asanisimasa

A királyi tévé valamilyen okból ma a sorból kilógó, öntörvényű, rendkívüli fazonoknak szenteli műsorait: 20.30-tól az m2-n például egy óriási orrú Könyvügynökről láthatunk portrét. Simonyi Balázs dokumentumfilmjéből talán megtudhatjuk, hogyan lesznek a vesztesekből győztesek.

21.35-kor az m1 folytatja a fura figurák fesztiválját, a Bunkeremberrel. Én személy szerint nagyon bírtam az idei Filmszemlén Zsigmond Dezső filmjét, melyben tulajdonképpen az interneten mágikus hatású diadalmenetet bejárt Szalacsi bácsi-effektust rajzolja körül, a kitűnő Trill Zsolttal (kép) és Nagy Marival a főszerepben. A filmben egy falusi fiatalember fenyegettetve érzi magát a környezet, a politika és amúgy minden által, ezért maga és kis családja védelmének érdekében egy hatalmas bunker építésébe fog, ez azonban hamar meghaladja anyagi, lelki és szellemi felkészültségét. Groteszk mese, sok valóságtartalommal.

22.10-kor az m2-n induló A művészet hídja című francia drámában pedig egy ifjú, érzékeny lelkű operaénekesnő tragédiáját élhetjük meg, aki éppen abban a pillanatban szándékszik véget vetni meggyötört életének, amikor rátalálna a szerelem. Nos, ez sem az a kifejezett, banális átlagember-sors.

Az előző karakterekhez képest szinte semmi különös nincs a Viasat3 soros Brad Pitt-filmjében, a Kalifornia - A halál nem jár egyedül hőseiben. Pályakezdő oknyomozó újságírók utaznak autóval LA-be, hogy sorozatgyilkosokól arandó könyvükhöz gyújtsenek anyagot, a hosszú útra azonban utastársakat keresnek. Találnak is, mint az a filmből kiderül, távlati céljaiknak tökéletesen megfelelőt. Csak éppen nem abban az értelemben, ahogy azt szeretnék. Dominic Sena korrekt road-thrillerje ez a film. Kezdés ma viszonylag korán, 21.30-kor.

A TV6 szokásos oldschool-horror estjének mai adagja a múlt heti Démonok második része, Dario Argento és Lamberto Bava agymenése. Jó szórakozást hozzá... (22.00)

Stieg Larsson óriási sikerű Millenium-trilógiájának második része, pontosabban annak filmváltozata, A lány, aki a tűzzel játszott tulajdonképpen zökkenőmentes folytatása a kitűnő első résznek. Ez kisebb részben nem igazán jó, de nagyobb részben mégiscsak pompás hír: a színvonal továbbra is magasan marad, legfeljebb az újdonság és a meglepetés varázsa múlt el egy picit. Persze annak, aki már olvasta az összes folytatást, úgyis mindegy. A filmek azonban (eddig) a regények olvasata nélkül is sziklaszilárdan állnak lábukon.

E második részben Lisbeth (Noomi Rapace) továbbra is a rendőrség érdeklődésének középpontjában áll, ami szokásosan, nem igazán zavarja abban, hogy végezze dolgát: ritkítsa a nőgyűlölő férfiak tömött sorait. Ez alkalommal azonban nem várt helyen kell keresgélnie. Hű barátja, az oknyomozó újságíró Mikael (Michael Nyqist) ismét a rendőrség orra előtt jár, és a lányt segíti. Feltűnik a történetben még egy valós személy is, az olasz származású svéd ökölvívó, Paolo Roberto személyében, aki önmagát alakítja. A problematika szintén valós, mondhatni, mindennapi, az ellenfél ezúttal azonban nem szexéhes exnácik, hanem... na kik azok, akik a náciknál is veszélyesebbek, és akikkel a lány a tűzzel játszik? Igen, ők.

Új rendezője van e résznek, Daniel Alfredson, ha lehet, még világosabban, tiszta, ikeás vonalakban meséli el az adott sztorit, gondosan ügyelve a thriler műfaj kellékeinek pontos alkalmazására, a suspenze-től az igencsak brutális, erőszakos jelenetekig. Elegáns, gyakorlatilag görcsmentes munka a film. A fórumokon sokat sulykolt feminista vád/erény ezúttal sem jött le nekem, lehet, hogy a regényben benne van, a filmben én nem érzem. Attól, hogy egy törékeny nő maga intézi ügyeit, nálam az a normális élet, nem pedig feminizmus. Lehet, hogy velem van baj. Mindenesetre, a Millenium-trilógia második darabja is rendben van, a készülő amerikai remake tökéletesen felesleges vállakozás. Asanisimasa: 7/10

