asanisimasa

Elég csak felületesen belepillantani Nagisa Oshima filmjébe, hogy képet kaphassunk arról, mi az, mi igazán japán. Tiszta, határozott vonalak, áttetsző, légies terek, méltóságteljes, évszázadok alatt kikristályosodott mozdulatok, szertartások, visszafogott érzelmek, erős kötelességtudat, valamint a hagyományok és a feljebbvalók iránt tanúsított feltétlen tisztelet. A Tabu egy szamurájiskola életébe enged betekintést a résnyire elhúzott, rizspapírral borított tolóajtón keresztül.

Anélkül, hogy bármiféle tudományos igényű szexuálpszichológiai fejtegetésbe bocsátkoznék, elmondanám e filmmel kapcsolatban, hogy pusztán laikusként, mindig is fixa ideám volt, hogy a túl hangsúlyozottan maszkulin tevékenységek, magatartásformák, mint például a katonáskodás, a harci játékok és hasonlók mélyén valahol minden férfiban a férfiasság eszményének megtalálása és magáévá tétele munkál. Innen viszont igazán nem kell túl nagyot lépni, hogy az erő, a hatalom, a hódítás és uralkodás vágya szexuális tartalommal megtöltődve, a férfi homoszexualitásként jelenjen meg egyeseknél. Ezt persze éppen a férfiasság eszményét sulykoló társadalmi konszenzus tagadja váltig: így válhatnak a férfiasság (jellemző külső és belső nemi jegyek, a tesztoszteron mennyisége, effélék) kritériumait nem a legnagyobb bőséggel, illetve biztonsággal birtokló hímneműek látens homoszexuálissá. A katonák közti férfiszerelem az ókori görögöknél közmondásosan elfogadott, mondhatni normális dolog volt, a modern korban azonban, aki még volt oly szerencsétlen, hogy sorkatonai szolgálatot kellett teljesítsen, talán ismerhet megalázó véget érő történeteket, amikor egyik-másik surranótársról kiderült, vagy akár csak a gyanúja felmerült a "köcsögségnek". A homoszexualitás a férfias szóhasználatban egyértelműen a gyengeség szinonímája, így az erőre építő katonáskodásban minden efféle ügy felszínre kerülése tabu.

A testiséget amúgy igen szabadosan kezelő középkori japán társadalomban nem is maga a homoszexualitás jelenléte, hanem inkább a szamurájmítosz bármiféle "férfiatlanítása" volt tabu. Talán nem meglepő, hogy a témához az ismert tabudöntögető rendező, Nagisa Oshima nyúlt hozzá először. Oshima egész eddigi életművében bátran nyúlt a szexualitás témájához, azonban mindig ízléssel és a hagyományok teljes és biztos ismeretében alkotta meg filmjeit. Így a Tabu is autentikusan ábrázolja a szigorú szamuráj-hagyományokat, a bushido, a szamuráj-etika által irányított mindennapokat, de azt is, ahogyan kezelik a soraik között megjelenő "ferde hajlamot". A gyengeséggel megvádolt ifjú szamurájkadét, valamint szerelmesének viszonyát enyhe, amolyan Beat Takeshis (ő alakítja az iskola egyik főhadnagyát) félmosollyal veszi tudomásul az iskola parancsnoksága, hiszen Kano, a lányos arcú kadét, valamint Tashiro, a szerelmese a harci próbákon jól teljesít, sőt, Kano még a próbaként végrehajtandó rituális kivégzést is magától értetődő természetességgel hajtja végre. Hijikata (Takeshi) csak akkor látja idejét közbeavatkozni, mintegy "rövidre vágva" a dolgokat, amikor az iskola kötelékében elharapózó "ferde románc" már az egész iskola hírnevét, harci teljesítményét veszélyezteti. Azt kell mondjam, ritkán látni ilyen kemény, férfias és kiegyensúlyozott filmet a manapság is társadalmakat megosztó férfi homoszexualitásról. A Tabu kötelező tananyag a tolerancia-órán. Asanisimasa: 9/10

A bűn állomásai, az impozáns szereplőgárda ellenére, egyáltalán nem egy tipikus hollywoodi tucatfilm. Leginkább talán arról szól, hogy ha valaki egy alapvetően bűnöző életmódba szocializálódott családba születik, akkor onnan mennyire nehéz az ún. tisztességes, törvénytisztelő életet választani. Tovább gazdagítja James Gray annak idején Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt filmjét, hogy a tárgyául szolgáló család "bűnös életvitele" nem csak egyfajta sztereotipikus stigmaként jelenik meg, hanem viszonylag alapos, szinte szociografikus igényű háttérábrázolással is megpróbálkozik. Emellett azonban meg tud maradni izgalmas, sőt néha érzelmes kriminek is. (Viasat3, 21.30)

A másik Viasat, a 6-os újra belekap a nyolcvanas évek olasz horrorjait felvonultató retró-sorozatban, ezúttal Lamberto Bava, Ősátáni Fenségének, Dario Argentonak produceri közreműködésével készített Démonok című őrülete (kép) kerül adásba, 22.00 órától. Sok hektoliter eperpiros művérre, ma már szinte paródiának ható, extrém képkompozíciókra, viccesen eltúlzott színészi alakításokra, igényes, babra kézimunkával elkészített viaszmaszkokra, valamint jónéhány cicanadrágos, melírozott-tupíros korabeli heavy-metálbanda (pl. Accept, Saxon, Scorpions, Mötley Crue) által elpengetett stílusos kísérőzenére lehet számítani.

Az olasz Taviani-testvérek Pacsirtavár című filmjét egyszer már elkezdtem nézni, ugyanitt a Dunán, azonban akkor belealudtam a hosszadalmas monumentalitásba. Ma, 23.00 órától akár újra is próbálkozhatok, hiszen újra adásba kerül ez a történelmi örmény-török ellentétet feldolgozó, amúgy igen igényes mű.

