asanisimasa

Stephen King Álomcsapda című könyvét ugyan nem olvastam, de úgy nézem, azt egy eléggé összetett műnek tartják, az író életművében a színvonalasabb dolgozatok közé szokták sorolni, akik igen. A belőle készült film (Lawrence Kasdan "alkotása") azonban legfeljebb a minden idők legrosszabb filmjei közé tartozhat. Egész egyszerűen úgy tűnik, mintha három, tökéletesen eltérő tárgyú, témájú és zsánerű filmet, egy vissza-a-természetbe-típusú vadászatos kalandfilmet, egy melankolikus hangulatú pszichotikus thrillert és egy Armageddon-szerű "Mentsük meg a világot az UFÓ-któl" gigamonstre látványmozit vágott(vágatott) volna össze a rendező, tökéletesen ad hoc jelleggel, a jelenetek esetleges koherenciájának legteljesebb figyelembe vétele nélkül. Sőt, kifejezetten úgy tetszik, mintha egy nagy hollywoodi stúdió raktárban porosodó, minősége miatt forgalomba nem engedett B-kategóriás filmjeire engedtek volna rá egy dadaista kollázsművészt. Kasdan azonban vérprofi hollywoodi gengszterként semmiképpen nem ilyen, így felmentés, homályos művészi célokra való hivatkozás nem lehetséges.

A sztori maga, e film alapján, amúgy is azok közé tartozik, amelyek King legsúlyosabb alkoholista-kokainmámoros időszakában keletkezhettek, amikor mondjuk másnaposan egyedül maradt egy haverja világvégi vadászházában, ahol véletlenül semmi más nem akadt a hűtőben, mint egy több évtizedes, penészes szederlekvár. Se víz, se whisky, se kokain, se steak, se semmi kaja. Az elkövetkezendő nap összessége egy heveny hasmenéssel és hányással súlyosbított iszonytató másnaposság, széteső emlékképek, hallucinációk. Kétségbeesett kísérlet annak felfogására, hogy most mi is van tulajdonképpen. Ez persze, még lehetne egy izgalmas thriller is, mint pl. a Ragyogás volt, vagy a Davids története lehetne amolyan Donnie Darkós tinipszichó, végső esetben egy sima "invader must die!"-típusú Amerika-már-megint-megmenti-a-világot-izé, de nem az.

Az össze-visszadobált történetmodulokat Kasdan tökéletesen kaotikus színészvezetéssel fejeli meg. A főszereplőként jelzett mellékszereplő Morgan Freeman, mint legnagyobb név, amúgy kitűnő színész is, az UFO-vadász Curtis ezredesként például legtöbbször önmaga karaktersablonjának karikatúrája, néha pedig kifejezetten úgy tűnik, hogy maga Freeman is elröhögi magát a szerepben, hogy "ez meg micsoda marhaság már"! A valódi főszereplő fiatalemberek baráti közössége mintha egy tinihorrorból öregedett volna ki ide, úgy is játszanak, szemmel láthatóan azt sem tudják, mit. Nyilván senki nem szólt nekik, hogy az adott jelenetben éppen mit kell érzeniük, látniuk, sőt cselekedniük. Az egyik srác, akibe belebújik az egyik UFO, nos, amit ilyetén módon hasadt személyiségként művel, az pedig kifejezetten vicc. Rossz vicc. Kínos. Legalább egy csaj lett volna köztük, aki az elvárt visongás mellett villanthatott volna mondjuk, formás popót, de még az se. Csak bárgyú címlap-pasik és egy félreinstruált színész, idióta, festett télapószemöldökkel.

Egy dolog van rendben, a látvány, de ez Lucas és Spielberg alkotótársától az elvárt minimum. Az asanisimasa így legfeljebb 1/10-re értekeli ezt a förmedvényt.

Európa közepének történelem markában jól összegyűrt, megzabált, majd kiköpött közepe dúsan termű táptalaja minden misztikusnak, csodásnak, varázslatosnak. Vagy van valami a levegőben, vagy a földben, vagy csak egyszerűen évszázadok óta olyan szar itt az élet, hogy az emberek a szürreális tartományokban keresik a boldogulást. Tán ezért lehet, hogy úgy terem itt a jövőbelátó, illuzionista, bűvész, mágus, varázsló mint a bolondgomba. A történelem kezdetének névtelen mágusaitól, boszorkányaitól és sámánjaitól a prágai Löw rabbin, Hanussenen, Houdinin át a kanalas Uri Gellerig vagy Bracoig, a szótlan horvát távgyógyítóig ezrek kápráztatták el csodára éhes osztrákokat, cseheket, szlovákokat, déli szlávokat, magyarokat, tehát ezt a soknemzetiségű katyvaszt, ami itt él a Kárpátok által kicsipkézett boszorkánykör közvetlen környezetében.

Persze, bűvölték már el közönségüket máshol is bűvészek, illuzionisták, de autentikus közege itt, a néhai Osztrák-Magyar Monarchia területén van az efféle szórakoztatóiparnak, így nem véletlenül helyezte Mágus című filmjének helyszínét ide az amerikai Neil Burger. A címszereplő figura, Eisenheim nem valós személy, karakterét viszont valóban élt szemfényvesztők és illuzionisták karakteréből gyúrták össze. Eisenheim a Szabó István filmjéből is ismert Hanussen figurája ihlette, a narancsfa-trükk viszont egy bizonyos francia Robert Houdin előadásában vált ismertté, akinek nevét kölcsönözi majd egy bizonyos Erik Weiss, a későbbi Harry Houdini. Ez a Houdin viszont a trükköt egy indiai mágustól tanulta, bár a 18. században egy Pinetti nevű mutatványos hasonló trükkel kápráztatta el hallgatóságát, csak éppen ő egy citromfát növesztett kezével secperc alatt. Burger és Steven Millhauser ezt a tipikus(nak mondható) illuzionista figurát gyúrta össze egy más jellegű, de felderítetlenségében hasonlóan misztikus történelmi eseménnyel, Rudolf trónörökös és Vetsera Mária mayerlingi kettős tragédiájával.

A film elsősorban Eisenheim és a Vetsera Máriát mintázó Sophie, valamint Leopold koronaherceg (aka Rudolf) szerelmi háromszögével foglalkozik, melynek romantikus lendületét a szegény sorsú fiú és a grófkisasszony gyermekkorból eredő vonzalma adja - a háromszög a filmben úgy válik egyenlő oldalúvá, hogy a két főrang mellé a szegény asztalosinasból népszerű és gazdag illuzionista nő fel. A tényleges és erőszakos fizikai hatalom áll szemben a szellemi és lelki hatalommal, melyik nyeri, melyik nyerheti el a hamvas szépség kezért. A dramaturgia hollywoodiasan tálalja a megoldást, közben még ellibbenti a függönyt a híres trükkről is.

Sokan meglepődnek Edward Norton választásán Eisenheim szerepére, pedig talán ő az egyetlen fiatal A-kategóriás amerikai színész, akinek lényében van az a titokzatosság, amely egy ilyen mágus megformálásához kell. Ha emlékszünk a Legbelső félelem kulcsjelenetében villantott ördögi pillantására, akkor nincs vita, kinek kell játszania a mágust. Több mint tíz évvel később már az ördögien titokzatos fondorlatosságot is be tudja építeni egy romantikus hős figurájába. Jessica Biel épp azt a hamvas szépséget adja, akit kell, akiről könnyen elhihető, hogy két nagyformátumú férfi háborút vív érte. Leopold (Rufus Sewell) Eisenheim intellektuális fölényét vibrálóan ideges, pökhendi cinizmussal ellensúlyozza, melynek hátterében vésztjóslóan ott a valódi, élet-halál felett diszponáló hatalom. Fontos cselekményszervező funcióval bír Uhl főfelügyelő tipikus kispolgári karaktere, melyet Paul Giamatti érzékletesen valósít meg. Nem véletlenül jelölték Dick Pope operatőri munkáját Oscar-díjra, a film varázslatosan szépen van fotografálva. Bár a némafilmes hatást keltő, kissé "belógva hagyott" leblende alkalmazásának modorossága picit ez ellen beszél, emiatt, és a film egészén végigvonuló finomkodó narráció miatt az asanisimasa 7/10-re értékeli ezt az amúgy kellemes kis filmet.

