Soha nem gondoltam volna, hogy egy Adam Sandler által főszerepelt film pozitív érzéseket fog kiváltani belőlem, még akkor sem, ha előzőleg sok helyen lehetett olvasni, hogy na. Ez az, itt Sandler megmutatja, hogy tényleg színész, stb. Pesszimista voltam, mert kevés olyan arc van, akinek nevét olvasva, azonnal, látatlanban túllépek az adott produktumon, Sandler is ilyen, egyszerűen irritál a fazon. Valami miatt mégis kapott egy esélyt, amit nem bántam meg.
Mike Binder egy egész tisztességes drámát kreált a 09.11 utáni, Amerikát sújtó poszttraumatikus sokkból, nem pakolgatgatott kliséket, hanem sikerült egy viszonylag eredeti sztorit találnia, mely tulajdonképpen működik a terrortámadás ráhúzott porleple nélkül is. Mondanivalója általánosan érvényes minden olyan traumára, mely szeretett családtag(ok) elvesztése okoz(hat) az emberben. Emellett, Binder sikeresen nyesegette le Sandler (számomra) idegesítő komikusi manírjait is, valamiféle egzaltált Bob Dylan-szerű fazont csinált belőle. Éppen azt, amit a történet kívánt a karaktertől. Don Cheadle pedig egy olyan barátot hoz, amilyet mindenki szeretne magának. Megértő, támogató és részvétteljes, aki minden egyes pillanatban megvívja "az egymás iránti féltés diadalát", önfeláldozóan és önzetlenül. Szelíd, aggódó szeretetével tökéletesen ellenpontozza Sandler kattant és zizi karakterét, mely számomra nagy meglepetést okozva, valóban drámai figura.
Persze, az Üres város alapvetően egy hollywoodi típusú (melo)dráma, ne várjon senki tőle bergmani mélységű élveboncolást és pszichoterrort, de problémafelvetésében, annak megoldásában, és a közvetített mondanivalóban mindenképpen egy tisztességes és szerethető mű. Valószínűleg megállna a lábán akkor is, ha mindenki nem azon csodálkozna (velem együtt), hogy jééé, milyen jó színész ez a Sandler, nem is értem, miért nem játszik mindig ilyen jót s jól... Valószínűleg olyan meghatós, papírzsepis film ez, ami azonban elég okos és bölcs ahhoz, hogy komolyan is ajánlható legyen, mondjuk egy vasárnap estére, vacsora utánra. Asanisimasa: 7/10
A tavalyi nagyjátékfilm-győztes Mátyássy Áron egy komplett minisorozatot mutatott be az idei Filmszemle tévéfilm-szekciójának versenyében, melyet ezzel meg is nyert. Hogy a szimpatikus, fiatal rendező egy csapással több legyet is lecsapjon, elkészült a műből egy moziverzió is. A lényeg azonban mindkét esetben ugyanaz: az Átok egy apokaliptikus hangulatú, de a végén majdnem happy endbe forduló balatonfüredi hétvége története, négy remekbe szabott részben, illetve a mozifilmben természetesen egyhuzamban. Egy temetés, egy eljegyzés, két baleset. Pompásan fényképezett balatoni hangulatok. Mély személyiségrajzok, eredeti szituációk és konfliktusok, és néhány egészen parádés színészi alakítás: Bánsági Ildikó megtört nagymama-figurája, de főleg Hevér Gábor enyhén alkoholista, suttyó beszólásokkal környezetét bombázó karaktere emlékezetes lehet majd sokaknak. Mátyássy ez alkalommal már rutinos mesélőként vezényli le a szövevényes családi drámát, mely csattanós fordulataival és a már említett egyéb erényeivel, az asanisimasa szerint is, a tévéfilmek mezőnyét elegáns fölénnyel nyerte: 9/10. Most, hogy a négy részt Mátyássy egybevágta, nagyjátékfilmként is jobb film ez, mint a tavalyi díjnyertes. De azzal együtt is egy több mint reménytkeltő pálya sejlik fel a magyar film mostanában elég borús egén...
Michael Winterbottom igen fura pacák lehet. Épp az ilyenekre szokás mondani, hogy szabálytalan egyéniség, legalábbis, ha végignézzük filmográfiáját, mindenképpen annak kell lennie, hiszen találunk benne zseniálisat (pl. ez és ez) szinte nézhetetlen mocsadékot (pl. ez) egyaránt. Úgy tűnik, inkább a valóságidéző, dokumentarista hatásokkal dolgozó fikciós filmek állnak leginkább kezére, mert a Non-stop party arcok is ilyen, és szintén a zseniális (vagy valamelyik szomszédos) fakkban kell keresni.
