asanisimasa

Az elsősorban maffiafilmek feltörekvő potentátjainak, illetve romantikus krimik szomorú szemű latin macsózsaruinak színészeként ismert Andy Garcia eme első rendezése minden bizonnyal saját, dédelgetett személyes ügye volt. Ennek bizonyítéka, hogy nagy szerepet vállalt a film körül, rendezte, írta, zenéjét szerezte (!!! erről még később), főszerepelte, producerelte, tán még ő is világította. További bizonyítéka személyes érintettségének, hogy végig egy korabeli, tárcsás objektívváltós 16 mm-es kamerát szorongat, melyet olykor a vállára is kap. A filmet azonban bizonyos Emmanuel Kadosh fényképezte, divatlapok decens és fényűző modorában, sokban hozzájárulva a film sajátos hangulatához.

A sajátos hangulat a film legnagyobb érdeme, az ötvenes évek Havannájának élveteg aurája, a ruhák, az autók, maga a város, a Garcia által alakított Fico mulatójának pezsgése. Egy csipet Cotton Club, egy kis Moulin Rouge, meg egy pici Rick Blaine Café Americainjéból. Fico figurája amúgy is tálcán kínálja az összehasonlítást Bogart emblematikus karakterével. Mindkét "kocsmáros" zűrös időben üzemeltette vendéglátóipari egységét, mindkét hely egy letűnőben lévő kor panoptikuma volt, Rické a világháborúba olvadó gyarmati világé, Ficóé pedig az amerikai gazdagok luxusparadicsomáé, melyet otromba módon, sáros lábbal foglalt el Castro népe. Rick azonban maradt, hiszen maradt ott barátja, és a betolakodók is eltűntek onnan idővel, míg Ficónak menekülnie kellett, Castro Szabad Kubája mindent elvett tőle.

Fico, vagyis a kubai származású Andy Garcia kubai emlékeinek filmje ez, s mint ilyen, telistele van személyes vonatkozásokkal. Azonban főleg ezek miatt darabos, töredezett, széteső a film, hiszen nyilván ezek az emléktöredékek Garcia fejében a személyes élmények okán összeállnak, így kivülről a vágások annyira élesek, hogy szinte jelenetekre esik szét a film. De írható ez a rendezői tapasztalatlanságra is, s mivel a producer itt nem tudott hathatós segítséget nyújtani, a film véglegesen ilyen lett.

Két jelentős személyiség emeli jelenlétével a film színvonalát, Dustin Hoffman Meyer Lenskyje rutinosan elővezetett zsidó gengszter-karakter, Bill Murray névtelen Írója egy szürreális és groteszk pofa, egyszerre szomorú és nevetséges, bölcs és idegesítően infantilis. Effélékből kellett volna még egy korabeli havannai panorámához, és kevesebb személyes honború. Viszont a zene, melyet Garcia jegyez szerzőként, de attól tartok, volt azért ebben másnak is keze, nagyon jól szól. És nagyon jó is, sajnos sehol nem találom az OST-ot... :) Az El Tropico felemás film, így ötös (a képek, a zene, a ruhák és Bill Murray miatt), de csak a tízből.

A Jó,

 a Rossz,

 és a Csúf....

10/8

Australia über alles, pontosabban over all, még pontosabban down under all! - bárhogyan is, ez lebeghetett Baz Luhrmann szeme előtt, mialatt hosszadalmas előkészületek, még hosszadalmasabb forgatás és a film láttán néhány napos utómunkálatok alatt. A minden idők egyik legautentikusabb filmes Shakespeare-adaptációját (Romeo+Juliet), az excentrikus és fergeteges Moulin Rouge-t elkövető ausztrál rendező ezzel a filmmel úgy elszállt, ahogyan csak frusztrált magyar filmesek szoktak, ha negyedik ikszre filmkészítéshez jutnak. Azért kínos a végeredmény, mert szándékai világosak: egy monstre, szélesen hömpölygő szerelmi eposzt akart, mely valójában szeretett szülőföldjének apoteózisaként hirdetné a Szeretet hatalmaságát. Egy elfújta a szélbe oltott Sacra Coronát. Bemutatkozó tarolásainak hála, erre volt is elég pénze.

Luhrmann a hosszú munka alatt belezsúfolt a min.166 perces filmbe mindent, ami eszébe jutott, ezt le is forgatta, ám a vágásnál valószínűleg saját muszterjeiben gyönyörködött, mert azzal az ollóval bizony jóval határozottabban kellett volna bánni. Mondják, két film egy áráért... Dehogyis, legalább négy film ez. Egy szerelmes romantikus, egy marhahajtásos kaland, egy bennszülött aboriginal-indentitásos természefilm és egy kvázi történelmi, magáról Ausztráliáról. E négy film azonban így egybegyömöszölve egymást oltja ki, egymás hitelét rontja, gyengíti, amelett, hogy tökéletesen érdektelen és unalmas maszlag.

Az izgi az, hogy mégse kidobott pénz az az 1050.-HUF (a Művészben), mert szép képek vannak a filmben. Luhrmann-nak van jónéhány zseniális megoldása, kevesen tudnak olyan mozgalmas tömegjeleneteket rendezni, mint ő, virgonc és frivol humora van, mind képileg, mind dramaturgiailag, mind verbálisan. Ezekből látszik, van spiritusz a fasziban, az előzmények nem csak úgy kicsusszantak, mint kis teve a nagyból, ám ezt a filmet, egészében, bezony elkúrta.

Nicole Kidman (Lady Sarah Ashley) már annyira szétbotoxoltatta az arcát, hogy ha bármilyen arckifejezést próbál felölteni a porcelánbabán kívül, szinte hallani a kisizmok és a gondosan hidratált, alapozott és ápolt arcbőrének recsegését, ropogását. A szeme játszik egyedül, annyira azonban nem jó színésznő, hogy csupán azokkal pótolja mindazt, ami egy majd' háromórás film főszerepéhez szükséges. Ehhez hozzá még, hogy hajdani királynői termete mára inkább egy kiöregedett anorexiás modellé. Hugh Jackman (Drover) méltó hozzá, színésznek gyenge, viszont úgy ki van szálkásítva, mint Katus Attila, amikor fitness-vébét nyert. Tény, hogy jól mutat, sikkantottak is mögöttem ülők, amikor hosszan szappanozta mezítelen felsőtestét, a lovon vágtatva is úgy néz ki, mint azok, akiket szeretünk nézni, amint vágtatnak a lovon, ám ez még nem színészet. Bryan Brown (Carney) viszont higany, mint mindig, ezúttal az egyik gonosz szerepben, míg David Wenham (anno Faramir a LOTR-ben, itt Fletcher) inkább szánalmas a másikban. Akikben nincs hiba, azok a bennszülött szereplők, a kiscsávó (Brandon Walters), a nagypapi (David Gulpilil), meg Drover haverja, akit nem tudom, ki játszott. Ők nem játszanak, hanem vannak a vásznon.

A szinkronos változatról csak annyit, hogy László Zsoltot amúgy imádom, tisztelem és becsülöm, de rettentően unom, hogy minden nyugati macsó az ő hangján szólal meg. Erről a fantáziátlan szinkroncég tehet, nem ő. Az abó kissrác szinkronhangja, s főleg a szövege (Tóth Tamás műve) is rettentően idegesített 10 perc után: én fog megőrül, ha fog ez így megy tovább... Így narrálja a filmet végig. Egy film történéseit szóban közlő narrációtól még akkor is falramászok, ha Végvári Tamás okos baritonján hallom, hát még ha az egy ilyen vékony, de idegesítő gyerekhangon elsipított sohasem volt tört nyelven van a számba rágva. Ezért dühömben nyomok egy kettest a tízből, ami ha lecsillapodok, talán lesz három is, csak hogy ne pontozzam túl le ezt az elcseszett filmet.

Jack Nicholson, aki eddig különféle extrém figurák megteremtésével szerzett egy vájdlingnyi Oscart, e filmben -mintegy zsenialitását bizonyítva- egy tökéletesen szürke, hétköznapi figurával nyert majdnem még egyet. Nem állt messze tőle, hisz' a jelölést is számoljuk. A Golden Globe-ot azért megkapta.

