asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Otthon a világ végén (Home at the End of the World, 2004)

2010.05.14. 14:26 efes

Az Órákkal Pulitzer-díjat (és sok Oscarra jelölt filmet) nyert Michael Cunningham egyik első, öndefiniáló regényéből készítette ezt a kissé túlédesített, túl ragacsozott filmadaptációt Michael Mayer, mintegy rendezői bemutatkozásául. Pedig állítólag az alapanyag "Szenvedélyesen, mégis szinte fájdalmasan intim... Nagyszerű és jelentős regény." David Leavitt amerikai irodalomkritikus első mondata nagyjából teljesül is az Otthon a világ végén című filmben, ami azonban a második idézett mondatnak már nem tud megfelelni.

Pedig határozottan, sőt fickósan kezdődik a film, kemény szövegek, pimasz könnyűdrogfogyasztás, ráadásul tabut döntve, ha a résztvevők társadalmilag nem éppen a legjellemzőbb státuszát nézzük. A bimbózó homoszexualitáshoz is merészen, egyenesen és őszintén közelítünk, de ahogy a főszereplő belenő az élet sürejébe, és egyre melegebbé válik a helyzet, úgy csúszunk át szépen, biztosan és menthetetlenül a melankolikus melodrámák émelyítő mocsarába. Nem olvastam egyetlen Cunningham-regényt sem, lehet, hogy ilyen a pali stílusa, de ami a filmadaptációkról lejön, az egyételmű melodráma, akár a még viszonylag jobban sikerült Órákat, akár a mi Lajosunk által elkövetett, már erősen giccses Estét, akár ezt itt. Persze, lehet ezeket a filmeket is szeretni, én magam is olykor, olykor, amikor hideg téli estéken, meleg szobában, teázgatva, halkan duruzsol a radiátor, szívesen nézek effélét, de hát elvileg most a tavasz tombol, és erősen kell annak a filmnek hatnia, ami fel akarja venni a konkurenciát egy jó bringázással, vagy hasonlókkal. Ráadásul ebben a melodrámában nincs igazán dráma sem, ami mégis, az éppen a dramaturgia hiátusaiban vész el. Ez lehetnek a lendületes szerkesztés erénye is, itt azonban nem az. A (végül is) főszereplő fura szerelmi háromszög tökéletesen hétköznapi évődése, kis összeveszései, kibékülései, haragszomrád-elköltözök-hiányzol-visszaköltözök játékai már annyira banálisak, hogy ezeket csak nagyon túlhajtott idegrendszerrel lehet drámainak érezni. Persze, ha még mindig ott tartunk, hogy két, egymással csókolózó pasit látva ET-t (Szebb jövőt?) kiáltunk, akkor más a helyzet. De hát csak nem már... Ugyanez a helyzet a film tanulságának giccses közhelyével is, miszerint az űzött szerelmesek csak a világ végén lelhetnek otthonra. Mint a Pöttyes Könyvekben, vagy a tizennégy év alatti süldőlánykák szerelemre vágyó csatos naplóiban (ha van még ilyen és nem blogol mindegyik...).

Nem segít az összképen a fiatal (Erik Smith) és idősebb (Colin Farrell) kiadásban is vicces játékmackós gombszemeikkel operáló, ám igen bárgyú színészi játék, ha a fő karaktert nézzük, még ha a mellékszerepben, Cunningham alterogójának szerepében Dallas Roberts elég jó. A két nővel, Robin Wright Pennel, mint a háromszög csúcsával, és Sissy Spacekkel, mint "anyósával" nincs baj, így kár, hogy nem róluk szól ez a film, ami összességében a reményt keltő első harmada után egyértelmű csalódás. Asanisimasa: 5/10

Poroló 18. - Kifulladásig (A bout de souffle, 1960)

2010.05.13. 12:43 efes

(Poroló - e cikksorozatban filmklasszikusokat nézek újra, mintegy "leporolva", megvizsgálva őket, mennyire "működnek" mai szemmel nézve.)

Többen érdeklődtek már korábban, felteszem-e a Porolóra Jean-Luc Godard filmjeit, mintegy mellesleg elejtvén olyan megjegyzéseket, hogy talán megérné a mai napig alkotó mester műveit talán revideálni, kipukkasztani, mivel úgyis kő balos, meg egyébként is didaktikus, öncélú, noch dazu művész. Nos, én hajlok mindenre, miben van valami értelem, ám Godard óriási hatású filmes új hullámot keltő 40 éves filmjét én aztán a kifulladásig porolhatom, az bizony áll szilárdan, mint vőlegény pecke a lakodalomban.

A dologhoz azért hozzátartozik, hogy a Kifulladásig vagy harminc éve az egyik kedvenc filmem. Legutoljára szerintem a kilencvenes évek elején-közepén láthattam, talán az Örökmozgóban, talán az Egyetemi Színpadon egy francia új hullámos filmklubban, tehát annak is van minimum 15 éve, így itt az idő valóban leporolni eszmélésem egyik legkedvesebb filmjét. Érthető így talán, hogy némileg elfogult vagyok, de nem is kertelek: a Kifulladásig 10+/10-es film ma is.

Én is úgy vélem, hogy Godard később, a '68-as párizsi (és egyéb) események után amolyan teoretikus, filozofálgató, észosztó esszéfilmessé vált, amely filmezési metódussal csak egy, bár komoly baj van: egyirányúságából adódóan csak ex catedra (pontosabban, ex linteum) működik. Nem lehet vele vitatkozni, vagy legalábbis csak olyan késéssel, döcögősen, hogy az éppen a valódi vita hevét, savát és borsát veszi el. Méla és lebegő, unalmas és impotens intellektuális péniszméricskélés az ilyen, ezt aláírom. A Kifulladásig viszont még mai szemmel, ikszedik nézésre is egy tökös, markáns, lendületes, elegáns és erős film, mely akkoriban méltán vetett az egész filmművészetet felforgató hullámokat, és amelyhez a mai viszonyok között nemigen tudok vele összevethető példát, illetve alkotót mondani. Talán csak az egy Tarantinót, csak hát ő is nagyrészt a francia új hullámot lovagolja még ma is.

A film sztorija három bővített mondatban elmesélhető, ez számomra ma is a "jó film" egyik alaptulajdonsága. Emellett mégsem érzem a film egyetlen pillanatát sem unalmasnak, hiábavalónak, Godard (illetve Raoul Coutard) képeinek sodrása van, ami nem amolyan epikusan, parttalanul áramló, hanem sebesen, valami gyorsfolyású hegyi patakként száguldva csobogó líra. Amúgy meg Godard pimasz, mint egy punk, bár akkor még nem voltak punkok. Főhőse, maga a francia új hullám emblémája. Michel Poiccard szerepében Jean-Paul Belmondo gyilkos, hiszen rögtön a film elején lelő egy rendőrt. Mégis hetyke, fickós mosolyával, állandóan szája sarkában lógó Gitanes cigarettájával, félrecsapott kalapjával, napszemüvegével azonnal szívébe zárja a néző. A film végén halála is pimasz: miután az amúgy igen suttyónak bemutatott rendőr lelövi, még grimaszol egy sort és saját magának zárja le szemét. Az elbűvölő Jean Seberggel folytatott vég nélküli cívódása, évődése, ahogyan egyenesen közli vele, hogy le akar vele feküdni, ahogyan belopja magát a nő ágyába, ahogyan lezser mozdulattal kipöckölik a nyitott ablakon a cigarettacsikket, ahogyan a Champs-Elysées-n hancúroznak, miközben Michel különböző kocsikat vesz használatba - így leírva, meglehetősen banális, semmi kis dolgok, de ott, a filmen maga a vibráló, felelőtlen, vagány és szerelmes élet. Azok a mondatok! Milyen ambíciói vannak az életben? - kérdezte Seberg, vagyis Patricia a filmben a pökhendi írót a sajtókonferencián. - Halhatatlannak lenni, aztán meghalni! Ahogy Belmondo-Michel hosszan és kihívóan szemez a moziplakáton Humphrey Bogarttal, ahogy még a film elején, miközben a lopott autóval száguld, flegma lazasággal kiszól a nézőhöz, hogy aki nem szereti a természetet, az országot, az nem ember! - pimasz, sőt arcátlan, de lelkesítő gesztusai ezek egy lázadó, és a mai napig is példamutatóan friss gondolkodású filmesnek. Még akkor is, ha egyes pletykák szerint a Kifulladásig nagy részét nem is Godard, hanem jó haverja, Francois Truffaut rendezte... Aztán, nem mindegy ez? - kérdem én.