A film gyakorlatilag egy Tony Wilson nevű csávónak az életrajza, aki Manchesterben élt (2007 augusztus 10-én, 57 éves korában halt meg szívroham következtében), és a helyi tévében bájgúnárkodott, ám amikor 42-ed magával részt vett egy Sex Pistols koncerten (ha jól emlékszem, 1977-ben), úgy döntött, hogy (ez) a zene az, amiben kiteljesítheti életét. A Pistolsból áradó vad és zabolázatlan energia kvázi letépte a fejét (ami azóta is gurul valahol a sáros brit szigeten). Amellett, hogy tévés munkáját mindvégig, de legalábbis sokáig megtartotta, fontos szerepet játszott abban, hogy olyan korszakot meghatározó bandák kerüljenek be a rockzenében mindig is igen tomboló angol zenei piacra, mint a Joy Division, New Order és Happy Mondays. Ő nyitotta meg a Hacienda nevű helyet, mely a kilencvenes éveket meghatározó rave-mozgalom egyik kiindulópontja lett, és amelynek köszönhetően Manchester neve majd' 10 évre MaDchesterre változott.
A filmből tűéles képet kaphatunk erről a korról, erről a helyről és megismerhetünk belőle egy egyáltalán nem szimpatikus figurát, aki mégis a nyolcvanas évek egyik meghatározó egyénisége volt a rockzenében. Wilson nem kíméli sem magát, sem a világot, melyet teremtett, benne van minden, a Joy Divisionos Ian Curtis öngyilkosságától a Happy Mondays Shaun Ryderének drogos ámokfutásaiig minden, persze, Wilson suttyó köcsögségeit sem kihagyva. Mindezt szertelen lazasággal kivitelezett, a legmesszebbmenő részletekig hiteles jelenetekből összeállított maxilaza filmben élvezhetjük végig, s ehhez még nagyon ezt a stílust sem kell szeretni, elég, ha egy ütős, hiteles és süti filmre vágyunk arról, mit jelent végül is igazából az a bizonyos "sex&drugs&rock'n'roll". A film 10/10 az asanisimasa szerint is, illusztációképpen ideapplikálom a Joy Division idevágó Love Will Tear Us Apart, és a Happy Mondays Kinky Afro című számát.
A fejlett, gazdag és jóllakott nyugati világ retteg a terrorizmustól, mint tudjuk, nem teljesen alaptalanul. Azonban arra a feltételezésre, hogy nemsokára itt az idő, amikor a különböző érdekeiket érvényesíteni akaró terroristák az interneten talált ilyen-olyan útmutatók alapján PET-palackokból, műtrágyából és hasonló háztartásközeli eszközökből összebarkácsolt bombáikat jóval hatékonyabb atombombára cserélik, a túlnyomó többség csak flegmán legyint. Hogyan hozna már össze néhány részeges ír suhanc, vagy burnuszokba burkolózott sivatagi teveszarzabáló egy atombombát?! Scott Z.Burns, hollywoodi rendező-producer Pu-239 című filmjében egy igenis reális, elképzelhető, így komoly parára is okot adó lehetőséget vázol fel, méghozzá igen közérthető formában.
Hogy mi is ez a film, melyhez producerként olyan nevek álltak mellé, mint Steven Soderbergh és haverja, George Clooney, erről a gyártó-forgalmazó HBO ezt mondja: "1995-ben járunk. Timofej az egyik nukleáris erőműben dolgozik a Szovjetunió felbomlása utáni Oroszországban. Egy üzemi baleset során, miközben Timofej elhárítja a katasztrófahelyzetet, radioaktív sugárzás éri. Rájön, hogy a hatóságok szándékosan nem tájékoztatták arról, milyen veszélynek van kitéve, és valószínűleg már csak néhány napja van hátra, akkora sugárzás érte. Timofej biztosítani akarja a családja jövőjét. Ezért plutóniumot lop, és a testére szíjazott ampullával Moszkvába indul, hogy a fegyverhez használható anyagot elpasszolja az alvilágnak."