Mondjuk, nem a legjobb filmje, még csak nem is közepes. Amolyan lassúcska, olykor unalomba fulladó melodramatikus mozi ez, de egy volt biztosítási ügynök eseménytelen nyugdíjas éveit nem is lehet komoly mondanivaló-közlési szándékkal pörgős akciófilmre venni/vígjátékra még talán, de ez most nem az a műfaj.

Hollywoodban valamiért hajlamosak azt képzelni, hogy ha hétköznapi problémák direkt és őszinte megközelítésével forgatnak filmet, az már művészet. Persze, ott még akár lehet az is, mondjuk, ott is az van, hogy honnan nézzük... Ha innen, akkor ez csak langyos melodráma, ami zsáner, tehát nem művészet. Mindegy amúgy, egy jó zsáner sokszor mindig jobb, mint egy rossz művészfilm.

A Schmidt története tulajdonképpen roadmovie (még egy zsáner), amelyben Schmidt keresi maradék életének értelmét. A Nicholson által alakított pasas éppen kora nyugdíjaskorának krízisét (a félreállítottság, feleslegessé válás kínző érzete) nyögi, bónuszpontként elveszti feleségét is. Távol élő lánya marad egyetlen biztos(nak látszó) pontnak életében, hát útrakel vadiúj böhöm nagy lakóautójában, hogy szorosabbra fűzze e köteléket. Ezt azonban a lány nem várt elutasítással fogadja... Ezen még a vőjelölt fura családja sem tud változtatni, így Schmidt a teljes összeomlás szélére kerül. Fájdalmát senkivel nem tudja megosztani, csupán egy ismeretlen, éhező fekete-afrikai kisfiúnak, Ndugunak küldött pénzküldeményeinek mellékleteként írott levelekben írja le gondolatait, érzelmeit...

A néző érzelmeire több mint két óra hosszúságában apelláló film azért tartalmaz egy kis társadalomkritikát is, miszerint az élet mókuskerekének taposása megeszi az ember lelkét is, sokszor nem vesszük észre, hogy a boldogság eléréséhez nem kell tonnányi súlyokat megmozgatni, elég csak a kezet egy simogatásra kinyújtani. Jack "nyikk-nyikk-nyikk" Nicholson ezúttal minimális szemöldökfelvonással, széles gesztussal és gumiarc-akrobatikával alkot teljes, hús-vér figurát, amely ijesztően hétköznapi, érdektelen és unalmas, ám itt a filmben éppen ezt kell megalkotnia - így teljesítménye ismét zseniális. Reviczky Gábor szinkronja olykor érthetetlenül buzisan mórikáló, de amúgy korrekt. Kathy Bates nevét kell még megemlíteni a bővérű anyósfigurájával, a jacuzzi-jelenet merész és vicces, Molnár Piroska tökéletesen szinkronizálja.

Maga a film az érdektelen karácsonyi tévéműsor ellensúlyozására, kiváltására tökéletes választás, intellektuálisan kiéhezett, illetve agyilag zokni pillanatokra azonban túl hosszú, túl komoly és túl közhelyes. Így is, Nicholson alakításával együtt, megér 5-6 pontot a 10-ből.

Az izlandi film

Manapság megcsappanó, ezer sebből vérző nemzeti büszkeségünk fő tartópillérei a magyarság lélekszámához viszonyított relatíve nagyszámú Nobel-díjasok. Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy ilyen értelemben csak az izlandiak vernek meg bennünket – csippentünk szemünkkel, na ja, hozzájuk képest a magyar tengernyi nép. Nos, ez a pöttöm izlandi nemzet filmgyártásban is komoly produktumokat tesz le az asztalra. Nem készül több évente 6-7 filmnél, viszont ezek közül majd mindegyik ott köröz évekig a különböző filmfesztiválokon, és olykor bizony jelentős díjakat is szakítanak a nagyobb hagyományokkal, komolyabb elismertséggel rendelkező országok filmgyártása elől. A titok nyitja ott is egy a dánéhoz (lásd: Dogma!) hasonlóan hatékony és innovatív filmtörvény volt. Ennek nagy részben köszönhetően a legismertebb izlandi filmesek, mint Baltasar Kormákur (101 Reykjavík, Vérvonal) illetve Fridrik Thór Fridriksson (Friðrik Þór Friðriksson - pl. A természet gyermekei) mellé szinte minden évben bemutatkozik egy-egy újabb, a világ más részein kimondhatatlan nevű izlandi filmes. Ilyen pl. a Nói, az albínóval 2003-ban debütáló Dagur Kári is, aki eddig 20 különféle filmfesztiválról hozott el valamilyen díjat. Hogy nem valamiféle „egyfilmes” üstökösről van szó, mutatja második filmjének, a 2005-ös Sötét lónak hasonló sikere is, mi itt egyelőre azonban maradjunk a debütálásnál.

Nói

A film egy 17 éves kamasz élete körül forog. Nóit (Tómas Lemarguis) sorsa arra ítélte, hogy egy közelebbről meg nem nevezett nyugat-izlandi halászfalucskában élje le életét. Izland földrajzi és éghajlati sajátosságai miatt ez a falu (is) télre szinte hermetikusan elzáródik a sziget és a világ összes többi pontjától. Amerre néz az ember ilyenkor, három oldalról csak a havas hegyek vakító fehérségét látja, hogy ezt valamelyeset negyedik oldalról tompítsa a tenger ólmos szürkesége. A néhány helybéli lakos ilyenkor minimumra csökkenti élettevékenységeit, ha egy idegen ilyenkor érkezne e helyre, joggal mondhatná: ez az ismert világ vége. Tehát itt él Nói, aki egy virulensebb társadalmi-kulturális közegben is alaposan kilógna a sorból, nemhogy ezen a meglehetősen takarékra állított üzemmódú falucskában. Nói albínó, hófehér bőre és tar kopaszsága még ezen az északi helyen is kirí a tömegből, ráadásul a srác eléggé nehezen is kezelhető. Az iskola untatja, ami nem csoda, hiszen míg a neki segíteni szándékozó iskolapszichológus szexuális szokásai felől érdeklődik, Nói néhány mozdulattal kirakja a Rubik-kockát. Kiugró intelligenciája azonban ezen az élmény- és ingerszegény helyen inkább felőrli a fiút, aki egy, a házuk alá ásott gödörben érzi magát legjobban. Társas kapcsolatai sem adnak okot túl sok örömre, idős nagyanyjával él, az apja egy Elvis-mániás alkoholista taxis, akivel iváson kívül szinte semmihez nem lehet kezdeni. Barátja egy mogorva könyvárus, akit rendszeres logikai játék-meccseiken fél kézzel aláz porrá, a benzinkutas lány az egyetlen, aki valami halványan pislákoló reményt jelent számára az amúgy igen sanyarúnak tetsző jövőben. A gödörben töltött, viszonylag boldog óráiban a nagyanyjától kapott dianézőkén Nói egy pálmafás, hófehér homokos szigetről ábrándozik...

Izland, a rémálomsziget

Ennyiből talán azt gondolhatjuk, Dagur Kári filmje valamiféle depressziós, tipikusan északi pszichodráma, de nem. Még csak nem is Veit Helmer Tuvalujának szürreális tündérmeséjére hajaz a film, bár erős a párhuzam. Nói az albínó IQ-bajnok története egy olykor kifejezetten humoros, de összhatásában azonban drámai, méghozzá igen brutálisan drámai film, amely leginkább valahová a Fargós Coen-testvérek abszurdja és a finn Aki Kaursimaki minimalista remekműi közé lőhető be a képzeletbeli film-koordinátarendszerben. Alapvetően egy realista szemléletű apokaliptikus sorstragédia a film, melyhez reményt még véletlenül sem keltő rideg hátteret nyújt a téli izlandi táj. Félreértés ne essék: nem a kalandtúrák gejzírekkel és vulkánokkal csábító prospektusát látjuk, hanem a két számjegyű mínusz fokokban szétfagyó, egyszínű és egysíkú monoton világvégét. A világ végét, Nói világának végét, innen tovább már csak álmaiban megjelenő pálmafás, hófehér-homokos paradicsomban élhet. Nói keserűen abszurd történetét a rendező jó ritmusban tálalja, a drámához felvezető utat csendes mosolygástól a halk heherészésig terjedő spektrumban üljük végig, hogy -kicsit „spoileresen” szólva- a fagyott földbe csapó csákány erejével vágjon minket homlokon a végső tragédia súlya. Dagur Kári csavaros cselekményspirálú, megható és megindító, de erősen meg is rázó filmje mentes mindenféle művészi cafrangtól, tisztán és egyenesen szól nagyot. A rendező olvasatában Izland a világ abszolút negatív pólusa.

