-megvadulós-harapdálós zombis-szerű horror. A ritkás nyugodtabb képekből annyi látható, hogy a színészek kiváló munkát végeznek, még a kamerába is néznek a még hitelesebb valóság látszatát keltve, tán még vér is freccsen az objektívre, azonban ez mindössze néhány vizuálisan értékelhető perc csupán. A többi inkább egy mozi gépházában háttal a vászonnak fél üveg vodkára benyalt LSD (igen rossz) élményére hajaz, azonban a horror rajongói valószínűleg éppen ezt fogják díjazni. Részemről azonban a Rec Play, majd gyorsan Stop és Eject.

10/4

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Két nagyszerű színész jutalomjátéka e film, amúgy egy keserédes játék azzal, hogy mi lenne, ha az utolsó előtti pillanatban kapnánk még egy lehetőséget mindarra, amit eddig, különböző okokból nem tettünk, nem tehettünk meg. Jack Nicholson és Morgan Freeman hibátlan alakítása egy hibátlan hollywoodi mesterműben. Akkor bőgünk, amikor a vérprofi Rob Reiner úgy akarja. Működik a film, mint a svájci bicska. És vége van, mint a botnak. Ha meghatódós, szentimentális hangulatban kap el, akkor 10 a 10-ből, ha cinikusban, akkor csak egy, de az is vonakodva. Azt hiszem, ez efféléket nevezik tökéletes giccsnek. Mi lett volna, ha a kapufa gömbölyű, és nem kifele, hanem befele pattan... Mi lett volna, ha nem ebbe a sorba állok, hanem a másikba... Mi lett volna, ha miután fél évet jósol az orvos rákból kifolyólag, vagyok még olyan állapotban, hogy élvezzem, amint össze-vissza csatangolok a világban és mi lenne, ha valaki mindezt még szponzorálná is.... Mese habbal. Mese, habbal!

A mennyország egészen biztos most nagyon messze van a Közel-Keleten, e pillanatokban is rakétákkal lövik egymást a palesztinok és a zsidók. Igazsága mindegyik félnek van, nem én leszek az, aki megmondja, melyik van a másik felett (mellett, alatt). A Mennyország most megpróbál igazságot tenni, az egyik szereplőjével, a hősként tisztelt mártír lányával szép szabatos mondatokban jól szánkba rágja az egyik lehetséges megoldást. Ez azonban az érintett felek csupán egyik, igaz néhány helyen közös részhalmazának érzéseit, gondolatait és véleményét tükrözi. Azokét, akiket az ortodox, nacionalista izraeliek éppúgy leköpnek, mint azok, akikről e film konkrétan szól.

Kik is ezek a fiatelemberek, akik testükre bombát szerelve felrobbantják magukat, lehetőleg úgy, hogy a robbanás elpusztítson még minél több, a környékén tartózkodó Allah akaratából izraeli zsidónak született polgárt. Hany Abu Assad Oscar-díjra is jelölt alkotása ennek szépen eleget is tesz: kedves, jóképű és nyílt tekintetű fiatal férfiakat látunk, akik szerelemre vágynak, együtt szívják a nargilét a város felettit dombon és utálják Izraelt. Nem nagyon, csak úgy, mint nálunk, mondjuk Újpesten a Fradit. Mindig, minden kritikus szituációban vannak azonban olyan sündörgő, öltönyös alakok, akik különféle dolgokat sutyorognak az ember fülébe, itt jelesül valamelyik titkos terror-csoport aktivistája eteti meg a fiúkkal a maszlagot. A fundamentalista ideológia slágvortokban ugyan, de viszonylagos alapossággal fejtődik ki a filmben, ellenpontjaként csupán a lenézett kollaboránsok békés tüntetéseket és tárgyalásokat szorgalmazó politikája van állítva. Az is női szájból. Ennek alapján az öngyilkos terroristák tetteit megérthetjük ugyan, bár el soha nem fogadhatjuk. E két oldal azonban egyben megegyezik: Izrael Gonosz. Ezt a filmben csak elmondják, dühhel, indulattal, sőt józan türelemmel, látni belőle semmit nem látunk. Izraeli zsidót csupán egyet látunk: ott álldogál a buszmegállóban, buszra várva s valamilyen okból gyanakodva méregeti a mellette álló ünneplőbe öltözött, szemlátomást ideges arab srácot. Arról a néhány arctalan katonáról, akik az ellenőrző pontoknál unatkoznak csak annyit mondhatok: ahol sétáló bombák robbannak gyilkolva piacokon, iskolák előtt, helyi buszokon, ott miért zavarnának bárki normális embert a fegyveres rendfenntartók?!