E filmben Belmondót látva kezdtem el dohányozni, mivel akkoriban Gitanes-t még nem lehetett kapni nálunk, nekem Szofi lógott a szájam sarkában, hiába csípte a szemem mindig a füst. Aztán a cigiről leszoktam, a film maradt. Kifulladásig.

A legboldogabb lány a világon (Cea mai fericita fata din lume/The Happiest Girl in the World, 2009)

2010.05.12. 17:56 efes

 

Mondják, sehol senki nem látja olyan sötéten a jövőt, mint mi, magyarok. Nos, a kortárs román filmek többsége alapján nyugodtan kijelenthető, hogy azért a románok sincsenek ebben tőlünk lemaradva. Például ritkán látni olyan szomorú filmet, mint amilyen ez „A legboldogabb lány a világon” is…
 
Az ördög köre
A fogyasztói társadalom bírálata talán a legnehezebb műfaj mind körül, hiszen alapjaiban hordoz egy nagyon komoly paradoxont, ami a legtöbb esetben magát a bírálatot teszi nevetségessé. Elég egyszerű találati felületet, vagy fogási pontot találni ezen a területen, megírni, megfilmesíteni, lefényképezni már picit nehezebb, de azért az is megoldható. Azonban amikor a végeredményt, a magvas tartalmú, sziporkázóan szellemesen és okosan odamondó dolgozatot a közönség tudomására kívánjuk hozni, akaratlanul és törvényszerűen magunk, művünkkel egyetemben, belekerülünk abba az ördögi körforgásba, melyet tulajdonképpen kritizálunk. Ahhoz, hogy a társadalomkritikánk napvilágra kerüljön, magával az ördöggel kell fausti üzletet kötnünk, ellenkező esetben legfeljebb az apostolok „bibliai marketingje” állhat rendelkezésünkre, ami szép és megható ugyan, de hatékonynak semmiképpen nem mondható. Az íjat célra tartottuk, megcéloztuk a közepét, elengedtük a húrt, de a nyílvessző csigalassúsággal repül csak a cél felé, s mire odaér, már régen vége a versenynek. Egészen biztos, hogy például Radu Jude nagyon pontos és nagyon élesen fogalmazó filmje (A legboldogabb lány a világon) sohasem fog odakerülni, ahol az igazi helye lenne: a kereskedelmi televíziók főműsoridejébe. Napnál is világosabb, hogy (jólfizető) állását kockáztatja az a tévés műsorszerkesztő, aki egy olyan filmmel traktálná „áldozatait”, a mindenható hirdetők által legfontosabbnak tartott 18-49 éves korcsoport tévé előtt ülő, reklámok által agymosott példányait (minket, nézőket), mely ennek a narancsbőr-mentes, egészséges és vakító fehér fogsorral mosolygó, futamidőgépen száguldó szép új világnak üres, lelketlen és sivár valóságát mutatja meg. Persze, reálisan fogalmazva, néznénk is, hogy: Hé, mi ez a szaaar?! Hol van a Barátok közt??? (A dolog pikantériája, hogy ez az írás is éppen a fent említett ördögi mechanizmust igénybe véve jelenik meg. Muhahaha)
 
Veled is megtörténhet
Úgy tartja a fáma, hogy e filmet író és rendező Radu Jude-t valós események ihlették, amint egyszer séta közben egy parkban egy reklámfilm forgatásába csöppent. Filmes révén nyilván azonnal „levette” a szituációt, amelynek groteszk és bizarr bája tökéletesen jellemzi a mai kort, ami talán Romániában még kontrasztosabban jelentkezik, mint nálunk, hiszen Ceausescu sötét, kommunista középkorából nagyobbat kellett lépni a piacgazdaságba, mint a mi kis mosolygó, kádári barakkunkból. Emblematikus képpel indul a film: a szemmel láthatóan fullasztó román nyárban tipikus család utazik rothadó alvázú Dáciáján. Ablakok tökig lehúzva, a gyújtás néha kihagy, de a nyolcvan megy stabilan. Izzadtságban tocsog apu, anyu és a molett lányka, aki az eddigiekből tökéletesen reménytelennek látszó életének egyetlen nagy esélyét nyerte el éppen: egy narancsital címke-beküldő játékán egy autót nyert, melyet egy reklámfilmben kell átvennie. Terve mindenkinek van a nyereményautóval, de egyik sem az, hogy megtartsák. Az apa új vállalkozást indítana belőle, ám a lány simán elnyaralná. És ez az összeegyeztethetetlen konfliktus még semmi ahhoz képest, ami a forgatáson vár rájuk…
 
Kíméletlen és igazságos
A film tulajdonképpen egy reklámfilm-forgatás ál-werkfilmje, amely dokumentarisztikus tárgyilagossággal mutatja meg a pénzéhes, számító, ám talán történelméből fakadóan, végletesen garasoskodó román átlagpolgárt, emellett azonban nem kíméli a társadalom elitjéhez sorolandó filmes szakmát, de a pénzes vállalkozói réteget sem. A filmből egy alapvetően negatív jövőképet ismerhetünk meg, melyben még a távolban derengő végét sem látni annak a társadalmi szűklátókörűséget kiválóan modelláló alagútnak, melybe a rendszerváltás után felkészületlenül kényszerítette bele a román polgárt a rázúduló piacgazdaság. A rendező nem sok kényelmet enged a nézőnek: a forgatás „eksönjei” monoton, lélektelen ritmussá tagolják a főszereplő lány és családja agyleszívó, vég nélküli veszekedését, mi nézők csak fellélegezhetünk, amikor feltűnik a megváltó stáblista. Kutya kemény, kíméletlen, de nagyon igaz film Radu Jude bemutatkozó alkotása, mely bőven rendelkezik ránk is érvényes mondanivalóval. Asanisimasa: 7/10

 

Micmacs - (N)Agyban megy a kavarás (Micmacs a tire-larigot, 2009)

2010.05.12. 11:17 efes

Örvendjünk, ismét egy tökéletesen idióta címmagyarítás. Mintha a filmforgalmazók teljesen elhitték volna, hogy moziba ma már tényleg csak 80-as IQ-juk teljes tudatában vigyorgó agyroggyantak járnak, így mindent az ő szintjükre kell konvertálni. Egyszerűen nem értem, miért nem jó az eredeti cím?! Ha le lehet szó szerint fordítani, akkor lefordítva, ha nem, akkor nem. Micmacs - A non-stop lomtelep (vagy szemétdomb), vagy csak simán, Micmacs. Ott a plakát, melyből mindenki látja, nagyjából mire megy ki a játék, ott a trailer, ott vannak a különböző műsorújságok filmismertetői, ott van Jean-Pierre Jeunet neve, mint író-rendező, akinek ennyi előzetes információ nem elég a döntéshez, hogy beüljön vagy ne üljön a moziba erre a filmre, az szerintem menthetetlen.

