asanisimasa

Nem lehet azt mondani, hogy az 1938-as születésű svéd Kay Pollak ontja magából a filmeket, az imdb mindössze egy '72-es tévésorozatot és négy nagyjátékfilmet jegyez. Ha azonban azt nézzük, hogy ebből a négyből kettő jelölve volt a nem éppen igénytelenségéről ismert Berlini Filmfesztivál Arany Medvéjére, ez a mostani pedig legjobb külföldi Oscarra, akkor azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy igen jó hatásfokkal alkot a rendező. Ne zavarjon senkit, hogy ezek közül nem nyert meg egyet sem, a szakmának komolyan a jelölés számít, a díjat pedig csak odaadják az egyiknek. A Hétköznapi mennyország is megkaphatta volna az összes létező Arany Füttyfürüttyöt, hiszen remekmű.

A világhírű hegedűművész és karmester sikerei csúcsán egyszer csak fizikailag és lelkileg is összeroppan, majd mintegy elmenekülve a világ elől, visszatér gyermekkora színhelyére, egy világvégi svéd falucskába. A furcsa figura nagy feltűnést kelt a faluban, de rövidesen megtalálja helyét a templomi kórus élén. Egzaltált személyisége, az egyszerű falusiak számára nem mindig érthető motivációi azonban többekben ellenérzéseket szül, ráadásul betegsége is ki-kiújul. Azonban a kórus és a zene szeretete hozzásegítik, hogy végül megtalálja életének valódi értelmét.

Nem egy nagy sztori, így szüzséként olvasva talán valami erősen melodramatikus bájolgásnak is tűnhet, pedig messze nem az. Pollak zseniálisan szerkeszti meg a filmjét, kitűnően építi fel a sokszor gyökeresen eltérő karaktereit, egészen a legtávolabbi mellékalakokig bezárólag, ami már önmagában is komoly hitelességet ad a filmnek. Gazdag konfliktus- és kapcsolati hálót vázol fel, az előbbihez hasonló okból és eredménnyel, melyeket egytől egyig, a káoszba fúlás legkisebb jele nélkül visz végig. Egyetlen elvarratlan szál nincs a filmben, sőt a végén olyan cizellált masnit köt az egészre, hogy ember legyen a talpán aki magában tudja tartani a tiszta művészi katarzis könnyeit.

Tulajdonképpen egyszerű a trükk: őszintén és a lehető legtermészetesebben kell ábrázolni a legtriviálisabb érzelmeket, nagy lelki és fizikai eseményeket is, akkor fel sem merülhet a giccs vádja. A skandináv kultúrákban igen nagy hagyományai vannak a bonyolult lelki és érzelmi folyamatok hiteles ábrázolásának - nyilván a hosszú, kemény és rideg téli estéknek is köszönhető ez - Kay Pollak ebben a legmagasabb, bergmani, sőt ibseni szintet képviseli, ráadásul úgy, hogy beszéljen akár a legmélyebb emberi dolgokról, mindig belesző valami egészen egyéni, fanyar, néha már-már bornírt, de mindig bölcs humort is. Must see-kategória a film, kapható nálunk is, sőt a budai Tabán Moziban még műsoron is van (most vasárnap is például). Asanisimasa nem adhatja alább, mint: 10/10.

Az osztrák Michael Haneke 1997-ben készült Funny Games című kultuszfilmje egyszerre vicces játék a thriller műfajával és a naiv nézővel.

A Paradicsom

A fehér sziklákkal körbecsipkézett, erdős meredélyek között megbúvó tó maga a mennyország a nagyvárosi mókuskerékből néhány hétre kiruccanni vágyó polgárok számára. A hektárnyi kertekben álló, óriási, kényelmes nyaralók közvetlen stéggel rendelkeznek a saját tópartjukon, hogy a villák gazdái akadálytalanul ereszthessék vízre vadonatújan felújított vitorlásaikat, hogy a hús szélben fúvassák ki fejükből a gondokat. A decens nyaralók között már nem jut hely népstrandoknak, így a bámész prolinépség sem zavarja őket a regenerálódásban. Ez a Paradicsom, amely azonban könnyen válik pokollá, ha a paradicsomlakók közé beteszi patás lábát a bűzös leheletű Gonosz. Apa, anya és a kisfiú épp most érkezett meg a nyaralóba. Apa egyből nekifeküdt a vitorlást összeállítani, a fiú és néhány szomszéd segít neki, hisz' kevesen vagyunk itt kinn a vadonban, anya addig elkészíti a vacsorát. Egyszer csak egy zavartan mosolygó, de megnyerő fiatalember kopog be a konyhába és tojást kér kölcsön. Anya ekkor még nem tudja, hogy ekkor szabadult el a pokol...

A thriller, Haneke felfogásában

A thriller a szórakoztatóiparba ágyazódott kommersz film egy típusa, műfaja, melyben az adott konfliktushelyzet természetellenesen felnagyított, eltorzított körülmények között, felfokozott érzelmi, hangulati és idegi hatások közepette, illetve azok mesterséges gerjesztésével halad a biztos megoldás felé, mely minden esetben a jó győzelmével és a rossz bukásával végződik, még akkor is, ha az esetleges folytatásokra kikacsintva jókora cliffhanger-rel ér véget. Haneke azonban erős művészi indentitásából, neveltetéséből fakadóan egyáltalán nem óhajt betagozódni a showbusiness iparosai közé, számára a film gondolatai kifejezésének, jelen esetben gonosz, bár jószándékú játékainak eszköze, keret, forma, amit aztán ő a saját kényére-kedvére tölt meg tartalommal. Haneke szereti és sokat használja is a thriller műfaját, mert erős drámai hatásokat lehet vele szimulálni, és gyakorlatilag korlátlan amplitúdóval lehet kalibrálni benne ezeket. Azonban művész lévén nem törekszik szimpla szórakoztatásra, ijesztgetésre, egyszerű, primer érzelmek fellobbantására, majd lecsillapítására, ő -ahogy a művészi alkotás mechanizmusát szokás jellemezni- a tapasztalt világot szűri át magán általa, így minden filmje társadalomkritika, morálfilozófia és etikai analízis egyszerre. A klasszikus thriller műfaji sajátosságai így csupán alkalmat, ugródeszkát adnak ezek felvetéséhez, kifejtéséhez.

Vicces játék

A Funny Games egy teljesen banális nyitóképpel indul, egy boldog család utazik terepjárójában, utánfutón az új vitorlással nyaralni, apa és anya a hosszú út alatt operakvízzel üti el az időt. Egyik andalító ária a másik után, mosoly, béke, nyugalom... aztán hirtelen kívülről látjuk őket, de a zene kaotikus psycho-trashmetálra vált (Mike Patton és John Zorn), a család a terepjáró biztonságában még mit sem sejt, mi vár rá odakint. Haneke a műfaj klasszikus szabályai szerint vezényli filmjét a kezdeti békés képeket szinte buñueli abszurdba fordítva a nettó, amolyan Clockwork Orange-módi pszichopata horrorig, hogy egy frappáns és meghökkentő hosszú, kimerevített pillanatban csúf tréfát űzzön a thriller műfajával és a történetbe belefeledkező, naiv nézővel egyaránt. Brechti kiszólások a közönséghez, alternatív cselekménybonyolítási variációk, a sablonok teljes figyelmen kívül hagyása, a film felétől, így a kétharmadától már nem thrillert látunk, hanem Haneke játékszerei vagyunk. -Ti tényleg ezen a szörnyű vérfürdőn szórakoztok? Igen? Akkor tessék, itt van nektek az én „katartikus happy endem”! vágja képen a nézőt a rendező a sokkoló végkifejlettel, Lássátok, mik vagytok.-” Haneke a thriller sémáit megcsavarva azt sulykolja, hogy a mai kor médiafogyasztó nézője gyakorlatilag szórakozásként éli meg azt, ami bárkivel megtörténhet a jóléti társadalmakban, és azt is, hogy a látszólagos jólétet milyen vékony határ választja el a legrettenetesebb pokoltól. Nehéz elképzelni a fotel kényelmes biztonságában, milyen sérülékenyek vagyunk. Haneke elköveti azt a pofátlanságot is, hogy meg sem mutatja az erőszakot, csupán a következményeivel szembesülünk, amúgy döbbenetes drámai hatású jelenetekben. Ulrich Mühe (apa) riadt tekintete szívszorító, Susanne Lothar (anya) összeomlása mélyen tragikus, a két „vendég”, Arno Frisch és Frank Giering pedig olyan hűvös, fennhéjázó és cinikus, mint amilyennek a haláltáborok nyalka SS-tisztjeit képzeljük. Ámokfutásuk céltalan, oktalan, a jólét renyhe unalmából fakad, ezért valódi és nem mű, mint egy átlagos hollywoodi thrillerben. Haneke kissé didaktikusan és provokatívan közli üzenetét, tény, de legalább van mondanivalója, ami azért mindig a legfontosabb. Asanisimasa szerint: 9/10