Azt mondják a Coen-testvérek, hogy A félszemű című új westernjükben Charles Portis 1968-as azonos című (True Grit) regényéhez nyúltak vissza, nem pedig simán lemásolták annak egy évvel későbbi, Henry Hathaway által rendezett, és John Wayne címszereplésének Oscart is hozó első filmadaptációját. A vicc kedvéért ideapplikálom a '69-es film meglehetősen alapos trailerét, érdekes lesz majd összehasonlítani annak kulcsjeleneteit a Coenék filmjének hasonló snittjeivel.

Persze, lehet erre azt mondani, hogy Portis így írta meg, hogy a részeges Cogburn rendőrbíró ott a fák között így fordult le részegen lováról, akkor azt mi nem mutathatjuk úgy, hogy föl sem bírt rá ülni, mert már induláskor hótkoki volt. A lényeg, hogy Coenék (a regényhez hűen) az apja gyilkosai után eredő, tizennégy éves Mattie-t tették meg központi alaknak, Hathaway és Wayne Cogburnja helyett. A valóságban azonban mondjanak Coenék azt, amit akarnak, (a filmben) akkor is Cogburn a sztori egyik főalakja, Mattie pedig a másik. A texasi kopó Le Boeuf a samesz, s aki kérdez, Czigány György... helyett, a gyáva Tom Chaney, a gyilkos.

A sztori levegős, de nem is várunk Coenéktől tolsztoji nagyepikát. Ezek a Tom Chaney-ék galád módon, orvul, előre kitervelten és nyereségvágyból legyilkolták a kis Mattie apját, amiért a lány -érthetően- elégtételt kíván venni. A városban (Saloon, Barbershop, Hardware, stb.) végül a részeges rendőrbírót találja meg, hogy segítsen neki felkutatni Chaney-t. Cogburn kezdetben ellenkezik, hogy magával vigye a leányt a bosszúhadjáratra, de végül a lány makacsságának köszönhetően, kénytelen kötélnek állni. Mattie azonban nemcsak eltökélt, de talpraesett is. Később csatlakozik hozzájuk a texasi Le Boeuf is, aki viszont egy másik ügy miatt pályázik Chaney-re - a két fejvadász rivalizálása végigkíséri az üldözést, egészen a finálé bravúros megoldásáig.

Szokás szerint tél van, mint általában a nu-westernekben, a kopár fák ágai között jeges szél süvít, fázósan húzzuk össze gallérunkat még a fűtött szobában is. Hádész földjén járunk, az antivilágban, a kezdetek kezdetén, a legendás Vadnyugaton. Roger Deakins nagyon tudja ezeket a kietlen, rideg, de mégis gyönyörűséges tájakat fényképezni. Coenék mesterien görgetik végig rajta a történetet, megszórva virtuóz módon olyan finom poénokkal, mint a nyitó akasztásjelenet "kiszólása": az utolsó szó mindenkinek jár, kivéve...; vagy a már említett végső párbaj-jelenet. Coenéknél nincsenek hősök, legfeljebb egy-egy jelenetre tűnik valamely szereplő hősnek, de a következő akcióban már messze nem az (mondjuk részegen leesik a lóról). Ez alkalommal nincs semmi spirituális, intellektuális és filozofikus blickfang, Coenék most tényleg csak elmesélnek egy sztorit, egyszerűen, tisztán és lényegre törően, igaz, picit másképp hangsúlyozva, mint ahogy megírták, és meglehetősen plasztikusabban, mint ahogy az első, még meglehetősen operettszerű filmfeldolgozásban láthattuk. De perfekt módon süt a történet. Egy hiányérzetem van, hogy nem érzem igazán, hogy a kis Mattie-val mi történt Coenék szerint, azon kívül, amit látok,mi történt vele belül? Mert az bizonyos, hogy valaminek történnie kellett...

Jeff Bridges remekel a piás Cogburn szerepében, érdemes eredeti hangján hallgatni, ahogy rekedtesen bugyognak ki szája sarkán a szavak, hasonlatosan (a szerepe szerint) ahhoz, amikor korábban ellentétes irányban a whiskey csúszott le a torkán. Mozgása ehhez mértan magasfokú reprodukciója az idült alkoholisták kényszeres, bizonytalan, remegős mozdulatainak. Százszor jobb, mint a legendás John Wayne Oscaros alakítása. Matt Damon (Le Beouf) jelen van, alkalma, tere, módja nincs komolyabb alakításra, amire viszoint van, azt biztonsággal meg is csinálja. Josh Brolin (Chaney) viszont olyan rohadt féreg, amilyennek lennie kell. Nem tudom, nekem nem tetszett a kulcsszerepet játszó Hailee Steinfeld, Mattie-ként. Túl érzéketlen és túl erőszakos, ami még talán elfogadható, de csak ilyen, és ez már kevés. Holott azért mégiscsak az apját gyilkolták meg, mégiscsak elfogja apja gyilkosát, ott áll vele szemben, meg is húzza a ravaszt - nekem mégis hiányzik belőle valami. (A Hathaway-filmben viszont még rosszabb ez a karakter, ott kifejezetten vicces.) Messze nem a legjobb Coen-film ez, gyakorlatilag egy igazi mainstream western, csak bizonyos ízekben, hangulatokban, sajátos hangsúlyokban érződik, hogy Hollywood jelenlegi legjobb rendezői készítették. Asanisimasa: 7/10

Ügyes srác ez az Aronofsky, hiszen nem elég, hogy feltalálta a spanyolviaszkot, még el is tudja adni nekünk, úgy, hogy utána még a pénzünket sem kérjük vissza. A Fekete hattyú benne van az idei (2011-es) Oscar-díj esélyesei között, öt kategóriában, vélhetően valamelyik szobrocska (eséllyel a női főszereplőé) le is fog esni neki. Ezenkívül sem rossz a film, csakhogy...