Mert hát Jeunet-nek köszönhetjük ugye Amélie-t, ami az új évezred eddigi egyik legnagyobb Amerikán kívül gyártott filmsikere, egy valódi kultikus film (bár épp a minap, már ezt is fikkantotta valaki...). Megtekintését annak idején valóban receptre írta fel egy párizsi pszichológus depressziós betegének, így Jeunet neve mindenképpen garancia egy, a magyar címferdítést meghaladó intellektuális színvonalú alkotásra, mégha az éppen egy bohókás, bohém vicces film is, mint a Micmacs. Vicces film, mondom, nem vígjáték, nem komédia. Jeunet egy a kevés olyan filmesből, aki saját, szuverén univerzumot alkot minden filmjében, és ami egyben össze is köti, egységbe forrasztja egész életművét. (Tim Burton vagy David Lynch ilyen még például, és Fellini volt.) Jeunet univerzuma, amit a '91-es Delicatessen óta épít egy kacatokból, bigyókból, limlomokból álló kaotikus, de valahol minden ijesztő kanyar ellenére barátságos világot, melyben elrajzolt, groteszk figurák keresik boldogulásukat, általában sikerrel. Kivételnek fogadjuk el a hollywoodi bérmunkában készült Alien 4-et, illetve a romantikus Hosszú jegyességet, melyek bár Jeunet eddigi életművének majd felét jelentik -a Micmacsig mindössze öt nagyjátékfilmet csinált- mégis az említett Delicatessen és Amélie, valamint a szintén e világba sorolandó Az elveszett gyermekek városát emlegeti minden filmrajongó, ha Jeunet neve felmerül valahol.

Tehát, a Micmacs amolyan igazi Jeunet-féle vicces groteszk, melynek világára inkább utal az eredeti lomtelepet, szemétdombot jelentő cím, mint a magyar, mely csupán a film főszereplőjével történt -bár lényeges, de messze nem a filmre leginkább jellemző- eseményt emeli a középpontba. Jeunet e filmben is elképesztő kreativitásról tesz tanubizonyságot, ha szellemes kütyüket és bizgentyűket kell megálmodni egy meseszerű, bolondos térben és szituációban, a figurái ismét egy furcsa, de most már egyáltalán nem félelmes lázálom szülöttei, a film sztorija -szintén hagyományosan- ismét nem egy ördöglakat, hovatovább kifejezetten banális. Mondjuk, meseszerű. Mondjuk, sok okos és kreatív, bár szegény és nyomorúságos lúd gazdag, arrogáns és nagyhatalmú disznókat győz. Azonban ha elfogadjuk, hogy Jeunet nem a gazdagon hömpölygő epikájával akarja a néző össze kutacsát, idegvégződését, csakráját és minden észlelő- és ízlelőbimbaját eltömíteni, hanem csak úgy eljátszogat nem mindennapian gazdag fantáziavilágában, melynél viszont kevés szórakoztatóbb van ma a filmes világban, akkor amolyan kellemes, heherészős filmnek fogjuk találni ezt. Nincs benne ugyan az Amélie angyali bájjal felemelő ereje, azonban depressziósok sem leszünk e filmtől. Legfeljebb néha kicsit unatkozunk, amíg a rendező bácsi valahol a sublót aljában kotorászik egy új nagyon vicces és nagyon izgalmas szerkentyűjéért. Ennyi mindenképpen belefér. Nem mellesleg, kiválóan szórakozhatunk Jeunet sajátos filmes humorán is, mivel a film tele van filmes idézettel, utalással. Ezek felfedezése ráadásul nem is igényel túl mély filmes műveltséget, hiszen közismert toposzokat (pl. You talkin' to me? - Travis Bickle) idéz meg, azonban ezt eredetien, sajátos nézőpontból teszi. Asanisimasa: 7/10

Comandante (2003)

2010.05.11. 14:12 efes

Sokáig futott kisebb-nagyobb budapesti mozikban Wim Wenders és Ry Cooder közös projektje, a Buena Vista Social Club, amely (újból) világhírhez segített egy egész műfajt, a (különböző stílusokból álló) kubai zenét, ezen felül pedig az egész kubai kultúrát, tehát magát, Kubát. Talán a zenétől eredeztethető, talán mélyebbre nyúlik az a egyeseket rettegéssel, míg másokat rajongással eltöltő kultusz, amely ma ezt az egyik utolsó kommunista berendezkedésű államot övezi. A nyugati világban néhány éve tíz jobbféle kocsmából nyolcban biztosan Ibrahim Ferrer vagy Eliades Ochoa muzsikája szól, a fiatalok színes pólóiról a lobogó hajú és szakállú Che Guevara tüzes tekintete szúródik a szembejövők szemébe, Amerika élő filmes lelkiismerete, Oliver Stone ezt az évezredet úgy kezdte, hogy három napra Kubába költözött, és Comandante címmel portréfilmet készített magáról az amerikaiak szemében szívesen Sátánként láttatott egyik utolsó kommunista nagymogulról, a kubai parancsnokról, El Comandante Fidel Castróról.

Az Oscar-díjas rendező amerikai mércével mérve kis felhajtással, néhány kézikamerával felszerelkezve érkezett Havannába, és nyilatkozata szerint Fidel megnézte az összes felvételt és egyet se tiltott le. Ebből annyit mindenesetre leszűrhetünk, hogy a film a Comandante tetszését is elnyerte, ettől még kérdéses, valóban objektív-e a kép, amit Oliver Stone közvetít nekünk, és nem csupán manipuláció, propaganda az egész. Nálunk azok, akik eszméltek már 89 előtt eléggé ismerhetik ezt az érzést. Persze, a jóléti társadalmak jóllakott fiataljai biztos másképpen gondolkoznak... Nekik Castro és a kubai forradalom, egyfajta modern Káin és Ábel-legenda, lobogó hajú és szellemiségű hőseinek képei rock és technosztárokat szorítanak le a szobák faláról, Venceremos!-t kiáltva lehet menni a gyűlölt mumus, a globalizáció Aranyborjúi ellen. Nekem erős a gyanúm, hogy Stone-t ezen tömegigény kiszolgálása vezette filmjében, ami amúgy mindenképpen egy érdekes dokumentum.

A rendező riporterként nem bonyolódik bele hosszadalmas ideológiai boncolgatásokba, mint azt köztudott Castro szívesen teszi 5-6 órás(!) beszédeiben. Merészen a Parancsnok szavába vágva kérdezi olyan témákról, mint a drogkérdés, az abortusz, a kubai rakétaválság, stb. Ez a "szemtelenség" láthatóan tetszik Castrónak, nyilván nem sokan engedhetik meg maguknak ezt, meg tán emlékezteti is őt fiatalságára, Che-vel és a többi forradalmárral folytatott perzselő vitáikra, ezért türelmesen és néhol szellemesen válaszolgat is, ám az egyetértésével elkészült portré, a sok szuperközeli ellenére is megmarad a pólódekorációk szintjén. E film alapján Castro egy kedves, jószándékú öregembernek tűnik, és ez mindenesetre picit talán árnyalja azt a fekete-fehér szörnyet ábrázoló képet, amit az amerikai kormánypropaganda mutogat szívesen... Hogy azonban milyen ember lehet a Comandante valójában, annak megválaszolására még várhatunk, amíg él.
Asanisimasa: 6/10

Szörnyek keringője (Monster's Ball, 2001)

2010.05.10. 13:54 efes

Marc Foster sokféle díjjal és jelöléssel meghintett Szörnyek keringője című romantikus drámája engem eléggé zavarba ejtett. Mondhatnám úgy is, hogy ilyen hektikusan felemás filmet talán még életemben nem láttam, mint ezt. Muszáj spoilereznem picit (hogy miért lesz csak 5/10).