Ezúttal nem szabad egy legyintéssel elintézni a tv2-t, hogy biztosan valami ótvar gagyival megy szembe a konkurencia szokásos csütörtöki baromságainak, mert Paul Thomas Anderson, aki a 21.20-kor kezdődő Kótyagos szerelmet rendezte, ráadásul Adam Sandlerrel súlyosbítva a főszerepben (kép), a mai amerikai film egyik legjobb rendezője. Vérző olaj, Boogie Nights, Magnólia. Ilyenek. Sandlert is valódi színészek ellensúlyozzák a filmben, például Emily Watson, vagy Philip Seymour Hoffman. Szóval, nem az a tipikus romkom, és Adam Sandleres pukikaki-film, mutatja ezt a port.hu zsenge, 5.5 tetszési indexe is, ám a valós értékhez már jóval közelebb jár az imdb, a 7.4-el: szerintem majdnem tízes a film. Ez a film a világ egyik legszebb, legbölcsebb és legmeghatóbb szerelmesfilmje, minden bizarr fordulatával, groteszk karakterével és abszurd humorával együtt. Adam Sandler itt követi el (addigi) egyetlen értékelhető filmszerepét, tökéletesen föl tudott nőni Emily Watsonhoz. Pedig nem csinál mást, mint eddig, most mégis a legnagyobb komikusokat idézi. Ehhez persze nyilván rendező is kellett. PT Anderson e filmmel, saját életművének szerves részeként, a Szerelem apokaliptikus apoteózisát alkotta itt meg.

A Duna Tv a szegedi Operafesztiválról ezúttal, Verdi Traviatáját adja, Juronics Tamás rendezésében, 20.40-től. Pompás opera, ismeretlen, fiatal énekesek, eddig főleg koreográfusként ismert rendező - mindenképpen megér egy próbát azoknak, akik nem idegenkednek az operától, mit műfajtól. Nem harap...

Szólok, hogy a film+-on John Carpenter Mars szelleme című filmje bűnrossz, a Blöff pedig mindenkinek a könyökén jön már ki, bármennyire is vicces benne Brad Pitt, roma csávóként. (Viasat3)

Nyakas fickók vannak ott down under. Az új-zélandi illetőségű Martin Campbell (Casino Royale) például már másodjára vág bele ugyanabba a filmbe, holott az első sem volt sikertelen. A veterán Troy Kennedy-Martin (Kelly hősei, Vörös zsaru, Olasz meló) által írt "futurisztikus ökológiai thriller" első, 1985-ben képernyőkre került tévéváltozata is már magasan az átlag fölé nőtt merész témaválasztásával és logikus cselekményszervezésével. Valamilyen okból Campbell azonban úgy érezte, még egyszer neki óhajt látni a projektnek, ehhez híres kollégát is megnyert a főszerepre, a szomszéd szigetről: az ausztrál Mel Gibson alakítja eme új változatban a lányának gyilkosát a föld alól is előkerítő zsarut. A két vén kecske azonban most nem nyal sót.

A sötétség határán erős expozícióval indít: az öregedő, magányosan élő zsaru, Tom (Gibson) régen nem látott lányát várja, aki meg is érkezik. Múló rosszullétnek tűnik a röpke hányás a kocsiban, Tom nem veszi észre a jeleket. Othhon azonban rosszabbul lesz a csaj, mire Tom felnyalábolja és orvoshoz viszi. Ahogy kilép az ajtón, egy autó fékez a ház előtt, egy pacák kiugrik belőle és hasba lövi a csajt. Tom kezdetben azt hiszi, hogy ő volt a célpont, csak elhibázták. Azonban hamarosan rá kell jönnie, hogy nem. A gyilkos pontosan célzott. Homlokon ér kidagad, szem kidülled, Tom a dolgok végére jár.