"Minden gyönyörű volt, és semmi sem fájt."
Kurt Vonnegut jr. (1922-2007) sírfelirata

Kurt Vonnegut regényeit sokan próbálták már filmre alkalmazni, kevés sikerrel. Eleve problematikus a hozzá hasonlóan markáns stílussal bíró írók műveit filmvászonra konvertálni, hiszen az író ereje a saját nyelvében, a szövegeinek textúrájában rejlik. Az olvasóban az ilyen szöveg egyéni gondolatmeneteket, reakciókat indít el, nincs szükség mások által megfejtett képekre, instant vizualizációkra. Egész egyszerűen mindig jobb a saját. Ezért nem lehet például jó Rejtő-film, de Csehovval vagy éppen Garcia-Marquezzel is ugyanez a helyzet. Amellett, hogy persze vannak nagy találkozások is, mint Menzel és Hrabal, megfilmesítésre legfeljebb Stephen Kingtől és Robin Cooktól lefelé terjedő spektrumban érdemes keresgélni, feltéve, ha ott még találni az irodalom és a film fogalomrendszereiben egyaránt értelmezhető alkotást.

Így kicsit meglepetés, hogy regényadaptációnak egészen jó a Bajnokok reggelije, azonban ez nem azt jelenti, hogy filmnek is jó. Vonnegutot jellegzetes, sokat idézett szóviccei, beszólásai miatt amúgy is a legkeményebb dolog filmre alkalmazni, ez a film nem is tudja ezt, ám egy picit talán mégis megidéz abból a frivol, groteszk, abszurd világból, amit Vonnegut teremtett regényeiben, például az e film alapjául szolgálóban is. Továbbá vicces, bár nem példa nélküli két ilyen faszit, mint Bruce Willis és Nick Nolte komédiázni látni. Egész jól tolják, bár nyilván vannak/lesznek akiket kiakaszt ez a dúsan adagolt ripacskodás. Nekem még belefért.  Jó, illúzióteremtő a film látványvilága, operatőrileg, díszlet- és látványtervezésileg egyaránt. Tetszett az őrült Kilgore Trout figurája, különösen a film második felében, giccs ide vagy oda, Albert Finney ténylegesen magát Vonnegutot idézte meg, aki amúgy egy cameoban, a reklámfilmrendező szerepében maga is szerepelt a filmben.

Azonban az elején említett dolgok miatt én egészen másmilyennek képzelem Vonnegut világát, nekem ez az Alan Rudolph által mutatott rikítóan harsány nem tetszik. Elismerem, hogy tehetséges munka, de nem tudok vele azonosulni. Ha soha életemben nem olvastam volna Vonnegutot, nyilván másként nézném ezt a filmet, de ki az, aki nem olvasott Vonnegutot és megnézi ezt a fimet? Persze, mindig vannak újszülöttek, diszlexiások, végső esetben papírgyártásellenes környezetvédők... Az asanisimasa pontjai így: 5/10.

Hősök, 3. évad (Heroes), 2008-09 - Egy üveg borral, két részletben ledarálva a 13-25-ik rész mondjuk, elcsúszott. Sokan méltatlankodnak, sőt mit több, kiakadnak, szerintem csupán sokat vártak, és/vagy el vannak kényeztetve. Amúgy szerintem hülye az, aki az ilyesmi szuperhősös-mentsükmeges mesefilmben értelmet keres, logikát meg aztán végképp: mi logikus van abban, hogy valakinek emberfeletti képességei vannak? Miért éppen neki, és miért olyan? És miért vannak ennyien? Meg ilyenek, de már az elejétől kezdve felvetődhettek ezek a kérdések. Ez az évad amúgy nem volt annyira unalmas, én pl. az alakváltós cuccost kifejezetten szórakoztatónak találtam, aztán hogy Parkmanból az jött ki a végén, ami, hát, pff. És akkor mi van? Elvégre mentálisban nyomul a csávó... Amúgy ebből a fikázós alapállásból neki lehetett volna menni a sorozatnak már az elején is. Már az első résztől kezdve, több szempontból is (plagizálás, erőltetett cselekménybonyolítás, termékkapcsolások, stb.) "gyanús" a sorozat, így szerintem ennek megfelelően kell nézni. Én így néztem, és semmi különösebb bajom nem volt a harmadik évaddal (sem). Helyükön kell kezelni a dolgokat: 7/10.

Aljas utcák (Mean Streets), 1973 - Scorsese eme korai munkáját sokan félreértik, mivel hiába várják tőle a későbbi filmek brutalitását, vagy éppen gazdag történetszövését. Ebben a nagyrészt önéletrajzi ihletésű filmben csupán emlékképek laza skicceit látjuk a new yorki Little Italy mindennapjaiból, ahol Scorsese is töltötte ifjúkorát. A film indíttatásában inkább kötődik bizonyos francia és cseh újhullámos filmekhez, mint mondjuk a későbbi Nagymenőkhöz és hasonlókhoz, bár a Taxisofőr előtanulmányaként azért könnyen felfogható. Harvey Keitel a főszerepben és Robert De Niro az őrült Johnny Boy mellékszerepében azért rendesen odateszi magát, miattuk érdemes megnézni a filmet, amit azért azóta sokan, sokszor leköröztek (pl. Maffiózók, de tényleg hosszú a sor...). A film így kissé porosnak tűnik, de ettől még alapmű a gengszteres topikban: 7/10.

A Richard Nixon-merénylet (The Assassination of Richard Nixon), 2004 - Alaposan kivesézték ezt a filmet anno,mint  itt pl. Vinogradov, amihez sokat, vele alapvetően egyetértve, hozzátenni nem tudok. Sean Penn (a többek közt Alphonso Cuarón és Leonardo Di Caprio produceri bábáskodásával) megrázó figurát varázsolt Travis Bickle és Willy Loman összegyúrásával a világ által kiközösített, ezért a világ ellen forduló, ám eredendően jó szándékú kisemberből, Samuel Bicke-ből. A pazar színészi alakítás (szegény Kaszás Attila milyen jó hangja volt Pennek!) mellett hibátlan a rendezés is (Niels Mueller), pontos a ritmus, drámai ívet húz a film a végén katartikus összeomlással. Asanisimasa pontjai: 8/10.

Bicska (Jacknife), 1989 - Robert De Niro leggyengébb filmjének is tartják sokan ezt a filmet, pedig nem annyira rémes (mint jónéhány utána következő...). Valamiféle Szarvasvadász-utánérzés a film, vietnami posztraumatikus hatásokkal operáló melodráma, egy kövér Ed Harrisszel és pályája csúcsán lévő De Niróval. A zenéje mondjuk szörnyű, a magyar változat szinkronja is hasonlóképp, az eleje is lassú és unalmas, mint egy Hallmark-tucatlónyál, de a csúnya szavakkal telezsúfolt, szerintem vicces dialógok és a közepe végén kicsit begyűrűző thrilleres borzongás azért meglendíti a filmet. Már kérdés, hogy addig ki kell várni, valamint a Szarvasvadász azért egy baromi jó film. Az asanisimasa ötpertíz, azaz 5/10-re értékeli ezt a produkciót.

A 2008-as, 61. Cannes-i Filmfesztivál Fődíját Robert de Niro adta át Laurent Cantetnek, az e cikk tárgyát képező Az osztály című filmért. A gesztus azonban, nem kis meglepetésre, nem egy nagyszabású, lenyűgöző és látványos művészfilmnek, hanem egy párizsi külvárosi iskola egyetlen osztályának egy tanévnyi történéseit feldolgozó kvázi dokumentumfilmnek szólt. Fokozza a dolog érdekességét, hogy a franciák, bár évente három filmmel is indulnak saját fesztiváljukon, a fődíjat legutóbb 21 éve nyerték el.

A film társadalmi háttere

Mint a legtöbb hajdani nagy gyarmatosító hatalom, Franciaország is lehetővé teszi hajdani gyarmatain születetteknek, hogy viszonylag könnyedén szerezhessenek francia állampolgárságot. Mivel a volt francia gyarmatok jelentős része Afrikában volt, így nem csoda, hogy az éhínséggel, betegségekkel és általános szegénységgel küzdő afrikai országokból nagy számban költöznek Franciaországba. De nagy számban érkeznek a bevándorlók Algériából, Marokkóból, sőt még a távoli Vietnamból is. Mellettük természetesen nagyszámú orosz, román, kínai és egyéb más bevándorló telepedik le legálisan és illegálisan Franciaországban, akikkel együtt a francia társadalom gyakorlatilag reprezentálja a Föld összes etnikumát. Ennek megfelelően a társadalmi tolerancia, a szociális védőháló is fejlettebb, mint pl. nálunk, azonban messze nem problémamentes a különböző etnikumok beolvadása a társadalomba. Ennek vallási, kulturális, szociológiai okai ismertek, de igen nehezen orvosolhatók. A bevándorló lakosság körében a szokásos problémák merülnek fel: alacsony iskolázottság, alacsony életszínvonal, munkanélküliség, bűnözés egymást gerjesztő folyamatai, ennek ellenhatásaként a francia franciák körében növekszik az idegenellenesség, a rasszizmus és a nacionalizmus. A bevándorló társadalmi csoportok leszakadásából egyenesen következő események nemrég szinte polgárháborús szituációba sodorták fél Párizst. Az akkori főellenség ma Franciaország köztársasági elnöke.