Imádtam a pattogós, darabos, elképesztően banális dialógjait, melyek mindennél jobban jellemezték a szereplők -egyszerű délvidéki amerikaiak-  jellegzetesen beszűkült, előre kigondolt gondolatpanelekből összeállt gondolkodásmódját. Abszolút hitelesek voltak ezek a karakterek, bár ezek közül már messze nem mind volt imádnivaló. Pazar, levegős és atmoszférikus képekben fényképezte a filmet az operatőr: Roberto Schaefer. Foster szűkszavú és lendületes rendezése is általában helyénvaló volt, de

azt nagyon nehezen vettem be, amikor a generációsan mélyrasszista Grotowski (aki itt börtönőr, és csak véletlenül (?) ugyanaz a neve, mint a híres lengyel színházi gurunak), miután hozzásegített egy fekete elítéltet a villamosszéken kiszenvedett halálához, szenvtelenül végignézte fia öngyilkosságát, bedobta a szociális otthonba a nála is rasszistább, ám magatehetetlen apját, majd miután bevitte a kórházba az általa halálba segített elítélt balesetet szenvedett fiát, összejött annak fekete anyjával (aki később arra is rájön, hogy új pasija kvázi a régi gyilkosa, ám ennek ellenére) és ezután boldogan élnek, míg meg nem halnak?! Na ne. Tamás bátya is morogva forog a sírjában.

Halle Berry Oscar-díjat kapott az itt nyújtott alakításáért, a szexjelenetek Billy Bob Thorntonnal rendben is voltak, sőt mainstreamben ritkán látni ilyen naturalista ábrázolását a konkrét baszásnak, de az azt megelőző részegjelenet annyira hiteltelen és ostoba volt, hogy ilyenért a második vizsgán sem jutna túl egy színiiskolára jelentkező a felvételin. A többit pedig megcsinálta, de korrekt munkáért miért jár díj? Annak díja a honorárium. Heath Ledger, mint a legifjabb Grotowski, viszont kompakt volt, (filmbéli) halála pedig brutális és megható. Thornton eszköztelen és szinte kőmerev játéka is passzolt a szerep karakteréhez, de ez sem az, amire ujjal mutogatunk, hogy: Fú, apám akkorát játszott, hogy a fal adta a másikat!

Nem sok ez a negatívum, csak éppen a film kulcsjelenetei ezek, illetve Grotowski pálfordulásának esetében annak éppen a hiánya. Olyan ez a film így, mint egy gyönyörű, rusztikus, masszív ajtó, melyen nincs, illetve nem működik a zár: funkciótlan és felesleges. Egyrészt szép pillanatok, súlyos, de magával ragadó hangulatok, expresszív atmoszféra, de a másik oldalon ott az idegesítően suta szerkezet, a torz arányok és fontos pillanatokban túljátszott, így hiteltelen alakítások. Asanisimasa: 5/10

A mennyország kapujában (Knockin' On Heaven's Door, 1997)

2010.05.10. 12:59 efes

Guy Ritchie még csak pénz után kuncsorgott, hogy megcsinálhassa első nagyjátékfilmjét, amikor mindössze három évvel a ma már túlzás nélkül korszakosnak mondható Pulp Fiction után egy tök ismeretlen német fiatalember elkövette A mennyország kapujában című akció-krimi-vígjátékot, mely talán elsőnek idézte meg nagy közönség- és kritikai sikert aratva Tarantino modorát és az általa kitalált (vagy újraértelmezett) filmes humort és hangvételt. Thomas Jahn ráadásul még ehhez hozzá is tudott tenni valamit: a német lélekhez mindig is igen közel álló romantikát.

A romantika klasszikus témája a halál, ám a vígjátékok azért mindig kesztyűs kézzel, vaskos idézőjelek között kezelik az elmúlás, az enyészet témakörét. Komédiákban igazi, valódi halál ritkán jelenik meg, vagy ha igen, akkor erősen kisarkítva, morbid szemszögből nézve, elrajzolva. Akciófilmekben, krimikben persze épp a komor hangulata miatt kötelező elem, ám ezekben a romantika jelenléte lehet a stílus- vagy műfajtörő. Jahn elsőfilmes létére mégis ügyesen keveri a stíleket és szálakat, a film meglepetésre üde, bájos, könnyed és szórakoztató. Pedig német.

Til Schweiger, a mai német film egyik legnagyobb sztárja és Jan Josef Liefers ügyes asszisztenciájával egy hagyományos komikus párost alkotnak a filmben. A határozott vagány és az ügyefogyott balfék haverja egy remekbeszabott road-movie keretében, rendőröktől és maffiózóktól üldöztetve valósítják saját kis bakancslistájukat: végstádiumú rákosként megvalósítani azt, ami életükben még sohasem történt meg, eljutni a tengerhez, egy igazi luxusautót vezetni, két nővel egyszerre hálni... Tehát tulajdonképpen a közeli vég biztos tudatában tökéletesen felelőtlenül, szabadon élni, azt, amit mi egészségesek túlnyomórészben csak szeretnénk, de sohasem teszünk meg. Asanisimasa: 7/10

A nagy Buck Howard (The Great Buck Howard, 2008)

2010.05.10. 11:25 efes

Simán lehet ez a film Tom Hanks atyai intelme is a sztárgrádicson felfelé kapaszkodni kezdő fiához, Colinhoz, a színpadi mesterség lényegéről, valódi szépségéről és az iránta tanúsítandó alázatról, a humánumról és főleg a józan mértékletességről, annak ellenére, hogy felszínes blikkre A nagy Buck Howard nem több egy újabb John  Malkovich-féle onemanshow-nál.

A címszerepben ugyanis John Malkovich egy igazi, ótvaros, modoros, avíttas bájgúnárt, egy utazó illuzionistát ad elő ripacskodva, aki minden, csak nem szimpatikus. Malkovichról tudjuk, hogy imádja az extrém karaktereket (persze, melyik színész nem!), így ezt a szerepet sem adja olcsón. Körülbelül a film közepéig szinte nézhetetlenül otromba ripők, aztán hopp! egy törés a játszott karakter pályáján, amit Malkovich olyan zseniális érzékenységgel hoz tudtunkra, amire csak a legnagyobb színészek képesek, és valahol a kisagyunk mélyén egyszerre csak elkezdjük szeretni ezt a Buck Howardot. És egyre jobban szeretjük. Malkovich az örök nagy művészetet mutatja meg a figurában, a nagyra törő kisembert, annak esendőségével, törékenységével, magányosságával és mégis minden fölé növő hatalmasságával együtt. Ahogyan az utolsó jelenetben megcsinálja a nagy trükkjét, az egy nagyon nagy emberi és művészi pillanat megidézése. Az emberi zseni megvillanása.

S hogy miért Tom Haks atyai intelme ez a film? Mert ő a producere ennek a filmnek, melyben ráadásul elcameózza az apaszerepet, hiszen Buck Howard asszisztensét Colin Hanks alakítja, aki a valóságban is a fia, és aki a szerepe szerint Buck Howard mellett tanulja meg mindazt, amit a színpadi szakmáról tudni illik, és tudni lehet. Ezt egyszerűen lehetett volna úgy, hogy tölt neki egy pohárral és elmesél egy történetet egy utazó ripacs bűvészről, akire soha senki nem tudta rábizonyítani, hogy a színpadon trükköt mutat be; minden egyes előadása valódi illúzió volt. Ehelyett Sean McGinly nevű profi hollywoodi forgatókönyvíróval megíratta a sztorit, amit az illető egy bizonyos Csodálatos Kreskin nevű utazó bűvész road-managereként élt meg, és akinek ez egyúttal rendezői bemutatkozása is lett. Így a fiú kapott egy főszerepet, melyben játszva tanulhatta meg, amit kell. A papa heléyzetbe hozta, Malkovich pedig megmutatta. Mi pedig megnézhetjük...

Howard pályájának fent említett töréséig bizony embert próbáló a film, ugyanis ezt a mértékű ripacskodást, amit Malkovich itt bemutat, csak intenzív Fásy-mulatónézéshez tudnám hasonlítani, azonban érdemes végigszenvedni, mert éppen ez kell ahhoz, hogy megértsük azt, amiről a film valójában szól. McGinly kitűnően teremti meg az amerikai vidéki színházak kopott auráját, a túlsúlyos, de lehengerlően rajongó műsorszervezőktől a mindenhol ugyanolyan közönségig, a helyi média kisszerűségétől a showbusiness nagyvonalú semmitmondásáig. Malkovich ripacs, hiszen azt kell játszania, és zseni, hiszen az. Colin Hanks stréber tanuló, a papa pedig hízik. Én bírtam a filmet. Asanisimasa: 7/10

Túlparton (Gagma napiri / The other bank, 2009)

2010.05.08. 19:30 efes

Az idei MEDIAWAVE Filmfesztivál fődíjas alkotása!