A doboz a Donnie Darko filozófikus tinithrillerjével reményeket keltett Richard Kelly nagyot mondani akaró, de az erőlködésben összedölni látszó filmje, amelyet vélhetően a globális gazdasági válság pattintott ki a rendező fejéből. Persze, ehhez kellett Richard Matheson, az Alkonyzóna című tv-sorozatban egyszer már feldolgozott novellája is, mely a beszédes Gomb, gomb címet viselve adja a film történeti vázát. A film gondosan és meglehetősen erőszakos didaktikával sulykolt üzenete, miszerint minden tettünknek van következménye, illetve ha valahonnan nem várt módon kapunk valamit, az valahonnan hiányozni fog, szerintem egyértelműen arra utal, hogy a gazdasági válság indirekt kirobbantásával vádolt amerikai pénzintézetek, pénzkezelő alapok, értsd: halandók számára felfoghatatlan hatalmasságok "sara". A fausti problematika, miszerint eladjuk-e tiszta lelkünket egymillió dollárért a félarcú Sátánnak (na belőle igazán látványosan hiányzik valami, amit valaki, jelen esetben az a misztikus hatalom, aki a villámokat is irányítja, elvett...), e filmben azonban közhellyé silányul, az ügy valódi -az emberi élet értelmét tárgyaló- dialiektikája elvész az Alkonyzónás-X Aktás misztikumban, illetve feloldódik a televíziós nyereményvetélkedők sekélyes etikájában.

A film szerkezete is széteső, egyes jelenetek mintha celluxszal lennének csak a fősodorhoz ragasztva, míg maga a főáramlat is a végére nemhogy deltává dagadva árad, inkább elszárad és eltűnik valahová, ahol már mi nézők sem tudjuk figyelemmel követni. A félarcú Mefisztofeleszt alakító Frank Langella valóban hordoz magában valami közhelyesen sátánit, de a főszereplő pár, a teljességgel jellegtelen James Marsden és az igen ronda porcelánbabává botoxolt Cameron Diaz semmit nem tesz azért, hogy legalább egy picit érdekessé tegye pokoljárásukat. Szóval, ez A doboz csak egy nagy, misztikus, színes lufi lett, amire elsősorban azért haragszom, mert többnek, bölcsebbnek és jövőbe látóbbnak akar látszani, mint ami: egy erősen középszerű misztikus scifi-thriller, a már említett tévésorozatok színvonalában, mélységében. Asanisimasa szerint 5/10.

Dario Argento nyilván azért lett kultusz trágyatárgya, mert alaposan kettéosztja a filmjeivel ütköző nézőket: Argentót oltári szentségként imádó rajongókra, illetve mereven elzárkózó utálkozókra. Én akkor magam valahová a középre pozicionálnám magam, de kissé az utóbbi csoporthoz. A faszi alapvetően akart valamit kifejezni, amit filmjeivel hovatovább sikerült is, ez a valami azonban egy meglehetősen öncélú, sajátos "magánesztétika" jegyeit sorjázó, a külvilág számára legtöbbször dekódolatlan, dekódolhatatlan allegória- és szimbólumhalmaz, amit a környező mozgképes külvilágtól való markáns különbözősége tesz egyedivé, és hála mindennek, követhetetlenné. Argento művészetet kreál oda, ahol nemhogy művészetnek helye, de gyakorlatilag semmi sincs (illetve a semmi van). Annyi értelme van ennek, mint a dadaista akusztikus- és képverseknek, bizonyos neoexpresszionista tendenciáknak, Káosz kapitány rémtetteinek - ha akarom, van benne ráció (üzenet, érték, titok, stb.), ha nem akarom, nincs. Aki keres, mindig talál. Azt mondják, gótikus horror, meg hogy giallo, meg akármi, Argento filmjei műfajon kívüliek, ugyanis a jellemző stílusjegyeket sohasem funkciójukban, hanem kiragadva, akár teljesen oda nem illő környezetben, teljesen öncélúan alkalmazza, melynek csupán egyetlen funkciója lehetséges: a meglepetés, meghökkentés és elborzasztás primér vágya. Ezt Argento szinte 100%-ban eléri. Akik gerjednek a szürreális színekben szétszakadó, szétcincálódó emberi testek látványára, az expresszív kompozíciókba rendezett, élőképszerű megnyilvánulásaira a nettó, explicit őrületnek, azok maradnak, akik nem kíváncsiak erre tovább, azok felállnak/nyomnak egy STOP gombot.

A Suspiria (Sóhajok) című 1977-es opusz Argento egyik leghíresebb filmje, mely tulajdonképpen tartalmaz minden rá jellemző stílusjegyet/manírt, nevezzük, ahogy akarjuk. A film a boszorkány-trilógia első darabja (a másik kettő: Inferno, 1980, La terza Madre, 2007), melyben egy amerikai lány érkezik egy freiburgi (Németország) magán balettintézetbe, ami, ahogy rövidesen kiderül, magának, a boszorkánykirálynőnek rezidenciája. Néhány brutális, és perverz bájjal ábrázolt gyilkosság után az ET-fejű leányzó (Jessica Harper) végére jár a dolgoknak és a boszorkánykirálynőnek. Ennyi. Ám ez a sovánka történet is igen döcögősen mesélődik el, inkább csak afféle keretként, hogy Argento bemutathassa néhány vad és pszichotikus látomását arról, hogyan s mi módon lehet még meggyilkolni egy embert. Argentónál a történet tulajdonképpen ugyanazzal a funkcióval bír, mint ahogyan a kereskedelmi tévék is keretként használják a tulajdonképpeni tévéműsorokat, filmeket, hogy bemutathassák a reklámokat, amiből a bevételük származik. Argentónál a sztori csupán töltelék, a szükséges kihagyhatatlan tényező, így nem is fordít rá szinte semmi figyelmet. A film lényege az a néhány ügyesen, fantáziadúsan megkomponált gyilkosság, de legalábbis afelé vezető, arra utaló jelenet. Ne várjunk azonban profi módon kivitelezett, tökéletes illúziót nyújtó szpesöl effekteket, Argentónál ezek, a minimális költségvetésből is adódóan, meglehetősen primitív kidolgozottságú gagyi trükköcskék, literszám szétlocsolt kecsappal és maszkmestertanfolyam első félévi vizsgán is legfeljebb erős elégségeset érdemlő sebekkel, vágásokkal és hasonlókkal. Inkább tűnik az egész afféle vándor utcai színház gótikus horrormeséjének, mint egy akármilyen kategóriás horrorfilmnek. Számomra a Suspiria egyedül zenéjében nyújt említésre méltót: a The Goblins mániákus, repetitív gyermekdalokat idéző, a filmen több variációban végig előbújó zenéje, magának Argentónak katatón lalalázásával az egyik legszuggesztívebb horrorzene, mely valaha is filmvászonra került. Ez azonban nem dob annyit, hogy az asanisimasa 3/10-nál többre értékelje Dario Argento kissé túllihegett agymenését. Részemről maradok a Kubrick/Jodorowksy/Ken Russel bermudaháromszögben, ha már mindenképpen el akarok veszni más emberek pszichózisában...