Iskola a külvárosban

A film színhelyéül szolgáló iskola Párizs huszadik kerületében működik, minden bizonnyal egy a sok hasonló külvárosi intézmény közül, mely nem elsősorban a kimagasló tanulmányi átlagával tűnik ki a francia közoktatás éves statisztikáiban. A néhány fehér diák mellett főleg fekete-afrikai, marokkói, algériai, karibi és távol-keleti diákok töltik itt idejüket, a túlnyomó többség részéről folyamatosan kommunikált iskola iránti utálatban, közönyben, unalomban és olykor vad játékban. A valódi értelemben vett sorstalanság, kilátástalanság, a vallási, kulturális és etnikai indentitás tökéletes zavara szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az itt hivatásukat teljesítő tanerőket.

Az osztályfőnök

A film forgatókönyve az osztályfőnököt alakító Francois Bégaudeau saját tanári tapasztalatain alapuló könyvéből készült, ami azonban a forgatás alatt az osztály tanulóit – tulajdonképpen saját magukat – alakító különböző nemzetiségű gyerekek hathatós közreműködésére is folyamatosan változott. Francois fiatal férfi, sajátos pedagógiai módszertannal felvértezve próbál belegyömöszölni valamit a többnyire a hivatalos tananyag előtt bezáródó kis agyakba. Erőlteti a folyamatos párbeszédet, vallja, így tudja csak fenntartani a tanulók minimális érdeklődését. Nyíltan vállalja a konfrontációt a provokatív és nagyszájú tanulókkal, egy ilyen okozza a film egyik alapkonfliktusát is: egy órai vita hevében lekurvázza egy tanulóját.

Az osztály

Az osztály összetétele pontosan reprezentálja a külvárosi társadalmi viszonyokat: az osztály fele fekete, akik ennek ellenére pontosan megkülönböztetik és hierarchizálják egymást származási hely szerint. A karibi fekete majdnem rosszabb, mint a fehér francia, egy mali szemében. Az osztály fennmaradó fele marokkói, távol-keleti és egy fehér emo. Emblematikus, hogy az osztály legjobb tanulója kínai, akiről kiderül, hogy illegálisan tartózkodik az országban. A tanári tekintélyről csak annyit, hogy Suleyman, az egyik problémás gyerek egyenesen megkérdezi Francoistól, homoszexuális-e?

A film

Laurent Cantet az Arany Pálma mellett Oscar-díjra is jelölt alkotása, egy dokumentarista eszközökkel, aprólékos részletezéssel bemutatott fikciós mű, ám minden bizonnyal tökéletes lenyomata a valóságnak. A jelenetek nagy része a tanórákon zajlik, melyeket sikerült úgy felvenni, hogy nyoma sem volt a legkisebb „kamera-parának” se a tanulók, se a tanárok részéről. A köztük lezajló szóbeli adok-kapok tökéletes hitelességgel pörög. A tanári hangulata hasonlóképpen, szinte dermesztően abszurd a kicsinyes kávépénz ügyekkel, vagy „Neked mi a véleményed?” jellegű szakmai érdeklődésnek álcázott személyeskedésekkel együtt. Aki pedagógus – ők e film elsődleges célközönsége – ismeri ezt. Persze ők nyilván ismerik a magyar megfelelőit is az e film által tárgyalt esetnek, ám úgy hiszem, ennek ellenére tanulságos lehet nekik megtekinteni e francia példát, talán tudnak okulni belőle, hogyan és hogyan ne kezeljük az itt is látható kritikus eseteket. „Normál” nézőnek talán kissé hosszadalmas a film, hiszen nem biztos, hogy mindenki szívesen ül újra középiskolás padba. Bár katarzisélményt nem ad a film, viszont az általa felvázolt problémahalmaz valós, érvényes nálunk is, ábrázolása pedig hiteles: vitaalapnak egészen kiváló.

Asanisimasa pontjai: 10/6

www.imdb.com/title/tt1068646/

Kedvenc darabolós sorozatgyilkosunk kalandjainak harmadik részében kissé áthelyeződtek a hangsúlyok. (A továbbiakban kisebb spoilerek előfordulhatnak, a nagyobbakat igyekszem elkerülni...) Az első és második széria még alapvetően Dexter Morgan (Michael C. Hall), a miami-i rendőrség vérnyomszakértőjének karakterére, személyiségének drámai kettősségére koncentrált. Mellékesen, mintegy körítésként megkaptuk a multikulti Florida fontos bűnüldözési szegmensének, a miami-i rendőrség gyilkossági csoportjának vicces, elbűvölő és olykor vérfagyasztóan izgalmas természetrajzát. Az itt dolgozó karakteres, markáns figurák között játszotta véres, de sajátos törvényei alapján morálisan mindig indokolt játékait blazírt pofával Dexter. Megismertük tetteinek motivációját, mitől vált olyanná, amilyenné és megismerkedtünk a mellékes, de nagyon fontos szereplőivel is életének. Mostohahúga, a mocskos szájú, energikus, de szeretnivaló Debra, az elképesztő(en ízléstelen) hawaiing gyűjteménnyel rendelkező, idétlen kis kalapokban pompázó, állandó magánéleti válságban gyötrődő mackó, Battista nyomozó őrmester, a politikai babérokkal is kacérkodó, de bővérű gospelénekesnőnek kinéző Laguerta hadnagy, a nagyon kopasz és nagyon perverz halottkém, Masuka és nem utolsósorban Rita, a tipikus szőke amerikai háziasszony két gyerekkel, aki azt hiszi, Dexterben találta meg az igazit. (Stáblista itt.) Megismertük Dextert tehát, aki két évadon át szolgálta az igazságot, amiben még túlbuzgóan gyanakodó kollégája, Doakes őrmester sem tudta megzavarni. Az eddigi két évad nagyvonalakban Dexter és környezetének jellemzésével, viszonyrendszerük aprólékos felfestésével foglalkozott, epizódonként egy-egy véresen teátrális Dexter-szeánsszal.

A harmadik részben Dexternek kevesebb energiája jut az igazságtételre, mert váratlanul fontos események következnek be magánéletében: Ritával úgy tűnik, elkerülhetetlen a kapcsolat begyűrűződése, valamint feltűnik Miguel Prado (Jimmy Smits alakítja, aki az Elnök embereiben volt Santos elnök) kerületi ügyészhelyettes, aki élénk érdeklődést mutat Dexter iránt. Battista elvált, de előlép, és kurvákkal próbálja csillapítani magányát, végzetesen. Debra is szeretne feljebb kapaszkodni a ranglétrán, de vehemens természete ebben inkább hátráltatja, ráadásul tiltott viszonyba is keveredik egy narkós spiclivel. Doakes ugye, megszűnt létezni, Laguerta hadnagy pedig jóbarátokat veszt el. Masuka előtt megnyílik a tudományos karrier, ám ezt nem értékeli senki, ami miatt a kis japó baromi morcos lesz. Továbbá késelések, egyéb gyilkosságok és feltűnik Nyúzó, a félelmetes gyilkos, valamint betekinthetünk a floridai kubai kolónia lelki életébe, bilincsszerű családi kapcsolataiba, de megnézhetjük az aszexuális Dexter lepedőakrobata produkcióit is, ráadásul nem is egyszer.

A harmadik széria az előző kettőnél talán kissé picsogósabban, szappanoperásabban indul, és ezt a hangvételt meg is tartja végig. Dexter barátkozik, nősül, Battista is nőügyekbe bonyolódik, Debra meg éppen pasizik, de az új szereplő, Miguel családi élete is maga a káosz. Nyilván a producerek úgy gondolták, szorosabban kell fogni a női nézők figyelmét, ennek eredményeként néha úgy tűnik, a Született feleségek egy epizódjába csöppentünk volna, még jó, hogy Dexter néha elejt valami fanyar beszólást, vagy éppen legyilkol valakit. Ezt a melodramatikus vonalat erősíti Dexter és Miguel bimbózó kapcsolata is.

A kilencedik résztől azonban hál'stennek, végre bedurvul a sorozat, minden rész akkora cliffhangerrel zár, hogy a normál juzer vetődve bukik a dvd-playerre, hogy betolja a következő részt (már, ha darálja, bár nem is tudom, hogy lehet ezeket nézni tv-time...). A végső nagy csavar utáni finálé viszont megint a csajoknak kedvez. Így is üt persze, bár másként mint várjuk.