Csakhogy ez a műsor nem jöhetett volna létre, ha nincs Pjotr Iljics Csajkovszkij és nincs a Hattyúk tava, ami a világ összes balett-növendékének talán azóta a legnagyobb szerepálma, amióta először bemutatták. Az pedig 1877 februárjának minden bizonnyal igen zimankós 17-ik napján volt, Moszkva városának Nagy (Bolsoj) Színházában. Szóval, már egy jó ideje. Aronofsky egész filmjét, annak teljes koncepcióját erre a világhírű s zenéjében jónéhány klasszikus világslágert tartalmazó balettre húzta fel. Súlypontjai, fordulatai, az egész dramaturgiája tökéletesen egybecseng a balettel - egy fiatal balerina tragikus végű vívódásának leszünk tanúi a filmben, hogyan küzd meg a Hattyúk tava itt összevont kettős főszerepének kihívásaival. A film plasztikusan és expresszív módon, szinte thrillerbe hajlóan sarkítva mutatja meg a balettáncos (de egyben minden színész, operaénekes, efféle) művészi alkotómunkájának gigászi küzdelmét, mely jelen esetben fel is emészti a művészt: a gyökeresen kétféle nőtípus, a szűziesen ártatlan és a dévaj csábító minél tökéletesebb megjelenítésére való törekvés az elméje meghasadását okozza.

A film hatóanyaga azonban mégicsak Csajkovszkij elementáris és bombasztikus zenéje, amely még ma is könnyedén tépi le az ember fejét, valamint a mainstream tömegfilmben először főszerepbe lépő klasszikus balett, melynek mozdulatai évtizedes, sőt évszázadnyi változatlanságukban tökéletesednek táncosról táncosra, szerepről szerepre. Az igazi hattúk tava természetesen jóval gazdagabb cselekménnyel bír, mint amit e filmben látunk, Aronofsky kidobált mindent belőle, amire nem volt szüksége. Erre utal a Vincent Cassel által telibe talált koreográfus film eleji mondata is: Le akarom csupaszítani a hattyúk tavát, le akarok ásni a legmélyére! Aronofsky a női főszereplőre koncentrál. Egy táncossal táncoltatja el (a filmbéli koreográfus) a szűzies Odette-et a gonosz varázsló Odilia nevű lányával, így próbálja feltárni a női lélek két végletét. A hagyományos filmes szcénák, melyek a színpadon kívüli történéseket mutatják, csupán színező és leíró jellegűek, a drámai forduló- és csúcspontok mindig a színpadon történnek, Csajkovszkij zenéjére s a Hattyúk tava vonatkozó részletével. Eképpen, a Fekete hattyút felfoghatjuk egyfajta Hattyúk tava-mashupnak is. Persze, érdekesek azok a felvillanó szekvenciák is, melyek a balettkarban dúló féltékenykedéseket, szurkapiszkákat mutatják meg, érdekes az exbalerina anyuka balerina lánya-kapcsolat is (vö.: "jégszülők"), de ezek a film fősodrának csupán illusztratív, illetve díszítőjelegű elemei. A lényeg Nina küzdelme önmagával, a szereppel, szerepekkel. Natalie Portman megérdemli a jelölést érte, egy percig sem jutott eszembe, hogy milyen jól játssza a balerinát ez a Portman, hanem Nina Sayerset, az ifjú balerinát láttam. Hollywoodban imádják az ilyen sportteljesítményeket, csalódnék, ha nem lenne meg érte az Oscar. Az más kérdés, hogy magát, azt az óriási vívódást, annak súlyát már jóval kevésbé érzékeltem. De erre úgysem figyelnek sokan, mert kevésbé látványos, mint egy szép és kifejező mozdulat

Egyszóval, mondom, ügyes film ez, s ha Oscar-eső esetleg elmaradna, azt mindenképpen javára lehet írni, hogy határozottan ráirányította a reflektorfényt a tömegmédia által erősen fitymálkozva néhány bennfentes (orosz) sznob belügyének tartott klasszikus balettre, valamint a klasszikus zenére. Aki viszont a thriller hívószóra ülne be rá, az lehet, hogy hülyén néz majd a végén, és dühösen leművészfilmezi majd a Fekete hattyút - némi joggal, mert thrillernek valóban művészfilm. Művészfilmnek viszont thriller... Csajkovszkij viszont vitán felül kurva jó. Asanisimasa: 8/10

Miután megnéztük Floyd bácsi ma esti vacsoráját (Duna, 20.40), amit ma "Andalúziában, a tengerparton kezd, sangriával és gazpachóval, majd jön egy fogás sherrys garnélarákból és hegyi sonkából, hogy aztán végül -már fenn, a hegyekben- a szabadban készült gombás nyúlvacsorával fejezze be a napot", ami nekünk persze, csak most kezdődik a tévé előtt. Van egy testnedvekben bővelkedő baromságunk Angliából, egy scifi-legendánk és egy szamurájfilmünk.

A Papás-mamást azért ajánlom, mert annak idején jókat röhögtem rajta, mert néha a legjobb vétkezni és megnézhetjük benne Ház dokit, még hamvas fiatalban, olyan partnerekkel, mint többek között Mr.Bean, mint lyukturkász-nőgyógyász, vagy Emma Thompson, aki bármiben szerepel, amire megkérik, de bármit fel is tud emelni magához. (21.30, tv2)

A Firefly egy szép történet. Joss Whedon scifi-western-sorozata, ugye, mindössze egyetlen évadot ért meg, a tévében megbukott. Később, a DVD megjelenése ütött be nagyon, és vált minden idők egyik legrespektáltabb scifi-sorozatává. Vicces karakterek (kép), a klasszikus westerneket külsőségeiben is sokszor idéző, de messze a távoli jövőben játszódó, néha drámai, néha humoros történetek, perfekt látványvilág. A Viasat6 ma este kezdi az első résszel, 23.00-tól.