Az orosz környezetben játszódó amerikai filmek, ha jó szándékkal készülnek, akkor általában meglehetősen naiv szemléletűek, ha némi gonoszság, irigység, vagy felsőbbrendű nagyképűség munkál a háttérben, akkor pedig meghal az egész a sztereotípiák tömkelegében. Burns filmje üdítő kivételként, némi meglepetésre igen hitelesnek tűnik, ráadásul minden szempontból, tán csak az orosz maffiózós vonal tűnhet túl viccesre vettnek, de a végére látni fogjuk, hogy az sem az. Az általam ismeretlen (Nikolaj Lie Kaas kivételével, aki itt egy echte bunkó orosz maffiózót hoz) szereplőgárda valóban mintha orosz lenne, szerezzünk magyar szinkronos verziót és akkor megmarad az illúzió, és nem kell kifogástalan angolsággal beszélő "oroszokat" nézni egy orosz környezetben játszódó filmben. Timofej szerepében így Paddy Considine egyenesen megrázó alakítást nyújt, olyan figura, mintha valami Suksin, vagy Bondarcsuk-filmből lépett volna elő. Ők persze soha nem forgattak volna titkos orosz atombombagyártó-telepen játszódó filmet. Furcsának tűnhet a filmet majdnem végig átszövő bizarr, szinte Guy Ritchie-s modor, de nekem valahogy mégis stimmel és hiteles. Az orosz mentalitást épp ilyennek képzelem: mezítláb a hóban? Nyicsevó! Egy húzásra fél liter vodka? Nyicsevó! Összedőlt a házunk? Nyicsevó! Őrült, vad, felelőtlen és nagy kedélyű nép ez, melyben megfér egymás mellett a középkori muzsikok igénytelenségét idéző bárdolatlan egyszerűség, a kifinomult, választékos ízlés és olykor a legváratlanabb időben és helyeken felbukkanó felfoghatatlan zsenialitás vagy éppen krisztusi önfeláldozás. E filmből érezni ezt, minden egyes jelenet klappol, kivéve tán a drámai végkifejletet követő kvázi happy end, ami kissé viszont hihetetlen, hollywoodi. De ami addig van, az rendben van, és tartalmát tekintve akár igaz is lehet. Ez viszont nem jó, csak más értelemben. Asanisimasa: 7/10
Nem mondom, hogy untam Vladimír Morávek Csehországban annak idején nagy közönségsikert arató Unalom Brünnben című bemutatkozó alkotását, de azért szó mi szó, voltak percek, melyek nekem már a túlzás kategóriájába estek. E kínos percek elsősorban a film társalkotójának, Jan Budař jelenéseinek köszönhetőek, aki ennek az egyéjszakás történetnek központi figuráját, a Menzel-féle kis falu kissé gügye Otikját megszólalásig, sőt azon túl is idéző, tejfelszőke és szintén gügye Standáját játszotta. A probléma egyik oka volt csak, hogy alapvetően normális emberből lett színész, ha nem normális karaktert játszik, akkor gyakran túljátssza azt, a másik személyes, tehát szubjektív: a minap találkoztam az amúgy tehetséges cseh színésszel a Titanic Fesztiválon, amelyen a főszereplésével készült, amúgy kiváló spanyol Asszony, zongora nélkül című groteszk kapcsán vett részt, valami okból igen lekezelőnek és nagyképűnek tűnt, ami komolyan meglepett. Az is lehetséges persze, hogy én értettem félre esetlegesen túlkompenzált elfogódottságát, vagy túlzottan egyéni viselkedés- és kifejezésmódját, mindenesetre nem volt szimpatikus figura. Így ebben a filmben is viszonylag nehezen viseltem kissé erőltetett és izzadságszagú csetlését-botlását.
A film amúgy nem unalmas, ahhoz képest pedig főleg nem, hogy ma már nevetséges technológiával, SP Betára forgott, melyet aztán 16 mm-es celluloidra nagyítottak, így a képminőség meglehetősen archaikusan hat, főleg, hogy végig fekete-fehér, azonban a pergő, sok, párhuzamos szálon futó cselekmény meg tudja tölteni a kellő izgalommal. Ebben nagy szerepe van a témaválasztásnak, ugyanis ezen az inkriminált unalmas (és baromi meleg) brünni éjszakán mindenki szerelmeskedni akar. Az említett Standa például életében először, ami gügyeségével fokozva érezhető, hogy kellő vígjátéki töltettel rendelkező szituáció, de van itt rajta kívül híres és részeges városi színész, túlfokozott libidójú ezoTerike, részeg nők és még részegebb melegedő férfiak, meg sokan mások is. Morávek a legjobb cseh vígjátékok abszurdba, groteszkbe hajló hagyományait követi, némileg, főleg a dialógok nyelvezetében modernizálva azokat, új minőséget azonban nem hoz létre. A közönségsiker elsősorban a szüzesség elvesztésének minden néző által átélt problémájának megunhatatlan feldolgozásának szólt, melyet az alkotók tagadhatatlanul egyéni humorral adnak elő. Talán csak az átütő erő, illetve valami markáns egyéni stíl hiányzik... Vagy csak túl sok kitűnő alkotás született e témában már, s a néző ugye, azonnal hasonlítgat. De amúgy, nem rossz film ez. Asanisimasa: 6/10
Julian Schnabel eredetileg élvonalbeli amerikai festőművész. Azonban filmesként is érdekes pályát fut, hiszen eddig kizárólag életrajzokat készített, tragikus sorsú művészekről. A graffiti királya Jean-Michel Basquiat, a new yorki suttyó graffitisből az elegáns kiállítótermek sztárjává vált heroinista művész portréja volt, ezzel mutatkozott be, mint elsőfilmes rendező, azonban elég csak egy pillantást vetni a stáblistára, rögtön láthatjuk, egy szimpla wannabe filmesnek azért viszonylag ritkán asszisztál ennyi ikonikus arc, mint ez esetben. A Mielőtt leszáll az éjben is cameózik két nagy sztár: Sean Penn és Johnny Depp. Jelenlétük ugyan alig észrevehető, azonban a gesztus mindenképpen értékelendő - nyilván nem pénzért vesznek részt egy ilyen filmben, hanem azért, mert fontosnak tartják az ügyét.
