asanisimasa

Nyilván én vagyok a hülye, de ezt a filmet tényleg nem értem. Mi a jó franc visz rá igazi, élő (csoda, hogy még élő) legendát, A rockköltőt, Bob Dylant, hogy egy ilyen rozoga, összetákolt, düledező "emlékművet" állítson magának, mint ez Az utolsó akkord című film... És az csak egy dolog, hogy emlékművet nem magunknak építünk, hanem az utókor emel, ha úgy érzi, emelnie muszáj. Pénzkérdés sem lehet olyan égető egy milliós példányszámban eladott lemezekkel rendelkező elóadónak. Dylan nagy amplitudóval pulzáló életperiódusaiban gyakran esett az önsajnálattal éppen ellenétes, messianisztikus állapotba, ezt a filmet azért nem kellett volna.

Nincs itt elvtelen önfényezés, szó sincs erről, sőt, inkább fanyar öniróniával mutatja meg a filmben a kiégett, fáradt és fásult rocksztárt, vagyis önmagát Dylan; egész egyszerűen maga a film szar, de nagyon. Lehet, hogy erről Larry Charles rendező tehet, aki pepalizhatta erre a projektre a zenészt, akivel álnéven írta a film forgatókönyvnek legfeljebb formájában nevezhető forgatókönyvét. A film eredeti címe: Masked and Anonymous - Maszkban és ismeretlenül, arra utal, hogy Charles és Dylan Sergei Petrov és Rene Fontaine néven jegyzi ezt, gyaníthatóan azért, mert ők is sejthették, itt valami nem fog stimmelni. De az is bűnös, aki pénzt adott rá. Persze, Dylan nagy név, emlékezzünk csak, Scorsese egy egészestés mozikoncertfilmet szentelt csupán egyik kísérőzenekara búcsúkoncertjének. (Persze, a Band jóval több volt egyszerű kísérőzenekarnál, de mi itt és akkor, legfeljebb így ismertük a zenekart, jobb híján Tardos Péter sokszor lóversenytipp hitelességű információira hagyatkozva.) Szóval, tényleg legenda a faszi, egy hagyományos koncertfilm sütött is volna, tekintve zenei pályáján szó sincs utolsó akkordokról, jobban süt az öreg, mint valaha és mai kísérőzenekara is pengeéles, dögös zenét tol alá. Az utolsó akkord figyelmre méltó pillanatai éppen ezek, amikor Dylan és zenekara zenélnek. Erre lehetett pénzt adni. Lehetett pénzt adni, arra az egész elképesztő lineupra is, melyet összeszédítettek erre a filmre, egész biztos vagyok benne, hogy a forgatókönyv olvasata nélkül, puszira+Dylan nevére. Kegyeleti okokból nem emelek ki senkit közülük, aki kíváncsi, itt mazsolázhat.

A film amúgy egy nem túl távoli jövőben regnáló diktatúrában játszódik és egy kültelki raktárban megrendezendő jótékonysági koncertről szól, melyet egy szétcsúszott szervező szervez saját maga megsegítésére, főszerepben Jack Fate-tel, vagyis Bob Dylannal, az elfeledett, lecsúszott rocksztárral, mivel senki más nem vállalta a felkérést. Ennyi a sztori, tehát semmi. A koncerthelyszínen fura álomtöredékek, fura nehezen megfejthető szimbólumok és meghökkentő figurák kavarognak valami sajátságos, de érthetetlen rendezőelv szerint, néha Dylan és bandája elnyom a nótát, ami viszont van annyira jó, hogy a nézőt továbblöködi a film nézésében - hátha lesz még benne zene. Tényleg ennyi, így a film tényleg csak a legelvetemültebb Dylan-rajongók érdeklődésére tarthat számot, mert egyéb esetben legfeljebb büntetésként nézendő. Asanisimasa-index: 2/10.

Ma nem él a Földön olyan ember, mint amilyen Mohandas Gandhi volt, ha élne, biztosan jobb lenne minden. Viszont az is biztos, hogy ma már nem is csinálnak olyan filmeket, mint amilyet Richard Attenborough forgatott India óriási lelkű kis emberéről. Az csak az egyik ok, hogy nincs ma már az a filmbüdzsé, illetve produceri pénztárca, amely finanszírozná egyetlen jelenet kedvéért százezer (!) statiszta bármilyen alacsony gázsiját - a film temetési jelenetében pedig legalább ennyi gyászoló indiait láthatunk, nem szólva az egyéb elképesztően grandiózus jelenetről, mint például a népvándorlás a pakisztáni határon... Ma az egészet megoldanák CGI-vel. De az sem megszokott, hogy rögtön a film elején szembesülünk a film csattanójával, bármennyire is tudjuk, ismerjük, olvastuk Gandhi halálának tragikus körülményeit, Attenborough egy szemernyi kétséget sem hagy. Egy életrajzi film persze mindig eleve kiszámítható véget ér, azonban ekkor, a filmbéli merénylet elkövetésénél még három óra van hátra a Gandhi című filmből...

Egyszerű és zseniális ötlet Attenboroughtól ez, hiszen Gandhi életében nem mártíromsága a legfontosabb, hanem az odáig vezető út: akkor hirdette az erőszakmentes ellenállás szent ügyét, amikor két világháború perzselte a Földet, amikor még elfogadott volt, hogy bizonyos emberek származásukból adódóan eleve alacsonyabb rendűekként élhettáék nyomorúságos életüket, mint mások. Ráadásul ott, ahol a kasztrendszer évszázadok óta mereven szabályozta be a társadalmat, ott, ahol még a legmagasabb kasztbeliek is csak alattvalói lehettek az esetek nagy részében buta, pöffeszkedő és műveletlen angol gyarmatosítóknak. És ez a kicsi, leplekbe burkolt kis ember, halk szóval, csendesen legyőzte a világ akkori urát, Angliát és felszabadította a kontinensnyi országát, Indiát.

A három óra még kevés is egy ilyen felemelő, példaértékű és erőt adó életnek, nem csoda, hogy egyetlen másodpercre sem unalmas ez az óriási filmeposz. Attenborough nem átallja a legklasszikusabb filmes eszközöket alkalmazni, ez a film az, ahol ezeket a máshol már talán avíttnak és közhelyesnek tűnő manírokat alkalmazni lehet: pl. alsó kameraállásból mutatja Gandhit, aki a néző szemében így hatalmassá nő, az erősen didaktikus jelenetszerkesztést és vágásokat, hasonlókat. Ezeknek itt van helye, hiszen Gandhi olyan értékeket és eszmét képvisel, amelynek józan ész szerint nem lehet kritikája. Ennek ellenére képes a film talajközelben maradni, semmi hagymázas és himnikus ömlengés, viszonylag tárgyilagos hangnemben haladunk végig Gandhi életén - újra Attenborough ízlését dicsérem.

Amit azonban Ben Kingsley művel a címszerepben, az valami egészen elképesztő. 56 évet ölel fel a film, amit Kingsley egy paróka és némi hajfesték segítségét nem számítva puszta színészi erővel és parádésan koncentrált mozgáskultúrával játszik végig, döbbenetes hitellel. Tekintete olyan tűzzel ég, hogy ha belefeledkezünk a filmbe, magát Gandhit látjuk, de idős, legyengült embert ilyen tökéllyel, szinte csak mozdulataiban, testtartásában megjeleníteni, ahogy Kingsley csinálja, ilyet még mozivásznon nem láttam egy életerős, 38 éves fiatalembertől. Tanítanivaló alakítás. De maga a film is megtisztító erővel hatott, főleg ebben a gyűlölködő, kirekesztő, pöffeszkedő, irigy, korlátolt és arrogáns közhangulatban, ami mostanában (és sajnos általában) bűzlik itt Magyarországon. Asanisimasa-index nem vitás: 10/10.

A koncertfilm egy olyan műfaj, amely általában nem mesél történeteket, nem sugall óriási tanulságokat, csupán rögzíti, dokumentálja egy népszerű előadó koncertjét, amit a moziban ülve végignézhetünk, ha a koncertre nem jutottunk el. DVD-kiadását pedig otthon feltehetjük a polcra, biztosan gyakrabban vesszük le onnan, mint a többi filmet, hiszen a zene olyan elvont, mégis könnyen átélhető és bármennyiszer előidézhető élményt nyújt, mint semmi más. Halász Judit első egész estés koncertfilmje, a Csiribiri is éppen ilyen.