A jó felütés után azonban ezúttal Campbell bácsi már igencsak belebonyolódott Kennedy-Martin szövevényes történetébe, melyet nem nagyon sikerül a továbbiakban belegyömöszölnie a rendelkezésére álló szűk két órába. Nem arról van szó ugyanis, hogy a megszokott módon, Mel Gibson fogja magát, telerakja autóját fegyverekkel, foga közé túlélőkést szorít és felhajtja a gonoszokat, akiknek a végére vérét veszi, mert ez csak az egyik vonulata a sztorinak. Emellett a magaspolitika bűzös bugyraiba vesző atombizniszről is mesélni kell, a bennefoglalt karakterek motivációival, kapcsolatrendszereivel, satöbbivel színezve, aztán környezetvédő anarchisták is feltűnnek, valamint Tom rendőr lánya elvesztése feletti lelki tusájával is foglalkozni kell, méghozzá, pszichológiai alapossággal. Ez mind bele van írva a történetbe. Campbell ehelyett ide kap, oda kap, igen sok elvarratlan szál lóg ki a sztori amúgy is lyukas szövetéből. A túlzottan laza cselekményt nem tudja helyre pofozni a néhány, amúgy bravúros akciójelenet, de az aggasztóan öregedő Gibson sem, főleg, hogy rajta kívül más színész nincs is a filmben. A filmben elmesélt történet teljes kibontása nagyban a néző fantáziájára van bízva, ami amúgy nem lenne baj, csakhogy ez nem az a műfaj, ahol ez tolerálható, sőt, elvárt lenne. A végkifejlet színtiszta szentimentalizmusa pedig még a végén jól seggbe is rúgja ezt az amúgy is eléggé elfuserált, ám jobb sorsra érdemes kis thrillert. Ennek megfelelően, asanisimasa: 4/10

Irány a strand! - 15.05-kor ezúttal a csodás vietnami Danangra ugorhatunk ki a Duna tévén, aminél jobbat elképzelnünk sem lehet ezen az undok, szürke napon. Utána ki is kapcsolhatjuk a tévét, mert semmi nem lesz benne, majd csak este, amikor a House-függők úgyis tudják, mit hova nyomnak, míg mások:

22.30-kor a Viasat3-ra kapcsolnak, ahol Ridley Scott kitűnő Thelma és Louise című filmjét nézhetik meg. Átlagos háziasszonykák ki szeretnének egyszer rúgni a hámból, de a csajbuli eldurvul. Parádés szereposztás (Susan Sarandon, Geena Davis, Harvey Keitel, Brad Pitt) egy klasszikus menekülős road-movieban, mely nem véletlenül lett egy kosár Oscarra jelölve, és ebből nem véletlenül nyerte meg a legjobb forgatókönyvnek járót. (kép)

Olyan ez a film, mint amilyenek a Bud Spencer-Terence Hill filmek lehetnének, ha azok nem adnák olyan olcsón, nem merülnének ki a méretes parasztlengők és bárgyú pofákat vágva előadott kaki-puki poénok óvodás szintű szórakoztatásában. Nem csak a színészeken múlik, bár nem kérdés, hogy Gene Hackman jobb színész Bud Spencernél, és Al Pacino se mérhető össze Terence Hill-lel, ami ezúttal nem a szőke, égszínkékszemű bájgúnárt fényezi. Vannak olyan filmesek, akik bőven megelégszenek azzal, hogy a közönség elsődleges igényei alá mennek, és ha az kacag, akkor a dolog elintézettnek van tekintve, és van olyanok, aki egy picit mélyebbre szeretnek nyúlni, kicsit többről szeretnek beszélni, minthogy vannak a rosszak és vannak jók, és a végén győz a jó: Jerry Schatzberg Madárijesztő című filmjében legalábbis ez utóbbira tesz kísérletet.

A Hackman által alakított bumfordi, zsémbes, problémáit előszeretettel ökleivel rendező Max és az izgága, vicces kedvű, beszédes, de kedves Lion (Pacino) valahol a néptelen országúton találkoznak, miközben stoppolni szeretnének. Lionnak kemény munkájába kerül, hogy társául szegődjön a mogorva, hat évnyi sitt után szabadult Max-nek, azonban végül elválaszthatatlan barátokká válnak, s együtt haladnak immár közös céljuk, egy Pittsburghben megnyitandó autómosó megnyitása felé. Az út azonban több buktatót tartalmaz számukra, mint azt szeretnék.

A Madárijesztő alapvetően egy vagabund road-movie. Történéseinek következtében két főszereplője tulajdonképpen ellentétes irányú személyiségfejlődésen megy keresztül, Max életrevalóbbá, szeretetre méltóbbá válik, Lion pedig... Nos, az ő sorsa ezzel éppen ellentétes irányba halad, a film keserédes alaphangulatának keserűbb felhangjait megadva. Az "édesebb" hangok Max felemelkedését kísérik, miközben azért nem feledjük, ebben Lionnak milyen óriási szerepe van.