10/8

www.port.hu/noi_albinoi_noi_albinoi/pls/ci/cinema.film

A törvény gyilkosa című film, ha másért nem is, annyiban sokáig emlegetett élmény marad: ez az első film, amelyben igazából együtt játszik a két legenda, Robert de Niro és Al Pacino. Egymás oldalán, két zsarut alakítva küzdenek a bűn és egy önbíráskodó sorozatgyilkos ellen. Nem ők tehetnek arról, hogy ezzel a filmmel vége egy legendának...

Travis Bickle

Az 1976-os Taxisofőr című, Martin Scorsese által rendezett filmben a címszereplő fiatalember, jobb híján éjszakai taxisnak áll. A mocsok, a bűn, a szenny, ami ellepi az utcát, mélyen felháborítja Travist. A társadalomból egyre jobban kiábránduló férfi, látva a rendőrség és a politika tehetetlenségét, elhatározza, olyat tesz, amivel felnyitja az emberek szemét. Szegényes, primitív és brutális eszközeivel nekiáll „kitakarítani” az utcát. E filmmel Robert de Niro olyan figurát (és Scorsese olyan filmet!) alkotott, amelyet azóta is viszonyítási pontként használnak olyan filmeknél, melyek a sorsuk irányítását saját kezükbe vevő hősök erkölcsi és etikai vizsgálatát vetik fel, bármilyen szinten, műfajban, stílusban.

Serpico

Az 1973-as Serpico című, Sidney Lumet által rendezett krimiben Al Pacino egy fiatal rendőrt alakít, aki nem sokkal a rendőr-akadémia elvégzése után, eminensként a tanult elvek alapján, becsülettel, a törvény betűinek szó szerinti alkalmazásával próbálja teljesíteni választott hivatását. Munkája során azonban rádöbben a valóság mocskos oldalára, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan a rendőriskola tankönyvei leírják. Egyre jobban felismeri, hogy a korrupció a rendőri vezetés legfelsőbb köreibe is felnyúlnak. Frank Serpico úgy dönt, hogy belső meggyőződésének megfelelve, felveszi a harcot az alvilággal, valamint az alvilág szolgálatába állt rendőrséggel. Figurájával Al Pacino a külső és belső ellenséggel egyaránt birokra kelő, erkölcsileg tiszta, ám eszközeiben kemény zsaru egyfajta „prototípusát” alkotta meg.

Szemtől szembe

Michael Mann 1995-ös filmjében került össze először a két önfejű és öntörvényű figurát megalkotó, ekkor már vastagon legenda. (Mindketten játszottak persze Coppola Keresztapájában, Pacino végig, míg de Niro csak a második részben, ám a sztori jellegéből adódóan ott nem volt közös jelenetük.) A Szemtől szemben című film a két legenda szembeállítására volt kihegyezve, melynek ők tisztességgel eleget tettek. Pacino volt a zsaru, de Niro a gengszter, a Jó és a Rossz kellően összemosva, a végén de Niro meghal. A két hős szerepeltetése azonban cselesen volt megszervezve a filmben, ugyanis soha nem látszódtak ketten egy képben. Kuszálja a képet, hogy a film plakátján pedig mégis együtt szerepelnek a híres éttermi jelenetben. Mindenesetre a pletyka szárnyra kapott, hogy a két legenda nem is beszél egymással, és hasonlók...

A legenda vége

Jon Avnet aztán A törvény gyilkosa című filmben végre vitán felül, félreértéseket és félremagyarázásokat kizárva, összehozta a két színészt. Rengeteg közös jelenetük van, elvannak egymással, dobálják egymásnak a színészi labdákat, melyet vadul le is csapnak. Még a Szemtől szemben asztalos jelenete is megidéződik, és látszólag, kezdetben nem is versenyeznek egymással, hisz' mindketten zsaruk. A legenda cáfolva: ezek bírják egymást.

Jon Avnet, aki producerként és rendezőként széles műfaji spektrumban (a Sült zöld paradicsomtól a Kerge Kacsákon át a 88 percig), „vérprofi” státuszban dolgozik Hollywood-Felsőn, e filmben gyakorlatilag összegyúrta a Taxisofőrt, a Serpicót és a Szemtől szemben-t. Nos, miképpen a gasztronómiában is, vannak olyan összetevők, amelyek teoretikusan bármennyire is összeillőnek tűnnek, ha a gyakorlatban is összevegyítik őket, csupán macskakaja lesz a végeredmény. Hasonlóképpen ez a mix sem működik igazán. Pacino és de Niro bizony megöregedett. Nem nagyon, csak egy kicsit, de az arc már túl gyűrött, a szem már túl táskás egy(két) pörgős szuperzsaruhoz, a test (de Niróé) pedig már löttyedt egy macsóhoz. A film második felében, amikor a rendező már hagyja őket viszonylag hosszúra vágott snittekben kedvükre játszani, megy a brillírozás, de odáig... A film első fele olyan, mintha egy hosszúra nyúlt filmelőzetest néznénk. A mondatok nem csengenek ki, rögtön utánuk vágva a következő, vagy egy akció. Idétlen szituációk, mint „most bemegyünk a helyre, ahol tisztára mossák a drogpénzt”, mondja de Niro Pacinonak, és bemennek a helyre, ahol tisztára mossák a drogpénzt. És hasonlók. A film második felére érthetetlenül és hála'istennek lelassul a ritmus, így itt legalább élvezhetjük a két legenda játékát, ezekért érdemes a fimet megnézni. A cselekmény egyetlen nagy csavarra épül, melyet józan ésszel és némi krimis filmes tapasztalattal már az elején ki lehet találni, mindenféle előzetes spoiler-fertőzés nélkül. Van ötlet a két figura legendájával való játékban, de ezt jobban ki kellett volna bontani/el kellett volna dugni a vágóollót, hadd bomoljon ki magától és a két színész tehetségéből: utcatakarítás, az ellenség köztünk van, egy asztalnál egymással szemben vagy egymás mellett, stb. A beharangozott és elvárt Nagy Összecsapás két még éppen gigász méltatlan körülmények közötti barátságos sörmeccse csupán, másképpen szólva, ez egy közepes akció-krimi. Sajnos.

10/5

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A tizenhat éves Juan egy csendes, meleg nap reggelén összetöri vadonatúj Nissanjukat. Maga a baleset, valamint Juan erőfeszítései a kocsi megjavítására csak ürügy a Kacsaszezonnal ismertté vált mexikói Fernando Eimbckének arra, hogy Jarmusch és Kaurismaki modorában elmélkedjen a hiányról, az elmúlásról és a „hogyan tovább”-ról.

Az ismerős mexikói film
Ha azt halljuk, mexikói film, első reakcióra nyilván legyintünk, pedig ha jobban belegondolunk, igencsak ismerős lehet ennek a közép-amerikai országnak a mély európai filmes gyökerekkel rendelkező filmművészete. Hogy csak nagy léptékekben haladva végigszaladjunk Mexikó filmtörténelmén: Szergej Einsenstein befejezetlenül is grandiózus Que Viva Mexico című eposzának filmtekercsein alapszik az ország filmes kultúrája, melynek falait Luis Buñuel mester húzta fel életműve javával, mintegy húsz filmmel. Buñuel szürrealizmusát aztán a kultikus Alejandro Jodorowsky fokozta a végletekig, hogy aztán napjainkra visszazuhanjunk a vörös bársonyra. Inárritu (Korcs szerelemek, 21 gramm, stb.), Cuarón (Anyádat is) és Del Toro (A faun labirintusa) a jelenkor ünnepelt rendezői, A-kategóriás fesztiválok, valamint Hollywood sztárjai társaságába. Kezd közéjük tartozni az e filmet is jegyző Fernando Eimbcke is, hiszen unatkozó kamaszok közt játszódó Kacsaszezon című minimál-filmje több mint húsz díjat nyert, de a Lake Tahoe is sikeresen szerepel, pl. idén Berlinben.

