asanisimasa

A minap ajánlottam ezt a filmet a tévéajánlóban, annak alapján, hogy régen láttam, és akkor nagyon megfogott, de azt nem sejtettem, mennyire irtózatosan aktuális még mind a mai napig! Persze, nem formai és stilisztikai dolgokban: az Aki szelet vet 1960-ban készült, Hollywoodban, ennek megfelelően magán viseli a klasszikus amerikai filmek minden ódiumát. A mai szemnek már néha viccesen teátrális előadásmódot, a markánsan sarkított, hangsúlyos didaktikával tálalt tanulságot, a terjengős moralizálást, és efféléket ma már legfeljebb megmosolyogjuk, sőt, legtöbbször el is utasítjuk. De akkoriban ez volt a módi, ha fontos dolgokat akartunk a néppel közölni, persze, ehhez az is kellett, hogy a nép ezt igényelje is. Ekkoriban indult Európában a francia új hullám, új módszerekkel, új filmnyelvvel, amit azonban először még az értőknek kellett felfedezni, a népnek viszont közérthetően kellett fogalmazni. (De hát nincs ez másként ma sem.)

Stanley Kramer a hírhedt, 1925-ös "majompert" állítja filmje középpontjába, melyben az akkor még forradalminak tartott darwini eszmék csaptak össze a bigott, Biblia-központú teremtésmítosszal. Ohio állam akkori törvénykönyve paragrafusba foglalta a Bibliában leírtak vita nélküli felsőbbrendűségét, így azt is, hogy az embert Isten teremtette. Egy fiatal tanár mégis Darwin A fajok eredete című könyvét tanította diákjainak, ám ezzel kivívta Dalton város bigottan vallásos közvéleményének haragját. Az ügyből per lett, melyben a nem éppen elfogulatlan helyi bíró előtt a Biblia-szakértőként is számon tartott, hajdani elnökjelölt Brady, mint vádló és a Drummond, a messze földön hírhedt védőügyvéd csapott össze. A per tétje a szabad gondolkodás létjogosultsága volt.

A film bemutatása idején valószínűleg mindenki McCarthy szenátor Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottságának "ördögűző" tevékenységére gondolt elsősorban, mi, a mai Magyarországon nyilvánvalóan egészen másra asszociálunk e film kapcsán. Ugyanúgy gondolhatunk a kisebbségi véleményt képviselők hatalomból való kirekesztésétől, sőt, véleményük szabad és megtorló retorzióktól mentes kinyilvánításától és képviseletétől kezdve egy bizonyos ideológia kizárólagos alkotmányba emeléséig rengeteg dologra, hiszen a jelenlegi hatalom sztahanovista lelkesedéssel termeli a minden szabad gondolkodásra vágyónak jogos tiltakozásra okot adó törvények, határozatok és dogmák tömkelegét.

Mi sem bizonyítja e film nagyszerűségét jobban, minthogy mindez fehéren-feketén, világosan és közérthetően benne van. De ami még ennél is több, az az, hogy találhatunk benne még valami olyan, szinte földöntúli bölcsességet is, amiből ma (is) óriási a hiány. Szó sincs e filmben antipropagandáról, a ló túlsó oldalára csúszásról, alá-fölérendelő ideológiai faszméricskélésről, semmilyen verbális és más bosszúról, elégtételről. Amikor Drummond, a film végén, egy szintén megszívlelendően bölcs bírói döntés után, helyére teszi az éppen keresztényellenes ágálásba kezdő vadliberális újságírót, és hóna alá csapja az inkriminált Fajok eredetét ÉS a Bibliát - na ott következik be a józan ész diadala! Felemelő és katartikus élmény, amilyet manapság szinte csak régi filmekben élhetünk át. Lehetne ódákat zengeni még Spencer Tracy mai szemmel nézve is óriási alakításáról, Ernest Laszlo dinamikus és expresszív fényképezéséről, azokról a nyakatekert hasonlatoktól burjánzó, bájosan archaikus dialógokról, de a film ma is érvényes üzenete mindent felülír. Asanisimasa: 10/10