Zsigmond Vilmos levegős képkompozíciói kitűnő játékteret adnak a két tökéletesen ellentétes habitusú, ekkor még pályája elején járó nagy színésznek, egyben érzékletesen mutatja meg azt az amerikai tájat, mely egyszerre csodálatos és embert próbálóan kemény vidék. Schatzberg annak idején Cannes-ban Arany Pálmával díjazott filmjében hús-vér karaktereket, összetett emberi sorsokat mutat meg a maga természetességében, mindenféle katedraízű moralizálástól mentesen. Ritkaság alapvetően hollywoodi filmben, a hetvenes évek elején, bármiféle szociális érzékenységet, bármiféle realista igényű környezetábrázolást fellelni, a Madárijesztő ebben is kivétel, mely azonban sikerrel kerüli a túlzott dokumentarizmus száraz tárgyilagosságának nézőtaszító csapdáját is. Kissé ugyan komótos, de alapvetően emberi, megható film, érvényes figurákkal és megoldással. Asanisimasa: 8/10

Az Interjú a vámpírral szomorú szemű szamuráját Brad Pittjét és a Mission Impossible madzagokon lógó Tom Cruise-át már úgyis mindenki látta sokszor, tán többször is, mint amennyi ezekben van; a soron következő Vészhelyzetet pedig az is nézi, aki nem akarja, ezért a következőket találtam ki mára az alternatívoknak:

A Duna tv 21.10-kor egy Gengszterfilmbe kezd bele. A Szomjas-Grunwalsky Művek terméke ez a film, még 1999-ből, amit tuti láttam már, de sehogyan sem sikerült bármit is felidézni belőle (lehet, hogy nem ok nélkül?). Főszerepben a Kapa-Pepe páros, még ebbéli karrierjük elejéről, de nem Kapaként és Pepeként. Mucsi egy Gábor nevű hajdani börtönőr, jelenlegi rablóként, Scherer, vagyis itt Sanyi pedig a spannja. Nem tudom. Biztosan lesz benne Szőke is, meg Badár is, meg elbillenő kamera, korabeli hangminták, videóbejátszások, színezett képek. Láttuk már?

21.35-kor az m1-en viszont Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjét adja, amit akkor is meg lehet nézni, ha már százszor láttuk. A képen egy angyal (Bruno Ganz) a filmből, de lesz benne még több is. Azt mondja az m1 beharangozója, hogy korszakalkotó film ez - hát, nem tudom, milyen korszakot teremtett, de hogy ikonikus filmklasszikus, az biztos. Ön dönt.

Gothár Péter '96-os, a filmszemlén, amúgy Lola T-Fordosan, mindentvívő filmjében, a Haggyállógva Vászkában Vászka, a városi rabló egy koszlott szentpétervári (vagy már leningrádi?) lakás ablakán, másnaposan kinézve egy koporsót cipelő menetet lát, mely a szokástól eltérően, éktelen ricsajjal vonul végig az amúgy néptelen utcán. A gyászmenet botokkal sétapálcával, gerebélyével üti-vágja, csépeli a koporsót. Vászka azonmód ingben-gatyában kiugrik az ablakon, és kérdi a gyásznépet: Miért bántjátok azt a koporsót? Tartozik nekünk, aki benne van és úgy ment el, hogy nem rendezte! - kiáltozza a nép. Vászka zsebébe nyúl és egy marok papírpénzzel kifizeti a hőbörgő népet, majd fogja a koporsó taligáját, és egymaga viszi a temetőbe az ismeretlen halottat. Mit írjunk a fejfára? - kérdi a szintén megkent sírásó. Csak ennyit: -mondja Vászka, 19 óra 56 perc.

Gothár persze nem váltja meg ezzel a filmmel '56 emlékét, nem is ez a szándéka. Vászka, és a mellészegődő Ványka, a falusi tolvaj népmesei figuráinak szürreális, groteszk és abszurd története a törvényen kívüli, mégis a törvény által sújtott, de lelkükben, szellemükben szabad, vagabund félvilági alakoknak állít tündéri szépségű mementót, akik ügyeskedve, tehetségüket, kurázsijukat latba vetve próbálták túlélni a zsarnokságot. E filmben jelesül Zinovjev szovjet terrorját az Auróra hadihajó híres-hírhedt lövése utáni éveket élő Szentpétervárban, de értsd úgy, hogy bárhol, bármilyen diktatúrában.