Artisztikusan minimalista stílus
Eimbcke azonban más utat jár, mint a fantasyval és horrorral kacérkodó, sőt lassan összeházasodó Del Toro, vagy a főútra kanyarodó és azon padlógázzal Hollywood felé elhúzó Inárritu, ő a nyolcvanas évek karakteres art-rock videoklipjeiből (Smith, Talking Heads, Black, Depeche Mode, stb.) valamint Jim Jarmusch és Aki Kaurismaki művészmozijából táplálkozik. A Kacsaszezon című filmje négyszereplős lakótelepi kamaradráma, alig sztorival, fekete-fehérben, mégis katartikus erővel szól. A Lake Tahoe már színes, talán már látunk hat szereplőt is, de ebben sem a túlcizellált történetbonyolítás a lényeges.

Sztori tulajdonképpen nincs is
Juan egy reggel nekimegy anyja piros Nissanjával egy fának, majd elindul, hogy a külvárosban találjon egy szerelőt. A második már szóba is áll vele, bár először rablónak nézi, de Sica (csak nem utalás akar lenni?) nevű kutyája azonban megkönyörül neki. A morc szerelő elmondja, Juan hol talál alkatrészt a kocsiba. Az alkatrészboltban egy énekesnői ambíciójú, de autóalkatrészekhez cseppet sem konyító lányanyával találkozik, aki egy autószereléshez értő, de idült kungfumániás fiúhoz küldi. Közben Juan anyukája egyre mélyebbre süllyed a depresszióba, és ebből kifolyólag a fürdőkádba. A kisöcs ezalatt végig az udvarban álló sátorban játszik. Juan tesz még egy kört közöttük, s a végére az autó is elindul. Kb. ennyi, bevállalós producer legyen a talpán, aki erre, ennyire pénzt ad. Azonban bizonyos Señor Valdelievre adott/szerzett, nyilvánvaló, hogy Eimbcke filmje ennél lényegesen több, a film ereje tehát nem a sztoriban van.

Láttuk már
ezt a hosszú fekete blankokkal tagolt, fixen leszúrt, mozdulatlan, esetleg lassan fahrtoló kameraállásból fényképezett képfolyamot is, amikor a képekbe mindig bejön valaki, átmegy rajta, majd kimegy, amikor érezzük, a lényeg a kamera által mutatott képen kívül van. Jim Jarmusch Florida a paradicsom című remekében, például. Szinte pontosan ugyanígy alkalmazza ezt Eimbcke is, azzal a nüánsznyi különbséggel, hogy nála a fekete blankok alatt a narráció szempontjából fontos hangok, zörejek hallhatók. Szinte nincsenek se közeli, se félközeli plánok, csak totálok, ami itt azt jelentheti, hogy nem az a fontos, hogyan játszanak a színészek, hanem az a környezet, az a szituáció, amelybe a szereplők élnek, amelybe kerültek. A minimál stílushoz minimális dialógok járulnak, azok is jobbára banálisak. Mintha diaporámát, kevés magyarázattal vetített diaképek sorát látnánk, amely igazából a záróképsor után kezd el élni bennünk. A film közben szórakozunk a fanyar humorú, kissé groteszk történetecskén, a bizarr figurákon, a vége után meg jönnek a kérdések, amit e film felvet. Hogyan dolgozzuk fel az egyik legsúlyosabb emberi tragédiát, mit az ember életében átélhet? Tán nem is létezik válasz, illetve a válasz maga az, hogy foglalkozunk, forgassuk a kérdést magukban. Mintha semmiből érkezett képeslapokat nézegetnénk...

10/7

www.port.hu/mexikoi_kepeslap_lake_tahoe/pls/fi/films.film_page

Julie Taymor, aki ezeket a filmeket rendezte, azért nem akárki. Gondolom, sokaknak -velem együtt- elsőre nem ugrott be semmi a rendező nevéről, amikor óvatlanul belefutottunk az Across the Universe című filmbe. Kicsit utánaástam, ki is ez a nő: nos, nem egy ismeretlenségből kikukucskáló tehetség zseniális első filmje az Across the Universe című film-musical...

A hölgy már 55 éves, írja életrajza, s komoly művészi múlt van már mögötte. Opera-, musical-, dráma- és filmrendezéseivel korunk egyik legprovokatívabb művészének tartják. Az oroszlánkirály színpadi rendezéséért Tony-díjjal tüntették ki, és ugyanerre a díjra jelölték 1996-ban a Juan Darienért. További -jobbára zenés műfajú- színházi rendezései: A zöld madár, A bolygó hollandi, Salome, A varázsfuvola, A vihar, A makrancos hölgy.

Első operarendezését (Sztravinszkij: Oidipusz király), amelyet Japánban mutattak be 1992-ben filmre vette, és benevezte a Sundance Filmfesztiválra, majd a montreáli művészeti filmfesztiválon a zsűri díját nyerte el. 1975-től 1979-ig Taymor ösztöndíjjal Indonéziában dolgozott, ahol saját maszkos-táncos társulatot alakított nemzetközi színészekkel. Első filmje, a Fool's Fire, amely Edgar Allan Poe Bice-Béka című novellájából készült, a Tokiói Nemzetközi Elektronikus Mozifesztiválon a legjobb drámai film díját kapta.

A Titus című Shakespeare-adaptációja (Titus Andronicus) látható volt itthon, Anthony Hopkins főszereplésével, a moziban, tévében, meg itt, ott. Azt annak idején egy rettentően üres, gondolatnélküli adaptációnak találtam, amely leginkább egy közepes tehetségű, alternatív szadomazo divattervező első művészi szárnypróbálgatásának tűnt, akit törzsvásárlói jó kis költésvetéssel kínáltak meg, amelyből futotta a sztárgázsikra. Bűbáj, műmacher, öncélű és indokolatlan megoldások, a kor (1999) színvonalához képest szánalmas effektek. A színészek jók, Hopkins is, de nem NAGYON jók. Ezek ezt a teljesítményt bármikor nyújtják. Pöffeszkedő, hatásvadász blöffnek tűnik e film ennyi év után is. A brutalitás, teljesen elborult és aberrált pszichapátia részletes ábrázolásából a gondolatiság teljesen kihúzva. A film csupán a meghökkentő és elborzasztó agresszivitást mutatja, ezt hangsúlyozza, de hogy ez miért, minek és mi célból, minek az érdekében történik, arról nincs szó. Gondolkodni, és gondolkodtatni nem trendi, ebből a filmből úgy tűnik, legalábbis. (Persze, a Titus Andronicus egyébként sem Shakespeare legjobb műve, ellenben mindenképpen a legbrutálisabb. Szerintem az akkoriban sűrűn előforduló, bizonyos anyarozsmérgezés is szerepet játszhatott abban, hogy e dráma ilyen lett. (anyarozs=a gabonaszárra tapadó gombaféle, amely az LSD-hez nagyon hasonlító pszichoaktív vegyületet tartalmaz):)) (10/3)

A híres és hírhedt mexikói festőnő, Frida Kahlo életrajzi filmjével azonban már semmi bajom. Tökéletesen megidézi a festőnő alakját, művészetét, de az adott kor társadalmi, és politikai körülményeit, Salma Hayek e filmmel lett igazi színésznő (legalábbis a szememben). De ami még fontosabb, hogy a film képi világa is Frida Kahlo látásmódján alapszik, szinte kockáról kockára. Elliot Goldenthal pedig minden idők egyik legszuggesztívebb filmzenéjét követte el e filmben. Az OST album megszerzése kötelező. (10/8)

Ám mikor tegnap leültünk az Across the Universe elé, ezeket nem tudtuk/nem jutott eszünkbe: Na nézzük meg ezt a Beatleseset! Ami, így e fentiek után, már nem is meglepő, hogy egy nem hétköznapi film. Ugyan nem erőssége a cselekmény, sem bonyolításában -döcög, mint egy erdei kisvasút-, sem úgy en bloc: szimpla kis sztori ez. A szegény liverpooli munkásfiú elmegy szerencsét próbálni Óperencián túlra, ahol csodák csodája éri, s róla is kiderül varázsló ő, nem melós. No meg a szerelem. De Óperencia menekültügyileg suttyóland, így a szegény varázsló munkásfiú vissza a bűzös Liverpoolba. De Óperencia kedves varázslói visszahívják őt, így most már hősünk visszatér Óperenciába jó vízummal, és happy end. Nem ez az érdekes a filmben.