Az ügy pedig Reynaldo Arenas, kubai homoszexuális író élete és halála, illetve, az ezen keresztül kifejezhető vágy a megértésre, a szabadságra. A szexuális irányultsága miatt meghurcolt író alakjában Javier Bardem remekel, amiért jelölték is a legjobb férfi alakítás Oscarjára. Tipikus művészsors Arenasé, szegény családban született érzékeny lelkű fiú apa nélkül nő fel, tehetségére hamar felfigyelnek a frissen győztes forradalom kulturális káderei. Mivel azonban nem a hagyományosan macho kubai mentalitást képviselte, hanem az ország múltbéli dekadenciájából megmaradt színes és hangos meleg szubkultúrában érezte jól magát, a hatalom hamar megtagadta és üldözni kezdte, mint amúgy az egész kubai meleg közösséget. Internáló tábor és teljes betiltás volt Arenas büntetése, csak azért, mert nyíltan felvállalta magát, valamint azért, mert írásaiban őszintén hitte a szabadságot, és nem dőlt be Castro cirkalmas agymosó beszédeinek. A film Arenas saját önéletrajza alapján készült, és telistele van frappáns eredeti mondatokkal a szabadságról, forradalomról, homoszexualitásról és a hatalomról. Schnabel is szemlátomást kiemelten fontosnak tartja ezeket, hiszen filmjének fordulópontjait építi rájuk.
Maga a film amúgy egy tisztességes, bár nem túl formabontó életrajzi film, igényesen kivitelezett, szuggesztív képi világgal, Bardem fantasztikus játékával és a műfaj sajátosságából fakadó, elkerülhetetlen véggel. Ez utóbbi miatt nem lehet igazán izgalmas egy életrajz sem, viszont, ami addig történik, az sok tanulsággal szolgálhat a néző saját életét illetően is. Igen érdekes a film a kubai forradalmat illető árnyalt szemléletmódja is, de miért is várnánk egy festőből lett filmestől, hogy egy íróról szóló filmet száraz-sarkos fekete-fehérben meséljen el? (Megengedve persze, hogy bizonyos esetekben lehet, hogy éppen az lenne az egzakt megfogalmazási mód, azonban Arenas élete éppen nem ilyen.) Asanisimasa: 7/10 (Schnabel következtő filmje, a 2007-ben bemutatott Szkafander és pillangó is életrajz, melyben azonban már átlép egy bizonyos határt, amit én már nehezen tudok tolerálni. Az a film már inkább róla szól, nem pedig az agyvérzésben lebénult újságíró Bauby haláltusájáról. Végletesen hatásvadász, öncélú és önző film, mely nem mérhető sem ehhez, sem a Graffiti királyához.)
Joel Silver és Andrzej Bartkowiak közös találmánya, a hip-hop kung-fu akciófilm, az Öld meg Rómeót! és a Sebhelyek után változatlan alkotói felállásban és változatlan koncepcióval immár a harmadik opusához érkezett. A sokat próbált és sok sikert aratott producer (Mátrix, Halálos fegyver-sorozat, Drágán add...-sorozat) és az operatőrként nevet, díjakat és elismerést szerzett, akcióban műfajteremtő rendező mellett ismét az ázsiai Jet Li, és ismét a fekete rapper, DMX főszerepel. Bevált a csapat, járt utat a járatlanért el ne hagyd, gyerünk a tutiba! A közvélemény-kutatók, piacfelmérők és egyéb szakemberek nyilván jól felmértek minden felmérhetőt, és közölték a producerrel, túl nagy buktató nincs a láthatáron; az akciófilmek közönsége biztos, a hip-hop, rap, r'n'b és más, kommersz fekete zenék a nagyszámú illegális MP3-letöltés ellenére köszönik szépen, nagyon jól megvannak, és nem sok távolkeleti harcművészetet oktató dojót kellett bezárni érdektelenség miatt az utóbbi néhány tíz évben. A főgonosz szerepére azért leszerződtettek egy általában pozitív szerepeket játszó akciósztárt, Mark Dacascos-t is, biztos, ami biztos. Az említett úr munkásságának jónéhány darabját láthattuk már valamelyik "mocsok-tévén", emellett a műfajra szakosodott videotékák polcain is sanszosan keresgélhetünk tőle valami jó kis B-kategóriás baromságot. Egyszóval, a cél az, hogy egy jól kivezetett, lendületes jobbegyenest vigyünk be a műfaj kedvelőinek szeme közé. A film stábjának minden tagja tapasztalt vén róka szakmájában. A pirotechnikusoktól a kaszkadőrökig, a second unittól a maszkosokig, a világosítóktól magáig, Jet Li-ig mindenki a maximumot nyújtja. Nem rajtuk múlik, hogy a Bölcsőd lesz a koporsód csak egy film lesz az akciófilmek hosszú-hosszú sorában.