Az öngyilkos terrorista portréja rendben van. Filmnek (mozifilmnek, játékfilmnek, díjra méltó művészfilmnek) azonban e mű egyoldalú szemlélete miatt erősen féloldalas. Egy torzó filmpublicisztika. A kezdő képek vígjátékba illő hangulatából meglehetős dramaturgiai bakugrással válik gyomorbavágó tragédia, s mivel a film közepétől tudjuk mi lesz Said sorsa, a katarzis is elmarad. Enélkül viszont a film alig több egy igényes kivitelű riportfilmnél, vagy egy realisztikusabb útifilmnél. Ennyi fikciót, kitalációt és manipulációt például Frei Tamás Dossziéjában látunk. Ez itt azonban nem erény. Teljes(ebb) képet az aktuális palesztin-zsidó helyzetről akkor kapunk, ha e film mellé hozzánézzük A bomba átmérője című dokumentumfilmet is, amely szól mindarról, ami ebből a filmből kimaradt. A kettő együtt lenne tíz pont, így csak: 5/10

A tűz esetén című romantikus vígjáték amolyan joviális buksisimogatás a hajdani rosszkisfiúknak és kislányoknak, akik csúnya játékbombáikkal bosszantották a rendőrbácsikat. Kicsit robbantgatnak, kicsit bezúznak néhány kirakatot, felgyújtanak néhány autót, de azért jó gyerekek ezek. A film végére szépen be is tagozódnak oda, ami ellen az elején még életre-halálra harcoltak.

Kedves, bájos, de pontos rajza a film annak a folyamatnak, hogyan válik fiatalos igazságérzetből fakadó forradalmi hevület az idők múlásával konform, betagozódott jóléti impotenciává. Jó ez a film arra, hogy ez a generáció (akik '85-ben voltak 20) is megmutathatja majdani unokáinak, mi is tökös gyerekek voltunk... Sőt, még most, így harmincakárhány évesen is (2001-ben készült a film) össze tudjuk magunkat kapni, ha nagyon muszáj. Azonban egyre kevesebbszer nagyon muszáj már, de ez a dolgok rendje. Az a normális, ha az ember húszévesen forradalmár, s később lesz csak átlagpolgár, nem pedig fordítva. A rendőrlaktanya udvarán megvízágyúzott rendőrök poénjáért viszont jár egy nagy piros pont a filmnek, de ezt tudják ők is, hiszen ezen nevet a filmbéli kemény zsaru is. De amúgy annyira "rock" ez a film, mint amikor Klaus Meine játszott üzekedést Michael Schenker gitárjával. Az ABBÁ-s anyukák elszörnyedve sikoltoztak, míg a Clasht, Psychic Tv-t, Dog Faced Hermanst és a többit hallgató valódi házfoglaló anarchisták köptek egy nyeleset. 5/10

Hát, le is csapom a film címében rejló magas labdát: e film alkotóinak nagyon-nagyon kellett hinniük a projektben, hogy újra piacra dobják a hajdani legendás tévésorozat e késői mozifilmverzióját. Amióta szerte a világon százmilliók ültek le a tévé elé, hogy a két bambatekintetű FBI-ügynök ufós meg egyéb misztikus kalandjain borzongjanak, már jónéhány ezermilliárd pixel lefolyt a képernyőkön. Maga az X-akták is amolyan ódon retró-sorozattá vált a Lost, Dexter és a többi modern tévésorozat mögött, nem meglepő, hogy 2002-ben csendben ki is múlt. Emblematikus szereplői (David Duchovny, mint Mulder, és Gillian Anderson, mint Scully különleges ügynökök) más filmekben, sorozatokban tűnnek fel, s ismerve a nézők ezirányú rövidke memóriáját, már az új neveiken említik/imádják őket. Ez a régi "énjük" halálát is jelenti egyben.