Halász Judit

Minden magyar ismeri őt, aki volt gyerek, és hát ki nem volt? De talán van valaki, aki nem tudja, hogy Halász Judit nem egyszerűen egy énekesnő, aki gyermekeknek énekel dalokat, hanem színésznőként kezdte pályáját 1964-ben. Ritkaságszámba megy, hogy gyakorlatilag azóta ugyanannál a színháznál van szerződésben, 1965-ben a legendás direktor, Várkonyi Zoltán hívta a Vígszínházhoz, ahol azóta eljátszotta a drámairodalom sok nagy szerepét olyan szerzők drámáiban, mint Csehov, Shaw, Miller vagy Örkény, olyan társakkal, mint Bulla, Sulyok, Ruttkai vagy Páger. Legutóbbi bemutatója 2008. szeptember 27-én volt Heltai Jenő A Tündérlaki lányok című vígjátéka volt, melyben az egyik főszerepet, özvegy Bergnét játssza. Szintén a „Vígben”. De emblematikus figurája a magyar filmnek is, közel negyven filmben szerepelt, például Jancsónál, Keleti Mártonnál, Várkonyinál. Állandó szereplője volt Szabó István első filmjeinek, de Bálint Andrással alkotott filmbéli szerelmespárukra a 1970-es Szerelmesfilmből mindenki emlékszik, aki látta. Énekesnőként több mint másfél millió (!!!) példányt adott el eddig megjelent 21 lemezéből, melyek között a jól ismert gyermekdalok mellett vers- és meselemezek, sőt egy Biblia-lemez is található. Életpályáját elismerések, díjak is övezik, kapott sok más mellett, Kossuth- és Prima Primissima-díjat, de ő valószínűleg arra a legbüszkébb, amit a gyerekek adományoztak neki: II. János Pál pápa és Peter Ustinov mellett ő is a Mosoly-Rend lovagja. Pályáját egy baleset majdnem tragikusan kettétörte – a villamossínen átkelés közben elgázolták – azonban elképesztő akarással újra megtanult járni, beszélni, sőt énekelni, ma már újra kicsattan az egészségtől és energiától, ugyanolyan olyan kedves és közvetlen, amilyennek őt ismerjük a színpadról, lemezekről, tévéből. Tanúsíthatom, találkoztam vele a minap, a férje, Rózsa János által rendezett, egész estés koncertfilmjének bemutatóján.

Koncert, filmen?

Kicsit faramuci műfaj ez, hiszen a élőzene élőben megszólalva nyújtja az igazi hatást, az élő lefilmezve mégiscsak halott, konzerv. Jó esetben dokumentáció, amely megidéz dolgokat, de nem reprodukál, nem helyettesít. Annak jó, aki ott volt a koncerten, aki nem, annak legfeljebb hiányt pótló segédeszköz. Már pedig, Halász Judit koncertjei frenetikusak és amit a közönségével művel, az valami eszement! Régebben dolgoztam koncerteken, rendeztem is néhányat, így tudom, hogy a legnagyobb ribilliót ezek a félméteres „garázdák” tudják művelni, akik a koncert elejétől a végéig sikítják, üvöltik, kiabálják, hogy „Micimackó fázik-zik-zik”, meg hogy „vannak még rossz gyerekek” és a többi effélét Halász Judittal. Ezek a csintalan gyerekek úgy fordítják feje tetejére a házat, amire még a szénné varrt, csontrészeg death-metál rajongók vagy a legmegveszekedettebb operarajongók sem képesek. Ráadásul ezt jó értelemben véve teszik, hiszen a gyerekek sosem törnek-zúznak, ellentétben az elébb jelzettekkel. Érdekes módon, Halász Judit koncertje filmen is működik, ehhez persze szükség van olyan képekre is, amilyeneket Ragályi Elemér készít a hallgatóságról, az énekesnőről és kapcsán.

Koncert, filmen.

Rózsa János nem akart semmi különöset hozzátenni egy Halász Judit-koncerthez, csupán a szó jó értelmében megörökítette feleségének koncertjét. Nem magyaráz, alig illusztrál, legfeljebb egy-két ötletes animációban, csak néhány snittben vázol valami portrét, a fókuszban az énekesnő és közönsége, valamint a dalok állnak. Igazi, klasszikus koncertfilm ez, mint a Led Zeppelin Dal ugyanaz marad-ja, az AC/DC Szóljon a Rock-ja, vagy Scorsese a Band zenekar koncertjéről készített Utolsó valcerje. Illetve eszünkbe juthatnak Bergman Varázsfuvolájának nagy hatású bevezető képei. A hallgatók, a gyerekek és anyukáik, apukáik, nagyszüleik párás tekintetét látjuk, miközben halljuk a „már-könyökömön-jön-ki-de-még-egyszer-meghallgatom”-dalokat, közben már észrevesszük a felnőtteknek szóló sorokat is, majd mi is elmorzsolunk néhány könnycseppet, amikor valamelyik megérint. Halász Judit egyszerű, közvetlen és elbűvölő személyisége a vásznon is hat, a bemutató előadás gyerekközönsége éppen úgy tapsolt és énekelt, mintha igazi koncerten lenne. A film tehát működik, ráadásul nem is hosszú (72 perc). Asanisimasa szerint a film: 10/10.

Fogalmam sincs, mit kezdenek Ferzan Özpetek filmjével (filmjeivel) a multiplexek pacekba tolt, agresszív blockbustereire optimalizált figyelmű nézői, gyanítom, semmit. Özpetek felnőtteknek, sőt a cirkuszi látványosságok ellenében a csendes beszélgetést, intim, de jó hangulatú vacsorákat, kirándulásokat kedvelő, színházba, múzeumokba járó értelmiségieknek készíti filmjeit. Ennek megfelelően ezek a filmek a sorsról, nagy döntések meghozatalát körítő tépelődésekről, magányról és társas kapcsolatokról, azok konfliktusainak okairól és okozatairól beszél nagy érzékenységgel, intelligensen, őszintén, érzelmesen, de sohasem dagályosan és szentimentálisan. A Szaturnusz gyűrűjében is éppen ilyen film, amely akár a Tudatlan tündérek egy variációja is lehet.

Özpetek ebben a filmjében is a halál feldolgozását, feldolgozhatóságát, egy szeretett ember elvesztésének megélhetőségét boncolgatja. Szó sincs azonban tragédiáról, már a kifejezés esztétikai értelmében: a filmbéli fiatalember, a jóképű, Lorenzo, aki munkájában sikeres, boldog és kiegynsúlyozott kapcsolatban él a híres író barátjával egyszercsak elalszik. Agyi aneorizma - egy rendellenesen fejlődő ér egyszer csak, a legváratlanabb pillanatban megpattan. Semmi AIDS, gyilkosság vagy drog, és ehhez hasonló, meleg pároknál filmeken szokásos, brutális halálmód. Csendes, de váratlan, ám visszavonhatatlan eltávozás. A szomorú esemény egy nagy baráti társaság szokásos vacsoráján következik be: a film a társaság különböző tagjainak egymásba fonódó, összekapcsolódó és olykor össze is vesző, bonyolult kapcsolatrendszerében vizsgálja Lorenzo eltávozását, különös tekintettel barátjának, Davide-nek lelki "pokoljárására".

Az olasz-török rendezőtől megszokott módon, e filmben is a lehető legtermészetesebb ábrázolásban látjuk a meleg párok mindennapjait: - Én nem vagyok meleg, hanem buzi. Régimódi vagyok! - kéri ki magának az egyik szereplő a píszí bélyeget egy helyen... Nincs semmi hivalkodó, paradicsommadárszerű meleg-sztereotípia, Özpetek figurái egytől egyig ápolt, jólszituált, tökéletesen hétköznapi emberek, akik a lehető legnagyobb természetességgel élik életüket együtt, szexuális beállítódásaiktól függetlenül. A baráti társaságban is ugyanúgy vannak hetero mint homo párok. Nincsenek egetverő devianciák sem, a társaságban igaz van egy drogfüggő lány, de vele is toleránsak, persze, ő is dinsztingvált személyiség. Egy jólöltözött, csinos nő, aki retiküljében a sminkészlet mellett kokaint is tart. Természetesen.