Amerika valóban a lehetőségek hazája lehet, ha már az elektromos megszakítóval ellátott autó-ablaktörlőkről is képesek nagyjátékfilmet készíteni. Ezt persze csak az Isteni szikra című film első képkockái alapján alkotott felületes vélemény alapján állíthatja bárki, valójában ez egy igazi amerikai történet, amelyikben a kisemberrel ki akar cseszni az arctalan, gonosz hatalom, de az kitartó munkával, akár folyamatosan a szél ellen pisilve, halált megvető bátorsággal és egy teve kitartásával szembeszegül vele, és a végén győz az IGAZSÁG. Frank Capra csinált ilyen filmeket anno, főszerepben Jimmy Stewarttal.

Dr.Robert Kearns valóban élt, egy műszaki főiskolán tanított elektrotechnikát (vagy mit), és nem mellesleg feltaláló volt. Egy nap azonban, közvetve köszönhetően a nászéjszakáján  elkövetett pezsgőbontás maradandó következményének, felére csökkent szeme világának, egy zuhogó esős napon feltalálta a szakaszosan működö ablaktörlőt. A találmány forradalmi hatással lehet az esőben való autóvezetésre, mivel addig az autókon kizárólag motollasebességgel sepregető ablaktörlők működtek, Dr. Kearns találmánya lényegesen komfortosabbá, zajtalanabbá tette az autózást. A találmányt bevitte a nagyhatalmú Ford művekhez, akik némi hitegetés után, magasról ejtve a szabadalmi jogokra, annak rendje-módja szerint le is nyúlták a találmányt. Dr. Kearns azonban nem adta fel, és felvette a harcot, ami alatt ráment egészséges, családja, karrierje; visszautasított egy nagy kalap pénzt, és kitartóan küzdött addig, míg a bíróság előtt elnyerte az igazát.

A Marc Abraham rendezésében készült film aprólékosan mutatja be a sziszifuszi harcot, amit Dr. Kearns folytatott a hatalmas Ford-konszernnel, ami miatt a film első kétharmada kissé talán vontatott. Ám muszáj sok szempontból és részletesen bemutatni a harcot, hiszen enélkül nem lehetne kellően nagy a diadal, amit Kearns arat. Greg Kinnear parádésan alakítja a figurát, ma ő az egyik legnagyobb kisember az amerikai színészpalettán, talán William H.Macy mellett. Maga a film nem egy ördöglakat, egyenes vonalban hasít az előre jól sejthető végkifejlet felé, mégis, amikor az igazság győzedelmeskedik, az mindig bír katartikus erővel, főleg, ha az a kicsi, és gyenge oldalán van, szemben a nagy és erős gonosszal. Így van ez már Dávid és Góliát bibliai harca óta. Jó is néha ilyet látni, mert a gyakorlatban, a való világban azért legtöbbször az erősebb kutya kerekedik felülre. Asanisimasa: 7/10.

Cormac McCarthyt (a wikipédia szerint) a mai kortárs amerikai irodalom első vonalába szokás sorolni, akit ma már az emberiség túlnyomó többségének meglehetősen távolinak tűnő Guttenberg-galaxisból őt a Coen-testvérek méltán sokat emlegetett Nem vénnek való vidék című filmje szakított ki, mely az ő hasonló című regényéből készült. Az út szintén, de ezt már az ausztrál John Hillcoat jegyzi, akinek nevét elsősorban a Nick Cave forgatókönyvéből készült Ajánlat című szikár és kegyetlen nu-western tette ismertté. Na, Az út akár ennek egyenes következménye is lehet, hiszen még szikárabb és még kegyetlenebb történet ez, de köthető akár a szintén ausztrál Mad Maxériához is, annak egy lényegesen pesszimistább, komolyabb és komorabb rokonaként. Hogy miért e vonzódás a komor jövőképek iránt Ausztráliában? Nyilván az ózonlyuk tehet erről, illetve a Nagasaki/Hiroshima atomgombafelhőinek viszonylagos közelsége, vagy az amerikaiak, franciák csendes-óceáni atomkísérleteinek hatásai okozzák az amúgy igen harsány, jókedvű és pozitív gondolkodású ausztrálok olykor borús gondolatait a jövővel kapcsolatban. Persze, lehet, hogy azért ennyire jókedvűek ma, mert tudják, hogy a jövő szar lesz... (Nick Cave mondjuk, ma se jókedvű...)

Hillcoat (és operatőre, Javier Aguirresarobe) is egy egészen komor, sötét, monokolor képet fest a jövőről, mely azonban minden egyes snittben, még amikor a legrohadtabb szituációt ábrázolják is, esztétikus és látványos. Kifejezetten delejes hatású, olykor szinte a híres német romantikus festő, Caspar David Friedrich festményeit idéző képek ezek. Nem nyilvánvaló az ok, sem Hillcoat, sem Mccarthy nem köti orrunkra miért pusztult el szinte minden élő a Földön, vegyi katasztrófa, atomháború vagy járvány, de mindegy is, mert egyikőjüknek sem az ok, vagy annak esetleges látványos effektekkel megoldható látványorgiája a fontos, hanem az, ami utána maradt: a pusztulás képei. Sötétbarna, szürke színek mindenhol, és még meleg sincs, a borult égből eső hull, köd terjeng és hideg, nyirkos minden. Állatok, madarak nincsenek, a fák és minden más növényzet is folyamatosan szárad, rohad, sorvad. Néhány ember maradt csupán életben. Hogy ők hogyan úszták meg a globális katasztrófát, ez sem lényeges - csak az, hogy most mi van velük és hogy van-e tovább... Benzin már régen elfogyott, élelem nincs, így a megmaradt emberiség nagy része kannibállá változott, ami logikailag is, erkölcsileg is, ontológiailag is egyértelműen a vég pillanatát jelöli. A film egy apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smith-McPhee) útját követi végig, valahonnan, valahová, le délre. Ők még jók, még nem esznek emberhúst - persze, nem kis szerencsével, rábukkannak egy földbeásott élelmiszerrejtekre - akik útjuk során talákoznak néhány túlélővel, rosszakkal, jókkal egyaránt.

A film egy szenvedésekkel teli utat követ végig, amelyen az Apa (Atya) a fiát (Fiú) tanítja, hogyan, milyen értékek szerint kell élnie ebben a világban, amikor ő már nem lesz többé. Erős katolicistakeresztény hangulat lengi át a filmet, ami talán nem leglepetés, hiszen ez a világszemlélet nem áll távol Nick Cave-től sem, aki a rendező Hillcoat szellemi jóbarátja, és Warren Ellisszel a film atmoszférikus és túlvilági zenéjét is jegyzi. Csak így, ebben a szemléletben magyarázható a kivételesen nyomasztó, apokaliptikus világvégehangulatot vizionáló film egyértelműen pozitív végkicsengése is - egy valódi disztópiában nincs helye reménynek, a fiú, apja halála után egyedül marad és legfeljebb egyet tehet: elszántan elindul a ködbe. Sőt, akár fejbe is lőheti magát; a végén egy sem maradhat. A film szinte teljes egésze, kivéve a végkifejlet utolsó tíz percét, egy végiggondolt, magasszintű esztétikai egységet képvisel, szinte már Tarr Béla vagy Andrej Tarkovszkij világát idézve meg, amit viszont a kissé édeskés finálé meglehetősen agyonvág. Egy pozitív végkifejlet persze még az említett példáknál is lehetséges, főleg a jelzett keresztényi párhuzamok tekintetében, de ennek gondolatilag kellene erre kifutnia. E filmnél azonban inkább a fogyasztói igényeknek megfelelni akaró produceri/alkotói döntést sejtek, ui. egy földbedöngölően negatív vég csupán egy szűk, szubkulturális réteg ízlésének felelne meg, a nagyobb közönség talán be sem fizetne egy kilátástalanul végződő, végletesen pesszimista történetre. (Nem tudom az eredeti regénynek mi a vége, idespoilerezhetné valaki a kommentekbe, aki olvasta...) Asanisimasa szerint ez a film így: 7/10