Ez az Öld meg a sógunt! remélem végre az az Öld meg a sógunt! lesz, amit valamikor a nyolcvanas évek elején a magyar mozikban is lehetett látni, és amit azóta keresek, de mindig mást találok helyette, ilyen és ehhez hasonló címeken. Ma csekkolhatom a filmmeg tévén, 23.30-tól.

A jó franc se tudja, miért néz az ember ilyen filmeket? Talán, hogy tudja, még mindig van sokkal lejjebb? A Patkányfogó a hetvenes évek Glasgowjának egyik lepukkant bérházakkal zsúfolt külvárosi negyedében játszódik. A baj azonban sosem jár egyedül, a szemétszállítók elhúzódó sztrájkja miatt ezt az amúgy is halmozottan súlyos gettót még a rohadó szemét is fojtogatja. Rohad a szemét, rohadnak a falak, rohad minden, még a lelkek is. Budapest, Illatos út és környéke ilyen ma körülbelül.

A film főszereplője James, a tizenkét év körüli kamasz, aki nyitásként rögtön a ház melletti bűzös kanálisba fojtja szomszédját, "játék" közben. Jellemzi a film által ábrázolt milliő érzelmi és erkölcsi mélységeit, hogy a tett egy röpke temetéssel el is van intézve. Itt mindenki saját magával van elfoglalva, eszik, alszik, tévét néz. Annak a kevésnek, aki dolgozik, még van pénze fizetés- és ünnepnapokon alaposan berúgni, másnak még ennyi sem jut. A nagyobb gyerekek bandákba verődve unatkoznak, jobbára rombolással, a szemeteszsákok oktalan és céltalan szétverésével, töltik az időt, ha éppen nem a csúnya, szemüveges, de mindenre hajlandó szomszédlányt vágják partiba. James olykor ezekhez csapódik, olykor a szemüveges lányhoz bújik, de leginkább felül a buszra, és kiutazik a végállomásra, ahol az önkormányzat új bérlakásai épülnek. Az új házak tiszták, tágasak és világosak, az ablakból a napfényben hullámzó búzamezőkre látni. James számára ez a mennyország. Messzebbre nem tekint, számára ennél több nem létezik.

Lynne Ramsay részletgazdagon lehangoló képet fest Skócia társadalmának alsó felének jellegzetes rétegéről, a városi lecsúszott munkásokról. Szellemi igénytelenség, lelki és erkölcsi lepusztultság, mindenféle frusztrációk, környezetükkel való teljes közömbösség jellemzi őket, nemcsak a felnőtteket, hanem már a gyerekeket is, akikre e film fókuszál. Itt az általános cél a céltalanság, és ez most nem rejtői szófordulat, hanem a dögletes valóság. Itt mindenki patkányként vergődik a patkányfogóban, ahol a halálon kívül semmi nem vár rá. James a film záróképében mosolyodik el először, ami látszólag pozitív üzenet is lehetne, de világosan látjuk, hogy az égadta világon semmi nem változott meg.

A film lendületesen szerkesztett jelenetekben, éles vágásokkal és expresszív képekben, autentikus színészi teljesítményekkel mutatja meg a angolskót társadalom rothadó alfelét. Brutálisan kegyetlen, kíméletlenül kemény löket, még jó hogy ránk mindez nem vonatkozik... vagy mégis? Asanisimasa: 8/10

„Arcok, emberi sorsok, érthetetlennek látszó döntések és kilátástalanság mélysége tárul fel a filmben. A vásznon keresztül olyan közel kerülnek hozzánk ezek az emberek, hogy sorsuk elgondolkodtat és cselekvésre ösztönöz mindannyiunkat. Csak ezután merül fel bennünk a kérdés: de mit lehet tenni? Mit kell tenni?” (Szekeres Csaba, a film rendezője) 

A film tárgya

Kelet-Magyarországról régen hallottunk már jó hírt. A mai időjárás-jelentés is az egész országra napsütéses, 10 fok körüli téli meleget jósol, csak keleten, észak-keleten marad a nyirkos, ködös hideg. A belvíz nagy probléma mindenhol, de ott talán még inkább, ahol a házak nagy része még mindig vályogból, értsd: sárból van összetapasztva, mint e film helyszínén, Told községben. A vályog úgy szívja magába a nedvességet, mint a szivacs. A környéken semmi munka nem adódik, de ha mégis, a mélyszegénységben élő, gyakorlatilag analfabéta helyiek akkor sem tudnának arra jelentkezni, képzettség és egyebek híján. Mindennapjaikat a szó szoros értelmében vett túlélés tölti ki, elsősorban, hogy legyen tüzelő, hogy ne fagyjanak meg, másodsorban, hogy legyen mit enni. Fa még mindig akad valahol, azonban az utóbbi feladat már nem mindenkinek sikerül mindennap… A betegségekről, a szinte felfoghatatlan higiénés körülményekről, a hagyományok visszatartó erejéről, a bérrabszolgaságról, a kíméletlenül behajtott uzsorakölcsönök mókuskerekéről mindenki tud, mégsem vesz róluk érdemben tudomást. Az Örvény című film Told község néhány elképesztően nyomorúságos sorsú családját mutatja be, mintegy utolsó, kétségbeesett segélykiáltásként. 

A film készítésének körülményei

Ismeretes a magyar filmgyártást sújtó megszorítások hatása: szinte alig készül film ma Magyarországon. Játékfilm sem, de a pénzosztók, filmforgalmazók, így a közönség által amúgy is meglehetősen mostoha módon kezelt dokumentumfilm, ha lehet, még rosszabb helyzetben van. Ezért is örvendetes, hogy ebben a sanyarú helyzetben dokumentumfilm készülhetett, amit be is mutat néhány mozi. E film ráadásul nem valami olyan „sztár”-topikot vet fel, mint például a környezetszennyezés, hanem a mélyszegénység valóban bűzös, fekélyes bugyraiba, általában szemérmesen elhallgatott, a hivatalokban a fiók mélyére kárhoztatott, kínos témájába merül el. Szekeres Csaba dokumentumfilmes és alkotótársa, az angol Open University szociális tanszékének oktatója, John Oates hat hónapra Toldra költözött, hogy minél mélyebben, mintegy átélve mutathassák meg néhány nyomorúságos sorban élő család mindennapját, azonban azt ők is beismerik, a filmben pedig el is mondják, hogy a dolgoknak csupán a felszínét sikerült megkapargatniuk. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy még így is elborzasztó tragédiákra, sorsokra derült fény… Sokat segített e film elkészülésének, hogy a project mellé állt Sándor Pál, a Hunnia stúdió producere, így már tavaly is láthatta a szűk (szociális) szakmai közönség e filmet, s most a mozik nyilvánossága is szembesülhet a mindenki számára fenyegető jelennel általa. 