Az Özpetektől megszokott lassú ritmusú, alapos és méltóságteljes történetmesélést látják e filmben is azok a nézők, akik ismerik a rendező korábbi filmjeit. Itt is bátran beszél érzelmekről, nem tartva attól, hogy az érzelgősség csapdájába esik. Titka, hogy őszinte. Valóban a megélt érzelem érdekli, a szereplőjében lezajló lelki folyamatok, annak hiteles és igaz ábrázolása, nem pedig az, hogy ezzel a nézőben érjen el hatást. Segítségére vannak ebben a nála megszokottan eszköztelenül és puritánul játszó színészei, akik egytől egyig megkérdőjelezhetetlen hitelességgel alkotnak hús-vér karaktereket. Aki tudja az efféléket értékelni, annak jó film ez. Asanisimasa: 8/10.

...természetesen valami más, nem ez a török valami. Néha úgy gondolom, hogy legfeljebb a valódi UFÓ-kon száguldozó külbolygóiak filmjei, az alien-krimik, alien-dokumentumfilmek, alien-melodrámák, effélék felelhetnének meg igazán ennek a kitételnek, hiszen ha valami, azok egészen biztosan tudományos, egyben fantasztikus alkotások, már ha készülnek ilyenek egyáltalán. Felületes szemlélődőnek persze a G.O.R.A. című film is tűnhet földönkívüli filmnek, hiszen nem kifejezetten az európai nézők által megszokott színekben, ízléssel és "mélységben" készült, abba a csapdába viszont semmi esetre sem szeretnék belelépni, hogy leufózzam a törököket: inkább azt mondom, nem egy megszokott alkotással van dolgunk.

A filmet Törökországban stand-up komikusként ismert Cem Yilmaz írta és főszerepli, méghozzá kettős szerepben: ő a gonosz Logar kapitány, mint negatív és Arif, a szőnyegkereskedő és UFO-fotó hamisító, mint pozitív hős. A one-man-showt csak bonyolítja, hogy G.O.R.A. bolygóról származó Logar rabolja el a Földről Arifot, rabszolgának, ám a taplraesett földi fellázad fogvatartója ellen, ráadásul úgy, hogy annak kiszemelt mennyasszonyának szívét is elhódítja. Nagyjából ennyi a sztori, persze ha a filmet egy vérbeli komikus jegyzi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy rejtett humorpatronok pukkanhatnak a legváratlanabb pillanatban, olykor meghökkentő fordulatokat vehet a cselekmény, ilyenek...

Ehhez képest angolul indul a film, minden mondatban minimum egy 'fucking', eltelik vagy öt perc - nagyjából egy Star Trek-mesefilm modorában - míg egy kopasz, nemtelen fura fazon így szól, hogy "nem kéne most már törökül/szinkronos változatban, magyarul folytatni? De igen, mondja a leginkább Marilyn Mansonra emlékeztetőre maszkolt gonosz Logar, a G.O.R.A.-i csillaghajó kapitányi hídján. A következő jelenetben Arifot látjuk, ahogy egy meglehetősen gagyi, hamis UFO-dokumentumot próbál elsózni sikertelenül, majd megjelenik egy kifogástalan modorú angol úr, aki szőnyeget venne inkább, aztán a műfajból jólismert "felsugárzás", és nincs megállás tovább. Ne ijedjen meg senki, a film nem ebben a látszólag dadista dramaturgiában megy tovább, az elkövetkezendőket egy kisiskolás is fel tudja fogni, a török közerkölcsöknek köszönhetően még annyi illetlen dolgot sem láthatunk, mint egy négyórás indiai szerelmi musicalban, bár itt tánc nem lesz. Zene annál inkább, hiszen az annak idején Európa-hírű Tarkan producere, Ozan Colakoglu jegyzei a filmzenét, így diszkó rave-ből flitter-darenbezbe hajló, vastag keleti motívumokkal átszőtt elektronikus repülő hangszőnyegen lebegünk át e mesén.

Ami talán számunkra szórakoztató lehet e filmben, az a paródiavonal: konkrét scifi-paródiaként működik tán legjobban a film. Star Warstól a Star Trekig, Mátrixtól az Ötödik elemig ismert jelenetek és figurák tűnnek fel, de nem a hasonló amerikai példák gonosz és csúfondáros hangnemében, hanem inkább egy rajongó őszinte és naiv bájával, ahogyan az internetet lepik el olyan nézők által eszkábált -olykor döbbenetesen jó!- filmecskék, melyekben teljesen komoly szándékkal gondolják tovább, vagy idézik meg filmes ambíciókkal rendelkező scifi-fanok kedvenceik történeteit. (Lásd, pl. ITT.) A G.O.R.A. is inkább ilyen fan-filmként fogható fel, mintha sok ilyen lenne felfűzve egy fura, mai ezeregyéjszaka mesére, amely ráadásul tele van szolid, sőt önironikus török nacionalizmussal. Nem mondom, hogy nem nézhető film ez, de megtekintését csak saját felelősségre ajánlom. A szokásos asanisimasa index legyen mondjuk: 5/10. (iMdB: 7.3!!!)

Hűvös van és esik. Aki ezért otthon tévézni szeretne, és nem akar áldozatává válni a Sithek bosszújának (és nincs hábéója), az délután megnézi Karádyt meg a Jávort a Dunán 13.30-kor, a Valamit visz a víz című '43-as klasszikusban. Este nagy a választék: 21.00-kor az M2-n a kitűnő francia Francois Ozon 5X2 című filmjét (Ozon a mai francia film egyik legprovokatívabb, legfigyelemreméltóbb alkotója, minden filmje érdekes), vagy a Dunán 21.05-kor a francia roma Tony Gatlif szintén figyelemreméltó Gadjo dilo-ját, mely tulajdonképpen egy pikareszk történet egy francia srácról, aki Romániába utazik megkeresni gyökereit. Jó kis meccs lesz a döntés, hiszen bár tökéletesen különböző hangulatú, stílusú, mégis egyformán érdekfeszítő filmek ezek. Az 5x2 talán azzal nyerhet, hogy közvetlenül utána tolja az M2 (22.35-kor) Takeshi Kitano parádés és pazar Szonatináját. Takeshi Kitano ebben a filmben (is) oktatja Tarantinót, hogyan ötvözi egy valódi zseni a humort a legvéresebb brutalitással. Abszolút mestermű. Mellesleg a TV2 erőlködik valami Keresztapa 2-vel, de az már mindenkinek a könyökén jön ki, persze, egy csecsemőnek még minden vicc lehet újdonság. A filmet 22.00-kor kezdik vetíteni, ami biztos csúszik előre vagy hátra, na és akkor 200 perc, rengeteg reklám... Esélytelen szerintem. Egyébként a szokásos sport-, állatos- és utazóscsatorna-szörf. Én speciel színházba megyek... :)

Több okból is szem előtt van Johannesburg mostanában. Itt nálam, filmügyileg, Neill Blomkamp Jo'burg-koncepciós District 9-e kapcsán, a nagyvilágban pedig a jövő évi focivébé miatt. A minap az egyik holland tévé érdekes dokumentumfilmet tűzött műsorra éppen e témában, elsősorban a focivébé apropóján, de megtekintése igen érdekes adalékokkal szolgálhat az ufósfilmhez is, például miről is kellett volna szólnia Blomkemp agyonhájpolt lövöldözős mozijának, ha nem csupán a szimpla, valódi életveszély nélküli virtuális vérontás pornográf érzékisége lett volna célja.

Nos. A dél-afrikai Johannesburg egyike a világ 40 legnagyobb városának és a kontinens egyetlen hivatalos világvárosa. Az ország ásványi kincsekből (pl. arany, gyémánt) származó gazdagsága itt központosul, ami a sárgán fénylő arany és a szemkápráztatóan csillogó gyémánt csáberejével vonzza a városba a földrész szegényeit, milliós számban. Johannesburg a világ legveszélyesebb városa, ahol egyaránt megtalálható a mérhetetlen és elképzelhetetlen nyomor és a szinte földöntúli gazdagság.

Rob Schröder rendező-operatőr az ismert Bee Gees-sláger hottentotta nyelven, utcai zenészek által előadott -frenetikus- verziójára fűzte fel Stayin' Alive In Jo'burg című dokumentumfilmjét, amit üdvös módon, legálisan letölthető formában is közzétett az interneten, például ITT.