Formabontó és tulajdonképpen tiszteletre méltó háborús filmnek adott esélyt az HBO Films, amikor zöld lámpát adott Chance Phelps tengerészgyalogos őrvezető utolsó útját feldolgozó alkotásnak. Az amerikai (maradjunk most csak Hollywoodban) háborús filmek igen nagy többsége általában nem az árnyalt és a dolgok, történések valóságos voltát mutatja meg, bár vannak kivételek is, a többségük általában nem más, mint a csillagsávos lobogó erőteljes lengetése, masszív nacionalizmus (az ezernyelvű és ezer nemzetiségű országban, hehe) és patetikus heroizmus, alig, vagy egyáltalán nem burkolt háborús propaganda. A háborúban résztvevő emberről szó csak a "hazafiatlan" és "mocskosliberális" független produkciókban esik, melyek onnan nézve nem mások, mint a nemzet szégyenei, csak innen nézve tűnnek a lelkiismeret halk szavának.

Ross Katz elegáns huszárvágással tesz szép gesztust mindkét oldalnak, amikor filmre vitte az Irakban elhunyt Phelps őrvezető holttestének hazaszállítását, hiszen egyrészt arról beszél, hogy a háborúnak bizony leginkább csak áldozatai vannak, másrészt viszont ennek a valóságban is élt, harcolt háborús hősnek meg is adja a legnagyob tisztességet. Sőt, bizony nem kicsit manipulatív módon, azt sugallja, ezt így érzi az összes amerikai is. Talán egy amerikai háborús tematikájú filmen nem láthattunk ennyi csillagsávos lobogót, szertartásosan tisztelgő katonát, levett sapkával, megilletődötten álló civilt, mint e film jeleneteiben. Érdekes, hogy a filmet az a Michael Strobl ezredes írta, aki a valóságban is hazavitte az őrvezető holttestét, és akit a filmen Kevin Bacon alakít rezzenéstelen arccal, de sokszor könnyes tekintettel. Strobl ezredes valaha a Sivatagi Vihart megjárt tengerészgyalogos, ma már irodai munkában aktákat tologat. Önként jelentkezik a feladatra, hogy az általa ismeretlen őrvezetőt elkísérje utolsó útjára, ahogy kiderül, egyfajta vezeklésképpen, hogy ő, a katona nem volt ott, ahol a nemzet fiai a vérüket adták a, miért is? Néhány jelenetből mintha az tűnne ki, hogy Strobl kritikailag áll az amerikai katonák iraki szerepvállalásához, de ezek csak halvány, alig észrevehető utalások, az ezredes, igazi katonaként lojális kormányához, hazájához, de elsősorban a tengerészgyalogsághoz (aminek főparancsnoka a mindenkori amerikai elnök). A film is látszólag ezt sugallja, hogy a nemzet is egyöntetűen így vélekedik, ám a valóságban csupán arról van szó, hogy egy halottnak adják meg az emberi minimumot, a tiszteletet. Hogy valójában mi jár fejükben, mire gondolnak azok a gyerekek, akik látják a koporsót, amint éppen behelyezik a repülőben, és egy katonabácsi tiszteleg előtte; hogy a mexikói rakodómunkás mire gondolhat, amint éppen leteszi a repülőgép padlójára a koporsót; hogy mire gondolhat az a fiatal, akit elutasítottak a sorozásnál, amikor önként jelentkezett volna, és így tovább... Mindenki, így a néző is arra gondol, amire akar, a lényeg, hogy Phelps őrvezető tisztességben búcsúzott el ebben az alkalomhoz és témához mérten patetikus, mégis gondolatébresztő filmen. A néhol bizony számítónak és manipulatívnak tűnő képsorokat szerintem ellensúlyozza az, hogy egy alapvetően háborús tematikájú film semmi másról nem szól, csak a háború áldozatairól. Némi bizonytalanság azért akad, ezért asanisimasa csak 7/10-et ad e filmre. Viszont nem többször nézős film, annyi szent.

Egy szép, tiszta, boldog és őszinte világba lépünk be John Carney Sundance-fődíjas filmjében, az Egyszer-ben. Egy fiú énekli az utcán fájdalmas-szép dalait gitárkísérettel, aki nem narkós, nincs semmilyen hendikeppje, nem gazdag és apja kis műhelyében dolgozik. Na és? Tehetséges, mint a nap, a vak is látja, a süket is hallja. Nem veri az asztalt, hanem mindennap kinn gitározik az utcán. Egy lány arra megy, meglátja, tetszik neki, amit hall, talán az is, amit lát. A lány virágáruslány, és Csehországból érkezett vendégmunkás. Amúgy, szintén zenész. De nem akar egyből a fiúra akaszkodni, ágyába bújni, sőt! Összebarátkoznak, tisztán, magától értetődő természetességgel és ártatlan szűziességgel. Együtt zenélnek tovább. A lány bemutatja a fiút édesanyjának. Teáznak. Zenélnek. A fiú demót akar csinálni számaiból, de a stúdió túl drága. A lány keményen és eredményesen alkuszik. Kell egy csapat, egy zenekar. Az első útjukba kerülő, szintén utcazenész csapat megfelelő, úgy játszanak együtt, mint a rádióhed sohasem. Stúdióba vonulnak, de sohasem voltak még stúdióban, a vérporfi-vérgeci hangmérnök elsőre ki is szúrja ezt, alig látványosan utálja őket. Aztán elkezdenek zenélni, és leesik az álla. A felvétel immár kiválóan sikerül. A fiú apjának is tetszik a felvétel, a fiú úgy dönt elutazik Londonba, karriert csinálni. A lány marad, és még telefonja sincs...

Carney ezzel a szögegyszerű sztorival bravúros műfaji trükköt vezetett elő: a minimál-musicalt. A musical hagyományosan drága és látványos műfaj, nagyszabású táncbetétekkel, érzelmileg túlfűtött, egymásra néző duettekkel, fináléval, kocsikerékkel, nagyharanggal, csillagos éggel, fedák sárival. Itt azonban ezeknek nyoma sincs, van helyettük két helyes és tehetséges, abszolút tiszta és manírmentes főszereplő (Markéta Irglová és Glen Hansard), néhány, jobbára egy akusztikus gitáron és néha egy zongorán kísért íves és szenvedélyes dal, és az említett egyenes vonalú történet. Ennyi. Táncbetét pedig egyáltalán nincs. És mégis ugyanúgy működik minden - nyilván ezért a legnevesebb független filmfesztivál fődíja is - meghatódunk, amikor kell, drukkolunk, amikor kell, nevetünk, amikor kell és sajnálkozunk, amikor vége, hogy miért, még, még! Pedig, amúgy nem is szeretjük az efféle panaszos hangon előadott angolszász gitárzenét... (Csak Nick Drake-et, meg Van Morrisont, meg...stb.). Minden filmfőiskolán, médiaelméleti kurzuson és filmesztétika-szakon kötelező anyaggá tenném, mert ez a film kiválóan mutatja meg, hogy milyen kevés kell, milyen kevés is elég egy nagyszerű filmhez. Asanisimasa szerint: 9/10.

Két idei magyar szemlés filmről is eszünkbe juthat Marcelo Pineyro furfangos állásinterjú-versenyes filmje, A Grönholm-módszer. A legjobb elsőfilmesként bemutatkozó Almási Réka Team Building című filmje egy csapatépítő tréning erős pszichotikus hatásairól készített ügyes filmet, míg a közönség által legjobban szeretett Köntörfalak, Dyga Zsombor kitűnő filmje egy jórészt egyetlen szobában, három szereplő között lezajló kamaradráma.