A bejövő új karakterek szervesen illeszkednek a régiek közé: Miguel Prado képes felnőni vezető mellékszereplőnek, Quinn, az új zsaru is kellően rejtélyes figura, Ritáról is derülnek ki érdekes dolgok. A dialógok hozzák az elvárt színvonalat, ami kell is, hiszen a thrilleres suspence eléggé lagymatagon kúszik felfelé. A leszámolási jelenetek is beleférnek talán a 12-es karikába, a 18 nem kell sehová, de tán a 16 sem. Egy másik szempontból viszont éppen ez a legnagyobb hiba: Dexter fő vonzereje éppen személyiségének vérfagyasztó kettőségében rejlik, amelynek viszont itt, a harmadikban elsősorban főleg a jajdeédes jóllakott napközis került előtérbe. Az egyik főgonosz (?) is inkább ármánykodásával tűnik ki, ami megint inkább a csajok érdeklődésére tart számot, míg a másik főgeci nem elég geci, ráadásul igen gyorsan be is végzi. Dexter ennél, pl. az első részben szimpla mellékáldozatokkal is aprólékosabban bánt el. Pedig lett volna még spiritusz mindkettőben...

Szóval, aki nem ragaszkodik az epizódonkénti vérfürdős finálékhoz, és érdekesnek tudja találni egy sorozatgyilkos és környezetének magánéleti vonatkozásait is, annak szórakoztató lehet a harmadik széria is, azonban az első és második húzosabb és főleg, izgalmasabb volt. Ha azok, mondjuk 9 pont körül voltak, akkor ez 7/10, az asanisimasa szerint.

Holokamu pornó - tán ez volt a legszélsőségesebb vélemény, amit a neten találtam erről a filmről, ami nyilvánvalóan elvakult érzelmi indíttatásból elkövetett kattintásszámgeneráló provokáció, s mint ilyen totális faszság. A holocaust-tagadás mai divatját nem kommentálom, legfeljebb annyiban, hogy mindenkinek megvan a teljes joga imbecillis, 10-es IQ-jú hülyének lenni, ami viszont egy "diktatórikus rendőrállamtól" igen szép teljesítmény. A "lepornózást" azonban már szakmailag is tudom cáfolni. Egy: nem minden pornó, amiben meztelen emberi testeket lehet látni, kettő: a pornó per definitionem az emberi szexualitás nyílt, kendőzetlen képi-, audiovizuális és verbális megjelenítése, ám e filmben az emberi szexualitás ízlésesen árnyalt, semmi "lényegeset" meg nem mutató képi-, audiovizuális és verbális megjelenítését tapasztalhatjuk. Sőt, mivel ilyen jelenetek kizárólag a film első felében-harmadában láthatók, és ezek mintegy a film dramaturgiai "okát" képezik, még a szoft-, illetve erotikus jelzők is határozottan mellékelendők. Maradjunk a filmes adatlapok általános műfaji meghatározásánál: A felolvasó romantikus dráma.

Persze, a "romantikus" jelző, az idei néhány jelölés és a legjobb női alakításért el is nyert Oscar-díj, valamint a nyertes: Kate Winslet, és nem kevésbé (egyik) partnereként Ralph Fiennes nevei elég jól funcionáló hívószók ahhoz, hogy a célközönséget bevonja a mozikba, őket nem tévesztik meg holmi kétbites idióták internetes ámokfutásai. Továbbá, a rendező Stephen Daldry, valamint a forgatás alatt elhunyt két kiváló producer, Anthony Minghella illetve Sidney Pollack nevei további svájci típusú biztosítékai a minőségnek.

Ami első gondolatként kikívánkozik belőlem, hogy egészen elsőrangú a forgatókönyv (az Órákat is író David Hare), ami alapján e film készült. Az eredeti történet, a négy különböző idősík gyakorlatilag gubancmentes bonyolítása, a cselekmény meglepő (igen, meglepő, nem kell spoilereket olvasgatni és/vagy mindenben eleve a hibákat keresni, vagy ha igen, hát magára vessen mindenki) fordulata egy tartalmas és elgondolkodtató filmet eredményez. A felvetett morális probléma Hannah múltja, motivációi és a választott megoldása ad absurdum mélyen emberi és hiteles. (Spoiler: Még Hannah viszonylag gyenge lábakon álló bíróság előtti mártírvallomása is az, magyarázható a mély szégyennel.) Hiteles a Fiennes által alakított figura, a már középkorú Michael reakciója is, feloldozást nem ad, nem adhat Hannah-nak, szörnyű és szégyenletes múltját mégsem tudja leválasztani róla, bizonyság rá összeomlása, és az egyetlen túlélővel való bátor és bescületes szembesülése is. Ralph Fiennes igazán e pillanatokban mutatja meg, milyen nagy színész. Kate Winslet alakítása is korrekt, bár az Oscarral (meg a többivel) elsősorban az A-kategóriás sztár merészen vállalt meztelen jeleneteit díjazták, a többi megvan. Lehet rá díjat adni, de ha esetleg elmaradt volna az elismerés, az sem lenne érthetetlen. David Kross ügyesen és bátran játszotta a fiatal Michaelt, Bruno Ganz pedig professzori, professzorként.

Viszont a film egészét tekinve, mégsem tűnik minden tökéletesen simának. A film első része nekem kissé zakatolónak, érzelemmentesen ledaráltnak tűnik, míg a második rész túlzottan szentimentálisra sikerült. Én ízlésemnek éppen fordítva felelt volna jobban meg, a fiatal fiút elcsábító 36 éves nő jeleneteit vettem volna érzelmesebbre, a nő múltja, és alapvetően érzelemmentesnek tűnő, de mélyen elfojtásos jelleme ezt szinte automatikusan az ízlés vékonyka kötelén egyensúlyozta volna, míg a tárgyalótermi és a börtönbéli jeleneteket lehetett volna még szikárabbá, még brutálisabbá tenni. Az viszont, ha e film alapján néhányan Csehovhoz, netán az Odüsszeiához nyúlnak, alapvetően dicsérendő népművelői hozadék. Az irodalommal baráti szálakat pedzegető nézők pedig, mintegy mellékesen, eljátszhatnak azzal a kvízzel, vajon milyen regényekből olvasott fel Michael? Az asanisimasa pontjai: 7/10.

Nos, a 79 évesen is az egyik legtökösebb filmrendező tavalyi évben már második filmjében nyúl a néző hóna alá, fogja meg a gatyáját hogy jól belerázza. Az Elcserélt életek díjakra vár, a Gran Torino eleddig csendben fut, szerintem pedig ez a jobbik film. Ha lehet egyáltalán rangsorolni két kurva jó film között. Azon már fenn sem akadok, hogy Clint Eastwood A Nincs bocsánat óta nem csinált rossz filmet, azelőtt meg olyanokat, mint a Dirty Harry-sorozat, meg a Dollár-trilógia (Sergio Leone)...

Általában igencsak zokon venném, ha ilyen-olyan filmesek gatyába akarnának rázni, szinte Eastwood az egyetlen, akitől elviselem. De ez a faszi az egyetlen, akinek a filmjei mindig szólnak valami fontos dologról, mindig klisémentesen, de mindig a mainstream (ergo közérthetőség) keretein belül. Nagy mesegép az öreg, a szó jó értelmében, de van is mit mesélnie. Nincs gond a színészekkel se, könnyen szót ért velük, tekintve hogy ő is színész. A mai tanfolyam tárgya a rasszizmus, valamint az önfeláldozás. Két egyszerű téma, hmmm...

A film főszerepét maga Clint bácsi vállalta magára, egy temetésen kezdünk, ahol a nyakas, tipikusan korlátolt, provinciálisan gondolkodó hajdani koreai veterán feleségét temeti. Walt (Clint) az a pasas, akinek kertjében lóg a csillagsávos, aki csak amerikai kaját eszik, amerikai kocsival jár, magasról néz le mindenre, ami nem amerikai. De Walt alapvetően tisztességes, bár egy mocskos szájú, mogorva vénember, de ember. A szomszédjába egy népes hmong család költözik, akik a legkevésbé nem amerikaiak, de még csak angolul se nagyon beszélnek. Walt kezdetben mogorva elutasítással vesz róluk tudomást, de néhány, egyéb afro-, és latin-amerikai etnikumokkal történő affér után érdekes barátság kezd kialakulni közte, valamint Thao és Sue, a hmong testvérpár között.

Temetésen is végződik a film, addig azonban sok minden történik e komor keretben. Walt humánus énjének felülkerekedése mogorva és xenofób alantasán, a valódi és igazi áldozathozatal, amit a templomon és a vallás előírásain kívül hoz meg, és az igazságtétel, amelyet mégiscsak vallásos értelmében lehet a maga teljességében felfogni. Ennek ellenére, bár templomi ravatalnál zajló szertartással kezdődik és végződik a film, közben is előkerül több alkalommal a pap, ám ahogy Walt minden alkalommal nyersen elzavarja őt, egyértelmű, hogy nem teológiailag, hanem inkább valamiféle mindenen felül lévő, ökomenikus humánum tiszta erkölcsében értelmezendő a film. Még az utolsó kép ellenére is.