Furcsa, vad és kietlen világba kalauzolja el a nézőt a grúz George Ovashvili filmje. A Túlparton az etnikai indíttatású polgárháborúk sújtott Grúziában játszódik, napjainkban, ahol ma, a relatív béke időszakában sem mindegy, hogy grúznak, abháznak vagy örménynek szült valakit anyja.

Népek grúz katlana
Grúziáról cinikusoknak elég annyit tudni, hogy e földnek „köszönhetjük” Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit, közismertebb mozgalmi nevén, Sztálint. Amúgy, ősi kultúrák bölcsője ez a föld, már a bibliai idők óta, i.e. 4 századtól számolják az ország létezését. Grúzia mostanában azonban igen sokszor szerepel a híradókban, és nem pozitív fényben. Egyik első alapító tagállama volt a Szovjetuniónak, de az elsők között hagyta is ott a szövetségbe erővel összeforrasztott szabad köztársaságokat. Északi szomszédja Oroszország, délről Törökország és Örményország, keletről Azerbajdzsán határolja. Belülről nyugaton Abházia, középen-északon Dél-Oszétia területeinek lakói biztosítják az etnikai és vallási alapú, de az északi nagy testvér által is szított parázs helyzetet, mely Grúzia függetlenségének 1991-es kikiáltása óta legalább három véres és iszonyúan brutális polgárháború kirobbanását eredményezte. Grúzok, örmények, abházok, csecsenek, tatárok, valakinek mindig baja van valamelyikkel. Ha más nem, hát az, hogy amikor arról van szó, hogy elszakadjon az ország a Szovjetuniótól, akkor a grúzok a függetlenségre, míg a nem grúzok a szövetség fenntartására szavaztak. Ez a véleménykülönbség később odáig fajult, hogy Abházia, Dél-Oszétia illetve Adzsária (mohamedán grúzok földje) függetlenségi igényekkel lépett fel, amit persze a vad nacionalizmus különböző fázisaiban leledző, különböző tbiliszi kormányok messze nem néztek jó szemmel. A különböző etnikumú és vallású nemzetiségek területi érdekeltségei pedig messze túlnyúlnak a grúz államhatárokon, ami szintén agyonbonyolítja a helyzetet: sok százezernyi grúz él Grúzián kívül, és viszont. Ebben az országban valóban életbevágó súlya lehet, ha valakit leabházoznak, leörményeznek, lecsecseneznek vagy akár legrúzoznak.

A menedék
Az elképesztő kancsalsága miatt komikus arcú, de gyorsan megértjük, mennyire tragikus sorsú 12 éves Tedo grúznak született Abháziában, így a harcok után anyjával a grúz fővárosba, Tbiliszibe menekült, ahol igen sanyarú sorsban élnek. Az anya férfiak szórakoztatásával keres némi pénzt, Tedo pedig „trükkös autószereléssel” (a filmből kiderül, mit is takar ez valójában...) szerzi meg a mindennapi betevőt. Az apa valahol Abháziában maradt. Egy félresikerült "szerelés" után, s mivel nem szerette, hogy anyja kurválkodik, Tedo fogja magát és egyedül, télvíz idején elindul vissza Abháziába, hogy megkeresse apját. Útja viszontagságos, egyetlen menedéke a képzelete, melybe bármikor elbújhat, ha úgy alakul, elég csak erősen összeszorítania szemeit.

Road-movie Grúzia társadalmában
Ovashvili semmit nem szépít a hazájáról kialakult nem túl kedvező képen, durva és kemény világ ma Grúzia. Gyermekbanditák garázdálkodnak, az emberek szinte szemétből élnek a szűk gazdag réteget kivéve, akik viszont nyugati luxusautóikkal, drága ruháikkal és pazarló fogyasztásukkal tüntetnek. Tedo útja során alkalma van a nézőnek megismerkedni ezzel a világgal, hiszen a fiú szinte az összes réteggel, és az összes etnikummal kapcsolatba kerül. A film tulajdonképpen egy szabályos road-movie, melybe egyszer csak bekapcsolódik a néző, de az úton járók már sok ezer éve elindultak azon és miután a nézők másfél óra múltán otthagyják őket, még sokáig fognak rajta menni. Tedóval az úton nem történik szinte semmi, bár drámai szituációkban nem szűkölködik a film. Sorsát, körülményeit és lehetőségeit egykedvűen veszi tudomásul a legényke, de kitartóan halad tovább, a következő kitűzött célig: ha az egy újabb defekt megjavítása, akkor odáig, ha édesapja megtalálása, akkor addig. Közben azonban a néző igen messze hatol egy távoli, Európából nehezen megérthető forrongó vidéken, mely a széthullott nagy Szovjetunió egyik igencsak veszélyes foszlánya és talán kicsit jobban megismerheti annak a tájnak vad és szilaj embereit, melyen a bibliai időkben állítólag Noé kezdte újra az emberiség ügyét. Nagyon érdekes film ez, érdekes arcokkal, megdöbbentő élethelyzetekkel és szinte élhetetlen, de mégis megélt sorsokkal.
Asanisimasa: 8/10

Ben X - 2007

2010.05.07. 14:49 efes

Lehet valami furcsa Belgium levegőjében, mert igen-igen furcsa dolgok történnek arrafelé. Most nem kifejezetten az Európa Parlament, vagy más EU-intézmény működésére célzok - bár! - hanem a meglepően nagyszámú, különféle aberrált bűncselekményre, különös, deviáns viselkedési formákra. Persze, mindenhol akadnak pederaszták, és más pervertált szerencsétlenek, de ha efféle téma szóba kerül, valahogy mindig eljutunk Belgiumba is.

Talán nem véletlen, hogy az egyik legelterjedtebb devianciával, az abnormális számítógéphasználattal kapcsolatos problémákkal is belga filmesek tudtak talán a legtöbbre jutni. A lassan tízéves Szerelmes Thomas már okos humorral és addig szokatlan éleslátással pedzegette a monitorra már betegesen rágyógyult juzer kényelmes, ám hosszabb távon tarthatatlan életét, most pedig az elsőfilmes Nic Balthasar állt elő a virtuális szerepjátékokban szuperhősként taroló, de a való világban kommunikációra és valódi érzelmi életre képtelen Ben történetével. Ben nem egyszerűen játék-kattant gamer, hanem az autizmus Asperger-szindróma nevű típusában szenved. A játékban legyőzhetetlen fiú a valóságos iskolában zaklatások és megaláztatások sorát kényszerül elviselni társaitól, amelyet betegségének köszönhetően sem feldolgozni, sem megoldani nem tud. Elméjében a játék, a játékban társául szegődött virtuális női karakter és a valóság történései összemosódnak, melynek következtében élete végzetesen felborul.

A virtuális világ filmen való megjelenítése megkerülhetetlenül magában hordozza a digitális játékokat imitáló képszekvenciákat, e filmben ez még meg van fejelve Ben betegségéből fakadó, hallucinációkkal, valamint a külvilág történéseit belső monológokkal kommentáló fojtogató világával. Egy szóval, jól nehezen megfilmesíthető dolgok ezek. Balthasar filmjében is keverednek a kissé pixeles gamescreen-ek, mobiltelefon mms-képei, homevideo-snittek a normál filmszerű jelenetekkel, méltóan egy elsőfilmeshez, mindent belepakolt, ami eszébe jutott. Ehhez mérten kissé kaotikus a film látványa, de a végére azért minden értelmet nyer. A viszonylag egyszerű sztori (egy félmondat is meghiúsíthatja a film hatását, ezért nem spoilerezek) kissé didaktikus végkifejletének kidolgozása azonban egy olyan zseniális ötleten alapul, amiért megbocsátunk mindent és a katarzis érzésével állunk fel a székből.