A 2005-ben készült spanyol dráma, amit akár nyugodtan nevezhetünk vérmentes pszichothrillernek is, egy színdarab filmes adaptációja, melyet Jordi Galcerán írt egy szemétben talált feljegyzés alapján, amit egy élelmiszerárusító-multi hanyag HR-asszisztense dobott ki egy lezajlott pénztáros-felvételi után. A dokumentumban található durva és a jelentkezőket emberi mivoltukban porba gyalázó jellemzések egy cinikus és embertelen szisztémára derítettek fényt. Galcerán drámájában egy multikonszern vezetői állására hirdetett pályázat utolsó körébe kapcsolódunk bele, amikor a négy bennmaradt jelentkezőt egy furcsa vetélkedőre hívnak be, ahol különféle szituációk során szűrik ki a legmegfelelőbbet. E gyakorlatok alatt a jelentkezők az egyre stresszesebb és egyre egymás ellen fordító szituációkban egyre jobban levetkezik a különböző civilizációs vagy érvényesülési álcákat, modorokat és végül csak egy marad a színen, igaz az gyakorlatilag mezítelenül. A darab a budapesti Új Színházban műsoron van, érdemes megnézni.

Pineyro ezt a drámát a filmes adaptációban még további három fővel bővítette, ami még tovább cizellálta az amúgy is feszülő csoportdinamikát. Kiváló spanyol színészek keltik életre a különböző karakterű, de egyfelé, az áhított állásért ácsingózó aspiránsokat, akik között szikrázó szócsaták és szellemes, néha szenvedélyes játszmák alakulnak ki. Mindvégig fennmarad azonban a bizonytalanság, hogy mi nézők sem tudjuk, mi is ez az egész, ki az, vagy kik azok, aki(k) az egészet lebonyolítják, nem tudjuk azt sem, ki a beavatott játékos, van-e egyáltalán beavatott. Az egész szituáció teljesen abszurd, nagyjából olyan, mint Bunuel remekművében, A burzsoázia diszkrét bájában, amelyben a szereplők nem képesek elhagyni a partit, amin résztvettek. De kiválóan jellemzi a film a nyugati (burzsoá:) nagyvállalati struktúrákat is, megmutatva, hogyan s mi módon áll össze annak vezetősége, milyen emberi kvalitások, alkuk, árulások és megalkuvások kellenek, kellhetnek ahhoz, hogy emberfia ezekbe bekerülhessen. A mindvégig egyetlen szobában játszódó dráma az első perctől az utolsóig feszült és izgalmas, ráadásul az utolsó jelenetben a színházi változathoz képest egy igen érdekes, de főleg tanulságos párhuzamot is állít, ami egyből egészen más megvilágításba helyezi mindazt, amit addig láttunk, de ez maradjon meg azoknak, akik végignézik ezt filmet. Asanisimasa: 8/10

Megszülték hát.

Tessenek böngészni:

Árvai Jolán-díj:

Hermann Krisztina, a Magyar Filmművészek Szövetségének ügyvezető titkára

Életműdíjak:

            Nagy Anna színésznő

            Pásztor József gyártásvezető

            Révész Gitta produkciós osztályvezető (Magyar Filmlaboratórium)

            Djoko Rosić színész

            Szoboszlay Péter grafikus, rajzfilmrendező

            Zsombolyai János operatőr-rendező

Magyar Mozgókép Mestere díj:

Rózsa János filmrendező, forgatókönyvíró, vágó, producer

Grunwalsky Ferenc rendező-operatőr

Nyakkendő-díj (Színház és Filmművészeti Egyetem Film- és Televízió szakos hallgatóinak díja):

            Török Gábor, a SZFE tanára

Filmplakát-díj:

            Szakmai díj: Apaföld c. plakát /tervező: Gál Krisztián, a Leon Design kreatív

igazgatója/

            Közönségdíj: Utolsó idők /tervező: Kenczler Márton art director

Az Országos Diákzsűri Zöld Holló-díja:

            Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal

Film.hu díj /internetes közönségszavazás/:

            Dyga Zsombor: Köntörfalak

TV filmes kategória

Különdíj /T-Home felajánlása/:

Szalay Kriszta: És a nyolcadik napon

Zsurzs Éva-díj /FILMJUS felajánlása/:

Mundruczó Kornél: A Nibelung-lakópark 

A legjobb tv-film fődíja /T-Home felajánlása/:

Mátyássy Áron: Átok

Tudományos-ismeretterjesztő filmes kategória

Legjobb operatőr /Filmlaboratórium felajánlása/:

Tóth Zsolt Marcell: Bence + a többi jómadár

Kollányi Ágoston rendezői díj /FILMJUS díja/:

Pálfi Szabolcs: Ketten egy fészekben

Legjobb tudományos-ismeretterjesztő film:

            Sári Zsuzsa: Egy világfi Szegeden – Szentgyörgyi Albert szegedi éveiről

Dokumentumfilmes kategória

Elismerő oklevél:

Szederkényi Júlia: Barlang

Kategória - különdíj (megosztva):

Nagy István: Sorsod Borsod

Kiss Anna: Házi paradicsom

Schiffer Pál rendezői díj:

            Gulyás Gyula: Idézés

Az MMK és a Duna TV közös díja, a Duna-díj (megosztva):

            Szőczi Árpád: Drakula árnyéka – a romániai forradalom kitörésének valódi története

Zámborszki Ákos: Utolsó előadás

Dokumentum kategória fődíja, az Ember Judit-díj (megosztva):

Csáki László: Bádogváros

            Almási Tamás: Puskás Hungary

Kisjátékfilmes kategória

A zsűri elismerő oklevele:

Nagy Dénes: Riport

Császi Ádám: Ünnep

Breier Ádám: Cathrine magánélete

Rendező-operatőri díj /Filmlabor felajánlása/:

Nemes Jeles László, Várkonyi Tímea (rendező) és Erdély Mátyás (operatőr):

Az úr elköszön

Legjobb kísérleti film:

Magyarósi Éva: Léna

Legjobb kisjátékfilm:

Szimler Bálint: Itt vagyok

Art Mozi Egyesület díja:

            Almási Tamás: Puskás Hungary

Mozisok Országos Szövetségének díja, a Petróczy Sándor-díj: /2009 legnézettebb mozifilmje/

Herendi Gábor: Valami Amerika 2.

Nagyjátékfilmes kategória

Arany Mikrofon-díj /felajánlja: Basys Magyarország Kft./:

Kőporossy János A vágyakozás napjai c. filmért

Arany Olló-díj /Film- és Videovágók Egyesülete – HSE felajánlása/:

            Czakó Judit a Köntörfalak c. film vágásáért

Legjobb látvány, díszlettervezés díja:

            Banovich Tamás a Kolorádó Kid c. filmért

Legjobb eredeti filmzene:

            Kardos Dániel, Balogh Rudolf a Vespa c. filmért

Legjobb forgatókönyv:

Pacskovszky József A vágyakozás napjai c. film forgatókönyvéért

Legjobb férfi alakítás:

            Elek Ferenc a Köntörfalak c. filmben nyújtott alakításáért

Legjobb női alakítás:

            Kerekes Éva Vica a Ki/Be Tawaret c. filmben nyújtott alakításáért

Színészi különdíj:

            Tóth Sándor a Vespa c. filmben nyújtott alakításáért

Simó Sándor elsőfilmes díj /felajánlja a Fővárosi Önkormányzat/:

            Almási Réka: Team Building

Produceri díj /felajánlja: Kodak laborszolgáltatás, Oxi-Med produkciós szolgáltatás/:

Pusztai Ferenc, a Team Building és a Czukor Show c. film producere

Gene Moskowitz-díj:

            Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal

Operatőri díj /felajánló: Magyar Filmlaboratórium/:

            Nagy András a Bibliothéque Pascal c. film fényképezéséért

Rendezői díj /felajánló: ERSTE Bank/: (megosztva)

            Dyga Zsombor: Köntörfalak c. filmért

            Pejó Róbert: Látogatás c. filmért

Moziverzum-díj /felajánló: MTM-SBS Zrt./ TV2/:

            Vágvölgyi B. András: Kolorádó Kid

Arany Orsó-díj /felajánlja: MMK és Stern Film/:

            Bibliothéque Pascal

Ez van. Most mérgelődök egy kicsit, és ha újra szalonképes leszek, talán véleményezem. Talán nem.