A valóság kritikája?

Nyilvánvalóan balgaság kritizálni a valóságot, az csak legfeljebb néhány tehetségtelen politikus manipulatív célzatú, retorikai fordulata lehet, így kétség sem merülhet fel, hogy az Örvény valóban azt az életveszélyes örvényt ragadja meg, amelyben a filmen látott toldiak, de egészen bizonyosan Magyarország összes mélyszegénységben élő szerencsétlenje fuldokol, Vastól Hajdú-Biharig. A filmben felvetett problémákról csupán laikus véleményem van, amit viszont ezúttal megtartanék magamnak, ennek kifejtésére itt nem lévén sem hely, sem mód. A film különben sem a problémafelvetés igényével készült, bár nyilván ez is benne van az alkotók szándékaiban. Érdemben ezzel foglalkozni azonban inkább csak a szociális szakma gyakorlóinak kell, akik ezt nyilván teszik is, a lehető legnagyobb alázattal. A laikusok számára inkább figyelemfelhívó és segítségnyújtásra ösztönző funkciója van a filmnek. Itt jegyezném meg azt, amit amúgy más dokumentumfilmek esetében is el szoktam mondani, hogy ma már nem feltétlenül a moziforgalmazást tartom a legjobb csatornának az ilyen célú filmek esetében. Nehéz elképzelni ugyanis azt a nézőt, aki laikusként jegyet vegyen egy olyan filmre, melyben nyomorúságos és főleg valóságos, emberhez nem méltó sorsokat nézhet. Tévében kellene vetíteni az ilyen filmeket, persze, ha lenne erre megfelelő csatorna. A kérdés, hogy miért nincs? Mi a közszolgálatiság, ha nem éppen ez? Szekeres Csaba amúgy mindent elkövet, hogy filmje korszerű, látványos, hatásos, de nem hatásvadász módon szóljon a nézőkhöz. A képek szépek, horribile dictu esztétikusak, mégha elképesztő nyomort mutatnak is, a dramaturgia, amit ugyan alapvetően az élet diktál, de akkor is frappáns és hatásos, a film működik, az okozott élmény azonban a valóság fejbekólintó döbbenete. Asanisimasa: 10/10

Ugyanaz a mocsok megy Törökországban is, mint nálunk és bárhol máshol a világban: ha egyszer egy politikusnak szívességet teszel, utána a legjobb, ha úgy teszel, mint a távol-keleti legendabéli három majom. Nem láttál semmit, nem hallottál semmit és nem is mondtál semmit. 

Nuri Bilge Ceylan

A kortárs török filmművészet egyik legjelentősebb alakja Ceylan, aki a fesztiválsztár Fatih Akintól, vagy Ferzan Özpetektől eltérően, nem emigrációban, hanem otthon, Törökországban alkot. A kora ötvenes éveiben járó rendező kacskaringós úton jutott el a filmezésig. Villamosmérnöknek tanult, majd hosszabb időt csavargással töltött, például a Himalájában, buddhista szerzetesek között élt hónapokig. Már az egyetem alatt elkezdett fotózni, valamint különféle filmes képzéseken vett részt. Ismerősei rövidfilmjeiben vállalt kisebb-nagyobb szerepet, ekkor még színészként. 1995-ben készítette el első, Koza (Gubó) című rövidfilmjét, melyet első török kisjátékfilmként be is válogattak a Cannes-i fesztivál rövidfilmes szekciójába. Ettől kezdve Ceylan megállíthatatlanul filmrendező lett, ír, rendez, fényképez, sőt néha még játszik is. Bemutatkozó három filmje rögtön egy többé-kevésbé összefüggő trilógia (a törökök valamiért furamód ragaszkodnak ehhez a hármas tagolású szerkesztési módhoz, lásd pl.: Kaplanoglu Tej-Tojás-Méz trilógiáját), mely szülőföldjének távoli vidékein játszódik, gyermekkori emlékeket felidézve. Sajátos, filozofáló, meditatív történetmesélő modorára, valamint ehhez adekvát erős vizualitására meg is kapta a „török Tarkovszkij” becenevet. Következő három filmje már inkább köthető a Boszporuszhoz, mint Törökország jelképéhez, valamint a városhoz, Isztambulhoz. Hősei tipikus városi figurák, egy fotós és egy munkanélküli gyári munkás a Messze című filmben, melyet annak idején Cannes-ban a zsűri különdíjával jutalmaztak. A következő Iklimler (Éghajlatok) című filmben maga a rendező és felesége alakították a főszerepeket: egy professzort, illetve egy díszlettervezőt. Nem várt helyről jött a reklám, a Coen-testvérek egy igen vicces kis szkeccset szenteltek a török rendezőnek, és e filmnek (csak 3:19):

Eddigi legutolsó filmje a 2008-ban készült Három majom, mely ismét megkapta soros cannes-i elismerését, ezúttal Ceylan lett a Legjobb Rendező. 