Gózon Francisco ritkán látható minőségű esztétikai értéket lehelt a kényszerűségből még SP Betára forgatott, majd arról filmre felnagyított film képkockáiba, melyek tökéletesen teremtik meg egy elképzelt, valahol véletlenül megtalált, korabeli némafilm illúzióját, és adnak semmivel össze nem téveszthető, egyedi hangulatot a filmnek. A markáns orosz színészek által megjelenített groteszk karakterek fergeteges kavalkádja olykor Truffaut Jules és Jimjét idézi meg, de eszünkbe juthat Vizi és Ecsédi is, a Cseh-Bereményi-féle Frontátvonulásból, máskor meg Eizenstein Patyomkin páncélosa klasszikus képeinek parafrázisait látjuk, asszociációk özönének tűzijátékát gerjesztve az erre fogékony elmékben. Gothár filmje valódi művészi élményt nyújtani képes, időtálló alkotás. Asanisimasa: 9/10

Csalafinta egy pali ez a Kenneth Branagh, aki Shakespeare V.Henrik című, honszeretettől duzzadó drámáját arra használta fel, hogy általa, annak mozivászonra adaptálásában, a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt kérje meg imádottja, Emma Thomson kezét. Csoda, hogy a válasz igen volt? Viszont nem csoda, hogy a frigy sem tartott örökké ('95-ben már el is váltak). A nagy csinnadrattával beharangozott cirkusz gyorsan továbbáll, nyomában rendszerint csak a keréknyomokkal szabdalt sártenger marad.

V.Henrik valami olyasmi királyuk lehet az angoloknak, mint nekünk volt Mátyás, az igazságos. Mátyásról azt tartjuk, hogy jó király volt, álruhában tesztelte az ország és a nép állapotát, igazságot osztott, és még a török bajszát is húzogatta, miközben olyan adókat vetett ki, hogy tőle csillagokat láttak az adófizetők, hírhedt fekete serege pedig gyakorlatilag egy jól szervezett rablóhadsereg volt, aminek az volt a feladata, hogy amit gazdag nyugati szomszédok nem adtak oda önként Mátyás birodalmi költségvetésének kiegészítésére, azt elvették erővel. Henrik fiatal korát ifjú nemesekkel, köztük Sir Falstaffal London kocsmáinak és bordélyainak látogatásával, korántsem csendes iddogálással töltötte, aztán amikor király lett, hirtelen meglepte őt a keresztényi alázat, valamint a haza mély szeretete. Gond nélkül jogot formált a sajátja mellett a francia trónra is, melyhez annyi köze volt amúgy, mint a mi Mátyásunknak a bécsire, ám Henrik véres csatában, Azincourt mellett azt meg is szerezte. Ráadásul úgy, hogy háromszoros túlerőt győzött le idegenben (értsd: Paris St.Germain-Arsenal 0:3), porrá gyalázva a franciákat. Azonban a csata vége béke lett, mindenki megkapta, ami neki jár: Henrik a francia király, V.Károly lányát feleségnek, s azzal együtt a koronát, Károly halála után. Ez utóbbi aztán mégsem jött össze neki, de erről Shakespeare William már nem mesél - V.Henrik azonban az angolok szemében mégis jó király maradt, hiszen megverte a franciákat, emellett igazságos és türelmes volt az alattvalókkal is.

V. Henrik című filmjében Branagh a katona királyra fókuszál, annak hősiességét, hazaszeretetét emeli ki, valamint azt, hogy katonáival milyen emberségesen bánt. Azzal az apró-cseprő logikai buktatóval ő sem vacakol, hogy Henrik tulajdonképpen agresszorként lépett fel a francia trónnal szemben, erősebb kutya baszik alapon, az angoloknak van igaza. Becsületére legyen mondva, hogy a háborút vériszamos pusztulatként láttatja, nem pedig dicsőséges diadalmenetként. A klasszikus drámaadaptációknál mára megszokott elidegenítő keretben tulajdonképpen veretes, Shakespeare-hű angolsággal mondja fel a leckét, melynek közepén, mikor Henrik fogvacogtató hidegben és zuhogó esőben a végső ütközetre készül (felröhögtem!), csicsergő madárhangokra és langymeleg napsütésben bevágja a francia királyi udvarban angol szavakat csacsogó francia királylányt, Katalint (ő Emma), aki fivérétől és apjátől eltérően, egyáltalán nem tűnik ellenségesnek a hódító angolokkal szemben. Aztán vissza a vérszivattyúba, minek a vége tudjuk, mi. Vége a filmnek, de nem! Béketárgyaláson Károly belemegy mindenbe, de Henrik csalafinta módon nem a koronát kéri egyből, hanem Katalin kezét (és így a francia korona természetszerűleg száll fejére). Katalin cseppet vonakodik az illendőség kedvéért, de különösebb hercehurca nélkül, tört angolsággal mond yea-t. Ez így volt a valóságban, legalábbis Shakespeare így írta meg. Én azonban mégsem tudom ezt a filmet másképpen kezelni, mint az angol nemzeti büszkeség egyik modern és népszerű, de mégiscsak egyoldalú, nacionalista propagandáját, valamint a hajdani Branagh-Thomson házaspár pazar kiállítású családi videóját. Asanisimasa: 5/10