Ki kell emelni a Bent alakító Greg Timmermans teljesítményét, aki a színészi ziccert szimpatikus elfogódottsággal, visszafogottsággal oldja meg, mégis minden gesztusa, mozdulata, arckifejezése döbbenetesen igazi és hiteles. Minden szempontból jobb teljesítményt nyújt, mint a hasonló szerepért díjakkal és elismerésekkel elhalmozott Dustin Hoffman. Timmermans alakítása annál lényegesen egyszerűbb, tisztább és igazibb.

Az asanisimasa szerint a film: 6/10, a végkifejlet miatt érdemelne többet is, de az addig vezető út azért néha unalmas és zötyögős volt.

Elmezavar (TBS, 2008)

2010.05.07. 12:20 efes

Kérem szépen. Ez a holland thriller, Pieter Kuijpers alkotása, például egy tipikusan olyan találat, amely azt bizonyítja, hogy érdemes néha könyékig túrni a teszkógazdaságos DVD-k óriási kosarába, olykor bizony gyöngyöt is találunk (a sok szar mellett). Muszáj picit spoileresnek lennem, de igyekszem azt a fogyaszthatóság keretein belül tartani.

Persze, ne gondolja senki, hogy éppen ez a film az, amelyik Hitchcock bácsi életművét a sutba fogja tolni, Fincheréknek se kell szögre akasztani a motívumkereső lupét, pusztán arról van szó, hogy az Elmezavar egy korrekt, szöges, szúrós iparos munka. Ha akarom találok benne hibákat, ha akarom, simán elcsúszik a szemeink előtt. Tehát, adott egy pasas - a darabos arcú, tagbaszakadt Theo Maassen tökéletes választás, főleg, hogy el is tudja játszani a karaktert - aki apja és húga megöléséért a börtön zárt osztályán ül, ahová a legelvetemültebb psycho-gyilkosokat zárják. Látjuk a kötelező terápián, ahol azt bizonygatja, hogy ártatlan, talán el is hisszük neki. Abszolút hihető, reális történetet mesél el, tekintetében sincs nyoma az őrület szikrájának. Azonban egy adódó alkalmat könyörtelenül kihasználva, mégis megszökik, egy lopott autóval menekül, útközben túszul ejt egy buszmegállóban várakozó tinilányt. Olyasmi korút, mint a húga volt. Együtt menekülnek tovább, mialatt furcsa viszony alakul ki a férfi és a lány között, és egyáltalán nem vagyunk arról meggyőződve, hogy a férfi valóban bűnös...

Kuijpers ügyesen tartja végig bizonytalanságban a nézőt főhősének bűnösségét/ártatlanságát illetően, aprólékosan adagolja róla és tetteiről az információkat az eléggé fejbevágó végkifejletig, így csak a film végén leszünk teljesen bizonyosak afelől, mi is az igazság (Persze, ha éppen cinikus filmbubusok vagyunk, és már annyi, de annyi thrillert láttunk, hogy bármikor mi is kiböfögünk egy ilyen szahart, akkor már az elején kitaláljuk, mi a pálya - de akkor minek nézzünk ilyen filmeket? Szerintem.). Ha a rendezőre hagyatkozunk, akkor az bizony rendesen meg is fog vezetni, és mi más lenne az ilyen filmek értelme? Jók a film arányai, kellően tömör és sűrű, jó a ritmusa, elég jót csavarodik is, oszt' annyi. Amennyi kell. Asanisimasa: 7/10

Anyádat is (Y tu mamá también, 2001)

2010.05.06. 14:24 efes

Két dolog jut eszembe erről a filmről: az egyik, hogy mintha egy jó hosszú Manu Chao-klip lenne, mondjuk, ilyesmi:

a másik pedig, hogy ha Robert Mulligam (ha tökös mexikói lenne és) ma csinálná a Kamaszkorom legszebb nyarát, akkor az pont ilyen lenne. Ma, 2001-ben, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint 2010, de semmiképpen sem 1971, körülbelül ilyenek az egészséges 18 évesek, mint ebben a filmben ez a mexikói felső tízezerbe tartozó két kis kangép, akikről Alfonso Cuarón Oscarra is jelölt Anyádat is című filmje szól.

A cím szó szerint értendő, Tenoch (Diego Luna) és Julio (Gael García Bernal), miképpen az a két gyökér is a megállíthatós tévés reklámban, konkrétan akár egymás anyját is megdugják, ha az hagyja. Középiskola után, egyetem előtt az embefia agyában ott lüktet a 18 éves ifjak kirobbanó libidója, valamint a tequila, sexo y marijuana szentháromsága, a legyet röptiben (Veress Pali bácsi? Valaki?), akár háromszor is egymás után, nem csak trüvájként, ahogy azzal az igazi férfiak szoktak dicsekedni a midlife crisis kapujában. Tehát, a két srác kamaszkoruk legszebb nyarát élik, amikor egy ellopott hétvégén elszöknek a tengerpartra híres köcsög író unokabátyjuk szép és parlagon heverő feleségével (Maribel Verdú), hogy féktelenül és felelőtlenül hódoljanak az imént említett "szentháromság" oltárán.

Cuarón kézenfekvően a road-movie stiláris kereteiben meséli el a tengerparti kiruccanás történetét, melynek történéseit, mintegy elidegenítő effektusként, az egyik fiú kommentálja, értelmezi, elemzi és értékeli, esztétikai és gyakorlati szempontokból, valahonnan sok év távolából. Az akkor felelőtlen, idétlen kis dolgok az idő, és az alatta megtörtént dolgok miatt óriási súlyúvá, hatalmas jelentőségűvé nőnek. Szép filozófiai gondolatot bizonyít a film, miszerint minden egyes tettünknek kihatása van az elkövetkezendő életünkre, és olyan dolgokra is hatással vagyunk, melyről lehetséges, hogy soha nem lesz tudomásunk. Cuarón azonban nem bölcselkedik, nem filozofál szájbarágósan, hanem lendülettel, energikusan pörgeti előre a filmet, a "gondolat" a nézőben áll össze (ha összeáll). Szereplői önazonos játéka, a helyszínek valóságos aurája, atmoszférája egyszerre szolgálja a történet egzotikumát és hitelét, de általánosságát is. Kiváló nemzedéki kultuszfilm ez, de jól működik nosztalgikus értékkeresésként, -újraértékelésként is. Érdemes a filmet így nyárelőn újra megnézni, jó alaphangot adhat az elkövetkezendő bő három hónaphoz. Asanisimasa: 8/10

Kínai lány (She, A Chinese, 2009)

2010.05.05. 19:13 efes

Nagyrészt nyilván nyelvi és kulturális akadályai vannak, hogy gyakorlatilag semmit nem tudunk az utóbbi évtizedben nyugatra özönlő kínaiak millióiról, emigrációjuk okairól, indokairól, motivációiról. A kínai Xiaolu Guo kifejezetten nyugatias „ízvilágú” filmjében éppen ezt a hallgatást töri meg.

 

A rendező

Xiaolu Guo a fiatalabb korosztályhoz tartozó kínai filmes, aki már nem a hagyományos kínai klasszikus operaművészetben, de nem is a hongkongi filmipar zsáneriparában tanulta a mesterséget, hanem nyugaton, európai filmiskolákban. Az 1973-ban született rendező íróként is ugyanolyan jelentős figurája a modern kínai művészeti életnek, mint filmesként, és éppoly sikeres is mindkét területen. Témái is hasonlóak: a társadalmi elidegenedés, személyes belső utazások, hétköznapi tragédiák, de legfőképpen, szinte minden története Kína jelenének és jövőjének lehetséges útjait vizionálja egyéni sorsokon keresztül a globalizálódó világban. Korábbi filmjei nyertek díjakat Velencében, a Sundance-en, ez a mostani, Kínai lány című pedig a svájci Locarnóban kapta meg az Arany Leopárdot.