Mi sem jellemzi jobban a mai magyar közgondolkodást, minthogy Till Attila Pánik című filmjét is bő nyállal fröcskölve rántotta le a közvélemény (felének kétharmad része) a francba, nagyobb részben látatlanul, kisebb részben pedig benne ragadva a rendező közismert pénzkereseti majomkodásáról rögzült prekoncepciókban. Erre rakódik rá még a sajátosan értelmezett hazaszeretet guánója, miszerint a magyar film rossz. (Esetleg az Egri csillagok, meg a Macskafogó, na azok jók.) Pedig ez a film is jó, példának okáért. Ma este ellenőrizhető a Dunán, 21.00-tól. Tilla rendezői bemutatkozása jól sikerült, bizonyítva, hogy nem minden tévés ripacs tehetségtelen és arrogáns karrierista, pusztán abból próbál megélni, amiből lehetősége van. Ha ma a tévében látom, engem is idegesít a csávó. Pedig annak idején ki nem hagytam volna egyetlen hétfő estét sem a TilosazÁban, amikor az ex-Kontrollos Kistamás Lacival és Garas Danival csinálta Tilla azokat a frenetikus Vákuum TV-revüket, melyek a kilencvenes évek elején-közepén sokunk szemét nyitotta rá a világra, hogy is fest az másképpen. Aztán volt a késő esti, nézhetetlen időpontra kárhoztatott, ám igen izgalmas Propaganda című tévéműsor... A Pánik című film korunk népbetegségéről, a pánikbetegségről szól, nem meglepően. Epizódszerűen lazán összefűzött, de mégis összekapcsolódó sorsokból áll össze ez a sajátosan fanyar, abszurd humorú film, melyben frissen és szellemesen megírt szituációkba esnek olyan groteszk karakterek, mint egy pánikbeteg HR-menedzser, egy meleg rendőrpáros (kép), két életvidám nyugdíjas és még sokan mások.

Van még mára olyan, hogy Tapló télapó, ráadásul az RTL-en (23.15-től). Nem bolondultam meg, a cím és a hely ellenére ez egy tényleg vicces komédia. Nagyjából valami olyat képzeljünk el a Mikulás-témakörben (bár kinn épp most borul rügybe minden), mintha kedvenc House dokink (ő is lesz ma amúgy, a szokott helyen s időben) kényszerülne háziorvosi munkakörbe. Címszerepben Billy Bob Thornton, aki annak ellenére jó színész, hogy annak idején, egy őrült pillanatában elvette Angelina Joliet.

Lesz még a Filmmúzeumon (23.00) Scorsese 1973-as Aljas utcák című filmje, amely részben előtanulmány a későbbi Taxisofőrhöz, másrészt itt még Scorsese nem akart mindenáron Oscar-díjat sem kapni, aminek eredménye egy friss és erős film lett, a fiatal Harvey Keitellel és Robert De Niróval.

Az ügyfél egy tízéves kissrác, aki a városszéli erődben, kisöccsével történő stikabagózás közben, véletlenül tanúja lesz, amint egy pasas öngyilkosságra készül. Hirtelen ötlettől vezérelve többször is kihúzza a kipufogóba csatlakoztatott gumicsövet, ezáltal megakadályozva, hogy a pasas egyelőre megöngyilkolja magát, azonban ezt az illető meglehetősen zokon veszi, és elkapja a srácot. Magukra zárja a kocsit, és miközben a kissrác halálra váltan vacog, elmondja neki, hogy hová ásta el a nagyon gonosz maffiózó a meggyilkolt szenátor holttestét. Aztán a kiscsávó csak megszökik, a pasas pedig, ha nem gumicsővel, hát egy 38-as oldja meg problémáját. Mivel azonban kitudódik, hogy a kissrác valószínűleg tudója annak, minél kevés egészségre ártalmasabb dolog létezik arrafelé, ezért a nyomába ered a teljes maffia, valamint a nagyképű államügyész és sleppje. A kissrácnak védelem kell, amit egy kissé zűrös ügyvédnőnél talál meg.

Valamiféle furcsa műfaji mix ez a Joel Schumacher által John Grisham regényéből adaptált film, thrillernek indul, tárgyalótermi drámaként folytatódik, majd krimibe oltott melodrámaként végzi be. Nem értéktelen, sőt tulajdonképpen szórakoztató darab ez, de messze nem felejthetetlen, tekintve, hogy én is tökéletesen elfelejtettem, hogy láttam már egyszer, valamikor. Susan Sarandon ismét remek a zűrös ügyvédnő szerepében, mint ahogy Tommy Lee Jones is, a bájgúnár államügyészként, a fő- és címszereplő kissrácot alakító Brad Renfro azonban sok, ráadásul többnek is tűnik filmbéli koránál. A sztori meglehetősen izzadságszagúan megcsavart, sokszor kifejezetten képtelen fordulatai (Grisham bár neves bestseller-szerző, de messze nem ennyire jó író) azonban minduntalan kizökkentik az ilyesmire figyelő nézőt, akinek történetbe való visszarázódását nem segíti túlságosan a kissé sablonos figurák sablonos jeleneteinek meglehetősen darabosra, zötyögősre hagyott illesztései sem. Arról nem is szólva, hogy melyik tízéves srácot érdekelte '94-ben a Led Zeppelin? Ugyan már... Asanisimasa: 5/10