Hanem az, hogy ez egy varázsos tabló az egész hatvanas évekről, Beatlesestűl, virággyerekestül, Kerouacostúl (bár az Úton a negyvenes években született), háborúellenességesdistűl. A Beatles-dalok, mint egyfajta monológok tökéletesen működnek, ha a szereplők jellemét, motivációit, érzelmeit kell megjeleníteniük, a sztorit viszont megakasztják, de mint mondtam, nem az a lényeg. Amúgy minden zenés filmesműfajnál a betétdalok (és a táncbetétek is) kilógnak a műből, illetve megakasztják a cselekmény gördülékeny folyamát, de ez így van rendjén, nem a finoman cizellált cselekménybodorításért nézünk musicalt. Elliot Goldenthal zenei rendezésében amúgy egészen pazar Beatles-adaptációk születtek, így e film OST-albuma is beszerzésre vár. A táncbetétek hasonlóan ötletesek, mentesek minden manapság divatos kereskedelmi tévés divathuzattól, mégis megfelelve a showtánc és revüfilmek legjobb hollywoodi (ez itt csúcskategória!) hagyományainak. Olykor a nagyvárosi járókelők kaotikus zűrzavara rendeződik mintegy varázsütésre formációba, hogy tökéletes összhangban ugrabugráljanak, hogy aztán a végén szétszóródjanak újra mindenfelé, máskor teljesen színpadi körülmények között mutatnak be egy forgókkal, süllyesztőkkel megpörgetett teljesen hagyományos táncbetétet, melynek témája a katonai sorozás.

Szégyentelenül idézi Taymour a témába vágó klasszikusokat: a Hairt, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Moulin Rouge-t, az Eper és vért, úgy, hogy percig (na jó, egy félig) sem merül fel a plagizálás, vagy nyúlás gyanúja. Taymour idéz, megidáz, improvizál és továbbgondol, nem lop és nem nyúl. Használ adekvát, kora- vagy közel korabeli művészeti alkotásokat. Használ pop- és rockidolokat. Sadie figurája egy az egyben Janis Joplin, egy dialógban: Try a little bit harder. Jojo majdnem Jimi Hendrix, de amikor fejére kötik a kendőt, elfogodottan tiltakozik ellene. Dr.Robert akár Jim Morrison is ihlette a homályos és profetikus szólamaival. De ezek a filmben csak megidézik ezeket, nem pedig ők. Mint ahogy itt a Beatles-dalok sem a Beatlesről szólnak, hanem azt a kort, és e film szereplőit idézik meg. Ezek mellett valódi rocksztárok is szerepelnek mellékszerepekben, mint Bono (ő Dr.Robert), Joe Cocker (persze, hogy nem a Little Help From My Friends-et énekli!) vagy Salma Hayek.

Rettentően színes, pszichedelikus animációk hivatottak jelezni a korszakra jellemző betépett, lebegő életérzést. Ezek önmagukban eltúlzottak lennének, ám e filmben - Luhrman zseniális Moulin Rouge-filmjéhez hasonlóan - szerves egységben vannak a rusztikus darabosságú, kétdimenziós történettel, a dal- és táncbetétekkel. Az egész egy nagy látomás, amelybe Taymour beleszúfolt mindent, ami a hatvanas években fontos volt, Martin Luther King meggyilkolásától és a vietnami córesztól az LSD, a szerelem és szex forradalmán át a virág ideologikus fetisizmusáig.

Viszonylag ismeretlen, igen jó énekhanggal rendelkező színészek (Evan Rachel Wood - Lucy, Jim Sturgess - Jude, Joe Anderson - Max, stb) kiválasztása itt is jó ötlet, hiszen nem kell ámulnunk, hogy XY hogy nézki, vagy hogy nem. Ezek itt a természetességükkel és tehetségükkel nem kilógnak, hanem összetartják a filmet. Julie Taymour e filmben zseniális és kreatív, harsány és kifejezetten fickós néni, üzenete pedig hiteles, nőies és örök: szeretni és szeretve lenni a legjobb dolog ezen a világon. Ámen. Ez a film is bizonyíték arra, hogy nem feltétlenül kell vérengzés vagy tragédia, hogy katartikus élményen essünk át. Hogy így meg nincs köze a valósághoz, ellenben egy szentimentális giccs? Kit érdekel, ha annak kurva jó.

Pontszám: 10/9, legalább.

Az Álmatlansággal és a Mementóval, a két markáns thrillerrel indult Christopher Nolan e filmmel belépett a nagyfiúk közé. Batmannel sokan próbálkoztak már, Tim Burton pl. még egész jól is, azonban Nolan e filmmel lazán lekörözte az összes eddigi próbálkozást. Azzal, hogy a denevérember sztoriját megfosztotta az eredeti képregényre hajazó összes kétdimenziós effektustól, és a történetet határozottan a hétköznapi valóság felé közelítette, élővé, felnőtté és 10-en túli aggyal is elképzelhetővé tette a Batman-mesét. Persze, szó sincs arról, hogy a meseszerűség csorbult volna, de az ivóvízfertőséses terrositatámadás, a gazdasági (morális, stb) válság és következményei nagyon megvannak a mai reáliában is.

Bél Krisztián baltával faragott arcó Batman-e rendben van, bár ebben nekem Michael Keaton volt a legjobb, és Val Kilmer a legviccesebb (még ha nem is szánta annak), de Bruce Wayne-ként nekem nem tetszik. Unalmas átlagfigura, és nem hiszem el neki Gotham város aranyifjának lezserségét. Hétévi száműzetése alatt, pedig valahol a kettő között, de ilyen akcióhőskiképzésesbe sokkal jobbak vannak nála. Ez a "keletre megyünk a senseihez megtanulni a tutiságot" klisé amúgy is baromi uncsi kezd lenni. A ninják összehozása a Batmannel viszont ennél több vicces szituációt rejt, szerintem. Liam Neeson nem biztos hogy a legjobb választás volt, hiszen ha 10-en túli néző meglátja figuráját, a listás Schindlertől Qui-Gon Jinnig minden beugrik, ráadásul az edzőjelenetek is hajaznak Obi van és Annakin hasonló próbálkozásaira. Fogjuk fel posztmodern mímnek... A két öreg, Michel Caine és Morgan Freeman viszont a masszív betonalapzatot biztosítják a filmnek, fanyar beszólásaik szórakoztatóak.

Nolan e filmmel, hogy átszőtte a mesét a drogok és terrorizmus valóságával, ki is emelte egyben a gyermekmesék ártatlan szintjéről a Batman-sztorit. Látványban, izgalomban bővelkedő nívós látványmozit készített, amelyikben győz a jó. Ezért nézünk filmeket, mert azokban győz a jó. Hogy egy picit a film egésze a valóságra hasonlít, csak annyiban érdekes, higy kedvünk van egy kicsit élni a filmmen kívüli valóságban, ahol, ugye a rossz az, aki győz... Viszont az is biztos, hogy arra a Batman-filmre már nem vagyok kíváncsi, melynek a végén Joker egy atombombát letol Batman torkán, és kilövi a világűrbe.

Szerintem, úgy 6 pötty a 10-ből.

www.port.hu/batman:_kezdodik_batman_begins/pls/fi/films.film_page

Ha Tarantino nem filmes szeretett volna lenni, gond nélkül feltehette volna ezt a filmet színpadra. Egy egészen kiváló kis off-off-off-Broadway darab lehetett volna belőle....