Ami hiányzik, az egy nagyon nehéz dolog. Bruce Lee mosolya, és macskaszerű vészjósló vonyítása, Jackie Chan akrobatikus ügyessége és sajátos humora, Ang Lee erőszak- és robbanásszimfóniája, David Fincher misztikus-meglepő dramaturgiája. Vagy Schwarzenegger brutalizmusa, Stallone sallangmentes heroizmusa. Ez a hiányzó valami, Knézy Jenővel szólva, az a bizonyos plusz, ami a mestert a művésztől megkülönbözteti, amit a művész a műhöz hozzátesz, a mester pedig nem. Az öntörvényű, eredeti tehetség.
Ennek hiányában Jet Li ugyan tökéletes harcos, de nem legenda, DMX higanymozgású fekete fenegyerek, de nem lesz belőle akkora "madafakka", mint Ice T., vagy Tupac Shakur, Andrzej Bartkowiak pedig Sidney Lumet állandó operatőrjeként kiváló filmeket fotografált csodaszépen, akciórendezőként egyéniség híján hiába alkotott új alműfajt, csak egy a sok közül. Joel Silvernek, a vérprofi producernek pedig ez nagyon is belefér, ki van ez jól számolva. Nyilván igaza van, az öntörvényű, eredeti tehetségek mára már szinte kipusztultak, mi pedig bólintunk egyet, jó, ezt is láttuk, fél óra múlva, de legalábbis holnapra már semmire sem emlékszünk az imént látott filmből, de talán ennyi elég is. Két óra instant mozi. (Érdekes módon, emlékeztem erre a filmre, pedig már hét éve, hogy láttam... Ezért is ajánlom.)
Egyébként a verekedések jól koreografáltak és látványosak, Jet Li és Mark Dacascos tényleg tudnak verekedni, illetve bocsánat, harcolni. Azért élnék a gyanúperrel, hogy néhány itt látott ütéskombinációt az új Mátrix 2-ben viszont fogunk látni. (2003.05.06) (Ahogy mondtam, viszont is láttuk.) Asanisimasa: 6/10
Szóval, azért ilyen szar filmet ma már csak legfeljebb akkor nézek végig, ha fizetnek érte. Ebbe a Franklyn című őrületbe valahogy mégis belefutottam, s ami súlyosabb, önszántamból, non-profit célzattal végig is néztem. (Na jó, a közepe táján úgy 5 percre beleszundiztam, de egy hangosabb hangeffekt felébresztett.)
Hogy mi az, ami erre sarkallt? Talán az, hogy a film közepéig, sőt tán kétharmadáig két különböző film ment szimultán: egy, a mai Londonban játszódó, nyálas tiniromantikás, majdnem Twilight-borzalom, csak éppen vámpírok nélkül, de permanens halálvággyal átitatva, s egy elsőre érdekesnek tűnő, bár gyorsan harmadrangú Batman-utánérzéssé fakuló, időtlen fantázia-metropoliszban zajló bosszúállós képregény-film. Ez utóbbit persze, nálam nagyobb képregény-fanatikusok nyilván kapásból összekapcsolják az elsővel, nekem baromira nem állt össze az egész. Csak a végére, de akkor már minek. Ez (mármint az, amit nem spoilerezek ide, mert jófej vagyok) lenne a poén? Bazzzzmmmg.
Gerrald McMorrow első filmje ez, melyre jóindulattal csak annyit mondanék, hogy tipikus elsőfilm. Alkotója mindent bele akart zsúfolni, ami eddig a fejében megfogant, mint film-vágy, de ha picit komolyabban veszem, akkor azt is hozzáteszem, hogy: Egyes, leülhet. Minden szempontból igénytelen fércmű ez, cselekményszervezésből, dramaturgiából, színészvezetésből egyaránt kudarc, ráadásul jó drága kudarc. A szó szoros értelmében vett giccs, komoly művészi alkotásnak tetsző, de csupán zagyva álfilozófiával kevert émelyítő szentimentalizmus. Na én épp' az effélékre haragszom nagyon. Asanisimasa: 0/10
Tim Burton és Timur Bekmambetov csupán nevüket (ízlésüket, stílusukat) és pénzüket (befolyásukat, kapcsolatrendszerüket) adták a 9 című filmhez, minden egyéb másért Shane Acker tegyük felelőssé, vagy éppen dicsérjük, ha úgy tetszik.