Pasolini az Ezeregyéjszaka virágainak forgatása során készített egy dokumentumfilmet is Indiában, melyet egy későbbi, ismeretes okokból el nem készült játékfilmjéhez szánt, mintegy tanulmányképpen. A Szanáa falai a világ egyik legősibb városának maradványait mutatja meg 1971-ben. A ritkán látható dokumentumfilmben Pasolini azt a kérdést feszegeti, milyen esélyei vannak modernizálódó világunkban régmúlt kulturális örökségünknek a fennmaradásra. A film 19.05-kor kezdődik az m2-n.

Elgondolkodtató, hogy az egyik legnagyobb tekintélyű, legidősebb filmesünk vette magának először a bátorságot, hogy megpróbálja lerántani a leplet a napi politikai élet korrupt és hazug világáról. Makk Károly Így, ahogy vagytok című filmje állítólag messze nem hibátlan, azonban hiánypótló jellege miatt, valamint a kitűnő magyar színészek miatt is erősen ajánlatos megtekintése. Nincs kifogás, az m1 mindenkinek ingyen vetíti, 21.35-től. (kép)

A Hetediket, minden idők egyik legjobb thrillerét úgyis mindenki látta már kismilliószor. Aki mégsem, az 22.30-kor a Viasat3-on pótolhat.

Nézhetünk kortárs operát is a Dunán: Marco Tutino A lakáj című operája fiatal cseh, francia, orosz és amerikai művészek tolmácsolásában egészen biztosan komoly élmény lesz, magam is biztosan belenézek, ha a Tanár Úr filmje túlságosan nehezen csúszik. Kezdés: 21.45.

Óriási elmaradásaim vannak színházfronton, pedig járok színházba is, rendesen. Nézzük slágvortokban, mit is láttam eddig ebben az évadban:

Három nővér, Nemzeti Színház. Óriási előadás az Amerikában élő román direktor, Andrei Serban vendégrendezése, mely lazán és görcsmentesen szakít minden Csehovról alkotott közhelyes prekoncepciónkkal. Felfogásában a Három nővér majdhogynem tragikomédia, olykor hangosan kacagunk, a végén viszont ott van az a mély szomorúság, amit mi nézők érzünk a valóság ismeretében, ellentétben a három vidéki dámával. Pergő, jó ritmusú színházat varázsol Serban, mely szinte lubickol a produkcióba beugró Menczel Róbert elképesztő tereiben. A darabban pedig a színház színészei lubickolnak, Alfölditől Schell Juditon át Nagy Mariig.

Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról. Az osztrák Schauspielhaus Graz és a magyar Szputnyik Hajózási Társaság közös pordukcióját szintén a Nemzetiben láttam, az Őszi Fesztivál programjában. Bodó Viktor ma az egyik legtehetségesebb magyar színházcsináló. Kvázi zseni a srác, minden allűrjétől függetlenül, de azokkal együtt is. Virtuóz ötlet-tűzijátékot produkált ezúttal is Peter Handke néma (értsd: szöveg nélküli) színművéből, azonban ez alkalommal sajnos nem tudott szellemet, gondolatot belevinni az előadásba, mely ennek híján -ugyan egy darabig szórakoztat, de aztán elkerülhetetlenül- formalista virgázásba fullad. A filmnek, mint mozgóképnek és kifejezésmódnak, mint nyelvnek színpadon való megjelenítése ma már egyáltalán nem számít különlegesnek, Bodó alázatos és igyekvő társulata ezzel az alapkoncepcióként fellépő ötlettel úgymond, nyitott kapukat döngetett.

Jeremiás, avagy az isten hidege. Nemzeti Színház. Térey János misztériumjátéka egy önismereti körhinta, melybe egy szülővárosába, Debrecenbe hosszú idő után visszatérő parlamenti képviselő ül bele, a nézővel együtt. Élők és holtak, múlt, jelen s jövendő keveredik a körkörös színpadon, László Zsolt jutalomjátszik, Stohl András viccesen asszisztál ehhez, sajnos csak a darabból nem sül ki semmi jó. Hősünk  a szemünk előtt válik antihőssé, de Debrecen sem jobb hely Pestnél, ám nem is lesz az. Térey tőle megszokott tréfás lírai prózája helyenként elementáris fordulatokkal operál, olykor bulvárszinten aktualizál, máskor viszont éppen elengedi a kézenfekvő, bár a bulvárnál messzebb vivő párhuzamokat. Valló Péter rendezése a folyamatos pörgés ellenére is komótos. Közepes előadás.