Viszont akkor (egy ideig) szegényebbek lettünk volna egy, az az akció-krimi-vígjáték-trash B-kategóriás zsánereket megújító reformfigurával. De ez a film gyakorlatilag egy tökéletes színpadi mű. A pattogó dialógok élesen koppannak, mintha egy ping-pongmeccset néznénk. Olyan láthatatlan, de baromi erős energiafonalak húzódnak a szereplők között, melyek egy színpadon, élő szereplőkkel (fetéve, ha azok olyan kvalitásos színészek, mint Harvey Keitel, Tim Roth, Steve Buscemi, Tarantino és a többiek) szerintem még nagyobbat ütne ez a darab. Az egészet könnyen át lehetne írni egyetlen helyszínre, a raktárra. Esetleg a rablás jeleneteit lehetne megoldani változással/vagy vetítéssel. Persze, épp a műfajból fakadóan nem is tudnánk róla, csak néhány kordzakós, pulóveres Greenwich Village-i arc blogolna róla, egészen addig, míg valami hollywoodi arc megvenné a könyvet, és mondjuk Joel Schumacher vagy Tony Scott rendezne belőle filmet, Denzel Washingtonnal vagy Mel Gibsonal. Szóval jó ez így, ahogy van, csak elméláztam azon, hogy mennyire színpadi hatásokkal dolgozik Tarantino...

Egy baja van, hogy a színpadon kellene valamiről szólnia is egy darabnak, a Reservoir Dogs meg ugye, nem sok mindenről szól... Arról viszont szellemesen és bőbeszédűen. A vér kicsit túl piros.

www.port.hu/kutyaszoritoban_reservoir_dogs/pls/fi/films.film_page

Az egy kicsit zavaró, hogy a tánc címén előadott altesti dörzsölködés himnikus szappanoperájának eleddig utolsó opusza is ugyanezzel a címmel fut a piacon. Nos, aki az örökifjú Patrick Schwayze és aktuális partnernőjének soron következő nyilvános üzekedésére kíváncsi, és bevállalja EZT a filmet, az alaposan mellényúl. Ebben a filmben nem lesz édesbús latin ritmus, örökké füstős csehókban (hogy lehet ilyen állandó ködben táncolni?) vonaglás, ellenben. Decens kis vériszamos Tarantino-parafrázis EZ az Egy utolsó tánc című film, erős szingapúri dialektusban előadott kantoni (Kína) nyelven, csakhogy tovább távolodjunk a fülledt erotika romantikájától. Mert én úgy gondolom, hogy szingapúriul beszélt kantoniul nem lehet szerelmesen susogni...

Persze, lehet, ez is például a filmet rendező-író Max Makowski találmánya, ugyanis ő beletette a szerelmi szálat is a konstans öldöklésbe, amit eleddig Maestro Tarantino hanyagolt. De kezdjük az elején: ki is ez a Makowski tulajdonképpen? Egy meglehetősen fura figura, hiszen harmincas évei derekára gyakorlatilag mindenhol élt a világon, Brazíliától a Fülöp-szigetekig, Bahreint és Németországot is beleértve, jelenleg Hongkong és New York között ingázik. Filmjei közül nálunk Tabu címmel láthattuk néhány elbóklászott főiskolásról szóló misztikus szexuálanalízisét, valamint egyik rendezője volt a Melegedő című meleg reality-shownak. E film forgatókönyvét húsz évvel ezelőtt írta David Hume és Immanuel Kant okokról és okozatokról szóló fejtegetéseinek ihletében, és Szingapúrban készítette el 2005-ben, a már említett kantoni nyelvjárásban. Nem az a szokványos életút. Ráadásul, brazil bahreini (stb.) hongkongiként elérte, hogy szingapúri film először jusson be a független filmesek Mekkájaként emlegetett híres Sundance fesztiválra, ahol egyből nyert is egy díjat (Grand Jury Prize), ha már itt van.

Maga a film, mint említettem, tulajdonképpen egy Tarantino-parafrázis, mintegy továbbgondolása, kicsavarása, átlényegítése Tarantino abszurd párbeszédekkel tarkított erőszakszimfóniáinak, amelyekben a tulajdonképpen szimpla sztori, egy gyilkosságsorozat, egy bosszúhadjárat többféle nézőpontból elmesélve kap sajátos színezetet. Az Egy utolsó tánc is ugyanez. Gazdag és fontos ember fiát elrabolják, egy bérgyilkos kap megbízást hogy járjon végére az esetnek. A megbízás során gyilkosságról gyilkosságra derül fény a dolgok valód állására, amely meglepő lesz...

Úgy tűnik azonban, Makowski túl nagyot akart csavarni a dolgon, túl akart tenni Tarantinón is. Ebbéli igyekezete felemás, néhol bizony zagyva, keszekusza filmet eredményezett. Nehezen követhető, ki kivel van, ki kicsoda tulajdonképpen. Főleg, hogy rendre valamiféle olasz maffia kapcsolatról is beszélnek a filmben, ennek (és Tarantinónak) köszönhetően feltűnik a színen maga Harvey Keitel is (Terrtano néven, ami akár lehetne Tarantino elferdítése is?), aki elmond egy mondatot kantoniul, majd úgy tűnik el, ahogy fel. A többi olasz ázsiai, így akár lehetnének a Triádok is, de Makowski hiperaktív, amúgy vicces Kao nevű szereplőjével erőlteti ezt az olasz dolgot. Azt értem, hogy szándéka az volt, hogy minden egyes történetszegmens megváltoztatja a történetbeli valóság alakulását, ez a folyamat azonban nem mindig világos. És akkor a szerelmi száltól nem is beszéltem, bár az viszonylag tiszta. Csak éppen dramaturgiailag nem igazán indokolt...

Viszont vizuálisan szép a film, mintha a Szerelemre hangolvát (eredetileg Wong Kar Wai filmje) Tarantino rendezte volna. Egészen szórakoztató, ahogyan, amilyen effektekkel tagolja Makowski a cselekményt. Párbeszédek is Tarantinósan abszurdak. Többször is előjön például egy hosszas fejtegetés a kávé tejjel kapcsán (Café au Lait vagy Café Olé, francia vagy spanyol, stb., stb.), amelynek kapcsán Vincent és Jules párbeszéde juthat eszünkbe a LE Big Mackről, a Ponyvaregényből, és más effélék. A szereplők neveit egyszerűen imádom, példának itt van a T-t alakító Francis Ng, aki akár a szingapúri Alain Delon is lehetne, olyan kúl. Vagy Joseph Quek (Ko), aki néhol egészen elképesztő mozgáskultúráról tesz tanúbizonyságot. Makowski filmjét pedig fogjuk fel, mint egy kísérletet arra vonatkozóan, miként lehet elegyíteni a film noirt Tarantinóval és Wong Kar Wai-jal. Nos, a helyzet ez alapján az, hogy lehet is, meg nem is. Így a film jó is, meg nem is.

www.port.hu/egy_utolso_tanc_one_last_dance/pls/fi/films.film_page

Egy fahang iszonyatosan hamisan rázendít: Nessum Dorma (Mindenki alszik), Puccini Turandotjából, köztudomásúlag a világ zeneirodalmának egyik legcsodálatosabb és legszívhezszólóbb áriája, közben meglátjuk, egy temetésen vagyunk. Majd az elébb énekelni próbáló fahang tulajdonosa beszélni kezd, gyászbeszédet mond teletűzdelve Salinger idézetekkel, alatta egy Boban Markovic-szerű rezesbanda Gloria Gaynor I will survive (Túl fogom élni) című slágerét kezdi játszani... Ha egy film így kezdődik, nálam már nyert. Valahogy így képzelem el egy film tökéletes nyitóképét.