A zsidó lét talán legfontosabb elemére világít rá Salomon Perel története, mégpedig az élet feltétlen és minden körülmények közötti tiszteletére. "Aki egy életet ment meg, egy egész világot ment meg!" - hangzik a sokat idézett mondás, ami nemcsak azt jelenti, hogy a saját életet, ezzel együtt a vallást, hitet, kultúrát és hagyományokat kell mindenáron megvédeni, hanem azt is, hogy ez nem mehet mások életének rovására sem. Salomon, kivételes hajtűkanyarokat vevő életútján többször került olyan helyzetbe, hogy önmaga védelemében mások ellen kellett volna fordulnia, de ezt soha nem tette meg, hanem beláthatatlan végű és életveszélyes szerepjátékokba keveredett. Salomon, vagy ahogy a filmben becézik, Solly a alsó-szászországi Peinében született, egy szegény, de hitéhez hű zsidó cipész házában, amit azonban a múlt század harmincas éveinek zsidóellenes pogromjai (a Kristályéjszaka) miatt hamarosan el kellett hagyniuk. A család az ekkor még biztonságosnak hitt lengyelországi Lódzba költözött, azonban rövidesen onnan is menekülni kellett. Solly fivérével Iszakkal északra menekült, ahol már testvérétől elszakadva, orosz fogságba került, ahonnan zsidó származása miatt egyből egy Komszomol-iskolába került, ahol a kommunista eszméket mosták át az agyát. A második világháború kitörésével azonban hamarosan már német vezényszavak harsogtak az iskolában az addig megszokott sztálinista szólamok helyett. Solly zsidó származása konkrét halálos ítélet volt számára, így nem volt más választása, mint letagadva zsidóságát, életveszélyes szerepjátékba bocsátkozzon. Egy furcsa véletlennek, és születési helyéből adódó némettudásának köszönhetően hamarosan mint német háborús hős került Németországba, az egyik legmenőbb Hitlerjugend-képzőbe. Egy körülmetélt, echte zsidó fiú a Hitlerjugendben...

Solly története talán a legjobb példa arra, hogy az életnél meglepőbb forgatókönyveket emberfia nem írhat. Sorsa kiválóan példázza a zsidóság döbbenetes alkalmazkodóképességét, melynek köszönhetően még a teljes kiirtásukra szerveződött, félelmetesen precízen működő náci halálgépezet sem járhatott sikerrel. A zsidóság, bár óriási véráldozat árán, de a Salomonéhoz hasonló óriási élni akarásának köszönhetően fennmaradt. Agnieszka Holland Európa, Európa című filmjében Salomon tanulságos és jellemző történetét meséli el szigorú kronológiában, ám ügyes szerkesztéssel csak a legfontosabb és legjellemzőbb momentumokat megmutatva. A film vezérmotívuma a fityma, melyet (például) a zsidó csecsemőknél néhány napos korban, rituális okokból és előírások alapján, eltávolítanak, így azonban szemmel látható markáns megkülönböztető jeggyel ellátva az azt elszenvedő hitsorsos fiút/férfit, ami bizonyos esetekben, például egy nyilvános tusolás alkalmával komoly bonyodalmakat okozhat, ha az történetesen, egy Hitlerjugend-iskolában történik. Solly életében a fityma hiánya így a szokottnál is meghatározóbb jegyévé vált identitásának, s ezt alaposan meg is szenvedi. A sajátos, bár tagadhatatlanul igen jellemző leitmotiv is mutatja, Holland filmje, bár természetesen témájának komorságának súlya is végig érződik, egyáltalán nem borongós hangulatú. Néha szinte kalandfilmszerűen izgalmas, máskor romantikusan szerelmes, olykor humoros és néha bizony megrázó. Abban nem vagyok biztos, hogy a Solly szerepére kiválasztott Marco Hofschneider a legjobb választás volt, hiszen színészileg sajnos nem tud felnőni a feladathoz, azonban fitos orrocskájával legalább azt elhiteti, hogy póneme hogy nem szúrt szemet a zsidó sztereotípiákat amúgy tananyagszerűen sulykoló Hilterjugendben. Alapvetően képeskönyvszerű kalandfilm tehát az Európa, Európa, néhány bájosan naiv álomjelenettel költőiesítve, nem moralizál direkten. A történet mellékalakjai kerülik a közhelyességet, kellően árnyaltak: Holland filmjében nem látunk démonikus németeket, közösségük belülről kifejezetten barátinak tűnik, ahol a bajtársiasság nem csak szólam, hanem valódi, megélt érzelem. Ugyanígy a hazaszeretet is. Kifejezetten izgalmas Solly első német barátjának figurája, aki civilben színész, sőt, meleg színész. Nagyon szép később a szöszi Leni csonka családjának bemutatása is, a lelkes Leni és kétségekkel gyötrődő anyjának dinamikájával. Holland szépen szövi bele a cselekménybe a lengyel hazafiság eszményét is, mely elsősorban az oroszok ellen irányul - a Molotov-Ribbentrop paktummal kapcsolatos lengyel közhangulat olyan, mint nekünk Trianon. Ezért is érdekes, hogy az oroszok sem (mindig) érzéketlen barbárok, hanem olykor forradalmi hévtől elvakult romantikus figurák, vagy éppen a háború poklában megfáradt és cinikussá vált katonák. A második világháború őrületében közöttük szlalomozik Leonard Zeligként Salomon, akinek kacskaringós sorsáról szóló filmet a végén megjelenő időskori önmaga teszi megfellebbezhetetlen hitelűvé. Kár, hogy csak egy kalandfilm... Asanisimasa: 7/10