Golden Dragon. Katona József Színház. Roland Schimmelpfennig kortárs német drámaíró darabját Gothár Péter állította színpadra a Katonában. A darab egy thai-kínai-vietnami gyorsbüfé groteszk hétköznapjaiból ragad ki néhányat, melyben az egyik mosogatónak fáj a foga, amely esemény a későbbiekben beláthatatlan módon lesz ki- és behatással a darab összes, egymáshoz lazán kapcsolódó szereplőjére. A színpadon folyó bizarr orgiában minden ázsiai egyforma, a női szerepeket fiúk, a fiúszerepeket nők játsszák, Schimmelpfennig pedig a rendezői instrukciókat is beleszövi az olykor végletesen elidegenített dialógusokba. Nekem kicsit se füle, se farka horror-mese ez az egész, de volt, aki jól szórakozott rajta. Gondolom, nem láttak még Pintér Béla-előadásokat. A Golden Dragon éppen olyan, mint egy gyengébb Pintér Béla-darab.

Jó zsaru, rossz zsaru. Centrál Színház. A darab az amerikai Keith Huff kétszereplős kamaradrámája, a jó értelemben vett bulvár velejéből. A főszereplő két zsaru: Stohl András és Szabó Győző. Kettejük egyre fokozódó intenzitású, olykor egymás szavába vágó, máskor szabadon örvénylő monológjából bomlik ki a darab sztorija, mely önmagában semmi olyat nem tartalmaz, amiről ne hallanánk néhány évi intenzív krimisorozat-nézés alatt. Az előadást a két színész játéka viszi előre. Szabó (a jó) visszafogott és elfogódott, míg Stohl (a rossz) vibrál, hisztériázik, olykor szinte pszichopata módon őrjöng. Nem vitás, ki közülük a tragikus figura. A közönség vastapssal jutalmazta a két színész intenzív játékát, azonban szerintem az előadás még ennél is jobb lehetne, ha Stohl olykor nem ordítaná le a nézők fejét. Túlzás nélkül, olyan intenzítással játszik, hogy a nézők haja lobog a színpadról áramló feszültségtől és őrült energiától - ez esetben is igaz a közhely: a kevesebb mindig több.

21.00-kor a Szerelem tengere az egyik mai film a Viasat3-on, benne Al Pacino (kép!) Oscarra jelölt játékával, s remélhetőleg szegény Végvári autentikus szinkronjával. Pacino amúgy kiégett, cinikus, öreg zsarut alakít, aki szerelmes lesz egyik utolsó ügyének első számú gyanúsítottjába (akit Ellen Barkin alakít). Régimódi, romantikus krimi, semmi meglepetés, ami viszont ez esetben kifejezetten erény. Tipikus vasárnap esti film.

A másik mai ajánlat pedig egy nem tipikus hollywoodi alkotás, Robert Altman zseniális életművéből: A Cuki hagyatéka egy csavaros, fordulatos, frivol humorú krimi, mely a műfaj szabályait is igencsak csúfondárosan kezeli, mégis működik. Nagyszerű színészek itt is: Glenn Close, Julianne Moore. A Duna tévé vetíti ezt a remek kis filmet, 23.40-től.

Az Alice étterme című film alighanem egyetlen az egyetemes filmtörténetben, mely egy dal alapján íródott. A dalt Arlo Guthrie, a híres countryénekes írta és énekli, és egy Alice nevű lányról szól, aki éttermet készül nyitni egy használaton kívüli templomban. Ez persze inkább csak egy kiragadott motívum abból a több mint 18 percnyi zenei monológból, amit Guthrie előad (így természetesen a dal definíciót sem kell szó szerint érteni). Szóba kerül itt minden, kisvárosi unalomtól vietnami besorozás kikerüléséig, tehát olyasmi ez a film magyarán, mintha valaki mondjuk Cseh Tamás Frontátvonulásából csinálna filmet. Íme a sztori, jónéhány évvel később előadva, sajnos nem beágyazhatóan.