A film Johannesburg majdnem belvárosát járja körül, ahol a jövő évi futballvébé jónéhány fontos eseménye is zajlani fog; ahonnan már jónéhány éve elmenekültek a gazdag, középosztálybeli fehérek, és ahová helyükre nagy tömegben települtek be az éhség, a háborúk és betegségek elől Zimbabwéből, Mozambikból és a többi környező országból a feketék. (Tehát nem kell az űrből idecibálni senkit, vannak itt épp elegen valódi "idegenek", akiknek sokszor nemhogy macskakaja, de leginkább a kukák mélyén rohadó szerves hulladék jut táplálékul.) Két helybéli, a környéket és a helyi viszonyokat, nyelveket jól ismerő kalauz segítségével a rendező aprólékosan mutatja meg a hajdani elegáns negyed mára súlyosan leszlömösödött villáit, luxusapartmanjait, megszólítja az utca embereit, az illegális ételárust, aki nejlonzacskóba adagolja a bizonytalan állagú kaját, az autószerelőt, aki jobb híján már húsz éve az utcán, a betonon fekve kénytelen munkáját végezni, a kábítószerárust, aki az olcsó szintetikus kokainnal kábít, de látunk éles utcai lövöldözést, temetést, nyílt rendőr-castingot és razziát is.

Egy kemény, embertelen, pokoli világot mutat meg nekünk Schröder, de nem hallgatja el az afrikai emberek ösztönösen pozitív életszemléletéből fakadó remény hangját sem. Sok tennivaló akad errefelé (is), de az emberek nem meghalni, hanem alapvetően túlélni jönnek ide. Fociszurkolóként azonban meglehetősen észnél kell lennünk, ha azt vettük fejünkbe, hogy mindenképpen ott, helyben szeretnénk szurkolni a meccseken, mert azért, e film alapján, szemlátomást nagyságrendekkel biztonságosabbnak tűnik egy Fradi-UTE csetepaté, mint mondjuk Jo'burgban hazabandukolni egy akármilyen meccs után. Asanisimasa: 7/10.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij a scifi-irodalomban jól ismert nevek, de ha azt mondom, az ő novellájuk alapján készült Tarkovszkij legendás és rengetegszer hivatkozott Stalkere, akkor gondolom, ritkább a köd. Ma talán nem szól olyan hangosan az orosz és zseniális szavak párosítása, de a scifi-irodalomban járatosak nyilván hevesen bólogatnak arra, Sztrugackijék akkora alapvetései a műfajnak, mint a náluk talán ismertebb Lem, még ismertebb Asimov, a sokkal ismertebb P.K Dick és a többiek. Lakott sziget címen sok éve a Galaktika folyóiratban jelent meg tőlük egy rövid írás, amiről már akkor lehetett tudni, hogy egy nagy, komplex történet piciny részlete, így azóta várják a rajongók a teljes trilógia magyar nyelvű megjelenését. A könyv azóta itt van.

Fjodor Bondarcsuk jól csengő név a filmszakmában, apja, Szergej Fjodorovics a hajdani szovjet film elismert és elismertetett óriási figurája volt, aki a Lenin-rendtől az Oscar-díjig mindent megkapott. A fiú sem adja alább az ambíciókkal, hiszen az egyik legnagyobb költségvetésű (36,6 millió $) orosz megaprodukciót követte el, jelesül a fent említett trilógia látványos, szinte "Gyűrűk urásan" szöveghű filmadaptációját. A projekt azért nagy vállalás, mert egyszerre több, atombiztos buktatóval rendelkezik. Az első kézenfekvő: Sztrugackijék irodalmi léptékkel nézve is nívós szövege által leírt komplex világkép, és a regény bonyolult filozófiai, társadalomkritikai rétegeinek, a szereplők hiteles jellemábrázolásának megjelenítésének problematikája. Ez elsősorban nem pénzkérdés, hanem terjedelmi, írás- és képtechnikai, dramaturgiai és filmszakmai probléma. A másik a scifik esetében fokozott elvárások a látványt illetően. A majd negyven millió dollár első blikkre soknak tűnik, másodikra azonban már leesik: ez annyi mint egy közepes hollywoodi produkció büdzséje, különösebb CGI-effektek nélkül. Egy harmadik probléma az orosz nyelv, amit ma már szinte kizárólag csak a szláv nyelvterületen értenek, ott sem mindenhol szívesen - köszönhetően a közelmúlt történelmének. Talán ez utóbbi buktatja a projektet legkevésbé...

A kétszer 110 perc -ahogy várható volt- alig bizonyult elegendőnek a szöveghű tolmácsoláshoz, a sűrítés olykor bizony az érthetőség rovására ment, akkorákat ugrik a film, hogy percekig kapkodjuk fejünket, hogy akkor most mi is van? Sztrugackijék nyelvi szövetének filmre alkalmazása egyértelmű kudarc, a dizájn, az akciójelenetek, a speciális effektek, a film vizualitása legfeljebb scifi tévésorozatok, illetve B-kategóriás szemétfilmek mércéjével mérhető, de a műfaj csúcsteljesítményeitől parszeknyi távolságra van. Mégsem szabad szétsavazni a filmet, mert mindezekkel együtt is egy igen érdekes és figyelemre méltó produkció.

Mélyen szubjektív szempont, de engem mindig érzéki bizsergéssel tölt el, ha egy film nem angolul vagy magyarul, tehát az általam hozzávetőleg megértett nyelveken szólal meg. Egy orosz nyelvű scifi film így számomra maga az orgia - más kérdés, hogy a műfaj nagyszámú nyugati rajongói ezt hogyan gondolják. Nyilván másként, valószínűleg ennek köszönhető az 5.5-ös imdb-index. A látványosságok, a meseszerű történet ellenére nem kínálja magát könnyen a film, az első résszel meg kell küzdeni rendesen, de ha az ember felfogja a "struktúrát", megnyílik és magába szippant. (Nem olvastam az alapjául szolgáló könyvet, annak ismeretében minden könnyebb, ám ezzel együtt, mivel arról már az illetőnek van saját olvasata, veszít is a siker esélyeiből a film. Kétélű fegyver tehát az előreolvasás.) Felsejik a filmből, hogy Dűne, vagy Alapítvány léptékű a történet, ám az is nyilvánvaló, hogy teljességgel ez csak a könyvben bomlik ki. Felmutat a film egy olyan hőst, aki szép, magas, szőke és kékszemű, mint a reklámban az a csávó, akinek a villamosmegállóban kattog az agya, ha ráköszön egy lány, ennek ellenére Makszim Kammererben (jegyezzük meg e nevet, Super-, Bat- és egyéb -manek mehetnek a szemétbe) mozog valami, sőt még jellemfejlődésről is beszélhetünk, emellett kemény, mint a vídia. Olyan a mozgása mint Neóé, csak gyorsabb. Vaszilij Sztyepanov a neve a színésznek, Brad Pittet nyilván könnyebb kimondani/leírni, de Sztyepanovét is illik most már megtanulni.

Érdekes lehet a film (és nyilván a regénytrilógia is) a mese, a történet szempontjából is, de igazán a közelmúlt politikai és társadalomtörténeti viszonyrendszerében válik igazán izgalmassá. Nem véletlenül volt a Lakott sziget betiltva a Szovjetunióban, de Magyarországon is, hiszen a benne ábrázolt bolygó társadalmi berendezkedése, politikai vezetése, háborúi és viszályai ijesztően emlékeztetnek bármelyik, akár csak a legkisebb mértékben diktatórikus földi államára. Ide érkezik meg egy ideális világból - nem kis iróniával, a XXII. század közepének Földjéről - egy szupermen, aki amellett, hogy magas, szép és szőke, erős és igazságos is. Makszim tiszta és erős erkölcsi elvekkel rendelkezik, első látásra felméri, milyen helyzetbe csöppent és romantikus hévvel belefog a rendcsinálásba. Eddig lehet legyinteni, mert kudarcba fullad egyszemélyes felszabadító mozgalma, itt válik a történet izgalmassá, hogyan küzd meg a szabadságra különböző okokból egyáltalán nem vágyó helybéliekkel, az intrikákkal, a kiválasztott hatalmasokkal, és egyéb más nehézségekkel. Érdekesség nekünk, magyaroknak, hogy a filmen az egyik gonosz szimbóluma egy nyilaskereszt - de erre nem kell jobban ráparázni, mint egyébként. Makszim szembesülve egy elnyomásban élő társadalomban élő egyedek problémáival, maga is tanul, fejlődik, mind erkölcsileg, mind lelkiekben. A film a kezdeti meseszerű színek után, a végére egészen apokaliptikus káoszba torkollik, füst, köd, sötét hangulat, amit - mi tagadás - csak a kissé túl harsányra és naivra sikerült, ám azért eléggé látványos finálé old egy picit. De gazdagabbak lettünk egy igazi, emberi, mégis hatékony hőssel, akire ugyan kell még vagy 140 évet várni, de megéri. Főleg, a csajoknak. A Sztrugackij-fivérek regénytrilógiájából készült két részes film az asanisimasa szerint: 7/10. Массаракш!