Bunkerember - Én minden -rengeteg- hibájával együtt szerettem Zsigmond Dezső újabb heroikus vállakozását, hiszen éppen arról szól, ami az emberi élet lényege, s amit az a zengő hang is mond Ádámnak az ő tragédiájában: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál! Az atomháború rémétől megriadt egyszerű falusi ember, aki bunker építésébe kezdett a túlélés reményében, az ő sziszifuszi munkája gyakorlatilag ugyanaz, mint amikor egy művész, egy alkotó a siker legkisebb reménye nélkül, csakis meggyőződéséből és hitéből kezd őrült munkába. A legcsodálatosabb emberi tevékenység ez, mégha tökéletesen értelmetlen és hiábavaló is. Minden tiszteletem a filmben szereplő színészeké, de főleg Trill Zsolté és Nagy Marié, mert tökéletesen magukévá tették a film eszméjét, és egy fikarcnyit sem kímélték magukat közben, beleértve a fizikai kínokat is. A film olykor megmosolyogtatóan naiv, olykor idegesítően dilettáns barkácshangulatot áraszt, olykor meg banális, mint egy savanyú kisfröccs, én mégis bírtam: 7/10

A vágyakozás napjai - Pacskovszky József fekete-fehér családi drámája valamiféle Édes Anna-variáció, Kosztolányival párhuzamosan. Egy szentedrei villa, gazdag, de már széthullt házasságban élő pár, egy rejtélyes néma lány, aki házvezetőnőnek kerül hozzájuk. Kezdetben romantikus történetnek indul a film, csak a fekete-fehér képek sejtetik, hogy itt valami nem fog dtimmelni, persze, úgy is lesz. Valódi, reális sorsokat hitelesen feldolgozó kamaradráma a film, mely a végén azért valami kis reménysugarat is enged felsejleni, ha nagyon figyelünk, tán észre is vesszük. Sajnos, a korrekt színészi alakításokat a hangi utómunka gyenge minősége, a rossz és rosszul is megválasztott utószinkron kissé lehúzza. Ettől függetlenül tisztességes munka ez a film, ami ugyan nem az a húmeghú, hogy a fal adja a másikat, de mondjuk a Duna tévében, egy hétköznap 21 órai időpontban igényesen és minőségien elszórakoztatja azt a néhány százezer nézőt. 6/10

A sírásó - Kardos Sándor célfotókhoz használt réskamerával forgatta ezt a képileg egyedülálló, képzőművészeti igényességű, és a nézőtől hasonló irányú befogadási készséget elváró kísérleti filmet, Rainer Maria Rilke novellái kapcsán, a képpel és szöveggel egyenrangú zenei környezetben (Peter Ogi). Én szerettem, bár néha nehéz volt nézni, de végül is komoly, mély élményt adott e film. Képtelen vagyok azonban összehasonlítani a játékfilmes versenyben indult többi filmmel. A sírásó egy teljesen más minőség, műfaj, kategória.

Látogatás - Ezzel az osztrák-magyar koprokdukcióban készült filmmel a Halálkeringő mellett még egy műfajilag viszonylag tiszta thrillerrel gazdagodott a magyar film. Hasonlóan egy helyszínen játszódik a történet, azonban itt, egy a lepukkant polgári lakástól lényegesen ingergazdagabb Fertő-tóparti (valóságban környezetvédelmi okokból, de szintén aggályosan, Velencei-tavi) villában, ahol két pár jön össze egy decensnek szánt, profán húsvéti bulira. Közben brutális gyermekgyilkosságról szól a hír, a gyanú rövidesen a kvartet férfitagjaira terelődik, hiszen ők a film főszereplői. Kiállításában gazdagabb ez a film, mint idei párja, de amúgy semmivel sem jobb vagy rosszabb, még a hibái is szinte igyanazok. A történet itt azért tán kissé erősebben áll a lábán, de Pejó Róbert néha olyan idióta szituációba hajszolja bele színészeit, hogy nehéz azokat feltörő röhögés nélkül végignézni, ugyanez érvényes a párbeszédekre is. De a villa, és fekvése pazar, a feszültségkeltés működik, tehát nagyjából a film is. De ne mérjük azért menő hollywoodi példákhoz még, viszont földbe döngölni sem kell ezeket a filmeket. Mindenképpen támogatandó ez a tendencia, hogy nézhető magyar műfaji filmek készüljenek. A lecke tehát fel van adva, lehet jobbat csinálni. Ez azonban csak: 6/10. Kezdésnek nem rossz.

Bibliotheque Pascal - Szinte hisztérikus érdeklődés előzte meg Hajdu Szabolcs filmjét, ami nekem nem okozott csalódást. Éppen az a blöff, amit vártam. Közhelyes, nulla történet egy jó adag hagymázas körítéssel. Úgy gondolom, nem valami érdekfeszítő sztori az, ha egy erdélyi magyar lány egy tengerparti kaland eredményeképpen teherbe esik, majd megszületett gyermekét eltartani nem tudván, Nyugatra megy erotikus munkával pénzt keresni, amibe ugyan majdnem belehal, de megússza, majd hazaérkezve visszaszerzi az azóta gyámság alá került gyermekét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt lehet így elmesélni, lehet kiszínezni, attól még egy sajnálatos, de egyáltalán nem kirívó és egyedi történet ez. A végkifejlet banalitása pedig kifejezetten hazug, főleg azokra a valóban szerencsétlen sorsú lányanyákra, akik a mai napig rabszolgasorban teszik szét a lábukat ronda és dagadt, gazdag nyugat-európaiaknak, és csak az álmukban  fordul elő, hogy egyáltalán láthatják otthonmaradt gyermeküket. Nemhogy visszakapják őket. A film álomjeleneti valóban látványosak, és rajonghatunk is értük, ha nem láttunk még Tarsem Singh vagy akár Szergej Paradzsanov-filmet, akármilyen bollywoodi mesét vagy Hong Kongi fuchsiát. A film jelenetszerkesztése Greenawayt és Derek Jarmant idézi, az álom-reália játék pedig Fellinit. Nincs új a nap alatt, azonban ezek a hasonlatok Hajdunál csak manírok, a felszín üres csevegése csupán, mindenféle művészi tartalom, üzenet híján. Ez a film nekem nem tűnik másnak, mint egy légből kapott roma-romantikával meghintett méregdrága családi albumnak. Látjuk benne sokat feleségét, aki ugyan gyönyörű, de színészi képességei erősen korlátozottak, valamint kislányukat, édesdeden elaludni, tehát a családot, végigutaztatva egész Európán. Mindezt, szemmel láthatóan gazdag körítéssel. Asanisimasa szerint ez azonban legfeljebb: 2/10.