Ezért meglepő, hogy mintegy 6 évnyi tetszhalál után újra előkaparták e két karaktert. Persze, már egyik sincs a Cégnél: Scully egy katolikus kórházban lánglelkű orvosként küzd a papi irányítással (persze, hogy nem egy békés kisvárosi gyermekgyógyász-praxist vállalt...), Mulder szakállt növesztve rejtőző szobatudósként tovább kutatja az igazságot, hiába van az még mindig odaát... A film apropója, hogy egy rejtélyes eltűnési ügy kapcsán újra visszatrombitálják őket az FBI-hoz, naná, hogy az ottaniak ferde szemmel hitetlenkedve néznek a két csodabogárra. Aztán, naná hogy nem egyszerű másnapos elcsatangolásról van szó, van itt látnok, pederaszta pap, orosz kegyetlen ember, innen-onnan előtűnő dirib-darab emberi testrészek, dr. Frankenstejn.

Sajnos, aki látott már X-akták részt, arra nem vár sok izgalom, eléggé jól előre sejthető eseményekből áll össze a film cselekménye, persze, hogy, persze, hogy naná... Scully búvópatakként végighúzódó hitelméleti tipródása pedig kilóg a filmből, mint pederaszta pap reverendája alól az a bizonyos lóláb. Mulder és Scully kelletlenül bár, de mindent megold, s aki mindent előre sejt, az kínosan vihoghat az elképesztően bárgyú párbeszédeiken. Érdemes megvárni a végső, rétestésztaként nyúlót, mert az mindent visz! :D Ha lenne súlya a filmnek, akkor biztosra venném, hogy egy következő Jerry Zucker-produkcióban vissza fog köszönni ez a "mit akart ezzel mondani, azt akarta ezzel mondani" tartalmú hosszas szarpasszírozás, de mivel ez egy súlytalan, középszar darabolós-sorozatgyilkosos thriller, valami két régi sorozatos arccal, valószínűleg nem fog. Szvsz a kutya sem fog emlékezni rá egy fél év múlva, én is csak véletlenül találtam rá... 3/10

Ma több mint 6 milliárd ember él a Földön, ebből néhány száz a provence-i Espigoule-ban. Hogy miért fontos ez? Pusztán azért, amiért fontos e hat és félmilliárdnyi ember közül bármelyik. Ahány ember, annyi világ, annyi történet, annyi élet. Néha közülük egyvalaki úgy gondolja, hogy a körülötte élőkről filmet készít, megőrizve ezzel őket, életüket, történeteiket az utókornak, mintegy okulásféleképpen, vagy csak úgy, passzióból.

Christian Philibert rendező, testvérével, a forgatókönyvíró Hervével Espignoule lakosait tartotta érdemesnek megörökítésre egy furcsa, dokumentumfilmnek látszó vígjátékban. Nem előzmények nélküli azonban e sajátos műfaj, a fikciós dokumentumfilm. Minden filmklubok kötelező darabja a halhatatlan Jacques Tati Kisvárosi ünnepe, amely ugyan nagyban Tati zseniális és egyben meghökkentő mozgáskultúrájára építő burleszk, ám rajta kívül a film minden helyszíne, és minden szereplője valóságos, igazi, (akkoriban) létező. A filmben Tati egy postást alakít, aki természetes ügyetlensége folytán folyamatos harcban áll az őt körülvevő tárgyakkal, állandó galibát okozva a vándorcirkuszt érkezésétől amúgy is megbolydult városban. Tati frenetikus magánszámai hátterében igazi hús-vér kisvárosi franciák röhögnek, az ő házaik a film díszletei, az ő életterük a film játéktere.