Te is, fiam, Brutus? A közszolgálati csatornák ma egész nap tolják az idevágó forradalmi hevületet, magyarságtudatot, népdaltanítást, de hát ez a dolguk. Az más kérdés, hogy a szegény Kőszívű ember fiait már a ma született hongyermek is legalább tízszer látta már, ami nem kis szám, hogy azért ez egy messze nem remek film. Minimum modoros, de poros is. Nemzeti alternatíva a Csongor és Tünde, ami annyiban forradalmi, hogy írója benne volt a híres brancsban, vagy a Szováthy Éva, aki még a Baradlay-fivéreknél is avíttabb. Ez utóbbi legalább sztorijában kapcsolódik valamennyire az 1848-as eseményekhez, bár valójában csupán ez a 1943-ban készült film is csak egy giccses melodráma.

A kertévék mai műsorai sokkal viccesebbek, mivel mind multi, a nemzeti ünnepről lenyesegettek szinte minden nemzetit, s ami maradt, az egy furcsa keddi munkaszüneti nap, délutáni diznivörlddel, este meg BL-meccsel (Bayern München-Internazionale). Az RTL este nyolcas Hazafiját nem tudom mire vélni. A filmben Mel Gibson éppen az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét vívja ki, majd három órán keresztül és akkora pátosszal, hogy nézni is tereh, de hát ez egy tök más háború, könyörgöm! A tv2 a meccs után legalább egy normális, nézhető, jó filmet ad, amiben Anthony Hopkins egy dilinyós matematikus, lánya (Gwyneth Paltrow) pedig azon parázik, hogy ő most a dilinyósságot örökölte, vagy a matekos zsenit. A Bizonyítás 23.15-kor kezdődik.

A Viasat3 ma esti filmjét meglátva már hangosan felröhögtem: Rózsaszín párduc, na ja. Tipikus forradalmi alkotás (kép). Utána a biztonság kedvéért nézhetünk egy kis sugárba hányó wannabe celebeket az Éden Hotelben, majd Az utolsó mohikán, ami egy jó kis indiános film (22.10). De hát ezt is láttuk már ezerszer.

Nagyjából ennyi is. Az általam nézhetetlen Filmmúzeum is nagyot merít mára, de a Kőszívű ember szintjén legfeljebb a 80 huszárral tud felülemelkedni, ami legalább egy remek film, és még a szabadságharchoz is köze van. Más kérdés, hogy délben még mindenki a miniszterelnök minden bizonnyal Petőfi hevületét idéző beszédét magolja még a jövő felfénylő ígéretében, és nem otthon gubbaszt a tévé előtt, ezen a szép, kora tavaszi napon.