Esik

Törökország mediterrán ország, melyhez vakító napsütést, olajfákat, fehér mészkősziklákat szokás asszociálni. Ehhez képest Ceylan filmjeiben ritkán süt a nap. Meleg az van, de szinte kizárólag fullasztó, rekkenő, elviselhetetlen hőség. A szereplők atlétatrikóban pihegnek, újsággal legyezik magukat, sőt egyenesen az arcukba fordítják a ventillátort. Sokszor van azonban hideg is, sőt havas, rideg téli idő, sokszor pedig esik. Néha, mint a Három majom emlékezetes záró képein, kifejezetten vihar közeleg, éjfekete felhők, villámok és mennydörgés. Kényelmetlen, kellemetlen, vészterhes hangulat, ha esik. Nem derű tehát, hanem ború. Sőt háború, lelki, érzelmi értelemben. 

Bűnhődés és bűn

A háború egy háromtagú családon belül zajlik. Eyüp, az apa –egy politikus sofőrje– börtönbe kerül, mert felvállalja főnökének halálos kimenetelű gázolását. Ugyanaz a mocsok, mint nálunk, a politikusok csak saját magukat sikálják tisztára, ám mindenki mást bemocskolnak maguk körül. A politikus pénzt ígér: amíg Eyüp börtönben ül, fizetését elküldi a családnak. Ismael, a fiú azonban többet szeretne: egy autót. Hacer, a feleség mindent elkövet a politikusnál, hogy adjon még pénzt. Míg Eyüp a börtönben bűnhődi a politikus bűnét, felesége összeszűri a levet a politikussal. A sikertelen vizsgái miatt is frusztrált Ismael kétségbeesett dühét először az anyján, majd a politikuson tölti ki. Eyüp, ahogy kiszabadul, ezúttal fia bűnével kénytelen szembenézni… Eyüp se feddhetetlen figura amúgy. Gondolkodás nélkül felvállalja azt a tettet, amit nem ő követett el, és a film végére sem tanul az esetből. Feleségével végtelenül agresszív, megalázó és durva. Törekszik ugyan a megbocsájtás felé, de képtelen azt megtenni. Ismael léha, céltalan, kiürült és fásult figura, a film nagy részében csak az ágyán döglik. Hacer a legszerethetőbb karakter hármójuk közül. Védtelen és a török kulturális sajátosságok miatt tehetetlen nő, aki kétségbeesetten próbája a dolgokat helyrehozni, de erre esélye sincs. Ceylan azonban mégsem moralizál, hanem pszichologizál. Ennek megfelelően, igen mély és intenzív színészi jelenlétet vár el színészeitől, amit azok gond nélkül hoznak is. Zenét szinte nem is használ, ami zeneszerű zörej adódik a filmben, az vagy a vonatok állandó zakatolása (sínek mellett lakik a család), vagy a telefon hosszas csörgése. Ez utóbbinak komoly dramaturgiai funkciója is van, míg az előbbi inkább csak hangulati-, illetve a ritmikai tagolást elősegítő művészi elem. A film komor és baljós üzenetét statikus, elegánsan komponált, szürkés-színtelen, fakó képek közvetítik: a mai Törökországban ugyanaz az elidegenedettség, értéknélküliség tapasztalható, mint bárhol máshol, Európában. Így a Három majom is leginkább egy átlagos európai művészfilmnek tűnik, nem pedig furcsa és izgalmas egzotikumnak, mint azt esetleg (el)várnánk. Asanisimasa: 6/10

Marci nyilván a House-t nézi, én ma azonban a Barca-Arsenalt a Digisporton, mert nekem olyan is van. Három filmet ajánlok mára, amúgy.

A Duna 20.40-kor kezdődő Tíz kenu című ausztrál filmje az aboriginalok mindennapi életébe és misztikus hitvilágába repíti el a nézőt. A minden bizonnyal különleges film autentikus környezetben, rengeteg didgeridoozás közepette játszódik, főszerepben Richard Birrinbirrinnel, és más hasonlóan egzotikus nevű aboriginal színésszel.

A Story4 ma megint szállít egy meglepetés-filmet. Bertolucci '98-as Ostromját szerintem még nem láttam, de szerintem a meccs után még éppen belefér, hiszen 22.30-kor kezdődik. A rendező személyéből következhet bármi: decens giccs éppúgy, mint szolid művészet.

A Beatles-rajongóknak a Filmmúzeum levetíti a Backbeatet (23.00-tól), ami a híres gombafejűek korai, hamburgi éveit mutatja meg, nem annyira tényszerűen, mint inkább egy romantikus dráma keretei között. Az igazi érdekessége az, hogy a korabeli zenéket kilencvenes évekbeli rockzenekarok dolgozták fel, így téve zeneileg is aktuálissá a filmet. Süt.

Hát, sokan nyilván azt, hogy megússza-e ép bőrrel a mai napot Ibra? AC Milan-Tottenham Hotspur a tv2-n. Remélem, adnak azért a tökös angol gyerekek az arcára...

Alternatívaként megnézhetjük, honnan kaphatta Angelina Jolie az örökbefogadási lövését: a Határok nélkül című kalandfilmben (vagy miben)  éppen egy gazdag gyáros feleségét alakítja, aki egy jótékonysági gálán hallott beszéd hatására feladja eddigi luxuséletét, és azt az afrikai éhező gyerekeknek szenteli. Ez alapján a recept egyszerű: minden kőgazdag hollywoodi sztárt éhező harmadik-világbeli környezetbe kell vinni forgatni, rögtön kevesebben éheznének... meg világbéke. (Viasat3, 21.30)

23.10-kor a TCM egyik kedvenc Hithcock-filmemet adja le, méghozzá angolul, az Észak-északnyugatot. Bővebben a filmről itt. (A képen a főszereplő Cary Grant és a Mester a film forgatásán.)