Persze, lehetne kötözködni is, hiszen a forgatókönyv azért nem teljesen "sima". Például Walt túl gyorsan tudja le a tipikus fehér-amerikai fafejűségét és kerül közel a hmongokhoz, a mexikói és fekete gengszterek is mintha túl könnyen nyugodtak volna bele, hogy ma nem nyerhetnek, de Eastwood lendületből veszi az akadályokat. Ahogy magára vonja a néző figyelmét, egyértelmű, hogy itt rá kell figyelni. Meg a két "éjzsienemöriken" tehetségre, Bee Vangra (Thao) és Ahney Herre (Sue). A szkript zökkenőinek elsimításában sokat segítenek a remek dialógok, a Walt Thao-t illető "zippzárfejű" jelzőjén azóta is röhögök, bár nem igazán értem, honnan is jön ez... A kemény szövegeken, némi véren és brutalitáson túl, igen meleg emberi pillanatokban is dúskál a film, mely jó ritmusban, egyáltalában nem egy 79 éves tempójában szalad előre a meglepően felemelő és torokszorító végkifejletig, mellyel egyértelműen tanít bennünket arra, ami igazán fontos: embernek lenni. Állítólag Clint Eastwood utolsó színészi jelenléte ez a film. Márcsak ezért is: 10/10. Íme, a 72-es Gran Torino, majdnem olyan, mint ebben a filmben:

Két okból is aktuális ez a film. Az egyik, hogy holnap tömegnyi hétköznapi és nem hétköznapi biciklista lepi el Budapestet, hogy estefelé egy közösségi rituális biciklifelmutatással tegyen hitet a városi kerékpározás egyedül üdvözítő volta mellett, aminek végül is sajnos sokszor az a jelentése: sokan vagyunk biciklisták, tehát örülhetnek a biciklitolvajok, hogy gyűrje be mindegyik tökét a lánc a fogaskerekek közé. A másik, hogy az ismert helyzet lévén abszolúte valóságos, reális, igazságos és hiteles ma is ennek a 60 éves filmnek minden egyes kockája.

Képzeljük el a szituációt. Budapest, 2009 áprilisát írjuk. XY, 43 éves diplomás munkanélküli, több éve keres munkát, sikertelenül. Vagy túlképzett az állásra, vagy túl sok tapasztalata van, vagy biztosan nem jelent az állás már megfelelő kihívást számára, mondja a festett körmű 24 éves HR-es. Hiába beszél folyékonyan angolul, nincs meg az abcd nyelvvizsgája, ami megkerülhetetlen követelmény. Túl ez, túl ez, túl amaz. Polcfeltöltőnek sem veszik fel a teszkóba, mert a senior manager, a maga 30 évével és tenyérbemászó modorával kiszúrja, hogy XY szellemi képességei túl vannak az elvárt 80-as IQ-n, valamint nincs 90-es mellbősége sem. XY gondol egyet, itt a tavasz, elmegy biciklis futárnak. 20 ezer forintos használt biciklije stílusában passzol a rendes futárbiciklikhez, s mivel munkanélküliként egyébként is biciklivel jár már hosszú ideje, a fizikuma is jól bírja a strapás futármelót. Mivel a futárcégek általában laza csávók, felveszik hősünket. Az első munkanap küldeményt visz valahová a nyolckerbe, a palotanegyedbe, jól lelakatolja a bringát a kovácsoltvas kerítéshez. Öt percet sem tölt benn a házban, de mire végez, a bringának hűlt helye. - Egy srác babrált vele - mondja egy néni az utca másik oldalán, - aztán felpattant és eltekert vele. Az ügyeletes majdnem körberöhögi XY-t a rendőrségen, de azért felveszi a jegyzőkönyvet. Egy használt bringa nem tétel. XY gyalog indul haza, amikor egyszercsak meglátja biciklijét, helyi erő ül rajta, körülötte a teljes rokonság. XY nem szar be a helyzet varázsától, és kérdőre vonja a helyi erőt, hogy ugyan nem adná vissza a biciklijét? Az egész rokonság támad rá, hogy milyen biciklit akarol teee?! Ez a Józsika biciklije. Szerencse, hogy nem verik meg XY-t, aki futva és lelkileg összetörve távozik a helyszínről. Az egyetem előtt sok biciklit lát, kétségbeesésében ráül az egyikre és elhajtana, ha nem eredne utána egyből néhány rasztahajú egyetemista, akik dühösen vonják kérdőre XY-t. XY összetörve és megszégyenülten somfordál el, gyalogszerrel a kutyaszaros utcákon, hogy maradék pénzéből porrá igya magát már a hetedik kerületben, egy sarki nóném büfében.

Vittorio De Sica zseniális filmje persze ennél a kitalált, és ügyetlenül elmesélt sztorinál sokkal jobb, már annyiban is, hogy nem velünk történik, de természetesen művészi értelemben is. Az amatőr szereplők természetesen sután játszanak, de kétség nem férhet hitelességükhöz. Az olasz időjárás, a vakító nap és kontrasztos árnyéka még a hatvan éves fekete-fehér filmen is döbbenetesen drámai hatást produkál, olyan dinamikusak a képek, mintha ma készültek volna. A filmnek olyan íve van, mintha Leonardo rajzolta volna, a vége meg üt, mint a pöröly. A film konfliktushelyzete pszichológiailag hitelesen van kidolgozva, kétség sem merül fel, hogy mondvacsinált, erőltett szituációt dolgoz fel a Biciklitolvajok.

Asanisimasa természetesen 10/10 pontot ad erre a remekműre.

A szimpatikus fiatal olasz író, Roberto Saviano évek óta él rejtett lakásokban, biztonsági őrizet alatt. Egyetlen bűne van: megszegte a hallgatás törvényét és leleplező könyvet írt a nápolyi maffiáról, a camorráról, amely gyakorlatilag egyenlő a halálos ítélettel. A könyvből díjakkal bőven jutalmazott film készült, amelyet (egyelőre) még bárki megtekinthet.

Az új olasz realizmus

De Sica, Rosselini és a többiek az egész addigi filmművészetet újították meg, amikor a második világháború végét követően a rommá dőlt Olaszország éhező és nyomorgó társadalmának mélyén zajló folyamatokat mutatták meg filmjeikkel. Az olasz neorealizmus friss, új szeleket hozott az addig elsősorban zsánereket, meséket, könnyed bohóságokat, esetleg veretes, ódon kosztümös drámákat reprezentáló filmművészetbe. Biciklitolvajok, nyomorult koldusok, félcsavargó vándorcirkuszosok és hasonló alakokról készültek a filmek a valóság leghűbb megmutatásának igényével, ez egy vadonatúj, merész tendencia volt, de máig hat. Persze, a neorealisták a társadalmi problémák, igazságtalanságok nyomában kutakodtak, a maffia (és területenként különböző neveken emlegetett klónjai) még nem kerülhetett a filmesek célkeresztjébe. Elsősorban azért, mert e századok óta létező szervezett bűnözési forma puszta szóba hozatala is olyan tabu az olasz kultúrában, mint amennyire része az olasz nemzeti sztereotípiáknak, másodsorban pedig azért, mert úgy hírlik, az olasz nemzeti filmgyártás sem ért volna el akkora sikereket a XX. század második felében, ha nincsenek azok a bizonyos nagyon gazdag és nagyon befolyásos déli családok. A maffia-témakör a filmbe természetesen a témához legjobban illő zsánereken, a bűnügyi filmeken, krimiken keresztül szivárgott be, kezdetben még meglehetősen szemérmes és homályos megfogalmazásban: én speciel Piedone, a zsaru című örökbecsű Bud Spencer-filmben láttam először maffiának látszó bűnbandát, szerintem a hetvenes évek közepén, bár ott azt hiszem, még nem hívták annak. De aztán jött Cattani felügyelő (Michéle Placido) a végeérhetetlen Polip című sorozattal, ami már vastagon és nevén nevezve szólt a maffia bűnös dolgairól. Közvetve persze, Keresztapa, Nagymenők, de az csak Volt egyszer egy Amerika... Azonban, hogy valójában milyen egy igazi, délolasz bűnszervezet, arra egészen tavalyig kellett várni, hogy Matteo Garrone bemutassa a világnak az említett Saviano tényfeltáró könyvéből készített, a valóságot a teljes rothadásában megmutatni képes filmjét, a Gomorrát, mely cím már önmagában egy ítélet (camorra=a maffia nápolyi változata, Gomorra=a Szodoma melletti másik bűnös város, melyet Isten anno alaposan elpusztított).