Czukor Show - Dömötör Tamás Füst Milán-parafrázisa (Boldogtalanok) az elmúlt néhány év egyik legnagyobb színházi élményét okozta, amikor a tragikus és brutálisan tömör családi drámát egy maunikasó-szerű keresedelmi tévés lelki mészárszék keretei között mesélte el, a nézők fizikai bevonásával. Kicsit féltem, hogy filmen mennyire fog működni a dolog, hiszen a színházi előadás erejét éppen az a játék adta, hogy a néző belekerült a tévébe, a filmes verzióban gyakorlatilag a néző éppen ezt veszti el, hiszen ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy tévén keresztül vagy mozivásznon nézi a stúdióban zajló drámát, a lényegből kinnragad. A tévészakácsként is ismert ifjú és tehetséges rendező ezt a hiányosságot azzal próbálja -sikerrel-kivédeni, hogy megerősíti a tévés belső kommentárokat, cinikus és igen bunkó beszólásokat, egyfajta igen durva paródiáját nyújtva a kertévés műsorcsinálásnak. Emellett persze működik a Boldogtalanok modernizált, talkshow-ra dramatizált verziója is. Tökéletesen. Egytől egyig kiváló színészi teljesítmények (stáblista!) jellemzik e filmet, kiemelném Árpa Attila iszonyú suttyó, cinikus és vérgeci producerfiguráját, akit színészileg igen pontosan old meg (nyilván volt miből merítenie), mert ő például nem szerepelt a színdarabban. A Czukor-show filmváltozata is erős: 8/10

Team Building - Egy tökéletesen filmes feldolgozásra váró jelenség majdnem jó megvalósítása Almási Réka első filmje. A fejlett nyugati kapitalizmus által bimbózó demokráciánkba exportált agymosása, a csapatépítő tréning. A filmben egy ötletesen castingolt csapat (lásd: szereposztás) izzad vért, vetkőzik ki emberi mivoltából és döngölődik földbe az angol teambuilder és magyar dominajellegű asszisztense (Fullajtár Andrea) agresszív és cinikus autokratizmusának erdményeként, ha nem lenne minden csapatban egy renitens elem, akit Nagy Zsolt alakít magától értetődő hitelességgel. (Úgy tűnik, ez a szemle Nagy Zsolt szemléje lesz...) Almási Réka tulajdonképpen megoldja a ziccer-témát, azonban nem meri (vagy nem akarja) sarkítani, minden karaktert árnyal, akiben felvillan valami jó, annak rögtön megmutatja a gyenge oldalát is, holott ez éppen egy olyan téma, ahol nyugodtan lehetne démonizálni, fekete-fehér-igen-nemet játszani, az egész cinikus szisztémát a lehető legpszichotikusabb, legdurvább, legaberráltabb felfogásban elővezetni. Ez a film illedelmes hangnemben készült, ám így kissé súlytalan marad. De azért biztató kezdet és teljesen nézhető, tanulságos film: 6/10

Vespa - Groó Diana második filmje, egyenes, tiszta, szép road-movie a szentesi cigánysortól Budapestig, és vissza. Kritika később, most csak annyit, hogy szerettem. 7/10

Ki/Be Tawaret - Molnár György groteszk szerencsétlenkedése, számomra majdnem nézhetetlen volt. Kritika róla később. 2/10

Halálkeringő - Írtam már róla itt. 7/10. Na jó, 6/10.

Köntörfalak - Dyga Zsombor filmje, személyes kedvencem, szuper színészek, jó sztori. Kritika róla később. 9/10

Az ígért kritikák majd akkor jelennek meg, ha a rendes moziforgalomba is kikerülnek a filmek. A Sas Tamás-filmek és a Poligamy kimaradt, mert nem érdekeltek.

A mai nap a tévéfilmeké volt, melyből egy nagyobb merítést sikerült megnéznem, és egy jópárat már láttam is korábban. Amit láttam: Mundruczó Nibelung-lakóparkja, erről már megemlékeztem itt, most megnéztem megint - ha már ott vagyok - és csodák csodájára, most jóval pozitívebb véleménnyel vagyok róla, helyenként kifejezetten szórakoztatott, bár ebben valószínűleg némileg közrejátszott az, hogy milyen filmeket láttam előtte... (A 6/10 most talán 7/10.)

Régebben láttam a Stefanovics Angéla-Végh Zsolt kultuszpáros Messze Európában című filmjét is, most ezt nem néztem meg. Nem a legjobb darabjuk, de a rajongóik ezt is szeretni fogják. A szokásos infantilis, nekem néhol kissé debil humor, de emellett egy csomó okos és bölcs megállapítás is, szóval vegyes, vegyes... Asanisimasa szerint: 6/10.

A Duna TV egy vasárnap este már leadta Horváth Csaba A tavasz ébredése című színházi előadás-reprodukcióját, ami színpadon valószínűleg érdekes előadás. Baromi hosszú (145 perc) ugyan, helyenként dinamikus képek, helyenként dögunalom, Wedekind cizellált verbalizmusa nagyrészt eltáncolva, itt és most, videón. Tánc- és mozgásszínházrajongók imádni fogják, gondolom, más nem hiszem. Élőben biztos érdekes volt, a videóverzió viszont alig tudja közvetíteni az élő előadás varázsát. Olyan, mint focimeccset felvételről nézni. Nem szeretem, még akkor sem, ha nem tudom a végeredményt: 3/10. Persze, azt le kell szögezni, hogy az utókor művelődéstörténete szempontjából igencsak üdvös rögzíteni az efféle színházi előadásokat, így ennek a műnek is helye van a polcon.

Esztergályos Károly szépelgő és sajnos erősen giccsbe forduló Kaffka Margit-adaptációja, a Májusi zápor is képernyőre került már a királyi tévén. Selymek suhnása, illedelmes majdnem-szoftpornó, némi decens lábfétisizmus, három kitűnő (de jobb sorsra érdemes) színésszel. Mindenből túl sok van benne, érzelemből, esőből, melankóliából, még szegény Kaffka Margitból is, egy kis távolság- és mértéktartás nagyot dobott volna e filmen. 5/10

Pajer Róbert két filmmel is büntette a közönséget: egy Állomás-epizóddal (Kutyából nem lesz szalonna) és egy kvázi tévédrámával, amely És a nyolcadik napon címet viseli. Az Állomás című, Szigorúan ellenőrzött vonatokba oltott Indul a bakterház alanyi, és kéretlen spin off-ja magán hordozza a magyar gyártású tévésorozatok összes hibáját, az izzadságszagú történektől a nulla dimenziós, valótlan karaktereken át az igénytelen képi világig és a banális tanulságokig, amelyhez sajnos színpadon, egyéb filmeken már ezerszer bizonyított, kiváló színészek (direkte kegyeletből nem írom ki nevüket) asszisztálnak. kritikán aluli volt ez az epizód is, szerintem egy átlag alsós szintű fogalmazás érdekfeszítőbb konfliktusokat tár fel, mint ez a kutyás-sztori: 1/10. Az aranyos kiskutya számító szerepeltetése külön mínuszpont. Hasonló érzésem van a másik filmmel is, ahol a Down-szindrómás gyerek a családban-szituáció kerül feldolgozásra, Szalay Kriszta tollából és főszereplésével. Kétségem sem fér a színésznő jó szándékához, a film, mint ismeretterjesztő propagandafilm talán működik is, hiszen minden egyes kockája annak a didaktikának van alárendelve, hogy bebizonyítsa nekünk, ha a sors úgy hozza, hogy a családba egy Down-szindrómás gyerek születik, az nem tragédia. Valóban nem az, azonban ez a film művészi alkotásként eltúlzott hatásmechanizmusai, erős didaktikája miatt semmilyen szinten nem funkcionál. Le fogják érte venni a fejem, de ez is egy kifejezetten rossz film, a Down-szindrómás gyerekkel élő családok ennél komolyabb az ún. egészségesek felé fogyaszthatóbb és működőképesebb "promóciót" érdemelnének. Ez sem több 3/10-nél.