Robert Altman úgy csinálta meg életművét Hollywoodban, hogy annak a szó szoros értelmében vett játékszabályai szerint egyetlen képkocka leforgatására sem lett volna esélye. Ehhez képest, óriási tiszteletnek örvendett szakmai körökben, filmjeinek szerepeiért rendre sztárok versengtek, díjak özöne mellett (49 elnyert díj és 43 jelölés mellett hétszer jelölték Oscarra is, amit végül csak életművéért kapott meg, halálának évében, 2006-ban) olykor a közönség értőbb részének szeretete is övezte. Altman művész volt egy olyan világban, ahol kizárólag szerencsés mesterembereknek terem babér. Senkivel össze nem téveszthető, látszólag műfaji, valójában azonban egészen egyedi filmjei olykor sztorizgatva beszélnek valamiről, valami kapcsán, csak úgy, fecsegve, fesztelenül, céltalanul, mégis élvezetesen, sajátosan fanyar humorral és szórakoztatóan, máskor pedig éppen hogy konkrét elképzeléssel és véleménnyel fest részletgazdag tablót egy történelmi korról, a csak rá jellemző puzzle-szerű szerkesztésmódban. Formailag sohasem volt öncélú, szinte mindig a kedvenc zsánereiben gondolkodott, legtöbbször a krimiben, azonban annak szigorú szabályrendszerét mindig egyfajta "gumiruhaként" húzta rá témájára. Nem véletlenül vált így elsősorban a szakma kedvencévé, hiszen szerkesztési, történetmesélési blikkfangjait elsősorban az tudja igazán élvezni, sőt egyáltalán észrevenni, aki legalább alapfokon ismeri a filmet, mint nyelvet. Ezzel együtt sohasem lett arisztokratikus művész, sohasem zárta magát gőgösen valamiféle elefántcsonttoronyba, ha viccén nem nevettek, elmosolyodott és elkezdett gondolkodni a következőn. Kevesen tudják, hogy eredetileg matematikusként végzett a Missouri Egyetemen, talán innen eredhet sajátos logikájú történetmesélése. Altman ugyanúgy Kansas Cityben született, alig öt évvel később, mint Charlie Parker, a legendás jazz-szaxofonos, és ahol tizenegynéhány évvel később a modern jazz elkezdődött.

A Kansas City Altman tablói, korrajzai közé tartozik, és azok közül is az egyik legjobb. Felületesen nézve, ez is krimi, mint sok más film, egy túszejtéses-fogolycserés sztori, a harmincas évekből, gengszterekkel, politikusokkal, füstős jazzklubokkal és azokkal a hátratolt kalapokkal, fura öltönyökkel, nyakkendőkkel. Valójában azonban Altman gyerekkoráról, a harmincas évekről szól a film, úgy en bloc. A részletgazdag mellékszálak, mint a választásokra ingyen viszkivel csődített tömegek a demokrácia diszkrét báját mutatják, a politikus ugyanolyan gengszter, mint az igaziak, csak nagyobb léptékben nyomja, mára az utcai politizálás közhelye, ám ettől még igaz. A high society a velejéig rohadt, dekadens és cinikus, álszent és képmutató. Büszkén hirdeti a faji egyenjogúságot, azonban a feketékkel úgy beszél, mint két lábon járó beszélő háziállatokkal, pillanatnyi kényére-kedvére cselekszik, nem mérlegel, ha kell, gondolkodás nélkül átlép másokon. Ami az egészet átszövi az az illegálisan ömlő alkohol és még jobbára legális kábítószer, valamint egy nagyszerű, parttalanul áradó, lüktető, sikoltó, búgó és ringató dolog, a jazz. Charlie Parker, a bebop tragikus sorsú hercege még csak kiskölyökk, de már állandóan nyakában lóg a cső, ahogy a Hi Hat Clubban a karzatról kagylózza a nagymenő zenészeket: Bill 'Count' Basiet, Lester Youngot, Coleman Hawkinst és a többieket. Később ő is itt lesz 'Bird', de az egy másik sztori.

Altman gyerekkorának színhelyén játszódik a film, azonban saját maga csak áttételesen jelenik meg. Gondolatainak filozofáló hangú szócsöve Seldom Seen, a gengszter, akiből a mézédes calypso-slágerekkel világhírűvé vált énekes, Harry Belafonte kanyarít plasztikusan keresztapai figurát, egy slank, elegáns, fekete Vito Corleonét. Az abszolút főszerepet, a kissé zakkant túszejtő csitrit, Blondie-t Jennifer Jason Leigh tolja kissé zavarbaejtő, kétdimenziós elrajzoltsággal, azonban éppen így ellenpontozza partnerét, az ópiummámorban végzetesen kiszámíthatatlan, fád Carolynt alakító Miranda Richardsont. Az igazi főszereplők azonban, a film koncepciójának megfelelően, a jazzklubban játszó zenészek, akiket élőben, a helyszínen felvéve, nem utószinkronban hallgathatunk. A jazzlegendákat a kortárs jazz igazi sztárjai alakítják: minden egyes zenész kiemelése nélkül, Joshua Redman és David Murray Hawkinst és Youngot idéző, stílus- és korhű, de friss, mai hangon intonált szaxofonpárbaja még a fafülőek lábát is beindítja, mellettük Don Byron, a manapság legkreatívabbnak tartott klarinétos fúj, a háttérben pedig például a legenás bőgős, Ron Carter penget.

A Kansas City jazz- és Altman-rajongóknak egyértelműen kötelező penzum, a mester pályájában összegző erejű, komplex mű. Krimiként olyan, mint egy szaxofonszóló, mely a végén meghökkentő improvizációval látszólag elrugaszkodik az addig lassan összeálló vezérmotívumtól, hogy aztán éppen így álljon össze egy mindent átfogó, apokaliptikus harmóniában: látszólag széteső és illogikus, valójában azonban részletgazdag, hiteles és masszív. Az asanisimasa szerint: 10/10.

Eredetileg tévéjátéknak képzelte újjá Spiró György nagy sikerű Katona József Színházbéli zeitstückjét Török Ferenc, azonban úgy tűnik, nincs az a kultúrát nyomorító gazdasági válság, mely bizonyos forgalmazókat eltántorítana látszólag őrültségnek tűnő, valójában persze kézenfekvő ötletek végrehajtásától. Moziban a Koccanás!

Eredetileg

A kiváló drámaíró (Spiró) egy nap, egy bagatell koccanás okán begyűrűző áldatlan dugóban kényszerült ülni gépkocsijában, mely kényszerű időtöltésnek köszönhetően megíródott az utóbbi évek legpontosabb, legraszteresebb társadalmi pillanatképe, a Koccanás. A mozdulni képtelen autókból az eszköz társadalmi sajátosságainak megfelelően, a jelenkori magyar társadalom szinte összes rétege kászálódik elő, egybehangzóan cifra káromkodások közepette, hogy e röpke kényszerű együttlét során bonyolódjon egymásba, illetve határolódjon el egymástól, ahogyan az már szokásos a való világban. A darab óriási közönségsikert aratott és a hagyományosan finnyás színházi kritikusok sem lőtték széjjel az esztétika nehéztüzérségével. Ami a legfontosabb azonban, az az, hogy olyanok is elmentek a Katona előadására, akik amúgy, rendesen nem igen járnak színházba, bizonyítva egyben a tényt, hogy ha jó szögben állítunk tükröt a társadalomnak, akkor az szívesen nézegeti magát benne. Sőt, még nevetni is fog, ha az amolyan elvarázsolt kastélyosan görbe, elrajzolt, megnyújtott és összezsugorított képet mutat. Nyilván e közönségsiker sarkallta Bodzsár István producert, hogy filmre alkalmazza, alkalmaztassa e darabot, ez alkalommal azonban, szerintem jól választott.