Ez a Stander amolyan "viszkisrabló" volt Botha apartheid-köztársaságában, Dél-Afrikában, a hetvenes évek második felében. Vértelen és elegáns bankrablásaival meghülyítette a teljes rendőrséget, olykor meghökkentően gáláns adományaival viszont kivívta a közvélemény szimpátiáját. A hajdani hippiből először rendőrszázados lett, ráadásul, az egyik legfelkészültebb, majd egy bevetésen átélt trauma hatására még rendőrként elkezdett bankokat rabolni. Nagy nehezen elfogták, és a huszonvalahányrendbeli bankrablásért 32 évet kapott. Stander ezt persze nem várta meg, és megszökött a börtönből, hogy tovább gyarapítsa szemtelen, sőt kifejezetten pofátlan bankrablásainak számát. Nagy kaliberű, legendásan vagány bankrabló volt, nem véletlenül született életéről film.

A Stander igazi csibész-mozi, de mint életrajz is jól működik. Nem is tudom, láttam-e már valaha komolyan vehető dél-afrikai filmet, még ha alapvetően vicces is, mint ez - de a Stander ilyen. Bronwen Hughes feszes ritmusban vezényli le a film, mondjuk, négyötödét, csak a végére folyik szét egy picit - ehhez persze ismerni is kell a végkifejletet, amit a történet valóságtartalma miatt nem lehet megmásítani. Néha mintha Guy Ritchie-filmet néznénk, effektek nélkül, néha meg mondjuk valami régi jó, veretes Walter Hill-sztorit. Stander életének csupán az utolsó éveit veszi sorra a film, azonban mégis teljes képet kapunk erről a fura fazonról, megismerhetjük meglepő, megindító, de hiteles motivációit, apjához fűződő mély kötődését is. Thomas Jane kellően sármos, és kellően ügyes is, az alakváltó bűnöző figurájához. Alapvetően egy kellemes, elég pörgős, szórakoztató film a Stander, tulajdonképpen nem meglepő unhappy enddel. Asanisimasa: 7/10

Úgy tűnik, mára külön műfajjá nőtte ki magát ez a kézikamerás áldokumentumfilm, valójában horror és/vagy katasztrófafilm, melyet először (adjuk neki) talán Ruggero Deodato mutatott be, mint Cannibal Holocaust. Majd követték rengetegen, a remek belga Veled is megtörténhet-től a Cloverfieldig, legutóbb tán az általam skippelt Paranormal Activityig. Ezúttal a norvég André Øvredal nyúlt a kézikamera 'rec' (tényleg, volt egy ilyen című is...) gombjához, hogy általa állítson emléket az ógermán-viking mondavilág híres köveket falatozó szörnyének, a trollnak.

A Trollvadászban fiatal norvég egyetemisták erednek egy kezdetben mereven elzárkózó, furcsa pasas nyomába, akiről azt hiszik, tud valamit az akkoriban medvéknek tulajdonított szokatlan és véres eseményekről. Azonban nem múlik el sok idő és a srácok is ragadnak, mint légy a mézbe, így a faszi nyelve is megered és a "medvéről" is kiderül, hogy spoiler, spoiler, spoiler, jajjajjajj: TROLL. És így tovább...

Szóval, a műfaj már alapvetően ki van találva, a sablonjai a horror-dramaturgián alapszanak. Soha nem mulasztják el az alkotók közölni, hogy ez itten a valóság, és véletlenül találták meg valahol ezeket a furcsa felvételeket tartalmazó tekercseket, amit most csak önök, csak itt (hol?) láthatnak... Mindegy, ezen ne akadjunk fel, Frei Tomi mondott ennél sokkal vadabbakat is. Az ifjú norvégok által véletlenül elvesztett tekercsek végül is tök jól néznek ki, a kamerába valaki nyilván komplett digitális effekt-stúdiót is applikált, ebből a szempontból tehát ez a film csak egy a sorban. Sok újdonságot nem tudnak a fiúk az ügyhöz hozzátenni, csak most nem valami Földre pottyant űrszörny, és nem elgázosított zombik irtják a népet, hanem trollok, akik ráadásul... Talán a néhol felfedezhető ironikus látásmód az, ami nóvum lehet, hiszen a trollok ábrázata elég vicces, orruk olyan mint szegény Antal Imréjé volt, vagy egy inkább mint egy göcsörtös fasz. Arról nem is szólva, hogy a troll tök hülye: a filmbéli vadász egyszer látott olyat, hogy az egyik oly mohón kapta be saját farkát evési céllal, hogy legurult a lejtőn...

Hamar vége van a filmnek, sőt túl hamar, hiszen fontos dolgokról nem tudunk meg sokat: kik és mik ezek akkor, azontúl, amit elmondanak róluk, és miért olyanok, amilyenek és mit keresnek ott, ahol a madár se jár? Viszont szép norvég tájakon kirándulhatunk, mintegy virtuálisan. Vártam végig, hogy kap a projekt valami "zöld" vagy "ökológiai" pluszjelentést, mint azt annak idején Jan Sverák alapvető Olajfalókjánál is, de aztán nincs szó ilyesmiről, csak ilyen horrorozás van... ami persze ügyes munka, de semmi több. Asanisimasa: 5/10

Mi sem árulja el jobban, hogy Takeshi Kitano ezt a filmet elsősorban nyugati forgalmazásra szánta, mint az, hogy 50 lap mélységig nem dobta ki a gugli hagyományos japán írásmódját a Brothernek. Pedig azokat a krikszkrakszokat annyira szeretem kitenni a címsorba... De maradjunk annyiban, hogy Brother, vagyis Fivér, testvér, báty, vagyis Anaki. Olyan a japán maffiánál, a yakuzánál, mint az olasznál a keresztapa, a Keresztapa. Egy részről utal a szervezet szigorúan családi(as) hierarchián alapuló felépítésére, más részről a film ugyanolyan képes tablója, enciklopédiája a yakuzának, mint a Keresztapa a hagyományos, szicíliai gyökerű, amerikai-olasz maffiának. Takeshi felvonultat mindent a filmben, amit a yakuzáról tudni illik. A hírhedt erőszakosságon felül láthatunk különböző, akkurátusan elővezetett, a végletekig kifinomult ceremóniákat, a beavatástól a temetésig, a hűség bizonyítékaként elkövetett rituális szeppukut, sok-sok vérrel, falra freccsenő agyvelővel és kiomló belekkel, melyet a klán tagjai rezzenéstelenül, de mély tisztelettel néznek végig, többször a hírhedt ön-ujjlevágást, mintegy áldozathozatalként, bűnbocsánatkérésként és engesztelésként, valamint a szertartásos vetkőzést, amikor a yakuza-tag felfedi a hátán lévő, pazar kivitelű tetoválását.