Előzményként említhető a teljes olasz neorealizmus, Rosselinitől De Sicáig, vagy a cseh új hullám jelentős része is, Menzeltől Formanig, bár ezek egyike szintén nem fikciós dokumentum. De az olaszok tudatosan, a lehető legtökéletesebb realista ábrázolás érdekében forgattak civil szereplőkkel, eredeti helyszíneken, kiszakítva a filmet az addig megszokott steril, műtermi környezetből, a csehek pedig irodalmi alapokon nyugvó társadalomkritikai paraboláikat leplezték azzal az imádott tündéri kisrealizmussal, amit annyira szeretünk a mai napig. Tűz van, babám az én kis falumban... Magyar példákban sincs hiány, Budapesti iskola. Jutalomutazás Dárdayéktól, Családi tűzfészek Tarr Bélától, és a többi, sorolhatnám. Legjobban talán ezek járnak közel a 4 évszak által is képviselt fikciós dokumentumfilm műfajához.

Eme illusztris sorba szervesen illeszkedik a Philibert-testvérek munkája, amellyel nagyjából minden kritikai hozzászólásomat elmondtam. Bármiféle lelkendezés, méltatás parttalan tömjénezés lenne csupán, és ráadásul abszolúte stílusidegen is egy ilyen filmtől. Akik jártak már bármilyen filmfesztiválos díjkiosztón, tudják milyen vicces látványt nyújtanak a vörös posztós, flitteres talmi csillogásban a pulpitusra kiszólított efféle alkotók, akik efféle szerény, tiszta és őszinte hangú alkotásukkal nyerték el a nem várt elismerést. Nem villogtatják sokezerdolláros fogsorukat és nem illegetik méregdrága ruhakölteményeiket, hanem jobbára elfogódottan mosolyogva hunyorognak bele kölcsönszmokingjukban a vakuk szemkápráztató tűzijátékába. Ez a film, a 4 évszak is körülbelül így húzhatja meg magát a mai filmkínálatban, a különböző kódolt üzenetek, szuperhősök és sztárparádék között.

Nem túlzás a címében Vivaldit idézni, hiszen ugyanannyi fény, íz és illat van benne mint az ismert klasszikus műben, s nem túlzás Jirí Menzel Én kis falumját idézni, hiszen ez a film Philiberték falujáról szól, de ugyanazon a meleg, emberi hangon, ahogy Menzel mesélt. Egészen kiváló a forgatókönyv, de képtelenség elmesélni a film történetét, hiszen nincs is. A cselekmény a főszereplők életéből vett apró-cseprő történetecskék laza láncolata. Ezeket a minisztorikat a szereplők hitelesen és átélve játsszák el nekünk, nem véletlen, saját magukat alakítják. Kitűnőek, pergőek és szellemesek a dialógusok, naná, hiszen ezek az önmagukat játszó szereplők saját szavai. Az alkotók csupán helyzetbe hozták őket, azokat ők maguk oldották meg, vagy olykor nem is kellett "drámai" helyzetet mesterségesen előidézni, a kávéház környékén mindig történt valami. Csupán egy kamera kellett, amely rögzíti a képeket. Szakmailag nehezen megfejthető mozi ez, ennek ellenére bölcs humorú, szórakoztató alkotás. Nem véletlen a díjak özöne sem, köztük nagy számban a közönség által adományozott elismerésekkel. Azt mondja egy barátnőm, hogy pasis film. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) végigkuncogta az egészet.

Az Artúr-mítosz egy kevésbé meseszerű, viszont annál inkább a történelmi reáliához igazított veziója ez a film. David Franzoni (forgatókönyvíró) Britannia római megszállásának végére időzítette Artúr és rettenthetetlen lovagjainak történetét. Artúr egy bizonyos Lucius Artorius Castus nevű római kapitánnyal azonosítja, akinek utolsó küldetését láthatjuk e filmben. Itt van az összes kötelező "kellék", Merlinestül, Galahadestül, Guinevréstül és Lancelotostul, csak a megszokottól kevesebb misztikus hókuszpókusszal, viszont annál több meglehetősen véres (hiteles) csatajelenettel.

Clive Owen korrekt és férfias hőst ad Artúr figurájában, mellette olyan európai sztárok játszanak, mint Mads Mikkelsen (Tristan) vagy Til Schweiger (a szász Cynric). A láthatóan a Gyűrűk ura "farvizére" hangolt film tisztességes kosztümös-kardozós film, hollywoodi mércével mérve korrekt történelmi és kultúrtörténeti hitelességgel. 6/10