A szlovén film, merthogy abban vagyunk, nem rendelkezhet nagy hagyományokkal, tekintve, hogy mindössze 1991. június 25-e óta beszélhetünk Szlovéniáról, mint független államról. Azért „összekalapáltak” egy Oscar-díjas nagyszerű filmet (Tanovic – Senki földje), valamint kialakult egy „szlovén új hullám”-nak, vagy „szlovén tavasz”-nak is nevezett vonulat, amely elsősorban két emberhez köthető: Janez Burgerhez és a Sírugrókat is rendező Jan Cvitkovichoz. Témáik földközeli minimáltörténetek tétova antihősökről, az élet apró örömeiről. Nem csoda a hangvétel, Burger Prágában tanult, mestere Vera Chitílova, a cseh új hullám hasonló érdeklődésű „nagyasszonya” volt. Cvitkovic viszont régésznek tanult, mintegy szabályt erősítő kivételként, viszont alátámasztva a földközeliséget. Cvitkovicnak a minimalizmushoz is köze van, hiszen első filmjében (Kenyér és tej) mindössze egyetlen vágás van a 68 percnyi játékidő alatt, ezt az egyetlen snittet, pontosabban annak dramaturgiailag és művészileg pontos, indokolt helyét azonban egy kritikus értékesebbnek minősítette a szlovén állam által támogatott teljes addigi filmtermésnél.

A Sírugrókban már több snitt van, de azért korántsem mondható Tony Scottosan összevissza-kaszabolt akciómozinak. Mégse unalmas. A már említett felütés fanyar, néha morbid humorú alaphangot ad meg, amely azonban mélyen humánus is. E derű azonban mellett végig ott vonul valami sötét tragikum is, csakúgy mint a való életben. Cvitkovic nem aprózza el, erről beszél: az életről, a halálról, a szerelemről, a mennyországról és a földről. Ám ezt mindenféle talmi fennköltség nélkül, egyszerűen és tisztán teszi. Ahogy főhőse, Pero, a hivatásos gyászbeszédíró is írja beszédeit, gyakran meghökkentő logikai fordulatokkal, bizarr eszmefuttatásokkal, fura szókapcsolatokkal, de mindig jó szándékkal és mindig tisztelettel.

Nincs igazán, a szó hagyományos értelmében vett története, sztorija a filmnek, műfaja valamiféle lírai életkép lenne, amelyben azért sok-sok mikrotörténet zajlik egymással összefonódva, de néha függetlenül is. Cvitkovic tartja magát ahhoz a nyilatkozatához, miszerint: „A filmeknek inkább a költészetre kellene emlékeztetniük, mint a prózára. Valamennyi film fényképezett próza, ami számomra unalmas. Én költészetet akarok forgatni.” Azt teszi. Hozzá kell tenni azonban hogy ebben méltó segítőtársai vannak: Simon Tansek operatőr és producerként a szlovén új hullám másik tagja, Janez Burger.

Fogalmam sincs, hogy hivatásos színészek vagy amatőrök játszanak a filmben. Ha hivatásosok, akkor azért maximális az elismerésem, mert egyetlen rutinos megoldás, egyetlen szakmai trükk sem látszik, ha pedig amatőrök, akkor meg kameraláz, görcs és más hasonló „amatőrség” nem látszik, így akkor meg ezért a dicséret. Hibátlan, önazonos alakítások. Nem is alakítások, hanem jelenlétek. Ahogy az elébb említett kolléga írta egy Cvitkovic egyetlen vágása többet ér egy teljes nemzeti filmtermésnél, úgy én csak azt mondom, rég láttam ilyen jó filmet. Pedig igen nagy mennyiségű mozgóképet kell szakmányban megnéznem. Ez a film a kihagyhatatlan, kötelező kategóriába tartozik, s mint ilyen lélekemelő, megrendítő, komoly és vidám, bölcs és humánus, érzéki és érzelmes darab, olyan, amilyet tényleg ritkán látni manapság.

www.port.hu/sirugrok_odgrobadogroba/pls/fi/films.film_page

Tulajdonképpen egy betegesen élv- és kéjhajhász ember életrajza e film, s mint ilyen, tárgyából fakadóan nem túl érdekes. Mert mi érdekes van egy olyan ember életében, aki konkrétan egész életét tökrészegen tölti, és amikor véletlenül csak félig részeg, akkor olcsó kurvákat dönt hanyatt, egészen addig, míg a vérbaj ettől is megfosztja. Ha hozzávesszük, hogy az illető gazdag arisztokrata és műkedvelő író is egyben, nyilván sokan Sade márkira gondolunk, ám e film egy angolról, Rochester grófjáról szól.

John Wilmotnak, vagyis Rochester grófjának szégyenteljes életét feldolgozó film Laurence Dunmore bemutatkozó rendezése, tulajdonképpen egy egységes, végiggondolt mű, olyan, amilyet pályájuk és a midlife crisis derekán szoktak jobb filmesek csinálni. Pontos, minden a helyén van, nincsenek elvarratlan szálak, mégsincs lelke az egésznek, nincs benne tűz, nincs lendület. Egy első filmnél pedig ez komoly hiányosság.

Pedig nem bántja a szemet a film, szépek a képek, parádés Johnny Depp a gróf figurájában és hasonlóan jó John Malkovich II. Károly királyként. Nem színészi és nem operatőri a probléma, mégcsak nem is rendezői, annyiben legalábbis nem, hogy a film rendesen "össze van rakva". Rochester figurája unalmas egy kissé, az első, amúgy erős kockákból már tudni lehet szomorú végét. Persze, aki még életében sosem dugott egy jót félrészegen, az irigykedhet a különc és élveteg John Wilmotra... De a gróf a részegeskedésen túl írónak nem mondható túl jelentősnek, a faszokból és baszásból álló, filmben is jelzett színdarabja valóban szimpla pornó, és a szellemesen beszólókból is minden kocsmában találni legalább kettőt, amióta világ a világ. Ezért unalmas kicsit a film, de azért megér 5 pontot a 10-ből.

Mintha az egész mai Oroszország Gogol Köpönyegéből bújt volna elő. Képtelenebbnél képtelenebb helyzetek sorjáznak a legszélső végletek között a legbanálisabb mindennapokban is. Ilyennek hőse Valya is, aki a rendőrség alkalmazásában bűncselekmények rekonstruálásánál dolgozik, mint az áldozat dublőre. Tragikomikus sorsán keresztül a mai orosz valóság egy újabb szeletét ismerhetjük meg, az oroszoktól már oly megszokott abszurd szemüvegen át.

A mai orosz film szar!
- vágja szemünk közé Valya, Az áldozatkaszkadőr című film fő- és címszereplője. A sarkos kijelentés persze csak az ő (és az alkotók) hetyke ifjonti hevületének tudható be, hiszen egy mai orosz filmet nézünk. Az orosz film mindig is jó, sőt felmérhetetlen jelentőségű volt, gondoljunk csak arra, hogy az Einzensteintől Pudovkinon, Dziga Vertovon, Csuhrajon át Mihalkovig és Tarkovszkijig tartó névsor tagjai milyen filmekkel ajándékozták meg a filmművészetet. Ám a mai lista sem akármi, bár a veretes, nagylélegzetű műalkotások helyett sokszor markánsabb, élesebb, olykor durvább és erőszakosabb filmek készülnek, ám az elismertség ugyanúgy kijár Germanéknak, Bekhmambetovnak, Zvjagincevnek és a többieknek. Nem csak kijár, hanem jut is, hiszen az utóbbi években rendre kerül a díjazottak közé orosz film is a nagy fesztiválokon, de nem elhanyagolható az a tény sem, hogy az új orosz filmek nyereségesen teljesítenek a hazai piacon. Nem sok nemzeti filmgyártás mondhatja ezt el magáról... Nem meglepetés hát, hogy ilyen körülmények között a rendes évi orosz filmheteken új és újabb arcok tűnnek első filmmel, jobbára igen figyelemreméltó minőségben. Az Áldozatkaszkadőrt Kirill Szerebrenyikov jegyzi, akinek már egy színházi rendezését láthatták azon kevesek, akik bejutottak a Bárkába 2005 tavaszán. A Gyurma című darab (írta: Vaszilij Szigarjev) egy fiatal fiú halálát megelőző napokat mutatta be kíméletlen, már-már szürreális brutalitással. Szerebrenyikov első játékfilmes próbálkozása azonban már nem ezt a mai orosz irodalomra, filmre és színházra jellemző erőszakos vonalat viszi, ám nem kevésbé meghökkentő. Az áldozatkaszkadőr szintén egy színházi előadás alapján készült, mely inkább a Gogol Köpönyegétől eredő groteszk, abszurd hangvételt hordozza, s melyet a rendező sikeresen megfosztott minden színházias effektustól, egyúttal azonban felruházott minden divatos filmes manírral. Ettől függetlenül, reagálva a fim elején elhangzott kijelentésre, a mai orosz film -legalábbis ez- egyáltalán nem "szar".