A film azonban, zseniális szerkesztési módjával, mintegy önbeteljesítő jóslat is. Takeshi azt meséli el, miért nem lesz ő sohasem rendező- és színészsztár Hollywoodban: hiába költözik Amerikában, soha nem fogja azt úgy, olyan készségszinten uralni, mint otthonát, Japánt, amelynek évezredes kultúrájának minden rezdülését, minden végletesen kifinomult szertartását jól ismeri, egészen a modern, túlfogyasztásra épülő szórakoztatóiparig. Amerikában pici részsikereket elérhet, azonban az ottani, igazán nagy halakkal szemben csak a tisztes és kötelességszerű hősi halál marad számára. Takeshi, amellett, hogy zseni, még humora is van: a végén a katonájává fogadott amerikai feka gengszter (Omar Epps, akit ma leginkább dr. Foremanként, House doktor kollégájaként ismer a világ), számára is váratlanul, egyedül marad a pénzzel, kezdjen vele, amit akar... (Persze, a zseniket ritkán érti meg saját kora, a Fivér alapvetően bukás volt annak idején, csak a későbbiekben ért fel az őt megillető státuszba...) Takeshi Kitano, mint Beat Takeshi, a színész is fityiszt mutat Hollywoodnak. Mára már ikonná vált kifejezéstelen maszkszerű arckifejezésével leginkább a szintén pléhpofa Buster Keatont juttatja eszünkbe, aki bár a némafilm egyik legnagyobb alakja volt, de semmiképpen nem volt az a tipikus hollywoodi sztár. Mindemellett Takeshi, ebben az Amerikába emigrált yakuza-filmben tökéletesen megfelel a klasszikus japán yakuzafilm szigorú szerkezetének is: az öreg yakuza halála, a fiatal utód felemelkedése, harcai és a végén a dicsőséges hősi halál. Ultrabrutális, de pazar film. Asanisimasa: 10/10

A Duna tévé (20.40-től) folytatja Gulyás-testvérek múlt héten elkezdett le- és kihallgatásos-beszervezéses dokumentumsorozatát, az Idézést, ismét vicces alcímmel, de komoly tartalommal: Gyökértelen gyökér. Remélhetőleg ma nem csúszik a film holmi napi politikai okoskodás miatt. A másik Dunán ezalatt, 20.55-től Grigorij Csuhraj Tiszta égbolt című gyöngyszeme kerül adásba (ha ki nem cenzúrázzák addig ezt a "komcsi szemetet"...), melyben Szása, a diáklány első pillantásra beleszeret a fiatal pilótába, Asztahovba, azonban kapcsolatuk kiteljesedését megakadályozza a háború, s el kell válniuk. Nagyon szép film...

Alternatíva lehet a Sztárom a párom 21.30-tól a Viasat3-on, annak, akinek nem jön ki még a könyökén Julia Roberts és Hugh Grant románca...

Komolyabb lökés lehet a Színek a másik Viasaton, a 6-on, 22.00-től, amit ugyan nem láttam, de Dennis Hopper ezelőtt is rendezett már egy viszonylag jó filmet, Sean Penn és Robert Duvall nevei pedig sosem csengenek rosszul (a képen éppen ők, akcióban). Zene: Herbie Hancock. Kemény zsaruk, kemény bandák Los Angelesben, 1988-ban.

Ha viszont a Filmmúzeumot választjuk, a távkapcsolót már este nyolctól elveszthetjük. Laza Kojak után egy holland krimi, a Szó nélkül, melyben egy néma kislány lesz egy gyilkosság egyedüli szemtanúja. Kérdés, hogy írni tud-e? Nyilván még nem. Utána 12 majom, Gilliam professzor "bájos" utópiája, majd Oldás és kötés Jancsótól, aminek városi szcénáit kifejezetten imádom. Különösen a házibuli-jelenetet, melyben az őrült Kovács Gyulát látjuk dobszólózni egy nagyon vicces, bontott csirkés-kísérleti filmre. A jelenet örök illusztrációja a sznob értelmiség-topiknak.

Hahó, Öcsi!, avagy az ellopott idő nyomában. Alapfilm. (Duna, 13.25)

Az estét, érthetetlen módon, ismét lazán ellopja a Story4. 20.00-tól egy tök jó, fondorlatos, csavaros francia krimi kezdődik, a főszerepben dögös Sophie Marceauval. Anthony Zimmer, ez a címe. Rögtön utána (22.00-től) pedig A szerelem bősége zúdulhat ránk, ha maradunk ennél a csatornánál. Szerintem, tegyük ezt, mert ez esetben egy okos és szép filmet láthatunk, a mindig remek Greg Kinnear és Morgan Freeman főszereplésével, valamint Marozsán Erika egyáltalán nem megalázó, de dramaturgiailag fontos jelenésével.

Alternatívaként szóba jöhet még az RTL Klub este nyolcas habkönnyű romkomja, a Csak barátok, azonban előtte azért tessenek ezt jól meggondolni.

A Gregg Kinnearos-Morgan Freemanes filmnek viszont komoly alternatívája David Lynch mára már klasszikus Kék bársonya, a Filmmúzeumon, 22.00-től. Ha az okos és bölcs mélabú helyett inkább a sötét misztikára és baljós borzongásra vágyunk, akkor ezt nézzük (tizenhatodjára). (A képen az emblematikus főszereplőt, Isabella Rossellinit láthatjuk.)