A Zöld hentesek Európa (és tán az egész világ) jelenlegi legegyénibb hangú forgatókönyvírójának és olykor filmrendezőjének, a dán Anders Thomas Jensennek zseniális vígjátéka a szeretetről, humanizmusról és a békés egymás mellett élés fennkölt nagyszerűségéről, meghökkentően morbid humorral és letisztult cselekménnyel. A film két hentes története, akik új hentesüzletet nyitnak a városban, amely a várt szolid üzletmenet helyett, egy szerencsétlen véletlennek és egy őrült helyzetkihasználásnak köszönhetően, a város legnépszerűbb boltjává válik. A slágercikk pácolt pipihús, legalábbis, az érte hosszú sorokat is kivárni hajlandó közönség ezt így tudja. A valóság azonban a hűtőkamrában lakozik...

Szinte csehesen banális cselekmény jellemzi a filmet, melyen a tömör és viccesen szabadszájú párbeszédek lódítanak jókorákat. A groteszkbe (és spoiler: kannibalizmusba) hajló sztorihoz groteszk figurák is kellenek, Mads Mikkelsen és Nikolaj Lie Kaas (AT Jensen és a mai skandináv film állandó csillagai) ezeket séróból hozza is, az arcuk is elég lenne hozzá, ám még jó színészek is. Nehéz egy ilyen pontosan kidekázott, sűrű filmről bármit is elmondani, mert látni kell. Egy tökéletes kockáról, vagy a gömbről is elég annyi, hogy tökéletes. Legyen így elég -elemzés helyett- annyi, hogy ha valaki úgy beszél konkrétan és hitelesen a szeretetről, hogy közben emberhúsnak evése körül zajlik minden, akkor az minimum figyelemreméltó. De inkább zseniális. Asanisimasa: 9/10

A mások életének hivatásszerű figyelésében önmagával meghasonló Stasi-ügynök történetével komolyat és messze hallhatót az asztalra koppantó Florian Henckel von Donnersmarck ezúttal alaposan belefutott a tehetséges európai rendezőket elcsábító hollywoodi ármánygyár számító producerei által ásott csapdába: az amerikai vizsgamunkának számító remake nem lett jó. Mondjuk, maga az alapanyag sem volt egy nagy durranás, de legalább egy működő, tiszta műfaji film volt. A mindössze néhány évvel későbbi, Az utazó címre keresztelt angol nyelvű újrázás, a két abszolút A-kategóriás sztár és a tehetséges rendező ellenére is nem több bő két óra tétova, határozatlan, langymeleg balfaszkodásnál.

Mi sem jellemzőbb a film bénázásaira, hogy (számomra legalábbis) mindössze a film színhelyéül szolgáló meseszép Velence, saját emlékeket felidéző látképei voltak azok a tényezők, melyek miatt nem nyomtam meg az első 10 perc után stop gombot. Az utazónak alapvetően egy feszült hangulatú, üldözéses thrillernek kellett volna lennie, ehelyett valamiféle túldimenzionált úti-filmbe oltott olcsó, romantikus geil, olyan slusszpoénnal, amit, mondjuk, Agatha Christie ma már nézhetetlenül modoros és avítt Poirot-ja is csak ásítva adott volna elő. Angelina Jolie valahogy megérezhette a fizetett szabadság lehetőségét e produkcióban, és egy kozmetikai reklámspothoz elégséges befektetett energiamennyiséggel próbálja megúszni ezt a filmet, bár amit kritikai oldalról kap ezért, azt nyilván nem teszi be a családi vitrinbe. Johnny Depp hajdan színész volt, ám mára egy felismerhetetlenségig felpüffedt arcú, enervált és lélektelen bájgúnárrá pukkant le: fel sem tűnt volna, ha a film közepén lecserélik akárkire. De már így is sok karaktert vesztegettem erre a filmre. Négy betű is elég lett volna: s, z, a, r. Asanisimasa: 3/10

Hát, a mai napon tévézni elég reménytelen időtöltés. Töltelékműsorok mindenhol, ezerszer ismételt gagyik, sorozatok, lihegés, egyebek...

A Duna tévé lead egy doksit a '86-os, elhíresült Lánchídi csatáról, amelyben állítólag hiteles bizonyítékokat mutatnak, hogy az egészet a kommerek provokálták... Nem tudom. Ez is olyan ma már, mint Woodstock: minimum 10-szer annyian állítják magukról, hogy ők ott voltak és kaptak a spanglibólkádárkolbászból, mint ahányan a valóságban. Dokumentumok is eltűnnek vagy éppen előkerülnek, keletkeznek, kinek mi az érdeke... (20.15)

Az Arthur és a villangók úgy rémlik, aranyos mese Luc Bessontól (20.05, RTL), a Durr, durr és csók pedig egy nézhető vígjáték két felszabadultan ökörködő barommal (Robert Downey Jr. és Val Kilmer - a képen).(23.10, film+)