Ettől függetlenül, a 9 lehetne akár egy Tim Burton-film is, hiszen megvan benne minden, ami Burtonnél: alapvetően romantikus, sőt szentimentális, de mégis sötét, nyomasztó hangvétel, groteszk világkép; vagy Bekmambetov-filmként is nézhető, hiszen világvége-hangulat is van, méghozzá a köbön.
A cselekmény viszont nincs túlcizellálva: egy kis Terminátoros világvége, a gépek és az emberek világának harca, a már ismert végeredménnyel, az utolsó ember, a mindennek oka-tudós a lelkét ilyen kis fura babzsák-félszerzetekbe transzportálja át, lesz belőlük 9; a legkisebb szerzet, mintegy Frodóként (vagy ha akarom, Zé-ként, hangyamódra) megküzd a nagy vörös szemű Szauronnalfőgépszörnnyel, pammparamm, pammparamm.
Tehát a sztori afféle tipikus világmegmentős-túlélőbajnokság, ergo semmi különös, de a film hangulata, az bizony magával ragadó!
Fantasztikusan simán mozognak a karakterek, a tereptárgyaknak szinte tapintható a textúrája, a romok, a roncsok tökéletesen életszerűek, súlyuk, tömegük van - az egész tényleg művészi igénnyel van megrajzolva és animálva.
A film szereplői, 1,2,3,4,5,6,7,8,9 mindannyian nagyon édesek, azokkal a kis okuláréjukkal, meg a kis zsákvászon testükkel, a nagy vörös szemű gépszörny pedig tényleg ijesztő, bár már láttam valahol.
Az alig valamivel több mint egy órás vetítési idő, szeretném azt hinni, hogy ma már egy animációs filmnél is kevés - persze, erre a sztorira ennyi is elég.
A filmet így hangulata, illetve technológiai erényei miatt érdemes megnézni, azzal a feloldhatatlannak tűnő ellentmondással együtt, hogy egy high-tech számítógépes grafikai technológiával megvalósított film szól éppen arról, hogy ha nem vigyázunk, az általunk kifejlesztett high-tech gépek fognak legyőzni minket.
Asanisimasa így semmiképpen nem tud 9 pontot adni a 9-re, bármennyire szeretne, legfeljebb a fordítottját: 6/10.
Ma, az M2 műsorán: 22.00!
A világ nyugati, magát műveltnek oly előszeretettel nevezni szerető fele riadtan rezzen össze, ha meghallja: iszlám. Azonban koránt sem Allah hitetlenekre lesújtó haragjától félünk, amit bizonyos hatalmi törekvésektől fűtött, vallási fundamentalista körök propagandája is előszeretettel gerjeszt, félelmünk sokkal inkább a titokzatos ismeretlentől való természetes érzelem. Tény, hogy nem ismerjük az iszlámot, nem ismerjük különböző irányzatait, értetlenül szemléljük, miért jó sok százmillió embernek középkori színvonalon élni.
A török Özer Kiziltan bátor és nyíltan szókimondó filmje egy jó nagy méretű függönyt húz el e rejtett és csodálatos világ elől, így tán egyre többen érthetünk meg valamit ebből az eddig jobbára ismeretlen vallás lényegéből, valamint abból, mi az, ami olyan erősen motiválja a benne hívőket. A film eredetiben a lakonikus és balladai Istenfélelem (Takva), magyarításban kicsit enyhítve a szigoron, Az istenfélő ember címet viseli, praktikusan, hiszen a film valóban egy istenfélő emberről szól. Muharrem egész életében jámbor életet élt, buzgó vallásosságában pontosan, betű szerint tartotta a Korán előírásait, percre pontosan imádkozott, soha nem ivott szeszes italt és még a nőktől is tartóztatta magát. Különleges vallásos buzgalma felkelteti a közeli szufi közösség sejkjének figyelmét, magához hívatja és kinevezi a rend adószedőjének. Muharrem a tőle telhető legnagyobb igyekezettel veti magát a világi munkába, váratlanul a világi élet profán javai, a mobiltelefon, az autó, valamint az azzal járó sofőr, az új, divatos öltönyök veszik körül. Kezdetben jól végzi a dolgát, a sejk még lányát is felajánlja neki feleségül. Azonban Muharrem, aki harminc éven át a vallás fennkölt tanai szerint élt, nem tud mit kezdeni a világ életszagú kihívásaival. Megdöbbenéssel tapasztalja az általa mélyen tisztelt rend mennyire "rugalmasan" viszonyul a hétköznapi anyagi természetű élet felé. Ez a számára felmérhetetlen disszonancia felőrli idegrendszerét és őrületbe kergeti a férfit.