Ennek megfelelően, nincs is tulajdonképpeni sztorija a filmnek, kisebb történetek, történetecskék laza láncolatát látjuk, melyet a főszereplő, az önmagát alakít Arlo Guthrie, valamint Alice és az ő férje, Ray (őket színészek alakítják) kötnek össze. Mai szemmel már furcsán hathat ez a kissé összevissza, hányavetin összepakolt filmezés, melyet amúgy Arthur Penn, a hatvanas évek egyik legkreatívabb legendás hollywoodi rendezőegyénisége jelez - bár talán csak elszoktunk már az egyedi, lírai hangú filmes narrációtól. Penn (aki nem apja Sean Penn-nek) csinálta egyebek mellett a klasszikus Bonnie és Clyde-ot, Warren Beatty-vel és Faye Dunaway-jel, a Kis nagy embert Dustin Hoffmannal és a Missouri fejvadászt Marlon Brandóval és Jack Nicholsonnal. Ez a film is fontos, bár az előbbiekhez nem mérhető mű, leginkább valamiféle kordokumentumként egy hippikommuna felemelkedésének és lassú hanyatlásának krónikája, valamint egy egzakt knowhow arról, hogyan lehet kibújni a vietnami vérszivattyúban való részvétel alól. Ez utóbbi '69-ben több volt, mint forradalom. Az előbbi pedig váteszi éleslátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen ekkor érte fénykorát a hippizmus. '69 Woodstock, és a rockzene egyik legszebb éve.

E filmben nincsenek más Penn-filmekhez mérhető nagy színészi alakítások, Arlo Guthrie és még több karakter önmagát alakítja, beleértve a kisvárosi seriffig, másokat pedig viszonylag névtelen színészek játszanak, a lényeg inkább a film sajátos modorában rejlik. A fanyar humorral, de alapvetően realista módon elmesélt kis sztorik összefűzve mégis valamiféle bájos mozgóképes líraként működnek, mely szellemiségében autentikusan közvetíti azt az atmoszférát, amelyben a hippizmus virágzott. Penn zsenialitását dicséri, hogy ennek ellenére, benne van minden, ami végül is a hippik kommunisztikus ideájának bukását is jelenteni fogja, majd évekkel később. Ma viszont kifejezetten üdítő megnézni ezt a filmet, teljesen újszerű, friss és ropogós bájjal hat. Asanisimasa: 7/10

A mai ajánlatom:

Duna II, 20.00 - Kék angyal. Marlene Dietrich és Emil Jannings filmtörténeti kettőse, te attyaúúristen! Százezer éve nem láttam ezt a filmklasszikust, de annak idején nagyon meghatott. Figyelem, múzeumi darab, 1930-ban készült, de szerintem sok tekintetben megdöbbentően friss film a mai napig. Jannings zseni, Dietrich lábai pedig ikonikusak. (Kép!) És ennek ellenére, milyen jó színésznő! MUST SEE!

m1, 21.00 - Gyilkosság a villában. Sommerset Maugham regényadaptáció Kristin Scott Thomas-szal és Sean Pennel. Akinek e három névből legalább egy bejön, annak már megvan a ma esti öröme.

m2, 21.50 - Félszemű Jack. Marlon Brando maratoni westernje, rendezte és főszerepli. Lehet, hogy ebből egy is elég lett volna neki, ennek ellenére szintén erősen ajánlatos film.

tv2, 23.50 - Buborék. Steven Soderbergh egyik érdekes filmje, avagy balhé a babagyárban. Száraz, realista, dokumentarista krimi, ohne hollywoodi puccparádé.

Ma van az a nap, amikor senki nem néz tévét (a média-szociológusok szerint), ennek megfelelően nem kevés érdekes filmet találni a mai tévéműsorban...;)

A Viasat3 kezdi a sort 21.00-kor, mikor a John Grisham regényéből készült Siralomházban két akkora színészt nézhetünk meg, mint Faye Dunaway és Gene Hackman. Ez önmagában is elég sokszor, itt még egy izgalmas családi dráma is kibontakozni látszik, thriller-köntösben.

A Terminátor 3-at ismeretes magyar vonatkozásai miatt említsük meg: film+, 21.10.

Az m1-en az 1 kerül adásba, 21.30-kor, mely Pater Sparrow tulajdonképpen érdekes rendezői debütálása, scifi, Lem, Jeunet, ilyenek. Messze nem hibátlan a film, de végül is, mikor láttunk utoljára magyar scifit? (kép)

A tv6 dicséretes péntek esti oldszkúl horror-sorozatában ma a Dario Argento védnöksége alatt készült Démonok lesz, este tízkor. Tegnap, a VHS korszakban okkult-kultfilm volt, ma nyilván már önmaga vaskos paródiája.

Végül 22.10-kor, az m2-n egy másik régimódi film veszi kezdetét, ezóttal akció műfajban: Alec Baldwin és Kim Basinger egyfajta Bonnie és Clyde-variációt játszik az 1994-es Szökésben-ben. Fergeteges ritmus, pergő képek, ziháló mellkasok!