Hálás téma egy ágyhoz kötött, haldokló ember küzdelmét filmen, színpadon bemutatni, hiszen egy ilyen vállalkozás egyrészt ziccer egy jó színésznek egy igazán hatásos alakításra, másrészt a borítékolható sajnálatos végkifejlet atombiztosan, szinte elkerülhetetlenül hozza magával a katarzist. Harmadrészt pedig, cinikus szemszögből, viszonylag kis ráfordítással hoz tisztes sikert, igen jó eséllyel. Nem mellesleg, az eutanázia bonyolult és szerteágazó területeket megbolygató témaköre mind a mai napig élesen megosztó és vitákat gerjesztő topik, ami minden ilyen haldokló-beteges filmnél természetszerűleg fel is bukkan.

Mindenki tud minimum 5 darab ágyhoz kötött filmet kapásból, a Mégis, kinek az életétől a Szkafander és pillangóig. Alejandro Amenábar 2004-es, Legjobb idegennyelvű film Oscarjára is méltatott filmje, A belső tenger két dolog miatt emelkedik ki a széles, és a különböző filmes oldalakon fixen 80% feletti tetszésindexű filmek mezőnyéből. Az egyik Javier Bardem sokszor és megérdemelten sokat dicsért megkapó alakítása, szerintem Bardem ezzel a filmmel lett igazán világsztár, mind szakmai, mind népszerűség tekintetében. A másik, talán fontosabb dolog Amenábar virtuóz rendezése, mellyel szinte arcátlan pimaszsággal ugrik fejest a legcikibb, legótvarabb giccsbe, hogy egyetlen határozott gesztussal emelkedjen fel onnan az igazán tiszta, őszinte és árnyalt jellemábrázolással, alapos pszichológiai háttérrel megalkotott, mély emberi drámába. Amikor a Bardem alakította, nyaktól lefelé lebénult Ramón, Puccini Turandotjának híres, Nessum Dorma kezdetű áriájának hangjaira konkrétan elszáll, az az igazi, vérbő latin giccs, melynek hatására ordítva bőg mindenki, akit e temperamentum érzékeny pontján érint meg. Itt aztán áradnak az érzelmek, "ahogy a csövön kifér", ahogy ezt mondani szokás. Mondjuk, én imádom, ha valaki nem cicózik... :) Azonban ha ezt összevetjük Ramón igazi halálának jelenetével, aminél egyszerűbb és nemesebb halálábrázolást, ráadásul passzív eutanáziát filmen még nem (és azóta sem) láthattunk, vagy amikor Rosa a film végén meglátogatja Juliát, az ügyvédnőt, azt a sűrű drámát, ami éppen visszafogottságával, letisztultságával okoz katarzist; akkor érezzük csak a film remekműgyanús erejét igazán. Asanisimasa: 9/10

A mai étlap:

Gyilkosság a Fehér Házban (19.10, Cool) - Ahhoz képest, hogy Wesley Snipes a főszereplő, ez a film nem a tőle általában megszokott, agyatlan piffpuff, hanem egy kifejezetten tisztességes, csavaros, nyomozós krimi.

Az asztronauta (21.00, Filmmúzeum) - Az vicces, hogy míg a magyar cím a pasiról szól, a film eredeti címe: Az asztronauta felesége (The Astronaut's Wife)... Éppen ennyire meghatározhatatlan a film is, amolyan filozofikus scifinek tűnik, de azt hiszem, valójában híg lónyál. Charlize Theron és Johnny Depp.

Trópusi vihar (21.00, tv2) - Lehet a hátamra köpködni, szerintem vicces vietnami háborús-film paródia Ben Stillertől és Robert Downey Jr-al, aki ezúttal egy vadbarom fekete őrmestert (!!) alakít, ellenállhatatlanul.

Volt egyszer egy Mexikó (22.00, AXN) - Gyenge.

Ki érti Jane-t? (Duna, 23.15) - Annak idején, 1998-ban, komoly közönségsiker volt Angliában ez a film, amely két tinédzser lány vicces ámokfutásáról szól a pasikon keresztül. A 18-as karika és a késői kezdés sejteti azért, hogy ennek azért lesznek áldozatai is - remélhetőleg nem a nézők.

Az utolsó hóhér (RTL, 0.10) - Komoly, kemény filmdráma Anglia utolsó hivatásos hóhéráról, akit a minapi Király beszédében Churchillként remeklő Timothy Spall (kép) alakít.