A mi, zsidó-keresztény kultúrkörben gyökerező, a marxista materializmus által átmosott és a nyugati liberalizmus kilúgozta agyunkkal nehéz felfogni Muharrem vallásosságának mélységét. A férfi a legmisztikusabb, legtranszcendensebb iszlám vallási irányzatnak, a szufizmusnak követője. A szufik úgy hiszik, hogy közvetlen kommunikációban vannak Allahhal, amit eksztatikus imáikon keresztül tartanak fenn. Egy szufi számára az egész élet Allah tanításai szerint élni, minden gondolata Allah körül jár. Nem túlzás, nem sértő talán azt állítani, a szufik valamiféle örökké tartó vallásos szerelemben élnek Allahhal. Ismertek a kerengő dervisek, akik körkörös táncukkal állnak közvetlen kapcsolatban Istennel, míg más szufik, mint ahová Muharrem is tartozik, delejes, hipnotikus énekkel érik el ugyanezt. Nekünk, e filmet látva kétségünk sincs afelől, hogy ez így is van. Ők valóban Istennel beszélgetnek egész életükben.
Özer Kiziltan szuggesztíven ábrázolja e mélyen hívő emberek hétköznapjait, betekintést engedve legintimebb pillanataikba is. Így tudjuk meg azt is, Muharrem életében mindig ott volt a kísértés, ha csak álmaiban is. Többször ébredt fel az álmában vétkezett szeretkezéstől csutakos ágyneműben, hogy aztán egész nap imában vezekelje le képzelt vétkét. Ez az álom válik valósággá az általa oly tisztelt rend által adott megbízatás által, amely végül is sorsszerű bukását okozza.
Kiziltan filmje elsősorban azért bátor, mert az elsők között szól a vallás és a hétköznapi élet között tátongó irdatlan szakadékról. Bátor tett e film akkor is, ha a legliberálisabbnak tartott iszlám vallású országban, Törökországban készült, érdekessége csak nő, tudva, hogy most ott is a konzervatív, fundamentalista erők vannak előretörőben. Azokban a körökben könnyen mondják ki a fatvát, halálos ítéletet azokra, akik nyíltan beszélnek a problémákról. Mindazonáltal nem mondható, hogy Kiziltan vallásellenes lenne. Muharran jámbor életének ábrázolása szeretetteljes, a szertartások megmutatása pedig tisztelettel és hittel teli. Nem hiszem, hogy ő tehet arról, hogy van miről filmet csinálnia. Meg tudja mutatni, az iszlám követői is éppolyan esendő, csetlő-botló emberek, mint bárki más a más vallásokban, nem rejtőzik a világ leigázásra szövetkező terroristasejt minden mecsetben, de felvillantja azokat az előnyöket/bűnöket is, melyeket a materiális világi élet kínál. A film azt sugallja, ha e kettő közeledne, kevesebb baj lenne. Ha Allah is úgy akarja...
Asanisimasa: 8/10
Ahhoz képest, hogy a Rec 1-el kapcsolatban éppen azon fanyalogtam, hogy a villódzó kézikamerázós éjjellátós, ide-odakaszálós vizuális kocepciótól gyakorlatilag nem láttam a filmet, ezzel a második résszel éppen az a bajom, hogy itt már látom. Ennek fényében viszont kénytelen vagyok újraszámlálni a Rec 1-re adott 4 pontot, mert így sokkal jobban szembetűnik, hogy az egy alaposan végiggondolt és ki is vitelezett vizualitással megvalósított film volt, műfajában egyértelműen kiemelkedő darab. Az akkor filmellenesnek gondolt villogó képek e második részhez képest szuggesztív és expresszív képekké értékelődtek fel, talán nem véletlenül arattak relatíve nagy sikert. A Paco Plaza-Jaume Balaqueró rendezőpáros így hozzáláthatott a második (sőt harmadik!) részhez, gondolom, lényegesen nagyobb büdzsével és hacaccáréval, ami azonban szerintem már nem vált a film javára.
A Rec 2 azzal, hogy bár a kézikamerázós, villódzó látványvilág megmaradt, a több nézőpont, köztük a kommandósok személyi kamerái, az amatőrfilmező tinédzserek készülő trash-videofilmje, és az ezekkel járó világítás már olyan gazdag képminőséget eredményez, hogy az az eredeti koncepciót szinte negligálva, egy szimpla zombis horrorrá fokozza le a projektet. A zombis-vírusos tematikára ráhúzott Exorcist-csuha sem dob a filmen, bár egy szerencsétlenkedő pap mindig jól jön egy horrorba - itt a gonosz, hol a gonosz, értjük, ugye.