Addig jár a korsó a kútra,
míg el nem törik. Anélkül, hogy lelőném a film poénját, ez érvényes Valyára, az áldozatkaszkadőrre is. Tipikus középkelet-európai sors az övé, kimaradt az egyetemről, inkább munkát vállalt. Nincs perspektíva az értelmiség előtt, az egyik az alkoholizmus, a másik, ugye, járhatatlan. Valya inkább az emblematikus áldozatkaszkadőri munkát (tényleg van ilyen?) választja a rendőrség kötelékében, ahol áldozatokat játszik el a helyszíni bizonyítás alkalmával. Egyértelmű azonban, hogy nem csak eljátszott, hanem valódi áldozat is ő, hiszen állandóan kísértő katonatiszt apja hamleti emlékével is meg kell küzdenie, és akkor ott van még a kötelező családi- és egyéb társas kapcsolatok olykor észvesztő bonyolultsága is. Hősünket ráadásul fénysebességgel száguldó agyműködés is jellemzi, melynek olykor nem tud megálljt szabni. De hasonlóan tipikusak a film többi szereplői is. Az olykor hosszadalmas erkölcsi és etikai monológokba bonyolódó, még a "régi rendszerbe szocializálódott" rendőrtiszt, a helyszíni bizonyítás alkalmával a videokamerát kezelő molett rendőrnő, aki mindennel foglalkozik, csak éppen a munkájával nem, az anya és az "ideiglenesen ott-tartózkodó" nagybácsi figurái mind karakteres mai figurák. Nagyon oroszok, mégis (vagy épp ezért?) nagyon ismerősek is számunkra.

Összességében
talán legjobban -kortárs példát felhozva- Gigor Attila Nyomozójával van legközelebbi szellemi rokonságban Szerebrenyikov bemutatkozó filmje. Hasonlóan bizarr foglalkozást űz főszereplője, groteszk és abszurd szituációkba kerülő főhősét szemlélő szatirikus látásmódja rokonítja e két filmet, valamint az, hogy alkotóik hasonlóan mutatják meg a valóság és a képzelet viszonyát. Azonban Szerebrenyikov sokrétűbben alkalmazza a különböző filmezési technikákat, többet kacsint ki, többet utal más filmekre, filmesekre. A helyszínelés kézikamerájának képének be-bevágása kézenfekvő, de utalnak a Blair Witch Projecttől eredő home-videós próbálkozásokra egészen a Cloverfieldig vagy a Dogma-filmekig bezárólag. Az álomjeleneteket mintha egy az egyben David Lynch rendezte volna, hogy csak a hangsúlyos nyuszifül-motívumra, vagy a lebbenő függönyökre utaljak. A film azonban teljesen egyedi, szuverén alkotás, az ismerős elemeket ügyesen simítja egybe a rendező. Valya érzelmi kitörései expresszív, de mulatságos hatású animációs betétekben jelennek meg. A filmet átható szarkasztikus fekete humor komoly üzenetet közvetít: nevetségesen banális bűnök között élünk. Sajnos, ez az üzenet érvényes a film végére is: az is banális. Azonban az addig vezető út biztató és okosan szórakoztató.

10/6

www.port.hu/az_aldozatkaszkador_izobrazhaya_zhertvu__playing_the_victim/pls/fi/films.film_page

Számomra Quentin Tarantino, Kevin Smith és Tom DiCillo egy csapat. Nem „filmestésztailag”, hanem én egyszerűen úgy érzem egy tőről fakadnak. Persze, lehet ebben a kijelentésben az is, hogy nagyjából egy időben jelentkeztek, illetve egy időben érték el első nagy sikereiket. Valószínűleg személyesen nem is ismerik egymást, legalábbis nem szoktak együtt sörözni, az tuti. Márcsak az „egynél több dudás”-szabályból fakadóan is. Új, friss energiákat hoztak a fáradó amerikai független filmbe, majd a nagyszabású hollywoodi monstre produkciókba is, régi sztárokat poroltak le, mint Travolta vagy Pam Grier, és újakat teremtettek, mint a fanyar Dennis Leary, vagy a legrondább színész címére is nagy eséllyel pályázó Steve Buscemi. Jay és Néma Bob. De most hagyjuk a mára guruvá vált Tarantinot, meg a képregényekbe bújó Smith-t, és foglalkozzunk a harmadikkal, Tom DiCilloval. Míg egyesek videotékáskodtak, mások képregényeket rajzoltak, illetve non-stop közértekben unatkoztak, addig DiCillo operatőrként megtanulta a filmkészítés csínját-bínját és elsajátított egy, talán leginkább a Jim Jarmuschéhoz és a nagy öreg, Robert Altmanéhoz hasonlító történetmesélési technikát. Első filmje, a Csapnivaló címével ellentétben egy sziporkázóan pontos karikatúrája volt egy ambiciózus, ám pénztelen, és gyaníthatóan tehetségtelen filmes vállalkozásnak, amely sajnos tapasztalhatjuk, túl sokszor jut el a megvalósulás kevéssé magasztos pillanatáig. Ez a szatíra sikert hozott az íróként és rendezőként egyaránt debütáló DiCillónak, és most, immár negyedik saját filmjében ismét visszatért a média világához, természetesen saját kedvenc, hátsó nézőpontjából.

A Valódi szőke természetesen az a vakítóan szőke hajú szépség, aki hosszú combjait egymáson keresztbevetve édesen mosolyog, vagy éppen fagyosan-vadítón pillant le ránk, nyomorult férfiakra az óriásplakátokról, és az is, akiről azok a viccek is szólnak. Hadd ne idézzek egyet se...úgyis tud mindenki legalább tíz jobbat. Ő az, aki minden férfi erotikus álmában szerepel, és ha esetleg közelebb sikerül férkőzni hozzá, tíz perc múlva legszívesebben mindenki menekülne. Hölgyeim! Ilyen nő persze csak a férfiak képzeletében létezik, ugye tudják? Mellesleg szőke Joe is (Matthew Modine), aki viszont férfi. Joe tehetséges színész, aki ugyan momentán 35 évesen még pincér, de csak azért, mert az ő kvalitásaival mégsem vállal szappanoperákban vagy videoklippekben statisztaszerepet. A családfenntartó Mary, aki sminkes egy menő divatfotósnál, csak akkor vállal gyereket, ha Joe pénzt keres. Képes-e feladni elveit Joe, meg tud-e küzdeni a show-business farkastörvényeivel, főleg, ha útjába sorozatosan szőke leányzók hosszú combjai kerülnek és sikerül-e végre két hónap után együtthálnia Maryvel?

A kérdésekre természetesen van válasz, szép sorjában meg is kapjuk azokat. Közben pedig, miként a Csapnivalóban is, lassacskán belemélyedünk a média diszkrétnek nem mondható, viszont eléggé felületes, sekélyes és mindenképpen émelyítő világába. Vigyázat! Amit látunk, nem csak Amerikára értendő, nyugodtan alkalmazható akár a hazai viszonyokra is. Médiapályára készülő egyetemistáknak különösen ajánlható e film megtekintése, felkészülés és miheztartás végett. Tom DiCillo most sem kíméli a média néhány túlságosan kommercializálódott ágát, a film után most a szappanoperák, a popzenei videoklippek és a divat világa van soron. Itt szó sincs művészetről, s más egyéb hagymázas lila ködről, itt üzlet van, kíméletlen és kegyetlen üzlet. Minden és mindenki pótolható, egyedüli értékmérő a nézettségi index, illetve folyománya, a pénz. Amilyen képet kapunk az egyszerre mulatságos és maróan gúnyos, de mindenképpen pontos és hiteles. A maróan szatirikus él ellenére is szórakoztató film végére mindenki elnyeri jutalmát, megkapja szerepét és befesteti haját. Buddy is megkerül. Mi pedig mosolyogva konstatálhatjuk: Nahát! Tényleg minden jó, ha jó a vége! És itt tényleg mindenki festi a haját?

www.port.hu/pls/fi/films.film_page