Buktatók

A színpadra dramatizált színházi előadások filmes, mozgóképes adaptációi a legritkább esetben szokták megismételni a színházi bemutató sikerét, sőt, emlékeimben nincs is ilyen, csak kudarcok, csendben, érdektelenségben eltűnő filmes kísérletek. E kudarcok legfőbb oka meglehetősen adekvát: míg a színház élő műfaj, a film konzerv, az előttünk élő szereplők által eljátszott sztori mindig lényegesen erősebben hat, a színpadi szituációk a természetes absztrakciójuknak köszönhetően mindig többletjelentéssel ruházódnak fel. A színpadon minden többnek, míg a filmen minden jobban látszik. Ha valaki a színpadon arrébb tol egy széket, akkor nem egyszerűen arrébb rakott egy széket, hanem megváltoztatta a játéktér szerkezetét, amely akár a darab egészére nézve is komoly dramaturgiai hatással lehet (feltéve, persze, ha ennek a mozdulatnak indoka is van). A filmen ezek a dolgok általában lényegüket, értelmüket vesztik, hiszen a film díszletei, külsőben és belsőben a valóság tökéletesre törekvő illúzióját nyújtják, szemben a színpad mindenkori erős absztrakciójával. A színpadi időkezelés is szinte ellentétesen működik, a film jóval erősebb sűrítést igényel, mint a színpad. A színpadon esetleg eszköztelennek, minimalistának tűnő színészi játék a filmen még akár „sok” is lehet. Spiró sokszereplős, egyetlen, igaz meglehetősen összetett struktúrájú helyszínen - a koccanás okozta dugó káoszában - játszódó apró jelenetek által kirajzolt, poentírozott drámája, a pergő és szociográfiailag tűpontosan hiteles dialógjai viszont kifejezetten filmes történetmesélésért kiáltanak, amit a színpadon Zsámbéki Gábor jó érzékkel meg is valósított.

Képregényfilm

Török Ferit eddig nem éppen a megveszekedett filmnyelvi újításaiért szerettük, formailag mindig is tökéletesen hagyományos filmeket csinált, hangvételében, lendületében, témaválasztásaiban volt benne mindig az izgalom. A színpadon meglehetősen filmes módszerekkel megrendezett Koccanást azonban nem lehetett így, egy az egyben filmre alkalmazni, hiszen a színházi előadás lefilmezésének a dokumentáción kívül nincs sok értelme. Török erre gondolt egy egyszerűt, de zseniálisat: ha Spiró görbe tükröt állít a társadalom elé, vagy mondjuk itt konkrétan halszemoptikán át nézelődik egy koccanás okozta dugóban, akkor ezen az attitűdön húzzunk még egyet, sarkítsunk még jobban. A jelenetek valósághű abszurditását megtartva, azok szereplőit, a mai magyar társadalom jellegzetes archetípusait karikírozzuk ki még markánsabban, méghozzá a jelenetek kulcspozícióiba merevítve, valahogy úgy, ahogy a képregények, comicsok, mangák mesélik a történetüket. A darab/film verbális síkja ezalatt lineárisan, de a fix élőképekkel tökéletes szinkronban folyik. Hogy mégsem valami fényképdiaporámát látunk, azt Török Garas Dániel operatőrrel úgy oldja meg, hogy a megrendezett pozícióba állt színészeket folyamatosan mozgó, úszó, vonuló kamerával filmezte, így a kép mozog a szoborként megmerevedett színészek körül, között. Ezek a képszekvenciák a dialógokat mintegy vastag vonallal aláhúzva, annak tartalmát felerősítve hoznak létre egy teljesen új minőséget, mely tökéletesen eltér a színpadi előadástól, ám azzal teljesen egyenrangú. Török formanyelvi ötlete pazar jutalomjátékra nyújt lehetőséget a részben átszervezett szereplőgárdának. A teljesség igénye nélkül: Thúróczy Szabolcs alapfokon poliglott simlis vállalkozója, Anger Zsolt és Ónodi Eszter klasszikusan vígjátéki, Vajdai és Derzsi metszően up to date párosai, de a többiek is mind zseniálisan pózolnak, mint a magyar társadalom jellegzetes egyedei. Kíváncsian várom, hogy ez a merészen újrahangszerelt, kiváló darab így a mozis piac rideg viszonyaira beárazva hogyan fog szerepelni. Megjósolhatatlan a sorsa, én látom benne akár az eljövendő idők Egészséges erotikához hasonlító kultdarabját, de ugyanígy a csendes bukást is. Az asanisimasa szerint ez a film: 8/10

A nagymamakorú (sz. 1950) Valdís Óskarsdóttir izlandi filmes rendezői bemutatkozása a „Családban marad”-ra magyarított című esküvői road movie. Ne lepődjünk meg azonban a debütáláshoz képest meglepően átgondolt koncepción és az erős dogmás hatásokon, hiszen „Oszkár lánya” Valdís megelőző hosszú életpályáján olyan filmek vágójaként jeleskedett, mint az egyes számú Dogma-film Születésnap vagy a hármas számú Mifune utolsó dala, 29 egyéb más film mellett.

Ami a családban marad

Van egy speciális elméletem arról, észak-európai filmesek miért választanak oly gyakran brutálisan végződő családi eseményt filmjük témájául. Míg mondjuk a dél-európai kultúrákban szintén erős a család, mint intézmény tisztelete, a filmekben a családi események általában valami örömteli, sőt szinte diadalittas és eksztatikus eseményként jelennek meg (persze, kivételek itt is vannak, pl. Csúfak és gonoszak), addig az északi filmekben hosszas téblábolás után röpke feszengés, majd borul a bili: valaki meghal, de hogy vér folyik az biztos. Ami délen komédia, vigalom, az északon mindig dráma, tragédia. Néha olyan abszurd, hogy már tragikomikus. Bergman Fanny és Alexandere szinte enciklopédikusan összefoglalja mindezt -bár nyilván nem ez a célja-, van ott minden, keresztelőtől temetésig. Vinterberg Születésnapja pedig egy kész apokalipszis, de a Családban marad esküvője sem kisebb sorscsapás... Szerintem, vélem ezt mindenféle családszociológiai kutatás nélkül, az időjárás az oka mindennek. A hosszú, hideg estéken sokat van összezárva a család, ám mindenki begubózik meleg takarójába és csendben mered a kandalló tüzébe, tévére, a plafonra, akárhová. A zárkózott északi mentalitás nem is enged amolyan locsifecsi kitárulkozást. Az együttélés azonban ettől függetlenül gerjeszti a legkülönfélébb problémákat, melyek csak gyűlnek s gyűlnek, aztán ha adódik alkalom, gejzírszerűen törnek felszínre. Ilyen alkalmak lehetnek a különféle családi ünnepek, ahol még a legjózanabb családban is elpukkan egy-egy üveg pezsgő és az alkohol, mint tudjuk, felszabadítja az elfojtott dolgokat... Normális esetben persze minden a családban marad, ám a filmek rendszerint nem normális esetekről mesélnek, hiszen azok érdekesek. Ettől függetlenül Óskarsdóttir filmjében minden normálisan indul: a menyasszony hosszan készülődik, mindenki rá vár. A vőlegény ideges, a vendégsereg (jellemző északi visszafogottsággal, mindössze tíz-egynéhány ember) félszegen ismerkedik egymással. Egy vidéki templomba tervezik az esküvőjüket és mivel a vőlegény nem láthatja a menyasszonyt az esküvő előtt, külön busszal indul el a két család és baráti társaságuk. Egy kis kitérő után eltévednek, de a buszokon eluralkodó hangulat miatt később ez lesz a legkisebb probléma. Minden fortyogni kezd...

Esküvői road movie

Izlandi film izlandi helyszíneken játszódik, érdekes módon süt a nap, viszont fúj a szél, és szemlátomást hideg van. A minap láttam svéd futballszurkolókat félmeztelenül sörözni a jeges +18 fokban, így nem lepődtem meg, hogy a film szereplői lenge topban, ingujjban rohangásznak. Ezek megszoktak azt az időjárást. Izland amúgy gyönyörű, mint naplemente lehet a Marson, csak jeges kékesfehérben. Fontos szereplője a táj a filmnek, amely egy végtelennek tetsző bolyongás úttalan utakon, fjordoktól fjordokig, keresve a megfelelő pici fehér templomot piros tetővel. Izlandon kizárólag pici fehér templomok vannak, kizárólag piros tetővel. A hosszú úton, a végtelen sivár tájjal mintegy éles kontrasztot alkotva, a buszokba zárt násznép minden szereplőjéről kiderül valami furcsaság, kiről bizarr, kiről meglepő, kiről mulatságos, kiről éppen hogy semmi különös. Konfliktusok szövődnek elejtett félmondatokból, vádak és indulatok feszülnek egymáshoz az abnormális helyzetben a látszólag jól szituált, normális emberekből fura, habókos figurákká váló násznép között. Az oltárig vezető út számukra hosszú és őrjítő, groteszk odüsszeia, ami viszont a néző számára kifejezetten mulatságos.