A végeredmény azonban itt is dicséretesen tömör, mondhatni súlyos. Én ugyan már az elején kirúgtam volna néhány maszkmestert és világosítót, de ha volt rájuk pénz, hát keressenek ők is, legfeljebb egy kritikus túr mélyebben az orrába. Ugyanaz az analógia látszik felsejleni, mint az alapvető Alien-széria esetében, az első rész zsenialitása a második részben már nem tudott megismétlődni (a többiről nem is szólva). Ráadásul itt is a kommandós-klisével szeretnék az alkotók feldobni a projektet, mint az Alien 2-ben. Persze, annak is kemény rajongótábora van, így ez is megkapja nyilván a magáét. Úgy hiszem azonban, hogy az igazi vájtszeműek ott is, itt is az első eredetit díjazzák. A többi folytatás már a masszáé. Az asanisimasa a Rec 1 4 pontját duplán véve, ezt a második részt 5/10-re méltatja.
Amit tudni szeretnél az idei MEDIAWAVE-ről, részletesen. Én, mondjuk a helyetekben Gil Scott-Heront ki nem hagynám, semmi pénzért...
Legjobb lenne talán egy szótárcikkelyt írni e film kapcsán, hogy mit jelent a 'lebutít' ige, már, ha én lennék a kiváló magyar-magyar szótár (mint ahogy nem vagyok), így megpróbálom néhány mondatban, fröcsögésmentesen összefoglalni, hogy a Titánok harca miért csak bolhafing.
Tehát: lebutít. Ez a mostani változat persze semmivel sem butább, mint volt anno '81-ben a korábbi B-kategóriás "csoda", legfeljebb a belefeccölt pénz mennyiségében nő túl rajta, ami a látványban azért mindenképpen megmutatkozik. Ahhoz a félelmesen gazdag ógörög mitológiához képest butaság, mely gyakorlatilag az egész európai kultúrának alapjait képezte, se mely nem is olyan rég még közkincs volt a polgárok elméjében Athéntól Oslóig és Moszkvától Lisszabonig. A Pegazuson lovagló Perszeusz nem csupán egy akcióhős volt 'abból a filmből', hanem mindenki értette, amikor valaki pegazuson lovagolt be a parnasszusra. Az elmúlt nagyjából ezer-ezerötszáz évben kimaradt a műélvezetből az, aki nem volt tisztában a görög mitológia dzsungelével, hiszen a bibliai témakör mellett szinte minden művész ebből merítette a legtöbbet, az alanyi költőktől a festőkig és operaszerzőkig bezárólag. Ez a film azonban, mely némi kacskaringóval végül is Louis Leterrier számlájára írandó, úgy hasít ki ebből a vadul burjánzó, gyönyörű és csodálatos, mindennek ellenére és éppen ezért komplex, összefüggő kultúrkincsből egy vékonyka szeletet, hogy a lehulló maradékra még rá is lép. Aztán e szeletet felmutatja, mint önálló, szuverén produktum, holott nem az, hiszen csak egy kiragadott momentum egy hatalmas folyamból. Viszont ezért van, hogy a nézők röhögnek, hogyan képes megtanulni Perszeusz egy perc alatt kardozni, hogy kerül elő az a műbagoly, miért nem különböznek az istenek az emberektől jelentősen, miért járnak közöttük, stb. Leterrier és e film többi alkotója belemarkolt egy kincsesládába, de az ujjaik között az arany bizony szarrá vált. Perszeusz csodálatos mítoszát egy igénytelen akciófilmmé butították le.
Felesleges ragozni, hogy a mitológiai környezetben magától értetődő képességek, hely- és időanomáliák s egyéb más furcsaságok egy akciófilmben, különösebb magyarázat, indoklás híján már nem működnek, azzal, hogy elébigyesszük a fantasy jelzőt, még nincs megmagyarázva semmi sem. Ismert színészek neveit olvashatjuk a stáblistán, de őket alig ismerhettük fel a filmben, hiszen arcukat kitakarta és eltorzította a CGI, bár ez tulajdonképpen nem lényeges, mivel ehhez a filmhez különösebb színészi tehetség amúgy sem kell. De mindez baromira nem lényeg, hülyítse mindenki magát úgy, ahogy neki jólesik. Csak az dühít, hogy nem írják ki a filmhez, hogy 80-as IQ felett megtekintése nem ajánlott! Még jó, hogy az asanisimasa megúszta diszkontban: 3/10, de csakis a látványosságok miatt.