A még egyetemista Szabó Csilla nulla pénzből, saját gyártásban forgatta le majdnem nagyjátékfilmjét, a Komoly dolgokat, melynek számomra a legfontosabb üzenete az az, hogy ma már nem kell várni semmire, egy kamera, egy jó ötlet, néhány barát és egy digitális kamera elég ahhoz, hogy bárki nekilásson világmegváltó filmjéhez. A Komoly dolgok ráadásul ügyesen dolgoz fel a komoly dolgokat, a nagy korkülönbségű párkapcsolatokat, az abortusz problémáját, efféléket. Az pszichológiailag érzékeny látásmód hiteles szituációkkal, és igazi telepi dialógokkal társul, amit az ügyes amatőr (vagy csak még ismeretlen?) színészek imponáló lazasággal tolmácsoltak. Tökéletesen beolvadt közéjük a két profi, Gáspár Tibor az alkoholista apa karakterét tűpontos gesztusokkal építi, Terhes Sándor pedig tökéletesen folyékony az ősz csábítóként. Mindkét alakítás egyaránt pontos és életszagú, mellettük megejtően hamvas Móga Piroska, a megesett hegedűművész-hallgatóként, és a többi, itt és most meg nem nevezett szereplő. 7/10

A meghökkentő színpadi jelenéseiről és saját lakásából is színházt csináló Vasvári Emese első filmes próbálkozása, az Alíz és a hét farkas című film egy jó buli a barátokkal, mint film, nem eléggé összeszedett. Egy rész kissé nervőz csajos picsogás, egy rész jancsós hatásokkal operáló kerti parti, egy rész égbenézés. Nem tudok vele mit kezdeni, de jó ismerősök játszanak benne... Haverságból 5/10.

A tavalyi nagyjátékfilm-győztes Mátyássy Áron egy komplett minisorozattal állt elő. Az Átok egy apokaliptikus hangulatú, de a végén majdnem happy endbe forduló balatonfüredi hétvége története, négy remekbe szabott részben. Egy temetés, egy eljegyzés, két baleset. Mély személyiségrajzok, eredeti szituációk és konfliktusok, néhány egészen parádés színészi alakítás: Bánsági Ildikó megtört nagymama-figurája, de főleg Hevér Gábor enyhén alkoholista, suttyó beszólásokkal környezetét bombázó karaktere emlékezetes lehet majd sokaknak. Mátyássy ez alkalommal már rutinos mesélőként vezényli le a szövevényes családi drámát, mely csattanós fordulataival, és a már említett egyéb erényeivel szerintem a tévéfilmek mezőnyét elegáns fölénnyel nyeri: 9/10. Ha a négy részt Mátyássy egybevágta volna, nagyjátékfilmként sokkal jobb film lenne, mint a tavalyi díjnyertes. Ez van, de legalább így azt is megérdemelte...

Sopsits Árpád kamasztrilógiájának befejező részében tovább vizsgálja a zsenge gyermeki lélek és a külső világ viszonyát, amelynek végkövetkeztetése elkeserítő, kiábrándító és mellbevágó. Úgy tűnik, nincs jövő...

Gyermek kontra világ, első fejezet
Sopsits bemutatkozó filmjében, az 1990-es Céllövöldében egy tizenéves fiút ismerünk meg, aki a lehető legradikálisabb lépést választotta az élet első igazi nagy kihívására. Gyermekkorát apja céllövöldéjében töltötte, az jelentette számára a mesék csodálatos világát, gyakorlatilag mindent, ami egy gyerek számára létezik. Azonban hamar elérkezik a felnőtté válás, az álmokat mindennap brutálisan veri szét az agresszív férfi, ezen a gyenge anya semmit nem képes segíteni. Amikor az apa elkótyavetyéli a céllövöldét, a fiú ezt már nem tudja megemészteni, úgy érzi, mintha apja egész gyermekkorát lopná el, ezért a hajdan ajándékba kapott puskával lelövi az apját. Sopsits első filmje, még az archaikus, kissé esztétizáló fekete-fehérben igazi dühös kamaszfilm, markánsan fogalmazza meg a kamasz válaszát a gonosz "felnőtt" világra: az apagyilkosság brutális tettével. Pusztítsd el, ami elpusztít.

Gyermek kontra világ, második fejezet
Tíz évet kellett várni a trilógia következő részére, ekkor (2000-ben) született meg, már színesben a Torzók. Itt Sopsits gyermekkori élményei alapján nevelőintézeti környezetben mutatja meg a gyermeki lélek és a rideg külvilág ütköztetésének egy másik oldalát. E filmben a 9 éves Áron egy intézetbe kerülve tapasztalja meg az élet brutalitását. A nevelők szigorú parancsrendszer szerint szabályozzák a bentlakó fiúk életét, a leveleket cenzúrázzák, a gyermekeket veréssel fegyelmezik, akik maguk között ugyanilyen durva módszerekkel építik ki saját, belső hierarchiájukat. Mindenki mindenkinek cinkosa, árulója, besúgója és áldozata. Rideg, ellenséges és paranoid világ, mely minden szabadulási kísérletet szigorúan büntet. Áron egy tragikus szökési kísérlet jó szándékú tagjaként jót cselekedve is csak a kor (ötvenes évek) keserű igazságát tapasztalja meg: a hatalom saját céljának, a hatalom gyakorlásának érdekében semmitől nem riad vissza, példát statuálva, még a nyilvánvaló igazságtalanság ellenére is kegyetlen megtorlással büntet.

A kör bezárul
Az első részben még a gyermek ad brutális választ a külvilág kihívására, a második részben azonban a külvilág esélyt sem ad bármilyen szabad döntésre, autoriter módon megszabja mit, meddig tehet az ártatlan emberi lény. A harmadik részben a kör bezárul. A hetedik kör felvetése a következő: milyen az, amikor a külvilág tökéletesen semleges, közömbös a serdülő lélekben megfogalmazódó kérdésekre, akkor hogyan születik válasz, mi lehet a megoldás? Sopsits következtetése mellbevágó. A filmben jó anyagi körülmények közötti élő családok szüleik által pénzzel bőven ellátott, de érzelmileg elhanyagolt, és/vagy a felnőttek érdeklődését (világát) agresszíven elutasító, unatkozó, célokat és érdeklődést nélkülöző tizenéves gyerekeket ismerünk meg, akik jobb híján a város környékén csavarognak. Amikor valahonnan a semmiből egy ismeretlen furcsa fiú csatlakozik hozzájuk, általa egy veszélyes, ám ennek ellenére, sőt éppen ezért hívogató világ tárul fel előttük. Ketten aztán túl mélyen merülnek e világba (lásd: Dante Isteni színjátékának hetedik köre!), mely kalandnak elkerülhetetlenül tragikus vége lesz. "A jövő itt van, előttünk hever..."

Kiábrándulás
A hetedik kör a trilógia leggyengébb, ám mégis legerősebb és leghatásosabb darabja. Leggyengébb azért, mert bár zseniális jelenetek sorjáznak benne, nem sikerült zökkenőmentesen összefűzni őket, a film néha dadog. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy a kulcsszereplők játéka messze nem olyan hiteles, mint azt például a Torzókban megszoktuk. Nem lenne szerencsés az amatőr, és szemmel láthatóan igyekvő gyermekszereplőket bántani, a kulcsjeleneteket amúgy is döbbenetesen alakítják, ám az odáig vezető úton sokszor csak azt halljuk, ahogyan elmondják, amit a rendező bácsi kér tőlük, mintegy órai feleletként. Ez egyértelműen a próbahiánynak "köszönhető". A másik furcsaság az amúgy kitűnő Trill Zsolt játéka, aki Gábor atyát, a gyerekek hitoktatóját alakítja. Az ő szerepe a gyerekek kiábrándultsága, hitetlensége ellen éppen a hit erejével való küzdés lenne, ehelyett néhol egy, a Mátrixból eltévedt ördögűzőt látunk, a filmbe nem igazán illő groteszk jelenésként. Ad absurdum, jelenléte olykor bizony nevetésre ingerel! Játéka talán szereptévesztés, vagy éppen a színészvezetés hiánya, ami viszont nem megszokott Sopsitstól. Ennek ellenére olyan a film, mint tízemeletnyi zuhanás után arccal érinteni a betont. Kérdésfelvetése, annak kifejtése és megválaszolása egyaránt aktuális, hiteles és sajnos igaz, így A hetedik kör még hibái ellenére is, a trilógia többi darabjával együtt, az egyik legfontosabb kortárs mű a magyar filmben. Asanisimasa szerint: 7/10.