Dogmátlanított Dogma-film

Óskarsdóttir, alaposan ismerve a Dogma kitételeit, okosan csak a használhatókat alkalmazta filmjében: időrendben, néhány nap alatt, négy darab, folyamatosan forgó kamerával vette fel a jeleneteket. A színészek semmit nem tudtak a partnereik motivációiról, „titkairól”, így sokszor improvizálva, ám ezáltal a lehető legteljesebb hitelességgel oldották meg a helyzeteket. Végig kézikamerával készült a film, amit én speciel igencsak unok, de hál istennek itt nem ráng annyira, hogy nézhetetlen legyen a kép. A zene, dogmatikusan, részben az, amit az egyik szereplő a kezében lévő gitáron pötyög, ám részben hozzáadott: A The Tiger Lillies vérfagyasztó atmoszférát teremtő földöntúli hangjai nagyban hozzájárulnak a film sajátos hangulatához. Furcsa, fanyar humorú, groteszk kamaradráma ez, mely bővelkedik szívmelengető pillanatokban (pl. az öreg és a nagymama kettőse a roncsautóknál) és ellenállhatatlanul mulatságos (pl. a templom keresése, a részeg pap, stb.) pillanatokban egyaránt. Asanisimasa szerint: 7/10

A minap, a TV2-ből nagy médiacsinnadratta közepette kipenderített Bárdos-Máté médiaházaspár egészen biztosan látták valamikor Sidney Lumet örökbecsű filmjét, a Hálózatot, s úgy tűnik, hálistennek, valamit tanultak belőle. Annyiban mindenképpen, hogy nem követték el azt a végletesen kétségbeesett mutatványt az addig számukra is biztosított élő, egyenes adásban, amit a filmbéli kollégájuk, Howard Beale megtett. Azt a leckét viszont nem tanulták meg, ami azt tárgyalja, milyen buktatókat kell kivédeni az ide vezető úton. Vagy megtanulták és bevállalták - ez viszont így akkor egyben is lenne, no more tears. Ettől függetlenül azonban az immár jóval harmincon túli Hálózat a mai napig ható kíméletlen őszinteséggel és lényeglátással tárja fel a kereskedelmi alapon nyugvó média cseppet sem diszkrét "báját".

Lumet -jó szokása szerint- seregnyi zseniális trükköt elkövetett e film alkotása közben. Ezek közül a legfontosabb az, hogy a pillanatyni buktatókat jó érzékkel tudja maga, illetve filmje javára fordítani. Tulajdonképpen ennek a mentalitásnak köszönhető a film végül mindent vivőnek bizonyuló színészválasztása is, valamint az, hogy az elhúzódó forgatási időt kihasználva, akkor cseppet sem bevett módon, a színészeket a jelenetek sokszori elpróbálására ösztönözze. Így sikerült elérni a valósággal való döbbenetes, ám cseppet sem véletlen hasonlóságot is a filmben, sőt csak így lehetett a nagy stúdiók sorozatos ellenállását leküzdve, az egész filmet végigvinni. Az eredmény Lumetet igazolja. És közben elkövetett olyan látszólag jelentéktelen húzásokat is, hogy például egyáltalán nem alkalmazott kísérőzenét a filmben! Amit hallunk, az mindig valami háttérzaj. Ez a "zenealkalmazás" utána Lars Von Trier Dogmájában bukkan fel, mint a film hitelét illető egyik legfontosabb kitétel.

A film "súlyának" legfontosabb sarokköve azonban Paddy Chayefsky forgatókönyve, amit a szerző saját és kollégái tévés múltjából bőven merítve szinte paranoid őszinteséggel és vidor kíméletlenséggel írt meg. Tulajdonképpen olyan ez, mintha nálunk Vitray Tamás rántaná le a leplet minden mocsok áskálódásról, úgy, hogy közben a személyes ambíciói által hajtott médiamunkások élethalálharcán túl élesen áttekinthetnénk a köztévé recsegő-ropogó állványzatát az alapoktól a tetőcserepekig - Chayefsky (és nem mellesleg maga Lumet is) a televízióban dolgozott, ráadásul Amerikában, ott és akkor, amikor az a hőskorát élte. Ennek magyar változatát láthatjuk mi most, az RTL Klubon, TV2-n, az M1-en és az összes többi országos és nem országos televízióban, ha a reklámok szabdalta műsorok (vagy műsorokkal néha megszakított reklámok) mögé nézünk. Nálunk írhatna effélét, Chayefksy-módra pl. Vitray is, hiszen ő is lapátra került, Bárdosékhoz hasonlóan, csak éppen a királyi tévénél. Más kérdés, és ez nem csak magyar sajátosság, hogy nem fog ilyet írni. Ezer és egy oka lehet ennek, és nem véletlen, hogy 33 éve nem született a Hálózathoz hasonlítható mű a világon, mely olyan intenzitással bontaná saját fundamentumát, mint ez. De nem véletlen az sem, hogy ennek ellenére az "épület" masszívabb és nagyobb hatalmat gyakorol az emberre, mint valaha. Attól, hogy tudod, a király meztelen, még ugyanúgy hajbókolsz előtte, hogy milyen szép az új ruhája - hiszen ő a király. Ettől függetlenül Sidney Lumet Hálózat című filmje, az asanisimasa szerint, még mindig 10/10.

Volker Schlöndorff A kilencedik nap című filmjében egy új aspektusból tekint be a koncentrációs táborok című problémahalmazba. Dachau, második világháború, ám a filmben nincs egyetlen zsidó sem. Ennek nyilván örülnek holocausttagadó embertársaink, annak meg főleg, hogy Schlöndorff górcsövének célkeresztjében egy katolikus pap és egy fiatal SS tiszt teológiai természetű konfliktusa áll.

Korai azonban az öröm, mert Schlöndorff alapvetően jó ember, nem akar történelmet ferdíteni, szó sincs filmjében az SS tisztára mosásáról, csupán elmesél egy tanulságos történetet, mely a dachaui haláltábor lelkészbarakkjának egyik lakójáról szól, hogyan kísérti meg őt az SS, egy csillogó logikájú, fiatal tiszt képében. A luxemburgi Kremer abbé kilenc nap szabadságra eltávozhat a lágerből, ezalatt kell rávennie a németekkel szemben álló püspökét, hogy adja fel harcát. A film gyakorlatilag egy Faust-parafrázis, ehhez és a témához illő mélységben és komolyságban. Kremer megkapja a szabadságot, tehát az életet, ha feladja elveit.

Schlöndorff nem menti a második világháborúban olykor bizony nem a legteljesebb evangéliumi etikával viselkedő katolikus klérust sem, a tűztől viszonylagos biztos távolban élő pápa rideg taktikázása egyértelműen gyáva meghunyászkodásnak tűnik, még az ennek nyílt kijelentésétől mereven tartozkodó papok szavaiból is. Arcát, hangját sem látjuk. Dachau barakkjába viszont arccal rendelkező papokat zártak, akik hitük parancsának engedelmeskedve jámbor elszántsággal szálltak szembe a nácikkal, jussuk a zsidókétól csak annyiban különböző sors volt, hogy rájuk nem vonatkozott az endlösung. (Ennek ellenére, a valóságban körülbelül 50%-uk a haláltáborban végezte életét, az alultápláltság, betegségek illetve a fagy miatt.) Kremer nem kétdimenziós hős, a sátáni ajánlat őt is alaposan megingatja, a film tulajdonképpen az ő vívódásáról szól. De mégiscsak hős, hiszen végül is kitart hiténél, sőt magát a sátáni ifjú SS-tisztet is megszégyeníti ezzel.

Iszonyúan erős színészi jelenlétek láthatók a filmben, a Kremert alakító Ulrich Matthes természetszerűen túlvilági fizimiskája telitalálat az abbé szerepére, de a fiatal luxemburgi SS hadnagyot játszó August Diehl valóban ördögi alakítást nyújt. Jéghideg logikája és szikrázó intellektusa az übermensch faj kritikátlan azonosulásának arroganciájával párosul, kimért udvariassága pedig egyenesen vérfagyasztó. A halál tökéletes angyala ő.