Az olasz meló nem egy óriási etwas, azonban a komoly szereplőgárda és a műfajilag tiszta, ügyes rendezés egy igen kellemes, szombat esti szórakoztató mozivá teszi. Bővebben itt. (tv2, 19.30)

A Románc és cigaretta az inkább színészként ismert John Turturro rendezése, akit hogy azért túlzottan ne jöjjön zavarba a rendezői székben, még talán az előbbi filmet is felülmúló színészcsapat segít ebben a romantikus vígjátékban. Részletekért katt a filmcím linkjére. (m2, 21.05)

Az este legérdekesebb filmjére sokáig kell várni, hiszen a Figyel a tenger már a másnapban, 0.05-kor kezd az RTL-en. A japán romantikus dráma egy gésa és egy szamuráj szerelméről (kép) szól, Kei Kumai rendezésében. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a film Kuroszava Akira forgatókönyvéből készült.

Alternatívaként a Story4 Agatha Christie-filmjeit ajánlanám, Miss Marple-től (19.00) Hercule Poirot-ig (21.00), modor, báj, sőt bűbáj-hegyek, vagy a Filmmúzeum Gömb című scifijét, pl. Dustin Hoffmannal - én annyira nem bírom, de hátha valaki igen. (21.00)

Ha a wikipédia Johannes Anglicusról szóló szócikkelyét hozzávetőleg hitelesnek fogadjuk el, és végül is miért ne tennék, akkor Sönke Wortmann Johanna, a nőpápa című monstre, összeurópai mozija által elmondottak, elhanyagolható nüanszokkal ennek gyakorlatilag szóról-szóra megfelelnek. Tiboru mester remek Konteó-blogjára való, több mint ezer éves történetről ennyi hitelesség éppen elég is, hiszen ekkora időtávlatból minden érvre van ellenérv, és viszont. Egy alapvetően történelmileg és ideológiailag is férfiak által irányított (mondjam, hogy hímsoviniszta?), nagyhatalmú egyházba, az isz. 800-as években, tehát még a setét, nagyon-borzalmas középkor legeslegelején beférkőzött férfit játszó nő, akit aztán még pápává is választanak! Ez olyan skandallum, aminek töredékéért is megégették az embert nem sokkal később.

Wortmann filmje szépen, németes precizitással meséli el Johanna megrázó történetét, nem hagy ki egyetlen kronológiailag fontos momentumot sem. Johannát a Baader-Meinhof csoport című filmből már ismert, érdekes arcú Johanna Wokalek alakítja, a film képesköny-jellegének megfelelően, látványosan. Fizimiskájával nagyjából el tudja érni, hogy mi nézők is elhiggyük azt a nonszenszt, hogyan nem bukott le egy nő hosszú évtizedeken keresztül a kizárólag (?) férfiakból álló papi közösségekben. Nincs baj a film kiállításával sem, még a tömegjelenetek is látványosak, az egyebekben pedig kellékről kellékre, látunk még lefejezést is, meg leprásokat, a tökéletes illúzióra törekedtek az alkotók. Van jó kis szájbarágó is a nők hajdani sanyarú sorsáról, ám mégsem csak ettől válik a film képeskönyvvé, hanem inkább mindezek összességétől. Minden stimmel, minden hibátlan, mégis lelketlen és valahogy üres az egész film. Olyan valahogyan, mint egy telecsicsázott karácsonyfa, alatta rengeteg ajándékkal, az asztalon ínycsiklandozó finomságok, azonban azt boldogtalan, mosolytalan emberek ülik körbe, faarccal. Sokkal nagyobbat ütött volna kevesebb csicsával, de több érzelemmel, drámával. Asanisimasa: 5/10

ÉLETREKLÁM 2011 BUDAPESTI DÖNTŐ EREDMÉNYEK 

Zsúfolásig megtelt a Vörösmarty mozi nagyterme az idei életREklám filmverseny budapesti döntőjére, melyre összesen 60 nevezés érkezett. A vetítést követően Patrovits Tamás és Szirtes János összefoglalta a workshopokon történteket, majd M. Tóth Géza és Bollók Csaba zsűritagok kiosztották a díjakat. Gratulálunk a győzteseknek, áprilisban sok sikert a nemzetközi döntőben.