Hiteles szereplők

A film rögtön ott vesztette volna hitelét, ha képzett színészekkel próbálta volna bemutatni, milyen is, hogyan működik a camorra. Nápoly már nyelvében is egy külön világ, az olaszul tudók fülelhetnek, hátha megértenek egy mondatot, az ottani emberek kommunikációja utánozhatatlan, érthetetlen még az olaszul kiválóan értők számára is. A filmben kizárólag nápolyiak szerepelnek, akik amellett, hogy otthonosan mozognak a hírhedt lakótelep, a Scampia környékén, természetszerűleg ismerik is a camorra ügy- és üzletmenetét, így minden gesztusukból, az érthetetlen szótirádáikból árad Nápoly valósága. Garrone részről okos döntés volt velük játszatni a filmet, amit másrészről egyáltalán nem értek, mivel tudta őket befűzni erre az életveszélyes feladatra? Viszont ezzel egyúttal tiszteleg a neorealizmus hagyományai előtt is, hiszen ők is előszeretettel dolgoztak helyi, amatőr szereplőkkel.

Elborzasztó, lehangoló látlelet

A film néhány ember sorsát követi végig: Franco, az illegális szemételhelyezésben utazó gátlástalan üzletember (saját szememmel tapasztaltam tavaly nyáron, hogy Nápoly gyakorlatilag fulladozik a szemétben), Don Ciro, a bűnözők egyik könyvelője, Don Pasquale, a szabó, aki egész életében havi 500 euróért szabta a ruhákat, amelyből aztán az Oscar-díjátadón ismert fel egyet, a kis Toto, aki ételhordó fiúból maffiózóvá akar válni, vagy a két ostoba, Sebhelyesarcú-rajongó lúzer, akik azt hiszik, büntetlenül lenyúlhatják a camorra fegyvereit és kábítószerét... E sorsok szimultán, egymással párhuzamosan futnak, nem gabalyodnak trendi módon össze, ám így, részben fatális végükkel még jobban érzékeltetik a camorra mindenható voltát. Képileg a film nem túl érdekes, a valóságot megidézni szándékozó filmeknél szokásos kézikamerás, viszonylag hosszú snittek, amelyek viszont éppen annyit mutatnak, hogy elhiggyük azt, amit látunk. A filmen szereplő camorra-tagok jobbára épp azokban az undorító nejlon sportcuccokban járnak, mint a Sopranók, az ismert tévésorozatban, viszont egyáltalán nem viccelnek. Holocaust-filmekben sem látni ilyen szenvtelen kivégzéseket, mint itt. Ütnek a zenei betétek, a legbutább tuctuc technótól a nyálas olasz slágerig terjed a skála, mint jellemző maffiazene. Kétségem nincs afelől, hogy valóban ez szól a maffiózók autóiban. Azonban épp ez adja meg a döbbenetes kontrasztot, a zene édeskés világa és az embertelen, lelketlen, igénytelen és beszűkült valóság között. Garrone filmje elborzasztó látlelet a camorra által kiszipolyozott Nápolyról, de nem mentes tanulságoktól sem.

Asanisimasa pontszám: 7/10

Lukas Moodysson 2000-ben készült, 1975-ben játszódó filmje a modern társadalom legkisebb egységeinek életlehetőségeit vizsgálja pszichológiai alapossággal, sok zenével, fanyar humorral és a végén, talán ma is aktuális válasszal.

Ki a társadalomból!

Az Együtt című film egy hasonló nevű kommunában játszódik, valahol Stockholm kertvárosában, 1975-ben. Nálunk ekkor még javában dúlt az „emberarcú szocializmus”, a kommunizmus homályos és távoli ígéret volt csupán, csak kósza hírek szóltak arról, hogy abban a rohadt kizsákmányoló nyugati kapitalizmusban sorra születnek meg az alulról építkező, kommunisztikus közösségek, a kommunák. Mint sok minden a nyugati világban ez a divat is Amerikából jött, ám jórészt keleti indíttatásra. A hatvanas évek közepén induló hippimozgalom a vietnami háború mocsarába süllyedt, erőszakos, fajgyűlölő hatalom ki- illetve pontosabban BEhívásaira, a fogyasztási mámorba süllyedt konformista társadalom kínálta unalomra a béke és a szeretet, a passzív rezisztencia jegyében ezek elutasítását válaszolta. A hippik tömegesen alakítottak, sokszor a szó szoros értelmében a társadalomból kivonulva Marx, Hegel, Gandhi, Mao és más keleti bölcsek tanait mantrázva ún. kommunákat, ahol a totális szabadság jegyében próbálták megvalósítani az abszolút tökéletes életet, ahol nincs kizsákmányolás, nincs erőszak, mindenki azt tehet a teljes szabadságában, amit akar, egészen addig, míg másokat saját szabadságuk gyakorlásában nem akadályoz. Elutasították a pénz, az ipar, a gazdaság, a telekommunikáció ördögi csábításait. A közösség önfenntartó módon, közösen hozott döntések alapján működött, amíg (kb. a hetvenes évek közepére-végére) a tagok különböző műveltségéből fakadó nézetbeli összekülönbözések, a szabad szerelem gyakorlásából fakadó csalódások, a kábítószer-fogyasztásból adódó mentális, anyagi és bűnügyi vonatkozások, valamint egyszerű emberi gyarlóságok miatt ezek jobbára az ezred végére mind felbomlottak. Azonban mind a mai napig működnek olyan kommunisztikus közösségek, melyeket vallási szervezetek (pl. Krisna-völgy), drogrehabilitációs szervezetek működtetnek, illetve a hippizmus eszméit a fogyasztói társadalomba konvertáló ökofalvakként nyújtanak immár kényelmes, egészséges lakóhelyet a városi életből elvágyódó, fizetőképes polgárságnak. Az Együtt kommuna azonban még igazi hippikommuna, bár már mindennapos a vita. Hol ideológiai kérdésekben, hol hétköznapi anyagi dolgokon zördülnek össze tagjai, hol csupán a mosogatás elmaradása ad okot egy kis veszekedésre. Elisabeth megjelenésével viszont a külvilág kísértése is megjelenik, a gyermekek például az addig ördögi státuszba helyezett televíziót hiányolják, no meg a hotdogot, jó zaftos virslivel, meg ketchuppal.

A téma aktualitása

Felmerülhet a kérdés, hogy ma, a több szempontból válságban lévő Magyarországon mi mondanivalója lehet e filmnek, hiszen az elmúlt évtizedekben a baloldaliság, hovatovább marxizmus eszméi meglehetősen elhasználódtak. A magyar társadalom jelen pillanatban, már ha a szakadék szélét sikerül elvéteni, akkor éppen afelé a társadalmi modell felé szándékozik haladni, amelyből '65 táján Amerikában és '68-tól Európában, így e film helyszínén, Svédországban is kifordultak a hippik. Elvileg ellentétes a gondolati irány, ám e film nagy erénye, hogy nem ideologikus választ ad. Az egyik kommuna-tag ugyan nagy hévvel, forradalmi lánggal szónokol Marxról, Engelsről, Leninszről, munkásokról, proletárokról, még az Internacionáléra is rágyújt részegen a gaz kapitalista, Olof Palme (sic!) háza előtt posztoló őr bosszantására, ám figurája ironikusan rajzolt és szerethető, s akiben félelmet, gyűlöletet kelt, az inkább kezeltesse magát. A film által sugallt békés egymás mellett élés, az egymás iránti féltés, az egymás rigolyáinak, furcsa szokásainak elviselése, az őszinte, érdek nélküli barátság pedig ideológiáktól függetlenül olyan emberi értékek, amelyekre mindenki vágyik. Aki nem, az a többiek érdekében szintén kezeltesse magát...

Összegezve

Nem hiába tartják Lukas Moodyssont az új Bergmannak, ő is legalább olyan érzékeny figyelemmel viseltetik a szereplői által képzett érzelmi univerzum iránt, mint a nagy svéd lélekboncoló. Azonban Moodysson nem a belső összeomlást, az emberi kapcsolatok széthullását mutatja meg, hanem éppen ellenkezőleg, kiutat mutat a problémából, amely nem a szakrális önfeláldozás, a halál felé mutat, hanem mindig az élet felé, a humanista értékek jegyében. Egy óriási pozitív jel a pasas, ez a filmje is az, szóljon bár családon belüli erőszakról, homoszexualitásról, elnyomókról és kizsákmányolókról. Itt is elképesztően eszköztelen és természetes színészi alakítások segítik a pszichológiailag hiteles atmoszféra megteremtésében: a kommuna mellett a külvilág az őket állandóan figyelő szomszéd családból, valamint Elisabeth férjéből és annak barátjából áll, ezek többrétegű egymásba vetüléséből áll össze a társadalmi képlet, melynek megoldása a világ legjobb játéka, a foci az együttlét. A végén pedig e film eléri azt, amiről azt hittem, soha nem fog megtörténni: egy mondatban leírom az ABBA és a katarzis szavakat.

Asanisimasa 9/10-re értékeli e nagyszerű filmet.