Második világháborús témakörben mindig fokozottan érdekes, hogyan látják vesztes, német oldalról a dolgokat a mai alkotók. Volker Schlöndorff, a hetvenes évek nagy német művészfilmes kvartettjének Fassbinder, Herzog és Wenders melletti negyedik tagjaként minden egyes filmjében figyelemre méltó precizitással megfogalmazott különvéleményét közli az adott témát illetően. E filmjében sincs ez másként. A kilencedik nap a drámai szellemi párbaj ellenére, vagy éppen ezért, nem dúskál akciókban, inkább hasonlít egy hetvenes évekbeli tévéjátékra vagy egy hagyományos színházi előadásra. Nem nézős, hanem inkább gondolkozós film ez, elsősorban azok számára, akik az átlagosnál jobban érdeklődnek a teológia és a második világháború témaköreit illetően. Ezzel együtt komoly és súlyos ellenérv is azoknak, akik szerint a második világháborút kizárólag a zsidók találták ki. A film az asanisimasa szerint 7/10.

Nos, a Miss Pettigrew nagy napja tulajdonképpen nem más, mint az ezerszer látott My Fair Lady-történet egy újabb variációja. Adott egy slendrián, vészesen könnyelmű, de mégis elbűvölő, wannabe hollywoodi sztár, egy zsigeri primadonna, akiről csak a szubretti bohókát kell lefejteni, hogy valódi hősnővé váljon, és van egy, az életet alulról is ismerő, cinikus, de gyors észjárású és bölcs - itt nem irodalomprofesszor, hanem társalkodónő. Amúgy minden megy az említett világhírű musical által a Micsoda nőn keresztül kikövezett úton.

Talán izgalmasabb is lenne a film, ha a forgatókönyvíró a két nőt minden szempontból egymás felé terelte volna, azzal azonban, hogy Winifred Watson író és Bharat Nalluri rendező megmaradt a BBC-kompatibilis tv-játékok illedelmes szintjén, maga a film is csupán a háttértévézés unalmában evickél tova másfél órán át. Fogalmam sincs, hogy működik a film a mozi teátrális közegében, bár ezzel kapcsolatban némi támpontot nyújt az, hogy egy évvel bemutatója után se híre, se hamva a filmnek ezen a tájon. Csupán ettől persze, még lehetne jó film is, de nem az. Csendes, lanyha középszer, amely mentes minden negatív és pozitív irányba kiugró csúcsteljesítménytől. Szolid harmincas évek-fíling, tombol a szving, Londonban még alkoholtilalom sincs, az éppen állásából kirúgott, nagyon szürke és nagyon éhes Miss Pettigrew kiváló helyzetfelismeréséből adódóan megcsinálja szerencséjét: egy gazdag barátja szárnyai alatt feltörekvő színésznőcske társalkodónője lesz. Ezzel bekerül a londoni elitbe, melyet alaposan felfordítva, a színésznőcskéből valódi nőt farag, mindenki elnyeri azt, ami jár neki, mellesleg ő maga is megcsinálja a saját szerencséjét. Közben szól a jazz. A kiszámíthatóan, de legalább könnyedén pergő sztori fajsúlyát nem terhelik meg a szereplő karakterek eltúlzottan markáns vonásai, mindenki megmarad két dimenzióban. Így azonban elhibázott választás volt Frances McDormand a címszerepre, mert az a Buster Keaton-i "fapofával pillogó" színjátszás, aminek például a Fargóban szervesen helye van, az itt, az ábrázolt finom angol úri világban bumfordi, slampos, ráadásul erősen elidegenítő. (vö. Emma Thomson nagyjából hasonló karakterű, mégis sokkal-sokkal kifinomultabb Miss Kentonjával, a Napok romjaiban). De az is lehet, hogy McDormand azt hiszi, hogy ez az angol humor, ez esetben azonban még nagyobbat téved. Teljesítményén súlyosbít az is, hogy Miss Pettigrewból ezekkel együtt sem bír húsvér figurát faragni, ő ezzel a téves szerepfelfogással is csak egy papírmasé bábu marad. Viszont legalább így belesimul környezetébe, a csendesen unalmas, kiszámítható középszerűségbe. Ez azonban nem egy nagy kaland. Asanisimasa: 5/10.

Gárdos Péter Tréfája természetesen nem tréfa. Kosztolányi novellá(k)ból készült a film, és azt a konzervatív-liberális szembenállást vizsgálja, amely ma is éppen eléggé aktuális s mint látni fogjuk, az is volt mindig. Hiába, nem könnyű egyszerre előre és hátrafelé haladni...

1912 a történés ideje, helyszín pedig egy vidéki bentlakásos fiúiskola, a katolikus egyház óvó, védő szárnyai alatt. Általában a papok vezette iskolák nem éppen a liberális szellemiségükről híresek, azonban itt, a filmbéli kóterben olyan nagy szigor nincs - a papok elsősorban tanítani szeretnének, persze szabályok, kötelességek azért vannak, szép számmal. A tizenéves nebulók persze ezeket is sokallják, inkább különféle tréfákat eszelnek ki egymás bosszantására, amelyek felett azonban a tanári kar legtöbbször jótékonyan szemet húny. Egészen addig, míg az iskolába nem érkezik Weigl atya, az új tornatanár, aki kemény, poroszos elveivel rendcsinálásba nem kezd. Zoltán atya, a fiúk szelíd lelkű nevelője puszta jóakaratból, jó szándékkal kérdőre vonja az új tanárt. A film egyik szála így az enyhén fasisztoid Weigl és Zoltán harca lesz, amely viszont érthetetlen okból egyszercsak abbamarad Zoltán távozásával. Erre szolgák némi indokkal testvérének halála, ám a nézőben könnyen megválaszolatkan kérdés fogalmazódhat meg: na és mi van Weiglel? Róla ugyanis a film harmadik harmadában nem hallunk sokat. Ekkorra már teljesen átveszi a fősodor szerepét egy másik szál, Szebeni, az akaratlanul árulóvá váló stréber és a többi diák tragédiává fokozódó konfliktusa. Ez a történetvezetési zűrzavar komoly fejfájást okozhat, egész egyszerűen azért, mert általában idegesítő a levegőben elvarratlanul lebegő szál - a cliffhanger működik tévésorozatok évadzáróinál, horrorfilmeknél pedig kötelező műfaji elem, itt azonban funkciótlan és zavaró. Ráadásul itt szó sincs tudatos forgatókönyvírói leleményről, csupán szimpla, egyszerű és idegesítő hibáról.

Ehhez hozzájön még az is, hogy nem sikerült eléggé karizmatikus színészeket találni e szerepekre. A Weiglt alakító Lengyel Tamásról még süt valami elvetemültség, őt lehet utálni, tiszta szívből, de Zoltán Váta Loránd értelmezésében túl lágy, túl halk, túl szelíd, annyira, hogy szinte féltjük Weiglel szemben. Igazából fel sem veszi a harcot, hanem elmegy, többek között ezért is idegesítő az elvarratlan szál...

A gyerekszereplők viszont kifejezetten éretten játszanak, sokkal érettebben, mint pl. az idei szemle másik kamasz-filmjében, a Sopsits-féle A hetedik körben. Itt is vannak kisebb bökkenők a cselekmény bonyolításában, de alapvetően a diákok tréfából árulássá deformálódó története egy kerek egész. Súlypontjaiban ha jobban meg lenne terhelve, akkor önmagában ez is elég lenne egy igen jó filmre. Így azonban kissé összecsapottnak tűnik a Tréfa, amely a nyilvánvaló pénztelenség miatt kivitelében szegényesnek tűnő, ám gondolatiságában, szándékában és kompozícióiban viszont kifejezetten igényes képi világáért, a benne rejlő szép és nagy történetekért, sőt filozófiai példabeszédért, valamint nem utolsósorban az elbűvölően játszó gyerekszereplőkért többet érdemelne. Gárdos az egyik legjobb magyar filmrendező, az Uramisten és a Szamárköhögés egyaránt Oscart érdemelne, ráadásul akár többet is, a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című filmjében pedig már akkor kitűnő thrillert csinált, amikor a hazai filmes zsurnalisztika még nemhogy vágyott rá, de egyenesen lenézte a zsánerfilmet. Ez a filmje is nézhető, sőt a részleteket az egészből kiragadva még élményt, gondolatokat is adni tudó, azonban a fentiekkel össze nem vethető alkotás. Az asanisimasa szerint: 6/10.