A ZSŰRI KÜLÖNDÍJAI:

EXCUSE ME / BESSENYEI KATI

MÉLY LEVEGŐ / BOROS LŐRINC, KOVÁCS CLAUDIA

WELCOME / HORVÁTH ÁRPÁD

A NEMZETKÖZI DÖNTŐBE JUTOTT:

A LITTLE SOMETHING FROM HOME / MÓZES ANNA, SZELECZKI ROZÁLIA, SZÖLLŐSI DÁNIEL

EURÓPAIAK VAGYUNK / PAPP SZILVIA

FROM EUROPE WITH LOVE / ZSÉLY CSILLA

I HAVE A QUESTION / VÉGH VOZÓ ZOLTÁN, FERENC MÁRTI

I LOVE EU / VARGHA MÁRK PÉTER

ONLY COMMERCIAL / FAZEKAS MÁTÉ

COLORFUL EU / VADÓCZ PÉTER

A BUDAPESTI DÖNTŐ GYŐZTESEI:

HARMADIK HELYEZETT, A DÖNTŐBE JUTÁS MELLETT 400,- DOLLÁR A JUTALMA:

BLOCKHEADS / GUTEMA DÁVID

MÁSODIK HELYEZETT, 600 DOLLÁR:

HONFOGLALÁS 2011 / DEÁK KRISTÓF

A BUDAPESTI GYŐZTES, 1000 DOLLÁROS FŐDÍJJAL:

AZ ÜVEGHEGYEN IS TÚL / ÁGÓI KRISZTINA

Általános közösségi kocsmanap lévén nyilván pusztába kiáltott szó, hogy akad ma néhány igen érdekes darab. Az 1968-as Az autóversenyző ugyan nem éppen a legjelentősebb Belmondo-film a nyomott orrú francia sztár (kép!) életművében, de van benne egy igen vicces, sőt mi több, jövőbe látó cameó Alain Delonnal, amely előrevetíti a két évvel későbbi Borsalino kapcsán kitört, filmtörténeti jelentőségű affért (Delon és Belmondo úgy összevesztek azon, hogy ki hányszor szerepel a film plakátján, hogy majd' harminc évig állítólag szóba sem álltak egymással). Aki megtalálja és idekommenteli a ma esti film inkriminált jelenetét, az egy éves asanisimasa-előfizetést nyerhet! :) (m1, 21.40)

Az (egyik) olasz trash-horror specialista, Lucio Fulci ma esti opusza A pokol hét kapuja lesz. Ezek közül nyilván mind ki fog nyílni ma este... (Viasat6, 22.00)

Az Amerikai éjszaka Francois Truffaut klasszikus filmje a filmkészítésről szól, egyfajta film a filmben-mozi. Alapmű (és érdekes összevetni a néhány évvel későbbi, Wenders-féle Dolgok állásával, bár erre most nem lesz lehetőség. Csak mondom...). (Duna, 22.05)

Az Egy mukkot se! német filmszatíra ugyan, de ennek ellenére kifejezetten vicces. Egy önjelölt Igazságos János kalandjait mutatja be maróan élcelődve olyan filmklasszikusokon, mint például Scorsese Taxisofőrje, valamint a mai német (européer) közmorál is kap benne rendesen. (m2, 22.20)

A Viasat6 ugye, este nyolctól darálja, méghozzá az elejétől a Csillagkaput. Ma a harmadiki-negyedik rész, például T'ealc belépője lesz soron...

Úgy látszik, a Duna tévé valami nagyobb németalföldi eredetű pakkot kapott, melyből rövid időben belül már nem tudom hanyadik belga, vagy mint most, holland film kerül elő. Nem baj, sőt! Főleg, ha ezek jó filmek... Ajánlani ezeket látatlanban igen nehéz, tekintve, hogy senki nem engem küld ki külföldi fesztiválokra bevásárolni, így csak a kedves olvasók kísérletező kedvére apellálhatok. A ma esti egy holland film, az a címe, hogy Magonia. Ez egy képzeletbeli birodalom, amely valahol a felhőkben lakozik (kép!), oda szállítják fel a boszorkányok a jégeső által elvert termést - legalábbis ezt képzeli a buja szigeten élő magányos apa, aki efféle mesékkel traktálja fiát, aki mindennap meglátogatja. A film három történetet takar, meglátjuk. (Duna, 21.00)

A tv2 esti komédiája több okból is érdekes: az Amikor minden változik rendezője és főszereplője Helen Hunt, aki színésznőnek remek, rendezőként viszont ez az első próbálkozása. Mellette olyan nem kis nevek asszisztálnak, mint Bette Midler, Matthew Broderick, vagy a minap dadogós királyként beoscarozódott Colin Firth. Nem tudom... (tv2, 21.25)

Ami viszont tuti, az a Firefly negyedik része a Viasat6-on, 22.55-től.