Naná, hogy ott áll az az enyhén lerobbant, hatalmas kastély a tengerparton. A szomszédségában semmi és senki, csak egy sötét, óriási fákból álló erdő veszi körül. A tengerpart sem az a turisták által kedvelt langy nyugalmat árasztó, hófehérhomokos desztináció, vad, pengeéles sziklákon szakadnak foszlányokra a dühöngő hullámok, egy messzi távoli szirten magányos világítótorony riasztaná el e tájtól a hajókat, ha működne még fényforrása. Tökéletes helyszín egy klasszikus horrorhoz, hiszen akik itt élnek, nincs hova menekülniük, jól magukra tudnak maradni a biztosan eljövő rettenettel. A kastélyban árvák élnek, hogy sorsuk feletti aggódás jeges marka még jobban szorongathassa a horrorrajongó elmebetegek szívét.  

A mexikói-spanyol horrorguru Guillermo Del Toro műhelyéből származik ez a film is, itt azonban Del Toro csupán producerként felügyelte a forgatást, míg a rendezői teendőket, mintegy nagyfilmes bemutatkozásként, az ifjú Juan Antonio Bayonára bízta. Persze, e gesztusban közrejátszhatott az a tény is, hogy néhány éve már letett az asztalra egy pofás dolgozatot a témában, Ördöggerinc címmel. Bayona a feladatot tulajdonképpen jól megoldotta, filmje hatásos, a klasszikus hitchcocki feszültségfokozásra építő, még az ijesztgetésre vágyó gyengébb gyomrúak is elviselik, nincs egy csepp vér, kiomló bélrendszer és más efféle a filmben, mégis fehérre lehet szorítani a szék karfáját. A képek lélegzetelállítóak, a vad táj félelmetesen gyönyörű, és ami a lényeg, tényleg közvetít valami nehezen megmagyarázható balsejtelmet. A főszereplő anyát alakító Belén Rueda szeme fehérje úgy villan, mint anno Tippi Hedrené vagy Kim Novaké a klasszikában, látjuk is épp eleget, a jól ismert lépcsőforduló alatti takarítószer-raktárban, fürdőkádban, rettegve az ajtófélfához tapadva. De nemcsak ezeket a horrorkliséket látjuk, bár Del Toro markáns figuráit, tündéri atmoszféráit és mesebeli fantáziaszüleményeit itt ne várjuk. Az Árvaház egy korrekt, csavaros cselekményű iparoshorror, a műfaj thriller oldaláról, de ügyesen kerülgetve a zsáner kínálkozó közhelycsapdáit. Asanisimasa pontjai: 6/10.

Aszongyaja Független Hírügynökség:

A FoxNews amerikai hírtelevízió kirúgta egyik újságíróját, mert az X-Men: Kezdetek című film kalózmásolata alapján írt beszámolót a hivatalosan csak április végén a mozikba kerülő alkotásról.

(Hát ilyen tán még nem volt.)

A FoxNews hírtelevízió weboldalán múlt csütörtökön jelent meg Roger Friedman cikke az "X-Men: Kezdetek" című filmről, a kalózmásolat alapján. Friedman kritikája a filmről pozitív volt, de azt is leírta, hogy milyen könnyű volt azt illegálisan megszerezni az internetről. A cikket a filmet készítő "20th Century Fox" stúdió tiltakozása után levették az oldalról, és hétvégén már arról érkeztek hírek, hogy az újságírót elbocsátották.

(Az is ciki, ha negatív kritikáért marasztal el az illető médium szerkesztője, engedve az ugyanott hirdető filmforgalmazó ostoba akaratának, de hogy pozitív kritika miatt?!)

Közben Sydneyben a film promóciós körútján lévő főszereplő, Hugh Jackman csalódottságának adott hangot a film kiszivárogtatása miatt. Közölte, hogy "szíven ütötte a hír". Jackman elmondta, hogy az internetre került változat félkész, "olyan, mint egy Ferrari a fényezés nélkül". Az ausztrál színész elmondta, hogy az FBI már nyomoz a kiszivárogtató után, és "nagyon komolyan veszik az ügyet".

A "Twentieth Century Fox" szóvivője a kiszivárogtatás után közvetlenül úgy nyilatkozott, hogy az internetre kikerült változatból hiányoztak effektek, egyes jelenetek, és a zenei aláfestés sem a végleges volt.

(Mondjuk, magára valamit is adó kritikus nem ír félkész filmről, vagy ha mindenképpen muszáj, akkor ezt feltünteti. Ebből a hírből úgy tűnik, Friedman kritikus lazán leírta, hogy hogyan, mi módon jutott hozzá a még be nem mutatott X-Menhez, így szvsz korrekten járt el. Amúgy az én kezem közé is jutott ilyen példány, Antal Nimród Kontrollját. pl így láttam még anno, csak az utószinkron volt rajta, zörejezés és egyéb hangeffektek, zene nélkül. Kurva szar volt, de nem is írtam róla kritikát. Kivételesen igazat adok az általam nem túl sokra tartott Hugh Jackmannek is: tényleg olyan. Tessék elképzelni mondjuk a Star Warst hageffektek és zene nélkül...

Torrentezni pedig nem szabad! - mondjuk, nálunk letölteni, saját használatra szabad. Hogy egy újságíró honnan, milyen forrásból szerzi információit, az pedig a saját szakmai "magánbelügye", ebből a szemőpontból viszont nem kellett volna felfednie forrásait, így Friedman kritikus egy fasz. Kirúgása azonban hosszabb távon elgondolkodtató, szólás- és sajtószabadság-ügyben.)

Április 4-én este a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál zárógáláján ünnepélyes keretek közt kihirdették az idei mustra díjnyertes filmjeit. 
A Baltasar Kormákur, Enyedi Ildikó és Pohárnok Gergely hármasából álló nemzetközi zsűri az Oktatási és Kulturális Minisztérium által felajánlott 10.000 euró értékű Hullámtörők-díjat a norvég Rune Denstad Langlo Észak című alkotásának ítélte oda. Kormákur véleménye szerint „a film bővelkedik a meglepő fordulatokban és a szerethető karakterekben, és egy pillanatra sem válik közhelyessé”. Az izlandi zsűrielnök a tegnapi díjátadón viccesen azt is megjegyezte, hogy az Észak díjazása az Eurovíziós Dalfesztiválok szomszédra voksolós hagyományát követi. A díjat a film forgatókönyvírója, Erlend Loe vette át.

Az idei közönségkedvenc (4,59-es átlaggal) Baltasar Kormákur versenyben nem szereplő filmje, a Fehér nászéjszaka lett. A második legtöbb szavazatot az Észak kapta, harmadik helyen pedig Az üldöző című dél-koreai thriller végzett.
 
Az Országos Diákzsűri díját szintén az Észak kapta a skandináv depresszió egyszerre abszurd és hiteles ábrázolásáért.

Az Észak tetszett nekem is, bár a végével nem igazán voltam kibékülve, a Fehér nászéjszaka lényegesen jobb film volt ennél, de egyértelmű, hogy a tavalyi győztes, idei zsürielnök Kornákur nem ad saját magának fődíjat. Le is vettük volna a fejét érte, bármilyen jó filmmel áll elő (ennek az egésznek viszont veszélye sem állt fenn, tekintve az izlandi film versenyen kívül indult). Én amúgy nem éreztem az északi filmeket ennyire elsöprőnek, de nyilván ez most a divat. Az északi spleen, mélabú. Bár az izlandi film inkább mediterrán életérzést tükröz: bazi nagy viking lagzi.

A ázsiai brutál, meg horror, és efféle filmeket nem néztem meg, majd letöltöm őket a zinternetről, ha még fél év múlva is fekveszarnak tőlük az emberek, a Nem élhetek nélküled és a Gyerekem gyermeke viszont két igen jó kis mozi volt. Ez utóbbi kettő közül bármelyik ugyanolyan joggal érdemelt volna fődíjat, mint az Észak. Nyilván most észak a menő, nem kelet.

Brutáliából azért láttam az osztrák Csontdarálót, amit érdemtelenül hallgatnak agyon (nyilván nem láta senki...), pedig szerény véleményem szerint kitűnő film, brutális és vicces. Ha tavaly a mi szemlénken A nyomozót kajálták, ezt nem értem miért nem. Na mindegy. A dán Cég-film, A jelölt korrekt kis mozi, de láttunk már ilyet, és még fogunk is egy csomót...

Az én fődíjasom az ausztrál invédörsz ród múvi, a Célegyenes lett, amit szintén sikerült mindenkinek agyonhallgatni, pedig sírva röhögött a nézőtér... De hát dél nyilván nem észak. (Pedig ha sokáig megyünk dél felé, rögtön északon is vagyunk...) Az itt nem említett filmek értelemszerűen a futottak még polcon rütyülődnek. (Amit láttam, arról a Titanic 2009 első illetve második részben posztoltam.)