 

A történet

A kínai lány neve Li Mei (Lu Huang önazonos alakítása), aki egy dél-kínai falucskában él szüleivel. Rikító színes inzert tudatja a nézőkkel (az egész film ilyen színes inzertekkel van jelenetekre tagolva, melyek vicces bölcsességgel szólnak az elkövetkezendő eseményekről), hogy a 18 év körüli lány eddig még sohasem hagyta el lakhelyét öt mérföldnél távolabbra. Apja a szeméttelepen guberál, anyja ezalatt a földet túrja. Ő egy kocsmában adja ki a biliárdasztalokat, mindig ugyanannak a néhány helyi suttyónak, akik közül többen is szemet vetnek a csinos lányra. Li Mei halálra unja magát a nyomorúságos faluban, a teljes kilátástalanságban, s miután néhány helyi arc közeledése a tettlegességig fajul, fogja iPodját és meggyszemekkel gazdagon díszített táskáját és a közeli nagyvárosba menekül, a néhány milliós Csunkingbe. A zajos nagyvárosban először egy ruhagyárban kap munkát, ahonnan azonban rövidesen elküldik hanyag munkájára hivatkozva, majd egy fodrászatnál kap munkát, ami viszont inkább kuplerájként üzemel. Itt ismerkedik meg Spikey-val, a bérgyilkossal, akiben úgy tűnik, az ideális társat találja meg, de Spikey hamarosan saját foglalkozásának lesz áldozata. Li Mei a férfi ágyában talált pénzből Londonba utazik, mert a férfi ágya felett egy naptáron a Big Ben óráját látta. A lány, már a híres óratorony lábánál megszökik a turistacsoporttól és néhány nyomorúságos munka után, egy masszázsszalonban megismerkedik a hetvenéves Mr.Hunttal, aki rövidesen feleségül veszi. Li Mei azonban szeretetlenségben és börtönben érzi magát az idős férfival, így nem sokára már a sarki indiai büfés hátsó szobájába kéredzkedik be. Rachid, a hithű muzulmán ismét ideális párnak nézi ki Li Mei számára, a kapcsolatukból a lány terhes is marad, ám Rachid úgy dönt, visszautazik Indiába. Li Mei egyre jobban domborodó pocakkal, igen gyatra nyelvtudással egyedül maradt az idegen nagyvárosban.

 

Tipikus sorstörténet

Li Mei „világgá menése” tipikus sorstörténete lehet a mai fiatal kínai emigránsoknak, akik tömegével érkeznek a különböző nyugati országokba. A többmilliárdos országban a lüktető gazdaság ellenére az elképesztően olcsó munkaerőpiacon szinte semmi lehetősége nincs az érvényesülésre egy fiatalnak, főleg nem, ha vidéki. A sivár és nyomorúságos lét ellen tényleg csak a klasszikus két választás létezik, vagy megszokja, és lassan beledöglik, vagy megszökik, és talán az ismeretlenben történik valami. Li Mei, milliónyi sorstársával együtt az utóbbi lehetőséget választotta, azonban vélhetően az idegenben rá váró sors is tipikus. Xiaolu Guo a filmben már nem mutatja meg, csak sejthetjük, Li Mei (és babája) számára nincs más lehetőség, mint az angol társadalomba való asszimiláció, ami viszont egyet jelent kulturális identitásának elvesztésével. Rachid példája is erről szól, ő ezt nem tudta megtenni, így éppen ezért vissza kell térnie szülőhazájába.

A rendezőnő nem totyorog sokat filmjével, meglehetősen szilaj tempóban hajtja végig hősnőjét a fél világon, amelyet a markáns kísérőzenével is hangsúlyoz. Nem tudom, hallottam-e már kínai (tehát nem a kapitalista hongkongi) filmben punk-metál zenét, mindenesetre itt ez szól (John Parish), esélyt sem adva bárminemű érzelgősködésnek. Xiaolu Guo távolságtartóan mesél a kicsi kínai lány világgá meneteléről, ami több helyen, a természetes élethelyzetek természetes abszurditásából fakadóan gyakran még humoros is. E tárgyilagos és általános érvényre törő, fanyar humorú megközelítési módnak köszönhetően viszont mi, európai nézők, talán kicsit jobban megérthetjük, miért olyan szomorú a mosolya annak a kínai lánynak a sarki büfében, akitől olykor a gong bao csirkét vesszük, menüben. Asanisimasa szerint: 7/10

 

Tetro (2009)

2010.05.05. 19:10 efes

A show business mókuskerekéből kiszakadva Francis Ford Coppola borászatának és éttermeinek bevételéből végre olyan filmet forgathatott, amilyet talán mindig is szeretett volna, s azzá vált, ami mindig is szeretett volna lenni: egy független, européer művészfilmessé.

 

Coppola

Francis Ford Coppola annak a kimagaslóan tehetséges generációnak talán a legtehetségesebb képviselője, amelyik megteremtette Hollywood második aranykorát. Míg azonban Spielberg, DePalma, vagy Scorsese inkább különböző, tisztán műfaji filmekben jeleskedett, a legjobb haver, George Lucas pedig a csillagokban járt, Coppola filmjeit sohasem lehetett könnyen beskatulyázni. A gigantikus Keresztapával hivatkozási alapot teremtett, azóta minden maffiatárgyú filmet csakis ehhez a trilógiához viszonyítva lehet értékelni. A Magánbeszélgetés című lehallgatásos filmje éppen a hírhedt, törvénytelen lehallgatások miatt kirobbanó, és egyenes ágon Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrány előtt lett bemutatva, ami azért jókorát dobott a filmnek és rendezőjének amúgy sem elhanyagolható hitelén. Az Apokalipszis, most vietnami tematikájú filmeknél ugyanaz, ami a Keresztapa a maffiásoknál: megkerülhetetlen toposz. Néhány, csak egy picit kevésbé jelentős film után tíz évig a rendezői szék felé sem nézett – bár a családból az unokaöcs, Nicolas Cage jól ismert pályát fut színészként, lánya, Sofia pedig kifejezetten a papa nyomdokaiban lépdel. Coppola az utóbbi tíz évben szinte kizárólag borászatával és éttermeivel foglalkozik, melyek szépen be is indultak. A megtermelt bevétel 2007-re már arra is elég volt, hogy egy furcsa, zavaros, szerteágazó filmmel, a kritika által lesajnált, a nézők számára pedig gyakorlatilag láthatatlan Youth Without Youth-szal térjen vissza. A film a piaci szempontokat mélyen figyelmen kívül hagyó (bár Coppolának mindig voltak problémái az elvárt és teljesített bevételekkel…), megújult Coppolát vetíti elő, aki újabb szuverén művészfilmjében, a Tetróban szintén nem keresi a nézők, de a kritikusok kegyeit sem. A film, ennek ellenére, kifejezetten nézhető, hovatovább: szép.

 

Gallo

Coppola nem akárkit talált meg filmjének cím- és főszerepére. Vincent Gallo híres és hírhedt öntörvényű művész, aki színházi előadást és kísérleti filmeket is rendez, színészkedik, zenél, fest. Emellett igazi excentrikus figura is, aki nem átallja akár spermáját is árverésre bocsátani, Brown Bunny című filmje pedig a nem éppen prüdériájáról ismert Cannesban is képes volt kiütni a biztosítékot, amikor az egyik jelenetben egzakt pornóba illően, igen látványosan vette szájára Chloé Sevigny, akkori barátnője, nem mellesleg a film másik szereplője.