A jelölt (Kandidaten/The Candidate), 2008 - Egészen biztos vagyok benne, hogy nemsokára amerikai remake-ben látjuk viszont Kasper Barfoed kitűnő dán thrillerjét, mondjuk Ethan Hawke-kal, vagy Clive Owennel a főszerepben, mivel Tom Cruise már kiöregedett az ifjú, de törekvő ügyvéd szerepéből. Meg hát, ő már egyszer dolgozott a Cégben. Nikolaj Lie Kaas viszont még nem, de ettől függetlenül tökéletesen hozza a figurát. És thrillerként is jó ez a film, feszül, ahogy kell, csavar is épp annyit, amennyit még elbír egy film, csak azt a nyelvtörő dán nyelvet kellene lecserélni érthető amerikaira - ezért lesz remake. Más kérdés, hogy itt a Titanicon senkit nem érdekel, hogyan mászik ki a kőgazdag köcsög ügyvéd apa és annak haverja által ásott slamasztikából egy kőgazdag köcsög ügyvéd fiú, összevetve, mondjuk egy 9 éves leányanya szívet melengető történetével, vagy egy szegény búvárnak a tajvani szocpol-bürokráciával folytatott küzdelmével, hogy csak az ezt megelőző két filmet említsem. Az asanisimasa így 6/10 pontra értékeli ezt az amúgy korrekt kis filmet.

Gyerekek gyermeke (Kodomo no Kodomo), 2008 - Képregény alapján készült ez a japán film, bizonyságul arra, hogy mennyire nem csak repkedő szuperhősök kontra tűzokádó Godzillából áll a szinte felmérhetetlen japán képregény-kultúra. Gyermekanyaság a téma, nem először a filmtörténelemben, de mindenképpen először ilyen magától értetődő, optimista természetességgel, mondhatni, zen-buddhista bölcsességgel megközelítve. Másrészt pedig a felnőttvilág szex- és családfelfogásának is maró kritikája ez a film, a gyermeki gondolatvilág tiszta, ösztönös jóhiszeműségéből fakadóan. Elbűvölő gyermekszereplők hiteles alakítását láthatjuk Koji Hagiuda édes filmjében: 9/10.

Nem tudok élni nélküled (No puedo vivir sin ti), 2008 - Nyilván nem az Apostol együttes bájzlijáról van szó itt, hanem egy fekete-fehérbe komponált, szikár és egyenes tajvani filmről, mely megtörtént eseményt dolgoz fel. Az eddig főleg színészként ismert Leon Dai lírai realista eszközökkel, szuggesztív képekben ábrázolja a kislányáért elkeseredett küzdelmet vívó apa történetét, mely ennek ellenére (vagy éppen ezért) érzelmeket fakasztó alkotás lett, amely azonban még bőven benne marad a legkényesebb ízlés által diktált keretekben is. Nemes, szép íve van a filmnek, amilyeneket manapság ritkán, szinte kizárólag nívós fesztiválokon lehet látni, illetve filmtörténeti alkotásokat bemutató filmklubokban. Vagy késő este a közszolgálati tévén. 8/10

Fehér nászéjszaka (Brúdguminn), 2008 - Az izlandi Baltasar Kormákur az emberek lakta egyik legészakibb szigetét választotta új filmjének helyszínéül, melyben egy házasság és egy esküvő keserédes történetét meséli el. A kopár, mégis megejtően gyönyörű sziget, szétszórt hófehér házaival és az örökké hullámzó végtelen tengerrel természetesen teátrális díszlet, illő Csehov Ivanovjának szabad, okos, szellemes és bölcs adaptációjához. Felejtsük el, hogy az északi népek depressziósak, legalábbis Kormákur filmjeiből nem ez, hanem éppenhogy a túláradó, szinte mediterrán életöröm, a sajátos, néha gonosz, de mindig bölcs humor, és az emberek feltétlen szeretete árad. Emellett ez a filmje is szinte tökéletes: 9/10.

Éhség (Hunger), 2008 - Az égszínkékszemű hajdani amerikai filmsztárral megegyező nevű feketebőrű videoművész (Steve McQueen) brutális erejű filmballadában állított emléket az északír terrorista, Bobby Sands halálos éhségsztrájkjának. A szenvedés, az önként vállalt öngyötrés még sohasem jelent meg vásznon ilyen mértékű esztétikai minőségben mint itt, beleértve Mel Gibson Passióját is. A lázadó tiltakozásként ürülékkel bemázolt börtöncella falai, a húgyban és hányásban erjedő ételmaradékok, a fekélyes testű csonttá soványodott éhségsztrájkolók McQueen képein szinte gyönyörűnek látszanak. A film szinte végig a szenvedés és megaláz(tat)ás erősen provokatív képeire épül, szinte alig van párbeszéd a filmben, így nyugodtan fel is foghatjuk Passió 2-nek is, főleg, hogy Mel Gibson produkciós cége áll e film mögött is. A vitákat gerjesztő morális és erkölcsi tartalom, a Passióhoz hasonlatosan, szinte elveszik ebben a szenvedés-pornográfiában, illetve a hatásvadász képeknek köszönhetően erősen sarkítva jelenik meg. Visszafogottabb vizualitással és a politikai, érzelmi és lelki motivációk hátterének alaposabb kidolgozásával lényegesen több lenne ez a film 5/10-nél, így azonban inkább számíthat a perverz szadisták és mazochisták érdeklődésére, mint normális emberekére.

A legboldogabb lány a világon (Cea mai fericita fata din lume), 2009 - Mondják, sehol nem látják olyan sötéten a jövőt, mint nálunk, magyaroknál. Nos, a kortárs román filmek többsége alapján nyugodtan kijelenthető, hogy azért a románok sincsennek ebben tőlünk lemaradva. A legboldogabb lány... egy reklámfilmforgatás álwerkfilmje, amely dokumentarista tárgyilagossággal ábrázolja a pénzéhes, számító és garasoskodó román átlagpolgárt, nem kímélve a filmes szakmát és a vállakozói réteget sem. Még a távolban derengő végét sem lehet látni ennek a társadalmi szűklátókörűséget modelláló alagútnak. A forgatás eksönjeinek repetitív ismétlődései tagolják monoton, lélektelen ritmusban a főszereplő lány és családja agyleszívóan végnélküli veszekedését, és mi nézők csak fellélegezhetünk, amikor feltűnik a megváltó stáblista. Kutya kemény, kíméletlen, de nagyon igaz film, ránk is érvényes mondanivalóval. Asanisimasa pontjai: 7/10.

Célegyenes (Lucky Miles), 2007 - Frenetikus road-movie a végtelen és pokoli ausztrál sivatagban (nem először a filmtörténetben), mintha Tanovic Senkiföldje és Jarmusch Törvénytől sújtva című mozija össze lenne gyúrva Priscillával, a sivatag királynőjével. Michael James Rowland első filmje friss és tökös, öniróniától sem mentes humorú, okos és elképesztően szórakoztató alkotás, csodálatos sivatagi tájakkal, egy csomó féleszű katonával, arab és maláj bevándorlóval, valamint sörüket kortyolgató bennszülött ausztrálokkkal, akik magasról tojnak mindenre. Igazuk is van. Mivel a fesztivál elején a Csonttörőnek nem adtam 10-est, így az asanisimasa ide is 9/10-et nyom. Kötelező film ez is, az is.

A fejetlen ember keze (Ou' est la main de l'homme sans tete), 2009 - A belga rendező páros (Stéphane és Guillaume Malandrin) érdekes műfaji kísérlete kissé felemásra formálódott. A thriller ötvözése a sportfilmmel eleve adhat okot érdeklődésre, a toronyugrás pedig önmagában horror sport, mint ahogy azt a film első percében látjuk. Tehát meghökkentően izgalmas képekkel, eredeti expozícióval indul a film, ez a lendület ki is tart a film feléig, kétharmadáig, ám utána menthetetlenül összegabalyodik minden. Nem mondom, hogy követhetetlenné válik a valóság és a képzelt világ több idősíkban való keveredése, ha valaki nagyon figyel, akkor kibogozható minden, azonban ez a fokú katyvasz már mindenképpen az élvezeti érték csökkenésével jár. Főleg, hogy ezzel együtt a film is leül, elfogynak a vizuális thrillek is, a végkifejletnek meg kifejezetten azért örülünk, hogy az alkotóknak sikerült valahogyan befejezni filmüket. Ennek ellenére, nem írnám le teljesen a Malandrin-fivéreket, de ez csak: 5/10.

Che - Az argentin (Che: Part One (The Argentine)), 2008 - Érthetetlen okokból a fesztiválon Steven Soderbergh Che Guevara-eposzának csupán az első részét vetítik, így arról érdemben nem referálnék. Legyen elég annyi, hogy ennyiből nekem annyi jött le, hogy szimpatikus pasas volt Che, és Benicio Del Toro telitalálat. Ezt nyilván tudja ő is, hiszen producerként is jegyzi a filmet. Többet, majd ha látom az egészet. -/-