 

Coppola, Gallo és mások

A Tetro című filmben Coppola újra régi témájához, a Keresztapában is a maffiatörténet alatt rejtőző családi drámához, a szövevényes rokoni viszonyokhoz nyúlik vissza, ezúttal nem kevés önéletrajzi áthallással. Gallo egy Argentínában, Buenos Airesben lébecoló írót játszik, akinek az írás inkább szerep, álca, hogy ennek segítségével bújhasson el az emberek, valamint világhírű karmester apjának (Klaus Maria Brandauer) hírneve által támadt megfelelési kényszer elől. (Coppola apja is neves karmester és zeneszerző volt.) Angelo Tetrót (beszélő név, a tetro olaszul szomorút, sötétet jelent, de ha egy ’a’ betűt beillesztünk, akkor színházat, tehát a művészetet), az írót minden mizantróp gesztusa ellenére felkarolja egy helyi melegekből, leszbikusokból és transzvesztitákból álló színházi közösség, valamint Miranda, a tüzes és gyönyörű táncosnő (Maribel Verdú). Egy nap, amikor Tetro törött lábbal éppen otthon sajnálja magát, váratlanul becsönget Benjamin (Alden Ehrenreich), az öcsike, aki végre megtalálta elveszettnek és híresnek hitt író bátyját. A valóság azonban Benjamint arra sarkallja, hogy magára vegye a művészi terhet, és bátyja lakásában talált dokumentumok alapján befejezze bátyja félbehagyott írását. Benjamin, ahogy a papírlapokat rendezgeti, életét alaposan felforgató titokra bukkan.

Coppola tehát itt is a Corleone-sagában elmesélt tipikus olasz mentalitásról beszél, miszerint a család szentség, és minden családtagnak kötelessége egyéni ambícióit alárendelnie a családnak, de kötelessége is továbbvinni a család hagyományait. Angelo fekete bárány, akit Benjamin terel vissza a nyájhoz, még a megdöbbentő titok ellenére is. Gallo zsigeri fekete bárány, átható, világos szemeiben ördögi a közöny, de ha villan, akkor a gyilkos düh szikrázik benne. Ehrenreich nagy felfedezése Coppolának, a fiatal Di Caprio tüze és sármja köszön vissza benne. Később nyilván ő is fog, sok nagy produkcióban.

Coppola már nem a Keresztapában megszokott terjengős nagyepikában meséli családi sorsát, hanem könnyed, szinte légies költői képeket használ, a jelen artisztikus fekete-fehérben, a múlt nagyon színesben. „Már nagyon fiatalon olyan karriert csináltam, mint egy érett ember. Ma olyan filmeket csinálok, mint egy diák.” – mondja a hetvenéves Coppola, és jól látja magát. Filmje egy fiatal, szabad szellem önreflexív megnyilvánulása, igazi, európaias művészfilmes modorban. Asanisimasa szerint: 7/10

 

Buddha elsüllyedt szégyenében (Buda as sharm foru rikht/Buddha Collapsed, 2007)

2010.05.05. 17:07 efes

Egy ötéves afgán kislány fejébe veszi, hogy márpedig ő iskolába akar járni. Megpróbáltatásain keresztül, a film forgatása idején mindössze 19 éves iráni rendezőnő egyedülálló bátorsággal kritizálja egy ultrakonzervatív iszlám diktatúra durva és ostoba, nőket kirekesztő törvényeit.

A modern sötét középkor
Hogy egy picit képbe kerüljünk: a tálibok -nevük az arab  ‏طالب‎ (ṭālib, ~diák, tanítvány) kifejezésből ered- valójában az afgán pastu nemzetiség vezető rétegének iszlám iskolákban kiképzett fiatal tagjait takarja, akik Afganisztánban 1996 és 2001 között voltak hatalmon. Mozgalmuknak, a Talibánnak alapítója, Omár mullah indította el a lelkes fiatalok háborúját a korrupt, egymást gyilkoló mudzsahedinek (más nemzetiségű afgánok) ellen, akik az ország oroszok általi megszállása után éppen egymásnak estek. A Talibán ideológiájának alapja a közhiedelemmel ellentétben azonban nem a Korán, hanem a pastu törzsi szokásjog. A szunnita mohamedán hit és az iszlám törvénykezés (a sária) ehhez tulajdonképpen a kereteket adja. A nemi elkülönülés, a vallási előírások, a vétkesek megbüntetésének módjai kétségtelenül a sárián alapulnak. Ebben a tálibok felfogása közös a muzulmán világ fundamentalistáival, de a Talibán a feudális-törzsi hagyományokat helyezi előtérbe - már csak azért is, mert legtöbb ideológusuk alig képzett falusi mullah, akik egyáltalán nem nevezhetők mohamedán hittudósoknak. A pastu törzsek szokásjogát ismerik elsősorban, s azt alkalmazzák az élet minden területén, a nők látványos jogfosztásától a köztörvényes esetekig. A bűnösök (kvázi mindenki, aki nem tálib férfi) büntetése a lehető legembertelenebb,a sötét középkort idéző büntetések kíméletlen alkalmazása: nyilvános halálra kövezés, végtagamputálás, stb. A tálib rezsim, az általános emberi szabadságjogok rendszeres, durva és brutális megsértésén túl a leghiábavalóbb és legérthetetlenebb pusztítást az Afganisztánban sok helyen fellelhető ősi buddhista kegyhelyek és Buddha-szobrok körében végezte. A világot bejárták a Bamiyan-folyó völgyében található ezeréves, több mint 25 méter magas, sziklába vájt Buddha felrobbantását ábrázoló híradófelvételek. Az egyetemes emberi kultúra egyik fontos, az egyiptomi piramisok léptékéhez mérhető alkotása a Kalasnyikovjaikat győzedelmesen rázó tálibok ujjongása közepette vált gomolygó porfelhővé.

Díjak, sikerek
A felrobbanó Buddha-szobor megdöbbentő képe zárja keretbe a forgatás idején 19 éves (perzsa származású) Hana Makhmalbaf mély, bölcs, mégis derűs filmjét, mely komoly díjak sokaságát nyerte el eddig olyan fesztiválokon, mint a locarnói, velencei vagy a berlini. A film egy kendőkbe bugyolált 5 éves kislány erőfeszítéseiről szól, aki mindenáron iskolába szeretne járni egy olyan világban, ahol szinte áthághatatlan problémát jelent még egy ceruza, egy füzet megvásárlása is, túl az ultrakonzervatív tálib rezsim nők oktatását korlátozó rendelkezésein túl.

Amatőr báj, súlyos mondanivaló
A filmben kizárólag olyan amatőr szereplők játszanak, akik nemhogy mozit, televíziót, de talán még mozgóképet, sőt fényképet sem láttak életükben - bájos és tiszteletreméltó igyekezettel, meghatóan. Az ifjú, iráni származású rendezőnő ügyesen kifundált szituációkba kényszeríti őket, melyeket csak úgy oldhatnak meg, hogy azok a rendező szándékai szerint működjenek a film képein. Így tud megvalósulni a filmben mindaz, ami ebben a kultúrkörben szinte elképzelhetetlen: egy nő (amellett, hogy filmet, tehát a Korán által bűnösnek is tekinthető dolgot készít) fanyar iróniával és okos éleslátással fogalmaz meg erős kritikát egy olyan rendszer iránt, mely a nőket elvileg és gyakorlatilag alacsonyabb rendűnek tart a sárból tapasztott putrik körül bóklászó kecskéknél. A filmben főszereplője, elbűvölő kislány azonban mindebből semmit sem sejt. Ő csak megirigyelte a szomszéd fiút, ahogyan az fennhangon citálta az ábécét, és szeretett volna ő is világgá kiáltani: Én is iskolába járok! Fogalma sincs még arról, hogy ez itt, ebben a környezetben azt jelenti: én is ember vagyok. Pedig nem az. Rövidke, mélyen megindító és megható alkotás Hana Makhmalbaf egyszerű, de hatásos eszközökkel operáló filmje, mely a közelebb viheti a nézőt egy olyan terület megértéséhez, ami ma a világ egyik legsúlyosabb problémagócát jelenti.
Asanisimasa. 8/10

süti beállítások módosítása